2004-ben az Albán-Alpokban

#56715 Hozzászólás

Kristóf

2004-ben az Albán-Alpokban

Ezt a leírást öt évvel ezelõtt, 2004. augusztus 6-án írtam, de gondoltam bemásolom ide is:

2004. július közepén indultam stoppal. Szerbiában sokszor órákat ácsorogtam az út mellett, de amint Bujanovácnál átléptem a koszovói határt, már egészen könnyen haladtam. Koszovóban tíz percnél még sosem vártam többet, sõt legtöbbször még ennél is rövidebb idõ alatt felvettek. Ugyanezt tapasztaltam, amikor három évvel ezelõtt jártam itt. Gnjilanba (Gjilani) éppen az esti egyórás áramszünet idején értem, ezért a fõutca minden üzlete, kocsmája elõtt generátor berregett, amitõl még a zenét is alig lehetett hallani. A város egyébként egész jól néz ki, bár nem itt voltak a legsúlyosabb harcok. A közbiztonság jó, az emberek nagyon barátságosak. Innen Urosevac (Ferizaj) felé stoppoltam. Útközben megálltam reggelizni egy faluban. Qebapot ettem, de a vendéglõs nem volt hajlandó elfogadni az étel árát! Ezután bementem a falu szerbek lakta részébe. Itt az autókon nem az ENSZ által kiadott koszovói, hanem szerb rendszám van, az ablakokban Tomiszlav Nikolics, a Szerb Radikális Párt jelöltjének az elnökválasztásról ottmaradt plakátjai. A szerbek lakta falvakat, városrészeket már nem védik barikádok, és KFOR ellenõrzõpontok, a szerb autók sem a KFOR tankok által védett konvojokban haladnak Szerbia felé, ahogy 2001-ben láttam, talán ezért is történhetett meg a márciusi összecsapás Mitrovicánál. Urosevacban a városközpontban álló, egymás mellé épült szerb templomot és albán dzsámit találtam érdekesnek: a pravoszláv templomnak csak a falai álltak, szögesdrót-akadállyal volt körbevéve, és görög katonák õrizték, hogy az albánok ne robbanthassák fel. Következõ állomásom Prizren volt. Gyönyörû környezetben fekszik a hegyek között, és szép, régi óvárosa van. A hegyoldalban már messzirõl látszanak a háború nyomai: egy elég nagy területen csak szétlõtt, kiégett házak vannak. A kiégett szerb templomot itt is a KFOR õrzi, a belvárosban német páncélautók, a város fölött katonai helikopter köröz. A hely negatívumai közé tartozik, hogy a városközponton áthaladó kis folyó medre tele van dobálva szeméttel, bár a folyó mellett fura, kresz táblák vannak elhelyezve: “a folyóba szemetet önteni tilos”. Úgy látszik nem veszik komolyan… Innen Djakovicába (Gjakova) utaztam, ahonnan egy albán rendszámú kisbusszal 2.5 euróért átmentem Albániába, Bajram Curriba. A busz egy ideig betonúton haladt, majd letért a szántóföldek közé, és innen – Tropoja városán keresztül – majdnem egészen Bajram Curriig földúton haladtunk. A határ koszovói oldalán a helyi rendõrség egy UNMIK alkalmazottal kiegészítve megnézte az útleveleket, az albán oldalon azonban csak egy omladozó kõház állt, ahonnan a rendõr éppen csak kidugta az orrát, azután intett, hogy mehetünk. Így megúsztam a 10 eurós belépési illetéket, sõt, még pecsétet se kaptam. Mondták, hogy Prizren mellett van egy másik, nagyobb határátkelõ, a Kukes felé vezetõ úton, ott komolyabb útlevél ellenõrzés van, mint itt.

Bajram Curri festõi hegyek között fekvõ, nagyon szegény kisváros, tele kopott, téglából épült tömbházakkal és autóroncsokkal. Az emberek barátságosan fogadtak, mindenki köszönt, integetett, látszott, hogy ritkán látnak idegent. Elõször egy kocsmába mentem be ( ebbõl van itt elég…) és beszélgettem a csapossal, aki Koszovóban, a pristinai egyetemen tanul, és jól tudott angolul. Elmondta, hogy a városból sokan elköltöztek, nem sok lehetõség van itt a fiataloknak. Bár az elõzõ elnök, Sali Berisha itt született sem õ, sem pedig a déli születésû Fatos Nano nem költ az északi országrész fejlesztésére. Kosárlabdacsapatuk a Valbone – amely a város melletti folyóról kapta a nevét – elsõ az albán ligában, de Tiranában játszanak, és edzenek, mert itt már pálya sincs. A kocsmából jól látszott a régi, lepusztult sportpálya, ami még Enver idejében épült, de már évek óta nem használják. Amint kiléptem a kocsmából, rögtön odajött egy csapat húsz év körüli fiatal, és meghívtak sörözni. Amikor elmondtam nekik, hogy ezután Valbone faluba szeretnék menni a hegyek közé, a folyó forrásához, elmondták, hogy biztonságos, de amikor meghallották, hogy onnan át akarok gyalogolni Rrogamba, és Thethbe, megpróbáltak lebeszélni. Bár Valbonen túl még egyikük sem járt, de hallottak három cseh turistáról, akik azokban a hegyekben tûntek el. ( Ezt a történetet késõbb Rrogamban és Thethben is elmesélték, de Thethben úgy, hogy onnan indultak, és lehet, hogy nem is tûntek el, csak hazautaztak, és nem szóltak róla senkinek. Ez 1997-ben, a polgárháború idején történt, akkor elég zavaros volt a helyzet. )Éjszakára az egyik srác meghívott vendégségbe, ahol hajnalig mulattunk a jó házibor mellett, még egy Kalasnyikov is elõkerült, ugyanis a ’97-es háború óta a környéken mindenki tart ilyet otthon. Csináltak rólam egy fotót, kezemben a géppisztollyal.

Másnap kisbusszal mentem fel Valbone faluba. A földút a gyönyörû Valbone folyó kanyonszerû völgyében kanyarog. A víz sziklák között zuhog, és olyan tiszta, hogy még Bajram Currinál is iható! A völgyben néhol vannak kõbõl épült, fatetõs parasztházak, és Valbone elõtt egy kis falun is áthaladtunk. Maga Valbone falu egy völgybe épült, itt kb fél kilométeresre szélesedik a kanyon. Tavasszal idõszakos folyó ez, az alját olyan sûrûn borítják a hegyekbõl lehordott fehér sziklák, hogy a talaj nem is látszik. A házak fõként a hegy oldalában állnak, hogy el ne vigye õket a víz hóolvadáskor. Rrogam is ebben a völgyben fekszik, ami kb 5 kilométer hosszú, és nagyjából vízszintes. Valbone és Rrogam házai elszórva fekszenek, végig a völgyben, kevés ház esik közel a másikhoz. A völgyet kb 2500 m magas hegylánc övezi, az alján lombos-, majd fenyõerdõ, a sziklás csúcsokon pedig még július végén is hó! Ezen meglepõdtem, hiszen az Albán-Alpok elég délen fekszik. A kisbusz csak Valboneig közlekedik, onnan Rrogamba csak terepjáróval, vagy gyalog lehet eljutni a köves folyómederben.

A kisbusz egyik utasa hívott meg magához erre az éjszakára, aki Rrogamban lakik egy nagy, egyszintes kõházban. A tetõt fazsindely fedte. A nagyszoba fából készült plafonjába bele volt faragva az albán sas vörös csillaggal ellátott változata, még Hoxha idejébõl. Megkínáltak házi kenyérrel, amit itt mindenki magának süt egy nagy vastûzhelyben, és házi kecskesajttal. Amikor ebbõl jól belaktam, kiderült, hogy ez csak az elõétel, ezután jött a birkasült, majd a Norga dobozos sör, egyenesen Bajram Curriból! Mire nekiláttam a kiadós vacsorának, már a szobában volt az összes ismerõs, egyikük, aki egyébként a városban lakik, beszélt németül, így tudtam megértetni magam vendéglátómmal. Elmondta, hogy ott, Rrogamban és Valboneban rendes emberek laknak, de Theth nagyon veszélyes hely, ne menjek oda, pláne ne vezetõ nélkül, mert a keskeny hegyi ösvényt könnyû eltéveszteni. Megkértem , hogy rajzoljon nekem egy térképet az ösvényrõl Thethbe. Meg is tette egy kockás füzetlapra. Ezután lemosdottam a verandán egy lavórban, ezt az összes gyerek érdeklõdve figyelte, majd ledõltem aludni, gondolván, hogy másnap fárasztó nap elé nézek. Vendéglátóm kora reggel keltett, mondta, hogy Thethig sok idõ kellhet, de még mindig azt ajánlotta, hogy forduljak vissza Bajram Curriba. De engem nem lehetett lebeszélni, így nekivágtam. A sziklás folyómeder végéig, ahol Rrogam utolsó háza áll, sima utam volt. Itt azonban jobbra felfelé kanyarodott az ösvény, amit házigazdám térképe is jelzett, de hamarosan egy tisztásnál elvesztettem az utat, és rossz felé fordultam. Kb fél óra után a térkép alapján rájöttem, hogy rossz felé haladok, így visszamentem a tisztásig, ahol a bal szélen, egy bokor mögött megtaláltam az ösvény folytatását. Ezután meredeken emelkedett az út pár kilométeren keresztül, ahol egy, a térképen szintén jelzett forrásra bukkantam. Az erdõben, a moha közül folyt a víz, majd kis patakká szélesedett egy kis vízeséssel. Itt egy kicsit megpihentem, majd folytattam utam. Ismét egy idõszakos folyó köves medréhez értem, de ez jóval keskenyebb volt, és meredeken emelkedett. Az ösvényt a sziklás talajon egyáltalán nem láttam, a térkép alapján se tudtam megtalálni, így iránytû után próbáltam tájékozódni. Tudtam, hogy a 2500 m magas gerincen kell lennie egy “qafának” azaz hágónak, de nem tudtam, hogy az erõsen fogazott gerincen melyik V betû alakú hasadék az. Velem szemközt, a folyómeder folytatásában látszott egy ilyen hágó, magasan fölöttem. Nem tudtam jobbat, felmásztam a sziklákon. Több órába telt, mire feljutottam, és odafent csalódással tapasztaltam, hogy a hágó egész alját vastag, kemény hóréteg borítja. Olyan csúszós volt, hogy nem tudtam rajta menni, ezért visszafordultam. A hágó tetejérõl gyönyörû tájkép tárult elém: havas, sziklás csúcsok, köztük az oldalt fákkal borított, alul sziklás völgy-folyómeder, és mindez teljesen érintetlen! Ide nem járnak turisták, a helyiek is csak ritkán jönnek erre, amióta elhagytam Rrogamot, senkivel sem találkoztam. Elindultam lefelé, és már majdnem újra a keskeny folyómederben voltam, amikor jobbra, kicsit a hátam mögött a hegyoldalban megpillantottam egy kanyargó ösvényt. Gondoltam, hogy csak az én utam lehet az! Már délután öt óra is elmúlt, az égen esõfelhõk gyülekeztek, és már nagyon elfáradtam, de ez annyira felvillanyozott, hogy elindultam felfelé. Három percenként leültem, kifújtam magam, azután újra elõre. Egy-két óra múlva megint a gerinc tetején voltam, az ösvényen, amely néhol olyan keskeny volt, hogy csak a hegyoldalnak lapulva lehetett rajta menni, a másik oldalon több száz méteres mélység. Az úton néhol birkaürüléket láttam, elképzeltem, hogy milyen nehéz lehet itt akár csak egy állatot is áthajtani! Hamarosan elértem a hágót, ami egész rövid volt. Innen már látszott Theth, jobboldalt, mélyen alattam. Nekiindultam lefelé. Így már sokkal gyorsabban haladtam, de azért vigyázni kellett, mert az apró köveken gyakran megcsúsztam, és itt sem volt kevésbé mély a szakadék, mint a hegy túloldalán. Naplementéig elértem a lombos erdõ szintjét, egy hegyi patakból feltöltöttem a kulacsomat, és letettem a hálózsákomat az avarba. Másnap hajnali ötkor arra ébredtem, hogy esik. Összeszedtem magam, és kb három óra múlva Theth-be értem. Az utat csak egyszer veszítettem el, közvetlenül Theth fölött, egy legelõn, de nemsokára megtaláltam újra. Theth-ben ugyanolyan barátságos emberek fogadtak, mint máshol a hegyek között, ketten is behívtak reggelizni. Végül egy család, ahol egyik angolul is beszélõ rokonuk éppen a szabadságát töltötte, meghívott magához. Láttam, ahogy a háziasszony vajat köpült egy mûanyag csõbõl készített edényben. Elmondták, hogy a ’97-es háború elõtt több turista érkezett a városkába. Egy dombon levõ szállóban laktak, de ezt a háború alatt kifosztották, és azóta csak albán turisták jönnek, õk is kevesen. Theth is egy gyönyörû völgyben fekszik, ugyanolyan magas hegylánc övezi, mint Valbonet és Rrogamot, de Theth egy kicsit nagyobb ezeknél. A városkában több hegyi patak találkozik, ezek beleömlenek a völgyben futó kis folyóba. A házak itt is egymástól távolabb állnak, mint a magyar falvakban. Orvos nincsen Theth-ben, de a 17 km-re levõ Bogeban van egy ápolónõ, aki télen nehezen tud átjönni, mert olyankor a hágó havas. Másnap délelõtt, hátizsákomban a házigazdától kapott kecskesajttal és házikenyérrel felgyalogoltam a régi szállodához, ahonnan a kisbuszok indulnak Shkoderbe. Pár órás várakozás után – ezalatt a mellettem várakozó albánok dominóztak – egy terepjáró érkezett, és levitt négyünket ugyanannyiért, mint a kisbusz, azaz 500, vagy ahogy a helyiek mondják 5000 lekért. Áthaladtunk egy 1600 m magasan levõ hágón, onnan lefelé mentünk. Hamarosan elénk tárult Boge. Innen már kevésbé meredek úton haladtunk. Eleredt az esõ, és megláttam egy asszonyt szamárháton, aki a feje fölé esernyõt tartott. Kár, hogy az autóból nem tudtam lefényképezni. Nemsokára kiértünk egy betonútra, ami Koplikba vezetett, onnan mentünk tovább Shkodrába, ahol találkoztam egy régi barátommal, akivel 2001-ben ismerkedtem meg, és azóta is tartjuk a kapcsolatot.

Összességében azt tapasztaltam, hogy a hegyi emberek nagyon vendégszeretõek, talán a legkedvesebbek Európában! Szinte mindegyik faluban azt mondták, hogy a szomszéd falu veszélyes, de õk maguk csak ritkán, vagy még sosem jártak ott. Azután a szomszéd településen is mindig ugyanolyan barátságos emberekkel találkoztam. A táj gyönyörû, és érintetlen, elõfordulhat, hogy napokig nem találkozunk emberekkel. Biztos, hogy még visszamegyek!