Érdekes cikk a Hírextráról

Kezdőlap utazas.com Fórum Váróterem Hídblokád 2007. október 26. Érdekes cikk a Hírextráról

#269139 Hozzászólás

igazi hülyeségszûrõ
Regisztrált – bejelentkezve üzenet küldhető

Érdekes cikk a Hírextráról

„Hobbija?” „Tüntetés.”
A demonstrálók személyiségjegyei
2007. 10. 26. 17.28 Mohai Szilvia
Megszaporodtak manapság a tüntetések. Gyakran valódi politikai cél nélkül, csak a hecc kedvéért gyûlnek össze a világmegváltó rebellisek, hogy majd õk megmutatják. Hogy mit, gyakran maguk sem tudják. Miért lett „divat” a tüntetés? Beleástuk magunkat a dolog pszichológiájába: milyen ember az, akinek az egyik kedvenc hobbija a demonstrálás?

Meglepõ, hogy a népszerû közösségi oldal, az iwiw „ezt csinálom, mikor nem dolgozom” rovatában még nem szerepel tömegével, hogy „tüntetek”. Egyeseknek hétvégi program, mások azért mennek, hogy üdvözölhessék anyucit a tévéképernyõn keresztül, megint mások elfojtott indulataikat szeretnék kiélni a rombolásban. Ma már nem diszkóba járnak a fiatalok szórakozni, hanem tüntetésekre. Hiszen ott is lehet inni, üvöltözni, ismerkedni: „Szia, olyan ismerõs vagy, gyakran tüntetsz?” Párfõs csoportokban kimennek, egymást túlkiabálva üvöltöznek, lökdösõdnek. Szerepet kaphat a „benne leszek a tévében”-effektus, valamint az, hogy másnap el lehet mesélni a haveroknak, hogy milyen menõk, hiszen tüntetni voltak. Vagy úgy gondolják, a mai világban így válhatnak hõsökké: mások majd felnéznek rájuk azért, hogy milyen „bátrak”; testi épségüket kockáztatják azért, hogy a többieknek jó legyen.

Valamint, a csoporthoz való tartozás biztonságot ad: nem vagyok egyedül a véleményemmel, vannak társaim, akik hasonlóképp gondolkoznak. Egy olyanfajta „összekovácsoló erõvel” is bírhat egy demonstráció, mint ami például a nyári negyvenfokos hõség idején volt megfigyelhetõ: az ásványvizes palackokkal mászkáló emberek mosolyogva néztek egymásra: „Neked is meleged van? Nekem is.” A közös célok mindig feldobják az embert, és erõt adnak neki. Ha pedig valódi célok igazából nincsenek, a delikvensek „becsatlakozhatnak” egy épp aktuális tüntetésbe: hiszen nekik mindegy, õk bármiért vagy bármi ellen, szívesen. De vajon kik ezek az emberek? Elnyomottak, akik nem tudják másképp kifejezni a véleményüket? Vagy csupán egyszerûen szeretnek feltûnõsködni? Hogy ne csak találgassunk, hanem a tudomány szempontjából is megvizsgálhassuk a problémát, megkérdeztük Janovszki István pszichológust, milyen személyiségi jegyek jellemzõk az új divat hódolóira.

Mi motivál valakit, hogy részt vegyen egy tüntetésen? Milyen személyiségjegyek jellemzik azt, aki szívesen demonstrál?

Egyrészt azt mondják, hogy a futballhuligánok, ez a párszáz ember kizárólag a botrány kedvéért csinálja a dolgokat; de van egy másik réteg, akik valóban elégedetlenek a rendszerrel. A tüntetés mindkét csoportnak teret biztosít, hogy kiélhesse indulatait, mert ott viszonylag büntetlenül – hiszen nem kell a nevét és arcát adnia a véleményéhez – meg tudja azt tenni, amit például a futballmeccseken, hogy a benne rejlõ agresszivitást kifejezésre jutatja.

Honnan eredhet ez az agresszió?

Az agresszivitás az ember õsi tulajdonsága; mindenkiben megvan, csak mindig másképp tör a felszínre. Ez egy védekezõ mechanizmus; ha valami támadás ér, kétféleképpen védekezhetünk: elfutunk vagy visszaválaszolunk. Akik így élik ki az agresszivitásukat, azok azt a módszert választják, hogy inkább támadnak, mintsem elfutnak. A szocializálódás folytán az emberek ezt a fajta õsi késztetést elfojtották magukban – a tüntetés pedig kitûnõ teret ad arra, hogy felszínre hozzák.

Miért pont a tüntetést választják ezek az emberek, hogy kiéljék agresszivitásukat?

Egy szûk rétegben mindig is benne lesz, hogy így mutassa meg saját magát – büntetlenül. Máshogy is kifejezheti az ember az agresszivitását, például az autópályán, hogy leszorítja a másikat, és erõvel próbálja megoldani a helyzetet. Nyilván nem ez az igazi megoldás; az agresszivitást más formában kell kifejezésre juttatni. Hiszen, ha például a munkahelyén próbálja valaki az önérvényesítését ilyen módon megvalósítani, akkor nagy valószínûséggel kirúgják. Így ott nem tudja ezt a késztetését kiélni, csak olyan területen, ahol ennek nincs komoly következménye. De ugyanilyen terület a család is, ahol – nyilván csak annak van erre rálátása, aki benne él – nagyon sokan meg akarják mutatni, hogy õk az erõsebbek, hogy azt csinálhatnak a másikkal, amit csak akarnak. Az agresszió azonban nem csak személyre, hanem tárgyra is irányulhat, ilyen például a tüntetéseken is tapasztalható rongálás, gyújtogatás.

Mi a helyzet azokkal, akik direkt provokálják a rendõröket, hogy azok erõszakot alkalmazzanak rajtuk? Ezek az emberek mazochista hajlamúak vagy csak feltûnõsködnek?

Õk egyénileg nem állnának oda a rendõrök elé; csak a csordaszellem hatására tehetik ezt meg. Egyénileg ilyen szempontból õk nagyon gyengék. Az ilyen agresszív késztetésû embereknek az önértékelésükkel van problémájuk: nem tudják elfogadni azt, hogy õk bizonyos tekintetben alulértékeltek – legalábbis annak érzik magukat – és ezt próbálják kompenzálni. Egy olyan helyzetet kell keresniük tehát, ahol õk is nyerhetnek – hogy érezhessék a gyõzelem ízét. Mert az életük más területén nem érnek el sikereket, például a mûveltségükre nem számíthatnak, ugyanis az hiányzik belõlük.