folyt.

#56017 Hozzászólás

Ahmet

folyt.

Illetlenül kiröhögtük õket. Csak az foglalkoztatott továbbra is, hogy hogyan ötlötték ezt ki? Lelki szemeim elõtt lepergett a jelenet: na, figyelj fiam, most megmutatom, hogyan kell ezeket a szarokat elsózni jó áron! Egyébként apuka a mély levegõn nem jutott túl az eladástechnikában.
Végül csak bementünk a mecsetbe is. Bent gyorsan bemutattak minket két kanadainak. A fickó, aki ezt fontosnak érezte elmondta, hogy ezek az emberek segítették õt kanadai állampolgársághoz. Hát, boldog világ! Mai napig nem értem, miért érezte a leküzdhetetlen közléskényszert.
A lélek tápháza után a testnek kerestünk valami kellemes felüdülést, mondjuk egy kis evést. Pidét kapott a gyomor. Neve ellenére nem a pitére, inkább a pizzára emlékeztet, de annál kisebb, és vékonyabb.
Az utazás a buszok és a kaja felhajtásából áll, meg azokból a közbülsõ helyekbõl, amikért fizetni kell, hogy bemenjünk. Most azonban az evés után nem kezdtünk azonnal a buszokat hajkurászni.
A nap hátralevõ, nem túl hosszú részét török módra egy teaházban töltöttük, bámulva az utcát. Sötétedés után Gabi elpunnyadt, én meg mentem még egy kört, hogy csináljak pár éjszakai képet a kivilágított sírokról, meg a mecsetrõl. Itt kapcsolt le egy srác, aki szeretett volna végigkalauzolni a városon. Rábeszélt, hogy bent is csináljak néhány képet, aztán a folyóparton álló bronz utánzat szobrokról mesélte el, hogy ki kicsoda, és miért is van ott a szobra. A kommunikáció elég korlátozott volt az én 10 török és az õ 10 angol szavával. Jobb lett volna, ha nem mond semmit, mert akkor szépen nyugodtan el tudtam volna olvasni az angol nyelvû táblákat. Így csak azt tudtam meg, hogy melyikük Sztrabón. Nem volt nehéz, volt egy földgömbje. Egyébként azért kapott szobrot, mert itt született. Rokonlélek. Már hogy olyan utazgatós fajta, mert én például nem születtem Amasyában.
Minthogy a Sztrabón által felvázolt világképet, valamint a materializmus és idealizmus legfõbb ellenpontjait nem sikerült megvitatnunk, és a fekete lyukak fizikájáról sem tudtunk elcsevegni, különös tekintettel az eseményhorizont matematikai leírására, így barátsággal elváltunk egymástól, és én is elmentem aludni.
2004. szeptember 22. szerda
Reggel fél hétkor csörgött a vekker. Mire nem képes az ember a takarékosság jegyében!? Azért keltünk korán mert stoppal akartunk eljutni Trabzonba, ami 500 km-re volt Amasyától. Kigyalogoltunk a városból, a samsuni úthoz. Nagyjából arra mentünk, mint elõzõ nap a vár felé, csak egy kicsit tovább. Elég hûvös volt még, de ez soha nem baj, mikor cipelni kell a cuccokat.
A fõúthoz megérkezve gondosan kiválasztottuk a helyet, ahol fuvarra fogunk ácsingózni. Ez nem is olyan egyszerû. Aki nem stoppolt még, az nem is tudja. Elõször is jól belátható útszakasz kell, hogy legyen ideje dönteni a sofõrnek. Elõnyös, ha nincs semmi zavaró tényezõ a közelbe, mert idegesítõ, ha minden autó fékez, a szerencsétlen stoppos meg ugrik a hátiszákért, holott csak a keresztezõdés/trafipax/kurvák miatt lassítanak. Ezen kívül szívesebben állnak meg az autósok, ha van hol. Ja, és az már csak luxus, ha van árnyék.
Miután ilyen körültekintõen választottuk meg a helyet, csak olyan autók jöttek, amibe már nem fértünk be. Aztán persze megállt egy kamion is, de sajnos Iszambulba tartott, mi meg az ellenkezõ irányba. Utólag, megnéztük a térképet, és rájöttünk, hogy kár volt elhajtani, mert a merzifoni elágazásig elvihetett volna. Nem ért nagy veszteség, mert eleve ketten voltak, tehát nekünk nem sok hely jutott volna, meg aztán rövidesen jött egy másik, aki ugyanezen a szakaszon elfuvarozott minket.
Egy roppant gyér forgalmú helyen szálltunk ki, de nem vesztettük el a reményt. Integettünk jó pár iskolabusznak, pontosabban az utasainak. Nem stoppolási szándékkal, csak hogy örüljenek a gyerekek, mert az ilyesminek szoktak. Aztán csak megszánt minket egy arra haladó autós, és átvitt a fõútra. Egy falu közepén tett ki, ami nem az ideális hely a stoppoláshoz, de ez is valami. Következõ fuvarosunk egy tartálykocsit vezetett. Vállalta, hogy Samsunig elvisz. Egy rémálom volt. Felfelé negyvennel, lefelé harminccal araszoltunk át a hegyeken. Sík terepen elértük egyszer a hetvenet is, de sík terep nem volt több 200 méternél. Már vártuk, hogy kiszállhassunk, de féltünk is, mert Samsun nagyváros, nehéz rajta átkeveredni. Ahogy közeledtünk, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem Samsun az úti célja, hanem megy tovább a tengerparton Trabzon irányába. Hát, lassúnak lassú, de legalább biztos, meg innentõl nagyjából sík a terep, gondoltuk maradunk. Szépen fel is gyorsultunk, és elég hamar elértük az útépítést. Itt egyszerûen leterelték az út forgalmát az út mellé. Zötykölõdtünk a földúton, aztán hirtelen jött néhány kilométer autópálya, majd megint semmi. Sajnos az utóbbi volt többségben. Különösen kellemetlen volt, mert a tartálykocsik rugózása amúgy sem legendás, ez meg egy ezer éves példány volt, ráadásul szerintem a gazdája rég beadta a MÉH-be a laprugókat, és valami fatuskóval helyettesítette. Ja, és én a két ülés közt ültem, magam alá hajtogatott lábakkal. Indiai fakírok elmehetnek a fenébe.
Sofõrünk Giresunt emlegette, gondoltuk oda megy. Az nekünk végül is jó, csak ne egy város közepén rakjon ki, mert az roppant kellemetlen tud lenni.
Lassan peregtek az órák, meg a hamu a cigimrõl, többnyire a hamutartó mellé, de ilyen útviszonyok mellett sikernek könyveltem el, ha közelébe találtam.
Egyszer megálltunk egy kis pihenõszerûségre, mert emberünk úgy érezte le kell fényképeznie a tengert. Hiába, a durva külsõ és az érzõ lélek összefüggés elõbukkan. Csinálnom kellett róla képet a kamionjával, meg Gabival. Leginkább itt ütközött ki az érzõ lélek, azt hiszem. Érezni szerette volna Gabi közelségét A legnagyobb csoda az volt számomra, hogy nem haltak el a lábaim.
A következõ megálló már jobb volt. Kajáltunk egyet valami kamionos fogadóban. A mögöttünk araszoló sor meg fellélegzett, mert végre meg tudtak elõzni, ugyanis közben újra hegyi szakaszhoz értünk. Meg is állapítottam, hogy busszal se lett volna sokkal gyorsabb, hiszen végig mögöttünk araszolt. Néhányan persze ilyen körülmények között sem adják fel a reményt a gyorsabb haladásra. Ezek általában a dolmuºnak nevezett iránytaxik. Csak azt láttuk, hogy centikkel a szélvédõ elé zuhan be egy-egy mikrobusz segge, ahogy a csattanás elõtti utolsó pillanatban visszakapja a sofõr a kormányt az elõzés után. Aztán ahogy egy kicsit eltávolodtak tõlünk, láthatóvá vált a mindent megmagyarázó felirat: Allah korusun, vagyis Isten kezében vagyunk. Ez minden dolmuºon szerepel nagy betûkkel, de buszokon és taxikon is lehet látni, ha nem is ilyen hangsúlyos, a sofõr felelõsségének áthárítása.
Még egyszer megálltunk fényképezkedni, és közben kiderült, hogy még Giresun se a végállomás, hanem mehetünk még Tireboluig. Kezdtem azt gondolni, hogy így jutunk el lassan Trabzonba, de csalódnom kellett. Tireboluban ki kellett szállnunk. Ambivalens érzések kavarogtak bennem.
Az idõ öt felé járt, és még 100 km hátra volt. Viszonylag gyorsan felvett egy jól szituált úr, akinek közben feltehetõleg eszébe jutott az összes rémtörténet a stopposok által kirabolt, molesztált, megölt sofõrökrõl, ezért hablatyolt valamit, hogy csak eddig jött, és kirakott az abszolút semmi közepén. Az út szegélyén túl dúlt az útépítés, az úton meg a forgalom. Centikre húztak el a kamionok. Nem volt kellemes. Szerencsénkre megszánt minket egy háromfõs társaság, és elvittek. A hátizsákokat a furgon platójára dobtuk, azzal se volt gond, és már robogtunk is. Ez se volt egy hosszú utazás, de közben azért megálltak, hogy megmutassanak egy helyet, ahonnan szép tengerparti szakasz látszik.
Miután kiraktak, álltunk az út szélén, de nem egyedül. Ott állt még egy férfi, aki mintha buszt várt volna. Aztán jött egy taxi, és megállt, nem messze tõlünk. Kiszállt egy férfi, és miközben elkocogott mellettünk, a taxi felé intett, és beszélni kezdett az út szélén eddig várakozó férfivel. Mi meg ott álltunk, és nem értettük, hogy mi van. Azért intett, hogy szabad a taxi, vihetjük, vagy azért, hogy elvisz. Minden esetre, a taxi a sofõrrel együtt ott állt. Még mindig ott értetlenkednénk, ha nem fejezi be az illetõ a társalgást, és jön vissza, invitál a kocsiba. Trabzonba mentek, és ami nagyon fontos nem taxiként. Az utolsó hetven kilométert így velük tettük meg. Külön köszönet, hogy vették a fáradtságot, és bevittek a városközpontba. Megérkeztünk.
Egy probléma kipipálva, jöhet a következõ, hol fogunk aludni. Az útikönyv alapján betájoltuk a város legolcsóbb szállodáját, és elindultunk, de mielõtt odaértünk volna, kaptunk egy visszautasíthatatlan 16 MTl-es ajánlatot. Ez is csak félelmetes nyelvérzékemnek köszönhetõ. Gondoltam, bírom már annyira a török nyelvet, hogy anyanyelvükön alkudom le az árat. Sikerült is, jobban, mint szerettem volna, mert 18 helyett véletlenül mondtam 16-ot, amit elfogadtak.
Zuhanyzós szobát kaptunk ennyiért, ami szinte luxus. TV is volt, ami eddig sem hiányzott, bár szívesen megnéztük volna az Ekmek teknesi következõ részét. Az elõzõt még Safranboluban láttuk reggeli közben, de csak a címe és a Barátok közt elsõ epizódját is porba gyalázó színészi alakítás maradt meg bennünk.
A konzervvacsora után alvás következett, ami igen jól esett 12 óra utazás után.
2004. szeptember 23. csütörtök
Reggel az elõ utunk a dolmuº állomásra vezetett. Eredeti terveink szerint délelõtt megnéztük volna a kolostort Sumelában, délután Trabzont, és az éjszakai busszal mentünk volna Diyarbakırba. Errõl már korábban letettünk szerencsére, mert úgyse jött volna össze. Ilyenkor már kevés a turista nem sok busz megy Sumelába. Az elsõ 11:30-kor. Szerencsére ez olyan fajta, ami meg is várja a csapatot és vissza is hozza. A délelõtt ténfergéssel telt el. Megnéztük a piacot a dolmuº droszt mellett, meg vártuk, hogy induljon végre a busz.
Végül csak eljött az indulás idõpontja. A busz tele lett, de az utasok nagy része már a közeli Maçkában – igen, macskának ejtik – kiszállt, csak három török, egy japán, egy kanadai és mi maradtunk. Elvileg gyalog kellett volna a parkolóból felmásznunk a kolostorhoz, de megdumálták a sofõrrel, hogy fejenként 2 milla pluszért felvisz minket. Mondjuk errõl minket nem kérdeztek meg, de mindegy. Tudni kell, hogy a kolostor a hegyek közt épült, valahol 2000 méteres magasságban, egy sziklafal tövében félúton a hegy csúcsa felé. Körben mindenfelé alpesi fenyvesek, és meredek hegycsúcsok. Mintha a Fekete-tenger partjáról hirtelen átugrottunk volna az Alpokba.
A busznak körbe kellett menni egy földúton. Közben megálltunk egy kanyarban, ahonnan félelmetesen jó kilátás nyílt a kolostorromra. Akkor még azt hittük, hogy az egyetlen út az, amin a buszunk kaptat felfelé, csak késõbb jöttünk rá, hogy gyalog egy meredek ösvényen kellett volna felmászni, ami nem csak fárasztóbb, de lemaradtunk volna a kilátásról, valamint feltehetõleg a szép idõrõl is.
Az út végén kiszálltunk, és megbeszéltük hogy hol találkozunk. A kanadai lány beszélt törökül, neki könnyû volt, de sikerült kiszedni belõle, hogy végül is háromkor indul vissza a busz, de nem onnan, ahol kiszálltunk, hanem le kell menni a parkolóba, mert ott fog várni.
Az idõ gyönyörû volt, sütött a nap, kék volt az ég. Nem sokat kellett a kolostorig menni azt is egy kiépített ösvényen. Az épület elég romos, most újítják fel, de így is gyönyörû és valahogy a valóságon túli. Az egész úgy épült az enyhén visszahajló sziklafal alá, mint egy fecskefészek. Lentrõl nézve több emeletes, de ha belépünk a kicsiny ajtón, akkor a legfelsõ emelet magasságában találjuk magunkat, az udvaron. A kolostor egy régi barlangkápolna köré épült. A barlang bejáratához falat húztak, és kész is volta a kápolna. Ez lett a kolostor magja. Alaposan ki is festették. Kívül belül freskók borítják. Messzirõl olyan, mintha valaki túlzásba vitte volna a tetoválást. Alaposan körbejártunk mindent, bekukkantottunk mindenhova, ahova lehetett, aztán az erdei ösvényen lefelé indultunk. Az ösvényt éppen felújítottak, így kiraktak egy táblát, hogy le van zárva. Ezt persze nem vette senki komolyan, nem is lehetett, hiszen a másik út több kilométeres kerülõ lett volna. A munkásokat se zavarta különösebben, hogy keresztülvágunk a munkaterületen. Helyenként a fák között felpillantva láthatóvá vált a kolostor, mögötte a hegycsúccsal.
Mire leértünk eltûnt a jó idõ. Hideg lett, és a szél is fújt. Mikor Trabzonból indultunk, ott is kezdett beborulni. Ennyi idõ kellett, hogy utolérjen minket. Egyre alacsonyabban jöttek a felhõk. Elõször csak a hegy csúcsa hasogatta õket, aztán fokozatosan minden belemerült a felhõkbe. Nagyon látványos volt, csak kicsit hideg. Aztán az esõ is elkezdett szemerkélni, így beültünk a buszba. Már csak a japán srác hiányzott. Várakozás közben a buszban beszélgettünk, így megtudtuk, hogy a kanadai lány törökül tanul, a török srác meg egy újságnál fotós. Ez látszott is, mert míg a kolostorban voltunk, és utána is, ellõtt néhány száz képet. Persze csak hobbiból.
Vártunk, kérdezgettük a lefelé jövõket, de senki nem látta a japánunkat, így egy idõ után feladtuk, és elindultunk.
Trabzonba visszaérve a jó idõ is visszatért, tehát nekiindultunk, hogy internet cafét keressünk. Nem a honvágy vezérelt, csak Gabi szeretett volna utána nézni, hogy mi is van az egyetemi beiratkozásával, meg a tárgyak felvételével.
Amíg õ ügyintézett, én buszjegy után néztem. Potom 40 MTl-ért találtam is buszt Diyarbakırba. A jegyirodában terpeszkedõ cicababa nagy nehezen hajlandó volt észre venni, hogy a nap egyetlen ügyfeleként betévedtem, és nagy duzzogva kiállította a két jegyet másnapra, én meg lepengettem a 80 milliót.
Gabi közben semmivel nem jutott közelebb következõ diplomájához, vigasztalódásképpen a fõtéren teázgattunk.
Este meg a zuhanyzóval küzdöttünk, ahol a hõfokot nem tudtuk behangolni. A hideg víz meglehetõsen szakaszosan jött, így néha sikítva ki kellett ugrani a forró víz alól. Jó, a sikítás nem lett volna muszáj, de a hangulat kedvéért kellett.
2004. szeptember 24. péntek
Reggel nem volt semmi rohanás, a buszunk csak délután indult. Elõször leballagtunk a hegyrõl a piacra, oda, ahonnan elõzõ nap a dolmuº indult, és reggelit szereztünk, vagyis másfél kiló szõlõt. Ittunk egy teát, aztán visszamásztunk a fõtérre, ami Meydan park névre hallgat eredetiben. Itt terveztük a reggeli elfogyasztását, de kicsit elszámoltuk magunkat. Akármennyire is finom volt a szõlõ, ennyi nem ment le belõle, úgyhogy vittük magunkkal várost nézni.
A Küçük Ayvası templomhoz mentünk a bazáron keresztülvágva. Tudtuk, hogy nem lehet bemenni, de mégiscsak ez a város egyik legrégibb épülete. A bizánci idõkben épült, 884-5-ben, I. Basil császár uralkodása alatt. Nyilván azóta egyszer-kétszer helyrehozták. Belül egyébként állítólag nincs semmi érdekes, de ezt ki hiszi el, ha zárva az ajtó?
A régi városfalak felé mentünk tovább. Ezekbõl nem látszik túl sok, mert teljesen körbenõtte a város. Trabzon amúgy se nyerte meg túlzottan a tetszésünket. Végül elértük az Ataparkot. Megnéztük a szomszédos Gülabar Hatun dzsámit és üldögéltünk, meg kiolvastunk minden haszontalant az útikönyvbõl. Leginkább az ételekrõl szóló fejezetet, így nagyon vágyni kezdtünk valami kajára.
Visszasétáltunk a fõtérre és ettünk valamit, meg bevásároltunk az esti buszozáshoz. Kicsit tengtünk-lengtünk, aztán a szállásunkra mentünk összepakolni, és célba vettük a buszállomást. Ehhez elõször egy dolmuºt kellett keríteni, ami a megfelelõ irányba megy.
Trabzon egyik nevezetességévé vált már a rengeteg mikrobusz, vagyis dolmuº, ami az utcákon kering. Ezek kicsi, 8-10 személyes buszok, amik meghatározott útvonalon közlekednek, és bárhol be-, vagy ki lehet szállni. Itt a munkanélküliség miatt mindenki dolmuºt kezdett üzemeltetni, ami a munkanélküliség problémáját enyhíti ugyan, de a városét nem. Már lassan nem lehet mozdulni se, mert minden utcát elborítanak a fehér mikrobuszok. A fõtér körül gyakorlatilag egy hatalmas buszállomás alakult ki belõlük. Ezek bonyolítják a helyi közlekedést, meg a helyzetet. A piac mellett is van egy kisebb állomásuk, onnan a környékbeli falvakba indulnak. Nekünk most az elõbbi kellett, hogy kivigyen a város szélére, a buszpályaudvarra, ahonnan a rendes, nagy, távolsági buszok indulnak. Elsõre ez nem tûnik annyira bonyolultnak, de valahogy nem találtuk az indulási pontot. Néha messzirõl megláttunk egyet, aminek az ablakában ott lógott a tábla, Otogar, vagyis buszállomás felirattal, de hogy hol tudunk beszállni az nem derült ki. A tér szélén kell valahol megállnia, de a tér kb. 100×100 méteres, így elég hosszú a széle. Végül a túlsó oldalon csak ráakadtunk, és mehettünk is. Gyorsabban odaértünk, mint gondoltuk, ráadásul bõven hagytunk idõt a töketlenkedésre, úgyhogy volt még idõ a buszindulásig.
Négykor aztán pontosan indultunk Diyarbakır felé. Az elsõ ülésen kaptunk helyet, ahonnan elég jó a kilátás, a lábaim viszont nem nagyon fértek el. Az utat szinte már ismertük, mert megint Maçka felé robogtunk, mint Sumelába menet. Akkor hallottunk egy török számot a magnóból és meggyõzõdésünk, hogy a refrén „sej macskalé, macskalé” volt, de ez még megerõsítésre szorul.
Háromnegyed óra száguldás után lerobbant a vadi új Merci busz. A sofõrök és a kocsikísérõ is derékig eltûnt a motorházban. Nem tudom mi lehetett a baj, de gyorsan megoldották. Keleten mindent meg tudnak javítani egy darab villáskulccsal és egy kalapáccsal.
A javítás után nem sokat pihentünk. Egyszer még azért megálltunk vacsorázni. Egy fiatal srác megvendégelt minket. Csak nem bírják a törökök vendégszeretet nélkül.
2004. szeptember 25. szombat
Egész éjjel robogtunk, nagyjából dél felé. A kisebb alvások szüneteiben begyûjtött információk alapján úgy gondolom, hogy Erzurum, Bingöl és Elaziğ érintésével jutottunk végül is Diyarbakırba. Ez elég cikk-cakkos, de a busz arra megy, amerre az út, meg az utasok. Gondolom nem az az általános, hogy végállomástól végállomásig száguld mindenki, bár Törökországban nekem mindig az az érzésem, hogy az egész ország úton van, és mindenkinek az ország átellenes sarkában van dolga.
Hajnalban értünk a városszéli buszállomásra. Határozott léptekkel próbáltuk lerázni a taxisokat, akik természetesen itt is állították, hogy sehogy nem lehet bejutni a városba, csak taxival, meg különben is 3,4 fényév ide, gyalog aztán végképp ki van zárva.
A kijáratnál belebotlottunk két lányba, akik szintén szerettek volna a központba jutni, és szintén meg voltak gyõzõdve, hogy megoldható a taxik mellõzésével. Így aztán négyen indultunk arra, amerre a történelmi városközpontot sejtettük. Közben az egyikük megérdeklõdte az útirányt is, minthogy bírta a török nyelvet alap szinten, ami nem túl gyakori a japánok között. A másik lány koreai volt, és mindketten éppen Vanból érkeztek meg.
Mindannyiunk közös célja egy olcsó szálloda lett volna, de nem nagyon tudtuk merre is kellene mennünk. Nem volt túl nagy tömeg az utcákon, hiszen csak nem régen kelt fel a nap, de ettõl sem lett világosabb, hogy merre is kellene mennünk. Mi mentünk az õsöktõl örökölt vadkacsagénjeink diktálta irányba, míg újdonsült távol-keleti ismerõseink kishitûségükben próbáltak tanácsot kérni. Végül csak találtak valakit, aki tudja, hogy hol is a Gap hotel, sõt hajlandó elvinni minket kocsival, mert úgyis ráér ilyesmire.
Míg bement egy szigorúan õrzött lakótelep udvarára a kocsiért, mi kint vártunk a sorompónál. Elég volt letenni a hátizsákot, a katona, vagy mi a szösz, aki a sorompónál strázsált, már hajtott volna el, hogy itt aztán egy pillanatra sem fogunk megállni. Hiába, ez itt Kurdisztán.
Térképen persze felesleges keresni, a törökök meg is mondták, hogy ilyen ország nincs. Szerencsére nem nekem, és nem élõben, mert még a neten keresztül is hallottam a csikorgó fogakat, és a tokjából elõpendülõ bajonettet, a mi a helyzet Kurdisztánban kérdésre válaszul.
Ezzel a sorompóval szemben az utca túloldalán valami laktanyaszerû komplexum állt, szintén fegyveres õrökkel, és a kerítés mentén homokzsákokból elõre megépített fedezékekkel.
Mielõtt még elzavartak volna, a sorompó túloldalán megjelent az autó, és lenyugtatta a túlbuzgó katonát. Gondolom emberünk valami fontos egyén lehetett, mert a kocsi se volt rossz, és angolul is jól beszélt.
Rövidesen megérkeztünk a fekete gránit városfalhoz, ahonnan megszûntek a széles sugárutak. Innen nem messze egy kis sikátor mellett rakott ki az alkalmi sofõrünk. A Gap hotel nevéhez illõen a sikátor végében volt. Egészen pontosan csak a nevének fele volt az amelyik utalt a valóságra, és ez nem a hotel volt.
Felvertük a portást, de nem sikerült megegyezni a mocskos lebuj árában, így továbbálltunk, hátha lesz jobb. Keresgélés közben egy férfi ajánlotta fel segítségét, mondván, hogy van itt rengeteg olcsó szállás, mindjárt el is visz a legközelebbibe, ami csak 5 MTl. Tényleg csak pár lépésnyire volt. Feldörömbölte a tulajt, aki kelletlenül megmutatta a szobát. õ már akkor sejtette, hogy nem lesz üzlet. Hát, hogy is mondjam? 5 milláért ez méregdrága volt. Nem a magas igényeimrõl és a finnyásságomról vagyok híres, de inkább a Kõbánya-Kispesti állomáson aludtam volna, mint ott, és a Köki árfekvésben is jobb. Szóval a következõ szállodaszerûség felé mentünk, ami a szerény Star Pension nevet viselte. Gondolom nevét a csillag alakban fejlõdõ penészfoltokról kapta. Ugyanannyit kértek érte, mint a Gapért, de akkor már inkább az. A lányok maradtak, mi mentünk vissza, félretéve a büszkeséget, hogy egyszer már elutasítottuk, mert az üzletben ilyesmi nem lehet akadály.
A szobánk ajtaja vagy fél méterrel volt alacsonyabb nálam. Bekúsztunk és eldõltünk az ágyon. A buszon alvás nem teljesen egyenértékû a hagyományos ágyban alvással, így eléggé fáradtak voltunk.
Ébredés után kávé után indultunk. Az óvárost hosszában kettészelõ széles úton indultunk el. Van még egy széles út, az meg nem meglepõ módon keresztbe vágja ketté az egészet.
Teljesen más világba csöppentünk, mint az eddigi Törökország. Mindenhol érezhetõ volt a szegénység, és még inkább a kilátástalanság. Minden sokkal lerobbantabb volt, mindenki sokkal ágról szakadtabb.
Betértünk egy régi karavánszerájba, ahol teaház mûködött. Na, nem olyan puccos valami, amilyet Safranboluban láttunk, hanem csak amolyan kis koszos, a helyieknek. Az udvarban volt még egy szõnyegüzlet, meg egy ócskás. Az emelet elég lerobbant állapotban volt, mármint az alsó szinthez képest is. Aztán érkezett két turista, helyi vezetõvel, de csak az épületet nézték meg. A vezetõjük meg megjegyezte, hogy ugye mi csak tévedésbõl teázunk itt?
Miután némi életerõt merítettünk, elindultunk a városfalhoz. Elég méretes építmény, állítólag a második leghosszabb fal a kínai után. Ezzel kapcsolatban kétségeim vannak, de mindegy, szép nagy fal ez is. Bazaltból épült nagy fekete dög a város körül. Kicsit rosszabb állapotban van, mint gondoltam, de ez igazából csak akkor érzékelhetõ, ha felmászik rá az ember.
Sok mindent lehet hallani errõl a városról. Az emberek egy része állítja, hogy garantáltan megölnek és kirabolnak, stb., a másik része meg azzal jön, hogy volt ott, és nem rabolták ki, sõt még csak meg sem ölték. Az útikönyv szerint is veszélyes lehet a várfalon kószálni, fõleg este. A fenti vita eldöntése nem volt célunk, mikor felmásztunk a lépcsõn a falra. Korlát természetesen nincs, mert a középkorban nem voltak még munkavédelmi elõírások. Itt meg még most sincsenek. Szóval felértünk. Nyomunkban néhány moni-moni gyerekkel. A kilátás nem volt valami felemelõ. Kifelé a modern város, befelé a régi. Mindkettõ elég nyomorult, a különbség talán annyi, hogy a falon kívül téglából, a falon belül bazaltból építkeztek. A bazaltkockákat nem tudom hányszor használják újra roppant környezetbarát módon, de a legtöbb ház nem tûnt túl idõsnek. Persze lehet, hogy tévedek, és mindig csak toldozzák, foldozzák, attól ilyen a város.
A fal tetején nem egy élvezet a séta, mert elég egyenetlen a teteje, ráadásul nem elég széles ahhoz, hogy az ember ne lássa, hogy a moni-moni gyerekek nagy többsége jó tíz méterrel lejjebb követ minket. Szóval ott motoszkál az emberben, hogy egy rossz lépés, és a kiskölykök mint a keselyûk önkiszolgálhatják magukat moni-monival.
A moni-moni gyerek igen elterjedt errefelé. Nem tudom mi lehet a hivatalos neve, de mi csak így hívtuk õket. Az a jellemzõjük, hogy a hat-tíz éves korosztályba tartoznak, roppant koszosak, és angoltudásuk a moni-moni ismételgetésére korlátozott. Tudják egyébként, hogy a kiejtésük elég gyengécske, ezért a mocskos kezecskéiket nyújtogatják, hogy biztosak lehessünk benne, hogy a moni-moni nem kurd üdvözlõszöveg. Talán nem kell kiemelnem, hogy baromi idegesítõk. Az is elképzelhetõ, hogy ez valamiféle sport arrafelé, mert minden fiúgyerek részt vesz benne, a család anyagi helyzetére való tekintet nélkül, feltéve, hogy a szülõk nem látják. Szóval mindig követett minket egy minimum tízfõs slepp. Ez persze leírva, meg tapasztalat nélkül elképzelve baromi aranyosnak tûnhet. De nem olyat kell elképzelni, mint mikor Dian Fossey megérkezik Afrikába, és akkor az aranyos kis gyerekek köré gyûlnek, és mindnek segíteni akar. Nem, kb. öt percen belül a dalai láma is legszívesebben lángszóróval menne nekik, de minden további nélkül el tudom képzelni, ahogy a pápa közéjük hasít a pásztorbotjával. A rendõrök néha leszerelték rólunk a folyamatosan cserélõdõ, ezáltal folyamatosan ugyanolyan lelkes bandát, de ez csak annyit eredményezett, hogy akár tíz méterre is lemaradtak. Ugyanezt megtették a városukért felelõsséget érzõ járókelõk is. A kölkökön jól látható a helyi nevelési rendszer is. Egy hirtelen kézemelésre úgy rebbentek szét, hogy öröm volt nézni. Igazán akkor lett csend egy pillanatra, mikor meglátták Gabi fogszabályzóját.
Szóval a városfal mentén tartottunk visszafelé a fõutca felé. Gabi ezt a fal mentén dolgot próbálta a lehetõ legszorosabban értelmezni, mivel ott volt néhány centi árnyék, de a fûben nem volt érdemes sétálgatni, mert locsolás címen elárasztották vízzel, a fal mellett meg egyébként is erõs ammóniaszag tanúskodott arról, hogy errefelé se a nyílt placcon pössentenek az emberek.
A fõutcán északnak tartva egy mellékutcában megláttuk a Kasim Padiºah mecsetet. Csak azért ismertük fel, mert olvastunk róla. Persze nem nehéz megismerni, mert a minaretje magában áll az út mellett, négy kõoszlopon. Marha hülyén néz ki, a hokedlire állított vékonyka minaret.
Ahogy ott nézelõdtünk, megszólított egy férfi, hogy nála van a Keldani templom kulcsa, és szívesen meg is mutatja. Több jelentéktelen vasajtón keresztüljutva a templomban találtuk magunkat. A téglalap alakú termet csak néhány oszlop osztotta részekre. Pár sor pad, és vele szemben az oltár, vagy inkább oltárok, mert a nálunk megszokottal ellentétben ezek a téglalap hosszanti oldalán helyezkedtek el, és a padok is ennek megfelelõen álltak. A berendezés nagyjából kimerült a két hatalmas gyertyatartóban. Az egyik oltáron volt egy szobor, amely a keresztrõl levett, kifektetett Jézust ábrázolta, de ezt is inkább felállították, hogy jobban látszódjon. Ezen kívül ami fényeset, csillogót találtak, azt mind felaggatták a képekre, falakra. Volt még néhány bibliai jeleneteket ábrázoló hímzés, eladásra. Stílusuk leginkább neoprimitív-naív-amatõr. Természetesen kísérõnk felajánlotta, hogy vehetünk egyet, de lemondtunk e kiváltságról. Mivel többször is elpanaszolta a gyülekezet anyagi helyzetét, hát dobtunk a perselybe. Mikor aztán indultunk volna, mondta, hogy az a gyülekezeté, de mi lesz vele. Itt faragtunk rá, mert az aprót a perselybe szórtuk, már csak 20 millás bankó maradt, hát kénytelen kelletlen azt adtuk neki. Azt hiszem ez volt számára az év biznisze.
Visszatértünk a fõutcához, és elmentünk az Ulu dzsámiig. Az udvarán nagy élet folyt. Sokan üldögéltek a fal mellett, és beszélgettek. Én meg suttyomban vadászni indultam a helyi arcokra, fényképezõvel, aztán én is leültem Gabi mellé a fal tövébe.
Nem sokat üldögéltünk, mert megszólított egy fiatal srác, Muzafer. Vele beszélgettünk mindenféle fontos dologról, mint például a vallásról. Közben többen ültek körülöttünk, és feszülten figyelték a beszélgetést, amibõl egy szót nem értettek. Barátjával kifejtették, hogy az iszlám az egyetlen igaz vallás, mindenki, aki más vallást követ olyan, mint az eltévelyedett gyermek. Én is kifejtettem, hogy nézeteim szerint meg az mind olyan aki akármilyen vallást követ. Elég jól viselték, hogy nem hiszek istenben, de még az UFOkban sem. Na, nem arra számítottam, hogy azonnal agyonütnek, mert ez biztos, hogy távol áll minden keleti embertõl, csak tapasztalatból tudom, hogy nem képesek sokan felfogni, hogy mi az, hogy nem hiszek istenben. Aki mélyen vallásos környezetben nõt fel, annak ez olyan lehet, mintha azt mondanám, hogy nem hiszek a gravitációban, ezért tudok repülni.
Szóval belátták, hogy nem fogunk megtérni. Következõ kérdésükre már óvatosabb választ adtunk. Ismeritek Abdullah Öcalant? Oh, hát együtt rúgtuk a bõrt a grundon.
Az igazat megvallva annyit tudok róla, hogy kurd vezér, és bebörtönözték terrorizmus vádjával. Ennek a hatalmas tudásnak csak az elsõ felét tettem közkincsé. Nem hiszem, hogy pozitívan álltak volna hozzá, ha a terrorizmussal hozom összefüggésbe. Nagyjából úgy beszéltek róla, mint a megváltóról, és valószínûleg így is gondolták. Nem csodálkozok ezen. Megkérdeztem, hogy hány török lakik a városban. Mondták, hogy a rendõrök.
Törökországban nem csak a mifelénk ismert rendõrség van, hanem jandarma is, ami félúton van a rendõrség és a hadsereg között. Õk azok, akik ellenõrzõ pontokat építenek az utak mentén, végigtúrják az utasok cuccát, és akik géppisztollyal a hátukon, barettal a fejükön baromi szigorúan és méltóságteljesen mászkálnak a halandók között. Valójában, ha megszólítja õket egy külföldi, akkor kiderül, hogy õk is csak fiatal srácok, akik szívesen dumálnak bárkivel, pláne, ha külföldi, és segítenek bármiben, vagy meghívnak egy kólára. Persze momentán rosszfiú szerepet játszanak, de ezt is meg kell csinálni valakinek.
A világ dolgainak megvitatása közben invitált, hogy nézzük meg a kurd kulturális központot. Elmentünk vele, mert nem valószínû, hogy ilyen helyekre eljutnánk egyedül.
A dszámitól nem messze, egy régi házban rendezték be, és élet is volt benne, nem úgy mint nálunk a „kuttúrba”. Ezek a házak úgy épültek, hogy kifelé szinte semmi nem látszik belõlük. Az épület egy belsõ udvart vesz körbe, hova az utcáról lép be az ember. Itt most asztalok álltak, gyerekek írták a házi feladatukat, potenciális új Öcalanok vitatták meg az újságban olvasott híreket. A hátsó rész földszintjén volt a nagyterem, ahol táncház szokott lenni, az emeleten zeneiskola kapott helyet. Ide is benéztünk. Az óra nem kezdõdött még el, de már bent ült a három-négy gyerek, a tanárra várva. Egyikük énekelt nekünk valamit.
Olyan volt, mintha valami delegáció lennénk, aki majd szétviszi a kurdok jóhírét. Egyébként ez így is van, mert én már régóta bizonygatom, hogy a kurdok nem született terroristák, sõt nagyon is barátságos, és kedves népség. Erre most sem cáfoltak rá. A gyerekek meg a háttérben vigyorogtak, nagy lantjaikat ölelgetve.
Villámlátogatást tettünk még a könyvtárban is, ahol kurd nyelven lehetett olvasni meglepõen sok mindent.
Muzafer innen a Meryem Ana templomba szeretett volna elvinni minket, de közbejött egy esküvõ, ahova természetesen nekünk is el kellett menni. Ezt egy cseppet se bántuk. Kis utcákon és sikátorokon kanyarogtunk, aztán kilyukadtunk egy udvaron, ahol már javában folyt a tánc. Nem tudom, hogy mióta, mert errefelé három napos a banzáj. Az ifjú pár ott se volt. Az udvar egyik felén a nõk, másik felén a férfiak csoportosulta, és a két felet összekötötte néhány millió gyerek. Ugyanaz a moni-moni fajta volt, de itt nem voltak annyira rámenõsek, mert mindig volt egy rokon kartávolságon belül, aki tenyérrel magyarázta volna el az illemet.
Leültünk mi is az árnyékban. A zenekar nyomta a zenét, egymás szavát nem hallottuk. Nagyon örültem, mikor Muzafer mondta, hogy nyugodtan fényképezhetek, nem gond, csak ne koslassak egy lány után. Na, szép! Azt hiszem nem csak a násznéptõl kapnék, hanem Gabitól is. Sokat nem kellett bíztatni, fogyott a film. Túl sokáig nem maradtunk, amúgy se változott sokat a kép.
Újabb sikátor labirintus, és néhány jellegtelen vasajtó után ott álltunk a Meryem Ana templom elõtt. Ez is, mint minden épület, bazaltból épült. Nem volt rajta semmi feltûnõ, igazából európai szemmel nem is nézett ki templomnak. Koráról is csak a modern vasajtó mögött zárva lévõ õs-öreg tölgyfa kapuk árulkodtak. Várnunk kellett, amíg jött valaki a kulccsal. Az udvar, ahol álltunk, részben a templom elõtere volt, részben valakinek a veteményese. A ház mellett gyapjú száradt, és a templom melletti ajtón keresztül egy újabb udvarba láttunk be. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy az utcák már-már nyomasztóak, keskenyek, kétoldalt folyamatosan a magas falak szegélyezik, ha az ember belép valamelyik jellegtelen vasajtón, azonnal egy kis paradicsomban találja magát.
Rövidesen megjött a kulcsos ember, és beengedett minket. Ez a templom nem olyan volt, mint az elõzõ. Itt érezhetõ volt valami az õskereszténységbõl, vagy a bizánci korból. Sajnos fényképezni nem lehetett, pedig itt lett volna mit.
A következõ hely, ahova barátunk el akart vinni, az az örmény templom volt, pontosabban annak romjai. Újabb kanyargós út után érkeztünk meg egy hasonlóan eldugott helyre.
A templom az eddigiek közül a legnagyobb volt, sajnos csak a falai álltak, mivel az örmények, akik építették és használták, már nincsenek sokan.
Nem szépen lassan fogytak el, vagy vándoroltak más vidékre, hanem 1915-ben lemészárolták szinte mindegyiküket. Viszonylag kevesen hallottak errõl, pedig ami Ruandában, vagy Auschwitzban folyt, az Disney mese ehhez képest.
A templom elrendezése hasonló, mint az elõzõ kettõé, azaz sima téglalap, melyek a hosszanti oldalán fülkékben vannak, ebben az esetben csak voltak az oltárok. A tetõt egykor tartó boltívek is keresztben futnak. Kicsit olyan, mintha egy magyar templomot keresztben rendeztek volna be. Így romjaiban is gyönyörû volt, fõleg a ferdén beesõ napsugarakban, ahogy a több sor boltív egymás mellé vetette az árnyékát.
Mellette egy kisebb helyiségben volt a ma is üzemelõ templom. Fogason lógtak a rongyos ministráns ruhák, minden lerongyolódott és kopott volt, és minden tele volt a tömjén szagával. Nem sokáig maradtunk benn, az ördögnek se tesz jót a sok tömjén.
Ekkorra már marha éhesek voltunk. Muzafer javaslatára betértünk egy kifõzdébe, vagy inkább pizzériába, ugyanis itt is a török pizzaszerû pidét sütötték, csak kurd specialitásként, lahmacun néven. Gondolom Muzafer nem venné jó néven, se a pizzát, se pidét, de ez az igazság. A csónak alakú pizzákat felszeletelték, és kaptunk mellé salátát is. Természetesen meghívtuk Muzafert, ha már egész nap velünk talpalt.
Beszélgettünk még egy kicsit, aztán elváltunk. Mi mentünk a szállodánkba, õ meg a dolga után. Bár nem tudom mi a dolga egy munkanélküli diplomás kurdnak. Nem úgy nézett ki, hogy nagy esélyei lennének, pedig jól beszélt angolul, ami azért nem túl gyakori arrafelé.
2004. szeptember 26. vasárnap
A napi programunk „csak” annyi volt, hogy el kell jutni a Nemrut hegyhez. Reggel nem kapkodtunk túlzottan. Összepakoltunk, és elindultunk a városfal nyugati oldalán lévõ Urfa kapuhoz, itt volt ugyanis egy másik buszállomás, ahonnan a Nemrut felé indultak buszok. Persze nem egyenesen oda, ahova mi menni szerettünk volna, de legalább az irány jó volt.
Hátizsákjainkkal végiggyalogoltunk a fõutcán a város közepéig, majd a másik nagyobb úton nyugat felé fordultunk. Egy helyi biztos nem ment volna így körbe, de ki van zárva, hogy a sikátorok káoszában keresgéljük a helyes utat. Szerintem még ma is ott mászkálnánk.
Nem tartott túl sokáig elérni a városfalat. A kapu igazán hatalmas. Igazából nem is egy kapu, hanem rögtön kettõ, egymás mellett. A kor igényeihez alkalmazkodva az egyiken befelé jönnek az autók, a másikon kifelé mennek. A gyalogosok meg oldják meg! A kapun kívül piac volt, de még nem volt túl nagy élet. Keresni kezdtük a buszállomást, aminek