folyt.

#56018 Hozzászólás

Ahmet

folyt.

elvileg ott kellett volna lennie, ahol a piac állt. Aztán kis keringõzés után rájöttünk, hogy majdnem ott is van, csak egy belsõ udvaron állnak a dolmuºok, azért nem tûnt fel. A pályaudvar igazi keleti volt. Árusok, nyüzsgés, zsivaj, nagy halmokban az utasok motyói, és szerteszét a placcon a kisbuszok, meg az utasok, akik nyomakodnak befelé.
Mi elõször egy kávét szerettünk volna bevenni, de nem jött össze. Mindenhol csak tea volt. Ez egyik leglepukkantabb helyen kötöttünk ki végül. A berendezés gyakorlatilag nem létezett, és amúgy is olyan volta az egész hely, mintha egy rozzant garázs lett volna eredetileg. Mindegy. Az emberek kedvesek voltak, és a tulaj se fogadott el a végén pénzt. A vendégei voltunk.
Ideje volt valami busz után nézni. Nem tartott sokáig a dolog, pár percen belül indult is egy, mi is felszálltunk, és már mentünk is Siverekbe. Itt várnunk kellett egy keveset. Siverek nem egy nagyváros, ezt a buszpályaudvara is mutatta, ami nem volt más, mint egy olajjal átáztatott udvar, ahol volt egy összeeszkábált pad, valószínûleg a sofõrök és nem az utasok kényelme kedvéért. Amíg várakoztunk, elmentem, hogy vegyek valami ennivalószerûséget. A közelben csak egy bácsikát találtam a mobil standjával, tõle vettem kekszet. a kaç lira, vagyis hány líra kérdésre hármat mutatott. 300 ETl kicsit kevésnek tûnt, 3 MTl meg egy kicsit soknak. Adtam három milliót, és a bácsi fogakban nem bõvelkedõ száját széles mosolyra húzta. Aha, akkor 300 ezret értett alatta. Akkor ezzel le is tudtam a napi jócselekedetet. Szépen összejöttek az utasok, mindenki bezsúfolódott a kisbuszba, és irány Narince. Út közben át kellett kelnünk az Eufráteszen, ami errefelé tavat alkotott, mivel a törökök felduzzasztották.
Folyamatban van valami nagy projekt is, hogy több helyen visszaduzzasztják az Eufráteszt, meg talán a Tigrist is, és a vízzel öntözni fogják egész délkelet-törökországot, amivel rengeteg munkahelyet teremtenek, és fellendítik az országrész gazdaságát. Ez szép gondolat, de Szíria és Irak is egy kicsit be van pöccenve, mivel az õ sivatagaikat ez a két folyó élteti, és teszi ezt már évezredek óta, ahogy történelemórán is elmagyarázták az öntözéses gazdálkodás kapcsán. Szóval, ha a törökök fönt elzárják a vizet, akkor lent bukta van.
Lényeg az, hogy komppal kellett menni egy darabon. Meglepõ számú autót és buszt ügyeskedtek be a rozoga kompra. Az utasok meg a hátsó részen tolongtak. Volt itt mindenféle ember, feltûntek a fekete csadoros nõk is, akiket csak ninjáknak szoktunk hívni.
A túlparton már nagy volt a behajózásra váró tömeg. Úgy tûnt, hogy csak egy komp mászkál oda-vissza. Innen már nem volt túl messze az elágazás, ahol ki kellett szállnunk. Szerencsére tábla mutatta, hogy Nemrut jobbra, így tudtuk, hogy hol kell integetni a sofõrnek, hogy mi itt akarunk kiszállni. Meg aztán nincs is nagyon más célpont, amiért turista jönne erre az isten háta mögötti helyre.
Elindultunk az úton felfelé a faluba. Nagyon meleg volt, mi meg a teljes harci felszereléssel kaptattunk felfelé. A falu boltjában vettünk kaját és továbbindultunk, azzal a szándékkal, hogy ami jön azt lestoppoljuk, mert kicsi volt arra az esély, hogy gyalog megtegyük a hátra levõ huszonegynéhány kilométert, pláne, hogy a hegy teteje, ahova igyekeztünk 2150 méter magas. Rövidesen felvett egy dolmuº és elvitt Karadutig. Errefelé nagyon gyér a forgalom, tömegközlekedés meg gyakorlatilag nincs, csak annyi, amennyi a gyerekeket hozza-viszi az iskolába. Szóval megint gyalogolni kellett. Lévén vasárnap, a gyerekek nem voltak éppen iskolában, így tanulás helyett minket követtek, és óbégattak. A helyükben én is így tettem volna, mivel elég nagy baromságnak tûnhet a tûzõ napon felfelé kapaszkodni a hegyi úton, hatalmas hátizsákkal. A nyakamban lógott még a fotós cucc is, amit nem mertem a hátizsák tetejére felpakolni, mert nehezen viselné, ha így egyben be kéne dobni egy csomagtartóba, vagy felhajítani egy platóra. Ez is csak túlzott optimizmusomat tükrözi, hogy majd stoppolunk a nulla forgalomban. Szóval lépni alig tudtam. Öt percenként meg kellett állni inni, mert azt hittem eldurran a fejem. A legyek is így hitték, mert ott repkedtek a fejem körül.
Két autó jött összesen. Mindkettõ megállt, és megígérte, hogy visszajön értünk. Egymástól persze függetlenül. Mi azért becsülettel másztunk tovább. Leginkább azért, hogy elérjünk valami árnyékot az út szélén, és ott üljünk le. Így is lett, rövidesen meg is érkezett az egyik ígérettevõ, és elvitt egy étteremig, ahol összetalálkoztunk a másik ígérgetõ csapattal.
Ittunk egy üdítõt, és közben beszélgettünk. Amerikaiak voltak, egy férfi és egy nõ, meg a tolmácsuk. Valami utazási irodájuk van, és éppen felderítõ úton voltak, hogy utat szervezzenek ide a nagyseggû turistáknak. Ezt szívesen megbocsátottuk nekik, mert megígérték, hogy elvisznek a hegy tetejéig. Be is szuszakoltuk a hátizsákokat a cuccaik mellé, és elindultunk. Egy kis megállás azért még volt, mert bejelentkeztek a szállodájukba, meg ki is pakolták az autót. A mi gönceink maradtak, mert nem akartunk visszajönni ide éjszakára. Több okból is. Nem lett volna mivel, másrészt a fene fog 60-70 dollárt kicsengetni, egy szobáért.
Errefelé már nem volt egyetlen falu sem, úgyhogy a forgalom az aztán tényleg csak annyit, amennyi a turistákat viszi. Igazából szervezett úttal jön ide mindenki, pont azért, mert ilyen macerás az utazás. Sokan befizetnek egy helyi társaságnál, aztán akkor van busz, kaja, szállás, unalom. Ezek az utak meg úgy vannak szervezve, hogy estére érjenek fel, naplementét nézni.
Az utolsó ház a sorompó melletti õrház volt, ahol a nemzeti park belépõjegyét kellett kifizetni. Innentõl csak a macskaköves út tekergett felfelé meredeken. Emberünk, aki Amerikában tanult vezetni, keményen megkínozta a terepjárót, amivel mentünk. Automataváltóhoz szokott, ezért csak ritkán jutott eszébe, hogy sebességet kellene váltani, hiába üvöltött neki a motor.
Ahol az útnak vége van, egy kis szabad területen le lehet parkolni, és van egy büfé is. Szerencsére itt lehet aludni is, együtt az itt dolgozókkal. A monopol helyzetet ellensúlyozza a komfort hiánya, így egész olcsó a hely. Bepakoltuk a cuccokat, és elindultunk a hegy teteje felé.
Igazából ez nem csak egy hegy. Errõl Antiochus király gondoskodott, aki a rövid ideig virágzó Arsamenia királyság jólétét kihasználva elrendelte, hogy itt építsék meg sírját, ami egyben templom is. A terv egyszerû és nagyszerû volt, elõször is legyalulták a hegy tetejét, majd egy 50 méter magas zúzottkõ kúpot emeletek a helyre, magyarán visszaépítették. Az egésznek az volt az értelme, hogy elhelyezték benne a király sírját. Legalábbis így gondolják, mert feltárni nem tártak fel semmit eddig. A mesterséges hegytetõ keleti és nyugati oldalán egy-egy platót alakítottak ki, hatalmas istenszobrokkal, így mûködött templomként is a hely. Így ott üldögélt Fortuna-Tyche, Hermész-Helios, és Apolló-Mithra, meg persze Zeusz-Ahura Mazda, ja és persze a király maga. Egyébként ezek az istenek perzsa és görög istenek keverékei. Túl sokat nem számít, mert egymással teljesen kompatibilisek voltak, már a maguk korában is. Ott ülnek a síremlék mindkét oldalán, így figyelik a napkeltét és a napnyugtát is.
Mi elõször a keleti oldalra másztunk fel, ahol a szobrok teste egész jó állapotban megmaradt, a fejük persze lepotyogott az elmúlt évezredek földrengéseiben. A szobrok ugyanis nem egy darab kõbõl készültek, ahhoz túl nagyok. Mármint megoldható lenne, de nincs ember, aki felcipelte volna õket a hegyre. Azt hiszem, az egész, még így a mai eszközökkel is elég nagy teljesítmény lenne, nemhogy akkor, idõszámításunk kezdete elõtt egy kicsivel.
A szobrokkal szemben egy mesterséges plató áll, itt üldögéltünk, és megettük a lejárt szavatosságú sajtot, amit még a faluban vettünk. Közben felértek az amcsik is, õk csináltak rólunk egy fényképet, hogy legyen igazi turista fényképünk, ahogy egymás mellett állva mosolygunk, a háttérben meg a kilátás.
Nem volt még túl késõ, de úgy gondoltuk, hogy nem megyünk le, majd újra fel, naplementét nézni, helyette megkerültük a mesterséges hegytetõt, és letanyáztunk a nyugati oldalon. Itt a szobrok rosszabb állapotban voltak, de a szerteszét heverõ szoborfejekbõl nagyobb volt a választék. Talán azért is tetszett jobban, mert nem voltak sorba rakva, csak úgy össze-vissza, de mindegyik nyugat felé nézett, ahogy eredetileg is. Ahogy ereszkedett a nap, egyre jobban kiemelte a formákat a súrló fény. A szobrok felszínét millió repedés szõtte át, amit kiemelt a fény. Gabi meg is jegyezte, hogy mindet be kéne kenni vastagon hidratáló krémmel.
Ahogy üldögéltünk, és vártuk hogy araszoljon lefelé a nap, láttuk a parkolót, és az érkezõ dolmuºokat. Csak jöttek a csoportok, és másztak felfelé. Kezdetben csak néhányan voltunk, de napnyugta elõtt már több száz ember tolongott a keskeny helyen. Puccos amerikai csoport, steril felszerelésû japánok, milliónyi digitális fényképezõvel, és minden egyéb náció, de voltak helyiek is. Egész eddig alig láttunk turistát, nem gondoltam volna, hogy sikerül ide az isten háta mögé ennyit összegyûjteni. Mi diszkréten félrevonultunk egy szikla tetejére, ahol nem tolongott a jónép. Végignéztük a naplementét, ami azért nem volt akkora nagy dolog, ellenben a szobrok arcán játszó fényekkel, és lefelé indultunk a tömeggel. A büfé most bonyolította napi forgalmának 99%-át. Egy asztalnál letelepedtünk, beszélgettünk két turistával, de rövidesen õk is mentek, mert indult a buszuk. Eddigre már teljesen sötét volt, és dermesztõ hideg. Hiába, itt még nyáron is hûvös van éjjel. Egy fél óra múlva már csak a szerpentinen lefelé tekergõ autók lámpáit lehetett látni. Mi is visszavonultunk a szobába, és lefeküdtünk, hiszen másnap a napkeltét is meg akartuk nézni.
Aludni nem nagyon tudtunk, mert mindig jöttek mentek az emberek, ugyanis az itt dolgozók osztották meg velünk szobájukat, és poloskáikat, ami alatt jelen esetben nem lehallgató készülékeket értek. Végül csak elnyugodott mindenki, és alhattunk egy kicsit, a poloskák meg jóllakhattak egzotikus vérünkkel.
2004. szeptember 27. hétfõ
Reggel ötkor csörgött a vekker. Lehet, hogy egy kicsit nagy biztonsággal számoltunk a napkeltéig, még tök sötét volt. Gabi már akkor jelezte, hogy szarul érzi magát, amikor még csak felült az ágyban. Mire lemászott az emeletes ágyról, már sietnie kellett, hogy a WC-ben tárgyi bizonyítékát adja ennek. Megegyeztünk, hogy a sajt lehet a hibás, és nem valószínû a gyermekáldás.
A történtek ellenére azt mondta, mehetünk a hegyre. Hideg volt, sötét, és erõsen fújt a szél. Másztunk felfelé az ösvényen, anélkül, hogy látnánk a célt, így egyszer csak azt vettük észre, hogy fent vagyunk. Nem mi voltunk az elsõk. Kerestünk valami szélárnyékos helyet, ahol nem vitte le a fejünket a huzat. Olyan persze nem volt, ami szélmentes. Fagyoskodtunk, amíg vártunk a napkeltére. Gabi közben még mindig nem érezte jól magát, így csak én láttam, hogy megjelent a horizonton a nap elsõ sugara. Szóltam, hogy le ne maradjon az egészrõl, de annyi volt a reakciója, hogy akkor most már mehetünk le. Gondoltam, hogy már rég megbánta, hogy feljöttünk, úgyhogy nem vitatkoztam. Elindultunk lefelé. Pár méter után megállt hányni. Olyan szél volt, hogy az egész anyag vízszintesen elrepült a fenébe. Szépen fodrozódva szállt, megcsillant rajta a kelõ Nap fénye. Viszont megszabadult a sajt maradékától és annak hatásaitól is, mert rögtön emberszínt öltött az eddigi viasz helyett. Egyébként jobban is áll neki.
Szállásunkra leérve összeszedtük a cuccainkat, hogy mielõbb elindulhassunk lefelé. Most is csak a stoppolásra számíthattunk, így nem szerettünk volna kihagyni egyetlen lefelé tartó autót sem, mert ellenben a naplementével, most nem volt tömeg. Gyalog indultunk meg az úton. Most egyszerûbb volt a dolog, mert segített a gravitáció, meg meleg se volt. Szép kis távolságot megtettünk, mire az elsõ autó utolért minket. Gondolom õk nem rohantak. Végre az egyik meg is állt, és elvitt egy darabon. Sajnos még a faluig se, mert egy kis sehonnai úton egy számunkra ismeretlen falu felé lefordultak.
Nem kellett sokat kutyagolni, hogy felvegyen egy arra járó dolmuº. Néhány szétcsúszott francia lány volt az utasa. Olyan XXI. századi hippi lények voltak, roppantul megfáradt arccal, ami arról árulkodott, hogy õket már a világ csodái nem hatják meg. Szóval annyira tenyérbe mászó, hogy erõs vágyat éreztem néhány pofon kiosztására.
A sofõr az elsõ vendégháznál rakott ki minket, nem messze attól a sorompótól, ahol a jegyet vettük elõzõ nap. Mondta, hogy rövidesen jön a dolmuº, az elvisz minket Narincébe. Igaza is lett, nem kellett várni, talán negyed órát se. Egyébként ez az egy busz jön föl idáig naponta. Meg voltunk gyõzõdve róla, hogy már rég lekéstük, de így elég kényelmes volt a visszaút. Persze a kényelmest nem kell túl szigorúan venni. A busz mindenhol megállt, és ha nem is szállt be senki, akkor is beraktak még valami motyót, vagy ha nem fért be, akkor a tetõre kötözték fel. Pillanatok alatt elértük a busz tervezõ által számított kapacitását, de ez senkit nem érdekelt, még akkor sem, amikor elértük az érték háromszorosát.
Narincében kifeszegettük magunkat a buszból, ami nem volt kis kihívás. Egyébként út közben egyszer át kellett rendezõdni, nehogy mellém kerüljön az egyik vénasszony. Ugye, mit lehet tudni? Lehet, hogy molesztálnám. A hátizsákjainkat is leszedték a tetõrõl a köbméteres bálák alól.
Rögtön vettünk valami kaját, amíg vártunk, hátha jön valami jármû. A boltban választék nem nagyon volt, így csoffadt szõlõvel kellett beérnünk.
Szállítóeszközbõl se válogathattunk, így gyalog mentünk a fõútig, ahol a padkán letelepedve stoppoltunk, vagy vártunk valami buszt. Ami jött az mind tele volt. Még a dolmuº is annyira ki volt tömve, hogy nem állt meg, pedig mindig van még egy hely. Aztán csak megszántak minket, és felvett egy autó, ami egyenesen Siverekbe tartott. Ugyanazon az úton haladtunk visszafelé, mint elõzõ nap, de olyan volt, mintha hetek teltek volna el. Míg a kompra várakoztunk, meghívtak egy teára. Figyeltük közben, hogy múlatják az emberek az idejüket. Hogyan borítja le a péksüteményeit az árus gyerek, aztán hogyan hozza õket újra eladható formába.
A komp természetesen ugyanaz volt, de csak most fedeztük fel, hogy két magyar matrica is van rajta, hirdetve, hogy a Baraka szervez errefelé utakat. Jó kontraszt volt a mellette álldogáló csadoros néni. Akit nem túlzottan érdekelt, hogy lefényképeztem. Inkább csak úgy somolygott magában, mint mikor engem fényképeztek a kínaiak, mint egzotikumot.
Siverekbe érve sofõrünk kiderítette, hogy hol a buszpályaudvar. Egy helyi motoros mutatta az utat a városon keresztül, mi meg az autóval követtük. Elbúcsúztunk, õk mentek tovább Diyarbakırba, mi meg kerestünk egy dolmuºt, ami elvisz ªanliurfába.
Én bóbiskoltam az úton, Gabi meg azon röhögött, hogyan dülöngélek a kanyarokban.
Lassan megérkeztünk egy nagyvárosba, ami nem lehetett más, csak Urfa. Többen leszálltak itt-ott, de mi inkább bementünk a buszpályaudvarra, különben soha nem találunk oda ahova akarunk. Legalábbis általában ez igaz, jelen esetben nem sokat segített. Megkérdeztünk ugyan egy embert, hogy merre van a ºehir merkezi, azaz a városközpont, de úgy elirányított, mint annak a rendje. Nehezen passzolt össze a térkép a valósággal, de határozottan kitartottunk az irány mellett, fõleg hogy elég felesleges dolog visszafordulni, ha az ember nem tudja, hogy mennyivel jobb, ha a kiindulási pontra visszamegy. Szóval csak törtünk elõre a hátizsákokkal a döglesztõ melegben, nagyjából észak felé. Persze utólag könnyû megállapítani, hogy a városközpont pontosan nyugatra volt. Aztán egy jó három kilométer hosszú ív után már nyugat felé tartottunk. Itt roppant leleményesen ráfordultunk az Atatürk sugárútra, dél felé. Ez jó döntés volt, mert ekkorra a cél már pontosan délre volt tõlünk, úgy két kilométerre. Szóval öt kilométer túra után ott álltunk a város közepén, alig egy kilométerre onnan, ahonnan indultunk. Innen már egész kevés segítséggel megtaláltuk az Uğur hotelt. Nincs benne semmi extra, egy átlagos épület, de szép, tiszta szobát kaptunk, légkondival, mindössze 15 MTl-ért. Boldogan kapcsoltuk be a legkondit a kinti 35 °C után, aztán kb. öt perc múlva meg ki, mielõtt tüdõgyulladást kapunk a fagyban, szabályozni azt ugyanis nem lehetett.
Városkerülõ túránk után egy kicsit megpihentünk, majd kerestünk egy lokantasit, hogy együnk valamit. A szállásunk melletti kis utcában gyakorlatilag csak ránk vártak. Étterem, étterem hátán. Elbizonytalanodtunk egy kicsit a nagy túlkínálatban, majd roppant célszerûen a legközelebbit választottuk. Rendesen teleettük magunkat, úgy, ahogy sose szoktuk, aztán menni se tudtunk, de muszáj volt, mert a város fõ látványosságához egy kevés séta árán juthattunk el.
Fújtatva kerülgettük az embereket az utcán. Nagy volt a káosz, nyüzsögtek az emberek, nagy volt a forgalom, jobban hasonlított valami arab vidékre, mint Törökországra. Persze Urfától már alig pár kilométer Szíria.
A város nagy zarándokközpont, mert a legenda szerint itt született Ábrahám próféta, és itt szórakozott vele Nimród király is, akinek a vára még ma is áll, többé-kevésbé. Persze Ábrahám barlangját is megtalálták, és mutogatják is. A történet szerint Ábrahámot máglyahalálra ítélték, és végre is hajtották, de a máglya vízzé, a parazsak halakká változtak, õ maga pedig felemelkedett az égbe, majd földet ért épségben. Talán mondani se kell, hogy megvan a rózsakert is, ami földet érése helyén nõtt ki, és a tó is a halakkal, ami a máglyából lett. Az egész környék egy nagy park, ami a meglepõen jó állapotban van. A törökök imádnak piknikezni, erre azok is emlékezhetnek, akik nem jártak Törökországban, csak látták a vendégmunkások átvonulását Magyarországon. Az ilyen piknikhajlammal megáldott népek olyanok, mint a sáskák, ha találnak egy kellemes helyet, akkor annyian jelennek meg, hogy pillanatok alatt nem marad egy szál fû se a területen. Itt, az ideális területen meg ennek ellenére árnyas fák, és zöldellõ nyírt gyep mindenütt. Aztán rá kellett jönni, hogy miért. Egy naiv csapat indult meg, hogy letelepszik a fák árnyékában. Még csak az egyikük emelte a fû fölé a lábát, már szólt a síp, és dühödt rinocérosz módjára közeledett egy parkõr.
A medencében – ami egykor ugye Ábrahám máglyája volt – rengeteg a hal, – ami a máglyában még parázsként tengette az életét. Olyan mennyiségben vannak a vízben, hogy csak paprikát kellene hozzáadni, meg bedobni a merülõforralót. Mégis biztonságban van az egészségük, mert egy másik legenda szerint, aki csak megérinti õket, megvakul. Voltak persze bátrak, akik azért megpróbálták a barátságos kapcsolatfelvételt, de itt is közbeléptek a parkõrök. Viszont el tudom képzelni, hogy biztos ami biztos, késõbb megvakítják az illetõt, így mi csak néztük a halak õrjöngését, amit a közéjük dobált eledelért vívtak.
A medence partján is áll két mecset, meg ilyen szent helyekre jellemzõen Ábrahám barlangjánál is van vagy kettõ-három. A park feletti hegy tetején meg a várfalak maradványa, és két hatalmas oszlop. A helyiek szerint ott volt Nimród trónja. Mindent összevetve szép hely.
A parkban való pihengetés és nézelõdés után a várba indultunk. A belépõ elég borsos volt, ahhoz képest, hogy bent semmi nincs a kilátáson kívül. Az viszont nem rossz. Miután így kigyönyörködtük magunkat, elindultunk visszafelé.
A bazár bejáratánál vettünk egy fagyit, amit mindig a halálos betegségek biztos beszerzési forrásaként szoktak azonosítani a tej és tojás tartalma miatt ilyen éghajlaton. De már csak ilyenek vagyunk, szeretünk veszélyesen élni, meg bízunk benne, hogy itt is terjed a fagyipor.
A szállodában prózai kötelezettség várt ránk, egy halom koszos ruha képében. Gabi felvállalta a rosszabbik részét, és a zuhanyzóban lötybölte a göncöket, és nem gyõzött csodálkozni, hogy még várakozásainál is feketébb lé termelõdött. Én közben a teregetés technológiáját vállaltam magamra. Idén ugye elõször történt meg az a csoda, hogy már otthon eszünkbe jutott, hogy kellene szárítókötél. Jövõre remélem a szög és kalapács is eszembe jut, mert nem minden szoba olyan, hogy legyen hova kötni a madzagot. A ruhákat alaposan ki kell csavarni, mert nem az igazi esõben aludni. Én ezt az ablakban végeztem, bízva abban, hogy a járókelõk csak örülnek egy kis frissítõ víznek a nyakukba.
2004. szeptember 28. kedd
Reggel megkérdeztük a portán, hogy hogyan is lehet ésszerûen eljutni a buszállomásra, mert nem akartuk eljátszani, azt amit érkezéskor. Persze jó helyi lakoshoz méltóan megadta a választ, menjünk busszal. Bólogattunk, aztán elindultunk gyalog, a térkép alapján. Tapasztalat alapján tovább tart megtalálni, hogy hol áll meg a busz, mint legyalogolni a távot.
Kis tanakodás után rátaláltunk az ideális útvonalra. Valami jótét lélek egy úttal kettévágta a város egyik temetõjét, így nem is kellett sokat caplatni, csak követni az utat. Ezt tettük, és az elõzõ napi turnéhoz képest jelentõsen lefaragtuk a szintidõt.
Elõször az esti buszra vettünk jegyet, Kayseribe, hogy ezzel ne legyen gond este. Éjjel szerettünk volna utazni, mert azzal idõ és pénz takarítható meg, és mi egyiknek se voltunk bõvében. Amikor megvettük a jegyet, valószínûleg sejtették, hogy miért is akarunk késõi busszal utazni, így az este tízkor indulóra adtak két jegyet. Aztán ahogy megvettük a jegyet, módosítottak, hogy bocs, de mégse tíz, hanem kilenc. No, mindegy, bár hajnali ötre érünk Kayseribe, ahonnan – régi és kényelmetlen tapasztalataink alapján tudjuk – csak hétkor van csatlakozás, tehát kell várni jócskán.
A jeggyel a zsebünkben a második napirendi pontra tértünk rá, dolmuºjegyet vettünk a közeli Harranba. Olyan flottul ment minden, hogy megint nem maradt idõ kávéra se.

„És felvevé Tháré Ábrahámot az õ fiát, és Lótot, Háránnak fiát, az õ unokáját, és Szárait, az õ menyét, Ábrahámnak az õ fiának feleségét, és kiindulának együtt Úr-Kaszdimból, hogy Kanaán földjére menjenek. És eljutának Háránig, és ott letelepedének.”
(Genezis 11:31)

Mi azért nem szeretünk csoportosan utazni, mert akkor úgy jár az ember, mint Ábrahám, és nem jut el sehova, nemhogy az ígéret földjére, ráadásul állandóan csak névsorolvasás van. Egyébként, ha mi is olyan tempóban haladnánk, mint õk, akkor az én blablám is lenne olyan hosszú, mint a Biblia.
Szóval, mire kettõt pillantottunk, már indult is a kisbusz. Persze úgy látszik, errefelé hagyomány, hogy nem illik csak úgy száguldozni Kánaán felé, hanem évezredes szokás szerint lassan, és megfontoltan. Sofõrünk is így tett, és lépésben tette meg az út legfontosabb szakaszát, azt amelyik a város területére esik. Nekünk annyira nem fontos ez a rész, viszont õ csak itt számíthat utasokra, amire szükség is volt, mert nem sokan voltunk. Aztán hosszas benzintakarékos gurulás, és egy autószerelõ ismerõs meglátogatása után elértünk egy külvárosi piacot, ahol már mindenki arra várt, hogy jöjjön valami, ami hazaviszi. Örömmel zsúfolódtak be mellénk a répák és miegymások, és végre utazósebességre gyorsultunk, ami nem túl nagy, de Ábrahám csak álmodozhatott ilyesmirõl. Neki legalább egy napig tarthatott az út, kivéve ha valamilyen jószágon tette meg, mi meg egy óra alatt ott voltunk.
Nem is értem, hogy mire volt az a nagy felhajtás, utazás, letelepedés, mikor nincs messze, pláne Kánaánhoz képest. Hát igen, akkoriban nem kapkodtak.
Harran ma már nem annyira Ábrahámról híres, hanem az itt található romokról. A „modern” falu mellett volt a régi város. Ma már csak a falak látszanak néhol, meg az Urfa kapu van egész jó állapotban. A város maga, csak buckákból áll, amit az összedõlt épületek, és az azokat betemetõ por, homok alkot.
Mi is az Urfa kapun keresztül léptünk be a területre. Valahogy még az ajánlkozó kísérõt is sikerült lerázni, rövid idõ alatt.
Átvágva a területen célba vettük a régi mecset romjait. A minaret hatalmas, még így is, félig-meddig leomolva. Közelebb érve láttuk, hogy szigorúan védett katonai objektumokat megszégyenítõ szögesdrót akadály veszi körül, hogy megvédje az isten tudja kitõl. Szerencsére a népharag utat nyitott a kíváncsi turisták számára, így minden kényelmetlenség nélkül besétálhattunk. Csak ekkor derült ki, hogy mekkora is volt, míg össze nem dõlt. II. Marwan, az utolsó Omajjád kalifa építtette a VIII. században. A minaret szokatlan formájú, a ceruzaszerû török minaretek után. Négyzet alaprajzú, és sokkal masszívabb. Az alja kõbõl épült, a felsõ része vályogtéglából. Ez sajnos nem annyira idõtálló, így az évek során kicsit visszafejlõdött. Az ajtaja már újkori vaslemez, a lakat meg pláne, így nem sikerült bejutni, pedig a réseken látható volt, hogy van bent lépcsõ. Szívesen felmásztam volna, amíg lehet.
A teteje környékén vércsék fészkelnek. Nincsenek hozzászokva az emberekhez, így egy tapstól is rögtön felrebbennek. Próbáltam ezt a pillanatot elkapni fényképen, így többször felzavartam szerencsétleneket, a környéken lézengõ galambok legnagyobb rémületére.
A tornyon kívül néhány fal áll csak, és a néhai mecset közepén egy boltív. Így is érzékelhetõ, hogy hatalmas lehetett. Egyébként itt építették fel az elsõ iszlám egyetem is.
Nem csoda, hiszen Harran már akkor is évezredes spirituális központ volt. Már i.e. 800-ban itt imádkoztak a Naphoz, Holdhoz és a bolygókhoz, és ez egészen i.sz. 830-ig így is maradt, habár Theodosisus bizánci császár már 382-ben lerombolta a templomot.
A mecsettõl nem messze áll a falu kevésbé idõs de tervezésében és stílusában õsi, talán még Harrannál is régebbi divat szerint épített része. A szûkös nyersanyagkészlet ellenére a helyiek rájöttek, hogyan lehet a klímának megfelelõ házakat építeni. Mivel a környék nem bõvelkedik fában – látótávolságban egy se volt –, ezért vályogból kezdtek építkezni. Persze, könnyû azt mondani, hogy ez nem túl nagy húzás, mert nálunk is agyagból van a tégla, csak az a gáz, hogy gerenda nélkül macerás tetõt összehozni. Ezt itt úgy oldották meg, hogy a házak kis négyzet alapú szobák láncolatából állnak, és minden ilyen cellát egy-egy magas, szinte csúcsos kupola fed, amit vályogtéglából raknak. A kupola tetején van egy kis nyílás, így a szellõzés is meg van oldva. Nem véletlenül hívják méhkaptár házaknak. A világítás eléggé szegényes bent, de a hõmérséklet megdöbbentõ. Mindenféle technikai ketyere, sõt még az ajtó csukva tartása nélkül is jóval hûvösebb van, mint kint.
Ezt az egyik házban meg is tapasztalhattuk, mert lakói félig-meddig múzeummá alakították, így be lehet menni, cserébe azonban illik inni legalább egy kólát, ha már belépõ nincs.
Innen a falun keresztülvágva a vár felé indultunk. Közben megnéztük a girhes lovat, ami mellett már egyszer eljöttünk. Kiderült, hogy a mellette fekvõ csikó nem döglött, csak el van törve a lába. Hát talán ez is elég neki. A házak között itt-ott trágya száradt, szakszerûen kiterítve a napra, kis egységcsomagokba gyúrva. Van itt minden, kint a trágya szárad, de a tetõk fölött parabola antennák néznek a napba.
A vár meglehetõsen rossz állapotban van már. A szokásostól eltérõen nem hegyre épült, csak egy kisebb dombra, ami valószínûleg mesterséges, sõt egyesek szerint egyenesen a Theodosius által lerombol Hold templom romja. Az lehet az ok, hogy erre már nincsenek hegyek, azt kell használni, ami van. Már a hettiták idejében is volt itt vár, de a mostani maradványok akkoriból származnak, mikor mi államot alapítottunk, errefelé úgy mondják, fiatal.
Miután körbejártuk a romot, úgy gondoltuk, ennyi elég is lesz, így aztán a falu modern része felé indultunk, hogy keressünk valami szállítóeszközt. A fõtéren – ha lehet így nevezni – hamar akadt mikrobusz, ami Urfába ment. Csatlakoztunk a várakozókhoz a csekélyke árnyékban, az út mellett. Rövidesen jött a sofõr, és a mozgásán látszott, hogy indulni akar, erre aztán a láthatáron belül lévõ összes ember felpattant, és megindult az üres busz felé. Ugyanis csak a turisták szoktak a buszban ülve várni az indulásra, õk is csak az elsõ alkalommal, aztán rájönnek, hogy miért is nem teszik ezt a helyiek.
Visszafelé elég lendületesre sikerült az utazás, pikk-pakk ott álltunk a buszállomáson. Még elõzõ nap, a várból sólyomszemmel megfigyeltük, hogy a park és a buszállomás sincsenek túl messze egymástól, ha egyenesen haladunk, úgyhogy felvértezve ezzel a tudással, egyenesen megindultunk a park felé. Elkezdtünk nagyon figyelni ezekre az egyenes utakra, mert hiába a közmondás, az ember igazából csak a saját kárán tanul, amit ilyenkor úgy szoktunk roppant tudományosan körülírni, hogy a primer, tapasztalati tudás az igazi. Hát így is meg lehet fogalmazni, hogy az okos ember a más kárán tanul, és mi nem ebben a kategóriában vagyunk.
Kutyagolunk az út szélén a tikkasztó hõségben, mialatt nyeltünk egy kis port, ami oly jellemzõ ezen az égtájon. Viszont távolságra tényleg nem volt túl sok, máris újra ott ültünk a medence partján, és néztük, hogyan õrjöngnek a halak pár szem eledel miatt. Elképesztõ, hogy le tudnak alacsonyodni némi kis alamizsnáért. Csoda, hogy a Bibliába is azt írták bele, hogy uralkodjon felettük az ember? (Az amelyik csak a saját kárán tanul.)
Rövidesen leszólított minket két iskolás kinézetû gyerek. Õk a helyi turista segítõ önkéntesek. Az ángélus nyelvet is bírták valamilyen szinten, így beszélgettünk egy kicsit velük, aztán a gyomrunk sürgetni kezdett, hogy menni kellene már valamerre. Gabi ragaszkodott hozzá, hogy levest akar enni, olyat, mint elõzõ nap. Klassz! Tudtam, hogy ilyenkor mi szokott lenni, és nem kellett csalódnom a világban. Akármerre mentünk, nem volt leves sehol. Szerintem az összes kifõzde, étterem, lokanta, és minden egyéb kajálda megkapta az infót, hogy levest elpakolni, jön két marha. Menet közben próbáltam ecsetelni a kebabok ízletességét, és tápértékét, de nem jártam sikerrel. Lassan odaértünk a szállodánk melletti étteremhez, megtéve a két kilométeres távot, és be is ültünk, mert ez legalább biztos. S lõn!
Leves evés: pipa; irány vissza a bazárba, egy kis nézelõdésre. Egy ilyen helyen van minden. Nem csak úgy, ahogy mondogatjuk, hogy van minden, itt tényleg hihetetlen, hogy miket lehet kapni. Ülnek a rézmûvesek, és kalapálják a méter átmérõjû fazekakat, tálcákat, de a háttérben már mosógépek sorakoznak. A bazár labirintusában persze mindig el van pottyantva mecset, karavánszeráj, és néhány kajálda is, amik persze levest nem árulnak, mint azt korábban felderítettük. Mi is shopingoltunk egy kicsit, vettünk egy fél kiló pisztáciát, mert jó ha van ilyesmi az embernél, pótolja a kiizzadt sót, meg szeretjük is. Errefelé komolyan veszik a tökmag bizniszt, nem úgy mint a világ másik felén. Nem merül ki a választék a töki, a szotyi, a mogyi variációban. Mindenbõl van sós, édes, kandírozott, meg vegyes, és ezen kívül legalább három minõségi osztály.
A pisztácia elfogyasztásának kiszemelt helyszíne a park volt, mert hova is mehetne az ember máshova? Egy padon üldögéltünk, és beszélgettünk egy kissráccal, aki angolt szeretett volna gyakorolni. Megismerhettük a kedvenc focicsapatait is: Törökországban a Galatasaray, de Európában a… Galatasaray, vágtam rá, de nem, volt neki másik kedvence, csak nem emlékszem mi az, mert engem viszont nem érdekel a foci.
Mikor besötétedett, elindultunk a hátizsákjainkért a szállodába, de közben megálltunk egy-két fotót csinálni. Amíg én az állvánnyal és egyéb fontos dolgokkal foglalkoztam, Gabi hangot adott azon felfedezésének, hogy már sokadszor látja ugyanazt a ronda pofájú pasit. Megnéztem én is és rájöttem, hogy végig a szomszédos padon ült. Normál esetben az ember elkönyveli véletlennek, de akinek ilyen randa pofája van, attól nem várunk semmi jót bármilyen csúnya dolog is az elõítéletesség, és azonnal arra gyanakodtunk, hogy követ. Hamar leteszteltük, és valóban, folyamatosan jött utánunk, feltûnés nélküli 10-15 méteres távolságban. Egy idõ után megálltunk, és én visszamentem hozzá. Láttam az arcán, az úristen lebuktam kifejezést. Elmagyaráztam neki, hogy ne kövessen. Nem értette. Pontosabban megpróbált úgy tenni. Lehet, hogy megbuktattam a titkosügynök vizsgáján. Gyorsan elsuhant mellettünk, és mondott valamit két másik megnyerõ külsejû fiatalnak.
Mentünk tovább, figyelve a két másik amatõr maffiózóra. Ezek azt próbálták megvalósítani, hogy úgy követnek minket, hogy õk mennek elöl. Hát, hadd ne részletezzem a sikerességét. Ilyen kalandosan jutottunk el a szállodáig, ahol összefutottunk a japán lánnyal, akit Diyarbakırban ismertünk meg. Percekkel késõbb befutott a koreai lány is, de mint kiderült egymástól teljesen függetlenül érkeztek. Egy keveset még beszélgettünk, aztán mennünk kellett a buszhoz, mert kilenckor irány Kappadokya!
A követõs-lerázós affér után elgondolkoztunk, hogy busszal kellene menni, de rájöttünk, hogy felesleges a para, így gyalog indultunk el, a már jól ismert úton, keresztül a temetõi úton, teliholdnál. Tényleg, mit kell felmutatni egy muszlim vámpírnak, félholdat?
Túlzottan biztonságos tervezésünk miatt maradt még idõnk, amit a pályaudvar lerobbant teázójában ütöttünk agyon. Aztán fél kilenckor átmentünk a társaság irodájába, ahol azonnal kérték a jegyünket, amit nem is nagyon értettem, de már vették is el, és írták át rajta a számot 20:30-ra. Kettõt pillantottunk, és már egy fickó vezetett minket kifelé, a buszhoz. De nem a buszállásokhoz, hanem kifelé mentünk az úthoz, ahol kétszer három sávban özönlöttek az autók. Másodperceken belül tele lett a szemem porral, amitõl semmit nem láttam, így kellett átkelnem az úton. Életem a török vezetõnk kezében volt. A túloldalon megálltunk, emberünk rágyújtott, és mutogatta, hogy nyugi. Mondom én nyugodt vagyok. Megérkezett a busz, a fickó leintett, és már mentünk is. Hátizsák a csomagtartóban, azzal a cuccal együtt, amit az útra vettünk enni, inni.
2004. szeptember 29. szerda
Ahogy az tudható volt, már reggel ötkor az ürességtõl kongó buszállomáson tébláboltunk Kayseriben, és a világ változatlanságának jeleként továbbra sem volt korábbi busz, meg kellett várnunk a hét órát. A jegyet persze megvehettük egy álmos embertõl, mert az élet soha nem áll meg, legfeljebb lassít egy kicsit.
A váróteremben a fal mellett lepakoltunk, és leültünk a hátizsákjainkra. A padokat már elfoglalták a büdöslábú emberek, és boldogan húzták a lóbõrt. A levegõ telítve volt egy fiúkollégium szagával.
Rövidesen megállt mellettünk egy ember, hogy elbeszélgessen velünk az élet folyásáról, meg a szokásos kérdésekrõl, úgy mint, honnan jöttünk, hová megyünk, már csak úgy testileg, semmi spiritualitás. Az ilyenkor szokásos angol-német-török nyelvjárásban cseréltünk eszmét, ami megállásra bírta az elhaladókat, így rövidesen tíz tizenöt ember nézte a csodát a buszállomáson. Aztán mikor elérték a kritikus tömeget, akkor megjelent egy rendõr, és hihetetlen rutinnal oszlatni kezdett. Nincs itten semmi látnivaló kérem. Valószínûleg csak a kedves külföldi vendéget – vagyis minket – szerette volna megóvni a kényelmetlenségtõl, meg honfitársaitól.
Kicsit késõbb befutott egy pár, akiket Urfában is láttunk. Éles elmével kikövetkeztettük, hogy mégis volt késõbbi busz, csak valamiért nem szerették volna, ha azzal jövünk. A fent említett párral együtt mentünk Göremébe, ami szinte csak egy ugrás az elõzõ távhoz képest.
A busz szép lassan haladt a csodák felé, kezdtek feltûnni az egyre érdekesebb sziklaalakzatok, aztán megérkeztünk a faluba, ami az ide látogatók egyik fõ bázisa, magyarán tele van turistákkal, meg mindenféle igényt kielégítõ szállásokkal. Egy baj van csak, hogy a túlkínálat ellenére nincs árverseny, mert a szálló tulajdonosok etikátlanul kartellbe tömörülve tolnak ki a magunkfajtával. Na, azért van elfogadható árfekvés is, és az azonos áraknak megvan az az elõnye, hogy nem talpal az ember olcsóbb helyet keresni, mert mind ugyanannyi.
Mi a Köse panziót vettük célba, ugyanis a koreai lány, akivel Diyarbakırban és Urfában is találkoztunk, ezt javasolta. Gondoltuk õ már csak tudja, hiszen régóta itt dolgozik már. Úgy értem Göremében. A tulajdonos egy skót nõ, aki bevállalt egy török férjet. Három gyerek is rohangált körülötte, hol angolul, hol törökül óbégatva. Ahogy megfigyeltem, az elsõ gyereknél még erõsen koncentrált, hogy mégiscsak angol legyen az anyanyelve, aztán a többin látszott, ahogy fogyott az energia, meg a lelkesedés. A legfiatalabb csak törökül beszélt, legalábbis azt hiszem, mert bizonyos kor alatt ilyesmit nem lehet egyértelmûen eldönteni.
A szobánk a tetõn volt. Tulajdonképpen nem is szoba volt, hanem egy faház a tetõn. Méretre se volt hatalmas, de nem rossz. A cuccot ledobtuk, és indultunk is.
Elõször reggelit szereztünk. A turisták nagy mennyisége, és átlagos anyagi helyzete miatt úgy vettük észre, hogy nem szokás a helyi szatócsnál shoppingolni, ha nem helyi az ember. Mi azért így döntöttünk. A szokásos kenyér és kockasajt kombinációt választottuk, ezeket már törökül is tudtuk.
Gyalog indultunk Çavuºin felé, abban a reményben, hogy majd stoppolunk. A forgalom elég gyér volt, és ami jött, az is csak lovas kocsi volt. Reggelizni egy buszmegállónál álltunk meg. A környék jellegzetességét követve, kõbõl építettek egy kis mesterséges barlangszerû valamit, mi ennek a tetejére telepedtünk le, és néztük az érkezõ turistabuszokat. Ha nyáron jöttünk volna, biztos, hogy lényegesen több lett volna errefelé is az ember. Nem mintha hiányoltuk volna õket.
Gyalogoltunk tovább, és a stoppolási reményeinket feladva lefordultunk az útról, és a földek között mentünk tovább, hogy egy nagy kanyart levágva megspóroljunk némi talpalást. Meglepõ módon tényleg sikerült a dolog. A falu szélén lyukadtunk ki, egy régi temetõ mellett. Kicsi, kopott, alig felismerhetõ sírkövek dülöngéltek a száraz fûben.
A falu közepén egy hatalmas szikla emelkedik, ami kezdett elõbukkanni egy kisebb domb mögül. A hegy belsejében rengeteg szobát és lakást alakítottak ki az idõk során, csak ezzel azt is elérték, hogy az amúgy se túl masszív anyag még gyengébb lett, és leszakadt a fél hegy. Valószínûleg nem egyszerre, de mára egész vékony lett, és helyenként át is lehet látni rajta, a korábbi barlanglakások miatt. Egy ösvényen indultunk el, körben, hogy felmásszunk a tetejére. A keskeny gyalogút össze-vissza tekergett a házak között, amelyek már jó ideje üresen álltak. A legtöbb félig ház, félig barlanglakás volt. Hogy a lakások bõvítése során hogy oldották meg, hogy ne lukadjanak ki a szomszéd nappalijában, azt nem tudom.
A hegy tetejérõl jó kilátás nyílt a környékre. Alattunk terült el a falu, messzebb látszott az út, amin jöttünk. A felfelé vezetõ ösvény túloldalán függõleges sziklafal volt, rengeteg befalazott ajtóval, amint csak kisebb lyukakat hagytak szabadon. Régen galambokat tartottak ezekben a helyiségekben, pontosabban így termelték a kor mûtrágyáját, a guánót, mely mint József Attilától tudjuk, szépen lassan lerakódik. Idõnként ki kell termelni, és jó pénzért eladni. Tovább fordulva megbámultuk a szomszéd hegy oldalát. Rózsaszín, világosbarna, sárga és ezek kombinációja, helyenként csíkos. Az egész hegy teljesen kopár, meredek az oldala, mintha homokvár lenne, vagy mintha egy hegy Kappadokyában. Nincs semmi, ami hasonlítana erre a helyre. Na, jó Kandovan Iránban hasonló, tehát olyan volt, mint a sziklák Kandovánban, csak színesebb, simább, és nagyobb.
Még egy kicsit balra fordulva a völgyben megláthattuk azokat a sziklákat, amelyek a 18+ kategóriába tartoztak.
Geológiai szempontból közelítve az történt, hogy a vastag, de viszonylag puha tufa kõzetre egy szép napon kiömlött némi kemény vulkáni kõzet. Gondolom bazalt, de ez lényegtelen. Aztán ez a réteg megrepedezett, és utat engedett a víznek, az meg koptatni kezdte az alsó puha réteget. Szép lassan kúpok alakultak ki, ahogy a kupacot felülrõl védte a szikla a tufát. Aztán a felsõ szikla szépen lekerekedett, a kúp meg oszloppá vékonyodott, és a természet hosszú, kitartó munkával megalkotta a világ legnagyobb pöcseit, bár ez elég eufemisztikus kifejezés a tíz méteres álló bránerekre.
Miután így kigyönyörködtük magunkat a természet szépségeiben, leereszkedtünk az ösvényen, amin jöttünk. Çavuºinból Zelvébe szerettünk volna átgyalogolni a Rose valley-n, vagyis a Rózsa völgyön keresztül. Aki ismeri a környéket, az lehet, hogy gyanít valamit.
A falu szélén álló tábla mutatta az irányt, így szépen elindultunk. Az út porában rengeteg lábnyom volt, mind szembe jött, azok alapján tájékozódtunk, mint Winnetou. Ha elágazáshoz értünk, csak megnéztük, merrõl jöttek többen és arra mentünk tovább.
A völgy elõször egészen széles volt. Két oldalt szántóföldek sorakoztak, meg fák, de elég ritkán ahhoz, hogy ne adjanak árnyékot. A forró levegõ megült a katlanban, így folyt rólunk a víz rendesen, de mentünk tovább. A völgy elkezdett szûkülni, de elõször ez alig volt érzékelhetõ. Még mindig szántóföldek voltak körben. A föld itt persze nem olyan, mint máshol a világban. Leginkább a homokhoz hasonlít, sárgás, barna, vagy inkább aranyhörcsög színû. Egy fa árnyékában kis szekér állt, mellette egy mélabús szamár. Megkértük egy kis fotómodellkedésre, de nem hozta lázba. A gazdája viszont Gabi kezébe nyomott két frissen szedett paradicsomot, úgyhogy paradicsomot majszolva folytattuk az utat.
A völgy eddigre határozottan völgy formát öltött, a sziklák meg egyre vadabb alakokat. A szántóföldek helyett is szõlõ volt már. A földek gondozottak voltak, de a szõlõ csak bokrokban nõtt, sehol egy kordon. Az egyik oldalvölgynél tábla mutatta, hogy balra kell fordulnunk, ha templomokat akarunk nézni. Akartunk, mondván, majd visszatérünk a fõ völgybe, ha megnéztük. Az út egész mélyen haladt, balra meg három sziklakúp magasodott, mint a sárkányfogak. Tényleg mesebeli a táj.
Rövidesen elértük az elsõ templomot. A sziklafalba vésték be, elég magasan. Az is lehet, hogy akkoriban még nem volt magasan, csak az út lett mélyebb, ahogy a víz kimosta. Egyedül másztam fel. Csak néhány helyiség volt, faragott keresztekkel a plafonon. Lefelé már nem volt annyira egyszerû jönni, mert az omladékos szikla csúszott. Valahogy ellenálltam a földanya vonzásának, és egészen finoman érkeztem le. Kicsit arrébb az út szélén két bicikli hevert, biztos nem magyarok bérelték, mert azok nem merték volna csak úgy otthagyni, még az Antarktiszon se. Tovább haladva felfelé a kis völgyben, elértünk egy újabb templomot. Eddigre teljesen eltikkadtunk, csak ülni volt kedvünk. A templom zárva volt, ellenben a mellette lévõ büfével. A világtól való távolsága, és az erre járó turisták száma alapján számítgatni kezdtem az árakat, és arra jutottam, hogy van még víz a kulacsban. Pihengettünk az árnyékban, és csodáltuk a kilátást, ami lenyûgözõ volt. Egyik oldalon a kopár sziklák hullámoztak, mint egy valószínûtlen homokvár, elõttünk meg a zöldellõ völgy.
Mikor kipihentük magunkat, megkérdeztük a büfést, hogy mégis merre van innen Zelve. Persze azonnal kijelentette, hogy az nagyon messze van, de a helyiek ezt mindig kijelentik, ki lehet próbálni itthon is. A távolságok egyébként nagyon relatívak. Erre Einstein nélkül is rá lehet jönni. Ha az ember például egy taxist kérdez meg, akkor minden 5 km-re van. Az gyalog már sok, taxival még nem drága.
Erõsködtünk tovább, hogy annyira nem lehet messze, hogy mi oda el ne gyalogoljunk, bátran bökjön csak rá az irányra. Megtette. Gyakorlatilag Çavuºin irányába mutatott. Hoppá-hoppá! Elõkaptuk a szállodából kölcsönvett kézzel rajzolt, fénymásolt térképet, és tanulmányozni kezdtük. Gyorsan rájöttünk, hogy az öregnek van igaza. A Rose valley felirat ugyan Zelve felé mutatott, de a vonal, ami mellé kanyarították, az nem. és a vonal volt a völgy. A táblán a falu szélén egyértelmûen Rose valley állt, így nem keresgéltük az irányt. Tessék, most teljesen feleslegesen gyalogoltunk végig ezen a gyönyörû völgyön!
Elindultunk hát a mutatott irányba, amerre nem vezetett semmilyen ösvény se. Azt kell tudni errõl a tájról, hogy a sziklákat leginkább úgy kell elképzelni, mint a homokdûnéket, csak ezek oldalról össze vannak nyomva, és nem süpped bele az ember bokáig. Tehát szinte függõleges részek is elõfordulnak. A kõzet meg annyira puha, hogy az ember talpa alatt folyamatosan morzsolódik, és a képzõdõ homok, meg apró kavics biztosítja, hogy bármikor megcsúszhasson az ember, és egy baromi nagyot essen, mondjuk öt méter magasságból. Szóval egy ilyen tájon akartunk átvágni. Az elsõ akadálynál kis híján feladtuk, de csak sikerült leimádkoznom Gabit a túloldalon, így átjutottunk a szomszédos, párhuzamos völgybe, és egyben fel is adtuk, hogy toronyirányt Zelve felé haladjunk. Inkább városi ember módjára követtük a völgy irányát, azt is lefelé. Felfelé nem is lehetett volna, mert arra már csak a hegy volt. A völgyben itt is szõlõ volt telepítve. A szõlõföldek között meg ösvény.