folyt

#56019 Hozzászólás

Ahmet

folyt

Persze nem tudtunk ellenállni a csábításnak, és csentünk egy-egy fürttel az érett szõlõbõl. Nem is tudom, hogyan túlozzak: ehhez képest a méz savanyú.
Nem túl hosszú séta után kilyukadtunk a fõ völgybe, azon a részen, ahol már elõtte jártunk. Megérte a kis kerülõ. Egy kevés séta után elértük az elágazást, ahol a templom felé fordultunk, innentõl újra ismeretlen terepen jártunk.
Jobbra-balra természetesen továbbra is az errefelé megszokott sziklaképzõdmények kísértek. A völgy szélessége egyre kisebb volt, és egyre gyakrabban kellett természetes alagutakon áthaladnunk. Ezek akkorák voltak, hogy egy teherautó is kényelmesen átfért volna rajtuk. Eleinte még vezettek is át autónyomok, de késõbb eltûnt az út, és csak gyalogösvény maradt. Kétoldalt pedig egészen fölénk magasodtak a falak. Mindenhol a galambdúcok röpnyílásai látszottak, egészen lehetetlen helyeken. Sok ilyen galamb-barlang az erózió miatt napvilágra került, így láthatóvá váltak a falakba vájt fülkék, ahova a madarak fészket rakhattak. Volt olyan hely is, ahol a fél hegy leszakadt, és ott maradtak a fél szobák a falon (Egy plusz két fél szoba jó kilátással kiadó). Persze már nincsenek galambok, a TVK olcsóbban termel szuperfoszfátot.
Ahogy egyre messzebb voltunk a falvaktól, és a kocsival járható szakasztól, eltûntek a megmûvelt földek, de az elvadult szõlõ továbbra is mindenhol megtalálható volt, és örömmel találtuk is meg, mert nagyon jó volt, és itt már lelkiismeret furdalást se kellett érezni a dézsmálás miatt.
Az egyik kanyarban aztán szembe találtuk magunkat egy cseh csapattal. Persze az õ kezükben is szõlõ volt. Végre meg tudta valaki mondani, hogy hova is tartunk. A völgy vége a Göremi Szabadtéri Múzeumnál van, vagyis annak közelében. Rövidesen tényleg kiértünk a szûk völgybõl, és egy völgykatlanban találtuk magunkat, ahol pokoli volt a hõség. Felfelé kaptattunk egy elég meredek, és nagyon poros úton. Fent már lényegesen jobb volt a klíma, mert járt egy kicsit a levegõ. Valami kemping mögött voltunk, amit magas kõfallal vettek körül. Akkor rossz helyen nem lehetünk. Kicsit odébb már kint is voltunk az aszfaltozott úton. A térképünkön nem volt kemping, így nem tudtuk betájolni magunkat, de ez már csak egy ilyen nap. Mert jó, hogy a múzeum közelében vagyunk, de jobbról, vagy balról. Kicsit tanakodtunk, elméleteket állítottunk fel, és emlékeink közt kutakodtunk, hogy rájöjjünk merre is kellene menni, majd balra fordultunk. Jó ötlet volt, csak nem oda értünk, ahova szerettünk volna, hanem egy kicsit mellé. A falu szélén a táblán Uçhisar volt felírva.
Ide is el szerettünk volna jönni, de csak másnap. Már elég fáradtak voltunk, de ha már itt vagyunk… Lementünk a falu közepéig, a fõtérre, és közben sörre vadásztunk, mert meggyõzõdésem volt, hogy megérdemlek egy sört ennyi gyaloglás után. Persze sehol semmi, a sörárusok riadóztatták egymást, hogy el kell pakolni. Egyébként amúgy is kihalt volt minden, majdnem mint egy szellemváros.
A falu nevezetessége a fõtér mellett emelkedõ hatalmas szikla, amit telefaragtak szobákkal és folyosókkal, így hozva létre a világ elsõ toronyházát. És a tövében egy büfé is volt, ami reménnyel töltött el. A bácsi aki üzemeltette egy kicsit még kínzott, miután megmondta, hogy van sör. Nem hozott ugyanis, hanem a másik vendéggel beszélgetett tovább, miközben láthatóan fonnyadtam össze. Aztán végre elment a hûtõ irányába, aztán vissza is jött, és közölte, hogy nincs. Gyilkos!
Vissza az egész. Nem messze a fõtéren végül találtunk egy teázót, aminek a kerthelységében turistacsoport ült, amibõl arra következtettünk, hogy van sör. Volt is, így megmenekültem, és végre le is ülhettünk egy kicsit a hideg Efes sör mellé.
Hidratálódás után a kale meghódítására indultunk. Újra vissza a büféhez, aztán értetlenül keresni a bejáratot. Úgy tûnt, hogy nem lehet bemenni, mert az ajtó zárva, de a sörrel hitegetõ ember megmutatta, hogy az ablakon kell bemennünk. Nagyszerû, ez azt jelenti, hogy nincs belépõ se. A szoba közepén – ahol találtuk magunkat – egy vaslétra vezetett a következõ szintre. Sikerült meggyõznöm Gabit, hogy jó lesz, másszon csak fel, de nem lett jó, ahogy meglátta a következõ ilyen tornaszert mondta, hogy megvár lent, és biztos, hogy azt jobban fogja élvezni, mint a felmászást. Szóval õ le, én meg fel. Ha nem ezen az emeleten adja fel, akkor biztos, hogy a következõn, mert onnan már egy hosszabb létra következett, és nem csak úgy, mint az elõzõ padláslétrák, hogy egyik emeletrõl a másikra, ez rögtön ugrott vagy kettõt, ráadásul a szikla külsõ oldalán, hogy a seggem alatt fütyült a szél. A biztonsági berendezés egy láncból állt, ami mint korlát lógott a bal oldalon. Összesen vagy tíz, különbözõ mértékben befosatós létrán kellett felmászni. Némelyik a sziklába vésett, kopott lépcsõ volt, csak, amirõl szintén gyönyörû kilátás nyílt, de nem nagyon foglalkoztam vele, inkább az izgatott, hogy a hõségben megtett fél napos gyaloglás után éhgyomorra megivott sör mennyiben rongálta koordinációs és orientációs képességeimet, amire hirtelen nagy szükségem lett.
A legfelsõ szinteken különösen nehéz volt mászni, mert a nap már annyira odasütött, hogy a korlát forró volt, nem gyõztem kapkodni. A kilátás miatt persze megérte az egész tortúrát. Nem messze a kalétól állt a mecset, a maga kis minaretjével. Ritkán látja az ember a minareteket felülnézetbõl. Beláttam a házak udvarára, és csak innen látszott, hogy az utcák micsoda össze-visszaságban kanyarognak, nincs az a fraktál, ami leírná. Sehol egy párhuzamos, sehol egy derékszög. Innen jól látszott a falu túlsó szélén álló másik hasonló szikla is, a völgyek, amik az egyedüli zöldet képviselték a környéken. A szûk szakadékokban akkorára nõttek a nyárfák, hogy éppen kilátszott a tetejük.
Szépen kinézelõdtem magam, elindultam lefelé. Már tudtam mire számíthatok, bár jártam már itt ezelõtt vagy hét évvel, de csak a kilátásra emlékeztem, a létrákra már nem annyira.
Leérve a gondnok, vagy mi a szösz, aki korábban az utat mutatta meg felfelé, azelõtt meg sörrel hitegetett, meghívott minket egy almateára. Kicsit elbeszélgettünk. Õ mondta, hogy a falu túlsó szélén álló hasonló szikla alatt van egy forrás, aminek a vize gyógyító erejû, és annak is fel lehet mászni a tetejére.
Légvonalban nem volt messze, de nekünk az utcákat kellett követni, azok meg csak nem arra akartak vezetni, amerre nekünk a dolgunk lett volna. Ilyenkor az is nehezíti az ember életét, hogy a házak közül nem látszik a cél. Ennek ellenére egész könnyen odataláltunk. Le kellett ereszkednünk egy völgybe, a poshadt, békalencsével teli ciszterna mellett, aztán fel a dombra, amin a szikla állt. Kevésbé volt kilyuggatva, mint a másik, de valóban voltak lépcsõk, meg egy alagút is vezetett lefelé, gyaníthatóan a forráshoz. Beizzítottam a lámpát, a fejemre raktam, mint egy rutinos barlangász, és elindultam lefelé. A járatban lépcsõ vezetett lefelé, ami mára szelíd hullámmá nemesült, ami esztétikailag lehet, hogy jobb megoldás, lejutni rajta viszont nem könnyû, pontosabban mérsékelt sebességgel, lábon lejutni. Az elsõ fordulóig simán leértem úgy, hogy a kezemmel a mennyezetnek támaszkodva szépen araszoltam lefelé. A forduló után viszont nem értem el a plafont, így a technológia ugrott. Nem láttam a járat végét se, bár lehetett érezni a nedvességet, tehát lehet, hogy tényleg volt lent víz, engem már nem érdeket annyira. Mert az rendben, hogy lemegyek, de vissza hogyan? Aztán hátralévõ életemet lent tölthetem, a gyógyító víz majd életben tart. Elkezdtem felfelé araszolni. Pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem: szar. A talpam alatt minduntalan meg akartak indulni az apró kavicsok, kapaszkodni meg nem lehetett semmibe. Valahogy azért felküzdöttem magamat. A várakozásnak megfelelõen Gabi arra szavazott, hogy az árnyékban megvár, én menjek csak, majd megnézi fényképen. A sikeres fel- és lemászás után a cél az volt, hogy végre visszajussunk Göremébe. Az útikönyv nem sok jót ígért és buszt se a két falu közt.
Ennek ellenére a fõtérre visszamászva, az elsõ dolmuº sofõrje intett, hogy menjünk. Persze nem vitt a faluig, csak az elágazásig, ahol idefelé jövet megpillantottuk az Uçhisar feliratot. Ez se volt rossz, mert ugyan idáig össze-vissza kanyargott a busz, és még így se tettünk meg nagy utat, de azt végig felfelé. Nem kis hegymászást spóroltunk meg. Apatikusan indultunk meg az úton, szerencsére innentõl már lefelé, Göreme felé. Nem reménykedtünk nagy forgalomban, de elhatároztuk, hogy stoppolni fogunk. Ez szerencsére nem tartott sokáig, mert az elsõ arra járó autós felvett, és a gyér forgalom ellenére se gyalogoltunk két percnél többet.
A szállásunkra visszaérve gyorsan lezuhanyoztunk, és mentünk az úszómedencéhez, amirõl egész nap álmodoztunk. A hûsítõ víz a forróságban!
Lecsattogtunk az udvarra, beleléptem a vízbe és rá kellett döbbennem, hogy épp csak nem fagyott be, annyira hideg. Gabi arcára is ráfagyott a mosoly, a lábára meg a víz, ahogy belelépett. Kicsit bizonytalankodtunk, de amit elhatároztunk, azt véghez is visszük alapon, belemerültünk a vízbe. Kicsit pancsoltunk, meg idétlenkedtünk a polifoam csíkokkal, amit a medence partján találtunk, de túl sokáig nem bírtuk, bár az volt az érzésem, hogy most aztán meggyaláztuk Schirilla teljesítményét. Gyorsan kimenekültünk a fagyhalál karmai közül, és kifeküdtünk a lemenõ nap fényére. Sokat nem segített, vacogott a fogunk. Öt perc után megkérdeztem Gabit, hogy meddig csináljuk még a beach programot, és legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta, hogy nem merte ugyanezt megkérdezni, mert õ forszírozta a strandolást. Nagy egyetértésben hagytuk el a terepet. Egyikünk se nagy rajongója a strandéletnek, így csak nagy néha megyünk el süttetni a hasunkat, mert mindketten megunjuk a döglést, úgy öt percen belül. Ezt aztán itthon sokan nem érik fel ésszel, hogy mi a francért utazik el valaki egy olyan országba, ahol van tengerpart, ha aztán nem a strandon tölti az egész idõt. Persze ezek az emberek általában vagy nem hagyták el soha az országot, vagy csak Horvátországig vitte õket az Ibusz.
A nagy fürdõzés után elmentünk buszjegyet venni, meg vacsorázni. Az antalyai buszjegyet könnyen elintéztük, de a vacsi nehezebb eset volt. Az élet ezen területén meglátszott a turisták hatása, de rendesen. Csak drága helyeket találtunk, aztán kikötöttünk egy kebabsütõnél, és ettünk egy dönert.
Vacsora után a szálloda tetején beszélgettem még két izraeli sráccal. Megvitattuk, mennyire szar a helyzet, nem tudnak sehova se utazni, csak repülõvel, ráadásul mondjuk Szíria csodáit soha nem fogják megismerni, a politika jelenlegi állása mellett. Persze a szüleim se gondolták soha, hogy eljutnak bárhova is, ami a térkép bal oldalán van, aztán mégis.
2004. szeptember 30. csütörtök
Korán keltem, úgy a csütörtöki nap megkezdése után öt perccel arra ébredtem, hogy a vacsora azon része, amely átjutott egy bizonyos béltraktuson, már erõteljesen a külvilágba vágyik. Uccu neki, teljesítettem a vágyát, szerencsére nem volt messze a WC. Nem sokkal ezután újra felébredtem, hogy a vacsora azon része is kikívánkozik, amely még nem érte el azt a pontot, ahonnan ezek a dolgok lefelé távozna. Uzsgyi, újabb kör a klotyóra.
A szobánk a tetõrõl nyílt, és a vizesblokk is csak egy kisebb épület volt a tetõn, így mindig a szabad ég alatt kellett átvágnom, ami elég hûvös volt már, és a toalett se volt fûtött. Gondoltam, az útjára engedtem a hûtlen vacsorát, most már nyugtom lesz, de nem. Az átok, felkeltett még ötkor, fél hatkor és hatkor is. A menetek közti idõ annyi pihenõt adott, mintha bokszmeccsen lettem volna, és nem nézõként. Ami mindennek a teteje, hogy nem is lettem jobban, pedig semmi nem maradt bennem, ami gyomorrontást okozhatna a továbbiakban.
Mikor Gabi is felkelt elmeséltem neki, hogy úgy gondolom csak és kizárólag körtétõl gyógyulhatnék meg. Nyakába vette a környéket, és elég gyorsan vissza is ért egy zacskó körtével. Csodákra képes. Boldogan befaltam a körtét, innentõl legalább nem éreztem, hogy pokoli éhes vagyok, viszont továbbra is zombi voltam.
Ennek ellenére elindultunk, mert az idõ az haladt. A mai cél Zelve volt, ha már az elõzõ nap nem sikerült összehozni, és közben szerettük volna útba ejteni a kõgombákat Paºabağınál. A falu szélén kezdtünk stoppolni. Elsõre valami lelkes üzletember állt meg, felajánlva szolgáltatásait, de neki a stoppolásról teljesen homályos elképzelései voltak, magyarán pénzt akart, úgyhogy elhajtottuk. A következõ autóssal már nagyobb szerencsénk volt.
Paºabağı egy kicsivel túl van Çavuºinen. A sziklaképzõdményeirõl híres. Tulajdonképpen nincs is itt más, csak a szõlõtõkék között álló kõoszlopok. Mindenféle legenda kapcsolódik hozzájuk, hogy eredetileg mik voltak, és miért váltak kõvé. A lényeg az, hogy fantasztikusan néznek ki, csak ezt már sokan megállapították, és tovább is adták, így minden turistabusz, eljön ide, lepakolja a népet egy fél órára, hogy járjanak körbe. És ahogy az lenni szokott, a birka nép vásárolni akar, mert miért is jött el otthonról, ha nem vásárol, a kereslet meg vonzza a kínálatot, így aztán minden tele van giccsbazárokkal. Göremés hûtõmágnestõl, a gipsz göremei tájig mindent lehet kapni, amire senkinek nincs szüksége. Eléggé el voltam pilledve, de még így is tettem némi erõfeszítést, hogy olyan képeket csináljak, amin barátaim, a turisták nem látszanak.
Innen Zelvéig már szinte semmi forgalom nem volt. Ez nem szegte kedvünket, hogy stoppal menjünk. Amíg nem jött semmi, én gyorsan felfedezõ útra indultam. Olyan helyet kerestem, ahol senki nem lát. Nem volt könnyû, mert mindenhonnan embereket hallottam közeledni, azért sietve leraktam szánalmas kis terhemet.
Mire aztán Zelvébe értünk, úgy döntöttem, hogy ez engem annyira már nem is érdekel. Abban a hitben éltem, hogy ezt a helyet én már láttam évekkel ezelõtt. A fényképezõt Gabinak adtam, én megvárom kint. Egy darabig valami forrás mellett üldögéltem, aztán meg egy büfé asztalához ültem le, és kértem egy üveg vizet. Már minden bajom volt, de nem mertem elmenni, mert tuti, hogy Gabi akkor ér vissza és nem talál majd. Minden esetre kinéztem magamnak, hogy az út túloldalán egy nyilvános WC van, ami elég ritkaság errefelé. Gondoltam én azt meglátogatom majd.
Aztán Gabi visszaért végre. Én meg rögtön magára is hagytam és átimbolyogtam a túloldalra. A budi teljesen kulturált, tiszta volt. Magamra zárva az ajtót elõször is meg kellett tervezni a cselekvéssort. Mert ugye nem olyan egyszerû az ilyesmi, mint ahogy kívülállóként gondolná az ember. Túl sok idõm nem volt a tanakodásra, így abban maradtam, hogy a hányással kezdem, bár roppant veszélyes mûvelet, mert a tevékenység heves rekeszizom munkával jár, amitõl akaratlanul, de könnyedén befoshatok. Elõre bocsátom, hogy nem történt így, bár erõs koncentrációt igényelt. Tehát elõször megváltam a körtepürétõl. Emésztésem nem lévén még egész finom volt, csak kicsit savas. Után jött a másik, bár nem tudom mi maradhatott még bennem. Mindkét tevékenységet ösztönbõl csináltam, tehát nem volt túlzottan diszkrét, mondhatni „ordítva hánytam”, aztán meg izé…
Midõn bevégeztetett az anyagforgalom, kitakarítottam magam után, és kinyitottam az ajtót. A WC-s bácsi már ott tipródott, és tördelte a kezét, láttam a szemén, hogy arra gondol: Na, mennyit takaríthatok az állat után!?
Az állapotomban ezután határozott javulás állt be, ami annyit jelentett, hogy vállalkoztam egy hazastoppolásra. Elballagtunk az elsõ árnyékig és vártuk a jó szerencsét. Legnagyobb meglepetésünkre a Pamukbank pénzszállító páncélautója állt meg. Mondták, hogy Göremébe mennek, csak elõtte még megállnak valahol. Láthatták a szemünkön a meglepetést, így hozzátették, hogy pénzt nem visznek. Az abszurd stoppok listáján elõkelõ helyet foglal el ez is, bár még mindig nem tudom eldönteni, hogy melyik vadabb a páncélautó, vagy a halottaskocsi. A traktor és a 6 m3-es homlokrakodó már nem rúgnak labdába.
Göremébe érve örültem, hogy végre ledögölhetek egy kicsit. A szobából már reggel kijelentkeztünk, így csak a verandán feküdtem el a párnákon, és úgy döntöttem, hogy az alvás jót tesz. Ez persze csak részemrõl volt így, mert Gabi valószínûleg baromira unatkozott közben. A pihengetésemhez csatlakozott Spotty, a dalmata is. Középen ült Gabi, jobb kézzel engem vakargatott, ballal meg a kutyát. Állítólag sokaknak tetszett. Választott pihenõhelyemnek egy súlyos hátránya volt, mégpedig az, hogy tiszta kutyaszõr lettem. Elképzelhetõnek tartom, hogy Spotty kedvenc helyét foglaltam el.
Ez a nagy fene pörgés ment estig, akkor kimentünk a buszhoz. Nem kellett sokat várni, és folytathattam a tevékenységet tovább, a buszon. Így is tettem, átzötyögve a következõ napba.
2004. október 1. péntek
Reggelre megérkeztünk Antalyaba. A buszpályaudvar akkora volt, mint egy reptér. Erre már régebbrõl emlékeztem, és szerencsére arra is, hogy ingyenes mikrobuszok viszik be az embert a városba. Mi is megkerestük a busztársaságunkhoz tartozó dolmuºt, és rövidesen mentünk is a város felé. Össze-vissza kanyarogtunk, hogy mindenkit ott rakjunk ki, ahol szeretné, úgyhogy percek alatt elvesztettük a tájékozódást, és fogalmunk nem volt, hogy merre is tartunk. Aztán egyszer csak kilyukadtunk egy ismerõs helyen, a Cumhuriyet téren. Hét évvel ezelõtt itt töltöttünk Húgommal egy éjszakát, hálózsákban, valami félreesõ sarokban. Ahhoz az úthoz képest ez már a luxus netovábbja volt, bár az lehet, hogy kicsit kalandosabbra sikerült. Buszunk ment tovább a villamosvágányok mentén, és már tudtuk, hogy a nekünk megfelelõ irányba. A Hadrianus kapunál szálltunk ki, innentõl egyszerûbb volt gyalog, fõleg, hogy éppen az Antalyai filmfesztivál forgatta fel a város közlekedését. A város szintje az évszázadok során kissé megemelkedett, így pár lépcsõfokot le kellett menni, hogy átmehessünk az ókori kapun, majd a másik oldalon fel. Elég korán volt még, így nem sokan voltak az utcán, a boltok se nyitottak még ki.
Innen egyenes volt az út a kiszemelt szállodáig, a Sabah panzióig. Végigballagtunk a keskeny úton, szinte az utca másik végéig, ahol megtaláltuk a helyet. Hagyományos török épület volt, olyan, mint a környéken álló összes többi. Hangulatos kis hely lenne Antalya, ha az ember nem tudná, hogy irgalmatlan mennyiségû turista tartózkodik a városban.
A panzió udvarán néhány korán kelõ reggelizett csak. Átvágtunk az asztalok között, és egy fickó vezetésével felmentünk, hogy megnézzük a szobát. Kellemes volt, járt hozzá külön fürdõszoba is, de nem a szobából nyílt. Megkezdtük az alkudozást. 30-ról lementünk 20 MTl-re, de ezzel megváltunk a légkondi távirányítójától és a reggelitõl is. Egyiket sem éreztük nagy veszteségnek. A szoba egy része erkélyszerûen kiugró volt, így mindkét oldalon ki lehetett nyitni az ablakot. Eldöglöttem az ágyon, és élveztem, hogy jár a levegõ. Kell a fenének légkondi, ki van ez találva. A tenger felõl fúj némi szél, és az pont elég.
Éhes voltam, és ez jó jel. Elindultunk, hogy elnyomjuk a jó jelet. Minden zárva, az árusok csak most pakolják ki a standokra a több tonnányi, turistáknak szánt gagyi cuccot. Enni, úgy látszik nem szoktak errefelé, mert kaját senki nem árult. Folyamatosan lefelé tartottunk, míg el nem értük a kikötõt. Itt aztán találtunk egy hamburgersütõt, aki hajlandó volt megmenteni, persze nem ingyen. Méregdrágán csinált nekünk egy-egy hamburgert, de akkorát, hogy vissza kellett volna dobni, hagy nõjön még. Lenyeltem, és ezzel meg is volt a reggeli, kezdhetjük a programot.
A cél Termessos. Ehhez persze elõször vissza kellett jutni a buszpályaudvarra. Elsõ lépésben fel kellett mászni a kikötõbõl, aztán találni egy buszt, ami elvisz. Gyalogoltunk egy darabig, aztán egy turistainformációs irodában megkérdeztük, hogy mivel is lehetne megoldani, a kijutást. Sokat nem segített a fickó, csak mutogatott, hogy arra van egy buszmegálló, oda menjünk. Meg persze a taxit javasolta, de az nem volt szimpatikus megoldás. Adott egy térképet is, ami semmire nem volt jó, de azért elraktuk, hátha majd egyszer tüzet akarunk rakni. A buszmegállóban vártunk, és minden busznál rákérdeztünk, hogy otogar, vagy nem otogar-e. Ez bizonyult a leghatékonyabb módszernek. Egész egyszerûen kijutottunk, és már csak az úton való átkelés életveszélye volt hátra. A hatalmas pályaudvaron végre megtaláltuk, hogy honnan indulnak a környékbeli járatok. Jegyet nem kellett elõre venni, majd csak a buszon, ami egyelõre üresen álldogált a tûzõ napon. Indulásig Cappy gyümölcslével nyugtattuk, meg gyógyítottuk magunkat. Ez volt az a luxus, aminek nem tudtunk ellenállni. Állítom, hogy az õszibarackos Cappy gyógyított meg.
Aztán egy fél óra után elõkerült a sofõr és elindultunk, de nem Termessos felé, hanem a város központ irányába. Aztán beálltunk valami kutyaütõ kis buszállomásszerûségre, és vártunk. Igazából itt lett tele a busz, eddig csak hárman ültünk benne. Mikor már majdnem felforrt az agyunk, akkor elindultunk végre, és most már jó irányba. Felfelé haladtunk a hegyekbe, míg el nem értük a termessosi elágazást. Innentõl nincs busz, menjünk, ahogy akarunk.
Mentünk is, méghozzá gyalog. Egy taxis próbált meggyõzni minket, hogy mindnyájan jobban járunk, ha beülünk a taxiba. Volt valami abban amit mondott, mert innen még 9 km. Azért még bíztunk a szerencsénkben, és elindultunk gyalog, hogy majd stoppolunk. Forgalom persze egy szál se, így emberünk utánunk jött, és megköttetett az üzlet. Felvisz, otthagy, nézelõdünk, értünk jön, lehoz, fizetünk. A pasi hangja alapján úgy gondoltam, hogy egyéni fogyasztásával dohánygyárakat volt képes felfuttatni. Ehhez még kövér is volt. Az egészséges életmód antitézisét személyesítette meg.
A sorompóig sima volt az út, de ott belépõjegy címén megvágtak minket 8 millára. Innen még elég szépen kellett felfelé kanyarogni az úton, mire felértünk a parkolóig, ahol már állt néhány autó, mondjuk úgy három. Hát igen, a stoppolás lehet, hogy egy kicsit elhúzódott volna. Innen már nem kellett sokat gyalogolni, de azt egy ösvényen, felfelé. A lábamban nem sok erõ volt, hiába, ha az ember menni akar, akkor ennie is kell, amit én nem nagyon csináltam az elmúlt idõben, az egy nanohamburgeren kívül. Valahogy, sok pihenõvel, csak felértünk. Menet közben az volt az érzésem, hogy mire fent leszek, fordulhatunk is vissza, mert jön értünk a taxis.
A romok elképesztõ helyen voltak, de nem volt túl látványos, mert azt a kevés falat, amit az idõ meghagyott, benõtte az erdõ. A színház miatt viszont azt hiszem érdemes volt a tortúra. A hegy tetején állt, egész jó állapotban, háttérben a völgy túloldalán magasodó másik, még magasabb hegycsúccsal. Körben pedig az erdõ zöldje, ami nem túl megszokott az ország sárgásbarna kiaszott színei mellett.
Körbejártuk még a néhai várost, aztán lementünk a parkolóba, ahol egy padon döglöttünk egy keveset, amíg megérkezett rekedt hangú sofõrünk. Felajánlotta, hogy jutányos áron bevisz Antalyaba, mert nem megy a biznisz, így mindenképpen visszamegy. Beleegyeztünk, mert alig került többe, mint a busz, aztán legalább nem kell várni, meg kényelmesebb is. Hipp-hopp megérkeztünk a buszpályaudvarhoz, ahonnan a helyi busszal mentünk a belvárosba.
A szálloda környékén kószáltunk, hogy vegyünk valami kaját. Többek közt egy adag szõlõvel tértünk vissza. Amennyit ettem, annyi távozott is, de legalább nem hánytam. Aztán én rövidesen le is feküdtem aludni.
2004. október 2. szombat
Reggel elég korán felébredtünk. Gabi utólag bevallotta, hogy elsõ ránézésre nem tett volna különösebb nagy összeget az életben maradásomra, de ennek ellenére elment, és hozott szõlõt, mint gyógyételt. Értékelendõ, hiszen, kinézetem alapján azt gondolhatta volna, hogy kidobott pénz.
Kis reggelink után összeszedtük az cuccainkat, és továbbálltunk. Elsõre megint csak a buszállomásig jutottunk, de ilyen az utazás, meg aztán mindig vannak olyan városok, ahol egyszerûen úgy alakulnak a dolgok, hogy sokkal többször fordulunk meg a buszállomáson, mint szeretnénk. Ilyen volt például Marokkóban az a bizalomgerjesztõ hely, amelynek már a neve is az egzotikus Inez név, és a tehénszar összetételébõl keletkezhetett: Inezgane. Ott például háromszor jártunk, pedig egyszer se szerettünk volna.
Szóval, a lényeg az, hogy megint ott álltunk az antalyai otogáron, ami mindig azt az érzést kelti bennem, hogy ez egy reptér, csak elfelejtették mellé rakni azt a baromi nagy betoncsíkot. A nap elsõ állomása Perge volt. A busz persze nem vitt el odáig, csak az elágazásig, ahogy ez lenni szokott, mert az isten adta nép nem a romokhoz igyekezik, hanem haza a családhoz. Szóval teljes felszereléssel ott álltunk egy négy sávos út szélén. Legalább a felüljárónál raktak ki, így ha nem is egyszerû és könnyed volt az átkelés, de legalább biztonságos. A túloldalon elindultunk a kis úton, ami az ókori város felé vezetett, azzal az elhatározással, hogy kicsit kijjebb majd stoppolunk. Végül le is telepedtünk egy helyen, de nem akart semmi se jönni, ami jött, az meg tojt ránk. Aztán egy bácsi török-német keverék nyelven elmagyarázta, hogy meddõ dolog amit mûvelünk, mert csak pár száz méter a bejárat attól a helytõl, ahol stoppoltunk. Így újra felmálháztuk magunkat, és gyalogoltunk tovább. Az elsõ kanyar után már elkezdtek feltünedezni a romok. Tényleg nem volt messze a bejárat. Megvettük a jegyet, és megdumáltuk, hogy ugyan hadd hagyjuk már ott a hátizsákokat. Beleegyeztek, így kevés gönccel folytattuk az utat. A bódé mellett ugyanis csak egy sorompó volt, a turistabuszok se itt álltak meg, és a giccseket se itt árulták a szerencsétlen ide látogatóknak. A sorompó után az út a régi stadion mellett vezetett a városhoz. A stadion egyébként egész jó állapotban van, kár, hogy mindenki csak úgy elsuhan mellette. Mi gyalog suhantunk, úgyhogy van már némi elképzelésünk arról, hogy mennyi is egy stadion, mint hosszmérték.
A stadion után volt csak a buszparkoló, a bóvliárusok standjai, és a büfé, ami ezeken a helyeken a legfontosabb. Egy kicsit megpihentünk a büfé lépcsõjén, mielõtt nekivágtunk volna a városnak. Az eddigiekhez képest sokkal több volt itt a turista, hiába, már az õ birodalmukban jártunk, nem a vadkeleten.
Az egykori városkapu két oldalán tornyok álltak, ma már csak egy-egy íves faldarab áll belõlük, ami így is látványos. Sokat küzdöttem, hogy lefényképezzem, mert az emberek mindig tudják, hogy hova nem szeretném, ha állnának, és erre bátran tesznek is, sõt akkor se hajlandóak kitántorogni a képbõl, ha látják, hogy erre várok. A legkatasztrofálisabb az, aki ilyenkor integetni kezd. Ahogy ott álltam a kibiztosított fényképezõvel, várva, hogy a keresõ turistamentessé váljon egy mikrosecundumra, meghallottuk az elsõ magyar szót azóta, hogy Törökországba érkeztünk. Istenem, de jó, hogy jöttetek! Régebben ilyen esetekben mindig megörültem, és megszólítottam a honfitársakat, eszmét cserélni, vagy csak beszélgetni egy kicsit, de egy ideje, hogy nálunk is rendesen beindult a kiutaztatás, és már nem elég, ha „Spanyolba” vagy „Horvátba” viszik õket, nem szívesen csevegek velük. Felhígult a társaság. Egy barátom azt mondta erre, hogy vizsgához kötné a turizmust, én csak az utazási irodákat szüntetném be. Aki nem képes egyedül eljutni valahova, az ne is menjen. (Bocs!)
Szóval ahogy õk haladtak egyenesen a fõutcán, az idegenvezetõ javaslatára elfoglalták a régi szobrok talapzatát, hogy fényképezkedjenek, úgy mi borítottunk le néma kussban balra a néhai fürdõk felé. Itt egy spanyol csapatba botlottunk, és meg kell mondanom, nem volt jobb az összkép, csak a dumát nem értettük.
Itt is még álltak a falak, és jól látszott a padlófûtés és a medencék. A romok közt vezetõ ösvény hamarosan beleveszett a bozótba, úgyhogy visszafordultunk, és újra a városkapunál kötöttünk ki. A néhai tornyok között haladtunk át. Igazából inkább bástyák voltak ezek, belül három szinttel. A kapun belül a fal mellett szobrok álltak félkörben a falmélyedésekben, de csak századokkal ezelõtt. Ma már csak a talapzatok vannak meg, amire elõszeretettel állnak a turisták. Érdekes egyébként, hogy a szobor lábnyoma benne van a kõben.
Innen, a városkaputól indul a fõutca. Nem aprózták el, kétszer két sávos út, amit középen vízmedencék sora választ el. Egyik medencébõl csurgott a víz a másikba, végig az út közepén. Az út két oldalán persze itt is, mint mindenhol a Római birodalomban, árkádok voltak a gyalogosok számára, meg persze üzlethelyiségek. A múlt emlékei közül minduntalan elõbukkantak a jelen teremtményei, az árusok, akik valódi antik bizbaszokat akartak ránk sózni nagyon olcsón, ha ez nem ment, akkor bármi mást. Az se ment. Végigsétáltunk a fõúton, el a szökõkút mellett, ami már jó régóta nem szökik, aztán vissza, az elejére, és tovább a fórumra.
A fórum egy négyzet alakú tér, rengeteg oszloppal körülvéve. Az oszlopokon kívül gondolom itt is üzletek lehettek, mert ahova sok ember jár, ott az üzlet. Az oszlopok nagy részét visszaállítottak, úgyhogy nagyon hangulatos a hely, csak a tógás pasik hiányoznak. Mondjuk valószínû, hogy õk sírva fakadnának, ha meglátnák városukat abban az állapotban amire mi azt mondjuk, hogy jó.
Innen már visszafelé haladtunk, a hátizsákjaink és a következõ római település felé. A porta mellett visszakaptuk a zsákokat, ettünk egy kis banánt, és a magyar útikönyvben elolvastuk, hogy pontosan mit is láttunk. Közben elhúzott mellettünk a magyarok busza. Integettünk nekik, annak mindig szoktak örülni azok, akik buszban ülnek.
Felcihelõdtünk, és elindultunk arra, amerrõl jöttünk, vissza a fõúthoz, hogy egy újabb buszt kerítsünk, ami elvisz Aspendosba. Persze ilyen nem akadt, mert mint a világ minden táján, itt se mennek buszok egyik porbafingó faluból a másikba, kivéve, ha ezek egy fontosabb vonalon vannak. Hát Aspendos nem esett fontosabb vonalra, csak a turisták térképén, de ezen a tájékon õk más fajt képviselnek. Csilli-villi buszok furikázzák õket a tengerparti szállodából az ókor csodáihoz, út közben pedig szóval tartják õket, nehogy észrevegyenek olyat is, ami nem volt a prospektusban. Szóval ott álltunk az út szélén a felüljáró alatt, és sok más emberrel együtt vártuk a buszt. Jött is elég hamar, de a fent említett okok miatt csak Serik kies buszállomásáig vitt. A hely neve ismerõsen csengett, évekkel ezelõtti utamról, de csak akkor jöttek elõ az emlékek, amikor leszálltunk. Ó, igen, a történelem ismétli önmagát, kicsiben és nagyban is. Akkor is órákat kellett itt várnunk.
Most lepakoltunk a járdaszegélyre, Gabi meg elment harapnivaló után nézni. Közben éreztem, hogy eljött a végsõ leszámolás ideje, a kórral együtt nagy mennyiségû bennem felgyülemlett szõlõhéjtól szerettem volna megszabadulni. Pontosabban szervezetem szerette volna kilökni, és egyre inkább éreztem, hogy ha nem kerül elõ Gabi, akkor nem tudom mi lesz, mert ha akarom, ha nem, hát kilöki. De elõkerült, én pedig megváltam a tehertõl, és egyben néhány napig tartó – hétköznapi ember számára természetesen halálos – kóromtól is.
Nem is olyan sokára megérkezett a dolmuº, és felnyomulhattunk rá a sok gyerekkel és szülõvel együtt. Vidáman zötyögtünk valamerre, de érzésem szerint nem egészen arra, amerre mi akartunk. Eleinte a fõúton haladtunk, majd lefordultunk balra. Másfelé nagyon nem lehetett, mert jobbra a tenger volt, bár nem közvetlenül a partján haladtunk. Elsõ meglepetésként egy elég jó állapotban lévõ római vízvezeték, avagy aquaduct alatt hajtottunk át, ami balra is, jobbra is folytatódott. Innen már nem lehet messze a célpont, hiszen halvány derengésekbõl arra emlékeztem, hogy oda vezették a rómaiak a vizet, nekünk csak követni kell a vonalát. Követtük is, csak az ellenkezõ irányba. Aztán megérkeztünk valami tóhoz, ahol a sok úszógumis gyerek, és lazulásra vágyó fiatal kiözönlött, mi meg vettünk egy 180 fokos fordulatot, és újra a vízvezeték mellett haladtunk a keskeny úton, ami mellett a mai vízvezetékben folyt a víz. Szóval volt mellette egy öntözõcsatorna. A buszon csak hárman maradtunk, mindhárman olyan utazóformák.
Rövidesen megérkeztünk a célba. Itt áll a „világ” legjobb állapotban fennmaradt ókori színháza. Nem merek olyat rámondani, hogy görög, vagy római, mert a fene se tudja. Egyébként ez speciel római, de rendben tartották késõbb a bizánciak és a szeldzsukok is, aztán még ma is használják. Ami nem egy rossz életciklus, tekintve, hogy kb. 2100 éve áll. Egyébként minden országban, ahol áll még római színház, ott van világ legjobb állapotú színháza. Az én véleményem szerint a szíriai Bosrában található az egyik legjobb, bár ez se rom. Megváltottuk a jegyünket, és bementünk. A cuccot persze kint hagytuk.
A színház tényleg frankó, és tényleg használják, azt kell mondanom, hogy sajnos, mert hangyányit agyonvágta a hangulatot a korabeli színpad fölé épített ideiglenes modern, színpadtechnikával, alumínium állvánnyal és reflektorokkal. A hatást fokozta, hogy bent találtuk a Pergében látott magyar csoportunkat, akik sokat hallottak már az ókori színházak akusztikájáról, és azonnal tesztelni szerették volna.
Gondolom mindenki által ismert az a jelenség, hogy ha harminc kappanhangú antitalentum együtt énekel, az egész elviselhetõ, annak ellenére, hogy egyesével borzasztóak. Ez az iskolai énekórákon tûnik ki általában, kivéve, ha zenetagozatos az osztály, mert akkor mindegy. Na, ez az a jelenség, ami itt nem valósult meg. Lehet, hogy a római építészek akusztikai tervei miatt, de tökéletesen hallottam, hogy minden egyes hang, amit kiénekelt a csoportunk, mind hamis volt. Ezen kívül nem sikerült ugyanazt a tempót tartaniuk. Pedig a „Tavaszi szél vizet áraszt” kezdetû nóta az, amit a külföldi vendégszereplõk is elõ tudnak adni, hogy hassanak ránk, ami általában nem sikerül, súlyos kiejtési és intonációs hibák miatt. Nem baj, vicces, mint ahogy a magyar dalnokok fonetikus angol szövegkönyve.
Minden szörnyûség ellenére voltak, akik megtapsolták õket. Nem kellett volna, felbátorodtak. Mi a maradandó agysérülés elõtt távoztunk a színházból, és az erre vetõdõk azon egy százalékához csatlakoztunk, akik felmásznak a szomszédos dombra, ahol korábban a város állt. Ide felérve kapott értelmet az aquaduct is. Jól látszott, hogy az innen 5-6 km-re lévõ hegyekbõl hozta a vizet ehhez a magányos dombhoz, ahol a város állt. Joggal merül fel a kérdés, hogy akkor miért nem ott állt a város. Na, persze ki akar messze lakni a színháztól?
A romok közül a bazilika volt a leglátványosabb, és a legnagyobb is. Mármint a színházon kívül, de az egy más kategória. Hatalmas boltívei vannak, és a falai is egész épségben megmaradtak. A domb tetejérõl mindenféle kecskeösvényeken ereszkedtünk le, hogy felvegyük hátizsákjainkat, és célba vegyük Beºkonakot, a mai napra kinézett táborhelyet, valamint a következõ nap látványosságát.
Ilyenkor már nem járnak buszok a kis falvakba, úgyhogy stoppolnunk kellett. A fõútig simán eljutottunk két japán fotóssal, aztán a fõúton se volt sok gond, meg onnan az elsõ faluig. Ott aztán leragadtunk, mint tehénszar a felezõvonalon. Hiába hadonásztunk, nem jött semmi. Egyszer aztán jött egy kocsi, és meg is állt, de csak azért, hogy pofátlan 30 $-os ajánlatot tegyen a fuvarra. Elvbõl elutasítottuk, ahogy a többit is. A legolcsóbb egyébként 10-ért ajánlotta magát. Több szakaszban eljutottunk valameddig, aztán felvett egy mikrobusz, ami már eleve tele volt fejkendõs lányokkal, úgyhogy csak az elsõ ülésre zsúfolódhattunk be. Elvittek Beºkonakig, sõt túl is, fel egészen a kanyonig, át a római hídon, és a túlparton vissza, majd egy panziónál kiraktak. Igaz a végén meg is vágott minket a sofõr 15 MTl-re.
Legolcsóbb szállásként a felvert sátrak kínálkoztak, bent ággyal, tiszta ágynemûvel, igaz 35 MTl-ért. Hát, ahol nincs nagy kínálat, ott el lehet kérni a pofátlan összegeket. Ez is olyan hely, ahova Antalyaból kihozzák a népet, aztán este vissza, tehát csak nagyon kevesen töltik itt az éjszakát. Meg lehetett volna persze úszni sokkal olcsóbban is, de ahhoz nem sötétben kellett volna érkezni. Aztán hátra volt még a nap utolsó megvágása, a kaja. Ez fájt volna a legkevésbé, mert enni azt kell, meg már éreztem, hogy jó is lenne az életfunkcióim szempontjából, sõt mi több bent is maradna. Fejenként egy tízesért meg is etettek valami fûrészporból gyúrt húspogácsával, de csak arra gondoltam, hogy fehérje, szénhidrát, power, enni kell. Így aztán pénzügyileg megkönnyebbülve tértünk nyugovóra.
2004. október 3. vasárnap
Reggel azonnal raftingoláshoz öltöztünk, ami azért nem azt jelenti, hogy mentõmellényben rohangáltunk, csak a fürdõruhával készültünk. Elhagytuk meghitt katonai sátrunkat, és elindultunk visszafelé, a hídhoz, ahol átkelhettünk a folyó infrastruktúrával jobban ellátott felére. Útközben mintegy mellesleg megnéztünk még egy római hidat. Ez is áll természetesen, dacolva az elemekkel, meg a statikai számításokkal, de már nem használják, mert lényegesen kényelmesebb nyomvonalon fut a modern út, ami valószínûleg közel se lesz olyan hosszú életû, mint elõde. A másik, a nevezetes, használatban lévõ híd a kanyon kijáratánál áll, jó magasan a víz felett. Egyik oldalon egy keskeny, mély kanyonban örvénylik a víz, a másikon hirtelen kiszélesedik a völgy, és a víz is egy kicsit nyugisabban folytatja útját. Félelmetes látvány mindkét oldal. Egyik a sötét szakadék miatt, a másik meg a víz mélysége miatt. Ezen az oldalon ugyanis reggel szépen süt a nap, és kitûnõen látszik, hogy milyen hihetetlenül mély a víz, a folyó szélességéhez mérten. Lelátni egészen az aljáig, annak ellenére, hogy 8-10 méter víz van a híd alatt, annyira tiszta, és fantasztikusan türkizkék, szinte már nem is természetes.
Célunk az volt, hogy megszabadulva a hátizsákoktól, és kávéval feltankolva egy kicsit megnézzük milyen is ez a kanyon. Az elsõ kávézóban le is raktuk a cuccot, és a kávét is elintéztük, majd egy füst alatt lefoglaltuk a helyünket a tizenegy órai gumicsónakban, majd elindultunk a kanyonba. A sziklafal csak az egyik oldalon függõleges, a másikon csak majdnem. Saját hülyeségemtõl vezérelve nem indultam volna el a sziklapárkányok labirintusában, de már jártam itt néhány évvel korábban, és akkor helyiek megmutatták, hogy hol lehet végigmenni, le egészen a vízig. Persze az élénk emlékek a helyszínen meglehetõsen hiányosnak bizonyultak, mert csak arra emlékeztem, hogy hol indultunk, és hova érkeztünk, ami közte volt, abból a sok sziklán fel és le maradt meg.
Tulajdonképpen a sziklafalon keskeny párkányok vannak, amik hol kiszélesednek, hol elkeskenyednek, de leggyakrabban egyszer csak eltûnnek. Mielõtt persze elérné az ember a végét egy-egy ilyen párkánynak, lehet váltani. Egyel fentebbi, vagy lentebbi szintre ereszkedni, aszerint, hogy merre lehet, meg merre érdemes. Ahol egy kicsit több a hely, ott olajfák nõnek, vagy csak úgy heccbõl, vagy valaki ültette õket. Ez így elmondva persze egyszerû, csak amikor ott araszoltunk elõre, soha nem tudtuk, hogy most mindjárt szélesebb szakasz jön-e, vagy a vége. Aztán azt se, hogy fölfelé, vagy lefelé másszunk, hol folytatódik az ösvény. Jó néhányszor vissza kellett menni, és új irányt próbálni. Az egész egy függõleges labirintus, ahol a kérdés nem a jobbra, vagy balra, hanem a fel, vagy le. Végül csak megérkeztünk. Megérte. Ezen a helyen egy kicsit szélesebb a kanyon, és maradt hely valami öbölféleségnek, meg nagydarab szikláknak szerte-szét. A víz hideg és tiszta, a folyóba több helyen vastag sugárban ömlenek a források egyenesen a sziklafalból, vagy a parti sziklák közül.
Sokáig nem maradtunk, mert vészesen közeledett a tizenegy óra, úgyhogy visszaindultunk. Azt hihetnénk, hogy visszafelé már könnyû, de nem. Fordítva nézve teljesen másnak tûnt a hely. És ha nem is keresgéltük az utat annyit, de a végén csak kilyukadtunk a kiindulási pontnál, a hídnál. A gond csak az volt, hogy tíz méterrel felette. Megint vissza, na még egyszer. Pont idõre értünk a kávézóhoz, ahol addigra már nyüzsögtek a turisták.
Az egész rafting nem túl nehéz, de veszélyérzetünk azért volt, mert minden cuccunkat a mikrobuszban kellett hagynunk, pontosabban mellette, mert a sofõr majd berakodik. A minden cuccban benne volt a fotós táska útlevelek, teljes kp. készlet, repülõjegy, csak hogy a jobbakat említsem. Magunkkal csak a fürdõgatyát és papucsot vittünk, abban hazautazni stoppal meg elég ciki. De hát nem attól extrém sport a rafting, hogy unalmas. Tehát a nemzetközi csapat levonult a partra, ahol beosztottak minket luxus óceánjáróinkba. Elsõ körben eligazítás, mi szerint evezni kell, mindegy mi történik, kiesés esetén kapálódzás javallott. Utána próbakör felfelé a folyón, a hídig. Vezetõnk el volt tévedve egy kicsit fizikai állapotunkkal kapcsolatban. Ahogy egy kicsit beszûkült a folyó, és beljebb eveztünk, máris megmutatta a víz, hogy merre akarunk mi menni. Egyébként igaza volt, mert lefelé. Ilyen szépen irányba állva megindultunk, és besoroltunk a tömegbe. Ekkorra megérkezett mindenki, aki szerette volna hideg vízben lefröcsköltetni magát. Antalyából buszokkal hozzák ki a jónépet, leúsztatják a folyón, lent kihalásszák a szénné sült németeket, és a sokkal nagyobb létszámban jelenlévõ orosz maffia alvezéreket, megetetik õket, és irány vissza a hotel. Hát kicsit lehangoló volt a látvány, erõsen emlékeztetett a Vidámpark mesehajójára, csak nem volt a parton sehol egy Jancsi, vagy Juliska. Egy rövid szakasz után megálltunk megnézni a kisebbik római hidat, ami mellett reggel eljöttünk. Mostanra már sorfalat álltak elõtte a népek, hogy lefényképezzék õket. Hatalmas üzlet, ugyanis gépe senkinek nincs, de a hivatásos fotós már várja õket, és a túra végén személyre lebontva megvásárolhatók a képek. Nyilván a monopolhelyzet által szabott árakon.
Itt roppant hasznos volt, hogy hoztunk papucsot, mert a köves mederben sétálni, vagy az útra felmászni nem élvezetes program. Körülbelül tíz méter után csúsztam meg elõször, lábamon a Kínai Népköztársaság remekével, melynek ragasztása azonnal engedett a felsõbb erõnek, lehetõvé téve, hogy a papucs a bokámig csússzon fel. Meg nem adta magát, annál azért szívósabb darab. A pánt egy fél centis darabja makacsul ragaszkodott a talp habszivacsához, de nem sokáig. A következõ lépésnél, amely során próbáltam arra ügyelni, hogy papucsom maradványai a talpam alatt maradjanak, annak ellenére, hogy a víz felhajtóereje nem értett velem egyet, újra megbillentem, és egy kicsit gyorsabban emeltem ki lábamat a vízbõl, úgyhogy a papucs inkább maradt. Párja ezt látva nem bírta tovább, és ha már szíve nincs, neki is a pántja hasadt meg.
Ezzel a probléma meg is oldódott, továbbiakban a hónom alatt folytatták az utat, majd biztonságba helyeztem õket a tutajunkban, azzal a céllal, hogy végsõ nyugalomra majd az elsõ szemetesben lelnek. Itt emlékeznék meg a kínai tépõzáripar eredményeirõl mert mindkét papucs elõbb szakadt szét, mint hogy a tépõzár kinyílt volna.
A tömeg ellenére jól éreztük magunkat. Persze a szomszéd hajókban mindig akadt olyan, aki úgy gondolta, hogy az élet egy háború, és neki a sorsa az, hogy minket kell lefröcskölnie. Nem hagytuk magunkat. Az evezéssel nem fárasztottuk magunkat, ha már úgyis arra megyünk, amerre a víz visz. Azok az emberek, akik szükségét érezték a fröcskölésnek, rendszerint annak is szükségét érezték, hogy egyszerre üvöltsék: ágyin-dvá-ágyin-dvá, miközben a szemük majd ki szakadt, úgy eveztek. Hát, mindenki úgy élvez, ahogy tud.
Tartottunk még egy pihenõt, egy homokpadon – cigi szünet – mondta a vezetõnk. Cigije persze csak neki volt, hermetikusan lezárt csomagolásban.
A nap végére azért rendesen megéheztünk, de sebaj, már várt ránk a végállomás, ahol az elõre megrendeltek szerint várt a kaja. Lezuhanyoztunk, mert zuhanyzó is volt, meg átöltöztünk. A cuccunk is megérkezett, mert miért ne érkezett volna meg, úgyhogy teljes nyugalomban, és békében tömtük magunkba a csirkebabot. Megnéztük a fotóinkat is, aztán nem vettük meg.
A busz, ami a cuccainkat hozta, Antalyába tartott, és minket is magával vitt. Csak komótosan, nyugodtan, különben is minden utast le kellett rakni, ott, ahol reggel találták õket. Ketten közülük olyan helyen laktak, hogy azóta se tudok napirendre térni felette. Tematikus szállodák a parton, mindentõl távol, közel a legcsóróbb környékhez. Egy Topkapi, egy Kreml, egy Dozse palota. Hát ki akar ilyen helyen – nyilván nem olcsón – lakni?!
Antalyába beérve átszálltunk a helyi járatra, és szeretett, gyakran látogatott otogarunkra mentünk. Találtunk egy buszt, ami többé-kevésbé megfelelt az igényeinknek, és 23:30-kor indult Denizlibe, hogy 2:30-ra érjen oda. Onnan még néhány kilométer Pamukkale, tehát dekkolni kell a buszpályaudvaron. Nem nagy gond, abban már úgy is jók voltunk. Bemelegítésnek rögtön várhattunk egy keveset, mert még csak délután hat volt. A ránk szakadt rengeteg szabadidõt a dögrovás miatt elmaradt naplóírással próbáltam kitölteni. Végre megérkezett a busz is, hogy indulhassunk.
2004. október 4. hétfõ
Testnek, léleknek egyaránt egészséges a korán kelés, állítják az öregek, de szerintem ez egy baromság, amit azért találtak ki, mert nem tudnak aludni, és unatkoznak reggelente. Alapozom véleményemet arra, hogy reggel nagyon korán keltünk, és rossz volt. Ott álltunk Denizliben az otogáron, a nagy büdös semmiben. Denizli nem egy nagyváros, a buszállomás is ehhez méltó. Váróterem ugyan van, de nem túl zárt, így fütyül benne a szél. Próbáltunk aludni, de a székek kényelmetlenek voltak. Vagyonvédelmi okokból megpróbáltunk a hátizsákokon aludni, ami bizonyos fáradtsági szint után sikerülni szokott, de úgy látszik, hogy ehhez túl kipihentek voltunk, vagy a hideg nem engedett. Ekkor jelent meg õrangyalunk, aki megmentett minket a kényelmetlenségektõl. Na, nem Teréz anya valamelyik utóda szánt meg minket, hanem a török évezredes kereskedõi génkiválasztódással létrejött szállodatulajdonos. Felajánlotta, hogy a mikrobuszában aludhatunk, ott jó az idõjárás. Kapva kaptunk az alkalmon. Szépen elszunnyadtunk, de kezdtek érkezni az újabb hajléktalanok. Emberünk Pamukkaléba tartott, csak kijött valakiért, hogy elvigye a szállodába, ami saját tulajdonában áll. Ez utóbbiban nem vagyok biztos, de ha nem, akkor az ilyen munkaerõt – aki hajnali fél háromkor kuncsaftra vadászik – nagyon meg kell becsülni.
Persze a nyers igazság az volt, hogy mikor elindult, még nem sejtette, hogy kiért jön. Mert például értünk jött. Tudta, hogy éjjel érkezik néhány busz, amin lesz néhány turista, aki Pamukkaléba akar menni. Ilyenkor – kora hajnalban, csipás szemmel – egészen másként, mondhatni meggyõzõdés nélkül alkudozik az ember a szállásra. Ennek ellenére emberünk nem erõszakoskodott, felajánlotta, hogy elvisz, aztán vagy nála alszunk, vagy nem, ahogy akarjuk. Na, hát ezt nevezem én hosszan tenyésztett kereskedelmi érzéknek. Szívességet tesz azzal, hogy elvisz ingyen, és utána azt választunk, amit akarunk. Például a szállodát, ami elõtt megáll. Persze megtehettük volna, hogy tovább állunk, és felverünk valakit a következõ helyen, de minek, ha egyszer itt is jó árat ajánlott. Szóval bekaptuk a mézesmadzagot. Szerencsére a keleti világban ez nem igazán azt jelenti, mint a Föld másik felén. Ez az, amit meg kell szokni. Nevezetesen azt, hogy nem kell folyamatosan azt várni, hogy na, most faragunk rá, most mondja majd meg, hogy az éjszakai fuvar 70 $ volt, vagy valami hasonló. Nem, egyszerûen megkérdezte, hogy akarunk-e maradni, 30 MTl egy éjszaka. Korrekt ár, de én is az vagyok, így rögtön felvetettem, hogy legyen inkább 20. Rábólintott, és már mehettünk is aludni.
Mentünk is, mert ugye, hajnalban kelni marha egészséges, de lassan kezd bebizonyosodni, hogy a nyugati társadalmak folyamatos egészségkeresõ életmódja olyan mértékben vonja meg az emberektõl az örömeket, hogy lassan többen lesznek egészséges öngyilkosok, mint ahányan infarktust kapnának. Na, mi nem szerettünk volna ilyen rút baleset áldozatai lenni, így eldõltünk, és tízig stabil oldalfekvõben maradtunk.
Elõször is ettünk valamit, mert az alvás egymagában nem hozza vissza az életpontokat, aztán elindultunk, hogy megnézzük azt, amiért tulajdonképpen idejöttünk, Pamukkale híres szikláit. Tulajdonképpen a falu is errõl kapta nevét, Pamukkale ugyanis pamutvárat jelent. Nem tudom, kinek jutott eszébe, hogy pamuthoz hasonlít, de biztosan nem látott még jéghegyeket. Az itt feltörõ termálvíz tele van ásványi anyagokkal, amik csak arra várnak, hogy a felszínre bukkanva lerakódhassanak. Az így képzõdõ mészkõ medencéket hoz létre, egyik medencébõl a víz a másikba folyik, le egészen a hegy aljáig. Ettõl fehér az egész hegyoldal. A kis teraszokban megáll a melegvíz, aztán a peremen csörgedezik egyre lejjebb. Régebben ezekben a medencékben lehetett fürdeni is, de ahogy egyre több turista lett, egyre jobban kopott a nagyon puha mészkõ, úgyhogy mielõtt még legyalulta volna az invázió a világörökséget, betiltották a fürdõzést. A látogatás is elég korlátozott.
Mi is megvettük a belépõjegyünket, majd a cipõnket levéve folytattuk a sétát. Innen már cipõben nem lehet mászkálni, pont azért, hogy óvják a helyet. Sajnos kevés sikerrel. Ahogy egyre több lett a turista, egyre nagyobb volt az igény a termálvízre. Elõször a természetes medencékben való fürdést tiltották be, de nem használt sokat, mert így mindenki a szállodák medencéiben áztatta magát, ami azzal járt, hogy a termálvízkészletet elszivattyúzták a medencék feltöltésére, még mielõtt felszínre törhetett volna. Akkor megpróbálkoztak a plasztikai sebészettel, és betonból csináltak „természetes” medencéket, hogy majd azokat is bevonja a mészkõ, és pont olyan lesz, mint az eredeti. Víz híján azonban egy kicsit se akarta bevonni semmi, úgyhogy lemeszelték õket, hogy legalább fehérek legyenek. A mentési kísérlet most ott tart, hogy a hegy tetején lévõ néhány szállodát lebontatták, megszûntették a medencéket, hogy több víz maradjon. Sokat nem ért, mert lent a faluban minden kutyaütõ kis szállodának van medencéje. Gondolom ez lesz a következõ lépés. Addig is terelgetik erre-arra a vizet, hogy jusson nagyjából mindenhova. A turisták meg egyetlen ösvényen mehetnek fel, kezükbe a cipõjükkel. Délelõtt ez még nem annyira veszélyes, de délutánra kicsit hervasztó a helyzet. A fehér hegyoldalon úgy másznak fel a tömegek, mintha egy habos sütit elhordó hangyasereg.
Pamukkale már évezredek óta híres fürdõhely, csak a rómaiak még Hierapolis néven ismerték. Ennek nyomát is hagyták egy romváros, és az elmaradhatatlan színház formájában Mi is ide mentünk, miután hangyaként részt vettünk a hegy koptatásában. A színházba alig jutottunk be, mert az általunk kinézett bejárat éppen a felújítási munkaterület része volt. Óbégattak a melósok, hogy no entry, nem bejárat, de ez nem zavart túlzottan, csak benéztünk az ajtón, majd kerülhettük meg az egészet, ami annyit is jelent, hogy mászhattunk fel a hegyre, aminek az oldalába épült. Szépen helyreállították, de így a sokadik színházként csak annyit tudok rá mondani: színház.
Innen keresztül vágtunk a temetõn a Fülöp apostolról elnevezett templom felé. A táv nem kicsi, és az egészet kitölti a gigantikus római temetõ. Kicsit elgondolkodtató, hogy mekkora a víz gyógyító ereje, mert az a rengeteg halott, aki itt van eltemetve, nyilván azért jött, hogy aztán hazamenjen, csak valami nem jött össze.
Keskeny kis ösvényeken ereszkedtünk lefelé a kiszáradt kórók és fû között. Így õszre, – de leginkább már júniusra se – marad sok zöld errefelé. Nyáron minden porzik, és ettõl minden poros is, így szürke az a kevés kitartó növény is, ami nem adja fel a küzdelmet. Ahogy ballagtunk lefelé, gyanús hangokat hallottam magam mögül, mintha valami csúszna. Megfordultam, és nem kellett csalódnom, Gabi feküdt a porban, kiterülve csúszott a hegyoldalon. Térdén és könyökén virítottak szépen a horzsolások, mint egy rosszgyereknek. Szinte már vártam, nagyon látványosakat tud esni.
Leértünk a régi város fõútjára, még most is jobb állapotban van, mint némelyik otthoni út. Alatta csatorna, helyenként, ahol a kövek közt belátni, még víz is csillog. A város nagy része még nincs feltárva, de így is látható, hogy merre futottak az utcák, és némelyik ház udvarára is be lehet menni, felismerhetõ, hogy hol voltak a szobák.
Közben szépen megszaporodtak a turisták is a területen. Csak úgy nyüzsögnek a kiló aranyakkal felékesített orosz maffiaemberek, magasan kvalifikált cicababáikkal. Lefelé menet kicsit elüldögéltünk a sziklákon, és bámultuk a kilátást, míg el nem jött az a szakasza a napnak, mikor a vizet arra terelték, ahol ültünk. Félreérthetetlen jele annak, hogy menni kellene lefelé. Kerülgettük a felfelé igyekvõket, miközben erõsen kellett koncentrálni, hogy ne gyalogoljunk olyan helyre, ami szúr, és ne lépjünk olyan részre, ami csúszik. Ez utóbbi sokkal alattomosabb. közben még arra is figyeltünk, hogy ne sétáljunk bele a fényképekbe, amit kigyúrt aranyláncos, korábbi megszállóink csináltak a cicamicáikról, akik mindenféle divatmodell pózban feszítettek bikiniben a hófehér háttér elõtt.
Az egész napos sétálgatás után a szállodában pihengettünk egy keveset, aztán a vacsorára gondoltunk egybõl. Tisztára, mint a csecsemõk, eszik, alszik… Jó, csecsemõk nem buszoznak éjszaka, és nem néznek ókori romokat, csak különösen indokolt esetben.
Este alvás. Pontosabban csak az erõs vágy, meg a felettünk tologatott, pakolt székek. Becslésem szerint lehetett vagy tízezer szék ott fent, vagy csak három, amit viszont folyamatosan huzigáltak, rakosgattak. Aztán csak megunták, és hagytak minket aludni.
2004. október 5. kedd
A székhúzogatás szünetének hajnali fél hatkor szakadt vége. Én ugyan tudtam tovább aludni, de Gabi végérvényesen felébredt. Nagyon berágott azon, hogy nem hagyják aludni, és még tovább dühítette, hogy én tudok. Felment az emeletre, vélhetõen leteremtés szándékával, de egy ötvenfõs japán csoportba botlott, akik reggeliztek. Belátta esélytelenségét és visszajött. Én erre ébredtem fel, és roppantmód meglepõdtem, hogy hogy tud valaki bejönni, ha zárva az ajtó, aztán láttam, hogy Gabi az, de akkor is, hogy jön be, ha nem ment ki!? Gondolkodom tehát vagyok, mondta erre a filozófus. Én meg nem gondolkodtam, csak empirikus módon megismert világomban ébredve rádöbbentem néhány lehetetlen dologra. Aztán már persze én is magamhoz tértem, hogy együtt hallgassuk tovább a székeken játszó japán zenekart.
Mikor végre csend lett, elhagytuk a szobát, hiszen minek is maradtunk volna tovább. Telefont kerestünk, hogy leszervezzünk magunknak egy ingyen szállást Isztambulban.
Reggelink török specialitás volt, rózsalekvár.
Kijelentkeztünk a szállodánkból, és a buszirodához mentünk. Ez igazából egy kis odú volt egy öregemberrel, meg egy telefonnal és naptárral. Rajtunk kívül még két utast sikerült az öregnek összeszerveznie. A hátizsákokat otthagytuk, és elmentünk inni egy kávét, még buszindulás elõtt.
Busz helyett egy dolmuºra pakolt fel minket az öreg, ami Denizlibe ment, ahol kisbuszra ültettek át, hogy Selçukba vigyen.
Velünk együtt felszállt egy szépen megtermett pasas is a nõjével. Nyúlott trikó, makkos cipõ. Már majdnem tettem rá valami kellemes megjegyzést, de aztán mégse. Szerencse, mert rövidesen szõlõvel kezdett minket kínálgatni, és kiderült, hogy beszél magyarul. Állítása szerint nem volt magyar, csak tanulta a nyelvet, de ezt egy kicsit kétkedéssel fogadtuk, mert tökéletesen beszélt magyarul. A nõje német volt, magát is annak mondta. Sajnos a szõlõvel és a nyelvtudással sem sikerült kompenzálnia ellenszenvünket. Tudom, nem a ruha teszi az embert, meg hasonlók, de nem is a külseje tett be, hanem az a hatalmas nagy arca, amivel alig fért el a buszban. Saját bevallása szerint n+1 nyelven beszél, persze mindegyiken ugyanolyan tökéletességgel. Foglalkozásaként az írót jelölte meg, de nem volt hajlandó elárulni, hogy mit ír. Nem az, hogy címet nem mondott, de még egy hozzávetõleges kategóriát se, és a nevét se. Leszólt mindent ami szóba került, hiszen mindent jobban tud, ismeri az egész keletet, Törökországot aztán meg pláne. Mélyreható ismeretei jegyében az Isztambul Trabzon távot 250 km-re becsülte, szemben a térkép által sugallt 1100-zal. Öröm volt vele a beszélgetés.
Aztán megálltunk egy pihenõre. Meghívott minket egy teára, meg némi chipsre. Németül újságolta a nõjének – nem valószínû, hogy a felesége lett volna –, hogy nem fizetett érte. Na, hát csak magyar vagy, még ha németül is vagy büszke rá.
Végre megérkeztünk Selçukba, és búcsút mondhattunk tudós barátunknak, akinek persze pontos elképzelései voltak arról, hogy hol vesz ki szállást, és hogy annak milyennek kell lennie. Búcsút intettünk, és mentünk az ellenkezõ irányba. Nem túl sokat, mert azonnal lecsapott ránk egy bõbeszédû nõ, és szállást ajánlott. Megalkudtunk, és már ballagtunk is a kocsija felé, amivel elvitt a családi panzióba. Kellemes kis hely, de nem töltöttünk el sok idõt, éppen csak ledobtuk a zsákokat, és már mentünk is Efesosba.
Átsétáltunk a városközponton, ahol mellesleg még ma is állnak az ókori vízvezeték boltívei. Nem hiába, nem messze van az egyik leghíresebb ókori város, mai nevén Efes, amirõl sört is neveztek el, hogy egy kicsit kevésbé a kultúr oldalról közelítsük meg a dolgokat. Valaha a város a tengerparton állt, de szép lassan feltöltõdött az öböl, így nem a vízzel találkozik elõször az erre vetõdõ, hanem a buszparkolóval és az azt körbevevõ bazárral, mint minden rendes helyen, ahol évente milliónyi turista fordul meg. Utána persze azonnal ott a lehetõség, hogy megvegyük a jegyet, amiért itt le is akasztanak jó néhány milliót. És akkor végre bejutottunk. Nagy tömeget várunk, de ez szerencsére ne jött be. Köszönhetõen az utószezonnak, meg annak, hogy a csoportokat nem ilyenkor hozzák.
A bejárat után egy fás ligetbe ér az ember, aminek jellegzetes mediterrán fenyõ illata van. Ehhez az illathoz nekem mindig a kabócák zúgása társul, amit mindenfelé hallani lehet nyáron. Mi csak a nagyfeszültség bogár nevet aggattuk rá, gondolom mindenki hallott már távvezetéket zúgni, hát ez pont olyan.
A fák egészen eltakarják a várost. Csak kétoldalt látszanak elszórt romok, kövek mindenfelé. Ezek a baloldalon a stadionból maradtak vissza, de ez csak a térképbõl tudható meg régész végzettség alatt nem derül ki földi halandónak csak úgy, ránézésre.
Nem úgy a színház, ami a fák mögül szinte váratlanul bukkan az ember el. Elõször fel se tûnt Gabinak, csak mikor kicsit feljebb emelte a tekintetét. Én elõnnyel indultam a felfedezésben, mert már jártam itt, és számítottam egy baromi nagy színházra a hegyoldalban. Azt hiszem ez volt a legnagyobb ilyen jellegû színház, amit valaha is láttam. 20.000 nézõ foglalhatott helyet benne egyszerre, és a Nemzetivel ellentétben mindenhonnan jól látni a színpadot. A felsõ sorokról nagyon nem tudok nyilatkozni, mert odáig csak a nagyon kitartóak másznak fel, és azok nem mi voltunk. Az akusztika legendás ezekben a színházakban, de azt azért nem hiszem el, hogy a hátsó sorokban bármit is lehetett hallani. Ilyen helyen az idegenvezetõk mindig elõ szoktak kapni egy papírpénzt és azt csattogtatják a színpadon, miközben a megbûvölt csoport csodálja a csodálatosan hallható zörejeket. Csak az nem szokott leesni nekik, hogy húszan figyelnek feszülten, ellenben eredetileg húszezer kevésbé feszült figyelmû embert kellett túlüvöltenie a színészeknek. De a hangsúly nem ezen van, hanem azon, hogy minimális befektetéssel eredeti állapotába lehetne visszaállítani, annak ellenére, hogy majd kétezer éve építették, illetve faragták a hegyoldalba. Napjaink építészeti remekei nem biztos, hogy megérik a század végét. Éljen az életciklus elemzés!
Innen a szent úton haladtunk tovább, a város belseje felé. Az út kövezetén még látszanak a keréknyomok, amit az évszázados használat faragott bele. Az út végén a sarkon, egy kis téren áll az ókori világ három legendás könyvtárának egyike, a Celsus könyvtár. Igazából csak azért áll, mert annyira híres, hogy a régészék apró darabokból újra összerakták a homlokzatát. Megérte a sok melót, igazán jól néz ki. A földszintet és az emeletet is oszlopsorok díszítik, a bejárathoz lépcsõsor vezet fel. Bent a falakban fülkék vannak, itt tartották a tekercseket. Nyilván nem annyit, mint egy mai könyvtárban, de a mainál azért macerásabb volt akkoriban a sokszorosítás.
A könyvtár mellett van Augustus kapuja. Alatta átmenve az agórára juthatunk. Ezen a négyszögletes téren ment a kereskedés, már Jézus születése elõtt háromszáz évvel is. Innen indul a kikötõi út. Ez vezetett a kikötõhöz, amíg volt tenger a közelben. A könyvtár másik oldalán, az Agustus kapuval szemben áll Hadrianus kapuja. Meg voltak ezek õrülve a kapukért. Ezen a kettõn kívül ott van még az Alsó kapu, Herkules kapuja, Koresszosz kapu és a Magnézia kapu. Valahogy gyanítom, hogy ezen kívül volt még jónéhány.
A város fõutcáján mentünk tovább. Másfelé nem is nagyon lehet, mert még jócskán van mit feltárni. Szerencsére a nyilvános budit nem csak feltárták, hanem rendbe is hozták, lehet látogatni, és fényképezkedni. A pottyantósok körben a fal