folyt

#56771 Hozzászólás

folyt

Október 20. Hétfõ

Elõször én ébredek. Már nagy a zaj odalent, kinézek az ablakon: elõször is a párkányról néhány kiló galambszar üdvözli a bámészkodót -lerakódik, mint a guánó, keményen vastagon; van szúnyogháló (a szakadozottságát tekintve inkább elefántháló, az talán fennakadna rajta) de szemben egy kifõzde (Al Negma) bonyolít le már most is élénk forgalmat, ami remek: ha a helyiek szeretik, rossz nekünk sem lehet. Ez igaznak is bizonyul; többször ettünk itt, van rendes étlap árakkal és fényképekkel az ételekrõl, valamint másfél-kétésfél dolláros kajaárakkal.

A nappali világosság sem emel a szoba színvonalán, szemléljük meg hát a fürdõt. Hogy ez megtörténjen, elõször is berugdosom a hûtõszekrény alá küszöbre tett mûanyag strandpapucsot: a színe fosbarna, állapota „erõsen használt” jelzõvel illethetõ leginkább, és ezt a használatot egy szippantós kocsi legénysége közremûködésével nyerhette ez a felszerelés –ennyit a tisztaságáról. Ezek után beljebb sem érnek meglepetések: a fürdõkád és a csempe –már ahol van- lágy, barnás színekben játszik, ami egy tudományos kutató számára két dolgot jelent: a helyi csapvíz ásványokban gazdag, illetve nincs takarítva. A kád magán tükrözi a helyiek öntevékeny hajlamát, ugyanis ahol már lepattogzott a zománc, ott fehér olajfestékkel van kipingálva a folytonossági hiány: nos, a helyi festõmûvész bátor kézzel nyúlt az ecsethez és nem kímélte az anyagot sem: több a fösték, mint a zománc. Egy kis safeguardozás csak nem oldja le, bízok benne. A redvás mosdókagyló felett, egy tükör fityeg, hozzá rögzített kispolccal. Eme komplex pipere szett egy darab szögre van felaggatva a lepattogott festékû falon, ami azt vonja maga után, hogy a polc egyik szélére óvatlanul odahelyezett fogkrém túlsúlya azonnal maga felé billenti ez a kis libikókát, és hoppá, máris szánkázik az összes rátett cucc lefelé. Szerencsére a helyi gondos kezek a szoba tartozékai közül teljességgel kihagyták az üvegpoharakat, így semmi sem törik el, ahogy a padlón landol az egész. Szórakoztatónak vélem, visszapakolgatom és ügyesen ki is egyensúlyozom a különféle készségeket és lesem majd Zsombort amikor levesz valamit, lesz–e elég fürge a kapdosásban. Gyorsan fel is ébresztem, mert nem bírok várni a meglepetésekkel, és nem is csalódom, így jóízû kacagással kezdõdik a nap. Részemrõl.

A klotyó külön említést érdemel. Látszólag egy normál angol WC kagyló, jó egyensúlyérzékkel bíró kötéltáncosok részére, ugyanis az ülõdeszka egyáltalán nincs rögzítve, de ellenben billeg rendesen, így rajta maradni nem egykönnyen lehet. Mivel a helyiek nem használnak WC papírt, a klotyó hátsó részére egy mûanyag csõ van felszerelve célzásilag pont úgy beállítva, hogy a csapot megnyitva a vízsugár egyrészt az WC papír funkcióját is be bírja tölteni (értitek, igaz?), másrészt a WC kagyló vízöblítését is megoldja egyben. De hiába a biztos fundamentumokon nyugvó elmélet, ha a mûködtetésre nem vagyok megfelelõen kiképezve: sajnálatos módon a kicsit erõteljesebben megnyitott víz erõs sugárban ívelt át a klotyó felett és az épp ott tollászkodó Zsombort nyomta telibe, ami ismételt vígasságra szolgáltatott okot.

Ha a feleségemmel jöttem volna, már nem élnék.

Van még egy kis szendvicsünk otthonról, bekapjuk, az utazást nagy-nehezen túlélõ dobozos söröket a hûtõbe tesszük és gyerünk várost nézni. Az idõ kellemes, a napon pedig máris jó meleg van –na, ezt már szeretjük. A város már nagyon ébren van: sok a járókelõ, tülkölnek az autók, egyik taxi a másikat követi: a taxikkal igazán jól állnak Damaszkuszban. Sikerült egy olyan felvételt is összehoznom, ahol egy kétsávos úton ameddig csak el lehet látni, tökig egymásba érnek a sárga taxik. A fontosabb keresztezõdésekben rendõr hadonászik és sípol folyamatosan. Amúgy nem érdekli õt, ha valahol át akarsz gyalogolni, de nem életveszélyes a dolog, mert ahol kevés a kocsi, ott szépen át tudsz menni, ahol pedig sok, ot annyira tömöttek az utak, hogy nem tudnak felgyorsítani és így talán megállni sem olyan nehéz. Mikor a késõbbiekben taxikban üldögéltünk, teljesen elámultam a vezetõi tudásuktól, nagyon tudnak besorolni, kanyarodni, három sávnyi úton hat sávnyi autónak elférni. Amikor ennek hangot adtam, az éppen soros taxisom nem osztotta a véleményemet: szerinte a fele társaság kenõpénzért vette a jogosítványát és hülyén vezetnek. Én csak azt tudom mondani, hogy nagyon tudják, hol a kocsinak a jobb és bal eleje, és ahol van egy kis rés, oda máris betolják magukat –a többiek pedig hagyják, nem húzzák rájuk a kormányt, hogy azért se. Ennek következtében az utak az európai mértékkel vett áteresztõképességhez képest többszörös forgalmat tudnak lebonyolítani és nem láttunk balesetet sem (amit meg láttunk, arról majd késõbb). De azért tudás ide, tudás oda, a kocsikon oldalán azért látszik, hogy esetenként túl szûknek bizonyult a hely.

A Merdzse térrõl indulunk a citadella, a szuk és egyben az óvárosi rész felé. A Merdzse („Füves tér”) Dam egyik központja. Régi nevén Szahat el-Suihadá, a Mártírok tere. Nevét azokra a hazafiakra emlékezve kapta, akik 1916-ben felkeltek a török uralom ellen, de a felkelés elbukott és 32 társukat itt akasztották fel nyilvánosan.

A tér közepén egy kis park van egy emlékmûvel (a Mekka-Medina távíróvonal megnyitására emlékezve), amúgy a 60-as 70-es években épített, eléggé lepatant épületek veszik körül: szállodák, irodaházak. A házak földszintjén ruhás, édességes üzletek, elõttük cipõtisztítók, lottóárusok, vagy éppen kerekes kocsikon álló jókora, füstölgõ edényekben teafõzõ alkalmatosságok –másnaptól kezdve itt reggeliztünk mi is. Néhány perces séta után újra feltûnik egy szobor, ami egy lovas harcost ábrázol, történetesen egy Szaladdin nevû helyi lakost, foglakozására nézve szultánt, amit már az éjszakai sötétben is megsaccoltam. (Szaladdinról ezt-azt majd késõbb) Mögötte a citadella, a vár, az erõd. Errõl a citadelláról Ahmet már két éve megírta, hogy építés alatt van, pontosan úgy, ahogy ezt a 25 évvel ezelõtt kiadott Panoráma Útsorozatban megjelent útikönyv is már megírta. És pont úgy, ahogy én most. Rohanó világ… Tehát most is zárva, bár a késõbbiekben megpróbáltunk itt-ott beosonni, de nem látszottunk helyi építõmunkásnak, így elzavartak. A már említett Panoráma könyv azt is írja, hogy jelenleg helyi börtönként szolgál: erre nézve nem láttunk jeleket, de nem kizárt.

Ez a citadella kivételesen nem fekszik valami hatalmas hegyen, sõt teljesen belesimul a hétköznapi városképbe. És mellette ott van a szuk, amit a forgalmas, többsávos úttest alatt, aluljárón át lehet megközelíteni. Az aluljáróból mozgólépcsõ vezet fel, ami a vidéki versenyzõknek nem egykönnyen leküzdhetõ akadály. Jóakaratom jeléül –valamint hogy rá ne zuhanjanak a 120 kilójukkal- egy idõsebb férfi-nõi párost támogatok hátulról: nem köszönik meg, de nem is vágnak arcul, hogy akaratlanul is tapogattam a ténsasszony gigászi seggét. Zsombor szerint azért nem kéne ilyen gyorsan nõ után hajtani, ma jöttünk csak meg.

A szuk jelen esetben három, hosszú fõutcából álló, fedett bazár. Boltíves belmagassága jókora, húsz méter körülire saccolom, hosszúsága 600 méter, a középsõ „fõutcája” 15 méter széles –a jobb oldali mellékfõutcája is van ilyen széles, a bal oldali keskenyebb (de itt kevés az igazi látnivaló: a mindennapi háztartásokba árulnak vödröket, evõeszközt, mosóporokat stb és mindenféle kínai mûanyag bizbaszt). A fõutakat keresztben mellékutcácskák kötik össze és mindenhol árú, áru hátán. Teljesen mindegy, ha széles, ha keskeny: tele van emberekkel. A középsõ út a leginkább turistás, de egyáltalán nem érezhetõ a turisták zavaró jelenléte, elsöprõ többségében a helyiek látogatják. Veszem sora az üzletek kínálatát: aranyékszerek, ruhák, szuvenírek, terítõk és szõnyegek elképesztõ mennyiségben. Ki veszi mindezeket meg –te szent ég! De ez rejtély marad, mint ahogy a tuniszi, vagy kairói bazárt végignézve is ugyanezt a kérdést tettem fel magamnak. Gazdasági szempontból pedig, mi pénz fekszik ezekben az árukban! Itt bizony nem ismeretes a real time szállítás: gondolom, hoznak egy kosár nyakláncot valamikor, aztán tart, ameddig tart. A kereskedõk –csupa férfi, mint késõbb is mindenhol, még az élelmiszer vagy zöldségpiacokon is- nem látszanak szegény embernek így feltételezem, hogy az árrésbe belefér ez a hatalmas készlet finanszírozása, illetve hogy a készítõk csak a töredékét kapják meg az eladási árnak.

A vásárlók között sok a nõ. Videózni ezért csak igen diszkréten merek –késõbb ez oldódik, miután látom, hogy nem annyira életveszélyes a dolog, de most még óvatos vagyok. Így hátulról veszek fel egy tetõtõl talpig feketébe csadorba burkolt nõi társaságot is, amint éppen egy ruhásbolt elõtt nézegetnek. Teljesen eltakarják a kirakatot, de az ajtó feletti üveg mögött látszik, mit is árulnak: a próbababák fején fejkendõk, de mind más sítlusban megkötve; egyik jobbról balra, a másik balról jobbra, a harmadik alulról felülre a negyedik… na most végre elmennek, megnézem, mit is bámultak ilyen sokáig. Hát –ahogy kultúrkörökben mondják- a pofám leszakad: a kirakat tele fehérnemûkkel, de milyenekkel! Az hogy tanga, rendben. Az, hogy hupilila pomponos, bojtos melltartó –rendben. Hogy necces, a célirányos helyeken, hogy úgy mondjam, szabaddá tett alsó-felsõ ruházat –OK. De vannak itt olyasmik is, amiket otthon csak szexshopokban lehet csak látni –na, ez utóbbit én csak feltételezem, mert nem járok ilyen helyre!-, de szegecsekkel kivert lakkbõr holmikat még nem láttam az Aranypók szaküzleteiben. Itt pedig van belõle rendes választékban. No lám, mibõl lesz a cserebogár! Mik mehetnek otthon, ha ezek a nõk leveszik magukról a csadort, juhéé! Bele sem merek gondolni, mert közel a citadella ami tudvalevõleg manapság börtön. Amúgy a nõk öltözete vegyes és most amatõr módra meg is próbálok némi betekintést adni a nõi öltözködés rejtelmeibe, de megjegyzem, hogy az egyes ruhadarab-megnevezések és szabások nem egységesek az arab világban. Tehát:

A nem európai stílben öltözködõ nõk legtöbbjén a nyaknál záródó, bokáig leérõ egybeszabott ruhát látok, aminek zárt változatát hívják dzsilbábnak, elöl nyitott változata pedig az abaya: az idõsebbeknél fekete színûek, a fiatalabbaknál többnyire színesek. Maga csador –és én a késõbbiekben egyszerûségbõl ezt a nyugaton elterjedt szót használom majd ezekre a tradicionális ruhákra- egy nagy négyszögletes fekete anyag, amibe beleburkolódzik a nõ, fejétõl a talpáig, esetleg a kezei számára külön ujjakat is kialakítottak, hosszút, persze.

Ha nem csador takarja a fejét, akkor a fejét kendõvel fedi, és ezt nevezik hidzsábnak. Ha valaki pluszba az arcát sem akarja közprédává tenni, az arcfátyolt hord (niqab), ami takarhatja a szemet is (így busiya a neve): ez a szem elõtt levõ fátyol ritkább szövésû, a nõ tehát jó fénykörülmények között átláthat rajta. Sötétebb utcákon tutti nekimegy a falnak, de ez mellékkörülmény, mivel egyes siiták szerint az aztán az igazi csábító dolog, ha csak a szem látszik ki, így ezt is el kell takarni, mindenképpen. Kétségtelen, ha az ember semmit sem lát egy nõbõl, csak egy nagy darab feketeséget, persze, hogy a szemét nézi.

De teljesen normál ruházatban is akadnak elegen, sõt egyszer egy tinilánynál láttam a haskót is kivillanni a szándékosan rövidre szabott póló alól –épp a teljesen beburkolt anyjával ment a leányzó. De senki nem akadt fenn ezen sem.

Sok nõnél még a csador alól is látszik, hogy erõsen festi a szemét, méghozzá feketével, vastagon. A csador nélkülieknél ez fõként feltûnõ: sötét, vagy teljesen fekete arcbõrû, erõs arcvonású nõk, fekete szemekkel, plusz vastagon ki is festve feketével, és csak úgy villognak a tekintetek; szigorú ladyk benyomását keltik.

Az arcbõrük nem sok kényeztetést kaphat (mert megérdemli), nem valami simák: gyerekkori himlõmaradványok, mély pórusok, pattanások, elég gyakran. Feltételezem, hogy az állandóan ruhában levõ testük még kevesebb friss levegõt, napfényt kap, így ott sem lehetnek nagy csodák, de errõl majd akkor nyilatkozom részletesebben, ha beszabadulok egy hárembe (a túlzott várakozásokat elkerülendõ, erre jelen utazásnál sem került sor).

A férfiak sokan fehér vagy szürkéskék köpenyszerûségben vannak (galabia, ábája a neve), teljesen fehér, vagy piros-fehér kockás, vagy fekete-fehér kockás fez (vagy kufijje) van a fejükön, amit kötél (ígál) szorít le, de legalább ennyien „normál” ruhában, ami alatt sötét nadrágot, sötét zakót kell érteni –legkevésbé sem Armani, hanem inkább Vörös Október ruhagyár stíl. Farmert nem látunk, pontosabban majd északabbra, a kurdok lakta vidékeken már igen, és ott nõkön is, szépen, feszülve, –az jóval lazább vidék. A férfiak közül nagyon sokan dohányoznak, cigi is, nemcsak a hagyományos vízipipa. Természetesen az éttermekben is, mindkettõ elõfordul.

A szuk az Ommajad Mecsetnél (a nagymecset) ér véget. Utolsó tízmétereinél alaposan átalakul az áruválaszték: hegyekben állnak a szent könyvek, gondolom a Korán és kiegészítõi. Itt a szuk már nem fedett de érdemes felfelé is nézni: 16 méter magas korintoszi oszlopokon egy antik oromzat látható, a III. században épül római Jupiter-Damascenus templom maradványaiként. De a római múlt néhány turistán kívül senkit nem érdekel, mivel mindenki a jelenkor vallási szimbóluma, a nagymecset felé tolong.

A nagymecset régóta szent hely. Krisztus elõtt IX. században õsi semita viharisten temploma volt (a vihar esõt is jelent, és ez hasznos dolog errefelé), késõbb itt volt a már maradványaiban látott Jupiter templom. A IV. század végén ráépítették a Keresztelõ Szent János bazilikát –a leírások megoszlanak, hogy valóban itt õrzik-e Keresztelõ fejét, vagy csak legenda. A tény az, hogy van egy szarkofág, és benne egy aranyládikó –legyen ennyi elég.

Ezt a korábbi templom-mecsetet a 600-as években 70 éven át közösen használták a keresztények és a mohamedánok majd ezt követõen 12.000 munkás és mûvész 7 éves munkája során megépítették ezt a mecsetet, amely a nemegyszeri fosztogatások és tûzvészek ellenére megmarad a régi formájában. Nekünk, akik az iszlámról olyan keveset tudunk érdekes lehet, hogy három minaretjébõl egy egyik neve: Jézus.

Az erõdszerû falakkal körülvett hatalmas épületegyüttes belsõ udvarára gyakorlatilag bárki bemehet. A kapuban egy 15 cm magas küszöb emlékezet arra, hogy cipõt lekapni ám, de sehol sem látom az itt hagyott cipõk halmazát, mint amúgy az ilyen helyek elõtt megszoktam: úgy látszik, mindenki szépen viszi magával. Csak nem lopkodják? De úgy látom, most nem is nagyon mennek befelé a népek, hanem tisztes távolságból egy félkört alkotva néznek várakozásteljesen a kapu elõtt. Nézegetünk mi is várakozásteljesen, hát elég feltûnõ, hogy a mecset elõtti tért körülvevõ épületek, illetve a mecset csipkézett mellvédje mögött is fekete öltönyös férfiak sétafikálnak, nézelõdnek, szintén várakozásteljesen, beszélnek bele a zakójuk belsõ zsebébe: most vagy helyi elmegyógyó lakóit láthatjuk kimenõöltözetben, vagy pedig biztonsági õrök. De lám, itt áll egy éppen elõttem is egy teljesen titkos ügynök: zakója alól egy géppisztoly csöve kandikál ki, a válltámasza a hátán nyomja ki a szövetet. Mellette a fõnöke, aki még civilebb ruházatban: jókora colt lóg ki a gatyájából, amire egyszerûen hiába is próbálná rágombolni a fekete zakót. Na, ha itt valaki viccesen eldurrant egy zacskót, vértanuk leszünk, az biztos. De azért ügyesen le fényképezem a géppisztolyos ipsét, miközben Zsombor imákat mormol értem, de az alany nem veszi észre a merényletet: ez aztán jó kis biztonsági õr, mondhatom. Hát persze, a világos bõr, a tipikus turistás hátizsákos megjelenés, amivel bírunk olyan álca, amire eddig nem gondoltak a robbantgatók. Bár a szírek jóban vannak a palesztínokkal, de azért jobb odafigyelni a barátainkra -jól tudjuk a politikából is, onnan jönnek legnagyobb nyaklevesek (Torgyán mester itt bólogat mellettem -koronatanú).

Fekete Merci (jobb körökben: Merdzsó) áll be a kapu elé, újabb biztonsági fõméltóság érkezik és jattol mindenkivel: na, itt ma be nem megyünk, mivel szemlátomást valami hivatalos látogatás készül. Csak itthon tudtam meg, hogy János spanyol király jött ide látogatóba, de mivel nem érkezett meg idõben és nem mi vártunk rá tovább ezért nem is futottunk össze. Talán majd legközelebb, ha addig megtanul pontosnak lenni –úgy tanultam, hogy ez a királyok erénye.

Az óvárosban csatangolunk tovább. Az Al Zahíra Madras elé visz az utunk. A Madras (medresz) Korán-iskolát jelent, de ez azér is nevezetes, mert itt van a XIII. században megölt mameluk szultán, al-Malik az-Zaher Baibarsz szarkofágja. Belpõ díj nincs de egy faszi nagyon úgy tesz, hogy csupán az õ kegyébõl mehetünk be, de nem kap egy vasat sem, mert nincs apróm. Rajtunk kívül senki sincs a szarkofág termében, de érdemes nézelõdni, mert igen esztétikus mozaikok borítják a falakat: várak növények, állatok, élénk kék, fehér sárgás színekkel megalkotva. Maga a terem közepén nyugvó szarkofág igen egyszerû mértani alakzatokkal megalkotott munka. Miután kinézelõdtük magunkat ebben a csendes teremben, rohammal vágtázunk át az udvaron jattra lesõ ürge záróvonalán ami azzal jár, hogy a menekülés örömével az arcunkon nincs képünk a környéken maradni és nézni a szemrehányó tekintetét, ezért az utca túloldalán (3 méter) levõ Arab Akadémia székházának megtekintését kihagyjuk.

Kelet felé tartva az óvárosban szûk utcákon, alacsony boltívekkel összekötött házak között visz az utunk. Ha nem látnánk néha hagyományos öltözetû embereket is, a lepusztult, ódon házak és a közöttük talpig feketébe burkolt nõk jó 100 évvel ezelõtti hangulatot idéznek: a templomokat kivéve az épületek eléggé elhanyagoltak. Megnézzünk még néhány nevezetességet, mint például az óváros keleti részében fekvõ keresztény negyedben –itt lényegesen kevesebb a hagyományos arab öltözetû nõ, pedig csak talán egy negyedóra séta választja el a nagymecsettõl ezt részt-, például az Anaiás házánál levõ templomot (itt nyerte vissza a szemevilágát a megtért Szt Pál). Ennek a történetnek elõzményei vannak, mint általában a történeteknek lenni szokott:

Történt anno (Krisztus után 37-ben), hogy Saulus fenyegetéstõl és öldökléstõl lihegve az Úrnak tanítványai ellen, elmenvén a fõpaphoz, kére tõle leveleket Damaskusba a zsinagógákhoz, hogyha talál némelyeket, ki a Krisztusi útnak követõi, fogva vigye Jeruzsálembe. És mint méne, lõn, hogy közeledvén Damaskushoz, és nagy hirtelenséggel fény sugárzá õt körül a mennybõl. És õ leesvén a földre, halla szózatot, mely ezt mondja vala neki: Saul, Saul, miért üldözöl te engem? Felkele Saul a földrõl, de mikor felnyitá szemeit, semmit se láta, ezért kézenfogva vezették be õt Damaskusba. És három napig nem látott.

(Meg is érdemelte a szemét, a szemét! úgy kellett neki! De jut eszembe errõl: a nyuszikának levágja a villamos a lábát. Ül a földön és siránkozik: Jaj a lábam, jaj a lábam, jaj, a lábam! Oda jön a medve: Nyuszika mit sírsz, mi a bajod? „Jaj a lábam, jaj a lábam!”-jajgat tovább a nyuszika. „De nyuszika” –így medve- „a lábad? ne sírj, nyuszika, hiszen neked nincs is lábad!”)

De az Úr hajlamos volt a happy endekre ezért vala pedig egy tanítvány Damaskusban, névszerint Anaiás, és monda annak az Úr látásában: Anaiás, kelj fel és menj el az úgynevezett Egyenes utcába, keress fel egy Saulus nevû embert, mert õ nékem a választott edényem. És Anaiás méne, kezeit rátéve Saulus szemére az mindjárt vissza nyerte a látását és aki azonnal prédikálá a zsinangógákban a Krisztust, hogy õ Isten Fia.

Nos, ez az Egyenes utca, és itt van ez a templom amibe mi nem mentünk be, mert zárva volt, ami azért csak viszonylagos probléma, mert végeredményben az ókori történet sem zárult hosszú távon a happy end-el: ugyanis Pált a Néró császár-féle üldöztetések során Kr. után 67-ben, Rómában kivégezték.

Mi egy kávázóban megisszuk Szíria legdrágább kávéját (kettõnkre 100 font!) és visszaballagunk a hotelbe. A fõutcák tele kocsival, taxival, éktelen a felfordulás és a dudálás. Érdekes színfolt a mozgó üdítõárus figura: színes öltözékben, piros, bojtos „janicsár” sapkában, a hátán egy jókora vízipipára hajazó formájú víztartály, amit kézi hajtású pumpával nyomkod, aminek eredményeképpen csak úgy ömlik az egy szem pohárba valami barnás lé. Olvastam valahol, hogy ezek pl. Jordániában már turistalátványosságok és abból élnek, hogy a fotózásért pénzeket kaszíroznak. Hát itt nem: valóban éles vízárusok, a helyieknek. (Turista úgyis csak alig van, azokból nem tudnának megélni –de vízárusból van több is van, késõbb is találkoztunk velük a forgalmas csomópontoknál. Ráadásul én is mindenféle fizetség nélkül fényképezem le.) Mi tehát nem zizzenünk rá, de a helyiek vesznek tõle, és isszák szépen. A poharat nincs hol elmosnia, szájról szájra terjed, mint a népdal (meg a herpesz).

A mászkálásban meg a jó meleg miatt kicsit megizzadunk, így nem lesz hátrányos otthon egy zuhanyt venni, meg azért is, hogy mi is olyan jó szagúak legyünk, mint sok férfi járókelõnek és ez nem vicc: ahogy elmennek az ember mellett sokukról csak úgy árad szerteszéjjel a tiszta szappanszag. De ha már kívülrõl is folyadék érinti a testünket, tegyünk valamit, hogy ez belülrõl is bekövetkezzék, mert így kerek az egész. Ezügyben a szálló nincs rossz helyzetben: alig 30 méterre a kapujától jobbra van egy Liquor store, ahol libanoni és helyi sör is vételezhetõ. (Szíriában kapható ugyan szesz, de csak alig néhány étteremben -százból talán egyben- és csak az erre kijelölt boltokban, –ez a liquor store. Az LP néhányat jelez ezek közül, de a mi éber szemünk majd többet is felfedez. Nagy blama, hogy miután a városnézésünket mindig a hotel kapujától jobbra fordulva, a Merdzse tér felé kezdtük, nem vettük észre, hogy a kaputól balra, a mellettünk levõ ház is liquor store-t rejt, csak amikor a körút végén már visszafelé jövet újra Dam-ba értünk. Jelen esetben tehát további intézkedések végetti foganatosítás történik és a messzebb esõ egységbõl (továbbra is 30 m) egy fekete színû mûanyag szatyorba rejtünk néhány üveg Barada Beer-t -hûtve kapjuk-, darabonként 30 fontért, amiben az 5 fontos üvegbetét is benne van és amit szépen vissza is kapunk a visszaváltásnál). A sör iható. Mint említettem, helyi gyártású és a címkére az van írva, hogy Rebublic, tehát nem p-vel Republic, hanem b-vel, Rebublic. Lehet, hogy ez a szintén feltüntetésre kerülõ arab betûk tisztességes fordítása. Vagy mi vagyunk teljességgel félrevezetve Európában, hogy mi is az, amikor van republic.

Az étkezést fél három körül a hotellal szemben, a reggeli ablakon való kitekintésnél felfedezett kajáldában ejtjük meg: elég sokan vannak, helyiek, de kapunk helyet és könnyen választunk a fotós étlapról is. 6 dollárt fizetünk végül kettõnkre: van benne két cola (a dobozos drágább, mint az üveges) elõétel (humusz: csicseriborsó krém), kebab, savanyúság (ecetes uborka, cékla, káposzta, csípõs paprika) és korlátlan mennyiségû, remek, friss pitatészta, kenyér helyett. Elõételnek a humusz mellé kapunk nyers salátát is, de mivel nem hámozhatóak meg, nem esszük meg elõvigyázatosságból, így legközelebb már nem is kérünk ilyet. Bár most se kértük, csak hozták.

Délután megpróbálunk feljutni a Dam felett emelkedõ Kaszium hegyre. Maga hegy 1220 m magas –Damaszkusz 690 m-en fekszik-, és a sivár, növény nélküli oldalával szinte ott tornyosul egybõl a város felett. Jó meredek, az már innen is látszik. A tetejére való feljutásra taxikat írogattak az utazas.com-on, de 150 font alatt nem volt senki sem hajlandó velünk szóba állni és ez csak a felvitel lett volna. Visszafelé pedig lehet, hogy még nagyobb árat mondanak az ottaniak, ha nincs más lehetõséged, mint velük lejönni. Alternatíva után tapogatódzunk.

Elõször is egy rendõrt kérdezünk, hogy busz, meg Kaszium, de ez a két szó nem szerepel nála az egységcsomagban. De jön egy kollegája, aki a busz szót megérti és mutogat egy buszmegálló felé. Na, lássuk. Amint ott totojászuk a megállóban, hogy honnan a francból derül ki, melyik busz megy esetleg a hegyre, ha egyáltalán, egy faszi csapódik mellénk. Érzi a megoldandó problémát, feltuszkol minket az elsõ arra jövõ buszra, jegyet is vesz nekünk a sofõrnél helyettünk (nekünk nem kell fizetnünk érte) és megy velünk két-három megállót is. Itt leszállunk, a tag taxiknak kezd integetni, meg is állapodik az egyikkel, és kér tõlem egy dollárt –gondolom, ki is akarja fizetni egybõl a hegyi fuvart. Na, ez jó vásár volt, egy dolcsiért a hegyre! –vélem én. Lett volna –korrigálok fél perc múlva. A pénzt ugyanis magának kérte az ipse és el is tûnt a balfenéken, míg mi a taxissal elölrõl kezdjük a történetet, az általa ajánlott szokásos 250 fontos árról. Hát így nem jutunk elõrébb. Összesítjük, hogy buszoztunk egyet kereken 1 dollárért –sose legyen nagyobb átverésben részünk. Bár azt sem hiszem, hogy átverés volt: a faszi tényleg akart segíteni és amikor talált egy taxit nekünk, az árával már nem törõdött és megszolgáltnak vette a baksist.

Így egyelõre gyalog indulunk a hegy irányába, legalább megnézzük Damaszkusznak ezt a részét is, aztán majd meglátjuk. Nem egy nagy durranás errefelé, normál kisváros jellegû, 60-as, 70-es, 80-as korok stílusában épült házakkal. Sok a lerobbant épület és úgy általában, az egészre ráférne egy alapos festés: szürke, poros, jellegtelen, de normális, és kellemetlen szagok sincsenek és alig szemetes. (Hogy a fenében tud Budapest ennyire koszos lenni, nem értem. Dam-ban a kutyaszar kérdés sem jellemzõ.) A forgalom meglehetõs, de közel sem vészes, láttunk már drámaibbat is, akár délutánonként a Nagykörúton. Maga az egész város tehát nem mutat egységes képet: a délelõtt megnézett régi városrész teljesen más volt, az olyan volt helyenként, mint egy idõutazás: õsrégi, korhadt fagerendákkal össze-vissza toldott felépítmények, jókora mészkövekbõl megépített falak mögött rejtõzõ, kis belsõ udvarok, lapos tetõk, teraszok, és a forgalmas fõutakról letérve a szûk sikátorokon szinte senki, csak néha maguk elé meredõ, a csadort maguk elõtt összefogó sietõs fekete árnyak suhannak.

Most jártunk már a reggel hiába zargatott Al Rabie GH-nál is: keskeny utcácskája nagyon otthonos, növényekkel befuttatott egyemeletes házak, és maga a GH épülete is nagyon hangulatos, de most már maradunk, ahol vagyunk.

Bóklászgatunk, útközben Zsombor elfogad egy ingyen kávét a mozgó kávéárustól, és mire észbekapok a vízárushoz hasonlóan, széles közösségi felhasználású egy szem poharából ki is hörpinti de megnyugtat, hogy csak beleöntötte a szájába, nem nyalogatta a pohárkát. No, nem vagyok meggyõzve csak azért, mert lám, a szép fehér trikójára is jutott a metériából, és már nyúlnék a Betadin fertõtlenítõhöz, hogy akkor öblögessen csak egy jóízût belõle a biztonság kedvéért ha már épp most szállt el az agya –ez is, az is „fekete leves” gondolom-, de nem érünk rá erre a mulatságra, mert az ingyenes kávé a fogyasztás után egybõl fizetõssé változik, ugyanis a kávéárus tartogatja a markát és dollárokat követel. No lám, megváltozott volna az ingyenes kínálás, de rögtön vissza is változik újra ingyenessé, mert egy buznyákot sem kap a pasi. Bár nem is nagyon reklamál, csak mosolyog egy jóízût és tovább áll. Zs-t faggatom, hogy úgy gondolta, hogy az Eduscho reklámemberével hozta össze sors? Aszongya, hogy arra azért nem, de olyan kedvesen kínálták, nem akarta visszautasítani. Nagy mázli, hogy például tevét nem kínálgatnak éppen, azt is nagy kedvesen, persze –fûzöm tovább a szót. Közben lemegy a nap, a müezzin megint elmond néhány intelmet, jó részletesen, mert majd félóráig tart, de senki nem borul le vagy tenne úgy, mintha baromira érdekelné. Szíria nem tûnik fanatikusan muzulmánnak, nyugtázom

Visszakanyarodunk az erõdhöz. Az esti szuk látványa lenyûgözõ. Kívül a sejtelmesen megvilágított citadella kõfala, belül pedig fényárban úszik az üzletsor, mindkét oldalon. A fényt nem hatalmas lámpák biztosítják, hanem üzletenként a sok-sok kis lámpa, az ékszerboltok kirakatában a sok aranyon megsokszorozódó világítások. Imaterem is nyílik a szukból, amiket napközben észre sem vettünk, mivel a becsukott, viharvert kapuk beleolvadtak az egész ódon hangulatba. Most tárva nyitva vannak, belül imádkozásra leborult férfiak –néhányan még sietõsen dobják le a cípõiket a bejárat elõtt és iparkodnak befelé. A Ummayad mecset tágas udvara is gyönyörûen mutat a csillogó fények, az ezerágú csillárok tükrözõdésében. Remek a hangulata az egésznek.

Vacsorát is iktatunk a programba. Az LP írja, hogy van egy étterem nem messze a Merdzsétõl (Abu Nawas  Dik Aljin), ahol rostonsülteket lehet rendelni és van sörárusítási jogosítvány is. A kettõ együtt nem hangzik rosszul, tehát felkeressük. A kiválasztandó nyársak ízlésesen, egy üvegfalú hûtõben várnak a sorukra, a sörök pedig nemtudni milyen falúban, de tény, hogy hidegen érkeznek. Rajtunk kívül egy lélek sincs a kis étteremben, és míg ott voltunk, csak egy japán pár érkezett –ebbõl az derül ki napvilágosan, hogy a helyeik nem ide járnak, turisták pedig nincsenek nagyon Dam-ban, vagy ha vannak, õk is helyi egységeket preferálnak. Ráadásul ez az étterem elég húzós árakkal egzisztál: 140 – 170 körül vannak a nyársak, 100 a sör –nem itt fogunk ezek után lebzselni naphosszat, de egyszer belefér. Rendelgetünk néhányat a nyársakból, néhányat a sörökbõl és sutyiban a whiskys lapost is meghúzom, így szépen telik az idõ. Bár a rendelés elõtt tisztáztuk egy-egy nyárs árát, fizetéskor sehogyan sem akar kijönni nekem a végösszeg, és úgy tûnik, hogy nem a maguk kárára tévedtek. A gond onnan adódott, hogy sütés után a többféle nyársakról lehúzogatták a cuccot és elosztották kétfelé, így a rudak, mint elemi mértékegységek már nem álltak rendelkezésre. Tetemrehívás: részükrõl esküdözés, hogy pont annyi volt, én meg állítom, hogy pont egyel kevesebb. Nagy vita után végül nekem lesz igazam, hiába csõdítette oda az Abu (vagy a Dik vagy a ) az egész személyzetet, nem engedtem. Ilyen pofátlanság! Hiába a diadal, teljességgel mégsem voltam elégedett, mert hazamenve mégegyszer végigelemeztük Zsomborral a dolgokat és rájöttünk –hogy sajnos, nekik volt igazuk… Ajjajaj. A lelkiismeret furdalástól biztosan nem is tudtam volna aludni, míg rá nem jöttem a megoldásra, hogy úgyis drágán mérte a sört, így már ezért is megérdemli.

Már az ágyban dagonyázunk (a délután a hûtõbe betárazott söröket kortyolgatva, édesdeden), amikor kedves vendég érkezik: egy távolkeleti mértékkel figyelemre se méltó csótány (ó, azok az gyönyörû thaiföldi példányok!) személyében –alig másfél centi szegénykém, kicsit bújócskázik velünk mégpedig sikerrel, mivel remekül felhasználja a padlófal biztosította számos réseket. A játék úgy ér véget, hogy pechére felszalad az ágy oldalára is és ekkor Zsombor megvonja tõle a magaslati levegõt: durr. Talált, süllyedt.

Október 21. Kedd

Reggel megint nem a kakukkos óra ébreszt, hanem egy jó hangosan CB-zõ motoros rendõr. A rendõr sehol, a motorról pedig dõl a duma, csak úgy zeng az utca. Látványosan meg van mutatva, ki is itt a Jani. Háromnegyed nyolc van, a tervezett 7 órás kelést szépen elaludtuk. Aggaszt, mert ugyan ma nem olyan lényeges a pontos indulás, de késõbb lesz majd idõhöz kötött buszunk is, remélem akkor nem így járunk. A tegnapi pedagógia nem volt elegendõ a helyi állatvilágnak, mert két csótány is itt szívja velünk egy térben a levegõt. Az egyik a hûtõszekrény tetején billegeti a bajszát, a másik a padlón. Zsombort riasztom, a mondom Joe, kapd elõ a coltot, te szedd le azt a hûtõn, amíg én amazt a padlón. „OK, Jack, végzünk a disznókkal!” –lelek lelki társra Zsomborban, és valóban. Tanulság, ki magasabbra kapaszkodik, ki alacsonyabban marad, ugyanúgy végzi, de ennyi filozófia legyen elég mára.

A reggelit a Merdzse tér sarkán bonyolítjuk le. Itt van ugyanis több teafõzõ is, ami egy kerekes kocsi, aminek az alsó részében tûz lobog, a felsõ részében pedig forróvíz képzõdik, teának. Néhány szék és lóca is ki van téve körülötte az utcára, amin helyet tud foglalni a békés vándor. Saját bögrécskéinkkel jelenünk meg a színen, mivel nem akarjuk elvenni a helyiek elõl azt a lehetõséget, hogy az összesen pár pohár mián várakozniuk kelljen a néhány, kollektíve használatos pohárra amíg mi megisszuk. Ez a saját bögrés változat ráadásul nagyon is tetszik mindenkinek, bólogatnak, mosolyognak, meg vagyunk dicsérve. A tea alapja gyakorlatilag egy erõs tea koncentrátum amit egy külön kannában tartanak, de olyan sûrû, hogy megáll benne a kanál –na ezt hígítják fel a nagy edénybõl, forró vízzel, nem sajnálják bele a cukrot sem és ahogy már írtam, kisebbfajta bagetteket is lehet kapni hozzá. Két tea, két bagett volt a rendelés, így sikerült elsõre a seggére verni kerek 40 fontnak –bár szerintem nekünk biztos duplán számoltak így is, mert mikor késõbb még bagetteket vettünk, a kettõt óvatlanul csak 10–ért adták. Beülünk a helyiek közé a lócára, szépen arrébb húzódva helyet csinálnak nekünk. Eleinte érdeklõdve nézegetnek, de nem zavarja õket, minket pedig a legkevésbé. Kérdem, hogy csinálhatok-e egy fotót e csendéletrõl, hát csinálhatok, senkit sem zavar. A tea egyszerûen tökéletes és a péksütemény is kiváló.

Nézzük, mi is a mai program. Seidayya, a mai elsõ úticél egy kis falu, Dam-tól 30 km-re északra. Híres keresztény zarándokhely, évente tízezren zarándokolnak ide. A VI. században Justianus bizánci császár épített ide, a hegy tetejére egy kolostort (1400 m tengerszint feletti magasságban) egy keresztes vár helyére, amelynek fõ nevezetessége, hogy a hagyomány szerint itt õrzik az ortodox görök katolikus apácák, szerzetesek maga Szt. Lukács evangélista által Szûz Máriáról festett képet. Szégyellem, hogy nemigen hallottam eddig róla, de az útikönyvek szerint Seidayya egyike a Közel-Kelet legszentebb helyeinek, Jeruzsálem után persze. A muszlim vallás is tiszteli a mai napig, de például olyannyira, hogy amikor a szovjetek három szír ûrhajóst kiszemeltek (és fel is vittek) a MIR ûrállomásra, az indulás elõtt a jövõbeli ûrutazók felkeresték a helyet, kérve a Szent Szûz áldását az akció sikeres végrehajtásához. (A kérés meghallgattatott, az ûrhajósok sikeresen visszajöttek, és meg is köszönték újra.)

Seidnayyatól újabb 30 km lesz Maalula. A kis falu a hegyek között bújik meg, meredeken emelkedõ sziklák közötti hasadékokban, a sziklák oldalára egymás tetejére épített házacskákkal. Maalula több tekintetbõl is nevezetes hely. Elõször is Szt. Tekla miatt. Pál apostól e nõi tanítványa az õt üldözõ katonák elõl menekült errefelé, amikor egy áthatolhatatlan sziklafal állta útját. Imáinak hatására a sziklafalon hasadék támadt, így Tekla megmenekült és a kor szokásainak megfelelõen zárdát alapított. A zárda megvan, a hasadék is: egy-két helyen tényleg csak alig embernyi széles. A zárda melletti barlangban egy kis forrás is buzog, a körülményekkel együtt járó csodatevõ hatással. Van még egy kolostor itt, a bizánci stílusú Szt. Szergiosz nevû görög katolikus intézmény.

Ha már Pál apostol neve megint felmerült, nem bírom elhallgatni, hogy meg ne osszam Veletek egynémely gondolatait, épülésetekre. Pál nõtlen volt, és igen bölcsen ezt a formát ajánlotta mindenkinek, de jól tudta, hogy a paráznaság (házasságon kívüli szex) elkerülése érdekében helyesebb, ha otthon belehúznak a párok. Ezért Pál apostol a szexrõl és annak gyakoriságáról szerintem elég egyértelmûen nyilatkozik a férjeknek-feleségeknek a khorintusbeliekhez írott leveleiben: „Ne fosszátok meg egymást” (ne sprórolj, anya, nem cukor ez, hogy kopjon) pontosan csak addig, „hogy ráérjetek a böjtölésre és az imádkozásra, azután ismét együvé térjetek”. Bár a damaszkuszi utat most már én is végigjártam, nem kívánnék szent szövegek magyarázatába belemenni, de nagyon úgy néz ki, hogy Szt. Pál kizárólagosan csak erre a két szituációra javasolta a szex idõleges felfüggesztését. Fejfájás, fáradtság, tegnap is volt, anyád hallgatózik, nem alszanak a gyerekek, festeni kéne a mennyezetet stb. mint halasztó ok nem szerepel nála. Tényleg látszik, hogy nem nõs.

Visszatérve Maalulához. a hely leginkább emlegetett nevezetessége maga a lakossság, akik még mindig a szír nyelv egy sajátos arámi dialektusát beszélik, amelyen állítólag Jézus Krisztus is szólt. Már a hazautazásunk után, a HVG egyik számában nagy örömmel fedeztem fel egy fényképet, amelyben derék maalula-i lakosok állnak –háttérben a sziklák a házakkal-, amint éppen arámiul beszélnek, vagyis inkább énekelnek, ugyanis a kép közepén álló nagybajszú honfi bal keze nótázó pózban a magasban –Akácos út, ha végigmegyek rajtad én stb.- jobb kezében pedig ott az éneklést legjobban serkentõ hangszer: a sörösüveg. Mögötte, egymást átkarolva danolászik a helyiekbõl álló zümmögõ kórus. Keresztény falu, mint említettem. Otthon fogjuk magunkat érezni.

Seidnayyaba minibusszal lehet eljutni, az Abesszin (Abbaseen) állomásról, oda pedig taxizunk. A taxit kivételesen sikerül 25 fontból megúsznunk (a harmadik-negyedik vállalja csak be, de így sem tart néhány percnél tovább a megfelelõ jármû elejtése és az 100-ról, majd 50-rõl való alkudozás, pedig nincs túl közel a Merdzséhez. A taxis kérdi, hogy hova lesz a séta, és moindja, hogy 300-ért õ elvisz minket, ha óhajtjuk. Nem óhajtjuk. A buszállomáson (amúgy nem értik a bász sztésen-t: otõbüsz a helyes kiejtés) félig vagy teljesen üres minibuszok várakoznak, és 200-at mondanak a fuvarra. Sajnálattal odébb sétálunk és alig teszünk meg 10 métert az állomás kijárata felé, amikor egy citromot, almát szállító mikrobusz áll le mellettünk, aki mutatja az pénzérmét, hogy neki teljesen megfelelõ kettõnkért a 25 font. Ez nekünk is megfelelõ, így bepattanunk. Útközben egy fiatal nõ is beszáll, mögém ül, majd megveregeti a vállamat, és kezembe nyom egy 10-es pénzérmét, hogy adjam oda a sofõrnek –rendben van, úgy tûnik, hogy most nagyjából a reális áron utazunk. Miközben átadja a pénzt, összeér az ujjunk. Zsombor szerint ezért le fogják vágni a …., na nem azt a csúnya ujjamat, hanem mást, de ez egyelõre halasztódik. Egy boltnál lerakodunk, paradicsom, padlizsán, cukkíni is elõkerül hátulról. A nõ is kiszáll, így a busz csak velünk megy egészen Seidnayyaig.

Az út kanyargós, nem túl forgalmas -ez nem az autópálya, azon majd Hamába megyünk és holnap. A környék hegyes, dombos, sziklák, kövek, alig növényzettel. Alacsony bokrok, néha-néha ültetvényszerûen rendezett sorokban. Ha most lenne velünk idegenvezetõ az biztos megmondaná, hogy ezek szíriusz bokorusz nemtudomusz cserjék –aztán vagy azok, vagy nem azok.

Mint ahogy Stírlitz is biztosan tudta, hogy Schellenberg vagy otthon lesz, vagy nem lesz otthon –ez az, amit Stírliz biztosan tudott. Mi meg közben befutunk Seidnayyaba.

Biztos, hogy Seidnayya nem muszlim hely: több keresztény templom van, szinte alig csador és a lányok jobban kiteszik a dekoltázst is, tényleg. A régi keresztes vár helyén épült Szt. György kolostor és templom elõtt szállunk ki, pontosabban a hozzá felvezetõ nemsemmi hosszú lépcsõsor elõtt. A templomegyüttes ott emelkedik felettünk, szinte fölénk tornyosul a vöröses-fehér mészkõbõl faragott hatalmas falaival –vár volt valamikor-, na gyerünk másszuk meg. Jó meleg van, megizzadunk, amint rójuk a lépcsõfokokat. Látható, hogy a nagy zarándoktömegre számítva több oldalról is vezetnek a lépcsõk a templom bejáratához, ami a normálnál jóval alacsonyabb ajtó: rendesen meg kell hozzá hajolni, hogy ne verjük be a fejünket, amikor belépünk. Odabent egy teljesen más világ, napfény helyett a falak közötti árnyas félhomály, és nyugodtan lehet szemlélõdni, mert látogató nincs –nem most van úgy látszik a bucsu. Belül a hangulat, a freskók, a lépcsõk, a szûk folyosók és átjárók, a kövek, az épületrészek, a szerzeteslakások fekete rácsos ablakai: tiszta Jeruzsálemet érzékeltetnek, kicsiben. És csend. (Bár amikor Jeruzsálemben voltam, akkor ott is csend volt, mert a palesztin robbantások miatt a turizmus nullára esett vissza.)

Végigmászkálunk a zegzugos folyosókon, zöld növényekkel teleültetett belsõ udvarokon, míg végül feljutunk a felsõ teraszokra, ahonnan a végtelenbe veszõ kilátásnak csak a meleg miatt felszálló, remegõ pára vet határt. Elõttünk a szélesen elterülõ sík vidék, mögöttünk pár kilométere, egy völgyön túl a Libanoni hegyvonulat csontkopár szirtjei emelkednek még a mi jelenlegi 1400 méteres magasságunk felé is. A hegység mészkõ/dolomit –ez utóbbiból nálunk három fõ dolog képzõdik: autópálya (Vegyépszer, mint amatõr építõ és pénznyelde), kénsav (Keller L., mint amatõr kémikus és perzekútor), valamit profi botrány. Botrány itt is van, de nem mostani keletû: úgy 1000 éve az ezeken a hegyeken levõ erdõk fáját építkezésre, hajóépítésre használták fel, és ahogy ez a mediterrán világban másfelé is megtörtént (lásd görög szigetek), a kiirtott erdõségek már nem tudtak újra megtelepedni –fátlan, kietlen hegyoldalak emlékeztetnek a régi környezetrombolásra. De így is nagyon szép a táj –egyszerûen fenségesek ezek a hatalmas, belátható térségek, valami fantasztikus végigtekinteni ezen a tájon: se erdõ, alig növény, és csak vöröses-poros föld, sziklák, szürkés-fehér hegyvonulatok, de olyan nyugalomban, hogy az leírhatatlan. Videózok is szorgalmasan. Egy vadászrepülõgép köröz, és tér vissza alkalmanként -valószínûleg hogy helyi és nem izraeli, mert nem lõnek rá-, de annyira szétszóródik a hangja ebben a hatalmas térben, hogy még ez sem zavaró.

Tõlünk talán ha 20 km-re, túl a hegyvonulaton, ott van Libanon. Nem semmi lenne, ezeket a hegyeket megmászni, ebben a jó melegben, fõleg. (Pedig most az ideális október van. Mi lehet itt nyáron?) A szirtek felett hatalmas ragadozó madarak köröznek –még ebbõl a távolságból is impozáns méretekkel. Akkora a csönd, hogy ide hallatszik, ahogy élesen egymásnak rikoltoznak. Oldalt a városka, a hegyoldalra ráaggatott fehér, lapostetõs épületeivel: de ott sincs semmi mozgás vagy zaj. Növény se látszik se valami mezõgazdasági termelés, vagy akár –szerencsére- valami üzemnek a nyomai sem: vajon mivel foglalkozhatnak az itt lakók? Valószínûleg Dam-ba járnak dolgozni, és alighanem jópáran vagyonosabbak is –mikor továbbutazva kifelé megyünk a városból nemegy nívósan kialakított villa mellett sétálunk el.

Bemegyünk természetesen a templomba is. Körkupolás mennyezete élénk színekkel, díszesen megfestve, körben a falon szentek inkonjai. Csak néhány hívõ imádkozik. Egy apáca invitál, hogy mi is menjünk közelre és nézzük meg a híres festményt, de nem akarjuk megzavarni az ott térdeplõ pár hívõt, inkább csak távolról szemlélõdünk. Gyertyák lobognak a félhomályos kép elõtt, nagyon misztikus az egész.

Kintrõl zsivaj hallatszik, kisiskolás korú gyerekek tódulnak ki a teraszra: a templom iskolát mûködtet és most úgy látszik óraközi szünet van. Vagy véget is ért a tanítás? A sötétkék köpenyes, hosszúnadrágba bújtatott 6 – 10 éves fiúk-lányok szépen felsorakoznak. Bár ez keresztény iskola, a két fiatal tanítónéni haját mozlimosan kendõ borítja: egyiküké fehér, a másikuké fekete. Egy szintén fiatal tanítóbácsi is beáll regulázni a gyereksereget, de azok inkább arra csendesnek el, hogy felemelem a kamerát: bámulnak, nagy szemekkel.

E fõ egyházi helyen túl van még több temploma is Seidnayyának, ezek közül a Szt Péter templom már romos, le is van zárva a látogatók elõl, kertjét nagy összevisszaságban mediterrán növények lepik el, és a házak szinte teljesen körbe is szorítják, de romos falai még mindig remekül mutatnak a tündöklõ napsütésben.

Indulnánk tovább Maalulába. Néhány mikrobuszos pasi áll a kivezetõ út mellett, de õk Damaszkusz felé várnak fuvart. Az ellenkezõ irányba esõ Maalulába 300 fontos ajánlatokkal kecsegtetnek (tehát 6 dollár a 30 km-es útért, kettõnkért), ami normál magyar mértékkel nem is lenne sok, de itt szóba sem jöhet ilyen gigászi összeg: majd- kialakul alapon kisétálunk az országútig (kb. 2km) és megpróbálunk Damaszkusszal ellenkezõ irányba stoppolni.

Hát, nemigen jönnek autók, és amik jönnek, azok nagy kõszállító teherautók és nem állnak meg, de hamarosan megtudjuk, hogy miért nem: a teherautókat még látjuk befordulni egy mellékútra, úgy látszik, csak odáig mentek. Aztán egy szintén Damaszkusz felé igyekvõ kocsi fékez és a sofõr mutogatva közli, hogy itt nem fog menni a dolog, mert a fõ forgalom a kijjebb esõ autópályán folyik. Itt nem lesz se iránytaxi (szerviz taxi), se semmi, mondja és barátságos integetések közepette elhúz Damaszkusz felé. Kint állunk az országúton egy fa árnyékában, szemben velünk a hegyen a kolostor, jobbra-balra síkság és egy kihalt országút. Hátizsák le, lazítsunk.

Jut rá elég idõnk. Néha egy-egy taxi jön és további 300 fontos ajánlatokkal kecsegtet, amire mi méltó válaszként egy 20-ast ajánlunk. Nem lesz belõle üzlet. Ha jön is valami más személykocsi –például õsrégi Dácia, Olcit, Chevrolet- már eleve tele van, de a visszaintegetésre nem sajnálják az energiát. Egy jó fél óra után a város felõl kikanyarodik egy lestrapált pick up és int a faszi, hogy jöjjünk. Pattannánk fel hátra, de nem, üljünk csak szépen elõre: ez egyrészt a megbecsülés jele, másrészt mi öröm a stoppban, ha nem lehet közben diskurálni a fehér turistákkal. Beszorongunk a vezetõ mellé és igen mérsékelt tempóban –amit nem is nagyon bánok, a kocsi mûszaki állapota miatt- elindulunk leküzdeni a távot. A fickó jól beszél angolul, és valami építkezés környékén dolgozik –ruhájából ítélve nem õ a fõmérnök-, és keresztény. Jól elbeszélgetünk és még olyan kényes témákba is belemegyünk, amelyekrõl korábban elhatároztuk, hogy nem fogunk: a szovjetekkel való mostani és korábbi kapcsolat és a vallás. A szovjetekre egyértelmû: Szíriát kihasználta az a „birodalom”, belezavarta mindenféle háborúkba amik neki voltak csak érdekében és most nézhetik az amúgy békességes szírek a dolgot –ennyi lehet az összefoglalója. Izraelt csak nagyon szõrmentén érintjük, de nem fröcsög rájuk, inkább az látszik, hogy örülne egy normalizált viszonynak. A vallással kapcsolatban csak finoman érzékelteti, hogy azért nem fenékig tejfel errefelé kereszténynek lenni, de nem is érhetik bántódások, mert nem panaszkodik. Kérdi, nálunk mely keresztény vallás dívik, mondjuk hogy a pápa-féle római katolikus, meg a protestánsok. Hát mi mifélénk vagyunk? Mondjuk, hogy katolikus -na ez a kijelentés nagy mázli volt. Az ürge, aki eddig tök higgadt volt, most aztán teljesen indulatba jön, szidja a protestánsokat, mint a bokrot, hogy azokat õ aztán nagyon utálja, mert nem tisztelik a Szûzanyát! Hogy miket mondanak róla! Hogy csak egyszerû nõ volt! Hogy még a szûzen való fogantatásban sem hisznek, elképesztõ! És ezeket a kijelentéseit több változatban is elõadja. Hogy csituljon és legyen neki valami jó, elõvezetem, hogy mi frankók vagyunk Máriailag, mivel Magyarországot Szent István királyunk a Szûzmária országának jelölte meg, mintegy az Õ védõszárnyai alá helyezte. Dupla jó pont: nem vagyunk az oroszok impériumból valók, és szeretjük a Szûzanyát is. Csitul is a hevülete, ezért úgy érzem, nem lenne idõszerû vele megosztani vele Grespik doktor (fidesz-fõjegyzõ) honlapján hirdetett elveket, miszerint Jézus Krisztus magyar volt (a hun ágból való), így mi Jézus (aki a “táltosok táltosa”) vérrokonai vagyunk. Valószínûleg nem élnénk túl a következõ 10 métert és biztosan nem az elmegyogyóba záratna minket, ami voltaképpen e kijelentés alapján bármennyire is indokoltnak tûnik.

Ennek kapcsán elmondhattam volna azt is –de nem tettem-, hogy egy másodállásban miniszterelnöki foglakozású történelemkutató szerint ez a Szûzmáriás helyezés nem máshol, mint szülõfaluja, Felcsút térségében történt meg –hol máshol, ugyebár. (Az ellenzékiek, akik nem tudnak semminek sem igazán örülni és egy szikra hazafias érzés sem lángol bennük, persze kákán voltak csomó keresõk (sõt, csomó kákán voltak õk maguk a csomók!), miszerint Szt. István idejében Felcsút helyén csak egy sûrû sötét erdõ volt meg tökig érõ dágvány. Beszûkült agyukkal nem is gondolnak arra, hogy István király távlatokba gondolkodó reálpolitikus volt, aki volt annyira elõrelátó, hogy kezében a GPS-el csak azért küzdje be magát anno a rekettyésbe, hogy ezer év múlva valaki hivatkozhasson rá. Amúgy abban a kormányban volt más történész is: dr. Torgyán József mezõgazdasági és patakvérügyi miniszter tartott egyszer egy szívbemarkoló elõadást a sumérokról, de oly szépen, hogy „hallgatósága gyakran küszködött feltörõ könnyeivel”- egy feltörõ könnyû hallgató beszámolója szerint. Oh, azok a szép idõk!)

Az út nem túl széles. Ellentétben a felcsúti rengeteg erdõkkel, ahol csak úgy teremnek a hetyke betyárok mint a dudva itt továbbra is kopár a táj: jobbról sík a vidék, elvétve néhány ültetvénynek vélhetõ poros növénycsoporttal, balról pedig közvetlenül a Libanoni hegység láncai alatt kanyarog az út. A hegyek meredekek, növényzet szinte nincs csak elvétve egy-egy tövises bozót és a vöröses színû hatalmas sziklákat hasadékok szabdalják. Kedvünk lenne kiszállni és nekivágni a hegyeknek, nem is tudom, miért vonzzák az embert ezek a kietlen, köves, sziklás oldalak, de jó volna rajta gyalogolni, az biztos. Sofõrünk szerint ezekben a jókora résekben belül kis falvak vannak, ahol 150 éve még kizárólag keresztények laktak, csak hát a török idõk…. Eszembe jut egy filctollal felvázolt kopasz Lenin-fej alatti felirat egy gimnázium fiúvécéjébõl, még a 80’-as évekbõl:
„Ne nevess Lenin, nem tart ez örökké,
Százötven év alatt sem lettünk törökké!”

Az iszlámosodás miatt itt ma már kevés a keresztény de azt mondják, hogy az emberek nyelve megmaradt Krisztus által is használt aráminak. Hogy valóban ezt a nyelvet beszélte-e Krisztus, azt nem tudni, mivel –nagyon felületesen összefoglalva- a dialektusbeli különbségek miatt Jézus felsóhajtását „Éli, éli, lemmá, szábáktáni? –azaz, Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?- egyesek úgy értették, hogy Illés (prófétát) hívja –tehát már akkor sem volt egyértelmû a helyzet, ki hogyan beszélt valójában.

Ez manapság is így van: hallok most közbeszerzést reklamálni olyanoktól, akik korábban ezt a szót még értelmezõ szótárból sem ismerték, látok korábban „csuhások, kifelé” szíves ajánlatot tevõket az egyház seggébõl kifelé kandikálni, de a sok leborulástól már véraláfutásos térdekkel közlekedik a volt állampárt keresztény tagozata is. (Ami még hiányzik: a Vér és Becsület Egylet zsidó szekciója.)

Dél már elmúlik, amikor beérünk be Maalulába. Nagy mázlink volt, hogy ezen a kis mellékúton felvettek minket, mivel az egész menet alatt egy szem forgalommal nem is találkoztunk. Szépen elbúcsúzunk, fizetnénk, de nem engedi, kompenzációként egy reklámtollat adunk neki kedvenc bankom nagyvonalúságából, és az láthatóan nagy hatással bír. Késõbb is sikeres ez a toll-akció. (Valamikor régen, az amerikai utazási irodák szövetsége Budapesten tartotta az éves kongresszusát a Hungexpo területén. Egy cimborám segítségével becseleztük magunkat egy kicsit potyázni: kaja, pia vég nélkül, és persze a millió reklámajándék, meg színes prospektusok. De láttátok volna, amikor a résztvevõ jólöltözött „gazdag nyugati” urak/hölgyek micsoda vérre menõ csatát vívtak, ha egy-egy stand mellett feliratos pólókat, lufikat, mappákat meg ehhez hasonló üveggyöngyöket osztogattak! Volt ám jócskán ütöm, vágom a népet, és ragadoma szajrét –szóval egy reklámtoll széles e világon hatásos ajándék. Legbecsesebb ajándékom onnan különben egy elemes ceruzahegyezõ, amit használni gyakorlatilag nem lehet, mert egyrészt marha nagy monstrum, másrészt az áramfogyasztása miatt nincs elem, amely bírná, harmadrészt ki a fene használ manapság már ilyen hegyezhetõ cerkát? De briliáns szerzemény volt, az biztos. Nagy bunyó volt érte, szó ami szó.

Épp amikor beérkezünk a faluba megszólal a müezzin a toronyból, de a lemezrõl jön persze, ami éktelenül recseg-ropog. Figyeljük, milyen is lehet ez az arámi nyelv, de semmit sem lehet belõle kivenni aztán csak bízhatunk benne, hogy Jézus annak idején nem kezdett úgy énekelni mint most ez az ipse itt a toronyban, mert azért annyira csak nem cseszhetett ki az apostolokkal. Rémes.

Maalula tehát (két vagy több) sziklás hegy közötti, viszonylag széles hasadékokban, völgyekben fekszik. Az egyik nyiladék abban a keskeny átjáróban végzõdik, amelyen Tekla menekült és amerre most mi is tartunk. A falu fehér, vagy kifakult kék színre festett házai a meredek hegyoldalban, szinte egymásra épülve helyezkednek el, dél lévén igen csekély a mozgás, a mosott ruhákat, levegõzni kitett szõnyegeket csak a szél lobogtatja. A házak felett függõlegesen szakad le a sziklafal. A tetején Szt. Szergiosz kolostorának falai vehetõk ki innen alulról, nem messze mellette egy hotel. A kövek színei fantasztikusak: elméletileg minden vöröses, de ez a napsütés és az árnyékok hatására a teljesen fehértõl a halványrózsaszínûn keresztül a mélybarnás-vörösig tejed. Ahhoz képes, hogy semmi más, csak szikla és kõ, nem gyõzzük eleget bámulni.

Tekla kolostorához egy emelkedõn kell felbaktatni, hát felbaktatunk. Belépõ díj nincs, bár van egy kis kasszaépület. Rajtunk kívül csak néhányan vannak, a külföldi turistákat mi és egy 5 tagú, fiatal csapat képviseli, akik saját maguk által vezetett terepjáróval érkeztek. Nem zavaró tehát a tömeg, pontosabban tömegrõl szó sincs. Itt is nyugodtan lehet nézelõdni. Engem legjobban maga a sziklákhoz simuló kolostor épület köt le, ahogy fehér mészkõ lépcsõivel, falaival, folyosóival beleilleszkedik a mögötte levõ hegybe. Keskeny átjárón lehet megközelíteni a csodatevõ vizet csörgedeztetõ forrást, illetve annak barlangját.

Jeruzsálemben, vagy Názáretben a szent barlangok már csak a nagy képzelõerõvel bírók számára tudják visszaadni, milyen is lehetett akkoriban a dolog, mivel az idõk folyamán rendre hatalmas templomokat húztak fölé a hívõk, a barlang-jelleg szinte teljes háttérbe kerülésével. Itt jobb a helyzet: a barlang teteje a természetes szikla repkényszerû növénnyel, mohával borítva és maga a padlózata sem csillogóra csiszolt kõ, hanem inkább természetes állapotú. Nagyon helyes kis barlang. A csodatevõ forrás egy oldalsó kis üregben buzog –feliratok kérik az illendõ felhasználását. Belemártjuk a kezünket, azt szabad. Az elmaradhatatlan oltár egy kis belsõ helyiségben van, ikonokkal, gyertyákkal. Kint megszólal egy kisharang, de mire oda irányítanám a fényképezõgépet, már abbahagyódik. Csalódott képem látva a fekete ruhás, fekete fejkendõs apáca beáll egy fotóra, mintha éppen húzná, és barátságosan nyugtázza a sikeres exponálást.

Elindulunk befelé abba a wadiba, ami Tekla is menekült. Tényleg nagyon keskeny, égig érõ sziklafalak szegélyezik, oldalában kis patak csörgedezik, de kényelmes a séta, lassú emelkedéssel. Egy kisiskolás lányka, kezében egy nyalókával bámész tekintettel ballag utánunk és ha megállunk, õ is megáll. Szemmel láthatóan lenyûgözi, amint sétálunk elõtte, fotózgatunk, így õ is képre kerül. Sajnos a wadi fotózásával ügyeskedni kell, mert a sziklafalak rémesen össze vannak firkálva, szinte végig a wadiban. Arab írásjelek, keresztek, színes festékkel felpingálva. Elképesztõ rongálás, de nincs jobb véleményem a hazai falfirkálókról sem, mert senki se mondja nekem, hogy mûvészi alkotás ha valaki a szignóját, vagy hatalmas betûket nyom mindenhová.

A séta nem tart tovább mint egy jó húsz percnél és mikor kiérünk a wadi felsõ végén, teljesen más kép fogad, mint aminél beléptünk. Odalent kietlen sziklák, idefent ligetek, ültetvények, citrusok –ha nem is egy egyenlítõi dzsungel-, lágyan hullámzó dombok, barátságos a környék és csak a távolban látszanak a hegység további köves, növénytelen emelkedõi. Nem hittük volna, hogy egy ilyen, a korábbihoz képes gazdag vegetáció vár itt minket a sziklák mögött.

Visszanézve, felülrõl a kolostor felé csak a templom kerek kupolájának tetejét látjuk és innen is látszik, milyen szûk völgybe szorult be az egész épületegyüttesö. Még bepillantunk a Szt. Szergios kolostorba –itt is egy olyan alacsony ajtón kell belépnünk, hogy alaposan le kell hajolni, nehogy beverjük a fejünket, de nem akkora szám a dolog, nem töltünk ott sok idõt, elsétálunk a hotel mellett és visszafelé kerülõvel, a faluba lefelé vezetõ aszfaltos úton sétálunk vissza a kiindulási helyre.

Itt majdnem elcsábulunk egy étterembe kajálni, és már meg is fogalmazzuk magunknak az elsõ kérdést, amit ebben a melegben feltennénk a pincérnek: „Keresztény vagy? Akkor hozz sört!”, de nem kerülhet rá sor –majd elsütjük máshol, mert nem állunk olyan jól, hogy egy klassz kis poént hagyjunk kárbaveszni-, de most halasztódik, mert mellénk sorol egy mikrobusz, hogy indul Damaszkuszba, nem akarunk-e? Akarunk, bekászálódunk, 50 pénzben meg is alkuszunk kettõnkre. Ennyi lehet a nagyjából a normál ár is, mert nemsokkal késõbb egy fejkendõs nõt is felveszünk, és látom, hogy õ 20-at fizet, az egy személyére. Az útikönyvek olyasmit írnak, hogy a buszokon nem ülhet egymás mellé nõ és férfi -hát ez nem igaz, ha nincs máshol hely, simán, így ez a nõ is mellém telepszik, mint egyetlen üres helyre. Most a fõúton –autópályán- utazunk visszafelé Damaszkuszba. Itt van már rendes forgalom, többnyire teherautók, mikrobuszok, buszok, motorosok. Szemlátomást a bukósisak errefelé még a nagyobb motoroknál sem kötelezõ. Személyautó csak elvétve van.

A mikrobuszunk nem ment be a végállomásra, az Abbessen-re, hanem még elõtte, egy körfogalomnál sorolt ki oldalra és szórta ki a jónépet. Senki nem pöröl, mi is tudomásul vesszük, kiszállunk. A többiek céltudatosan jobbra-balra el, mi pedig céltudatosan elõnyaljuk az LP-t, és megállapítjuk, hogy nagyjából merre is kéne menni hazafelé. Azért csak nagyjából, mert a városnak ez a része eléggé távol esik a központtól és nincs róla térkép, így igazából nem is tudjuk, hol lehetünk. Teszünk pár tétova kísérletet taxi fogásra, de õk 100-at mondanak a Merdzse térig –na, elég messze lehetünk a GH-tól, de mi akkor is 25-öt ajánlunk, mert elveink vannak. Nem is lesz belõle üzlet, elindulunk a kora délutáni jókora forgalomban.

Jellegtelen utcákon kevergünk –kockaházak, leginkább átlagvárosok külvárosi részeire hasonlít, közepes színvonalon-, egyemeletes vagy alig pár emeletes épületek között. Az épületek alsó szintje szinte kivétel nélkül valami bolt vagy mûhely, esetleg iroda. A Kaszium hegyet iránypontként véve és a nap állásával korrigálva araszolgatunk beljebb de nem tévedünk el, mert amikor fél óra múlva mégiscsak megszólítunk egy járókelõt, nem mutat az ellenkezõ irányba. A pasi persze nem siet a válasszal és elõször a hovatartozásunk felõl érdeklõdik. Budapest hallatán kicsit gondolkozik, aztán kezdi sorolni a terek, körutak nevét: újságíró volt nálunk, még az átkosban –mondja (azt, hogy átkos, azt nem mondja), és említi még az MTI-t. Útbaigazítása következtében célirányosabban haladunk és pár perc múlva bele is futunk a Saroujan Souk-ba, ahová különben valószínûleg nem is mentünk volna, márpedig kár: ez nem egy turistás piac, hanem rendes zöldség és élelmiszer piac a helyieknek. Nem egy semmi hely, ez aztán tényleg Közel-Kelet: dülledt szemmel üvöltözõ, sötét arcú pasik (persze, arabok!), kikiáltók, zöldséges, gyümölcsös kosarak és szanaszéjjel dobált maradványaik, gõzölgõ fõzõalkatosságok, mellettük friss bagettek halmaza, vasalkatrészek és székboltok, használt cuccok és a kínai ipar internacionálista remekei, ételszag, szemét, a mellékutcácskákon a kiöntött szennyvizek miatti sár. Ez a szuk ugyanis nem fedett, hanem „normál” utca, ahol a széleken állnak az árusok, középen hömpölyög a tömeg, és közöttük lépésben éktelenül dudálva egy-egy autó vagy motoros próbál elõrehaladni. Nem semmi egy kupleráj. Zs arcán látom az aggódást, fõként amikor a videó után tapogatok –a fiú nem csípi ezeket a tömegeket. Mit lehet tudni, ki és miért akaszt le nagyhirtelen egy jókora maflást a fehérembernek, csak úgy hobbiból? De békességesek és igazából ránk se izélnek, még nagy bámulás sincs, pedig itt turista rajtunk kívül eg