folyt

#56772 Hozzászólás

folyt

Délután 4 óra van, harapjunk. A hotellel szemben levõ egységet keressük felé: én az angolul is ott díszelgõ szöveg alapján rizses zöldbabot kérek, Zsombor képrõl választ inkább és rámutat egy színes ábrázolásra. Érdemes volt cifrázni, mert végül mind a ketten ugyanazt a zöldbabos húst kapjuk: fõtt hagyma, fõtt zöldbab, fõtt húskockák, igen híg paradicsomos lével. A rizs külön tányérban jön. Míg erre várakozunk kapjuk a szokásos két tál savanyúságot: egyiken kovi ubi és savanyított paprika, a másikon retek (hámozva!), zöldpaprika és mindegyiken csomó friss mentalevél. A savanyúságok akár itthon is készülhetek volna, a mentalevél pedig remekül élénkít, bár nem merek egy-kettõnél többet elrágni, mert ugyebár ez nincs meghámozva. A rizs más, mint tegnap: tegnap curryvel volt ízesítve, ma kókusszal, de egyik alkalommal sem túlzottan karakteresen. Nagyon kellemes, enyhe, lágy íz. A kajálda tényleg jó, most is elég sokan vannak, persze helyiek, de ez nem akkora információ, lévén a Citadella melletti „old” szuk-on kívül turistát gyakorlatilag nem is lehet látni. Mivel sört persze itt nem mérnek, hazaszaladunk –szemben van, két perc-, és az otthoni hûtõbõl csapolunk.

Míg Zsombor a szobakulcsot illesztgeti a zárba én elmerengek az elõtér díszítõ poszterein: az egyik falon a Szent Kõ, a körülötte örvénylõ zarándoktömeggel -no ez dicséretes, ez az Isten; a másik falon a jelenlegi Asszad elnök mosolyog –szavunk sem lehet, ez a Haza; átellenben pedig egy kedves ábrázolás: egy 3 év körüli kisgyerek cumis üvegbõl szopogat valamit lelkesen, másik kicsi kezecskéjében madzag, a madzag végén pedig egy mûanyag teherautó, annak platóján két pici, aranyos cica pislog: ez a Család. Tehát: Isten, Haza, Család! Tisztelt Országgyûlés! Hagy szabadjon megjegyeznem, hogy Örökké Éjjen a Független Kisgazda és Földmunkás Párt! (A poszterrõl tán csak a kisgazda Béla, a most éppen nem annyira Szabad(i) exállamtitkár hiányzik, buzsáki mintákkal kipingált bilincsben, mint Erkölcs. Bár ahol most van az ürge, nekem ott is megfelelõ.)

Egy emelettel lejjebb van egy külön imaszoba is, ahol egy nyíl mutatja a falon, merre is van Mekka. (A Malysian Airlines-sel repültem egyszer, és ott a fedélzeti TV-ken a magasság, sebesség, stb. mellett rendre megjelent, hogy aktuálisan merre is van éppen Mekka, bár én inkább a tündéri, mezítlábasan tipegõ sztyuvikat nézegettem. Mivel jelen esetben a hotel stabilan áll a földön és nem mozog összevissza mint egy repcsi, a nyíl fixen van rögzítve két rajzszöggel: Mekka srévizavé balra, a sarkon túl.)

Van még idõ a délutánból, ezért úgy döntünk, hogy ma újra megpróbálunk feljutni a Kaszium hegyre. Újabb taxis próbálkozásaink változatlanok (300 pénz), de kapunk ajánlatot a minibuszra is (150 pénz). Egy praktikus állampolgár arra hívja fel a figyelmünket, hogyha busszal mennénk, akkor ne a városi busz megállójába álljunk hanem valamivel arrébb, a direkt a Kaszium hegyre menõ busz megállójába. És valóban, a jelzett helyen több, a normál méretûnél jóval kisebb, csiricsáréra pingált busz is várakozik. Kérdezzük a Kaszium hegyet, kegyesen bólintanak, ez az, felszállunk. A jegy 5 pénz kettõnkre, amit az indulás elõtt a sofõr kasszíroz be.

Amikor felszállunk, rajtunk kívül alig vannak még a buszon, de az elindulásig szépen megtelik. Mi a legutolsó üléssoron kuporgunk: nem túl széles, de nem is olyan kényelmetlen. Mellém egy helyi hölgy nyomakszik be: itt sem gond, ha férfi és nõ egymás mellé ül, sõt van udvariasság is: egy késõbb felszálló nõnek már nem jut ülõhely, így egy ürge átadja neki a helyét. No lám.

A város házai a Kaszium hegyre is jócskán felkapaszkodtak már. Az épületekbõl és a környezetbõl ítélve ez bizony nem a felsõ tízezer lakhelye, elég lepukkant minden. A házak egymás hegyén, hátán sorakoznak a meredek hegyoldalon, amelyre a busz is csak elég keservesen tud felkapaszkodni. A sikátorok –nem túlzok- olyan szélesek, hogy a busz két visszapillantó tükre éppen, hogy nem ér hozzá a két falhoz, de hogy ez nem mindig sikerül, annak tanújele a számos karcolás. Ráadásul az út kétirányú: vannak néha kitérõk, aztán vagy mi, vagy a szembe jövõ (többnyire kisteherautó) tolat vissza addig, ameddig félre nem tud húzódni, hogy utat engedjen. Mindezt a normál élet hétköznapiságával, idegeskedés, ökölrázás nélkül. A fiatal buszsöfõr srác elképesztõen ügyesen lavíroz, hihetetlennek tûnõ hajtûkanyarokat is bevesz, ráadásul az út folyamatosan és igen erõsen emelkedik -komolyan olyan az érzésem, mintha a budavári siklón nézegetnék lefelé- a busz pedig nagy hörgésekkel élete utolsó perceit éli. Közben pedig már többször is azt hisszük, hogy végre itt a végállomás, mert innen aztán se jobbra, se balra nem lehet tovább menni, de a fiú addig csûri-csavarja a kormányt, amíg csak rákanyarodunk a következõ keskeny, meredek kaptatóra. Nem egy nyugodt érzés hátrafelé nézegeti, mert ha itt elszáll a fék… Bár biztos azonnal beszorulnánk valahová és nem gurulnánk vissza, de kiszállni a buszból legfeljebb a tetején lehetne, mert oldalra egy szem hely sincs. Maguk a megállók a keresztezõdésekben, vagy egy-egy kisbolt kapujában vannak. Az útvonal elég egyhangú: lepattant betonépületek, utca közepén folyó ilyen-olyan vizek, valóban „vegyes” boltok.

A busz nem egy fel a hegytetõig, mivel jó 100 méterrel alatta már elfogynak a házak és az utcák. Végállomás, kiszállás. Nézegetünk lefelé, jellegét tekintve a város szürkés, alacsony épületei dominálnak, és csak néha emelkedik ki egy-egy magasabb ház. Már kezd szürküleni és egyre-másra gyulladnak fel odalent a szélesen elterülõ város lámpái: fehéren sárgásan az utcák lámpái, zölden a mecsetek és a távolabb a nagymecset sziporkázóan éles, fehér fényei. A hátérben a Golán kékes színbe forduló magaslata, az szír területre befelé figyelõ katonákkal, akik mint tudjuk, még véletlenül sem külföldre szakadt székelyek.

Teljesen meglepõ módon egy nyilvános klotyót is látunk: az elsõt és az utolsó az itt tartózkodásunk alatt. Az egész csupán egy kis helyiség egy apró élelmiszer bolt mellett, a bejárat egy keskeny ajtó a falon –onnan veszem észre, hogy mit is rejt, mivel félig nyitva van-, belül nem dúl a komfort, de mivel ennek felfedezése igen idõszerû volt, ezért örömömben egy 20-ast nyomok az ott bámészkodó kissrác kezébe, aki abszolúte nem érti a helyzetet. Az is lehet, hogy a boltos „személyzeti helyisége” volt, de a célnak megfelelt: alapigazság, hogy ott pössentünk, ahol lehet, és nem akkor amikor éppen már nagyon szükséges. Bizton állíthatom, hogy ez a nyugodt városnézések alfája-omegája.

De nyugodt nézelõdésre sok lehetõségünk nincs, mert a környék gyerekeibõl álló csapatok folyamatos mozgásban vannak körülöttünk és gyakorolják a teljes angol szókészletüket, nevezetesen: „Hello”. Az ember ilyenkor válaszol, hogy hello, ami nagy visítozást és széles jókedvet eredményez a túloldalon. A tanultabbak amerikai filmek címeivel operálnak a kommunikációban, a még tanultabbak angol halandzsával képeznek mondatokat: áj máj báj, yes nó gúd? Zsombornak nincs nagyon ínyére a dolog, de engem nem zavar, a gyerekeket pedig az sem, ha videózok. Az ablakokban a szülõk is derûvel szemlélik az eseményeket. Zsombort külön zavarja, hogy a serdülõ korú lányok is leplezetlen kíváncsisággal, nagy mosolyok közepette méregetnek bennünket. Állandóan azt várja, mikor ugrik ki egy helyi apuci, kezében az élesre fent handzsárral, hogy azzal fenyítse meg a lányaira szemet vett hitetleneket. Ehelyett egy anyuci ugrik ki egy kapualjból, kezében egy gyilkolászásra teljesen alkalmatlan másfél éves kisgyerek és nyújtja a kezét felém, kézfogásra. Kezet fogok vele is, a gyerekkel is, nagy az elégedettség. Zsombor is betársul, de erre már kijön a zöldséges faszi is, vele is lejattolunk keményen és õ bónuszként kap egy kis hátba lapogatást is tõlem. Az általunk keltett feltûnésbõl kiköveztethetõ, hogy itt sem adják egymásnak a kilincset a turista csoportok.

Ugyanis a hegy teteje, pontosabban a tetõ alatt levõ panoráma út és a kapcsolódó éttermek még feljebb vannak. Méregetjük a távolságot, hogy a csudába lehetne oda feljutni ezen a kopár meredek hegyoldalon, mivel út nem visz fel, az biztos és egybõl nekiállni a hegymászásnak sem lehet, mivel házsor zárja le a feljutást. Vannak ugyan némi lépcsõk, de ki tudja, hová vezetnek: lehet, hogy egy feljebb esõ ház bejáratához, nem lehet mindegyiket kipróbálni. Elkapom az egyik kiskrapekot, és megpróbálom megértetni, hogy mi fel akarunk jutni a tetõre. A srác felkiabál az ablakban a anyjának, hogy mi a tegyen, de õ int, hogy rendben és a helyi Mókus Polgári Kör (leánykori nevén: Mókus õrs) megindul elõttünk, mutatja az utat. Mögöttünk az óvodás tagozat lelkesedik.

Hát nem egy promenád. Egy kis lépcsõn felkapaszkodva egy alig 30 centi széles ösvényre jutunk, amely egyik oldalról egy fallal a másik oldalról a meredek sziklafallal határolódik. Éppen hogy csak elférünk rajta. Szétvert, málló, rozsdás vashordókon mászunk át, üvegcserepeken taposunk, de megyünk, rendületlenül. És valóban: egyszer véget ér az ösvény és felettünk ott magasodik a hegytetõ. Ide már nem vezet fel út, az utolsó 70 métert a meredek hegyoldalon megmászva kell megtenni –mutatják a pajtások. Nézegetem, hol is lehetne mászás közben megkapaszkodni, hát legfeljebb az elszáradt fû maradványok vehetõk igénybe, netán egy pár kiszáradt bokor, ugyanis más nincs, hacsak a kövek nem, de azok inkább lefelé gurulnak ha rájuk lépsz mintsemhogy stabilitást biztosítsanak. De visszaút nincs: két szakasz pionír szemében lobog a vágy, hogy lássák a fehérembert négykézláb felfelé araszolni, illetve remélhetõleg seggre esve markolászni a levegõbe némi támpontokért. A gyermeki lélek érzékeny húrú hangszer, az ember ne okozzon csalódást neki, így hát nekilódulunk.

Fönt az étteremben sör van, hazudok Zsombornak, aki beveszi és már megy is elõl hogy csak úgy záporoznak rám az általa megbolygatott kõdarabok, üvegcserepek, konzervdobozok, nyelem a felvert port de kitartok, semmi leülés, semmi megingás, én is utána, mint a zerge és csak néha ragadom meg siettemben az elém kerülõ bukszust, balanszírozás okán. Sajnos a nagy lendületben valami kimaradt és ez pedig a baksis volt. Ugyan a kezemben volt a szóróajándék a kalauzolásért, de mit ér néhány reklám toll, ha itt adott találkozót egymásnak egy fél hegynyi kiskorú? Tehát nem volt osztogatás amit az érzõ tekintetû gyerekek úgy kompenzáltak, hogy mihelyst tisztes távolságba kerültem, célbadobó versenyt rendeztek a leginkább feléjük esõ testtájam irányába, lelkes jókedvvel –Zsombor, a szemét, már elöl járt. Szerencsére a hegy meredeken emelkedett így mire felfogtam, hogy nemcsak felülrõl jönnek a Zsombor által megbolygatott kavicsok hanem alulról is, gyorsan lõtávolon kívül kerültem és amikor egy kissé egyenesebb részen meg tudtam állni én is visszavicceztem nekik: a hajigálók irányába a lábammal pár vödörnyi követ biztatgattam a gravitáció haladéktalan igénybevételére –néhányat tán kissé meg is pöccintettem akár, de pusztán csak azért, hogy szebb ívet írjon le. Timúrt és csapatát le is söpörte a hegyrõl a Rolling Stones. Nem akarok történelmi felelõsségem alól kitérni –ebben Vikor és én egyek vagyunk-, de talán ne erre menjünk visszafelé majdan.

A hegycsúcs alatt széles út fut, járdával, padokkal, és mint mondtam, éttermekkel. A helyiek szép számmal vannak mindenfelé, szerelmesek andalognak, idõsebbek vízipipázgatnak, beszélgetnek, illetve csak lógatják a lábukat a kõ mellvédrõl lefelé, és igen elcsodálkoztak, amikor a mélybõl hitelen két kivörösödött fehér pofa került a látómezejükbe: a turisták úgy látszik nem ilyen módon szokták bevenni ezt a helyet. Amúgy csak kicsit lihegek, mert edzésben vagyok, otthon rendszeresen mozgok a lakás-Móri Borozó menetérti viszonylatban, ahol ráadásul kifelé komoly lépcsõfokokat kell megmászni. (Bár oda bejutni sem egyszerû mindenkinek, mert a helyi Szaladdin szultán -Gyõzõ Bá- szelektál. A múltkor is egy viháncoló tinédzser leánycsapat érkezett a gimnázium felsõbb osztályaiból, de Gyõzõ Bá nem kegyelmezett: Mi van, az anyuci nem ment értetek a játszótérre? Menjetek csak szépen vissza hintázni. Az ifjú dámák porig alázva el.)

(Az út különben levisz a városba, de nagy kerülõvel. Taxival vagy személykocsival ezen lehet feljutni. Akik itt vannak, azok is így jöhettek fel.) Autogramot nem osztogatunk, hanem halasztást nem tûrõen a legközelebb esõ étterem felé vesszük az irányt és elhelyezkedünk a teraszán: felettünk a megvilágított hegycsúcs, a lábunk elõtt az egész város: gyönyörû. Közben be is sötétedik.

Az étteremben csak néhányan vannak –úgy látszik, a helyieknek bõven elég, ha a panorámát az ingyenes verzióból élvezik. Egy fiatal párt látunk, meg két beszélgetõ embert, az asztalon elõttük másfélliteres mûanyag vizes palack. Mi is ezt rendelünk, a helyi szokásoknak megfelelõen. Zsombor a beígért sört reklamálja amiért ugyan meg is dolgoztunk, de mondom, hogy csak vicc volt, az LP sehol sem írja, hogy ezek az éttermek tartanának ilyesmit. Hasonlóan viccbõl azért rákérdezek a pincérre, hát csodák-csodája, van neki: kihoz két 0,33-as dobozos Amstelt, 150 –ért darabját, azannyát. Bár érthetõ, import a cucc. Kaptunk hozzá mogyorót, meg teasütiket is. Akkor is drága.

Sajnos, anyagilag nem dúskálhatunk, mivel nem tõlünk vette meg a kormány a tízezerforintos óvodai kakaóbiztos klaviaturákat egy-egy milliókért -öröm látni, hogy ezek a szocik sem mennek a jó ötletekért a szomszédba, és ráadásul nem is sül le a kormánybiztos úr (kakaóbiztos úr?) képrõl a felület. És csak képzeljétek el, mi lehet még abban a fejben, ahonnan ez az ötlet kipattant?

(Történelem már, hogy amikor Budapesten megkezdõdött az elsõ metró építése –ez még a Kádár kor, de látható, hogy a nagy gondolatok állandóak- kellett az alagutak fúrásához egy igen pontos teodolit (vagy tachiméter, most már nem emlékszem), mivel a két oldalról megindított fúrásoknak nem volt hátrányos, ha szembe is találkoznak. Ki is küldték Nyugatra a szakértõ küldöttséget: a párttitkárt, az elhárítótisztet, a kerületi KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) vezetõjét és a bájos népfrontos kolleginát, aki mindenkivel amúgy is, tehát megérdemelte. A szakmát a mûszaki igazgató elvtárs képviselte, õ ugyanis két iskolát is elvégzett: a 1945 elõtt a négy elllemit, 1945 után pedig a marxista egyetemet, így profi módon ultizott. A küldöttség nem is viselkedett amatõr módon: egy hétig shoppingoltak (Lux szappan, ballonkabát, nejlonharisnya, Playboy), majd pedig elõvettek egy katalógust és abból megrendelték a legdrágább mûszert, hogy hiba ne legyen. Zsebre vágták az eladótól a közvetítõi jutalékot (10 kiló pörkölt babkávé és egy–egy reklámtoll), majd hazautaztak. A mûszer végül meg is érkezett és valóban igen pontos mérésekre volt képest, de sajnálatos módon a legkisebb távolság amivel megbirkózott, az a Föld-Hold távolság volt, lévén sikerült egy csillagászati mérõmûszert beszerezniük.)

Miután kiélvezkedtük magunkat, hazafelé kéne menni. A lejtõn a lemenet szóba se kerülhet, plusz még korom sötét is van, aztán úgyis spóroltunk a felfelé jövetelnél, engedjünk meg magunknak egy taxit. Jön is egy, 200-at mond, mi 100-at, erre tovább megy, de pár méter múlva megáll és 150-ban maradunk, mert mi sem akarjuk nagyon húzni már a dolgot. Ennek annyira megörül, hogy felajánlj számunkra pár „ingyenes” fakultatív programot: a nagymecsetet, óvárost, és egy remek éttermet, de köszönjük, nem kérjük. Helyette a hotellel szemben levõ, szokásos kajáldánkban eszünk „aleppói kebab”-ot, ami különben jól fûszerezett rablóhús. Az étterem megint tele van fehér galabijás, piros kockás kendõs, nagybajszú férfiakkal: tipikus sejk-szerkó. Ennyi sejket sem láttam még együtt egy kifõzdében, megérte eljönni Szíriába.

Okt. 22. Szerda

6.oo-kor kelünk. Tegnap éjszaka hajnal 2- 3-ig folyt valami banzájos ordítozás az utcáról, ámbár lehet, hogy ez csak a normál napi élet szerves tartozéka volt, minden esetre most reggel nagy ám a kuss mindenhol és amikor öt órakor a müezzeint kivágják az ágyából és ezért elkezd kiabálni, hogy még get no szetiszfeksön; erre mindenki elégedetten fordul a másik oldalára: van még idõ aludni, hála Allahnak. Negyed hét körül kezd világosodni, de még fél hétkor sincs élet az utcákon. A szobai ventillátort nem kellett bekapcsolnunk, éjszaka kellemes volt a hõmérséklet.

Mivel ma tovább megyünk Hamába, a maradék cuccokat is gyorsan bepakoljuk és leszaladunk a sarokra reggelizni a bögrécskéinkkel. A teát most a majszter tizenéves fia méri –az atya figyelõ tekintetének súlya alatt-, de megfelelõ a teakoncentrátum és a forró víz elegye, valamint a kb. négy decis bögrébe most is bele borul a cukortartó: három-négy púpozott evõkanállal mér bele a srác. Ennyi jár. Helyiek is állnak sorukra várva és mivel talán hat pohara van összesen a srácnak, nem ragozza túl a mosogatást: a poharakra a használat után egy vödörbõl vizet csurgat mosogatás gyanánt, aztán pedig kiönti és punktum. Egyfázisú technológia. Máshol láttunk folyó víz nélküli verziót is, ahol csak egy lavór volt és kész. Itt ez a technikai háttér (a horpadozott pléh lavór) megkövetelte kétfázisú mosogatást: a pohár alján marad cukor és egyéb maradványokat elõször egy erõteljes suhintással távolította el a pasi (elsõ mosogatási fázis), majd könnyedén belemártotta a lavórba a poharat (összes többi fázis). A mozgó üdítõ- és vízárusoknál még mártogatás sincs, csak rázintás. (Csuklóból, lazán.) Mi örülünk, hogy van saját bögrénk, bár bennünk vannak a hepa A-B oltások is, szépen.

Fizetünk a szálló portáján és közben nézzük a TV-t, ahol egy elszánt arcú katonatiszt dumál elszántan. Állatira nem szeretem, amikor elszánt arcú katonatisztek dumálnak elszántan valamirõl, mert abból jó nem szokott kisülni. De az is lehet, hogy csak a polgárok harci kedvének fenntartása cél, meg az önérzet karbantartása és csak PR az egész (ha majd mozdulni kell, mozduljunk együtt, ugye, láttunk már ilyet).

Taxival (50 font –amúgy 150-rõl indítottunk egy másiknál) megyünk ki az esedékes buszpályaudvarra, amirõl nem derült ki, hogy mi is igazából a használható neve: Harasta, vagy Bolman. Mivel mind a kettõ ugyanezt jelöli, mindkét nevet mondogattuk, és bejött. A Bolman talán a pullman nevet jelenti (a kényelmes vasúti kocsik neve volt ez régebben). A reggeli csúcsforgalomban szépen tudunk haladni, nincs még torlódás. Egy oszlopon a digitális hõmérõ 21 fokot mutat, de süt szépen a nap, alakul ez még. Ha késõbb esetleg elfelejtenék az idõjárásról szólni, hát most mondom: esõ nem volt és végig jó meleg volt. Reggelente ez a frissebb idõ, napközben 28 – 30 körül (árnyékban, persze), estefelé alsó hangon is 24 volt a celziusz.

Ahogy kimászunk a buszpályaudvar elõtt a taxiból már körénk sereglenek a felhajtók, hogy mi is kéne: mondjuk, hogy Hama, erre már mutogatnak is befelé a buszpályaudvar beton placcára, hogy arra van a Bollmann, menjünk csak. Ezek az ürgék az általuk ajánlott busztársaságoktól, iránytaxiktól kapják a pénzüket.

A 240 km-es útra a jegyet a busz elõtt álló jegyes srác árulja, tehát nem feltétlenül kell elõtte egy nappal megvenni, ahogy ez valahol olvasható volt. Talán egy kis átvágás van a jegyben, ugyanis túl kerek a 100 font/fõ a jegyért, és a jegyre firkált írásjelek között mintha árként 80-at fedeznék fel, de nem kell fizetnünk a nagyhátiért, amit a busz nagy csomagtartójába kerül –errõl is volt szó, hogy néha ez sem ingyenes. Szóval kettõnkre így végül 4 dollár, ami nem mondható gigászinak. A jegyek a számozott helyekre szólnak.

Menetrendünk nem volt, így nem is tudtuk, mikor indul a busz, csak bíztunk az egész órás indulásokban. De 7.40 –re kiértünk és szinte várakozás nélkül már indulunk is, pedig a busz csak félig van tele. A minibuszoknál ilyesmi elõ nem fordulhatna. Valószínûleg ez nem a 8 órás busz volt, és nem is direkt Hama-járat, ami csak késõbb derült ki, (úgy látszik, az irányítgatók ezektõl kapták a pénzüket) de most még boldogan ülünk hiszen terv szerint gurulunk tovább az útitervünk szerint. A busz nagy, kényelmes, légkondis. A légkondi baromi hangos, szinte egyesével meg lehet számolni, ahogy a ventillátor lapátja minden fordulatnál hozzáverõdik a kasznihoz. Ezt a kerregést még a söfõr kedvenc kazettája –zene szolgáltatás is jár az utazáshoz- sem tudja felülmúlni, de legalább is mixeli és néha a két ritmus még egybe is esik, ami marha jól jön ki. De csak rövid ideig marha jó, ettõl kezdve egyáltalán nem marha jó.

A jegyárus fiú is velünk utazik. Elõször cukorkát kínálgat az utasoknak (késõbb is tapasztaljuk, hogy ez rendszeres a buszjáratoknál), de én nem fogadom el: idegentõl cukorkát? (Meg nem is vagyok oda az édességért.) Zsombor persze torkos –teszem hozzá egy mellékmondatban. Ezután mûanyag pohárban vizet is adnának, de azt már egyikõnk se kéri, mert egy vegyes színû marmonkannából nyerte a nedût, és ez kétségeket ébreszt bennünk. Különben van saját palackos vizünk.

Észak felé döngetünk tisztes tempóban azon a sztrádán, amelyen tegnap hazafelé jöttünk Maalulából. Balra, a távolban be tudjuk azonosítani Seidnayyat és azt a kanyargós utat is sejtjük, amelyen stoppoltunk. De mindez elég homályos, mert a felszálló meleg miatt nem túl tiszta a kilátás és nincsenek éles kontúrok, színek sem.

Az út környezete egyelõre nem túl látványos. Tegnap közelebb voltunk a hegyekhez, jobban láthattuk a részleteket, ma csak kopárságukat és egybefüggõ vonulatukat láthatjuk –ez van balra, jobbra pedig sík, de szintén kopár vidék. De akkor is nagyon tetszik. Késõbb, amikor az út közelebb kerül a Szíriát Libanontól (Libanon innen 10 – 30 km) elválasztó hegyekhez (1000 – 2000 m magasak, de nem látszanak annak, mivel a tengerszinthez képest mi is eleve magasan vagyunk), már élvezhetõbb a látvány. A hegyek tetején a szirtek olyanok, mint egy tagolt, alacsonyabb-magasabb, de összefüggõ bástyasor. Késõbb dombokon kelünk át, tartós, bár nem túl erõs emelkedõket mászunk, de a busz ezekkel sem bír nagyon, és jól érzõdik az füstölgõ olaj szaga. Az út mellett többször és ahogy egy-egy városkához érnénk mindenütt, ott van a két Asszad fényképe. Barátságosan néznek népükre (és miránk, turistákra is, gondolom). Mivel mindig szerettem, ha barátságosan néznek rám, így teljesen meg vagyok elégedve a látvánnyal. Én is barátságosan nézek, remélem õk is értékelik. Van integetõ-Asszad verzió is, betonból, lehet vagy 20 méter magas, amint éppen beint a népének.

A busz sincs híján népszerû államférfiak populáris ábrázolásának: a szélvédõn nem az államfõ Asszad, hanem a testvérének, a volt hadügyér fejének sziluettje van felragasztva, matricából. Míg az államfõ elég békességesnek néz ki a fotókon, a tesó igazi harcos, fekete napszemüveggel, kemény kinézettel. Jelen esetben ez még jobban kijön, mivel ez a matrica nem fotó, hanem egy fekete-fehér sziluettes ábrázolás. Kissé úgy néz ki, mint egy maffiózó. Késõbb megfigyelhetõ, hogy a három Asszad (az apa, és két fia) közül valaki általában szerepel a kocsikon: a fiatalok általában ezt a harcos típusút részesítik elõnyben, gyakran több példányban is. Jelen esetben ez kettõt jelent: egy jobb sziluett néz keményen farkasszemet egy bal sziluettel. Nem lenne jó közéjük keveredni, mondjuk a bérmálási fotómmal, kezemben a liliommal (meg a malacos persellyel, ami a rokonságtól kaptam a nagy eseményre).

Bõ másfél óra után, fél tízre érünk be Homs-ba. Nem volt rossz a tempó ezen a 180 km-en. Homs elõtt a táj erõsen jelleget vált, lényegesen zöldebb lesz minden, zöldséges táblákat látunk, több a fa is, ami inkább fenyõféle, mint Dél-Európában, a mediterrán vidékeken. Birkák, sõt tehenek is legelésznek, ami azért valami víz közelségét is feltételezi. Homs-ba nem megyünk be direkt, hanem megkerüljük a várost és északról közelítjük meg az ottani buszpályaudvart, ami egybõl ott is van a városszélén, nem kell átvergõdni a városon. Ebbe a városba ma még visszajövünk, ha Krak várát megyünk megnézni. Elméletileg itt le is szállhatnánk, hogy átmenve a minibusz pályaudvara egybõl induljunk a várprogramra, vagy akár korábban le is szállhattunk volna a Tartusz-ba vezetõ útleágazásnál, de nem sietünk ennyire és nem is akarjuk a tömött kisbuszokban a nagyhátival kínlódni. Inkább elõbb Hama, lepakolás, és aztán jöhet Krak. Bár így nem fér bele több vár a környékrõl, de valamit valamiért: ha nem kényelmes valami nem is élvezhetõ annyira.

Homs-t különben senki sem ajánlotta: bár Szíria harmadik legnagyobb városa és olyan dolgok vannak itt, például ipari centrum, olajfinomítók és gyárak –ez az, amire a turista szíve vágyik. De mi kiszorítjuk a szívünkbõl ezt a vágyat és kihagyjuk. Ha majd a Munkáspolgárikörök Panelproli Tagozata erre jár, el ne mulassza.

A busz fél órát várakozik, ami gyorsan eltelik, mert van látnivaló. Elsõsorban a helyieket nézegetjük, mifélék, meg nyújtózkodunk a reggeli napsütésben –elég friss az idõ- és van aktakció is: a kocsikísérõ srácunkat a buszvezetõ szemlátomást meg akarja verni. Valamit elcseszhetett –ugyan, mit? Ordítozás, lökdösõdés, mármint a sofõr ordítozik és lökdösõdik, a srác pedig tûri, megvan a hierarchia, szemlátomást. Befut egy másik busz, talán a 8.oo órai indulású Hama-i járat, a sofõr leszáll, és õ is részt vesz a játékban: ordítozik, lökdösi õ is a fiút. Jól elvannak. De verés nincs, csak nagy paláver.

A pályaudvaron csomóan pitába tekert sawarmát esznek, amit én sem bírok sokáig tétlenül nézni, és elrohanok egyért. Rá is hozom Zsomborra a szívbajt, mert az elkészítés eltart egy pár percig, és közben a busz elkezd kifelé tolatni. Látom, hogy rémülten felpattan a fiú –és is így tennék, persze-, rohan elõre a sofõrhöz és magyaráz, de ez csak figyelmeztetés volt az indulásra, mert több utas velem együtt rohan felszállni, tehát nem maradok én sem le, bár Zsombor eléggé fel van dúlva. Mit zizegsz, mondom én, jöttem volna utánad a következõ busszal. „Persze” –reagál-, „én meg cipelhetem volna az összes hátit!” Áhá, innen fújt a szél! Amúgy a sawarma készítés úgy történik, hogy a pénztárnál kell váltani egy blokkot keményt 35 pénzért, azzal kell odajárulni a sütõmester elé. Az a már megsütött pita tésztába bepakolja a belevalókat: hús, kovi ubi, tejföl (egy piros szószra külön rákérdez és én feltételezem, hogy az az erõs, így nem kérek bele), aztán az összecsavart cuccot ráteszi a forró vaslapra, és egy jókora és súlyos cserépfedõvel lenyomtatva mindkét oldalát még egyszer átsüti. Istentelen jó.

Utazunk tovább. Újabb szolgáltatásként a busz immáron megfegyelmezett segédereje bekapcsolja a fedélzeti TV-t (ilyen is van) és egy videót is elõvarázsol valahonnan. Egyelõre semmi élvezhetõ mûsor, mert koszos lehet a fej és ezáltal a film nemien látszik a sok-sok fekete-fehér hangyától, de reparáció következik: lekapja a videó fedelét, elõvesz egy bankjegyet, akkurátusan benyálazza és máris kész a videófej megtisztító kézi készülék. Kicsit dörzsölgeti a nyálas pénzzel a cuccot és valóban eltûnik a nyüzsgõ hangyaboly és elindul valami film, amit sajnos nem tudunk élvezni, mert számunka véget ér az utazás: fél óra sem volt az út Homs-ból és Hama magasságában, kinn az országúton, egy útkeresztezõdésnél kitesznek, mehetünk Isten hírivel, mert a busz nem megy be Hamába, hanem megy tovább észak felé, gondolom Aleppóba. Mutogatják, hogy arra van a város, szia. Hát akkor ez volt az oka, a korábbi indulásnak, ez nem a direkt Hama-i járat, de most már mindegy, itt vagyunk, nagyjából megérkeztünk, nincs baj. A városba, aminek a peremén fut végig az autópálya, valahogy csak bejutunk.

Az autópálya alatt átvezetõ út visz be Hamába. Lemászunk a töltésen, közben félrerugdossuk a szemeteket, szétdobált rongyokat, de a levágott, rothadó birkafejet (szép, nagy szarva van pedig –vajon hogyan mutatna a falon, a kifolyt szemével?) azért kikerüljük, és máris elénk áll egy taxi. Kis alkudozás után 50 péncbe megegyezünk, hogy bevisz a Hotel Cairóba, ahol a prospektus szerint: Welcome Tea! Nice Terrace! (Bejárat! Kijárat! Az úri közönség táncol!)

Hama nevezetességei közül az útikönyvek elfelejtik megírni a leginkább szembetûnõt, az old timer taxikat. Nem vagyok járatos az autómárkákban, de hogy itt a taxik 90 %-a 30 évnél biztosan idõsebb, arra mérget lehet venni. A mi taxink a viharvertebb állapotúak közé tartozik (Buick, úgy 1950-bõl, belül is akkora amint egy ház) majd szétesik, de vannak jobban kipofozottabbak is, a fekete gumikon körben fehér csíkkal, még Al Capone sem utasítaná vissza. (Golyónyomok nincsenek.) Ha nincs utasuk, akkor nagyon lefelé áll az elejük, pontosabban a jó erõs hátsó rugók miatt az égben van a seggük, gondolom a nagy csomagokra számítva vannak átalakítva ilyenre. Eszméletlenül néznek ki. Futnak itt termékei a ZISZ (Zavoda Imjeni Sztalina) és a ZIM (Zavodna Imjeni Molotova) gyáraknak is –aki érti, érti, aki nem, örülhet, tényleg.

De a taxikon túl mirõl nevezetes még Hama?

Hama az Orontesz folyó partján fekszik és elég nagy város, de jellegében nagyon barátságos, testközeli. Köszönhetõ ez elsõsorban a folyónak, amely végig kanyarog a városban, köszönhetõ a parkoknak, a város közepén levõ kis dombocskának, köszönhetõ a noriáknak és amúgy is. Tényleg jó kis hely. Története a helyi szokásoknak megfelelõen Krisztus elõtt 5000 évvel kezdõdött, majd sumérok, achájok, egyiptomiak, arameusok, babiloniak, rómaiak és bizánciak lakták, illetve tartották fennhatóságuk alatt. Hogy meg tudta õrizni bájos jellegét talán annak köszönhetõ, hogy az egész Szíriát elárasztó, 50’-es évekbeli építkezések kikerülték, helyette az elmúlt két évszázadban itt lakó magas rangú elõkelõségek villái határozták meg a város építészetét. Damaszkusszal, Aleppóval stb. ellentétben Hamában a második világháborút követõ idõkig még vízvezeték sem épült: az ivóvizet több, mint 2000 házikút és az Orontész folyó biztosította, a noriákkal.

A noriák kétség kívül Hama legfõbb látványosságai. A noria fából ácsolt vízkiemelõ kerék, átmérõje 20 métert is meghaladja. Úgy van kiképezve, hogy a folyó mozgása forgatja a kereket, és a vízkiemelõ lapátokról a sugárirányú csatornákon a felemelt vizet a noria közepén levõ tengelynél levõ csatornába öntik és innen kerül a városba. Manapság a noriáknak gyakorlati hasznuk ilyen formában nincs és csak látványosságként forognak, ha forognak. Míg mi ott voltunk ezt nem tették de látványilag is remekek voltak. Hamának vannak mecsetjei, citadellája és klassz óvárosa valamint a város csillagtúrák kirándulásihoz is remek központ. Van szukja is, de ez nem akkora szám, de vannak helyette teljesen modern bevásárló utcái, csillogó-villogó kirakatokkal. Furcsa volt nézegetni: Damaszkuszban sem láttunk ilyent: Damaszkuszban a bazár ilyen csillogó, de annak keleties a hangulata, ez a pár utca pedig elmenne bárhol nyugaton is. Szerencsére az utcasarkokon a pitába csavart húst (sawarma: csirkés is van, bárányos is van) továbbra is remekül készítik.

Ezt a festõi és mondhatni idillikus képet sajnos el kell rontanom: 1982-ben Hamában a rendszer és a Baath párt ellen, megspékelve fundamentalista vallási okokkal (mert pluszba belejátszott az egyiptomi alapítású fundamentalista Muszlim Testvériség, akik állítólag itt kíséreltek meg merényletet az akkori elnök, Háfez Asszad ellen) felkelés tört ki és amelynek leverésekor a helyi szokásoknak megfelelõen fellépõ szír hadsereg több, mint 25.000 ember ölt meg és teljesen lerombolták a történelmi óváros szívét. Plusz teljesen felszámolták a Muszlim Testvériséget és azóta az iszlám intézményei (is) központi felügyelet alatt állnak. (Ahogy az LP fogalmaz: azóta nemigen hallani ellenzéki tevékenységrõl, bár pont mostanában -2004 március- voltak zûrök északabbra, a kurdok részérõl és egy valószínûszeg palesztin gyökerû robbantás és lövöldözés Damaszkuszban, 2004 áprilisban.) Ennek ellenére a már elhunyt, idõsebb Asszad elnök és azóta autóbalesetbe meghalt hadügyér fiának (Rifa’at) fényképe igen gyakran feltûnik matricaként a maszek taxikon, magánautókon is, nemcsak kötelezõ fotóként a középületeken. Tudjuk, hogy ahol gyakorlatilag államilag elvárt valami politikusnak a képét kitenni, és van választék az ipsékben, akkor a nép inkább a szívének kedvesebbet választja. Nagyon úgy tûnik, hogy errefelé az idõsebb Asszad és a katona fia a liebling, lehet hogy pont az iszlám fundamentalizmus fékentartása ügyén is. (Szíriában az iszlám mérsékelt változata, a szufi rend népszerû, és igen küzdenek a vahabita-szalafita irányzatok háttérbe szorításán. Mert mindaddig jó dolog támogatni a terroristákat, ameddig máshol robbantgatnak, és egybõl nem tetszik a balhé, ha már a mi hatalmunkat is veszélyeztetik. Például mostanság Szaud Arábia uralkodó rezsimje eszi azt, amit fõzött, a terroristák eddigi szerelmetes támogatásának egyenes következményeit. Mert lám-lám, szép-szép a szerelem, csak az a csúnya ..szás ne lenne!)

Nagy pillanatok ezek. Ilyenkor kerülnek helyükre a dolgok, ha egyáltalán.

Hamában két GH-t javasolt mindenki az utazas.com-on, az egyik a Cairo, a másik a mellette levõ Riad, és az LP is egyetért ezzel. A két intézmény kívülrõl is igencsak hasonló: az utcáról lépcsõ visz fel a recepcióig. Belül mi lehet a különbség, ki tudja, nekünk a Cairó nagyon bejött. Kicsit féltem, hogy mint az LP által is favorizált hely, nem lesz üres szoba, de szerencsére volt –hiába, nincs sok turista errefelé sem. 9 dollár/2 fõ a ventillátoros, hûtõszekrényes, zuhanyozós szoba ára. Tiszta, korrekt, nem lepukkant. Amíg a szobánkat kicsit összerakják, addig kapunk teát a teraszon, remek kilátással a háztetõkre, és belátással a környezõ házak szobáiba. Ez utóbbira este is visszatérünk, de ezek a helyiek tök unalmasan élnek, semmi izgi dolog vagy valóságshow, a nézõk biztos kiszavaznák õket egy pillanat alatt a Big Bránerbõl. Unalmas lehet az élet errefele. Itt például biztosan nem nyernek 16 millió Ft-ot, hogy elõször egy raklap vibrátort vegyenek rajta mielõtt még idegösszeroppanással kórházban kerülnének, majd onnan kimenekülve és a nyuszkót leborotválva jehovista hittérítõvé váljanak, mint a Blikk/Stroy magazinok által aranyszívûnek nevezett Évi –akire én inkább az elsõdleges nemi jellege alapján emlékszem, bár az is aranyat ér, nem kétséges.

Becuccolunk, a szennyeseket bevágjuk a mosdókagylóba, rá egy kis tusfürdõ (vegytisztítás), pár sör még van tartalékban, azokat behûtjük, és még így is jó idõben, már fél 12-kor újra az utcán vagyunk, indulásban vissza Homs felé, hogy ott átszállva eljussunk Krak várához. Pik-pak, haladunk.

A Cairo Gh remek helyen van, bár Hama nem egy nagy város, így nagyjából minden remek helyen van (ennek ellenére este ezerrel eltévedtünk), de ez még inkább: a óratorony közvetlen szomszédságában, 10 percre a noriáktól és 5 percre a rendes, nagybuszállomástól.

Az LP szerint próbáljuk megközelíteni a minibusz állomást, na ez egy kicsit messzebb van, bizonytalankodunk is egy kicsit. Egybõl fékez is mellettünk egy mikrobusz, csurig megtelve emberekkel, hogy ugyan hová megyünk? Mondjuk hogy Homs-ba, erre mondják õk, hogy: !!, és mutogatnak közben mindenfelé. Mi erre azt válaszoljuk értelmesen, hogy ??????, de intenek, hogy ugorjuk csak be. De hová? mert hely nincs, de összébb szorulnak az ipsék és mi beleülünk a csoport kellõs közepébe. Már éppen kezdenék morfondírozni, hogy elég keserves lesz így utazni Homs-ig –mármint annak a pasinak, akinek a bordái között pihentetem a könyökömet-, amikor alig 100 méter után a kisbusz megáll és a sofõr mutatja, arra jobbra van a busz pályaudvar. Fizetni nem kellett, csak segíteni akart. Ennek ellenére a buszpályaudvar tényleg ott van, ami egy kerítéssel körülvett jókora udvar, közepén egy betonépülettel.

És nagy a kavirty. Mikrobuszok összevissza a földes, szemetes térségben, emberek hadonásznak, kiabálnak mi meg csak nézünk a szemünkkel. Ez az állapot tipikusan vonzza a következményeket: törvényszerûen ránk rontanak a pasik, hogy merre akarunk menni. Mondjuk, hogy Homsz és Krak (Qala at al Hosn). Egybõl van jelentkezõ, aki halandó lenne innen egyenesen és közvetlenül elvinni a várhoz, hogy megtakarítsa nekünk az átszállás fáradtságos procedúráját, de csillagászati összegekért, persze. Mi tisztelettel a Homsz-i szervíz taxi (ez a normál mikrobusz, amivel a helyiek mennek) irányába érdeklõdünk, és tipikusan az a jelenet játszódik le, amit Ahmet is megírt az útleírásában (csak õ más városban volt, de tuttira ugyanaz); a buszsofõrök ott álldogálnak a többé kevésbé megtöltött buszaik elõtt, az elsõ megkérdezett driver balra mutat, hogy arra van a Homsz-i busz, erre megyünk két busznyit balra, megint kérdezzük, az újabb illetõ megint mutat balra, megint megyünk kicsit balra: “Filmbe illõ jelenet volt, ahogy mindenki tovább mutatott, így ballagtunk tovább” –ahogy Ahmet is írta. (Azért idézem itt, mert akkor is egybõl beugrott ez a kép és nagyon komikusnak éreztem én is.) Ez a ballagás egészen az udvar legtávolibb sarkáig tartott, ahol végre magukra mutatnak, hogy õk a Homsz-i mikrobusz. A buszra kivételesen a jegyet nem a sofõr árulja, hanem oda kell menni egy közeli bódéhoz, ahol a pénztáros (férfi) méri a friss jegyeket. De a busz és a bódé közötti cirka 3 méteres utat sem tudjuk megtenni segítség nélkül: egy pasi pattan és mutatja, mondja, hogy ez itten a bódé, ez itten a bódé, a bódé ez itten, itten ez a bódé -látod itten bódé ez?, hogy el ne tévedjük. Cserébe kéri, hogy csináljak egy fotót róla és a jegyárusról. Mivel mindketten remekül néznek ki –fõként a jegyárus a burnuszában- örömmel, de Zsombort is odamozgatom közéjük, aminek duplán örülnek és mi is. Érdekes, hogy míg más országokban általában pénzt kérnek a fotózásért, itt csak magukat szeretnék megörökíttetni a nagyvilág számára, ugyanis abszolúte nem akarják ránktukmálni a címüket, hogy küldjünk nekik képet, hanem megelégszenek az exponálás feletti örömmel. (Van ilyen: pár hónappal késõbb, Jordániában a Jeras-i romoknál nézelõdve szólított meg két hagyományos, fejkendõs nõ, hogy csináljak róluk képet. Anya és lánya volt: a lányból ami kilátszott, az alapján elmondható, hogy nagyon bájos volt. Leültek, megfogták egymás kezét, bájosan mosolyogtak, majd a férfirokonok odaérkezte elõtt elhúzták a csíkot –ahogy jómagam is, praktikus okokból.)

Az expozíció tehát megtörténik, a 30 pénz is leszurkolódik a tagnak (kettõnkre a jegyért), ugrunk a kisbuszba és utánunk is egybõl még 8 ember hoppá és már full, tûzés. Az utazóközönség férfiak, nõk vegyesen, senkinek sincs baja velünk, csak egy piros sapkás, terepszínû ruhás officer néz keményen ránk de lehet, hogy csak úgy általában szikla az ürge. Ha pedig tényleg nekem címzi, hát tehetek én róla, hogy azok az ejnyebejnye zsidók meg a pernahajder amerikaiak olyan csúnyák? Ugye, nem. De mint Virág elvtárs, nem nyitok vitát, és olyan jóakaratúan barátságos képpel néznek vissza rá, amelyet a tárgyilagos szemlélõk leginkább a „tenyérbemászó” jelzõvel tudnák a legpontosabban leírni. (Egy katonának legyen önfegyelme! –de van, szerencsére.)

Ellenben a mellettünk üldögélõ huszonéves sráccal elegyedés történik. Egyetemista, viszonylag beszél angolul, de csak általánosságokról értekezünk, közben inkább kívül történnek események, például a közvetlenül elõttünk haladó kisteherautón feltornyozott zsibvásár tetejérõl hipsz-hopsz lepottyan egy magányos traktor kerék, gumistól és vígan karikázik ide’s tova elõttünk az úton. De nincs ám fékezés (fék amúgy nincs), de nagy kormányrángatás sincs és elegánsan kikerüljük. Jól vezetnek errefelé. Nagy látvány, ahogy hátranézve a mögöttünk hogyan csalinkáznak a többiek, ahogy iparkodnak elkerülni a tarolást. Ezt megúsztuk.

Amit Homsból látunk, annak alapján nem támad nagy kedvünk a várost tüzetesebben is megnézni, bár biztos vannak jobb részei is, mint amiken keresztülmegyünk az ottani mikrobusz állomásig, ami még kavirnyásabb, mint volt a Hama-i. A buszban összehaverkodott srác önként felajánlja, hogy elkísér minket a Krak felé menõ buszig, de nem megyünk sokáig, mert egybõl mellénk szegõdik valaki, hogy õ elvinne –és mond valami csillagászati árat, valami 500 pénzt. A kísérõ srácnak ez meg is felelne, de mi köszönjük –kap egy reklámtollat is, sukran!-, és most már rutinosan mozogva a buszok és a lökdösõdõ, kiabáló emberek között magunktól is rátalálunk a megfelelõ járatra és csepp tárgyalás után kettõnkre 100–ért meg alkuszunk (mint késõbb látható volt, a helyeik a feléért mennek, úgyhogy lett volna még helye az árfaragásnak, de azért egy 1 dollárért…) és ahogy beszállunk, szinte azonnal megyünk is, mivel gyorsan tele lett a busz.

A buszpályaudvar rendjére egy rendõr is ügyel. Nem volt sok idõm megszemlélni a tevékenységét, de bizton állítható, hogy a külsõ környezetrõl tökéletesen izolált véletlengenerátor mûködteti a sípját: függetlenül, hogy történik-e valami, vagy sem, ha eszébe jut, belefúj. Folyamatosan az eszébe jut. A Polgári Kör a Teltházas Pszichiátriáért Harcinyugdíjas Tagozata is felvehetné a sípolói közé, mehetne tüntetni. De azért aggódok is a rendõrért, csak le ne nyelje véletlenül a nagy igyekezetben az a sípot! –ámbár a végén van egy madzag, amivel azért vissza lehetne húzni, ha mégis. És közben sétál. Jimmy Carter ex amerikai elnökrõl mondták, hogy egyszerre menni és rágógumit rágni már meghaladja a képességeit: nos, ez a rendõr megy és fütyül is egyszerre. Ilyen alapon indulhatna az amerikai elnökválasztáson is, mert ennek a Bush fiúnak sem süti ki az agya a szemét, mégis ott van, ahol. És ameddig.

A mikrobuszban egy olyan hármas ülésre kerülök (Zsombor mögöttem), ahol mellettem még két nõ is ül; a közvetlen mellettem levõ anyuci ölében egy 2 év körüli kisgyerek, a két nõ között egy 8 év körüli másik. Hogy a kisgyerek ne unja magát, az anyja hol itatgatja vizecskével, hol pedig etetgeti egy kifliszerû vacakkal, amit csak elemi nyomaiban tudok beazonosítani, mivel a gyerek hol csócsálja, hol kiköpi, hol pedig az egész nyálas vackot a kis kezecskéjével gyurmálgatja derekasan. Majd pedig bámész tekintettel hozzám hajol és a pólómba törli kezét-száját. Barátkozunk, barátkozunk? Nem haragszom, mert elsõre azt feltételeztem, hogy direktbe le fog hányni, de nem. Erre a barátságos lépésre az anyuci is igénybe veszi férfiúi szolgáltatásaimat, pontosabban, hogy húzzam el az ablakot, mert õ nem bírja. Én bírom, így egy mosoly a jutalom. Zsombor ütögeti a vállamat hátukról, hogy ennek faszlevágás lesz a vége, meglátom, de erre nagy szerencsémre nem kerül sor, mert a kisgyerek az elõzetes várakozásaimnak megfelelõen sugárban hányja ki a vizes kenyér masszát és ez javarészt leköti a jelenlevõk érdeklõdését. Szerencsére éppen akkor nem felém nézett, így ezt megúsztam.

A hányás után a kisgyerek felélénkül, de kiürült a pici poci, hát éhes: nyúlkál újabb kenyerek után, amit anyuci ismételten kis itatgatás közepette nyelet le vele, így a következõ róka koma is be van kódolva. Tökéletes perpetuum mobile, FIFO rendszerben (first in – first out –már aki járatosabb a számvitelben.) El leszünk így szépen, igaz picinyem? El hát, szomszéd bácsi: „Blááááááááá, toccccs”. Brávó. (Az utazas.com Várótermébe lett egy téma: „Miért mond az ember Á-t, amikor okádik” címmel –esküszöm, nem én voltam, aki feltette! De hamar elvérzett, nem úgymint a százvalahány hozzászólást megért „Miért billenti oldalra a seggét a széken fingó ember?” magasröptû. Az utazók nyitott érdeklõdéssel fordulnak a világ nagy dolgai felé, láthatóan.)

Elõttem tehát a picigyerek kajamaradványai gõzölögnek, mögöttem meg Zsombor, e mûvelt humanista, kénytelen keresztbe tenni a lábát, nehogy a félhangosra visszaszorított röhögéstõl összeúreálja magát –azt mondják, így könnyebb visszatartani. Õszintén remélem, hogy most ez nem sikerül neki.

A gyerek 8 év körüli bátyja nem hagyja magát zavartatni a történések kapcsán. Szerencsére van egy játék mobil telefonja, amely olyan fantasztikus egy készülék, hogy bármely gombot is megnyomva ugyanazt a bájos szignált üvölti élesen a szerkentyû. A fiú nem kíméli az elemet. A sofõr is bekapcsolja rádiót és a dombok miatt hol van adás, hol pedig csak sistereg, mert elmegy a vétel, így igen családias a hangulat.

Az út különben jó állapotú és úgy 100 körül mehetünk rajta. A vidék lapos, néhol dombos, és többfelé is mezõgazdasági termelés folyik. Nem az a teljes sivárság, mint volt Dam-nál. Egy órás utazás után jobból, de jó távol, feltûnik egy hegy, rajta várszerûség vehetõ ki. Az a Krak.

Ami valójában nem is Krak, az csak a leánykori neve, ugyanis a helyiek Qala at al Hosn-nak hívják, és a turisták által ismert Krak de Chevallier nevet még az az egyetemista srác sem tudta hova tenni, akivel a Hama-Homs-i kisbuszon beszélgetünk. De mielõtt még magának a várnak a történetével untatnálak Benneteket, érdemes arról beszélni, hogy kerültek ide, mi a búbánatnak építettek itt a keresztesek várakat, mivel ebben a jó melegben a kõcipelés helyett lett volna már szórakozása is az embernek.

A keresztes háborúkat elõször II. Szilveszter pápa vetette fel (az, aki Szent Istvánnak elküldte a koronát kizárólag ama szent célból, hogy a kedélyes utókor kedvére meg tudja vízibuszoztatni Budapest-Esztergom retúr). Azokban a történelmi idõkben is ismeretes volt az a máig fennálló intézmény, miszerint vezetõ politikusok lemondanak korábbi kft-jükben való személyes érintettségeikrõl, és tágranyílt babaszemekkel néznek, ha valaki felveti, hogy kormányzati pozícióik fennállása idején vajh miért kapnak ezek a mostanra már ugyebár teljesen független társaságok állami megrendeléseket zsákszámra –az apuci is szok segíni az igen tehetséges gyerkõc vállalkozásán, meg ha éppen az a felállás, a gyerkõc az apucijén: aki tud éppen belenyúlkálni a mézesbödönbe, könyékig. Szóval ez nem mai keletû népszokás, mert Szilveszter pápa sem felejtette a múltját és mivel õ korábban bencés szerzetes volt, a bencésekre osztotta a szentföldi keresztes háborúk megszervezését: magyarul: nekik lett beígérve Jeruzsálem (igazi akkori Happy End project).

1095-ben, Orbán pápa (jelenkori ismereteink szerint eddig még nem felmenõje a névrokonnak, de a trendet figyelve azon sem lepõdnék meg, ha egyszerre csak azzá válna) hirdette meg az elsõ keresztes hadjáratot a szeldzsuk törököktõl való felszabadítás és a szabad zarándoklás biztosítása indokával. Fantázia semmi: még tömegpusztító vegyi fegyverek sem jutottak az eszébe. Amúgy Orbán papa –bocs: Orbán pápa, franc azokba a morva ékezetekbe!- is bencés volt korábban. (A papa, az pedig pááááttitkár volt, juteszembe, na de mindegy.) Az elsõ hadjáratban elsõsorban a franciák vettek részt, és 1099-ben el is foglalták Jeruzsálemet. A következõ 30 év alatt olasz kereskedõvárosok pénzügyi támogatásával egészen Észak-Szíriáig nyomultak elõre és keresztény államokat alapítottak (talán négyet, de hármat tutira), akik hûbéri rendszer alapján elismerték Jeruzsálem elsõségét.

Jeruzsálem elfoglalása után a kereszteseknek humán erõforrás problémáik adódtak. Európából 150.000-n indultak el felszabadítani a Szentföldet, de csak 40.000 –en értek el ide és ezek közül is sokan úgy érezték a Szent Város elfoglalása után, hogy megtették amit keresztényi kötelességük megkívánt és haza felé indultak. Bár Európában voltak erre vonatkozó próbálkozások, nem sikerült vonzó letelepedési célként embereket ide csábítani, így utánpótlás alig akadt. Az ellenséges környezetben pedig megtartani a területet nem lehet, ha nincs logisztikai utánpótlás, vagy valami erõsség. Védhetõ várakat kellett tehát építeni –van némi hasonlóság a jelenlegi Izrael körüli fallal. Az erõdök hasznossága látványosan bizonyítódott éppen Krak-nál, ahol az amúgy sikeres Szaladdin 1180-as hadjáratában sem bírt a csekély számú keresztes védõsereggel. De Szaladdin Krak-on kívül máshol sikeres volt: visszafoglalta például Jeruzsálemet is (1187) és a visszavételére szervezett, ezt követõ keresztes hadjáratok számottevõ eredményt már nem tudtak elérni.

Elõször a várak ellenére szorult helyzetbe került keresztények segítségére indult második keresztes háború végzõdött kudarccal (1189), köszönhetõ szintén Szaladdin szultánnak. Ebbe az is közrejátszott, hogy a soknemzetiségû csapat (angolok: Oroszlánszívû Richárd, franciák: Fülöp Ágost, plusz a németek) nem tudott egységesen viselkedni, a franciák és az angolok pedig ab start utálták egymást. A sok viszálykodás vége az lett, hogy sokan otthagyták a sereget, amely végül az Oroszlánszívû vezetése alatt kötött fegyverszünetet Szaladdinnal, hogy gyorsan hazatérve gatyába rázhassa kedves öcsikéjét, aki távollétében a megpróbálta lenyúlni az országot, francia segítséggel. A fransziáknak sem otthon, sem itt nem jött össze: 1248-ban IX. Lajos francia királyt pedig nemcsak hogy legyõzték az itteniek, hanem fogságba is ejtették, és a váltságdíjra kicsikét ráment a zsebpénze. Bár mi sem dicsekedhetünk nagy haditettekkel: II. Endre királyunk keresztes hadjárata sem járt sikerrel.

Ahogy a történészek találóan rávilágítanak, ezek után megcsappant az európai katolikus királyok érdeklõdése e vállalkozások iránt, míg végül a keresztesek utolsó erõdítménye, a mai Izrael területén találgató Acco is elesett (nem semmi egy erõdítmény az is, javarészt a föld alatt, fölöttük pedig a ma is Izraelben élõ, el nem menekült palesztinok házai vannak; külön történet ez is). Accóból húztak el például a betegek gyógyítására és a szentföldi zarándokok istápolására alapított Szent János lovagrend (johanniták) tagjai is (amúgy három nagy egyházi lovagrend alakult a keresztes az idõkben: a templomosok, a johanniták és a német lovagrend). Az ispotályos johannitáktól sem volt idegen a fegyverforgatás: elõször Ciprusig húzódtak vissza, majd Rodoszig, amely szigetet erõszakkal vették el Bizánctól, miután szép szóval hiába kérték. És ahol a várukat az 1912-tõl 1945-ig tartó alatt olasz megszállás alatt olyan mértékben helyrehozták, hogy valami elképesztõ: oda is jöhetnének vissza bármikor a keresztesek. Lényeg a lényeg: kb. 200 évvel Jeruzsálem elfoglalása után végleg meg is szûntek létezni a szentföldi keresztes államok.

(Csak futólag hagy rakjak mellé még egy évszámot: 1231-ben, tehát nagyon ebben az idõben hívta életre IX. Gergely pápa az inkvizíciót, amelynek keretében lényegesen kevesebb rizikóval lehetett leöldösni a más vallásúakat, mint az adok-kapok csatamezõn. Az utóbbi idõkben az inkvizíció áldozatainak nagy számát ugyan egyre többen kétségbe vonják, sõt már elhangzott olyan is, hogy „Nem is volt olyan rossz az inkvizíció” –mármint II. János Pál pápa szerint. Bár, hogy valóban ezt mondta volna abban is kételkedem, mert az utóbbi éveikben a Szentatya Pápai Üzenetibõl igazából csak annyi jön át, hogy: Brrmmzzzsss kkrrhhmmr zrrpppkkkkk hgggssssll zszszszs).

Szóval, a vallásosok azidõtájt már máshol próbálkoztak, a keresztes államok megszûntek, de a váraik itt vannak. Nevezetesen a legnagyobb: a fõúttól jobbra letérve még vagy tíz kilométert kell kanyarogni, hogy aztán szinte megkerülve az egész hegyet, hátulról mellbe támadással foglaljuk el a vár elõtti parkolót. Elõtte a már a faluban kitesszük a többi utast, a hányós familiával egyetemben így csak velünk kanyarog fel a busz a várhoz vezetõ meredek szerpentinen. Délután két óra van, remek, van idõnk. Ezért elõször eszünk egyet, mert az ma még nem nagyon volt nálunk és Zsombor követelõdzik.

A parkoló alatt egybõl ott van egy étterem, amiben egyedüli vendégként mi tartózkodunk csak. Remek a kilátása, mivel a domb oldalába építették be, elõttünk ott az a hatalmas síkság, amit majd a várból is beláthattak az akkori vitézek –és nemsokára mi is. Az LP szerint drága a hely, hát a 2 barbecue nyárs, 1 gigászi nagy saláta (ami hámozott azt megesszük, meg a kissé savanyított káposztát is –most jelzem: az egész út alatt semmiféle gyomorproblémánk nem volt), 1 humusz, ami elég bõven kettõnknek, pitatészták korlátozás nélkül és a másfél literes víz összesen 325 font volt, jattal együtt tehát 7 dollár, kettõnkre, ami egyáltalában nem mondható soknak.

A vár hihetetlenül jó állapotban van: nem sok túlzás van abban, hogy akár most is lakható lehetne a lovagok által, illetve ténylegesen is reggel-este kulcsra záródik. Ezen kívül még hatalmas is és a hegy tetején úgy magaslik a környék lágy lankái fölé (lágy emlõi!-igazít ki Zsombor, aki járatos József Attilában), hogy senkinek sem lehet kétsége, a vár urai valóban uralták ezt a vidéket. Az erõdítmény elsõ változatát (krak= erõdítmény) a homs-i emír építtette, még 1031-ben, hogy ellenõrzése alatt tartsa a tengerpartot a belsõ országrésszel összekötõ útvonalat. Sokáig nem örvendezhetett neki mert egyrészt meghalt, másrészt a keresztesek 1110-ben szépen el is foglalták és nekiláttak igazi várat építeni, így lett a legerõsebb, 4.000 embert befogadó várukká. A többszöri földrengések és különbözõ ellenséges fenyegetések bekövetkezte után mindig újabb és újabb erõsítéseket, magasításokat végeztek, így 162 éven keresztül nem is tudták õket kiverni innen a már jelentõs túlerõben levõ arab hadak. Beletörött Szalladdin bicskája is, míg a mamelukok 1271-ben kapuról kapura harcolva elfoglalták. Nem lehetett könnyû ügy rést ütni a 8,5 méter vastag falakon, majd megmászni a meredek, vulkánikus hegygerincre épített külsõ falakat, átkínlódni a várárkon, megmászni a belsõ falakat, majd az elsõ, második és további emeleteket, tornyokat, védõbástyák sima falait… nem is tudom megsaccolni, milyen mélység van köröskörül a falak alatt, talán 50 méter? Nem tudom, egy biztos: szédítõ. A horizonton, távol, valahol sok-sok kilométeren innen, a vidéket körülkerítõ dombok zárják le a belátható sík, kisebb dombos vidéket. Keskeny utak kanyarognak rajtuk.

Mi inkább a lépcsõkön igyekszünk felfele. Most nem vigyázzák a feljáratot harcias tömegek és a belépõjegy sem egy összeg: a teljes ár talán másfél dollár. (Zsombor nemzetközi diákigazolványa a rendes ár 10 %-át jelentõ diákjegyre jogosít az én nemzetközi tanárigazolványom egy barátságos kézfogásra). Rajtunk kívül, jó ha 6-8 látogató van az egész várban. Gyakorlatilag magunk vagyunk ebben a 3 hektáros alapterületû erõdben.

Szóval a vár tényleg remek állapotban van. Belsõ folyosói, termei, lépcsõi tágasak, igazán nagy élmény mászkálni bennük. Jókora fehér mészkõbõl faragott tömbökbõl van építve, a nedvesebb helyeken moha és zöld növények bújnak ki a résekbõl. Zseblámpát is hoztunk, mivel a kazamatákban nincs villany –amúgy azt egész várban sincs, még csak az kéne!, ezért aztán csak napközben lehet látogatni a várat, amikor világos van. Az egyikbe be is mászkálunk, de ez a külsõ várfalról nyílik lefelé, és a beszûrõdõ napfény miatt nagyjából lehet látni a félhomályban: nincs benne semmi sínylõdõ rab, mégkevésbé kiszabadításra váró, hiányos öltözetû rabnõ. Ezek után felfelé törekszünk, ki a külsõ, majd a belsõ várfalra. A kettõ között széles vizesárok, benne vízzel. Gyönyörûen süt a nap, kékes-zölden csillog a víz az árokban, és tök csönd van, csak a vár alatti faluból hallatszik néha kutyaugatás meg néhány madár zavar csak be. Köröskörül a síkság néma csendben, nyugalomban.

Felmászkálunk a meredek falak sarkain õrtálló kerek bástyákra, átmegyünk a harmic-ötven méter hosszú, boltíves, gótikus ablak és ajtóbejáratokkal díszített lovagtermeken, szélesebb-keskenyebb lépcsõkön majd leülünk a vár legtetején és nézegetjük a fantasztikus kilátást. Hát ez bizony nagyon-nagy élmény.

„A dombon Árpád vezér kémleli a vidéket. Táltos fehér lovat áldoz. A tûzben a jövõt fürkészi” (Ez nem helyi történelem, hanem a Feszty körkép narrátor szövege, de manapság nagyon mennek ezek a táltosok a tüzükkel, meg az Árpádok a sávokkal, azért is írtam ide. Lehetett volna itt is az Árpád, nem? Mit okoskodsz?) Tehát mi is, kémlelünk, fürkészünk, mint Árpád vezér meg a táltos a dombon. Lenn, a vár alatti faluból a müezzin kezdi a magáét. Nagyon stílszerû, ahogy a távolból idehallatszik az éneke.

A teljes körülnézés jó két órára sikeredett, nem kapkodva, szépen. Két dogot nem találtunk: azt az ajtót, ahol Ahmet (nem közvetlen Szaladin–dinasztia sarj, hanem utazas.com-os!) majdnem kilépett a két emelet mélységbe bár nem is nagyon kerestük, volt ott ajtó elég- , valamint a belsõ kazamatákba vezetõ rész el volt rekesztve. No, nem annyira, tehát ha nagyon akartunk volna bemenni –ott a zseblámpa- megtehettük volna, mert a kutya se figyelt arra, hogy az a pár turista merrefelé bóklászik –ha lezuhan a marhája, úgyis kiabál esés közben, tudják majd hová küldeni a mentõket a gipsszel.

Szépen visszaballagunk a vár kapujához vezetõ feljáró elõtti parkolóhoz, ahol idefelé jövet kiszálltunk buszból és éppen most teszi ki helyi érdekû utasait egy szervíz taxi (iránytaxi), amilyennel mi is jöttünk. Kérdezzük, illendõ szép szóval, hogy: „szervíz taxi Homs?”, aszongya õ is szép szóval, hogy „no szervíz taxi”, hanem „privát famili taxi Homs”! Ezek a csodás átalakulások: ezelõtt egy perccel még iránytaxi volt, és most egybõl privát lett, ahogy minket meglátott. Ez a Szentföld, itt a csodák mindennaposak.

A drájver nyelvtudásáról annyit említenék, hogy amikor felteszem neki a szokásos how much? keresztkérdést, vizuális kisegítésként hiába dörzsölgetem jobb kezem három ujjacskáját, mirõl eddig azt hittem, hogy nemzetközi jelzése a cash flow-nak, a nyelve hegyén csak a „he?” kérdõszócska formálódik, az is helyi akcentussal. (Késõbb kiderült, itt a pénzt az jelenti, ha a kezed elsõ három ujjvégét összeilleszted és nem egyáltalán dörzsölgeted egymáshoz, csak simán, így tartod.) Arabul is lehetne próbálkoznom, de az egyszerûbb utat választom és ilyenkor jön a B terv: elõ kell venni azt a pénzet, amit az útért fizetni gondolok, aztán vagy rábólint, vagy pedig õ is mutat egy másikat és akkor van még lehetõség további kommunikációra. Jelen esetben a 100-as bankjegy és egy kis mutogatás, hogy ez kettõnkre szóló tenderajánlat az én részemrõl.

De a szervíz taxiból privát taxiba történt gyors átalakulás áremelkedést is vonzott maga után, így õ három darab százas bankjegyet mutogat, azaz hogy 300 ruppóért már visz is Homs-ba, mint a szél. Csóváljuk is a fejünket, hogy tévedett, minket nem, mert minket 100 –ért fog valaki elvinni, mint a szél –mutogatjuk neki a 100-ast, hogy nálunk ez az igazi how much, ha már ennyiért jöttünk idefelé is- és már megyünk is a következõ mikrobusz felé. Ennek a sofõrje 200-ról indít, de az elõzõ sofõrünk azt már nem bírja idegekkel, hogy azt a pár szem utast is elveszítse aki egyáltalán itt lehet, gyorsan mellénk kanyarodik és int, hogy jó-jó, mutatja a 100-ast is és kiabálja hozzá: Háu mács! Háu mács! Háú mács!

Hogy így virtuálisan mégiscsak visszaalakította szervíz taxivá a jármûvét, és megegyeztünk a háu mácsban is, mehetünk. Útközben mindenki felveszünk, aki csak akad. Ezek az utasok tudják, hogy mennyi fizetség jár azokra a rész-távokra, amiken éppen igénybe veszik a buszt, és vagy egybõl, vagy leszállás elõtt nyomják a sofõr kezébe, vagy pedig küldik elõre a többi utast is bevonva. Ha le akarnak szállni, szólnak.

Amúgy Jordániában láttam azt a szokást, hogy ott nem kiabálnak elõre a sofõrnek a leszállási szándékukkal a kliensek, hanem a pénzérmével megkocogtatják az ablakot, és erre az éles hangra a sofõr füle ki van képezve, mert meghallja a motorzúgás, alvázcsörömpölés stb. ellenére. Nagy elõny ennek a verziónak, hogy nem kell beszélni hozzá, ami inkább a nõi utasok számára látszott terhesnek: nem itt Szíriában, hanem inkább Jordániában! És ha már összehasonlítás: ne az Aqaba-i tapasztalatok alapján ítéljetek a nõk helyzetérõl: amikor Jordániában buszoztunk a feleségemmel –ez nem ezen az úton volt, hanem pár hónappal késõbb- és üres hely híján egy férfi ült az asszony mellé, komoly szervezési és átültetési jelenetek zajlottak le, miként lehetne ezt az állapotot megszüntetni. Maga a pasi is kényelmetlenül összehúzta magát, nehogy véletlenül is hozzáérjen, meg az utazó nõk is aktivizálták magukat, hogy ki hova üljön. Addig, amíg azt nem mondtam, hogy nem probléma a helyzet, amivel általános álm