folyt

#56773 Hozzászólás

folyt

Október 23. Csütörtök

A müezzin reggel ötkor megint kiabál egy verset –tényleg fel lehet rá ébredni, mint tapasztalom nap, mint nap, de azt is, hogy ez az ébresztõ kizárólag a keresztényekre hatásos-, és az ipse sem lehet biztos a sikerében mert egy emberi idõpontban, 7-kor megismétli.

Talán a Korán 4. szura 34. szakaszát ismételgeti: „A férfiak a nõk felett állnak, mert Isten természetüknél fogva ilyennek teremtette õket: És ha attól féltek, hogy valamelyik nõ ellenszegül, verjétek meg.” Érdemes ezt többször is elmondani, mert ismétlés a tudás anyja (a vizsgaismétlés pedig a qrva anyja).

De ekkor mi már felkeltünk. Reggelit tegnap a tulajdonos nagyon ajánlgatta a hotelben lebonyolítani, hát legyen neki öröme. Tehát úgy 7 körül leballagunk a recepcióhoz, ami mellett van a kis étterem, de még egy lélek sincs. Nagy álmosan kivergõdik egy fiú valahonnan és kezd kipakolni nekünk: 2 fõtt tojás, 1 kis vaj, 1 kockasajt 1 lekvár –ez lenne a híres reggeli. Nagy szerencsénkre nincs még kész a teája, mondja, hogy arra még várni kell 5 percet. Ilyen sokat? Sajnos, mi rohanunk, sürgõs elintézni való dolgunk van valahol, amit sürgõsen el kell intéznünk, ezt nem érjük kivárni, bocs –el is füstölünk. Na, ezt megúsztuk: ezt a kontinentálisnak csúfolt kaját általában nem csípem, de fõleg ott nem, ahol van normális kaja, mint Keleten a jó kis thai pad, itt meg a sawarma vagy egyebek.

Lemenekülünk az utcára, kezünkben a bögrécskékkel. Sajnos itt nem látunk utcai teakészítõt, ami annyira bejött Dam-ban, de az LP azt írja, hogy van itt a helyieknek egy kis kajáldája, az a neve, hogy Ali Baba, és onnan lehet felismerni, hogy ez kizárólag arab írásjelekkel van kiírva. Tehát, ami fölé az van kiírva, amit mi abszolute nem értünk, azt a helyet keressük. Meg is lesz. Könnyítésként elárulom, hogy a cégtáblára az arab írásjeleken kívül rá van festve egy figura is aki vagy a Baba, vagy az Ali, de tipikus. Odabent pedig egy jó szakadt bisztró –na, erre vártunk. Gyerünk csak befelé.

Korán van még, ezért kajájuk még nincs, de teát (10 pénz/db) kapunk a bögrécskéinkbe és a jelenlevõk itt is megcsodálják a nyugati civilizáció vívmányát, a bádogbögrét, amivel a kezünkbe arrébb megyünk két üzletet, ahol pedig édességeket árulak. Szíriában biztos, hogy 5 üzlet közül egyben frissen készített édességeket árulnak, a legváltozatosabb felhozatalban. Miután a teába édesítésként amúgy is beleborítottak kb. egy teljes kaptár mézet, próbálunk valami kevésbé édeset beszerezni, ezért túrósnak látszó táskát (15 pénz/db) veszünk. Az is, és gyorsan meg is melegítik aztán zárásként alaposan megküldik mézzel… A GH-ben esszük, isszuk meg, a teraszon. Utána a sok méztõl a szánk nem bír szóra nyílni és totál el vagyunk telve. Erre gondolhatott Bölcs Salamon? „Egyél fiam mézet mert jó a színméz és édes a te ínyednek” (Példabeszédek 23.13), de hogy ez a faszi is ki lehetett pihenve, rendesen, az biztos.

Eddig hosszú túranadrágban mászkáltunk, de ma úgy döntünk, hogy városnézés nemigen lesz, a várakba pedig mehetnénk rövid nadrágban is, így abba pattanunk. A recepciónál már vár minket a taxisofõrünk, aki egy 60 körüli, eléggé magának való ispse (Abdul) és a taxi pedig a saját járgánya, ami egy legalább 25 éves autó, a jelenlegi elnök arcképérõl készült öntapadós, csillogós matricával díszítve. Az autó márkája felismerhetetlen, Abdul pedig nem érdekel a morcosságával ha oda visz, ahová megbeszéltük. Megspórolja nekünk a jattot.

A városon kívül szinte nincs is forgalom, ahogy a normális, nem túl széles, egyszerû országúton haladunk. Normális, úgy 90-es tempóban haladunk (km óra nem mûköd), Adbul nem kapcsolja be a biztonsági övét, így én sem leginkább azért, mivel ez a felszerelési tárgy nem létezik ebben a jármûben. Az Orontesz folyó völgyében –ez egy legalább 40 km széles sík vidéket jelent a körötte levõ hegyvonulatokkal bezárva- haladunk. Lágyan hullámzó dombok, gyümölcsösök, megmûvelt földek. Néha gyapjúval roskadozásig megrakott nagy teherautók jönnek szembe, ahogy a beduinoktól összegyûjtött anyagot a feldolgozókba viszik. Jönnek kisteherautók is, jókora dohánylevelekkel megrakva, de amúgy személygépkocsi forgalom szinte nulla és csak alig látunk szervíz taxi küldetésben járó mikrobuszokat sem. Ez azért is lényeges, mert egy nap alatt a tervezett három fõ helyszínt (Sheizar vára, Apamea, Saladdin vára) kizárt, hogy másként, mint így, taxival bejárni lehessen.

Látunk még nóriákat is útközben, ahol egy tízívû szürke kõhid alatt elfolyik az Orontes folyó. Ez a folyó szó annyiban csalóka, mivel Duna, Tisza és egyebek jutnak az ember eszébe: a soklukú híd alatt a szinte nyugalomban levõ, vagy legalább is alig folydogáló valami a Hortobágyi hídunk alatt elfolyó vízmennyiséggel is elégedett lehetne.

Elsõ vár a Hamától 25 km-re levõ Qala’ at Sheizár. Említettem, hogy a várak néha olyan jó állapotban vannak, hogy este kulcsra zárják és konyec. Hát ez nincs valami fényes állapotban, jóval romosabb, mint a tegnapi Krak, de a monumentális bejárata ép, zárható is és bár már reggel fél kilenc körül lehet, a nagy kapu most még mindig zárva. A kulcs ki tudja kinél van: a sofõrünk tesz néhány formális próbálkozást a vár alatti úton lakó helyiekkel, mintha, de láthatóan egyik fél sem viseli a szívén a dolgot. Nincs mit tenni, inkább körülsétáljuk, legalább is elindulunk a vár alatti úton, a nyugati/déli fal mellett (a túloldalán egy legalább 50 méter mély szakadék alján az Orontes folyó határolja a maga 2-3 méteres szélességével- de körüljárni idõigényes, mivel annak idején ez maga egy komplett város volt, megerõsített kastéllyal. Az annak ideje a Krisztus elõtt a 11. század volt, amikor elõször a bizánciak birtokolták, majd arab kézre került. A 12. században, a keresztes háborúk alatt a helyi emír egyezséget kötött a keresztesekkel, így egy darabig nem is bántották, míg egy bizánci okoskolbász, névszerint Komnenos császár ostromgépekkel nem vonult a vár ellen, de nem jött össze neki a dolog: egy darabig hajigálták a köveket meg a nyilakat, aztán dolguk végezetlen hazaballagtak. Az emír nem sokáig élvezhette a békét, mert nem sokkal késõbb egy földrengés döntötte le a nagytornyot és maga alá temette, egész családjával együtt. Mongolok, mamelukok és újra arabok uralták az erõdöt, amely jelenleg a helyiek vettek birtokukba. Ami igazán megmaradt, az a bejárat (északi kapu) és a nagytorony, amit a földrengés után állítottak helyre, még a 12. század végén, valamint a még romjaikban is impozáns a falak, ilyen-olyan állapotban. Az útikönyv sem ír sok érdemleges látnivalót a várban, ezért a szükségbõl erényt kovácsolva azt nézzük, hogyan is élnek körülötte a helyiek.

Fogalmazzunk így: egzotikusan. A meredek sziklára épült keleti fal oldalába kiszórnak minden vackot, amit már feleslegesnek ítélnek meg, így rozsdás autóbusz alváztól kezdve van itt mindenféle háztartási szerves és szervetlen hulladék, magyarul szeméthalom támasztja a falat. Csirkék kapirgálnak és néha egy-egy magányos kecske és pár juh is feltûnik. A várfalak alatti sziklában barlangok vannak, egyiken egy hullámbádog lemez szolgál ajtóként és van lakója is: egy öregasszony járkál ki-be. A barlangja elõtt egy kis tûz füstölög, ami inkább csak büdösít, mintsem égne, de büdösíteni azt ellenben nagyon tud. Eléggé lepukkant jellege van az egésznek. Egy darabig sétálunk, de megunjuk és inkább továbbállunk.

Nem sokat kell autóznunk ahhoz, hogy feltûnjenek a következõ úti cél, Apamea város romjai. A hegyre épült citadellából (ezért citadella, mert hegyre épült -ez olyan, mint a meteorológiai jelentésekben a „Zivatarok idején szélerõsödés”: hát azért zivatar, mert erõssebben fúj a szél, különben az a neve: hogy esõ, simán) már csak kívülrõl látható valami: boltíves tartók, falmaradványok jó távolról is mutatják a hely erõdítmény-jellegét. Belül már egy mostani szakadt arab falu van csak, történelmi emlékek nemigen láthatóak. De itt van nem messze, a régi városban a híres oszlopsor!

Apameát már az ókorban is lakták, Nija város néven a bronzkorban a legjelentõsebb fejedelemségének székhelye volt. Krisztus elõtt 300 évvel nevezték el Pella-nak, majd pedig Apamenának. Ezekben az idõkben igen jelentõs várossá fejlõdött, 30.000 lovával, 500 harci elefántjával itt állomásozott a királyi ménes. Pompeius 64-ben elfoglalta és lerombolta a citadellát, de a várost tovább fejlesztette. Ekkor épült a ma is fantasztikus oszlopsor –ha valaki esetleg járt Jordániában: a Jeras-i romok, ha kisebb kiterjedésben is, de hasonlóak hozzá, bár azt ott egy város szorítja maga közé, itt pedig kint a nyílt színen, a félsivatagos pusztában, 2,5 km !! hosszan sorakoznak az oszlopok a Cardo Maximus mentén. Képzelj el egy sík, kopár vidéket, egy fensíkot és rajta, mintha a semmibõl nõtt volna ki, ott egy oszlopsor. Hatalmas. Hogy nincs körülötte még egy fa sem, csak a nagy semmi, szinte valószínûtlenül emelkednek ki a horizontból. Annak idején fedettek voltak ezek az utak, 20 méteres szélességükkel, a 10 métert is meghaladó oszlopok között. És itt van még Apamea színháza, a 145 méteres homlokzatával a világ egyik legnagyobb szinházi létesítménye.

Mielõtt még felkapaszkodnánk a hegyre és a város romjait õrzõ fennsíkra, egy kellemes arab-uvaros múzeumnál áll meg a taxi: mozaikok vannak mûsoron. Na lássuk.

A múzeumban római emlékek, kõfaradások, kõkoporsók és persze mozaikok. Rajtunk kívül a kutya sincs itt, nem számítva a belépjegyet szedõ faszit, és azt a két munkást, aki biztos már aléltra dolgozta magát a restaurálásokban, mert míg ott voltunk, el nem mozdultak az árnyékba lerakott szõnyegükrõl –alig vesszük õket érszre az udara besütõ vakító nap miatt. Ha ezer évig kibírták ezek a kövek, nehogy már kapkodjunk velük!

A múzeum nagyon barátságos. A mozaikok a jókora udvar körüli négyszög alapú fedett épületben vannak, ami a kinti meleghez és napsütéshez képest félhomályos termeivel megadja az alaphangulatot. A mozaikokon növény- és állatábrázolások (nyúl, szarvas, kutya, párduc, szárnyas oroszlán), vadászjelenetek, sõt emberi alakok is, remek pasztell színekkel.

A taxi ezek után felvisz minket végre az oszlopokhoz. Még oda sem érünk, de ahogy meglátjuk a horizonton, azonnal megállunk hogy lefényképezzük, innen távolról. A semmibõl elõtermõ „mister antik, antik” helyi ürgét még csak elhajtjuk, de egy közeli házból õrülten ugató és a láncait rángató kutya miatt inkább úgy döntünk, hogy szebb lesz közelebbrõl. (AZ oszlopokhoz közelebb, a kutyához távolabb.) A taxival megkerüljük a hajdanán 2500 hektár területû város omladozó falait és a sofõr kirak az oszlopsor északi részén. Menjünk csak végig, õ addig a Cardó déli végénél vár minket, ahol egy kávézó egzisztál. Ez így tökéletes: végigsétálunk majd szépen az út lekopott kövein, mint anno a rómaiak. Ez az út hosszabb még a Palmyra-inál is, pedig az sem piskóta –majd még oda is eljutunk, az utazásunk során. Szinte felesleges említenem, de annyira jó: az egész területen egy lélek sincs rajtunk kívül. Jó egy óráig lépegettünk, míg a végére értünk, de élõlényben újra csak egy régiségeket kínálgató pasi tûnt fel (és gyakorlatilag minden különösebb harc nélkül elhúzott), madarak az oszlopok peremein és jónéhány gyík: egyik sem zavaró ha az ember át akarja érezni a hely hangulatát. Elképesztõen jó, hogy Szíriát így elkerülik a turisták: máshol, pl. Olaszországban, Görögországban egy hasonló létesítménynél lépni sem lehetne. Nagyon sok még a földön fekvõ, töredezett oszlop és épület maradvány. Nem látszik semmiféle jele se annak, hogy bárki is foglalkozna az összeállításukkal, de így is nagyon kerek a dolog. Lépkedni a jókora, legömbölyödött kõkockákból kirakott úton, a nap vakítóan süt, az ég gyönyörûen kék, az oszlopok fehéren magasodnak. Mit mondjak…

A taxisunkat megtaláljuk a kévézóban, vizet veszünk és megyünk tovább. Visazérve a faluba a gyerekek megint mennek az iskolából hazafelé: ezeknek a napja azzal telik, hogy ide-oda ingáznak délelõtt-délután a suli és az otthonuk között, ami persze nem egy ugrás, de 11 körül már a tantóbácsik is megunták sok tanítást, és sziesztázni vágynak, a gyerek pedig húzzon haza. Ráér várni délutánig a tudomány.

Útközben újra keresztezzük az Orontesz folyót: itt egy jobb önzözõcsatorna szélességû: nem hiszem, hogy tizenöt métert elérné, a mélysége pedig fél bivalynyi, ami következtetés onnan vonható le, hogy egy kisebb csorda tanyázik a vízben és kilátszanak. Elképesztõ, hogy ezzel a nudli vízmennyiséggel termékennyé tudnak tenni egy ekkora völgyet! Amúgy amikor izraeli mezõgazdászok Magyarországon jártak és a hazai gazdák siránkoztak nekik az aszályról, õk meglátva a Dunát-Tiszát a hasukat fogták a nevettükben: itt, aszály, micsoda jó vicc! (Ja, tenni is kéne valamit, nemcsak a markunkat tartani az állami támogatásért, bár nálunk inkább a kormányok voltak az egészért a felelõsök, akik elõször totálisan gazdaságtan mértékûre aprították fel a földeket, aztán meg nem mertek hozzányúlni politikai okokból, míg az egészre a koronát a sztárügyvéd miniszterkedése tette fel –mármint a saját fejére, majdnem- és mostanában pedig hazafias érzelembõl petíciót irogatunk alá szorgosan, hogy az eddig amúgy is szivatott városok helyett inkább még több pénz ömöljön be ebbe a feneketlen zsákba. Aki pedig a Torgyánt engedte garázdálkodni, az az agráriumhoz legyen szíves többet nem hozzászólni.)

A folyót elhagyva az Anszariyya hegység felé haladunk: ez az északról dél felé húzódó hegylánc zárja nyugatról az Orontesz folyó völgyét. Az elõttünk magasló hegység túlodalán már a Földközi tenger felé lejt és valahol a közepe táján kell lennie a következõ várnak, Szaladdin szultán (teljes nevén: al-Malik an-Nászir Száláh ad-Din Júszuj ibn Ajjúb) várának.

Szaladdin szultán az arab történelem dicsõséges alakja, a helyi Mátyás király (az igazságos Hunyadi, nem pedig az igazságtalan Rákosi). Szaladdin szobrai, emlékmûvei, tettei emlékeivel számos helyen találkozhatunk. Pedig Szaladdin kurd származású volt, amely nemzet jelenleg Szíriában sem élvez nemzetiségének megfelelõ mértékû önállóságot –de hát Mátyás király is román volt, mármint egyes keleti szomszédaink szerint, és ebben legalább annyian hisznek, mint nálunk abban, hogy mi valójában õscsakrás sumérek vagyunk, egyenest a Szíriuszról: mindkét országban van még hely phszihiátrián, reménylem.

Minden esetre Szaladdinnak, a „vallás megrefomálójá”-nak sikerült visszafoglalnia Jeruzsálemet a keresztesektõl. (Bár nem kifejezetten szíriai téma, de összefügg: közismert, hogy Jeruzsálem a mohamedánoknak is szent hely, „al-Kudsz”. Egyebek mellett Mohamed innen emelkedett az égbe al-Burak nevû lován, Gábriel arkangyal segítségével; itt épült a szikladóm azon a helyen, ahol Mohamed lábnyoma található –azt mondják, hogy látható ma is, de amikor arrafelé jártam, az én bõrszínemmel nemigen volt javasolt a látogatása. Keresztény részrõl pedig nem kell magyarázni a város jelentõségét; sokaknak megérte tehát a csetepatét.)

Amíg el nem érjük a hegységet, elég egyhangú tájon megyünk keresztül. Itt a kultúrnövények nem nõnek magasra –vízveszteség-, és több helyen is már le van szedve a termés, üres a föld. Vannak viszont rajta birkák és beduin sátrak. A sofõrünk a hiányos nyelvtudásával olyasmit mondogatott, hogy a vándorló beduinok most ezen a vidéken éldegélnek, ahol juhaik számára azért van mit legelni, akár a már leszedett növényzet maradékát. A gyapjút lenyírják, majd továbbállnak, alkalmasabb területek felé. Vannak errefelé gyapotföldek is, amikrõl késõbb eléggé érdekes volt hallani, hogy a helyiek –meghallva, hogy magyarok vagyunk- egybehangzóan bizonygatták, hogy hozzánk is kerül ebbõl a termésbõl.

A beduinok hosszú, négyzetalapú, elég szépen, sarkosan levert sátrakban laknak. Katonai jellegüket a színük (vöröses, zöldes, drappos, világosszürkés) és a körülöttük levõ kupleráj oldja: szanaszéjjel mindenféle használati holmi, rozsdás víztartályok, száradó ruhák. A nyár még a legrendezettebb, mert azok egybe vannak, nem császkálnak mindenfelé el.

Ahogy elérjük a hegység lábát az út észak felé fordul, mielõtt még elindulna fölfelé. Az emberek ruházata is alakul. Itt már kurdok is élnek, akik jellegre és ruházatra elütnek a korábban látottaktól. Leginkább persze a lányokra figyelünk, akik többnyire feszes farmerben, és fejkendõ nélkül sétálgatnak haza, történetesen az iskolából. És csinosabbak is, kifejezetten.

A hegységben kellemes az idõjárás, a nap jól melegít, de érezhetõen visszafogottabb, frissebb a meleg. Tûlevelû erdõk és mediterrán növényzet telepedett meg a vöröses földön, fehér sziklákon, akár Dél Európában. Felérünk a tetõre, megállunk, alattunk az Orontesz völgye a látóhatár szélén homályosan látszó kisebb dombokkal, valamint egy nálunk alacsonyabb dombocskán egy vár romjai látszanak felülrõl, a Qala’ at Burzei, valamikori keresztes vár, amit Szaladdin 1188-ban elfoglalt. A keresztesek szentföldi gyõzelmének idõpontjához viszonyítva nem tartotta magát sokáig, ami nem is nagyon csodálható, mert nem egy gigászi a domb és a vár sem egy hatalmas építmény. A sofõr szerint angol turistákat vitt a várhoz, akik onnan másztak fel ide, ahol most mi vagyunk, de egy napjukba tellett és vörös volt a fejük, amikor felértek –ez kivehetõ a jelbeszédbõl. Mily érdekesség errõl a várról! De mi nem is foglalkozunk ilyesmivel, még a lemászás gondolatával sem.

Áthaladunk még néhány párházas poros falun, egy szépen kicsinosított üdülõhelyen (név szerint Skunfeh), amirõl a sofõr széles kézmozdulatokkal magarázza, hogy tele-tele-tele vannak amerikaikkal és angolokkal. Kétségtelen, a villák, kertek, az utak, a pázsit igen korrekt módon van karban tartva. Biztos, hogy nem a helyi halandóknak.

Igen jó itt az éghajlat, meleg, mégis hegyvidéki, plusz erdõk, el is hiszem, hogy sokan csípik és ahol ráadásul a nyugat-európai nyugdíjakból királyként lehet élni. Én is, én is, én is! –bár én már valszeg nem, de a gyerek talán. Nagy mázli, hogy nem sikerült megfúrni az EU-hoz való csatlakozást, hogy „kicsivel több szól mellette, mint ellene”.

Addig kanyargunk, amíg egy jókora szakadék túloldalán levõ sziklás hegyormon egy várrom tûnik fel, ez Szaladdin vára. Körülöttünk is mindenfelé és a túloldali várat is sûrû fenyõerdõ veszi körül, ebbõl magasodnak ki a fehér falmaradványok, tornyok. A citadellát a bizánciak építették, 976-ban, majd a keresztesek foglalták el, akiket Szaladdin váltott 1188-ban. Az ezt követõ évszázadokban tovább erõsítették, de mára már közel sincs olyan jó állapotban, mint Krak. Arábiai Lawrence azt írta róla, hogy a várépítés terén ez a legszenzációsabb, amit valaha látott”. A vár a völgy innensõ oldaláról nézve inkább nagy kiterjedésével, mintsem hatalmas falaival tûnik ki: a várfalakat tartó szikla enyhén lejt, legalább 400 méter hosszan. Az alsóbb részeket a fenyõerdõ már erõsen belepte így nagyon jól néz ki, ahogy a fehér falak körülveszik ezt a sötétzöld foltot. A felsõbb részeken már jobb állapotban vannak a maradványok. Azt írtam, hogy nem is a magassága hanem a mérete volt a lenyûgözõ, de ahogy kanyargunk lefelé a völgybe hogy a túloldalon felkaptassunk egy alig egy autónyi szélességû szerpentinen a bejáratához, hát most látszik, micsoda magasságok vannak azért itt –beleértve persze a bázisul szolgáló sziklát. Mielõtt még elindulnánk a túloldalra, a sofõr elég egyértelmûen jelezte, hogy lám, itt van mellettünk egy étterem, van egy étterem mellettünk, itten van, lám. Mi pedig úgy döntünk, hogy inkább a kirándulás végeztével fújjuk ki magunkat, így köszönjük az infót és mondjuk, hogy menjünk csak tovább. Ha talán jobban törte volna magát eddig a pasi, de nemigen.

A vár bejáratához egy szûk szoroson lehet bejutni, jobbról-balról hatalmas sziklák magasodnak, és a közöttük levõ rés alig 10 méter széles. Innen lehet gyalog feljutni a vár bejáratához, egy kis lépcsõmászással. Jó meleg van, de szerencsére a túloldalról látott erdõ szépen körülvesz bennünket és a fák árnyékában könnyen lehet haladni. A lépcsõ aljában pasik üldögélnek, mellettük lovak ácsorognak, kissé arrébb fényszórók és egyéb filmes kellékek: forgatás, ami éppen szünetel a melegre, a sziesztára és a helyi munkamorálra való erõs tekintettel. Zsombor noszogatom, hátha elcsíphetünk néhány kikötözve felejtett szépséges fehér rabszolgalányt, akit elragadnánk a statiszták elõl és a magunk hasznára fordíthatnánk a hálálkodását. De sajnos, nincsenek ilyenek, hiába kukucskálunk be a sötétebb zugokba is, hátha. Nem is lesz valami érdekfeszítõ ez a mozi, kenjék a hajukra.

A várban alig van turista –ez már közhelyszerûen ismételgetem mindenhol, de tényleg. Létszámolvasást nem tartottam, de rajtunk, a hûsölõ stábon és néhány enervált munkáson kívül (ezek Sztahanov elvtársról tutti nem hallottak és ha ilyen elánnal folyik a renoválás, okosabb lenne egy vadonatújat építeni) talán három-négy franszia csaj mászkál csak a romokon de azok is mindig útban vannak, mert amikor az egyik bástya tövében éppen könnyíteni készültem (magamon és egyben sorsomon is), hopsz, megjelentek a túloldalon de „Oh, páhvdon” kacajjal vonultak vissza. Mit gondoltak, Szaladdin mit csinált, ha úgy adódott? Korhû cselekemény tanui lehettek volna, ha el nem szaladnak. Valóság show, az évszázados hagyományok alapján.

A vár belül vegyes képet mutat. Vannak teljesen felújított épületek, kapuk belsõ terek, de közvetlen mellettük érintetlenül fekszenek a leomlott kövek, gyom és kisebb bokrok nõnek ki a rések közül, mintha semmi sem történt volna évszázadok óta. Bebarangoljuk, amit csak lehet. Nagyon kellemes a séta, belülrõl is jó nagy a vár, nemcsak kívülrõl látszik annak. Vannak jó meredek lépcsõk is, direkt jó dolog kicsit mászkálni ezeken fel-le. A kilátás inkább a körülvevõ hegyekre van, ezért nem kelti azt az uralkodói érzetet, mint pl. a sík vidék fölé emelkedõ Krak, de ez is nagyon remek. Jobb az éghajlata, hûvösebb, tele van fákkal. A hegyoldalakon kanyargó kis utak emelkednek, a hegyek között pedig egy völgyet követünk a tekintetünkkel aminek végén, légvonalban kb. 25 kilométerre, kissé homályosan, de azért már kivehetõen már látszik a Földközi tenger kék víztükre. Mi nem megyünk arra tovább, hanem visszaindulunk Hamába, ahová a morc sofõrünkkel szerencsésen meg is érkezünk.

Mivel reggel óta nem ettünk semmit sem, nem vacakolunk, hanem átugrunk az Ali Babá-ba enni egy kis pitás ügyet. Még most is rövidnadrágban vagyunk, ami csak akkor tudatosul bennünk, amikor észrevesszük, hogy még a korábbinál is jobban nézegetnek minket –de nincs negatív megjegyzés, még az idõsek részérõl sem. Amikor tartunk a Baba felé, jön szembe egy (hosszúnadrágos) turistapárt kisérve egy nagyon csinos arcú, de fejkendõs helyi lány. Ránéz Zsombor lábára és teljes lelkesedéssel az amerikai filmek stílusában kiszakad belõle az elismerés ott, az utca közepén: Wooooow! (Így kell írni, hogy váuuuu?) Láthatólag tetszik neki a látvány, ami nagy derültséget okoz mindkét oldalon. Jaj, de szeretünk szexisnek lenni! Az Ali Baba törzsközönsége sem emel kifogást, hogy ott kajálunk velük együtt, ilyen szemérmetlen öltözetben. 2 kicsi shawarma és két mokkáscsészébe mért tea 70 pénz (2×25 + 2×10 felbontásban) –nem volt nálunk a bögrécskénk –ennyi pénzért azt is telemérik, a maga jó 4 dl-ével. Ez kajának elég gyenge, így hazafelé veszünk egy nejlonzacskó pitatésztát, ami egy tucatot tartalmaz. Kétfajta van: nagyobb átmérõjû pitáscsomag világosabb színben, meg kisebb átmérõjû lepények, sötétebb színben. Mivel a nagyobbat sosem tudtuk megenni, olyan sok volt, most a kisebbet vesszük. Eszegetjük a GH-ban, de valami rémesen rossz –mi a fene van ezzel? Hát az van rá írva, hogy NO SUGAR, az íze alapján pedig tutti, hogy korpából készült, legfeljebb egy kis faforgáccsal ízesítve. Nem túl lelkesen eszegetjük, pedig iszunk hozzá sört is, és az tudvalevõleg sok mindenre gyógyír. De nemcsak kenyéren él az ember! (Hanem korpán is.) Zsombor szerint a mondás valójában úgy szól, hogy Isten igéjével is, ahogy a „Képes Biblia kisdedeknek” címû kiadványban leírtakra visszaemlékszik, mint mûveltségének egyik meghatározó élményére.

De nem lesz ennek jó vége, menjük valami normális helyre kajálni. Zsombor az LP-t tanulmányozva arra javaslatra jut, hogy menjünk a Family Restaurantba, ami ugyan nem olcsó, de nagyon dicséri. Menjünk. Kicsit még pihengetünk, teszünk-veszünk és késõ délutánig és inkább szürkületkor, felkerekedünk. Útközben Zsombort két csapás is éri, amibõl egy is bõven elég lenne számára. Elõször is jön a túlsó járdán három csajszi, fejkendõben, egymást karon fogva, ahogy dívik errefelé, de átvágnak és egyenesen nekünk tartanak, nagy jókedvvel. Na, mi lesz? Hát az lett, hogy megállnak elõttünk, bemutatkoznak, kézfogással és mindenképpen beszédbe akarnak elegyedni. Én jóságos pedofil módjára válaszolgatok nekik, de Zsombor rémülten nézeget szerteszéjjel, mikor érkezik kezében a herélõbicskával az egész férfirokonság, hogy toroljon. De mielõtt ez bekövetkezne (Zsombor így sokadszorra csalódik a szírek hagyományõrzését illetõen) a lányok szépen elbúcsúznak és távoznak. Gyakorolták az angolt, ki vannak elégítve. (Egyéb jellegû kielégülés úgysem lesz nekik a házasságig.) Nem kell tehát parázni; Krúdy Gyula is megállapíthatná, hogy atyafiságos jóindulattal nevelkedett lányok ezek, akik soha sem szöknének meg színi mûvésznõnek avagy légtornásznõnek ámbátor tudvalevõ, hogy a fiatal hölgyeknek igen erõs kedvük vagyon e pályákhoz.

És amúgy ne foss –orientálom Zsombort találó egyszerûséggel.
De alig, hogy kikecmergünk ebbõl a félelmetes szituációból újabb balvégzet közeledik felénk két allahosan bebaszott, 20 év körüli srác formájában, akik módosult tudatállapotú arckifejezéssel és az elismerõ csettintésre méltó állapotukra jellemzõ megkülönböztetõ hang- és kézjelzésekkel közelednek. Csütörtök este van, holnap tehát ünnep, így ma a legalkalmasabb arra, hogy erezd el a hajam legyen. A fiúk sem restek, kezükben egy-egy másfél literes mûanyag palack, abban pedig langyos sör lötyög, amivel jó szívvel meg is kínálnak, amikor elénk állnak. Vendégszeretet. Sajnos mi a szívünk szerint nem kívánunk élni a zavaros, langyos sör mûanyag palackos változatával, ezért azt mondjuk, hogy absztinenció, meg betegség a gyomorral, meg a vallásunk, meg a szokásaink, meg minden ami még eszünkbe jut, csak ne kelljen. A fiúk jókedvét ez nem veszi el, többszörös kézfogás következik -ugyan nem értenek angolul, de akceptálják a tiltakozásunkat, nagy mázlinkra, de nagyon-nagyon sajnálják. Én nem hittem volna, hogy Szíriában nyíltszíni alkoholizálással is találkozok, de késõbb lesz még újabb felvonás is, ráadásul nem is mûkedvelõ módon bemutatva, ebben a mûfajban. Jó az ország!

A Family Restaurant valóban elegáns hely, kiskocsin tologatják aki a cuccokat –atyavilág, mint fogunk mi itt fizetni! Szerencsére, ma este pár egységnyi kisded Sétáló János is velünk sétált (még Budapestrõl, Gabi barátnõnk jóvoltából), akik most is segítenek a lazulásban. Nagy titokban gyorsan magunkhoz szólítjuk õket.

Az étterem nagy teraszán nincsen sok vendég, de van szökõkút, meg fák, meg minden, beleértve jókora csótányokat is –nem azok a damaszkuszi soványkák, templom egerei, hanem már tisztességes méretûek-, és amelyek remekül festenek a fehér, csillogóan tiszta kerámia padlózaton, amint éppen a dolgukra sietnek. Bebizonyosodik az az alaptétel, hogy ahol van a bogár, ott van bogár (lehet, hogy rovar? –nem voltam erõs biológiából, mármint az elméletet illetõen), függetlenül a hely színvonalától. Zsombor most egyszeriben rosszul van ezektõl a méretes csótányoktól, meg hogy kaja (tény, Thaiföldön is csak én ettem meg a sáskát), de én meg attól vagyok rosszul, hogy kit is hoztam magammal el ide! Az anyád vagy, álruhában? –kérdém én szépszóval és keresem is a megfelelõ igét is: Anyja lánya! mondom végül neki felindultságomban –ennél nagyobb sértés nem létezik fiúgyermekre a családunkban, még a „Te köcsög”-öt is ûbereli. Kicsit meg is bánom, mert Zsombor alapvetõleg jó fiú.

De, hogy egy atya mit meg nem tesz a fiacskájáért: az éppen soros csótányt spiccel arrébb igazítom, hogy csak úgy szánkázik végig a tükörsima csempéken, de csak lágyan, finom érzéssel (lávmi tender), és nem brutálisan ránehézkedve, mert nagyon tud recsegni amikor szétlapul –ez szigorú tapasztalati tény. Na, mit együnk mostmár, nyafi?

Étlap nincs, de a pincér perfektül beszél arabul ami tökéletesen kielégíti a helyi family-k igényeit. Én speciál egy kukkot sem értettem a beszédébõl, de igyekeztem udvariasan érdeklõdõ tekintetett vágni –úgy festhettem, mint egy kifürkészhetetlen mosolyú Titokzatos Idegen. Szép lehetett.

A pincérre is hatással van a produkció és kerít valakit, aki legalább a számokat tudja mondani angolul: egy sör 75 pénz (mert van sör, ezt az LP is írta), ez a lényeges, a többi majd adódik. Úgyhogy jöhet is szépen, végigrendeljük fél (virtuális) étlapot. Az egyik pincér mondja a kaják arab nevét, a másik az angol árát és mi meg bólintunk, találomra. (De nincs átvágás, stimmelt végül a számla.) Istenesen bekajálunk, mezze (savanyúság-elõétel), humusz (csicseriborsó krém: eddig errõl nem nyilatkoztam részletekbe menõen és most sem fogok, de az biztos, hogy elsõre olyan íze van, mintha a készítése közben egy doboz cigarettát is kiáztattak volna, de ha az ember három alkalommal legyûri, a negyediktõl kezdve ugyan már függõvé válik, de jó sose lesz; józan kritikával szögezzük le, hogy ez a készítmény még nem érett arra, hogy a világörökség része legyen), majd húsok és egyebek következnek és a butéliák is fogynak. Disznóhus persze nincs, de szójából kis ügyességgel azért készülhetne körömpörkölt, amivel egyben el is tudnánk kerülni a kellemetlen deréktáji zsírpárnákat. De nem készül ilyesmi, fájlalom.

Ahol a test imígyen megkapja a magáért, a szellem is hozzá szárnyal: épületes beszélgetést folytatunk közben arról, hogy mi a praktikusabb egy házasság alatt: fix, avagy inkább alkalmi barátnõt tartani, beleértve opcióként víg örömlányok léha társaságát is –no, ez aztán határozottan elítélendõ! Persze, gyakorlati ismeretek híján csak elméletben értekezünk! -ki szeretném hangsúlyozni a félreértések elkerülésének elkerülése miatt. (A sör ugyan csak 3.6 fokos, de tud az témát generálni bizonyos mennyiség után, ráadásul titkon a whiskyvel tunningolva.) A beszélgetés fundámentumát Bölcs Salamon Király intelmeibõl a „Mély verem a tisztátalan asszony és szoros kút az idegen asszony” (Példabeszédek, 23.27) szolgáltatja. El rugózunk ezen is egy cseppet.

Kõkemény 18 dollárnak megfelelõ fontot hagyunk itt, ami a mi gyakorlatunkban gigászinak minõsül és tán még az idézett Salamon Király is szívná a fogát, jómagam sem kerültem extázis közeli állapotba, de megérte. Holnap majd böjtölünk. Vagy nem.

Miközben hazafelé ballagunk szemléljük az esti forgalmat. Feltûnõ, hogy elég sok a rendõr, de azok nem csak úgy lófrálgatnak cél nélkül, meg vakarják a töküket, ha az hiszik, hogy senki sem látja, hanem folyamatosan foglalkoztatva vannak: a blokkjukra szinte folyamatosan irogatják fel a kocsik rendszámát. Mivel ennek a mûveletnek semmi további következményét nem látjuk (nincs pénzbírság vagy egyebek) nem tudom másnak betudni, mintsem annak, hogy állandó nyilvántartás készül és ha valami balhé történne a környéken, ezekbõl a feljegyzésekbõl lehetnek tudni, kik mászkáltak errefelé.

A hotelben Zsombor ledõl, de lévén csak este 10 én még nem vagyok álmos. A teraszon egy német fiú-orosz lány párral szaporítom a szót és csak éjfél után fexem le. Amint elalszom jó hangosan befut egy e-mail Budapestrõl, miszerint odahaza havazik. De rohadt fontos volt ez az infó! Itt erre az idõjárásra kevés a valószínûség, mivel tegnap 30 fok körül lehetett árnyékban és nem gyülekeztek hófelhõk sem. Amúgy szokott itt havazni, de nem októberben.

Okt.24 Péntek

Reggel 5-kor nemcsak a müezzin hangja (Ó, hogy az a szerelmes szarvas és a kedves zerge emlõi elégítse meg minden idõben, a jó szokásával egyetemben! -ez elõbbit különben megint csak az a Bölcs Salamon javasolta valakinek), hanem sok egyéb más ricsaj is behallatszik (éneklés, beszédek, recsitálás). Ezt a plusz örömzenélést a péntekkel, mint ünneppel magyarázunk magunknak. Kicsit még alszunk, aztán készülünk a mai taxis programra, ami a Halott Városok megtekintését tartalmazza.

Reggeli: tea az Ali Babából, lepény pedig a tegnapi korpás maradéka, amire rápréselünk egy camembert sajtot, ami valahogy felbukkant a hátizsák aljáról, rajtaütésszerûen. Nem lehet okunk panaszra, hogy nem eléggé érett a darab –az sem volt normális, aki ezt a sajtot a bakonyi levegõ friss fuvallatával reklámoztatja. A takarító gyereknek közben meg ezer a gondja velünk, csóválja a fejét, de hát az övé, ha akarja, csóválja. Ez a srác szólt a sör miatt is, hát most meg jön és kérdi, hogy mit csináljon a szobában levõ üres sörös üvegekkel –mert ott ugyebár szabad inni, csak a teraszon nem. Dobjam ki? –kérdi, de mondjuk hogy ne (ugyanis betétdíjas, visszaveszik, Damaszkuszban 5, itt pedig 10 ruppó a csereérték). De tegnap csak 3 db volt –mondja, ma pedig már 6 db van! Tehát kutat a fiú! Köszönjük a röpke leltárt és mondjuk neki, hogy csere általi újbóli feltöltõdésre kerültek. Á-á-á-á!! -véli erre õ, ezt nem hitte volna, láthatólag. Nem bírjuk a szöszölését, kimegyünk a teraszra a maradék teánkkal, de kijön utánunk, hogy mi is van a bögrében, csak nem talán sör? Nem az van benne, te büdösbogár, különben van-e valami semmi közöd hozzá? Amúgy tea, nézzed vazze. Tea? Honnan? –így a vallató tiszt. Hát a Babából, te geci effendi. Az nem jó hely –világosít fel, és mond egy másikat (minden turista álma lehet egy ilyen túlmozgásos takarító). Ha már kutatott, biztos szembe került a két butélia whiskyvel is meg a kiegészítõ egészségügyi felhasználásra hozott, piros kereszttel díszített, sötét színû, gömbölyû üvegecskébe rejtett hungary(uni)kummal is és így oldja magában az õtet látványilag ért sokkot. Szerencsére most már elhúz a pasi mert már nagyon érik, hogy seggberúgás általi mártíromságot szenvedjen.

Kellemes friss a reggel, 20 fok körül, van egy-két felhõ is. Zsombor fázásit játszik így ma csak én leszek rövid nadrágban, és majd meglátjuk, hogy kattannak-e most is a csajok, testem kelt-e bennük vad vágyakat. Zsombor nem bíztat vérmes reményekkel. Befut a taxisunk és mehetünk. Péntek és a csekély forgalom ellenére elég sok a rendõr a városon belül, és ellenõrizgetnek is, de mi nem kerülünk sorra; a városon kívül gyakorlatilag nulla a forgalom. Az út szélén pisztáciát vagy valami hasonlót árulnak (posztás-halibi –mondja a sofõr, én meg buzgón feljegyzem, ami vagy azt jelenti, hogy „pisztácia termése, csonthéjas tokjában”, vagy azt, hogy a morva annyát a sebességváltónak). Anyázni ellenben én biztosan anyázok, ugyanis kiderül, hogy a mag csonthéja körül kívülrõl egy vöröses színû lágy burok is van, amirõl tegnap én még azt hittem, hogy ehetõ. Rendben, tényleg pocsék volt az íze, de azt gondoltam, hogy az élet nem habostorta, míg most rá nem jöttünk, hogy a mag belsejét lenne inkább célszerû elfogyasztani. Mérgezõnek szerencsére nem volt mérgezõ, mert még élek.

Letérünk az országútról és kis, poros falukon húzunk keresztül. A földszintes házak betonból készültek, többnyire díszítés nélküli sima falakkal, ablak se nagyon. Az asszony ne kukucskálon kifele, a Pista szomszéd pedig befele. Péntek lévén csak néhány szakadt kiskölyök szaladgál az utcán, lassan ballagó szamár húzta kétkerekû kordét, traktor vontatta, díszesen kifestett vízszállító tartálykocsit kerülünk, egyik sem rohan. A sofõrünk lelkesen dudál mindegyikre. Õ a géperejû, az utcák császára.

Megállunk egy véletlenül nyitva levõ utcai sütödésnél, ahol olajban sütött falafel golyócskákat vásárol a sofõr. Mi is megkóstoljuk: nem rossz, összegyúrt és kisütött prézlire hajaz, de a mûveltek tudják, hogy ez valójában csicseriborsóból van összegyúrmászva mégha ez nem is érzékelhetõ, bár én az életben soha sem gyurmásztam össze csicseriborsót, még azért sem, hogy olajba vágjam. Bizonyságul a bekevert csicseriborsó sárga masszája ott van a sütödés mellett, egy szép kis lavórban. Abból gyúródik, ha közönségigény mutatkozik rája. Kissé arrébb egy talpig feketébe öltözött, fejkendõs asszony szintén a falafel termékpályájának egy korábbi szakaszában foglalatoskodik: magát a csicseriborsót borogatja át egyik edénybõl a másikba, jó magasról hullajtva lefelé a szemeket, hogy így a szél kifújja belõle a pelyvát és a kevésbé erõsen kapaszkodó hangyákat, amelyek nem feltétlenül szükségesek a falafelbe, minden jel szerint. Lévén az nem húsétel. Tényleg, a hangyát ehetik a vegetáriánusok?

A falucskákat elhagyva kiérünk az országútra, ami elég rossz az állapotú, igencsak keskeny, de semmi forgalom nincs. Megyünk, hogy meglátogassuk az elsõt a „Halott városok” közül, ahová különben helyi ember minek menne, legfeljebb a turisták.

Ennek régiónak az egyik fõ látnivalói az úgynevezett halott városok. Ezeket a városokat a III – VI. században építették, az antióchiai bizánci keresztények. Fénykorukban a városkák száma kb. 600 volt, ami azért azt is jelenti, hogy többségükben nem voltak a mai mérettel városnak nevezhetõek, sõt többnyire falunak is csak jóindulattal.

Mitõl váltak halottá, tehát miért hagyták ott lakói? Nem tudni. Az okát lehet a misztikummal vagy harci cselekménnyel magyarázni mivel errefelé, sem egyik, sem másik ok nem menne ritkaságszámba, de konkrét feljegyzés nem maradt fenn.

(Ezt a kérdéskört a T község kocsmájában, az állandó programként szereplõ nem-író – nem-olvasó találkozón is boncolgatta a helyi tudományos közélet és felmerültek olyan nézetek is, hogy nemiscsak ez bizonytalan ebben a mai karcos világban, hanem inkább csak abban az egy dologban lehetünk biztosak, hogy a tehénszar a lapjára esik –megjegyzem, hogy egyáltalán nem szolgál az állampolgár hátrányára, ha idõközönként íly filozóf körökben is pallérozza az elméjét.)

Summa-summárum –eltekintve T. községben folyó, imént említett tudományos szimpózium végredménytõl- leginkább arra hajlanak a kutatók, hogy a városok virágzását a kereskedelemnek tudják be, és amikor a kereskedelmi utak megváltoztak, ezek a városok a funkciójukat elvesztették és elnéptelenedtek. A jelenlegi veszélyeket az LP szerint a kóbor, vad kutyák okozzák és a nevét is megírják annak az útikönyv szerzõnek, akit felkergettek a falra, és aki még így is jobban járt mint a kísérõi, akiket meg is haraptak. (Ezek a kóbor kutyák elviekben nem piskóta dolgok errefelé: amikor napokkal késõbb egy teherautó platóján utaztunk át a sivatagon, láttunk is kóborolni ilyen kutyacsapatot, és elhullott, vagy autó által elgázolt kutya tetemén lakmározni. Kemény legénynek tüntek.)

Az LP azt tanácsolja, hogy vigyünk magunkkal köveket, amikkel majd elijeszthetjük õket. Ez túlparának bizonyul mert követ sem vittünk magunkkal és kutyát sem láttunk. Tipikus LP szindróma: az LP megírta a történetet és azóta minden turista ide jár kutyákat hajigálni, és mostanra már elfogytak a kutyák. Kõ –hát az van itt dögivel, minek kéne még idehozni. Csak az van. Elõvigyázatosságból mi annyit csináltunk, hogy nem mászkáltunk el egymástól messzire, én pedig még a GH-ban beraktam a hátizsákba a Rambóra fazonírozott túlélõkésemet, ami egyszer már megmentett minket, Ko Chang szigetén, Thaiföldön; nem is tudom, mi lett volna nélküle, nemigen tudtuk volna mivel rákenni a narancsdzsemet a bagettre. (De végül a hátizsákot ottfelejtettük a taxiban a bejáratnál, harcikésestõl egyetemben.) A halott városok ásza Serjilla, ez az elsõ úti cél.

A kanyargó, keskeny országutat hol egyik, hol másik oldalon falmaradványok kezdik szegélyezni. Ezek magassága alig egy méter és néha a manapság a délvidékeken szokásos kõfal, amelyet a mezõgazdasági vagy legeltetési okok miatt a területrõl kihordott kövekbõl emelnek, de nem helyenként nagyobbak a kövek és vörösebb színûek: ezek a hajdani várost szegélyezték. Beérkeztünk tehát Serjillába. Épületmaradványok is kezdenek feltünedezni, szanaszéjjel jókora építõkövek, valamikori házak maradványai, végül egy kisebb dombon levõ parkolóban megáll a taxis. Kiszállunk és körülöttünk, alattunk ott van Serjilla.

Hát ez nem a kisebbek közül való. Ami épületet lehet látni –maradványok jórészt, persze, de láthatóak még tök jó állapotban levõ is- annak alapján is lehet jópár kilométer széles. Körülöttük a sok leomlott hát építõkövei, szanaszéjjel, ameddig csak a szem ellát. Elindulunk. Rajtunk kívül csak egy kisebb csoport kóvályog ezen a jókora területen, de õk már kifelé jönnek, így megint egy lélek sincs. Élvezet így nézelõdni. Az idõ fátyolfelhõs, ha süt a nap, az is inkább csak gyengébben, tehát még a nagy meleg sem zavaró.

Annak ellenére, hogy a település tizenöt évszázada lakatlan, nem lepte be sem a homok, sem a gaz: a homlokzati kövei szépek, tiszták, remekül látszanak a díszítések, vörös homokos útjain csak néhol van egy kis fû. Persze, az éghajlat ilyen meg az esõhiány: ennyi idõ alatt pl. Angkort totál elborította a dzsungel.

Az épületek földszintesek, vagy egy emeletesek. Az emeletet tartó fagerendák természetesen már nincsenek (helyüket a bemélyedések mutatják) és a tetõk sem állnak már. A falak jókora kövekbõl épültek: hosszúságuk inkább több, mint egy méter szélességük félméter x félméter, de nem volt nálam collstock. Az alapvetõen fehér mészkõ köveket a vörös homokot hordó szél átfestette: az alsóbb részek erõsebben rozsdaszínûek, feljebb gyengébben és e között szinte már rózsaszínbe hajló árnyalatok is vannak. A díszítések, faragások is remekül kijönnek. A nagyobb épületek bejáratánál faragott oszlopok állnak és ezek tartják a rövidebb oldalakon levõ kõgerendákat is, amelyek most is a helyükön vannak, nem korhadtak el, mint a hosszanti részeken alkalmazott fagerendák. Vannak boltíves részek is. Itt is kötõanyag nélkül illesztették egymáshoz a követeket úgy, hogy egymáshoz szorulva álljanak össze kerek ívvé. Bár tudjuk, hogy ezerötszáz éve állnak így, mégis kissé rossz érzés pont alattuk ácsorogni, hátha éppen most gondolják meg magukat. Ráadásul ez a boltívbe rakott kövek nem illeszkednek egymáshoz minden pontjukon, így néhol gyönyörûen át is lehet látni, kifelé a felettünk levõ szép kék égboltra. A boltívek építõelemei sem egy legó méretûek, hasonlóan nagyok, mint a falak építõelemei.

Jó egy órás mászkálás után visszafelé indulunk Egy kissrác üget el szamarával, mint teljes helyi lakosság, aztán pár kéregetõ lányka mászkál a parkolóban, hátha jön újabb busz. Továbbindulás elõtt csinálok még néhány látképet a helyrõl: tényleg, mindenfelé csak kövek és kövek. Túl, a város szélén olajfaliget, a horizontot kellemesen hullámzó dombok zárják. Ez nem az Orontesz folyó völgyének termékeny földje, de nem is a sivatag: sok növény nincs, de az olajfák bírják ezt a talajt és vízmentességet. Továbbtaxizunk és nem messze innen újabb halott városhoz érkezünk: Al Bara.

Al Bara egészében talán kevésbé impozáns, mint volt Serjilla, de nagyon érdemes megnézni. Az LP szerint kiterjedésre ugyan nagyobb, de ez nem érzékelhetõ annyira, mert itt lényegében csak egy–egy épület, falrész, magában álló boltív maradt meg, amit teljesen körülvesz egy rendesen megmûvelt olajfaliget. Tehát adva van egy nagy liget és benne néhol épületek: remek látvány. Ugyanazok az stílusok, ugyanazok a színek a köveken, csak most nem egy kõsivatag öleli, hanem barátságos, zöld olajfák. A környék jelentõs olajtermelõ. Az olívának, a szõlõnek és a baracknak köszönhetõen már régen is nagyon fontos település volt, számos villával, templomokkal és a keresztesek is megfordultak itt.

A mostani lakosság most is ezeket a növényeket termeli apró parcellákon, az õsi építészeti maradványok között. Éppen olíva szüret folyik. A fák alá mûanyag fóliát tesznek hogy arra potyogjon az, amit a létrákra felmászó nõk, gyerekek leráznak, leszednek. Láthatóan családi gazdaságocskák. A család jókedvû, fõként a nõk nevetgélnek gyakran. A család feje (ez errefelé a férfit jelenti, nem mint nálunk) kissé eltávolodva egy kézi hajtású olajpréssel már dolgozza is fel a termést. Egy szép barna ló is van az egyik helyen, kikötve egy fához, mögötte pár méterre egy magányosan álló boltíves kapu, egy másfélezer éves építmény maradéka. A hajdanvolt épületbejárat egyik kapuoszlopa és néhány méter megmaradt fal magányosan emelkedik ki a nem túl magasra nõtt olajfák közül.

A megmaradt néhány épület talán még az elõzõeknél is jobb állapotúak. Az egyiknek kifejezetten összetett az alaprajza (kisszoba, nagyszoba, elõszoba, spájz, konyha), mi pedig az egyik szobából be, a másikból ki mászkálunk, teljes élvezettel. Tetõ nincs, a falak réseiben növények telepedtek meg, gyíkok szaladgálnak a köveken. Ellaknék én itt az olajfaligetben, csak egy tetõt kéne rátenni, meg bevezetni a villanyt-vizet, hogyha esetleg jönne valami csaj is errefelé, mûködjön a mosógép és tudjon vasalni –az ideális nõ úgyis vasalódeszkával jön egy magányos férfihez vendégségbe. Ja meg, menjen a hûtõ is mert magától nem hül le a sör, sajnos, ami az egyik nagy hátránya ennek az italnak.

Al Barán látható azok az egyedülálló építmények, amivel máshol nem is lehet találkozni: kövekbõl összeillesztett, 10 méter körüli négyszög alaprajzú házikók, egy kifejezetten kicsi ajtóval, mindenféle ablak nélkül, piramis szerû tetõvel (négyszög alapú gúla), teljesen jó állapotban: szellemházak, síremlékek ezek. Kívülrõl korintuszi oszlopokkal van díszítve, körben az épületeken díszesen megmunkált csigaszerû faragások. Belül jókora kõkoporsók, szintén sok díszítéssel.

Következõ állomásunk Al Mara, egy kisváros, ahol van egy mozaik múzeum, mozaikokkal. A múzeum kivûlrõl a szokásos négyszögletes, ablak nélküli épületegyüttes, elõtte fegyveres õrök is lézengenek –de mi a fenének? Amúgy elég nagy: a 16 században volt ez a háza egy pasának, névszerint Khan Murad Pasának. A mozaikok az V–VI századból valók, bizánci házakat díszítettek velük és mozaikügyekben jártasak élénken felizgulnak rá. Be kell vallanom, nálunk kimarad, mert tegnap Apameában már láttunk nagyon szép mozaikokat, fotózni pedig nem lehet bent –ilyesmivel eddig még nem is találkoztunk, ráadásul kõkemény 6 dollár a belépõ (Zsombornak a diákigazolványa miatt ennek a 10 %-a, mint rendesen, de akkor is). Nem lehet fotózni, kérdezzük? Na akkor húzás innen! -így megkönnyebbülünk és nem is megyünk be. Kívülrõl ellenben remekül be lehet látni az épület egyik belsõ falára, ahol mozaikból van kirakva a jelenlegi elnök apucijának arcmása. Alatta egy másik mozaik, amelyen két páva feltartotta nyakkal szemlél egy közéjük levõ korsót. Ez is szépen le filmezem, jól jöhet bármikor, és húzunk.

Mentségemre jegyzem meg, hogy az építészet, a tájak és az emberek sokkal jobban érdekelnek, mint a mozaik, a köcsög és a nyílhegy… Bár az is lehet, hogy kár volt kihagyni, mert a jordániai Nebo hegyen például igen szép összeállításokat lehet látni ezekbõl.

Bekanyarodunk egy körülnézésre a piacra. A piac fölé emelkedik egy 12. században épült, jó magas, négyszögletes minaret, alatta pedig nagy a rumli, de különben egy szokásos itteni piac, zöldségekkel, kajákkal, mindenféle edényekkel, szõnyeggel, ruhákkal, valamint a mikrobuszok megállójával, és ahol azonnal körénk sereglenek az emberek. Két férfi ragad az alakalmon, beáll egy csoportképbe is, hogy fényképezzem le õket –írtam már, hogy ez a módi itt nagyon megy. Gyorsan közéjük állok én is –ez még jobban emel a szemükben az akció értékén- igen barátságon átkaroljuk egymás vállát, mint régi jó barátok, akik sok év óta újra találkoztak, aztán éppen hogy csak kezet fogunk még a fél piaccal és már mehetnünk is tovább. Néhány kisebb gyerek fut még utánunk, akik valamilyen fatális véletlen folytán kimaradtak a kézfogásokból, hát gyorsan lejattolunk még néhányukkal, osszák szét egymás között.

Ez a nagy barátságosság nem mindig volt jellemzõ ezen a vidéken, vice és versa. Pl. 1098-ban erre jár nemes keresztényi küldetésben Raymond lovag, Toulouse grófja és többezer lemészárolt áldozat árán el is foglalta ezt a kis erõddel rendelkezõ városkát. Keresztes szemtanú feljegyzése szerint –azon az alapon, hogy nem találtak elegendõ élelmet a városban- a felnõttek egy részét fõzõedényekben megfõzték, a gyerekeket pedig nyársakra karóba húzták, megsütötték és megették.

Kegyetlenkedések nem voltak ritkák ezekben az idõkben, de ez az eset valószínûleg külön is kiemelkedett közülük, ha már maga egy keresztes szemtanú számára is említésre méltó volt. Ha már szóba került a téma, a másik kiemelt hasonló történet a Jordániában levõ Karak várához kapcsolódik, ahol Renald de Chantillon –szintén francia- a vár védõbástyáiról dobatta le a muzulmán rabokat, de napi foglalatossága volt a muzulmán szent helyekre tartó karavánok fosztogatása is. Karakot Szaladdin 6 éves (!) ostrom után tudta csak bevenni és a történetek szerint saját fenséges szultáni kezével csapta le a fejét a lovagnak –egyesek szerint: szúrta szíven- mivel a már leírt viselkedésein túlmenõen nem átallotta a szultán nõvérének karavánját is kifosztani.

Ne csodálkozzunk a muzulmánok viselkedésén, hiszen a keresztényi elvek között is szerepel, hogyha megdobnak kõvel, dobd vissza kenyérrel, tehát a lényeg: DOBD VISSZA!

A mai nap utolsó állomása a méhkas házak, amelyek már eltávolodva a folyó környékérõl, a sivatagos részen vannak. Azok a faluk, amelyeken eddig átmentünk, nem voltak nevezhetõek a változatos építészeti megoldások kis kaleidoszkópjának, de amelyek most következnek, útban a méhkas házak felé, még ennyire sem. Földszintes, egy emeletes, díszítés nélküli épületek, nagyjából fehér színben, kevés és kis ablakokkal. Sok ház be sincs festve, vagy az emeletek kezdeményei látszanak. Leromlott, félkész jellegük van. Az út gyakran le sincs burkolva és a homokot, port csak úgy hordja a szél. Az utcán elõrehajló, burnuszukkal, fejkendõikkel az arcukat eltakaró férfiak nyomulnak szembe a széllel, fiatalemberek üldögélnek és a házak elõtt és egykedvûen nézegetnek. Túl sok örömet nem ad számukra a környezet: nézhetik a szemben levõ málló falat, és a tízpercenként elmenõ teherautókat. Néha ennek az üldögélésnek némi értelmet az próbál kölcsönözni, hogy mögöttük egy alig 5x5x5 méteres helyiség, mint üzlet egzisztál. Ahogy be tudtam tekinteni ezekbe a félhomályos helyekre leginkább mindenféle szedett-vedett gépalkatrészt, vagy összevissza dobált, használt teherautógumikat láttam, azt –árulhatják, de vevõ egy szem se. Igazi, kemény férfimunka, egész embert kíván.

Nálunk amúgy Magyarországon ilyesmi elõ sem fordulhatna: a munkaképes férfilakosság csöppnyi szabadidejében inkább intenzív kocsmázás közben fejlesztené az elméjét és magvas gondolatok megosztása közben erõsítené társadalmi kapcsolatait, mintsemhogy bambuljon a kispadon. Nõ is a GDP, mint a szél, megájj Európa, jövünk.

A települések között sík a vidék, vöröses-sárgás köves homokkal borítva. Növényzet nincs, vagy alig. Úgy 40 km-t megyünk befelé ezen a sivatagos részen majd feltûnnek az elsõ méhkas házak, különös formájukkal kiemelkedve a sík vidékbõl.

Ezek az építmények jellegükben inkább a középafrikai útikönyvek illusztrációi lehetnének, bár Kelet-Törökoszágban is lehet találkozni hasonlókkal (de azok nem ilyen afrikai-vörösek, hanem fehérebbek és a méhkas-jellegû kupolájuk négyzet-alaprajzú falakra épül, míg itt egy kupola az egész építmény). Ezeket beduinok építették és õk is lakják ezeket, egyáltalán nem turista látványosságként, hanem normális, mindennapi házakként. Formájukra egy hagyományos méhkast mutatnak, tehát az alapjára állított, nem túl hegyes végû, oldalaiban enyhén ívesen hajló kúpot kell elképzelni, összetapasztott, vörös sárból. Magasságuk 6 – 8 méter lehet. A kúpszerû építmény oldalán lukakat vágtak, így a levegõ áramlik és az amúgy is jó hõszigetelõ képességû tapasztott földépületet a mozgó levegõ remekül hûvösen tartja. A kúpot gerendákkal szúrják át, amire belül mindenféléket lehet akasztgatni, például TV-t tartó állványt és hasonló nomád dolgokat.

Egy kúp – egy szoba. Mivel kell konyhának is meg hálószobának is lenni, nem ritka, hogy több ilyen kúpot is egymás mellé ragasztottak és közöttük át lehet szépen járni. Természetesen nem csak egyszerûen beesünk egy ilyenbe, hanem a sofõrnek megvan a maga beduin családja, akikhez gondolom amúgy is szokta vinni a turistákat. Így persze nem is lepõdnek meg rajtunk a háziak, akik alatt egy jó vastag anyucit és hosszú, fekete hajú, 6 év körüli lányát lehet érteni. A lányon földet seprõ, fekete ruha van, de nincs fejkendõ, mivel a beduinok nagyjából tartják az iszlámot -a férfiak a pénteki nagymisén vannak jelenleg is-, de öltözködésükben már nem ragaszkodnak ezekhez a dolgokhoz. Az anyu meg úgy néz ki, mint egy õsmagyar vitéz: posztóból készült, hegyes kucsmaszerûség van a fején, és köpenyszerû ruha van rajta, de abból legalább négy réteg, hogy nem fázzon. Alsó hangon 25 fok van, de inkább több. Mi az egy szál pólónkban üldögélünk, bár idebenn valóban nincs nagyon meleg -most ugyan kint sincs annyira, mert inkább fátyolfelhõs az ég és elég erõsen fúj a szél is, aminek itt a sivatagban semmi sem áll az útjába, ha történetesen fújni van kedve. Amikor jobban körülnéztünk a házban, egy takarókba burkolt, másfél év körüli gyerek is felfedezõdik, de csak nézeget felfelé, és egy kukk hangot sem ad ki, elvan, hogy az orrát piszkálgatja. Mi is nézegetünk felfelé, mi is van a kúpszerûen befelé dõlõ, fehérre festett falakon a TV állványon kívül: néhány színes kerek szõttes, egy fénykép valami birkanyájról és a három Asszad fotója. Innen belülrõl látszik, hogy a ház agyagtéglákból van összerakva, csak kívülrõl van úgy bekenve sárral, hogy sima a felület és nem látszanak a körkörös téglasorok.

Mivel a mellette levõ ház is hozzá van ragasztva és ki van ütve egy ajtónyi rész kettõjük között, a szomszéd helyiségbe is át lehet látni, ami leginkább konyha, jókora kondérokkal. Ez pedig a vendégszoba.

Hellyel kínálnak, a kislány kapja a kannát, és miután a konyha sarkából egy nagy eléggé viharvert mûanyag marmonkannából vizet töltött, egy kis gáztûzhelyen már csinálja is teát. A víz biztos, hogy nem friss –mitõl is lenne-, de tényleg nincs az embernek semmi baja sem tõle, pedig elméletileg a forralás csak egy részét viszi ki a baciknak és egyebeknek. Gyorsan elõblíti a poharakat is, ahogy lehet: egy kisebb vödörben bemártja, ahogy az Damaszkuszban is látható volt az utcai közteázónál. Emlékeztetem Zs-t, hogy amikor õ, ugyismint elsõ gyerekünk kicsi volt, hiába dolgozott a mosógép 90 fokon, a házidoktorbácsi külön fedõ alatti nagy edényben kifõzette velünk a pelenkákat és még így is erõsen ráncolta a homlokát, mert hosszas forraláson túl igazából mittudom én hány atmoszférás nyomás is kéne, hogy tökéletesen steril legyen a dolog a Zs-baba seggére (popsijára), nehogy már kipirosodjon. Ettõl most mi távol állunk, de valószínûleg annak idején sem kellett volna szétaggódni magunkat. Bár úgy rémlik, mintha én nem is aggódtam volna annyira.

Amíg a tea készül, kisétálunk, jobban megnézzük, milyen is kívül pálya. Köröskörül vörös köves, homokos, sivatagi a táj és csak a méhkas házakból álló kis település emelkedik ki. A házak között szárítóköteleken színes ruhákat lobogtat az elég erõs szél. Senkit nem lehet látni, csak egy szamár álldogál bús magányában –megfigyeltem, a szamarakban általában nem teng túl a humorérzék, vagy ha igen, hát jól palástolják. Számítsuk még élõlénynek a növényzetet is: ha mindet figyelembe veszem, kb. 10 apró olajfa van a házak elõtt. És mindenhol vörös föld. Volt egyszer egy Vadnyugat.

Kis videózás, fotózgatás után visszatérünk a házba, illedelmesen leüldögélünk a mûanyag székecskékre (a plussz székek is fel vannak lógatva a falra), sofõrünk pedig jókedélyûen cseveg a háziasszonnyal, aki láthatóan nem egy búval baszott fajta. Mint kiderült, a hetedik gyereknél tart, de nem hiszem, hogy elmúlt volna harminc, mégha ötvennek is látszik és alakilag is eléggé dagadt. De azért én letelepedek mellé a földre, fotó készül amit teázunk, szívélyes a légkör.

Mióta megjöttünk ide, jó 20 perce, kintrõl folyamatosan hallatszik a müezzin számos intelme, amiket a jelenlegi nagymisén levõ férfiak lelkére próbál kötni. Most élõben megy a dolog, nem play backról, mint a napi normál imára szólító felhívások. Hogy most mi lehet a vezérvonal, az nagyjából sejthetõ, mert Amerika, Bush, Izrael és Szaddam Husszein neve úgy kétpercenként elõfordul. Feltételezem, nem dicsérõleg említve e szép négyes formáció elsõ három tagját. Jól le lehetnek cseszve, nem szívesen lennék a helyükben. A vendéglátóink feltûnõen úgy tesznek, mintha nem hallanának semmit. Mi meg üldögéltünk már eleget, mehetünk. A teára adok némi pénzeket, ami valószínûleg amúgy is elvárt lett volna.

Na, és épp ekkor ér véget a szertartás ahogy megyünk az út felé a kocsihoz és jön szembe vagy hatvan-nyolcvan arab férfi, mind szép fehér, ünnepi galabiában, fehér fezben és egyben alaposan ki is okosítva a nyugatiak disznóságairól. Hûha, mi lesz? Hát az lett, hogy szépen le lettek fényképezve amit jámboran tûrtek, és bár nem ugráltak a nyakamba a lelkesedéstõl, de semmi lincselés, meg beledöfni a handzsárt a fehéremberbe, úgyhogy pocsékba ment az egész szentbeszéd, hiába törte magát a plébános úr, a beduinok higgadt népség. Ezen annyira megörvendezek, hogy még visszaballagok és adok a teafõzõ kislánynak egy reklám tollat amit nagy szerényen, de elfogad. A bátyjai is befutnak közben, akik eddig a mecsetben voltak és érdeklõdve nézegetik.

A mai nap utolsó állomása Wardan, teljes nevén Qasr ibn Wardan, amelyhez még tovább kell mennünk, kifelé a nagy semmibe, még jobban el kell távolodnunk Hamától, úgy 60 km-re. Wardan egy magányos épületcsoport a sivatagban, egy palotából egy katedrálisból és egy laktanyából áll; ugyan a laktanyából csak két falmaradvány látszik, de azt mondják, hogy ott van. A másik két épületet ellenben elég jó állapotban van, pedig a bizánci császár, Jusztiniusz idejében, 560 körül épültek. A látvány magáért beszél: adva van egy sivatag és abban, minden felveztetés nélkül ezek az épületek, a szinte hihetetlen élénk színeikkel: falaikat vörös tégla és fekete bazaltkõ rétegezésével építették, belül pedig márvány a díszítése. A háromemeletes épületek teteje már nincs meg, de a kupola magasan felívelõ boltozata és az emeletenkénti boltíves bejáratok remek kontrasztot adnak a sivatag vöröses-sárgás háttere elõtt. Élénk vörös, igazi fekete és sárga csíkos épületek. Remekek. Ha körbenézünk a sivatagban, tényleg semmi, csak néhány kisebb facsoport, nem túl régi ültetvénynek néz ki. A szél kitartóan fütyül, hordja a homokot. Alattunk a földön milliónyi téglatörmelék, cserépmaradvány. Szerepe szerint Wardan a helyi beduin népesség feletti ellenõrzõ állomás szerepét töltötte be, annó.

Viszonylag korán, úgy három körül érünk vissza a GH-ba. Kissé nehezen tudunk felkapaszkodni a GH lépcsõjén, mivel éppen felmosnak, meg súrolnak kefével, és ennek jegyében felsõ emeletekrõl csak úgy ömlik lefelé a mosószeres víz.

Zsombor szokása szerint éhes, meg elõadja, hogy fáj a hasa is, de ha megismételnénk a tegnap esti dõzsölést, talán elmúlna. Én orvosilag közelítem meg a kérdést, és úgy ítélkezem, hogy a fájó gyomorra egyedül a (faforgácstartalmú) korpás pita a legalkalmasabb, mily szerencse, hogy tegnap vettünk belõle rendesen és van is belõle, nem fogy az istennek sem. Na, majd most, medicinaként jó lesz, bár Zsombor ezt továbbra is erõsen vitatja , így finoman arra kérlelem, hogy haladéktalanul kussoljon.

Elmegyünk buszjegyet venni holnapra, Aleppóba. A buszpályaudvar alig 5 perce van a Cairo GH-tól, így nem lesz gond szépen oda kisétálni majd a cuccokkal, holnap. De bizony a jegy elõvétel ez esetben több, mint ajánlott, ugyanis már csak holnap12.oo-re van jegy, pedig mi szerettünk volna mindenképpen már