folyt

#56774 Hozzászólás

folyt

Október 25. szombat

Reggel 5 órakor a müezzin nem sok sanszot ad a továbbalvásnak, pedig az ablakunk egy kis belsõ udvarkára (népiesen lichthof, még népiesebben lifthóf, mert a liftnek legalább van valami értelme), nem pedig az utcára néz, ahol pedig szabadon szárnyalhat az ige. Pontosabban nem is csak egy, hanem több müezzin is mondja a magáét. A legközelebb esõ ma 25 percig recsitál, a többi a kezdéstõl és a szuflától függõen, változóan. Ennek a legközelebbinek a hangja is hol erõsebben, hol gyengébben ér be a szobába, de az alapzaj nem esik le, mert a többi hasonló mûfajban utazó kb. harminc tenor fáziskésésekkel és különféle hullámokban érkezõ hangerõvel emlékeztet minket arra, hogy Allah nagy és indul a busz. Nem is maradunk fekve, amúgy is kelni akartunk, bár csak negyedórával késõbb.

A szoba tehát nem az utcára néz hanem befelé, és pár méterre szemben van egy másik szoba is, rajta ablakkal, az ablakon pedig nincs függönnyel, de sajnos hiába mászunk fel az ágy tetejére (leoltott lámpával, álcázva), nem sikerül megfelelõ rálátással bírni az ágyra, ahol pedig a hangok alapján érdekfeszítõ események zajolhattak. (A viccbeli Sári néni jobban járt, aki azért hívta ki a rendõröket, hogy a szemben levõ kertben paráználkodnak a szomszédok és õt nagyon zavarja, ahogy kinéz a spájz ablakán. Kimegy a rendõr, néz ki a spájz ablakán, de nem lát rá a kertre. Persze, hogy nem látja! –világosítja fel Sári néni, de álljon csak fel erre a sámlira, egybõl látni fogja! Mi most ráállunk arra a bizonyos sámlira, de nem látunk semmit.)

Tegnap este valami fatális véletlen folytán nem sikerült elfogyasztani az összes söröket, így valahová el kell csomagolni az otthonról még vésztartalékként magunkkal hurcolt 3 db dobozost és a tegnap vett 3 db itteni üvegest is. Végül az én kis hátizsákomba kerülnek, mert Zsombor, mint becsomagoló és eltüntetõmûvész addig variál, míg kétszer egymás után is az jön ki, hogy hozzá nem férnének be. (Ha szavazatszámláló biztos lett volna, hajajj ….)

Míg szöszmötölünk, bekapcsoljuk a TV-t (ja, az is van a szobában), a CNN semmi érdekeset nem mond túl a mindennapos izraeli merényleteken, öklüket rázó palesztinokon. Csak errefelé ne rázzátok, édes barátaim! Vagy ha mindenképpen rázni akarnak valamit, rázzanak esetleg mást, mert az nekünk valószínûleg jobb érzés lenne, nekik pedig mindenképpen. Átkapcsolunk a helyi TV-re, ahol zenés mûsor megy: mosolygó, ám igen huncut tekintetû énekeslányok hajlítgatnak dallamokat, igencsak cikornyán. Minden klip után lefut a teljes stáblista is, hogy pontosan tudjuk, kinek is kell hálálkodni a mûélvezetért.

Zsombor újra panaszkodik a gyomrára (pedig eddig ugyanezt ette õ is, mint én), és próbálja a tegnapi beduin teára fogni. Ez persze nem igaz, mert már tegnap elõtt is volt valami zûrje, majd szépen elsírhatja az anyja vállán, ha hazaérünk Magyarországra. De végül addig bosszant, amíg megetetek vele egy kis korpás pitát (van még!), hamár szar a gyomra, legyen olyan a hangulata is. Miközben csipegetjük a pitát, a TV-ben a helyi Lagzi Lajcsi lép a színre: a díszletként szereplõ asztaloknál is a Dáridó Showt imitáló statisztériája üldögél. Együtt dalolnak és ringatóznak önfeledten a mûvésszel. Akkor inkább a palesztinok! Come Back Korda Gyuri Bácsi!

Zsombor nyújtogatja a nyelvét, és nézegeti a tükörben, hogy milyen kór támadhatta meg. Megnézem én is: „Szerintem lepéc” –így a diagnózison, de Zsombor nem járatos az orvostudományokban, nem tudja, mi ez, ezért eléggé aggódva kérdezi is. „Hát a lepra és az AIDS együttesen” –világosítom fel, de ne várjunk köszönetet az õszinteségért manapság senkitõl se.

Kint még sötét van, de közel a buszpályaudvar, szépen, rendben ki is sétálunk. Elég sokan várakoznak, több nagy, emelt szintû busz is indul, de mind jól néz ki, nem lepukkant. Egy 25 éves krapek csapódik hozzánk (saját bevallása). Itt van a faluja 17 km-re Hamától, 10-en vannak testvérek (itt dívik a sok gyerek, az ország jelenleg 17 milliós, de a népesedési üteme 3,4 %, egyik a legmagasabb a világon), és keresztény. Ezt a tényt eddig mindenki kihangsúlyozta (már aki az volt), de egyáltalán nem titkolva, vagy halkan, hanem teljesen hétköznapi módon. Úgy látszik, az állam és a társadalom toleráns ezügyben. Megtudjuk még róla, hogy 4. éve történésznek tanul az aleppói egyetemen- errõl is ír az LP, hogy sok a diák, meg arról is bebizonyosodhatunk, hogy angolul elég gyengén beszél. De õ is nagyon barátságos.

Kérdezzük fennszóval, hogy igaz-e, hogy holnap indul a Ramadán? Erre suttogóra vált a hangja –talán ezt a szót nem szabad egy hitetlennek kimondania? De azért válaszol, hogy igen és nagyon meg van lepve, hogy ezt mi is tudjuk. Lehet, hogy csak attól tartott, hogy a körülöttünk állók csak a Ramadán szót értették meg és azt hiszik, hogy valami csúnyát mondtunk? Nem veszélytelen ez az idegen beszéd még otthon sem, mert példának okáért a T-i kocsma annalesében az amúgy ritkaságszámba menõ attrocitások között szerepel egy 10 pontos tockos, amelyet azért kapott a szerencsés nyertes, mert külföldi vendégének éppenséggel angol nyelven mutatta be a helyi törzsközönséget, amely eljárást egy pult támasztásban jeles, de idegen nyelvekben kevésbé járatos ifjú –szinkrontolmács pillanatnyi hiánya következtében- erõsen sérelmezett és puff. Be lett mutatva a magyar virtus ezáltal a vendég külföldinek is. Itt a helyiek nem mutatnak hasonló népszokásokat, szerencsére.

Mi itt azért iparkodunk magunkat tartani az elõírásokhoz, bár itt nem látunk kifüggesztve olyan dörgedelmeket, miszerint az utazásból haladéktalanul kizárható vagyok, ha kéregetni, engedély nélkül árusítani, netán egy tartály díszhalnál (vagy kistestû kétéltûnél), esetleg egy csomag naposcsibénél többet kísérelnék meg szállítani (ez utóbbiakat pótdíj megfizetésének elmulasztása mellett). De ha vannak is ilyen szankciók kifüggesztve, amúgy sem tudjuk elolvasni.

Minden esetre a buszra való felszállás a menetjegy felmutatása után történik, és egyidejûleg a nagyháti pedig kap egy ragasztott matricát, hogy az enyém, és bevágjuk a busz alsó csomagterébe. Bár olvastam olyan információkat, hogy egyes buszoknál a csomagokért külön fizetni kell, ilyesmivel sem most, sem a késõbbiekben, a teljes utazás alatt sem találkoztam. (Kisbuszoknál elõfordulhat, hogyha a nagyhátizsákkal elfoglalsz egy ülõhelyet, akkor annak az árát ki kell fizetned.) A jegy ellenõrzésekor nevet is kérnek, és kipipálnak a már elkészített az utaslistán. Itt nem lehet csak úgy összevissza utazgatni, a Nagy Testvér tudni akarja, hol vannak éppen a csibéi. A biztonság kedvéért amikor már a buszon ülünk, akkor is végigmegy a klajzi és mégegyszer kipipálja a neveket, kiszûrendõ a diverzánsokat. Útlevelet ugyan nem ellenõriznek és úgy láttam, hogy a helyieknél sem kérik már a személyi okmányaikat, így helyettem utazhatna akár Rejtõ E. Tibor is, helyettük pedig Kaya Ibrahim. Vagy Bin Láden.

A busz tele van, fullra. Az utazóközönség között van néhány teljesen európai stílbe öltözött lány is, szûk farmerekben, ráadásul az egyikük még bele is variált a díszítésbe és a farmernadrág szárára mindenféle jelvényeket tûzködött. A férfiak közül többen is zakó-ing-nadrág szerkóban vannak, de persze a többség hagyományos öltözetû galabijás. A fejkendõs lányok között akad több csinos arcú is. Ezekkel a lányokkal nem is az arcuk csinosságával van néha baj, hanem az alakjukkal: ha az ülés közben a hosszú szoknya alól kilátszik a papucsos lábuk, eléggé puhánynak tûnnek a lábacskák, van rárakódott zsírocska szépen; persze nincs testmozgás, meg a hosszú ruha alatt szépen tud terebélyesedni a haskó is, és néha az is látszik, hogy a karjuk is puhányan dundus fajta. Így a buszt nem lengi át a fülledt erotika hangulata, legalább is részemrõl nincs ilyen kísértés. Zsombor pedig szokás szerint azonnal elalszik, fõként mivel még sötét is van.

Most, hogy megint úton vagyunk, megint sikerült saját magunknak megszervezni a programot és a továbbhaladást az útitervünk szerint –nem volt egy olyan nagy dolog, persze-, tudatosul bennem ismét, miért is jó dolog, ha nem utazási irodával megy az ember. Túl azon persze, hogy sokkal olcsóbb, kötetlenebb, és az ország valódi életét ismerheted meg, mindamellett nem kell elviselned sem az idegenvezetõ jutalékáért rádkényszerített bevásárlásokat vagy legalább is az erre feleslegesen eltöltött idõket, nem is beszélve a nyafogó, állandóan elkésõ útitársakról. Mert ami nagy érzés, az a folyamatos sikerélmény: volt egy terved, kitaláltad és most kiderült, hogy ráadásul jól, mert sikeresen végre is hajtod és erre is képes voltál. Komolyan mondom, ahogy megmozdul alattam a busz, hogy a következõ állomásra vigyen, mindig egy jó érzésem van emiatt: sikerült, összejött! Napi több állomásnál sem múlik –folyamatos a jó közérzet!

Ahogy kezd kivilágosodni, látható a vidék (Na, ez aztán egy tényszerû megállapítás volt.) Újdonságot nem nagyon jelent a látvány, egyrészt errefelé az elmúlt napokban már jártunk, másrészt eléggé egyhangú a vidék az általunk már látott részek után is. Folyik a növénytermesztés, ahogy ez az Orontesz folyó völgyéhez el is várható. Fátyolfelhõs az idõ, amúgy nem lehet hideg odakint, de itt a buszban megy a légkondi. Vizet kínálgatnak (nem kérjük), cukorkát is (ezt már Zsombor igen –bátrabbak lettünk, de én azt sem nem, mert a cukorkára jönnek a fognyûvõ manók, megtanultam még az oviban). Az ellen sajnos semmit sem tudok tenni, hogy a klajzi által fújt légfrissítõbõl –Bulgáriában szerzett emlékeim szerint originál „Balkánszkájá Rúzsá” típusú párfüm íllatorgiáját tükrözõ kemikália- ne legyek kénytelen mély slukkokat venni. Remélem, legalább az orromat is tisztíccsa.

Haladunk északra. Jó egy óra után a vidék jellege alapvetõen kezd megváltozni. Fenyõ sávok szegélyezik az utat, és néhol díszítésként a kétszer két sávos út közepén is vannak ültetve. A fenyõk nem egyesen az ég felé, hanem nagyon egy irányba dõlnek, ami félreismerhetetlen jele az uralkodó észak-nyugati széljárásnak.

(Mint rendszeres sártorozó, nagyon otthon vagyok a széljárásokban és egyszerûen profi vagyok a fenyõ dõlésekben. Például pár éve történt Horvátországban, amikor egy népesebb társasággal késõ délután érkeztünk le a tengerpartra, egy fenyõ erdõbe. Napnyugta körüli totál szélcsend volt, de fenyõk itt is szintén egy irányba voltak dõlve és ebbõl kiindulva, személyes instrukcióim alapján tájoltuk be sátrak bejáratait illetve az étkezõ helyet. Nos, az ezt követõ két héten keresztül folyamatosan olyan szelet kaptunk, hogy a levest kifújta a kanálból, így kénytelenek voltunk szilárd kajákat enni, amit legfeljebb kissé meg kellett tisztítani a tûlevelektõl, ha leragadta a villáról az orkán. A sátrak egész nap totál felfújt állapotban lobogtak, és kinyitni a cipzárt nem volt tanácsos, mert belekapott volna a szél és elrepült volna az egész. És a szél pont a fenyõk dõlésirányától fújt, totál szabálytalanul! Két hétig minden nap vártuk, hogy észhez térjen az idõjárás, de ennyi szívás után végül felkerestem a recepciós öregurat, hogy mi van ezzel a széllel meg a fenyõkkel. Megnyugtatott, alapvetõleg igazam volt: az egész télen, az egész tavasszal, és az egész õsszel a szél tényleg a fenyõk jelezte irányba fújt, de most, a júniusi bórák során, pont szembe. Ennyit a meteorológiáról.)

Oldalt-középen tehát fenyõk, a széles, tiszta út szépen karbantartva, a padkák széle és a fák törzse fehér festékkel lekenve és amit még akarsz: nagyon rendezett, katonás stílben érkezik Aleppo. Keresztezõ sugárutak, széles felül- és aluljárók, 4- 6 emeletes szokványpanel, de azért kicsit arabos stílre kerekített lakótelepek, karbantartott parkok, szökõkutak. Tipikus Karl Max Stadt ez a külvárosi rész. Ezt látva az ember nem is sejtheti, hogy a belváros, az igazi óváros aztán olyan arabos, ahogy csak dukál.

Aleppo 355 km-re van Damaszkusztól, százvalamennyire Hamától. Három (!) milliós lakosságával –ami nem látszik rajta: kívül ugyan nagy lakótelepes, de belül kifejezetten egy nagyobb városka a jellege, a történelmi negyedei pedig még inkább arabosak, kisvárosiak- Szíria második legnagyobb városa. Aleppo 5000 esztendeje a városi civilizáció otthona. Földrajzi elhelyezkedésnek köszönhetõen az õsidõk óta Közel-Kelet egyik legfontosabb kereskedelmi központja. Aleppo uralta a közeli Taurus-hegység átjáróit, innen indultak a különféle harci csapatok Anatólia, Mezopotámia, az Arab félsziget, vagy éppen a tenger irányába. Akkádok, hettiták, asszírok, perzsák, rómaiak után került mohamedán kézre a város. Aleppo citadellája sikeresen állt ellen a keresztes lovagok ostromának is –ahogy Ahmet, neves utazas.com-os és Szíria-fan megállapította, õ bizony neki sem látott volna megmászni ezeket a falakat és ez igen bölcs gondolkodásra vall a részérõl. Mikor megláttuk a meredek dombot, rajta a magas fallal, tökéletesen egyetértettünk, úgy emelkedik a jelenlegi város középpontjában mindenek fölé, hogy magam sem vállalkoztam volna rá, legfeljebb a lumbágómra hivatkoztam volna, hogy mégis legyen valami normális látszatja dolognak. A mongolok nem így vélekedtek és kétszer is romba döntötték Aleppót –ezek tudtak valamit.

A legújabb történelmei idõkben a szocialista Szíria és a szocialista Szovjetúnió Aleppóban építgette gyümölcsözõ politikai, kereskedelmi és katonai kapcsolatait és a bölcs szovjet elvtársak szép számmal maradtak itt az orosz birodalom széthullása után is, megállapodva a tisztes kereskedelem és a hasznos csencselés mezején, Oroszország, Törökország stb. viszonylatokban. Az LP nem mulasztja megjegyezni, hogy a helyi bárokban orosz lédik szolgáltatásait lehet igénybe venni, de ez csak az LP-nek egzotikus, Magyarországon –úgy hírlik- szintén van ilyen vérvonal.

(Jómagam egyszer kerültem egy orosz-ukrán görl intenzív érdeklõdési körébe, amikor történetesen Miskolc városában egy hivatalos konferenciát követõen éppen megpróbáltunk letuszkolni magunkba egy piciny szeszt némely becsületsüllyesztõ lokalitásban és a helyszínen szolgálatot teljesítõ, amúgy remek alakú orosz szõkeségnek a kollegáim –kihasználva pillanatnyi merengõ-meditációs állapotomat- azt adták be, hogy foglalkozásomat tekintve vízvezeték szerelõ vagyok és feleséget jöttem keresni Miskolc városába. Nem részletezem, de nagyon-nagyon férjhez akart menni a lány.) Talán ennyi elég is Aleppo történelmébõl, érkezzünk meg már végre.

A busz valahol a külsõ városrész és a belsõ mag közötti félúton levõ buszállomás elõtt áll meg, ahol azonnal lerohannak minket a taxisok, fantasztikus összegeket (100 pénz, ami 2 kemény dollár!) kérve, hogy bevigyenek minket a Spring Flower GH-ba (arabul Zahert Al-Rabih, a Sharia al-Dala utcában, ami a fõútnak számító Sharia al-Mariról nyílik), amit a hamaiak ledumáltak nekünk. Mivel Hamában kaptunk egy kis reklámanyagot is, nekünk úgy tûnik, hogy ez a GH nem lehet olyan nagy távolság innen, hát kérdezzük a már megismert diákot, hogy messze van-e. Az bizonytalankodik –a taxisok a késeikért nyúlnak titkon- erre gyorsan azt mondja, hogy sajnos, nagyon messze. Mi egymásra nézünk Zsombor-vel, köszönjük, és elindulunk szépen gyalog az óratorony felé, ahonnan már tényleg közel, alig két kis utcányira kell lenni a GH-nak. Az elsõ 50 méteren a taxisok még tartják a lépést, de aztán feladják. Ha Damaszkuszban 50 fontért bárhová elvisz a taxi, nem engedhetünk az elveinkbõl, hogy itt többet fizessünk.

Az LP térképe és a prospektus alapján el sem lehet téveszteni a GH-t, így mi sem tévesztjük el és 10 perc alatt ott is vagyunk. Egyelõre annyit látunk a városból, hogy jókora nagy a reggeli forgalom, és elég jellegtelenek az épületek. A hotel utcája egy tipikus, redves sikátor, a klasszikus Nr. 1. ebbõl a fajtából. A házak földszintjein mindenféle szerelõmûhelyek vannak, amelyekrõl most kezdik felhúzogatni a rolókat, de az elõttük levõ olajos tócsák, rozsdás fémhulladékok, autógumik egyenesen következtetnek a funkciójukra. Ennek ellenére az utcában több GH is ki van táblázva, többek között a Hotel Syria nevû is, amely külsõ kinézetileg ha lehet, még a sikátornál is lepukkantabb. Innen is látszik, hogy a név nem minden, nálunk sem szocialista a szocialista, és legkevésbé nem polgári a polgári.

A mi GH-k az ajtaja alapján jobbnak néz ki és valóban, belül terméskövekkel burkolt falú, tradicionálisra maszkírozott, arab ház. A recepció a keskeny lépcsõn van kb. félúton, aztán jön egy emelet, vagy 10 szobával, majd egy kovácsoltvas korláttal ellátott csigalépcsõ vezet a második szintre, ahol szintén szobák vannak. Legfelül pedig a tetõterasz, ahol most is idõzik egy csapat turista. Itthon mentem csak rá a honlapjukra (www.springflowerhostel.4t.com), vannak képek is meg egy nagy dicsekvés, hogy évente 8000 vendégéjszakát bonyolítanak le. Ennek ellenére az LP-ben nincsenek bent, de ez nem csoda, mivel ez az szír LP elég gyenge szállások tekintetében. Ránk minden esetre jó benyomást tesz ez a mûarab dizájn meg a jópár, össze vissza-mászkáló fehér turista is garanciát jelent, hogy lakható a darab. 9 USD az ára a szobának és lesz benne ventilátor, meg saját melegvizes fürdõszoba is. Príma.

De várni kell, ugyanis most mentek el az elõzõ vendégek és nincs még rendberakva. Letesszük a hátikat a teraszon. Itt már elég sok holmi van lepakolva, az itt alvóké, és szemlátomást itt is elég teltházas a hely. Alhatnánk itt is, nem lenne semmi baj vele, de a saját szoba mégiscsak jobb, ugyanis a teraszosoknak össz-vissz van két WC-jük, ami szemlátomást állandóan foglalt, és így reggelre alaposan leharcolt jellege van. Ablaka a közklotyóknak nincs csak egy szellõzõ kürtõje, ami pedig egyenesen felvezet a teraszra, a békésen alvók közé.

Míg szobánk elkészül, és addig is mászkálunk egyet a környéken. Elõször is egy kis reggelivel örvendeztetjük meg magunkat, amit egy csendes mellékutcában álló, hagyományos kialakítású kávézóban ejtünk meg, pontosabban elõtte egy pékségben vesszük meg az ennivaló bagetteket és csak a teára ülünk be. A kiszemelt kávézó egy díszesen megmunkált kovácsoltvas kerítés mögött húzódó belsõ udvar – fákkal, a fák ágain kalicka, benne egy szabad társával diskuráló madárkával, a kert a közepén szökõkút, növényekkel –és körülöttük csendesen üldögél, kávézgat a vendégsereg: csupa idõsebb férfi. Turista egy szem se, no, ez jó hely lesz. Itt aztán nincs ideg meg stressz. Nem is volt, el is üldögéltünk vagy egy fél órát, egyszerûen nézegetve és ráhangolódva a hely hangulatára. Sajnos, kevés volt ez a kis idõ, talán pár év gyakorlás után már menne valahogyan.

Ilyen hangulati bevezetõ után ünneprontás errõl említést tenni, de fel kéne keresni a mellékhelyiséget is. Mutatják, arra van, csak át kell menni a belsõ –és a kerthez képest tejesen sivár- helyiségen. Átmegyek, meg is találom a klotyó bejáratát rejtõ folyosót, ámde villany egy szem se. Egy darabig botorkálok elõre a félhomályban és mintha egy WC-szerûség lenne valahol elõttem a vaksötétben, de tovább nem megyek, hátha aknára lépek… Mit volt mit tenni, arccal a vasút felé, elõ a szerszámot oszt nagy ívben elõre, a feltételezett célpont irányába. Félsiker, ahogy hallom, sajnos legfeljebb félsiker, ez bizony nem lett kétpontos kosár! A padlót borító kerámialapokon esõszerû ritmust verõ csobogás arra utal, hogy egyáltalán nem, de azért a projectet mindenképpen sikeresnek könyvelem el és fellélegzek, mert elvileg lehetett volna elõttem egy másik békés felhasználó is a sötétben, aki bizonyára nem hálálkodott volna azért, ha képen telibe brunzolom.

Visszasétálunk a GH-ba, kész a szobánk, becuccolunk. Az apró szobácska az elsõ emeleten van, két ágy éppen elfér benne. Az ágyak ugyan elférnek a szobában, de az ágyakban mi nem, mert mint éjszaka kiderült, legfeljebb 165 cm a teljes hosszúságuk, ráadásul mindkét végükön ágytámla van, tehát még le se lóghat az ember lába. Kénytelenek voltuk átlósan aludni, de volt már jobb éjszakám is ennél.

A különálló fürdõszoba még sokkal kisebb és a helykímélés szempontjából a zuhanyrózsa alatt nincs zuhanytálca, hanem ott a WC kagyló. Láttam már ennél helykímélõbb megoldást is egy haverom lakásában, ahol még ennyi hely sem volt és eleve úgy lehet zuhanyozni, hogy az ember ráállt a WC fajansz peremére, és kinyitotta a pont a feje felett levõ zuhanyt. Sokat mocorogni ott nem volt tanácsos, mert a vizes WC szélérõl igen felemelõ élmény becsusszanni magába a szaniteri egységbe, de némi kötéltáncosi elõképzettséggel el lehetett sajátítani a keskeny peremen való balanszírozást. A dolognak ellenben van egy nagyon megszívlelendõ vonatkozása is, és ez generálisan igaz, hogy zuhanyozás elõtt nem hátrányos a WC papír tekercset valahová semleges területre helyezni: jobbik esetben csak csurom vizes lesz, rosszabbik esetben pedig a zuhanyról leömlõ víz belesodorja magába a kagylóba, aztán kotorászhatsz kedvedre. A kis fürdõszobában vagy egy mosdókagyló is, de jó vele vigyázni, mert kissé rátámaszkodtam és a kezemben maradt, vihettem volna emlékül haza, akár. Zsombort még az is izgatja, hogy a WC-n semmiféle ülõke nincs, de szépen végigvesszük funkcionálisan, hogy valóban kell-e vagy csak elkényelmesedett nyugati seggünk ragaszkodik formatervezett ülõkéhez, netán a simogatóan lágy plüssborításhoz? Amúgy is, higiéniai okokból jobb az ilyen klotyók felett lebegni, mintsem rácsücsülni és igazából az lenne a jó, ha nem is angol WC lenne, hanem az errefelé szokásos, guggolós típus. Késõbb, majd Rakkában aztán már olyan lesz, ráadásul közös használatú, de ha tisztán tartják, semmi kifogás nem lehet vele. Vagy ha van is kifogás, akkor is felesleges, úgy sincs más.

Visszatérve a szobához: egy közepes méretû ablaka van, az is jóval fejmagasság fölött és az sem valami nyílt térre, hanem egy másik helyiségre, aminek már van rendes ablaka, a nyílt színre vezetõ. Ebben a szobában is vannak vendégek és ennek a szobák közötti kapcsolatnak az éjszaka során lesz még jelentõsége, de várjuk ki. A hûtésrõl egy mennyezeti ventillátor gondoskodna, ha be mernénk kapcsolni, ugyanis rémesen zörög és a kezdetleges rögzítés miatt laza elliptikus köröket ír le, opcionális fókusszal. Nem lenne jó, ha lerepülne, mert vele együtt menne a fejünk is, így inkább békén hagyjuk és bízunk abban, hogy csak lejjebb megy a hõmérséklet éjszakára.

Ha sikerült jó érzékeltetnem, nem a Hiltonba érkeztünk.

Végül, de nem utolsósorban meg kell emlékezni egy keretbe foglalt poszterrõl is, ami díszítési és népnevelési célokat is szolgál a falon. Stílusban Eger vár ostromát példázza: a falaknak döntött létrákon csak úgy sorjázik felfelé a sok rosszarcú, gonosz tekintetû! A jóarcú, nyílt tekintetû, hõsies védõk már-már puszta kézzel viaskodnak velük és sikerrel is járnak, mert kissé odébb a megvert támadók már lehajtott fejjel hordják a fegyvereiket a gyõztes hadvezér elé. Tiszta egri vár, mondom, csak annyi a különbség, hogy ez az aleppói, a csúnya támadók jelen esetben a páncélingbe öltözött keresztesek, a falakat pedig turbános harcosok védik vitézül és a gyõztes hadvezér egy tipikusan szultán. Kissé szokatlan ebbõl a szemszögbõl nézni a történelmet. Nálunk a turbános a létrára, a sisakos a bástyára való.

A GH, ahogy írta is a prospektusában, tényleg teljesen friendly. Amíg az útleveleinket nézegeti, a recepciós srác egyértelmûen közli, hogy õ kurd. Ez igen: itt az egyik pasi keresztény, a másik kurd: hol vannak a belgák?

Mielõtt még nekilátnánk megnézni Aleppót, megvesszük a holnapi buszjegyeket. Abban maradtunk ugyanis, hogy Aleppóra csak egy napot szánunk, holnap indulunk tovább Raqqa-ba bár lenne mit megnézni a környéken (itt is vannak halott városok, romok és egyéb mûemlékek), de az útitervbe nem fér bele több.

Hiába találjuk meg a közelben a Karnak busztársaság irodáját, ott valami teherszállítmányozást emlegetnek és elküldenek buszjegyet venni a buszpályaudvarra, ami elé pár órája megérkeztünk. Még szerencse, hogy nincs messze. Bemegyünk a buszpályaudvarnak nevezett, középen betontetõvel fedett udvarra, ahol több irodája is van a különbözõ busztársaságoknak. Éberség van: a buszpályaudvarra a bemenet elõtt a helyiek táskáját szúrópróbaszerûen ellenõrzik, kinyitják, belekotornak, érdekes lesz, csinálják-e holnap velünk is (nem csinálták –a fehér turista nem lehet terrorista, se kurd nacionalista.) Nem mintha ez az ellenõrzés érne bármit is, hacsak nem harap bele a turkáló ellenõr kezébe a bomba, észre nem veszi. A jegyet itt is útlevél bemutatása mellett adják. Megvan, mostmár mehetünk megnézni a várost.

Ezennel ünnepélyesen visszavonom, amit Aleppo rendezettségérõl írtam. Istentelen a kupleráj. Aleppó nem egy Damaszkusz, legfõképpen nem egy Hama. Errõl azonnal meggyõzõdhettünk, ahogy a kis sikátorból kiérve a fõútra, majd a piacnál levõ forgalmas útkeresztezõdéshez értünk. Ez már vastagon az arab világ. A reggeli forgalom teljes erejével tombol, hagyományos öltözetû, sötét tekintetû, morcos férfiak, talpig fekete csadorba burkolt nõk igyekeznek, lökdösõdnek, a kocsik –legfõképpen taxik- dudálnak, a járdán meg tényleg érdemes néha félrehúzódni, mert nemegy helyi lakos a szamara hátán vesz részt az elõrejutásért szóló küzdelemben. A szûk járdán! A szamaragolók és a csacsijuk nemigen ismerik a türelem szót. Aki bújt, aki nem, mennek. Ahogy Virág elvtárs is megmondotta: csapásokat adunk és csapásokat kapunk.

Az óváros kezdete az élelmiszer szuk. Felépítésében hasonlít a damaszkuszi nagy bazárhoz, csak jóval kisebb méretben. Adva van tehát egy nem túl széles utcácska, jobbról, balról árusítóhelyekkel, és hogy az esõ ne essen be illetve a rohadó zöldségek és húsok illata kárba ne vesszen, tetõ van felette. Tehát egy zárt sikátor. Látványilag tökéletes: színes zöldségek, kampón lógó véres húsok, vödrökbõl bánatosan kikandikáló birkafejek (a birka többi része a kampón), fürtökben lógó belek, önálló lavórban pihengetõ birkalábak fekete és fehér változatban. Odébb egy fiú a birkabeleket mossa, jó magasra emelt kézzel emelgeti, folyatja át rajtuk a vizet ami aztán a bélbõl kimosott matériával elegyedve lágyan csörgedezve csurdogál az ember talpa alatt. Mindehhez egy viszonylagos félhomály, mivel ebben a térben felülrõl fény nem jön be, csak az üzletek egy-egy himbálódzó égõje világítja meg az árukat. Az eladók kivétel nélkül férfiak, a vevõk pedig többségükben azok, piros, fehér fejkendõben, fehér, szürke vagy a fejkendõhöz hasonló, aprókockás galabiában, jópárszor nagy bajusszal. A vásárló zsivaján a kikiáltók kiabálnak át és kínálnak ínyenc kosfejet, delicatess bárányszemet. És közben olyan sûrû a szag, hogy rá lehetne könyökölni. Zsombor azt mondja, hogy azonnal hány, õ nem megy tovább. Na jó, hajlok rá, de maradjanak velünk, mert késõbb még visszajövünk.

Kijövünk a piacról és elindulunk az óvárost szegélyezõ fal mellet. Lárma, nyüzsgés, dudálás itt is. Van rendõr is, de füttyöngetései és hadonászásai inkább ajánlásnak tekinthetõek, vagy talán önkifejezési project megnyilvánulásának, mivel mindenki akkor és arra megy, amerre lát. Tipikus forgalmi helyzet: a rendõr int, a taxik, kisteherautók, mikrobuszok nekilódulnak, de három leszegett fejû, fekete csadoros nõ keresztbe elindul átkelni a forgalmon, miközben egy szkeptikus öreg paraszt srévizavé kocog át a szamarával. Mindenki boldogul, ahogy tud. Éktelen dudaszó, folyamatosan.

A fal fehér-szürkés, jókora mészkõ tömbökbõl van összerakva, mint itt általában minden építmény. Három-négy méter magas, és a tövénél, gyakorlatilag egymásba érnek a kereskedõk bódéi, és az iparosok asztalkái, székei. A kereskedõk mindenfélét árulnak, a kínai ágynemûtõl kezdve a szappanig. A szappan amúgy külön történet: piramis-szerû tornyokban felhalmozva állnak a kisebb téglányi szappanok, amilyenek nálunk régesrégen a Flóra nevõ mosószappan volt, ami olyan tömény lúgot csinált, hogy majdnem a mosóteknõt is kimarta, nemhogy a reggeli baracklekvárt a flanelingbõl (flanelingestõl egyetemben). A GH-ban találkozunk is ezekkel a szappanokkal, használatban: minõségre is pont olyan mint a lórúgás, nem az a bõrkímélõ ilyen-olyan adalékos puhaság. Ezeket több színben is gyártják, leginkább a fos-barnából látunk hegyeket, de a fos-sárga és a fos-zöld is elõadódik. Amikor kissé távolabb megyek, hogy felvegyek videóra egy ilyen boltot, egy taxis mellém kanyarodik pusztán csak azért, hogy a sofõr is, meg az utasai a lehúzott ablakon keresztül kezet fogjanak velem.

Ahol nincsenek bódék, ott iparosok üldögélnek, elképesztõ masinákkal. Jókora, lábbal hajtott varrógépekkel cipõt reperálnak –a gép életkora meghatározhatatlan, valószínûbb, hogy az 50-es évek orosz csodái közül való, szürkésbarna, amúgy. Ott volt divat, hogy ugyanaz a technológia gyártotta a tankot és a hûtõszekrényt (onnan a vicc, hogy azért nem volt sikeres az alkatrészekbõl önmagad álltal összeállítható fridzsider, mert akármilyen ügyesen is rakták össze, mindig egy tank jött ki belõle). Ilyen fridzsiderünk nekünk is van még: Szaratov (az írás szerint: Capatob) típusú –és mûködõ-, amely pontosan 45 éve zakatol rendületlenül. Ha bekapcsol, akkor ugyan Pakson üzembe kell helyezni még egy blokkot, de úgy hûti nyáron a söröket, hogy az ember szeme is bepárásodik örömében. És biztosan golyóálló is, ráadásul, mert súlyra sem piskóta. (Az akkor Szovjetunióban az ipari fejlõdést mércéje az volt, hogy minél több vasat sikerüljön felhasználni, így ha a hûtõszekrény falvastagságát mondjuk duplájára emelték, máris emelkedett az üzem vasfelhasználása, ami egyben egy nagy pofont is adott az imperializmusnak.)

Megyünk, mendegélünk a többszázéves, jócskán megkopott fehérségû kövekbõl összerakott fal mellett, míg elérünk a „rendes” szuk bejáratához. A szukba egy viszonylag keskeny, boltíves kapun keresztül lehet bejutni. A viszonylag szó azt jelenti, hogy három-négy járókelõ egyszerre tud rajta ki-be járni (még én is, a széles vállaimmal), de egy kisteherautó már nehezen, de azért megpróbálja. A bejárat után ráadásul egybõl kanyarodik is a szukban az utca, és a kanyar mögül mindenféle érdekes ezek-azok tûnnek ki, ebbe beleértve egy homokot szállító, billenõplatós kisdömbert, és több szamarat is, gazdástul. Félrehúzódunk és vesszük videóra: elegendõ a készüléket meg sem moccantva egyenesen tartani és bekapcsolni a felvevõ gombot: annyi minden történik a képbe kerülõ néhány négyzetméteren, amibõl három akciófilm sava–borsa meglenne. A teherautók forgolódnak hogy kiférjenek; a pitákat hordozó szamaras vadul rükvercezik nehogy a szamara fellegelje egy kétkerekû kordéról lelógó és az orra elé kerülõ a zöldségszállítmányt –nincs rajta visszapillantó tükör így mögötte mindenki még idejében ellépked-; három talpig feketébe burkolódzott nõ a fejükön egyensúlyozott, jó méter magasan megrakott csomagokkal igyekszik befelé; a fánkárus egy kordényi süteményrõl hessentgeti a legyeket és közben hangosan rikoltozva kínálgatja; fiatal srác üget befelé a szamarával, de megállítja egy másik, aki egy kiskocsit vonszolna maga után, de pár szóban megegyeznek, a gyerek is felpattan másodiknak a szamárra, és maga mögött húzva a kiskocsit együtt mennek tovább –nos, mindez kb. fél perc és 10 négyzetméter termése. Közben folytonos dudaszó és illatok, mert amúgy sütnek- fõznek is mindenfelé –és a fehér embert kissé méregetik, nem barátságtalanul, de nem is kitörõ örömmel.

Itt már nem az europizált arab világban vagyunk. Ha most érkeztem volna meg éppen Szíriába, biztos, hogy elõ sem merem venni a kamerát, de így már nem zavar, mert tudom, hogy eddig sem volt baj, és ezután sem lesz. (Vagy ha igen, akkor majd késõbb átértékeljük ezt a tételt.) Az aleppói szuk nagyon kezd bejönni. Gyerünk valahogy beljebb. Készül még egy fotó a tágrameredt szemekkel álmélkodó Zsomborról –valószínûleg eddig én is így tátottam a számat (roppant elõnytelenül de teljesen indokoltan), aztán megyünk beljebb is, nagynehezen.

Az aleppói szuk egyedülálló. A damaszkuszi is remek, de az aleppói sokkal inkább hangulatosabb. Nem akkora, mint a kairói, az isztambuli vagy akár a damaszkuszi, (és ne is említsük a tunéziai-jordániai mûbalhékat), de egyet lehet érteni az LP-vel, ami szerint egyike a legklasszabb szukoknak a Közel Keleten. Hangulatában, kinézetében, áruiban és vásárlóiban valóban a mindennapi Kelet tükrözõdik. Jóval kevesebb a csillogó aranyakkal tömött kirakat és a helyi férfi és nõi öltözetekkel lehet inkább találkozni a fûszereket, édességeket, terítõket áruló bazárok mellett. Feltûnik, hogy árusai között számos kifejezetten idõs embert is lehet látni –egy ilyen ürgétõl veszünk az otthonmaradott nõi hozzátartozóknak szépen díszített, türkiszkék, lila illetve mélyzöld, földig érõ ruhákat, magamnak egy nagyon kellemes, lágy anyagból szövött fehér galabiját, valami bagó pénzért. Azóta sem volt rajtam.

Engem elsõsorban a szõttesek, terítõk nyûgöztek le (ezekbõl is vettem, amennyit csak bírtam –itt sem az anyagiak voltak a korlátok, hanem a hátizsák befogadóképessége –10 dollár körül hihetetlen mintájú, két és fél méteres hosszú, másfél méter széles terítõkkel keserítettem Zsombor életét –õ cipeli nagyhátit. Panaszkodjon akár a szülõi kegyetlenség miatt az ombudszmannak de bevallom, mostanáig is sajnálom, hogy nem vettem többet, mivel az az okoskodásom, hogy majd az út végén megvesszük Damaszkuszban ugyanezeket legfeljebb egy kicsit drágábban, nem jött össze: Damaszkuszban is vettünk még terítõket, mert azok is gyönyörûek, de ezeket a tradicionális mintákat sem ott, sem máshol nem láttam.)

A szuk itt is több párhuzamos fõ utcából, és ezeket összekötõ aprócskákból áll. Több mecset, medresz (vallási iskola) vagy éppen közfürdõ bejárata nyílik az utcákból, mely épületek tornyai ki-ki látszanak a szuk fedetlen részein. A szélessége jóval keskenyebb, mint volt a damaszkuszi, alig 5- 6 méter lehet. Az otthonosságát az is elõsegíti, hogy az egész szuk kifejezetten avittnak tûnik, sok helyen meg a málló vakolat is alig a köveken. Itt-ott egy-egy díszesen faragott ablakmélyedés utal egy hajdanvolt épületre, de mögötte az ablak már régen be van falazva. Különösen figyelemre méltóak és hangulatosak a közkutak. Ez egy normál csapot jelent, amely egy ráccsal lezárt kis üregben van, egy félhomályos falmélyedésben a faragott kövek között. A rácson átnyúlva lehet kinyitni és elzárni a csapot és a rácsra kis lánccal rákötözött bádogbögrébõl pedig inni. Sokan élnek is lehetõséggel. Tényleg úgy látszik, hogy Szíriában egyáltalán nincsenek cseppfertõzéssel terjedõ betegségek, mert ha lennek, ez az egész város is tüsszögne –amit már a damaszkuszi üdítõital-árus project is definiálta. (Így aztán nem mászkálnak a szájuk szegletében levõ herpeszt fehér Amodent fogkrém pöttyel kúráló nõk sem, akikre nézve az embernek biztos nem lesz egy hétig erotikus gondolata. Vagy ha vannak is rajtuk Amodent pöttyök, takarja a csador, lám milyen praktikus viselet.)

A szukba befelé menve, úgy a közepe táján van egy nagyobb elágazás és ott parkolnak a taxisok. Jelen esetben a taxijármû szamarat jelent. Tulajdonosaik mellette álldogálnak és várják, mit is kell szállítani. Jól néz ki, ahogy egy fedett, zárt udvarszerû helyen hat-nyolc szamaras várakozik, a himbálódzó lámpák fényében. Ebben a szukban is vannak élelmiszeresek, de jóval disztingváltabban adják elõ, mint lejjebb, az élelmiszer piacon: a húsok itt már nemegyszer üvegezett pultban vannak, belet sem mosnak, legfeljebb a lenyúzott birkákat darabolgatják. Itt is árulnak fûszereket, mogyorót, pisztáciát: simán bele lehet nyúlni egy kóstolóért, nem szólnak érte. Mi nem élünk a lehetõséggel.

A szuk enyhén emelkedik és végigmenve az ember pont a citadella dombja alatt ér ki a tûzõ napsütésre. A citadella ott magasodik a domb tetején és kicsit balra van az eléggé lendületesen felfelé vezetõ bejárati része, ami a várárokba lenyúló, oszlopokra épített boltíveken nyugszik. Felette a tíz-húsz méter magas várfal, ahová jó lesz igyekezni, mert egyrészt marhára süt a nap itt ahol éppen vagyunk és odafent csak van valami árnyék, másrészt a citadellát ezerrel renoválják és a felesleges kõtörmeléket, port egy alkalmi csövön keresztül engedik le a várárokba, éktelen porfelhõt okozva, ahogy leér és kiömlik szerteszéjjel. Ebben dögmelegben azért persze, hogy felmegyünk a citadellába, de a múzeumba akkor sem megyünk be, ha hûvös, mert nincs kedvünk nézegetni a sok köcsögöt és nyílhegyet –hogy továbbra is idézzük a klasszikusokat (Ahmet).

Ahogy már írtam, a város közepén áll ez az erõdítmény egy 40 méter magas, amúgy 48 fokos (!) meredekségû dombon, körülötte pedig a 20 méter mély, 30 méter széles várárok innensõpartján a lüktetõ város. A vár alaprajza ellipszishez közeli formájú: a keskenyebbik részen 200 méter az átmérõje, a hosszabbiknál 400 méternél is több. A világ egyik legnagyobb ilyen jellegû erõdítménye. A természetesen elvárható marcona, 12 – 13 méter magas falak és a kiemelkedõ bástyák mellett két mecset (a nagymecset és Ábrahám mecsetje), rómaikori anfiteátrum, királyi palota is benne foglaltatik, de sajnos elég romosan, még feltárás alatt levõ formában. A munkatempót nézve 20 év múlva sem lesz itt nagy változás.

A Citadellának külön történelme van. Falait ellenséges szándékkal megmászni nemigen akaródzott senkinek sem, (békés szándékkal pedig ki az a marha), fõként mivel a bent üldögélõk mindenfélét lehajigáltak a kedves vendégre, és így azért kissé húzós a trekking. Magát a várost persze lazán el tudta foglani bármely támadó sereg és az esetleg ott levõkkel remekül el is tudott szórakozni a kor szokásainak megfelelõen (karóba húzás, felnégyelés, ahogy éppen adódott), de a külön életet élõ citadellával már nemigen bírt.

Aleppónak megvan a maga trójai-falovas típusú története is. A lovat jelen esetben a kecske helyettesíti, de ez semmit sem von le a story dramaturgiai értékébõl. Ugyanis, amikor a bizánciakat ostromló arab sereg is már dolgavégezetlenül el akart vonulni a város alól, pár katona egy sötét éjszakán, kecsekbõrbe bújva és mintegy legelészve –valamint egymást kötelekkel huzogatva felfelé- felküzdötte magát a meredek dombon a várfal alá, átugráltak a falon és beengedték a lesben álló arab sereget. Trójai faló – aleppói bõrkecske. Volt olyan is, hogy a bizánciak ostromolták a várat. Elfoglalni nem tudták, de mivel a várvédõk a császár unokaöccsét is megölték, bosszúból 12.000 elfogott aleppóit fejeztek le a citadella elõtt, a várvédõk szeme láttára.

De ugorjunk egyet a történelemben. 1517 és 1918 között Szíria és Egyiptom török fennhatóság alatt volt. Aleppó, mint a környék kiemelkedõ kereskedelmi és hadászati központja külön pasát kapott, amiben igazán semmi szokatlan nincs is. Abban sincs, hogy a török uralom ellen a helyiek akik, mint szabad, pusztai legények keményen lázadoztak a megszállás, az adók és a kényszersorozások miatt, így mindig akadt dolga az aleppói pasának, mint megszálló hatóságnak. Egy rövid idõszakra, 1849-50-ben volt egy olyan pasa, akit úgy hívtak, hogy Murad Tevfik. Szerepe nem lehet nagyon jelentõs, mivel sem az LP, sem pedig a magyar Panoráma útikönyv nem hozza szóba. Törökül nem tudott, ahogy a vele messzi idegenbõl érkezett honfitársai, harcostársai sem nagyon, akik ráadásul eredetileg keresztény vallásúak voltak, csak errefelé jövetelükben tértek át a mohamedán hitre, valahol Vidin magasságában. Nevük ismerõsen csenghet: Kmetty, Guyon, Stein és még vagy ötszázan, magyarok, lengyelek. Az aleppói pasát pedig, akit a törökök a szírek szabadságának elnyomására alkalmaztak, mifelénk úgy hívták: Bem apó.

Visszafogom magam és nem említek egyéb neveket akik eredetileg szabadságszeretõ demokraták, liberálisok voltak. Aztán mostmár nem azok, na.

A Citadellában a bejárati kapuhoz vezetõ, kõbõl épített, de erõsen emelkedõ hídon lehet bejutni –ezeket támasztják alá a boltíves tartók. A még így is meredek részen a feljutást a feljáró barázdált kõlépcsõi segítik elõ, alapvetõleg a málhás állatok számára építve, de mi sem vetjük meg. A kõ a sokszázéves használattól annyira sima és fényesen lekopott, hogy ha lenne egy kis esõ, biztos csúszna is rendesen. Néhol a sok használattól teljesen el van kopva és a lépcsõfokok szinte egybefüggõ emelkedõvé alakultak át. Érzõdik a XIII század óta eltelt többszáz év, amikor is ezt a részt így kialakították (felirat hirdeti a XIV. századbeli renováló mester nevét: Khalil, de ezt csak az útikönybõl tudom, mivel arab az írás). Ahogy a bejárati emelkedõn belépünk magába a várba, egybõl megadja a hangulatot a kapubástya alatti boltíves folyosórész. A gyér világításban misztikus alakot ölt a falból kiemelkedõ sárkányfej és az egész enteriõr a régmúlt hangulatát idézi; a vár felsõbb részeibõl idehallatszó hangok, mintha picébõl érkeznének, úgy visszhangoznak a 4- 6 méter magas falak között. A belépés után a folyosó egybõl derékszögben elfordul és régen itt is volt egy kapu, ami az éles szög miatt nem volt megostromolható faltörõ kosokkal, ugyanis nem volt honnan nekiszaladni ezzel a praktikus, de jó hosszú játékszerrel. Mindeközben a védõk kedvükre lövöldözhetek és öntögethettek ezt-azt az ostromlókra a lõréseken. Ki volt ez találva. Csak megjegyzem, hogy ezen a kapun kívül még számszerint négy darab kaput kellett megostromolni annak, aki ezt ambicionálta.

Felérve a citadella felsõbb részeibe elõször is a sok romos, felújítás alatt álló épületmaradvány látható. Nem teljesen romos az egész, sok épület, épületrész teljesen jó állapotú, de messze van még az az idõ amikor a korai teljes állapotában lehet állhat elõttünk. Videóra veszek egy restaurátor társaságot: egy középkorú férfit, aki mutogatva magyaráz két fiatalabb nõi-férfi kollegájának. Semmi kapkodás, szépen nyugodtan magyaráz, részleteket mutat a romos fal egy olyan pontján, ahol mi az avatatlan szemeinkkel semmit se vennénk észre csak így, hogy tudjuk, valamit kell ott keresnünk. Nekem ez új, mivel életemben nem vettem részt ásatásokon és valószínûleg nem is fogok ezek után, mert ahogy a habitusomat ismerem, tíz perc után a kis pemzlit mesze hajítva, visítva szaladnék valami mozgalmasabb helyre.

Ahogy beljebb megyünk a várba, úgy nyílnak meg a lehetõségek, hogy a föld alatti termeket, folyosókat végigjárjuk. Ezeknek az állapota sokkal jobb, mint amit a külsõ felszín sejtetett: komplett, kész, renovált. Vannak ugyan látogatók –mondhatjuk, kivétel nélkül helyiek-, de abszolúte nem zavaró a tömeg. Ha elengedjük az elõttünk menõket és várunk pár percet, hosszú ideig érezhetjük úgy, hogy csak mi vagyunk az egyedül az egész várban. Ez az alsó szintje valóban remekül meg lett csinálva.

Barangolunk egy jót a föld alatti részeken, végül kimászunk és kicsit még feljebb menve elénk tárul a város panorámája. Remek! Ez az alapjában véve szürke betonrengeteg a kiemelkedõ minaret tornyaival, néhol egy-egy parkkal körülvett mecsetjével akkor is nagyszerû látvány, ha hazai szemünk igazán lenyûgözõnek a hegyes-dombos, folyóval turbózott városokat találja igazán szépnek: Budapest, Párizs, Prága… Ez más, de jó. A Közel-Kelet homokos, poros, köves, kevés-növényes jellegéhez illeszkedõ nagyváros. Igazából nincs is más szín benne, csak a fehér, legyenek azok az épületek, kisebbek, nagyobbak, tornyosak vagy laposak, vagy naptól fehér kövekbõl, vagy fehérre festett betonból készültek, koruktól függõen. Alig lehet látni néhány zöldes kupolájú mecsetet –általában azok is fehérek, szürkés fehérek.

A Citadellában egyebek között pár iskola is elhozta tanulni vágyó ifjúságát, döntõ mértékben kék egyenruhás, fehér fejkendõs lányokat. Mivel ezek követ már láthattak eleget de fehérembert nem annyira, a lányok érdeklõdését nyilvánvalóan mi kötjük le, nem pedig a szépen szónokló tanítónénik. Az ifjú hölgyek mindenképpen iparkodnak úgy mozogni, hogy amikor fotózni vagy videózni kezdünk, valahol benne legyenek a képben, cserébe amikor õk fényképezkednek, valahogy mindig mi leszünk a háttér. A bátrabbja szólóban is próbálkozik közös kép készítésével és persze nem utasítjuk el. (Külön szívet melengetõ, hogy Zsombor bátyjának saccolnak.) És ezek fejkendõs, hithû iszlám lányok! A tanári karnak nincs is ínyére ez a közeledgetés, de a lányok viháncolnak és nagy ívben tesznek a tantónénik szigorú tekintetére, energikus utasításaira. A fiúkkal más a helyzet, egyáltalán nem mutatnak bármiféle érdeklõdést láttunkra, bár a tanítói fegyelmezésekre sem: ész nélkül rohangálnak összevissza falakon, termekben. De azért náluk más az elbírálás, mint a hölgyekkel: a tanárbácsi (30 év körüli ürge) magához inti az egyik gyereket, aki valami rossz fát tehetett a tûzre és olyan nyakast ken le neki, hogy csak úgy rezeg bele a fiú feje. Emmán pedagógus a javából! -bár megjegyzem, nem azonosult teljesen a helyzettel, nem adta bele szívét lelkét abban pofonba, hanem csak úgy rutinosan lenyomott egyet, tessék-lássék Hát így tanulta ezt, Kolléga Úr? Félszívvel nevelünk? Ráadásul a srác ezt az akciót nem is nagyon nehezményezi csak úgy magában dohoz, morog, mire rapid sebességgel kap még egyet és ezzel a nevelési project sikeresen befejezést nyer. A tantóbácsi fûz hozzá még egy kis apróbetûs értelmezõ részt, lassan, szépen, láthatólag választékosan és nem kétséges, hogy okosan is, de ez már a levezetés, mondhatni baráti csevely.

Úgy tûnik, itt erõsek a tanerõk Bölcs Salamon királyból, ide is írok néhány magvasat a Példabeszédeibõl, ha esetleg kimaradt volna a Tanárképzõben a tananyagból:

5.23. Õ meghal fenyíték híján és bolondságának sokasága miatt támolyog.
11.32. A ki szereti a dorgálást, szereti a tudományt, aki pedig gyûlöli a fenyítéket, oktalan az.
13.18. Szegénység és gyalázat lesz azon, a ki a fenyítéktõl magát elvonja
13.24 A ki megtartóztatja az õ pálcáját, gyûlöli az õ fiát, aki pedig szereti azt, megkeresi õt fenyítékkel.
23.13. Ne vond el a gyermektõl a fenyítéket, nem hal bele, ha bottal vered.
23.14. Megvered ugyan, méghozzá bottal, de az õ lelkét a pokolból ragadod ki.
29.15. A vesszõ és dorgálás bölcsességet ád.
29.17. Fenyítsd meg a te fiadat és nyugodalmat hoz neked és szerezz gyönyörûséget a te lelkednek.

Ez a végsõ legjobb: ha az ember valamiért sík ideg, lezavar egy nyaklevest a kölöknek, és egybõl megnyugszik. Zsombor értékeli, hogy neveltetése nem e fundámentumok alapján történt.

Eközben mi megpróbálunk leszakadni a lányokról, mivel kezdenek unalmassá válni a folytonos hellózgatásukkal, és megpróbálunk olyan helyét felkeresni a citadellának, ahol éppen nincsenek. Mivel az építmény elég nagy területen fekszik, ez meg is oldható, eloszlik a tömeg szépen. A túlzott néptelenség inkább másnak okoz gondot: éppen feltornásszuk magunkat egy bástyára, ahová direktben lépcsõ nem is vezet fel csak a renováláshoz használt pallókon lehet megközelíteni, így meg is lepünk egy 20 év körüli párt, akik kéz a kézben üldögélnek a fal árnyékában és talán más is elõadódott eddig, csak mi érkeztünk meg túl váratlanul. Mi is, õk is eléggé meglepõdnek, és õk gyorsan szétrebbennek, mintha misem, mi pedig gyorsan elhúzzuk a csíkot, nem akarjuk zavarni õket. Szegényeknek nem lehet sok lehetõségük kettesben maradni.

A nagy melegben már reggel óta barangolunk, így egy kis zuhanyozásra hazamegyünk. Útközben veszünk egy zacskó pitát ebéd gyanánt, és a GH-ban pedig várnak a Hamából átmenekített söreink, bár meglehetõsen langyos állapotban. (A szobában nincs hûtõ.) De minket nem vetnek vissza az ilyen apróságok. Hogy történjen valami hasznos dolog is, szorgosan kimosom egy-két cuccomat és a 350 kp-ig hitelesített hegymászókötéllel (valamire csak jó lesz alapon megint elhoztunk) szanaszéjjel behálózom a szobát és kieregetek (Zsombor gyûjti valahol az õ koszos holmijait, de nem árulja el, hogy melyik zacskó rejtekén lapulnak. Remélem nem a piták között, mert mire lenne jó, ha egy zokni átveszi a pita aromáját). Mivel a hátizsák ûrmérete véges, nem hoztunk sok holmit, két pólót használok vetésforgóban (van azért még ezeken kívül tartalék is), így a még Hamában kimosott pólót veszem fel, amit a hányásos picibaba tapizott meg a Krak felé vezetõ úton. Valami gond lehetett a mosás minõségével, mert az újlenyomata tisztán kivehetõ most is így Sherlock Holmesként arra megállapításra jutok, hogy biztos méz is volt a tacsiban, amit belém törölt. Ezt kedvcsinálónak írtam csak ide, mert ilyesmik bizony elõadódnak ilyen kulturális trekkingeken.

Miután a kimosott homikból a szoba minden részére csöpög a víz, táguljunk innen, így e kis pihi után újra nekilódulunk a városnak. Most nem a citadella felé vesszük az irányt, hanem csak úgy magába a városba bele. Elõször is eszünk egy tisztességes sawarmát: éppen csirkésbe botlottunk bele, nem birkásba. Mindkettõ jó, de a birkás jellegzetes ízét jobban kedvelem. Bár szeretek fõzni (ez még nem jelenti azt, hogy tudok is), de idehaza birkaételt soha sem készítek, ugyanis nem vagyok járatos a faggyúzás jeles mesterségében, ami nélkül ez a kaja nem igazából nyerõ. Itt a birkás sawarma egyáltalán nem faggyú ízû; errõl Tunéziában hallottam azt, hogy az itteni éghajlaton honos birkák faggyúja nem úgy rakódik rá a húsra, ahogy a mieinkre, így eltávolítani jóval könnyebb –ha hazudott az arab, akkor most baromira át vagytok verve ti is. De ez egy ügyes dolog, azt kéne még megoldani, hogy a birka növesszen magán fõtt újkrumplit is köménymagos szórattal, és valahol a bundája alatt jeges poharakban tárolja a gyûszûnyi unicumot a legkevésbé sem gyûszûnyi csapolt sörökkel: ez lenne a tökéletes birka. Ha ez az iszlám nem lenne ennyire nyûgös az alkoholokkal, szerintem a terv kivihetõ lenne. De az ötletet felvettem, hátha lát benne valaki fantáziát, mert több haszna lenne ezeknek az állatoknak, mintha orrba-szájba klónoznánk a jelenlegi tökéletlen példányokat. Különben is számoljunk már le egy babonával: azt mondják az igen-igen okosok, hogy az arab azért iszik forró teát, mert a melegben az direkt jó az ember hõ-háztartásának. Tégy egy próbát: állíts be egy jól felkapcsolt hûtõszekrényt, jéghideg italokkal az arab sátorába és fordulj el pár percre. Meg fogsz lepõdni. Az eszkimó sem azért izgul rá a fókazsírtól tocsogó anyura, mert a fókazsírt olyan baromi jó nyalogatni, de pár hónap Grönland után jómagam sem járnék el másként. Értse, aki érti.

A sawarma eszegetése közben belebotlunk egy igen hasznos kis boltba, amire az van kiírva, hogy „Liquor Store” –ennyire már szerencsére megtanultunk arabul mert ezt a szó számunkra egyet jelent azzal, hogy szomjan ebben a városban sem halunk. Ráadásul csak két sarokra van a GH-tól. Jófajta holmikat árulhatnak, mert egy ottan idõt múlató hapsi –meglátva a kezemben a kamerát- nagy danolászásba kezd; szemlátomást már állapotban van. Az LP ír egy Super Market-et is a környéken, azt is megtaláljuk, valóban market, és az benne a szuper, hogy az összesen 6 x 10 méteres területén felhalmoztak mindent, ami eszükbe jutott. Mivel holnap reggel már Ramadán-ra ébredünk és Allah tudja, hogy adódnak ilyenkor a kaja lehetõségek a hozzánk hasonló pogányok számára, gyorsan veszünk pitákat, meg sajtot és ez lesz a reggeli. A sajt helyi gyártmány és nagyon jó.

A környék valószínû nagy olívatermelõ, úgyanis egymást követik az olajbogyót áruló kereskedések. Zöld és fekete olajbogyók állnak jókora zsákokban, edényekben és folyik az alkudozás: úgy tûnik, inkább nagyobb tételekre megy a vásár, nem olyan, hogy kérek tíz dekát a vacsorához. Több boltban van olajprés is, ezek sem mai darabok. A tetejükön levõ, nagy garatba kell beönteni az olajbogyót és forgatni kell a jókora kereküket és akkor valami biztos történik, mert feleslegesen nem állnának itt.

A citadellától északra levõ Al-Jdeida negyedbe mászkálunk el, az óvárosba. Ez a városrész az LP szerint Aleppo legbájosabb része, és igaza is van, bár a kelet hangulatát szerintem jobban adja a délelõtt látott szuk-rész: ez sokkal civilizáltabb, rendezettebb. Az itteni házak még a mameluk és ottomán idõszakból maradtak ránk.

Az utca felé esõ frontjukon szigorúan zártak a magas kõfalak, néhány ablakukat díszesen megmunkált kovácsoltvas rácsok fedik. Közöttük kanyarognak a kockakõ fedte festõi utcácskák, amelyek néha egészen keskenyek: a házak falai között csak pár méteres a távolság. Egyik utcáról a másikra való átjutást gyakran a házakba vágott boltívesen kialakított, fedett átjárók vezetnek, de nemegyszer az utca zsákutcának bizonyul: egy-egy udvar, vagy ház hatalmas kapu zárja el a látogató elõl a tovább jutást. Sem az udvarokba, sem a házakba nem lehet nagyon beleskelõdni, de élve a turisták történelmi levegõ utáni szomjával, elég sok épületben éttermeket, kávézókat, vagy antikvitás boltokat nyitottak a helyiek, és amelyek belül azért valamennyit megõriztek régi jellegükbõl. Ez a negyed nagyon össze van kapva: esztétikusan kialakított sétálóutcák, rendezett növények, tisztaság, tip-top boltok a házak földszinti részein, de ugyanúgy megmaradtak a házak fából készült és az idõ által jó sötétre bepatinásodott emeletei, és hogy ez nem csak a skanzen vagy múzeum, a mindennapi élet jeleként összevissza húzott köteleken száradni kitett lepedõket, ruhanemûket lenget a szél.

Két templom kerül az utunkba: a minoriták hatalmas katedrálisa lehetne bárhol Nyugat-Európában is, a mellette levõ görögkatolikus templomocska pedig akár Dél-Európában. (Vagy mindkettõ Jeruzsálemben.) Ez utóbbi templom van csak nyitva, és odabent csak néhányan tesznek-vesznek, imádkoznak. Egy öt év körüli kisgyerek az apjával kézen fogva sétál nagy megilletõdötten a padsorok között: az apró gyereken rászabott szerzetesi csuha, kámzsával a fején, fehér kötéllel a derekán, ahogy dukál. Mindketten tipikus, sötét bõrû arabok, ráadásul.

Errefelé ugyanis sok szír pasi nem is arabosan sötét bõrû. Nem mintha ez számítana, de sok közülük a világos bõrû, barna-vörös hajú (ráadásul szeplõs is), de azért egy turista ennek ellenére felismerhetõ. Amúgy szerintem a szírek sokkal jobbak, mint például az egyiptomiak (de ez nem bántás egyik nációnak sem: ez a helyzet). Közel sem annyira tolakodóak, erõszakosak –nincsenek még megfertõzve a turizmussal, nem hajtanak annyira pénzre. Kéregetésre nem is emlékszem. A legszakadtabb piacon is nyugodtan fotóztam, és csak egy rendõr üvöltötte le a fejemet, mert azt hitte, hogy õt veszem. Pedig tényleg.

Látványilag ugyan néha elég rémes: van egy csomó sötét pasi, elég elszánt tekintetekkel és egyik sem olyan jelleg, mint aki mályvalila ruhában, kezei között egy szál kankalint szorongatva járna-kelne. Láttunk olyan veszekedést is, hogy üvöltöttek, mint állat, a szemük meg csak úgy forgott, ketten-ketten tartották egyiket-másikat lefogva hogy egymásnak ne essenek, de egy perc múlva már teljes volt a békesség. Rájöttünk, hogy inkább színjáték, így nyugodtan üldögéltünk akkor is, amikor egy helyi erõ látszólag majd megfojtotta a recepcióst, és ránk is csúnyán nézegetett amikor elhúzott végül. Aztán találkoztam vele a folyosón pár perc múlva és már elõre köszönt, nagy barátsággal Ez a következõ állomásunkon, Raqqában volt, majd írok róla. A közbiztonság pedig éjjel-nappal jó.

Végig nézzük a templom ikonjait, oltárait, a mediterrán növényzettel beültetett, de szintén magas kõfallal körülvett templomkertet. Egészen késõ délutánig bóklászunk ebben a látnivalókban gazdag kerületben, élvezzük a hangulatát és abszolute nem lényeges, hogy hány katedrálist, templomot, mecsetet, kávézót, régi épületet pipálunk ki (nem is hajtottunk rá, inkább csak mentünk a magunk feje után, volt itt úgyis annyi minden, nem lehetett rosszul választani).

Vacsorázni a LP ajánl egy helyet, ami úgy hívnak, hogy Al-Chabab, és nincs messze ez sem a GH-tól. Az LP Damaszkuszban és Hamában is elég drága helyeket írt, de ettõl itt most nem kell tartani. Helyiekkel van tele, de óvatos kérdésünkre, hogy van-e sör, megnyugtató választ kapunk, ráadásul ez Al Sharka 6,4 dl-es verziója, csak 50 pénzért. Tegnap Hamában a fél literes volt 100. Átverés volt? Lehet, de végül tegnap is megmondták elõre, hogy ennyi lesz. Ez az étterem egy szökõkút köré telepített kerthelyiség, de nem valami új állapotú. Amíg kihozzák az étlapot, addig megnézem a klotyót, aminek a külalakja megnyugtat az árakat illetõen, mivel ezzel az alsó-keservesi vasúti WC színvonalával bíró egységgel ebben a restauranciában nem lehetnek eget verõ árak. Nincsenek is, pedig itt is eszünk egy jót: egy kebabos kaja 120 pénz körül van és ez a felsõ árkategória. Humnusz már mindenképpen rendelünk, sajnos kialakult a függõség ezzel a pasztával. Mert pitára kenve egyre istenibb.

Fizetéskor kapunk egy tányér narancsot is valamint az étterem névjegyét, amire kézírásal rávésrék, hogy örültek nekünk és jöjjünk máskor is. Ha valaki egy jót akar enni, olcsón és udvarias kisztolgálással, nyugodtan mehet erre a helyre. A pincérek nem nagy profik, de akarnak jók lenni, és láthatóan szimpatizálnak az emberrel. Turisták sincsenek, ami egy LP által említett helytõl szokatlan. Két fehér csaj érkezik csak, és hiába van bõven hely a szökõkút körül, mint egyedülálló nõket szépen hátrakalauzolják, a klotyó környékére…

Hazafelé megállunk a Liquor Store elõtt. Söröket rendelünk esetére, és miközben pakolgatjuk a hátizsákba egy felejthetetlen élményben lesz részünk, amihez képest a délutáni táncoló polgár nudli. Elõzmény annyi, hogy itt gyártanak valami helyi gint –ahogy láttuk az üvegek feliratából. Literes kiszerelésben árulják. A fogyasztás úgy történik, hogy a polgár megérkezik, a kereskedõ kitölt a literesbõl egy két decis üvegbe a ginbõl, a kedves kuncsaft fizet, majd a szájához emelinti a butéliát és volt gin, nincs gin, egy slukkra. Aztán bólint köszönésképpen és távozik, mindezt alig egy perc alatt, ha egyáltalán. És itt a következõ páciens: pénzt átad, kocsmáros tölt 2 deci gint, egy slukkra lehajás, biccentés, távozás, 10 másodperces szintidõn belül. Talán nem árulok el nagy titkot, hogy láttam már profi italozó embert életemben, tán-tán én is csiszolgattam valamit ezen a technológián a magam egyszerû módján, de ezzel a szakszerûséggel még nem találkoztam: nem bonyolítják ízlelgetéssel a folyamatot; nem rabolják az idõt a pohárra való borongós rámeredéssel; nem emelgetik a butéliát olyan arccal, hogy vajh, hogy lehet ez ily finomra megcsinálni?; és legfõképpen nem szakítják el a családfõt hosszú idõre az otthon édes melegétõl: itt az ivás értelme a mihamarabbi bebaszás, mint célfüggvény, de nyílegyes ám, semmi exponenciális kanyargás! Mire az ital leér a fasziban és hatni kezdene, már otthon is van szeretõ családja körében. Ez a rohanó élet vetülete a kényelmes keleten: secperc alatt helyzetbe kell kerülni alkoholilag, mert jön az imám és fejbevág a Koránnal. Plusz holnaptól nyakunkon a Ramadán.

Mi a harmadik ilyen pompás teljesítmény után feltartott hüvelykujjal jelezzük az elismerésünket amit a soros fogyasztó hálásan nyugtáz is, de a kereskedõnek már nincs nagyon ínyére ez a népszerûség. Nem lehet túl szabályos ez a kiszereléses akció, mert ahogy beöntötte magába az ipse a matériát és elszelelt, a kétdekás üveg eltûnik a pult alatt. Hogy bámulunk itt nagy szemekkel, egy idõsebb turista házaspár is megáll, mit nézünk ily ennyire, így most már egy kisebb tömeg szemléli a helyiek alkoholfogyasztási lendületét, ami bátran nevezhetõ dinamikusnak. Mondom, hogy Szíria egy jó ország, és nem valami lekozmált ürgék lakják. Hogy így kedvet csináltak hozzá, mi is meghúzzuk a laposból a whiskyt és egy kis csavargás után hazamegyünk.

(Persze minden nézõpont kérdése. Ennek jeles példájával magam is szembesülhetem, amikor pár évvel ezelõtt egy mélabús italozgatást követõen az egyik versenyzõt kissé haza kellett támogatnunk, bár a lónak négy lába van, a barátunk párszor még így is érintkezésbe került az esõ áztatta anyafölddel -ahogy a zsoltár is mondja: „Ím arcunkra borulunk”-, hogy egyebeket ne is említsek. Szóval nem volt egy piperkõc kinézete mire hazaértünk, ne szépítsük. Baráti küldöttségünket -középen a delikvenssel- a hitvese fogadta aki felkiáltott: Jézusom, te hogy nézel ki!!? Mire a cimbora végig mérte az asszonyt és így reagált: Miért, te hogy nézel ki? Két fejed van!)

Az éjszaka kissé kényelmetlenül telik. Egyrészt az ágy rövid, és ahogy hozzáér a lábunk a hátsó támlájához, irgalmatlanul recseg. Aztán meleg is van, rendesen. A ventillátort nem lehet bekapcsolva hagyni, mert az is zörög és különben is aggasztó, mikor esik le: ez a veszély reggel óta nem változott. Harm