folyt

#56775 Hozzászólás

folyt

Október 26 vasárnap

Fél hatkor kelünk. Öt órakor ma is megkezdõdik a vallási tárgyú ébresztgetés a minaretbõl, de viszonylag gyorsan abbahagyja a kakukk, mivel megkezdõdött a Ramadán és napfelkelte elõtt be kell fejezni a kajálást. És mégsem lehet egyszerre imádkozni és mézes buktát majszolni. (Vagyis inkább nem illõ.) Kicsit törlesztünk a tegnap éjszakai szerelmes gerlicéknek, magyarunk nem ügyelünk arra, hogy minden léptünk hasonlatos legyen a lágy macsakatalpakon osonókéhoz –nehogy már ne ébredjenek fel, a töcskölõs mindenüket! Sajnos Magyarország felé nem tudunk törleszteni, ugyanis mire elaludtunk végre, egy otthonról küldött SMS ébresztett fel, amit a kisöcsike küldött, hogy mit szólunk ahhoz, hogy gyõzött a Csonttörõ János? Annyira hülyék nem vagyunk, pontosabban annyira ismerjük az otthonmaradt kiskorú fondorlatos lelkivilágát, hogy ne tudjuk be ezt az akciót egy álcázott formában megvalósított szívatásnak: ezért majd otthon számolunk, mert vissza nem tudunk SMS-el ébreszteni, lévén kikapcsolta a sajátját, a genya.

Szépen kisétálunk a buszmegállóba, de korábban érünk ki, így leülünk a várakozó placcon és nézegetjük a reggeli rözsgést. Cipõpucoló fiúk próbálkoznak üzletet nyélbeütni. A mi bakancsunk nem való ilyesmire, de a helyiek igénybe veszik a szolgáltatásaikat: fejkendõs, földig érõ ruhás férfiak tartják oda a fekete cipõjüket egy kis fényesítésre. A fiúk lendületesen, magas szakmai rutinnal, mondhatnám hogy élvezettel dolgoznak, láthatóan ambicionálják a tökéletes eredményt, ami be is következik. Az újjukkal nyúlnak bele a pasztás dobozba, és a kezükkel kenik szét a cipõn is a dolgot, amit aztán egy ronggyal fényesítenek ki. Ha befejezték és megkapják a pénzüket, ugyanezzel a kezükkel törlik meg a homlokukat, vagy simítják hátra a hajukat és ennek következtében eszméletlen szurtosak: azt hiszem, ez a kifejezés a legjobb erre.

Én a naplómba jegyezgetek közben, ami nem kerüli el az éber utazóközönség figyelmét; láthatóan ez valami gyanús foglalatosság. Egy helyi alkalmazott, bizonyára titkos elhárító ügynök, itt is valami fedõ-foglalkozással mint nálunk volt: beatzenész, filmrendezõ, polgári politikus édesapucija stb. – nos, ez az ürge amúgy a feladatát tekintve látszólag a csomagok mozgatására van rendszeresítve) a hátam mögé is oson és a vállam felett beletekint az irományba. Sokat nem okosodhat belõle, mert egyrészt nem arabul írok, másrészt a macskakaparásomat még én sem mindig tudom elolvasni. Zsombor aggódik, hogy egyszer még bekísérnek a nagy irogatás miatt minket a rendõrségre, de Zsombort azért tartom, hogy aggódjon helyettem is és õ ezt maradéktalanul teljesíti is. Mindentõl függetlenül arra azért ügyelek, hogy még véletlenül se írjak le olyasmit, ami bántó lehet a helyiekre nézve (beleértve a politikai berendezkedést is), mert ha egyszer tényleg valami gubanc adódna és a rendõrségen néhány keresetlen pofon közben lefordítanák, ne legyen kellemetlenség.

A családunkban is van hasonló történet, ami egy Emil Bácsi nevû rokonnal esett meg, még az ötvenes években. Emil bácsi fantasztikusan nagy lexikális tudással bírt, de néha õ sem tudta kapásból megmondani, hogy pl. a gyulafehérvári nyomdát Bethlen Gábor, avagy Báthori Kristóf szereltette fel ciril betûkkel. Vagy netán Giorgione: ”Mezei hangverseny” címû képe a Louvre-ben van, és nem az Uffiziben? Szóval ilyen fajsúlyú kérdések. Egy este épp egy ilyen dolgon gyötrõdve ballagott hazafelé, amikor hirtelen eszébe villant, hogy X. király a feleségét nem megmérgeztette, hanem megfojtatta és hogy ezt még egyszer el ne felejtse, gyorsan egy lámpaoszlop alá sietett, papírt, ceruzát kapott elõ és buzgón jegyzetelni kezdett: meg-mér-gez-te-meg-foj-tot-ta. Nos, egy percen belül a lámpaoszlophoz tartozó ÁVH-s laktanya fogdájában volt és csak nehezen tudták a barátok egy hónap után kihozatni Tarcsáról.

Szóval, vannak veszélyek, permanensen. Ez annyiban hatványozódik, hogy egy nagyon csinos lány –a lexebb, akit láttam az egész út alatt- leül a szomszéd padra. Zsombor felhívja figyelmemet arra, hogy vagy írok, vagy bámulok, a kettõ együtt nem megy és igaza van. Zsombor álcázásképpen a másik pad felé tekinget inkább, amin egy idõsebb pasi üldögél, arab pásztor kinézetû, a fején fehér kendõ, ruhája a szokásos galabija amire egy szintén eléggé szokásos sötét színekben játszó, kockás zakót húzott, mert még hideg van (neki). A zakó amúgy eléggé általánosan használatos a galabiják fölé, és általában elég koszosak. Zsombor azért nézi, mert a faszi az egyik cigirõl gyújt a másikra és harákol közben, szép fennszóval. Lessük, mikor teljesedik be a dolog, és készülünk egy ordenáré nagy csula loccsanására, de elmarad, mert lenyeli, csak úgy liftezik az ádámcsutkája. Pedig itt a Ramadam, amikor semmit sem szabadna lenyelni, de vagy kulturált az ipse és azért nem köpköd, vagy nem vallásos és ezért nyeldes, vagy esetleg élvezetbõl tenné, tán az íze miatt? Nem tudom, de naplóilag rögzítem, ez remélem politikailag nem kényes téma.

Beszállás a buszba. A mi jegyünk a sofõr melletti két ülésre szól, így remekül tudunk majd kifelé nézegetni a szabvány szerinti (ti. szanaszéjjel repedt) szélvédõüvegen keresztül. Azt már eddig is megállapíthattuk, hogy errefelé repedeznek a szélvédõk, dehogy minden jármû így nézzen ki… Búcsúpillantást vetünk a csinos leányzónak és a buszpályaudvar szemétjében kapirgáló csirkéknek és elindulunk Raqqa felé, keletre.

Aleppót elhagyva elég semmitmondó, sík, vigasztalan a vidék. Szemét, szemétdombok, elhanyagolt földek, sivár a táj. Hát nincs itt semmiféle vetés? De van, nézzük, mit is vetnek errefelé az emberek.

Az erre irányuló szemlélõdést két csoportra bonthatjuk: mit, amit a föld alá vetnek, és mit, amit le a földre, egyszerûen. Ez utóbbi beazonosítása két okból is könnyebb, mert ami a föld alá kerül, az vagy kikel vagy nem, és ha kikel, akkor vagy felismerem hogy micsoda, vagy nem.

De a földre vetett dolgokat errefelé nagyon egyszerû beazonosítani: nejlonzacskó. Foglalkozzunk tehát ezekkel. Magyarországon utazgatva sohasem láthatunk ilyen egybefüggõ nejlonzacskó ültetvényeket: nálunk a szétdobált zacskók között mindig szép, színes üdítõs- és sörösdobozok is örvendítik a szemet mint megannyi pipacsok a gyenge rozsban, lehasznált akkumlátorokkal szimbiózisban élõ motorolajos flakonok vernek gyökeret az árkok partjain, és közöttük a pajkos szellõ játékosan ide-oda görgõ plasztikpalackokat terelget, mint egy derék juhász -de itt, a sivatagos vidék úgy látszik nem kedvezõ ezek számára, itt kizárólag zacskó terem és zacskó. Színben fekete és fehér, semmi dizájnolás, meg reklámképek. Egyszerû a termés. A vetés-intenzitást tekintve megállapítható, hogy a városok közelében sûrûbben, késõbb ritkábban libegnek a zacskócskák a kis fûcsomókba akadva, vagy zúgnak diadalmas zászlóként a szélben a bokrocskák ágain, netán egyszerûen száguldanak a szelek szárnyán a végtelenek tûnõ, kopár vidéken, hahh, mily festõi kép! És végül megállapítható, hogy a mégoly fontos technikai a háttér is adott a zacskóültetvények egészséges gyarapodásához, mert bár a mi buszunk légkondis, zárt ablakú, így innen nehéz kihajigálni bármit is, de a normál közlekedési eszközökrõl a haladási irányra merõlegesen irányított vektor szerint gond nélkül kideponálható a zacsi (és más, testesebb darab is) és ezzel a helyiek élnek is, mindenfajta fenntartás nélkül, könnyedén, laza csuklóból, önfeledten.

Mondom, Magyarország sem különb e téren, de otthon a fû ellepi, vagy a jó szántóvetõ elõbb-utóbb csak beforgatja a földbe a darabot, de itt nincs fû, nincs szántás és ameddig ellátsz, fekete és fehér nejlonzacskók uralják a vidéket, tényleg, mintha ez lenne a termés.

Igaz, egyszer mi is kitettünk egy zacskót, mégpedig Horvátországban, amikor a kisebbik kiskorú olyannyira nem bírta az autókázást, hogy hányt minden kilométerkõnél. Eleinte persze rémült kiabálás hátulról, fékezés, a gyerek ki, hajlás elõre, könnyes szemek törölgetése, cukorka szopogatás, be a kocsiba és pár perc múlva újra. Ez egy kissé szakaszossá tette a haladást, így abban maradtunk életem párjával, hogy zacsizás lesz, én a pilóta, õ mint cabin crew, és nem állunk meg. Mûködött is a dolog, és a pár óránkénti szüneteknél tettük be a szemetesbe a telepakolt darabokat, de egyszer –nem tudom már miért- a felségem ragaszkodott ahhoz, hogy azonnal ki akarja dobni. Húzd le az ablakot és paszírozd ki –véltem én, és a gondolatot tett követte: én egy torlódás miatt amúgy is lassítottam, hátul az ablak le, hitvesi kéz kinyújt, zacsi benne, majd zacsi elenged. És abban a pillanatban épp ott állt egy rendõr, aki a kinyújtott karjával jelezte a kötelezõ haladási irányt -és bizony ösztönösen meg is fogta a feléje nyújtott csomagocskát… Mire utánunk lõtt volna, mi már árkon-bokron túl voltunk. (Máig is fogja, ha el nem engedi, holnap legyen a ti vendégetek.)

Ahogy haladunk kelet felé, a vidék elsivatagosodik, de Raqqa elõtt úgy 60 km-rel kicsit megváltozik a táj, mivel itt ér az út közelebb az Eufráteszhez, és a folyó felduzzasztásával létrehozott tóhoz. (Ez a bizonyos felduzzasztás 30 méterrel emelte meg a folyó vízszintjét és 80 km hosszú, a közepén 8 km széles tavat hozott létre.)

Az Eufrátesz völgye a legrégibb idõk óta a civilizáció bölcsõje. A Nílus és a Tigris folyóval együtt döntõ szerepet játszott a régi Kelet történelmében –az Eufrátesz környéki ásatások 9000 éves emberi kultúrákról beszélnek. A folyó az emberi történelem legtávolabbi ideje óta híres a vízbõségérõl, áradásairól és völgyének termékenységérõl. Az Eufrátesz tanúja volt a partján kibontakozott civilizációnak, neve elválaszthatatlanul összefonódik a virágzó korszakok emlékeivel, személyiségeivel, az akkádokkal, amoritákkal, Hamurabbival, Nagy Sándorral, Harum ar-Rasíddal. (Ez az ezeregyéjszakás híresség valódi történelmi személyiség: az Abbászida kalifák 749 és 1258 közötti uralmának leghíresebb kalifája volt, bár a székhelye Bagdadban volt. Amúgy volt itt annyiféle dinasztia: voltak az Ommajadok, amikor Damaszkusz a fénykorát élte és az iszlám seregek Észak-Afrikán és Spanyolországon keresztül Franciaországig nyomultak elõre, aztán voltak ezek a Rasidék, aztán menet közben a Tulunida és a Hamdánida meg a Fátimida dinasztiák, majd pedig a Szaladdin alapította Ajjúdiba dinasztia; jobb vigyázni ezekkel a szapora, nagycsaládos politikusokkal manapság is –én elõre szóltam.)

Az Eufrátesz egyelõre csak onnan sejthetõ, hogy termõbbé válik a táj és a sivatagos, vagy sztyeppés vidéken nyáját terelgetõ beduin helyett (ez különben nem így van, semmi terelgetés: a bedu ül a szamáron, mögötte ballag a nyáj), mûvelt földek mellett fut az út. A jobblét nem mindenkire érvényes: az út szélén egy elütött kutyán lakmározik a társa és éppen a belek kihúzásával bajlódik, amikor a buszunk elhúz mellette. Nem idegesíti az étkezésben a forgalom, nem is kap gyomorfekélyt, azt biztos.

Raqqa elõtt úgy 20 km-re egy enyhe emelkedõre felérve végre megpillantjuk a történelem híres folyóját, mit folyóját: folyamát! az emberiség tápláló bölcsõjét, a helyi vizek õsanyját, a méltóságteljesen hömpölygõ Eufráteszt! Õõõ, elnézést, ez most micsoda, ez az ezaz, ezzel a kis gizgazzal a partján? Igen? Nahát…

Szóval az Eufrátesz õsidõk ide, dinasztiák oda (és bár tudjuk, hogy színmagyar folyóról van szó -lásd korábban Grespiktõl, hogy õseink Dél-Amerika után Egyiptomot és a Tigris-Eufrátesz vidékét hódították meg), a mi szemmértékünknek csak egy sekély vizû, kisebb folyócska, bár nagyon kedves a szétterülõ medrével, barátságos a partján levõ növényekkel, a vízbõl kilátszó kövek között fodrozódó hullámokkal nagyon megnyerõ és emberközeli és pont illik a Közel-Kelet hangulatához –de hozzá kell szokni, itt ez a vízmennyiség maga a bõség, az élet. Az Eufrátesz mindenesetre nagyobb, mint az Orontesz vagy a Jordán és míg az elõbbiek sokszor eléggé csatorna-jellegûek, itt a sekélyebb részeknél zöld növényekkel borított szigetecskék alakultak ki ami sokat dob a látványon. Az országútról balra fordulunk, átmegyünk a folyó feletti hídon majd befutunk Raqqába, a buszállomásra.

Raqqa ugyan közepes nagyságú, de jellegében nagyon is kisváros. Emeletes épületei jóformán a csak a város szélén levõ lakótelepek, amelyek szerencsére a központi részbõl nem is nagyon látszanak. Az ember nem is hinné, hogy Krisztus elõtt 244-ben alapították és a IV. században már hatalmas erõdítmény, kereskedelmi központ sõt püspöki székhely is volt. Ebbõl manapság már nem sok látszik. A jelenlegi formájában Raqqa néhány évtizede állt össze és a régmúlt idõkre csupán az antik elõdjének körfalának maradványai néhány torony és palotamaradvány emlékeztet.

Raqqa tehát nem egy világváros, így gondolkodás nélkül elhajtjuk a taxisokat, és magunk megyünk megtalálni az összes két hotel közül az egyiket, pontosabban az LP által ajánlott jobbikat, a Hotel Turism nevût. Besétálunk a központi részhez, hát mit mondjak… Zs egy darabig tüzetesen szemlélõdik, nézi a fõteret, nézi az utcákat, nézi az embereket, aztán keservesen felnéz az égre végül és azt mondja: na láttuk Raqqát, gyerünk innen tovább, talán még nem indult el a busz. Kétségtelen, hogy ez még keletebb Kelet, mint amit idáig láttunk. Olyan arcok mászkálnak, olyan az egész légkör, az összevisszaság, a lökdösõdés, a kiabálás, az árusok, a standok, a szemét, a szúrós szemekkel való nézegetés, a sok csadoros nõ és az egész minden úgy egyben, hogy itt aztán tényleg az Indiana Jones jön be, fullra. Csak itt nem a vászonról nézed, hanem háromdimenziós, körülötted.

Persze feladásról szó sem lehet, mert eddig sem vágták belénk a csillagos bugylibicskát, ergo ezek után sem fogják –így szól a vaslogika, megyünk és szokjuk. Jelenlétünk az eddigi legnagyobb feltûnést keltette, itt aztán valóban ritkaság lehet a turista. Maga a városka különösebb nevezetességekkel nem rendelkezik, a környékbeli fõ célpont, Rasafah pedig oda-vissza úttal megjárható Aleppóból, de mi direkt itt akartunk éjszakázni, hogy majd a nem messze innen a fõútról leágazva és a sivatagon átvágva jussunk el Palmyrába.

Nincs vendég, nem ok nélkül nincs hotel sem csak ez a kettõ, és amiket egyelõre hiába keresünk. Az LP mutatja a helyüket a város térképén, de ott nincsenek. Megyünk egy kört a háztömb körül, még most sincs. Aztán megyünk egy még nagyobb kört a háztömbök körül: ott sincsenek. Közben persze kapunk útbaigazítást, nem is egyet és nagy szerencsénkre, nem is egyformákat: menjünk csak ott balra fel!, nem, hanem menjünk inkább vissza és jobbra le: elszórakoztatjuk egy kicsit a helyeiket, fõként miután már harmadszor megyünk végig az egyik forgalmasabb utcán, nyakunkban a hátizsákokkal, közel vannak ahhoz, hogy megtapsoljanak, mindenesetre a gyerekek nagyon élvezik. De legalább akklimatizálódunk. Végül egy rendõrbe is belebotlunk, mondjuk a Hotel Turism nevét, erre rámutat a tõlünk 10 méterre álló épületre: ez az. Hát, ha nem mentünk el legalább háromszor elõtte, akkor egyszer sem, pedig tényleg ki van rá téve egy tábla hogy Hotel. Komolyan mondom, akkora volt a kavirty körülötte, hogy nem vettük észre, jóhogy kívülrõl nem valami hoteles. Ráadásul az LP nem is ide jelölte, hanem a rá merõleges kis mellékutcára.

Nos, belülrõl sem nagyon hoteles. Alul itt is üzletek vannak, és az emelet maga a hotel. Egy régi vágású diákotthonra hasonlít: adva van egy beton padlóburkoló lapos, elég széles folyosó, onnan nyílnak jobbra-balra a nagy hálószobák, talán összesen lehet 12 db. A folyosó végén egy társalgó, ebben társalog egy ürgével a recepciós és ez egyben az office is.

Szoba van, kapunk is egyet ami az utcára néz, mennyezeti ventillátoros és van egy kis erkélye is. Tartozik hozzá egy zuhanyozó, de a WC már a folyosóról nyílik és közös, pottyantós stílusú. Állapotáról annyit jegyeznék meg, hogy ahogy elnézem, valószínûleg még Harum Al Rashid idejében építhették, és maga a királyi fenség is használhatta, lám még itt van az ügylet megkövesedett nyoma is… Emléktábla még nem hirdeti a korpuszt.

Zsombor azt olvasta az LP-ben, hogy itt közös zuhanyozó van, és egybõl tettrekész német lányokat vízionált közös fürdõzés kapcsán. Nekem is feljöttek valami régi NDK-s emlékek, de ez még a buszon történt, és most a valóság kissé másként fest. Mert amikor a recepciós töltögeti a bejelentõlap rovatait beront egy olyan feldúlt ürge, hogy még arabban is ritkaság. A szemei vérben forognak, lapát kezével hadonászik –már amikor nem az asztalt csapdossa-, elõrehajolva, húsz centirõl üvölt a recepciós fülébe és láthatóan velünk van valami baja. Úgy vettük ki, hogy õ már korábban kért szobát, és õ nem az utcára nézõt kapott, ráadásul nincs saját zuhanya sem, mint nekünk. Ahogy jósoljuk a dolgot, ez fél perc múlva elõveszi a handzsárt a galabia alól és úgy levágja a faszi fejét, hogy csak úgy nyekken, de ha ezt mégsem, megfojtja, az biztos. Aztán mi következünk, egyenes ágon. Láttunk már üvöltözõ arabot, de ez nem egy átlagos, legalább is nem nekünk.

De a recepciós higgadt. Leteszi a tollat, végigvárja, amíg az ürge kiüvölti magát és aztán kb. olyan stílusban, ahogy én szoktam magyarázni otthon a családnak a helyes viselkedést: kissé megemelt, határozott, kioktató hangon, amitõl mindenki falramászik, jóhogy, én is azt tenném. Persze, a bõsz vendég sem lohad, üvölt még pár verset, erre megint kap egy kis kioktatást, és ezek után nagy dérrel-durral el is vonul. Kissé meg vagyunk azért szeppenve, de a recepcióson nyoma sincs az aggodalomnak. Harcedzett fickó.

Becuccolunk a szobába és üzembe helyezzük a szoba fõ számát, egy kb. 150 literes szovjet Minszk típusú ezeréves hûtõszekrényt, hoztunk ugyanis magunkkal Aleppóból is egy pár sört, hátha ebben a tipikus arab városkában nem lesz ilyesmi. És tényleg, nincs is ilyen bolt, micsoda elõrelátás. A szobában a lepedõ alapján nem mi lehetünk az elsõ lakók, és a párnahuzat mintha már látott volna elõzõ klienst, nemsokat, néhányat, köztük egy fekete hajú illetõt, akinek a haja ugyan egy kicsit hullik, de sebaj, de majd rátesszük a használt pólóinkat és kész. Amire még érdemes odafigyelni, az az, hogy ne rúgjunk bele a bejárati ajtó mellett emelkedõ, 10 magas hangyabolyba, de nem rúgunk bele és így nem lesz konfliktus. De az erkély remek, kimegyek rá és élvezettel nézegetem a korábban már személyesen is megtapasztalt utcai kavalkádot. A reggeli zsibvásári hangulat már enyhült, úgylátszik megtörténtek a bevásárlások, de a kétkerekû kordékról zöldséget árulók továbbra is kántálva kiabálva ajánlgatják az árujukat. A nõk közül azok, akik nem burkolóznak teljesen csadorba, fehér, vagy piros kendõkkel kötik be a fejüket. Ezek a sivatagi népek.

Idebent a szobában a hûtõ szépen zörög, de hût: jobb se kell. Jó a szállás. Elmegyek felderíteni a közös WC milyenségét, kissé húzós, de kibírjunk egy napot. Ahogy megyek vissza a folyosón, hát jön szemben az ordibálós arab –na, ebbõl valami konfliktus lesz, úgy érzem, de a pasi mellém érve nagyot mosolyog és hellózik egyet, igen barátságosan. Nincs vész, úgy látszik.

Zsombor is kimegy megszemlézni a klotyót és úgy viselkedik mint Schmuck Andor szerint egy politikus: „elmegy WC-re, visszajön, érzései vannak” –tehát Zsombor is elmegy WC-re, vissza is jön és olyan érzései vannak hogy holnapig, Palmyráig inkább kibírja, csövvinteni pedig lehet a szobához tartozó zuhanyfülkében is. Az utazas.com-on ugyan erre nézve nincs topic (a mosdóba való vizelésrõl igen és ezt vegyük rokonmûfajnak), de egyet értek vele: manapság már lehet a zuhanyfülkébe is bele, ha már úgyis lelõtték a drága jó Ferenc Ferdinándot, Szarajevóban; most már minden mindegy, úgyis. Egyszer élünk, ha egyáltalán.

(Ha valakit ilyen klotyó-gondok nyomasztanának, az az alkalmazandó technika, hogy be kell venni egy- egy szem Reasec-et, amivel hatásosan lehet halasztani a WC felkeresésének igényét. Ha esetleg túl sokat venne be valaki, és emiatt a kívánt határidõn túl is beállva maradva a rendszer, egy jó pohár helyi csapvíz és garantált a hatás. És akkor lehet kezdeni elölrõl a Reasec-el.)

Amúgy generálisan meg vagyunk elégedve a sorsunkkal, Nemzeti Petíciót sem gyártunk, pedig meglenne az öt értelmes pontunk nekünk is:
1. Követeljük, hogy süssön többet a nap!
2. Követeljük, hogy legyen 3,60 Ft a kenyér és 5,20 Ft a sör!
3. Követeljük, hogy akár fordítva is!
4. Követeljük, hogy Kovács László azonnal kapjon lábgombát!
5. Vagy szájpenészt, legalább.
És ha erre sem tudnánk szerezni a Polgári Öntevékeny Csoport (pöcs) segítségével másfél millió aláírást (köztük tízezer darab Demeter Ervinnel, ugyanennyi eredeti Leninnel, 12 db Szandokánnal –ugyanis Deutsch Tomi lányának óvodás csoportja is beszállt-, valamint, csak úgy nosztalgiából, egy darab Oleg Kosevojjal), öntsenek nyakon esõvízzel a Mûegyetem elõtt!

A következõ feladat most az, hogy gyerünk megnézni Resafah-t.

Resafah már az ókorban is pihenõhely volt az Eufrátesztõl Palmyrába és tovább, az ország sûrûn lakott területeire vezetõ kereskedelmi úton. Az enyhén dombos sivatagi pusztaság nem volt alkalmas bármiféle mezõgazdasági mûvelésre így a település létalapját ez a kereskedelmi forgalom és a nomád törzsek részére szolgáló helyi piac adta. Reszafa keresztény búcsújáró hely is volt, nagy csodatételekkel, annak idején. Az alap az, hogy egy Szergiosz nevû római légionárius tiszt itt szenvedett vértanúságot, mivel keresztény vallása miatt megtagadta, hogy Jupiternek mutasson be áldozatot.

Reszafa szépen fejlõdött, várossá Diocletianus alatt lett és a mongol hordák miatt néptelenedett el, még a XIII. században. Jelenleg lakott település nincs a közelében; dimbes-dombos sivatag veszi körül a romokat. Hogy miért pont itt létesült, az eléggé talányos, mivel az alatta levõ mészkõréteg miatt nem volt iható talajvíz, holott innen 5 km-re levõ mészkõmentes területen már kiváló kutakat lehetett fúrni. A város vízellátását mindenesetre óriási ciszternákkal oldották meg. Hogy legyen még egy megoldandó problémájuk, Resafah igen földrengés-veszélyes vidéken fekszik így az építészeknek számolniuk kellett ezekkel a problémákkal is. Az útikönyv szerint ügyes építészeti megoldások alkalmazásával számoltak is, de valahogy mégse teljesen, mert mára az épületek szinte kivétel nélkül leomlottak.

Resafah Raqqától kb. 50 km -re van, amit úgy kell érteni, hogy elõször el kell jutni a kb. feleútnál levõ Al-Mansoura-ig, majd onnan azon az úton, ami átvezet a sivatagon, kell menni még ugyanennyit. Errõl az útról volt egy kis bizonytalankodásunk, hogy milyen is, de végül kiderült, hogy gépkocsival is járható, ha éppen nem lepi be a homokvihar. Most éppen nem lepi.

Al-Mansoura a fõúton van, arrafelé járnak a nagy buszok, de a kisbuszok is, kiballagunk tehát a kicsik megállójához: ez valamennyivel arrébb van, mint a nagybusz állomás, ahová megérkeztünk. Mondjuk hogy hová mennénk, mutogatnak, hogy onnan indul a járgány. A pályaudvar (ez egy egyszerû, kibetonozott parkoló) kövére egy szép nagy imaszõnyeg van leterítve, mivel Ramadan van, a vallási elõírások szerint cipõjüket levetve többen és közösen imádkozhatnak. Jelenleg éppen senki sem borul arcára, így Zsombor a durábel bakancsával akadálytalanul át is trappol rajta, dáng-dáng-dáng!: majd elájulok amikor látom. De vagy ötven arab is üvöltözik körülöttünk, Zsombor meg holtsápadt lesz, hogy eddig tartott ifjú élete –no, hirtelenjében magam sem adtam volna érte egy piculát sem- de mindketten nagy elnézésezések (ásif! ásif!) közepette sajnálkozunk. Zsombor külön még a szívére is teszi kezét, úgy szabadkozik, de most sem kell paráznunk, legyintenek, nevetgélnek, lökdösik egymást széles jókedvükben a helyiek, hogy mekkora marha is a fehér ember és kész, nincs baj. Hogy ígyen elmúlt a veszedelem, mondom nagy aggodalmasan Zsombornak, hogy ez „a szívemre teszem a kezemet” operaelõadás baromira genny volt, nem hitték el a pasik az õszintét. Mondom én így neki: „’Miért nem kérték tõlük egy tórát, hogy arra tedd a kezed?” „Arra kellett volna?”- Zsombor falfehér, még a kérdést sem fogja fel, úgy be van még mindig szarva, nemhogy még a pallérozott humort.

Ha szögezzem le: ha negatív lett volna alapvetõleg a helyiek hozzáállása a fehér emberekhez, ez egy remek alkalom lett volna a vérmesebbek részére némi verekedésre. De nem volt ilyen és ezt nem elõször állapítom meg. De láttál már külföldi autóst szerencsétlenkedni a pesti forgalomban? Hogy az mit kap a pofájára a többitõl, a vendégszeretõ, európai, sõt európai uniós tag magyartól…

Ismét megerõsíthetem tehát, hogy Szíriában nem találkoztunk ellenséges megnyilvánulással. De ha már szóba hoztam, pár hónap múlva, 2004 tavaszán, Jordániában volt ilyen élményben részünk: Karak várát néztük meg és még aznap el akartunk jutni Ammanba, és ezért a távolsági buszmegálló felé tartottunk, ami a város szélén van. Délután volt, baktatunk kettesben (nem csoporttal voltunk, természetesen) a nagyhátizsákjainkkal, tehát tipikusan felismerhetõen turistásan egy sziklafal alatti úton kifelé a városból, amikor durr, egy métere tõlünk egy jó ökölnyi mészkõ szikladarab vágódik le a betonra, pattannak le belõle a szilánkok szanaszéjjel. Megállunk nagy okosan, felnézünk, néhány ház állt 30 méter magas sziklafal tetején, és semmi mozgás, de önmagától nem pottyanhatott le, mert szép ívet kellett leírnia, hogy a túloldali járdán menve a lábunk elé essen. Elindulunk, megszaporázva a lépteinket, és erre újabb csattanás, de már mögöttünk: a kõdobáló jól célzott, ha még mindig állunk, akkor valamelyikünket telibe vág. Annak a vége pedig inkább a temetõ, mint a kórház, mert egy ekkora szikladarab, a több tízméteres zuhanás után fejbe talál, akkor annyi. És ha valahol eltalál, az a fejed biztosan, mert meredek ívben, felülrõl jött és látni sem lehet honnan, mert felnézve elvakít a fényes ég, semmit sem lehet látni. És ráadásul kihalt minden, sehol senki az úton, még egy kocsi sem jött. Hát nagyon szar érzés volt ahogy ez a jókora szikladarab szinte a lábunknál csattant és tényleg halálfélelmem volt, nem tudtam, mi következik, hova érkezik a következõ és mikor. A láthatatlan ellenség pedig még egyet megeresztett, de addigra mi vár eléggé felgyorsultunk, de így is elég pontosan célzott, míg végül szerencsére egy útkanyarulat miatt eltûnhettünk a szeme elõl, mert többet nem kaptunk. Érzésileg valami ilyet érezhetnek a megkövezésre ítélt emberek, vagy az izraeli katonák, amikor dobálják õket a palesztinok: azok sem kavicsokkal hajigálódznak. Mondom, ez Jordániában történt, itt ilyesmiben nem volt részünk, de nem is hiányoltuk.

Kettõnket 20 pénzért visznek el Al-Mansoura-ig, míg egészen Resefah-ig kérnének vagy 300-at, de azt sokalljuk, majd az elágazásnál találunk valami fuvart. Nincs harag.

Irányilag elõször visszafelé autózunk most Aleppó felé. A kisbusz hátsó ülésein szorongunk, így csak oldalra lehet kilátni: elõttünk kockás fejkendõs férfiak, feketébe burkolt nõi fejek rázkódnak. Az út szinte egy választóvonal: az Eufrátesz felé esõ részén van valami termelés, a túloldalon pedig a teljesen kietlen, dimbes-dombos sivatagi táj.

Al-Mansoura-nál kiszállunk és megpróbálunk fuvart szerezni a romokig a sivatagi úton. Elég sok kisteherautós várakozik itt de 300 pénzes összegeket mondanak, amit mi továbbra is sokallunk. Ott is hagyjuk õket és nekivágunk gyalog –biztos lesz majd valaki, aki felvesz. És valóban: egy idõsebb házaspár jön a zsákokkal megrakott kisteherautójával, mi pedig felülhetünk a zsákok tetejére. A szél felélénkül és erõsen kezdi hordani a homokot: elõ sem merem venni a videót, mert félek, hogy egy perc alatt telemegy homokkal, pedig jó volna venni, ahogy a szél megemel egy homokfalat és szalad vele végig a pusztaságban. Az öregék nem visznek sokáig, de ahogy leszállunk, máris fékez mellettünk egy másik teherautó, a platóján tökig beburkolódzott munkásokkal: õk nem hülyék nyelni a homokot. Ezek el visznek Resafaig és kettõnkre 25 pénzt kérnek érte, utólag: az elõzõ öregéknél ingyenes volt az élvezet.

És ingyenes Resafa is. Valószínûleg a normál idõben lenne itt valami belépõjegy szedõ valaki mivel az PL is írja a 300 dínáros belépõt, de olyan homokvihar tombol már itt, hogy biztos már régen elhúzta a csíkot a kaller. A szél nem egyenletesen fúj, hanem fel-feltámad, egy–két perces idõközönként. Fényképezni, videózni csak a szünetekben tudok, amúgy gyorsan rakom vissza a cuccot a hordtáskába. Amikor éppen nem ott fúj a szél ahol mi állunk, akkor jól lehet látni, hogy a sivatag mely részén járhat éppen, mert az a rész teljesen be van burkolva a sárga homokfelhõbe és lehet látni, merrefelé is jön-megy. Ilyen helyzetben még nem voltunk, így elégé élvezzük a dolgot, bár Zsombor aggódik az életünkért, hogy betemet minket. Ez azért hülyeség, mert ha az egyik szélroham be is terít, a következõ majd lefújja rólunk a homokot –nyugtatom bölcs következetességemmel.

Resafa romjait tehát teljes terjedelmûkben a homokfelhõk miatt nem tudjuk belátni. Az látható, hogy a romvárost köröskörül egy fal keríti be, nagyjából 500 méter hosszú lehet egy-egy oldala ennek a szabálytalan négyszögnek. A 8 -12 m magas falak, ha nem is mindig a teljes magasságukban, de ó részben állnak és áll az a gazdagon díszített, hatalmas, boltíves északi kapu is, ami alatt mi besétálunk a területre. Elõtte még csinálok egy körpanorámát a videóval, és szerencsésen meg is örökítek egy nyájat két pásztorral amint éppen kibontakoznak a homokfelhõbõl. Õk is észrevesznek, hozzám szamaragol az egyik és baksist igényel. Mivel rajtuk kívül egy teremtett lélek sincs a környéken, és a faszinak egy kés is van az oldalán, szíves örömest adok neki egy dollárt, hogy megmaradjon a békesség. Megérte, mert jó lett a felvétel is, ahogy a nyáj lezúdul egy kis domb oldalán, miközben a szél oldalról csak úgy viszi közöttük a homokot.

Bizonyára jól néz ki a romváros szép idõben is, de ebben a homokviharban különös jellege van: igazi halott város. Vakítóan fehér gipszkõ romok, és sehol egy lélek, fúj a szél, repül a homok, és a szél zúgásán kívül más nem is hallatszik –de ez aztán nagyon szól. Igazából valamilyen épület csak egy-kettõ van az egész területen –pl. a Szergiosz bazilika néhány fala-, különben mindenfelé leomlott falmaradványok, kettétört oszlopok, cirádásra kifaragott oszlopfõk hányódnak szanaszéjjel. És nagyon sok jókora mélyedés, ami nem a régmúlt, hanem a jelen: barkács kedvû helyiek keresnek kincseket…

Az útikönyv szerint senkinek nem jutna eszébe itt újra települést létrehozni. Az a csoda, hogy valamikor mégiscsak jutott.

Indulunk hazafelé, Raqqába. Kb. 5 -10 percenként jön erre valami jármû, de egyelõre éppen az ellenkezõ irányba. Egy jó húszperc után megáll egy megfelelõ irányba tartó kisteherautó, amelyet egy fiatal srác vezet és 50 pénzbe meg is állapodunk, hogy elvisz Al-Mansur-ig. A szél annyira hordja a homokot, hogy egyáltalán nem bánjuk, hogy most a vezetõfülkébe invitál minket. Közeledve a fõúthoz a sivatagot néha egy-egy gyapotültetvény szakítja meg: a hazafelé iparkodó munkásokat is felvesszük, de õk a platón szívhatnak a homokviharban. A srác egyszer csak letér balra az útról és hazaviszi õket a pár házból álló kis kolóniájukig, ahol õ is lakik. Az apja –tipikus testes, bajszos pasi- személyesen akar minket tovább furikáztatni, így a srácot felzavarja a platóra és õ ül be vezetni. Jó nagydarab pasi, de ragaszkodik hozzá, hogy mindketten maradjunk csak elöl –itt általános, hogy félseggel, negyedseggel, egymás ölében utazgatnak az optimális helykihasználás érdekében. Útközben szó esik Magyarországról, és egybõl mondja, hogy az imént látott gyapotot is oda viszik, például. A holnapi programunkat illetõen –mármint, hogy ezen a sivatagi úton továbbmenve jussunk el Parmyráig- azt ajánlja, hogy õ elvisz, csak beszéljük meg, hánykor legyen az Al-Mansoura-i útelágazásnál. Az árról nem hajlandó nyilatkozni, csak megnyugtatóan mondogatja, hogy nem lesz probléma. Hogy is lenne, pont azok az anyagiak állnának a kettõnk között kialakult nagy-nagy barátság útjába –kb. ilyen kézlegyintésekkel kíséri a beszédét és meg csak szégyenkezek a földhözragadt kérdéseimmel, pedig igazából az a lényeg, hogy disz isz a bigining of dö bjutiful frendcsíp.

Az utunk ugyanis Palmyrába vezet holnap, így vagy úgy. Raqqából kiindulva meg lehetne még nézni a tóvá felduzzasztott Eufráteszt, de pancsikálni amúgy sem akartunk. Van két erõdítmény Zalabiyya és Halabiyya, úgy 80 km-re keletebbre Raqqától, amit egy napos kirándulás következtében meg is lehetne nézni, de ez már nem fér bele a program idõkorlátjaiba, aztán elmehetnénk még keletebbre, Deil Ez Zurba is, de annak csak akkor lenne igazából értelme ha meg szeretnénk nézni a még annál is dél-keletebbre esõ Dora Europos-t. Ezt meg nem akarjuk, mert a korábbi utazók szerint csak megszállott régészeknek mond valamit a romterület, annyira le van pusztulva –ahogy magamat ismerem, nem tudnék sok különbséget tenni a helyben látott falmaradványok, meg az após kertje között, amikor nagy hirtelen megcsinálta a házának az alapjait aztán két évig hozzá sem nyúlt, csak a gaz verte.

Ha tehát csak úgy elbuszoznánk a rendes országúton keletre Deil Ez Zur felé 160 km-t, ott pedig egy másik úton vissza nyugat felé Pamyráig még 220 km-t, egyszerûbb lenne e háromszög két szára helyett a sivatagon átmenõ, 240 km hosszú harmadikon levágni az egészet (a Pitagorasz tétel szerint nem jön ki teljesen pontosan, csak majdnem), és egyenesen bedöngetni Palmyrába. De ezen a sivatagi úton tömegközlekedés nincs, tehát valami alkalmi járgányt kellene keresni, vagy pedig a jószerencsében bízva kiállni stoppolni, de nagy forgalom nincs arrafelé, ezt már ma is megtapasztalhattuk.

Bízunk tehát e teherautósban (bár Rejtõ Jenõ szerint arab sejk szava nem Szentírás), hogy egyrészt ott lesz a megbeszélt idõben holnap, másrészt meg is fogunk tudni alkudni, ha ma már ilyen szemérmetes az árakat illetõen. Ha pedig nem, még mindég lehet mást keresni, vagy stoppolni.

Al-Mansourban elbúcsúzunk a holnapi 8 órás találkában és egy, éppen az orrunk elõtt lefékezõ mikrobuszban már húzunk is hazafelé, Raqqába (ezt is 25 pénz). A kisbuszban nagy csend uralkodik, lehet, hogy miattunk, bár nem egy szószátyár népség a beduin, alaphelyzetben sem. Mi azért mindenkire próbálunk barátságosan nézni; ezzel a nézéssel a Meleg Büszkeség Napján is dobogósak lehetnénk, de itt nincs hatása. Egy szemben ülõ, nem arab öltözetû pasi érdeklõdik nemzetiségünk felõl, ismeri az országot és mint kiderül, tanár abban az isiben, ami épp a hotelünkkel szemben van itt, Raqqában. A többiek kérdezgetik, hogy mit válaszoltunk, és egybõl felélénkül a társalgás, ahogy tisztázták, nem Amerikából jöttünk. Mikor már éppen túl lennénk a dolgon és a béke felhõje lengné be a csatrogányt az eleddig szótlanul üldögélõ egyik pásztor kezd morogni, hogy Amerika, Izrael és ilyesmik. Tipikusan olyan fajta okoskolbász, hogy aki tudja, amit tud. A tanárunk úgy tesz, mintha nem is hallaná és mi is így látjuk célszerûnek, nem pedig rákérdezni, hogy te szíttad az anyámat, köcsög? Enne következtében nem kerül kés a hátunkba, ami egy jó dolog. A tanár hazahív minket az otthonába, de mi kézcsókoltatjuk a nagyságosasszonyt, de olyan koszosak vagyunk és még a seggünkben is ropog a homok (homokos segg, he-he), úgyhogy inkább hazamennénk és így is történik. Otthon fotó készül: a hajunk halványtéglaszínû, a fehér pólónk erõs sárga, a rajta levõ –eddig rejtve marad zsírfoltok pedig kávébarnák és kõkemények. Ott helyben kidobódnak, mossa aki akarja.

Az orosz iparra szavunk sem lehet: a hûtõszekrényben rohadt hideg lett a sör. Kiállunk a teraszra, iszogatunk és pitát kajálunk, de hamarosan bevonulunk a szobába és behúzzuk a függönyt is, mert a szél nem csitul. Itt, bent a városban csak a szemünket csípi az orkánszerûen kavargó homok, de a város széle felé már semmit sem lehet látni a homokvihartól, sõt a két utcával arrébb álló mecset tornya is eltûnik benne, mintha felfelé semmi se lenne. Elvitte a cica. Nagy mázli, hogy máûr a hotelben vagyunk.

Amúgy érdekes a dolog: az égbolt világosan piszkosszürke és a levegõnek olyan az illata, mint amikor beleszippantasz a porszívó porzsákjába (próbáld ki egyszer, és aztán vágd pofán magadat egy lapát homokkal is, és teljes lesz az érzés – de Unicumot is ihatsz hozzá, mert mi is ittunk).

A kinti süvöltõ langyos szél, bent a szobában a zúgó hûtõszekrény kettõse verselési vágyakra késztet: ahogy egy nagy költõ-elõdöm is tudott poétikusan szólani a vörösboros kancsóhoz, úgy érlelem én is magamban a verset, az én hû bádogbögrémrõl. Nagyon tetszik ugyanis, ha beleöntöm a Szibéria hidegét árasztó hûtõbõl kideponált sört, kívülrõl szépen rárakódik a bögrére a pára és pontosan addig a magasságig, ameddig belül vagyon a lé. Bele sem kell kukkantani, hanem ha eltûnik a pára a bögre faláról, akkor ezt azt jelzi, hogy kifogyott belül a lényeg, lehet új butéliát kivenni az apparátból. (A dilettánsok azt is gondolhatják, hogy csak azért tûnt el a pára kívül, mert megmelegedett a sör belül, de ez tévút, mondhatni vakvágány. Mi azt sosem várjuk meg, ilyen luxust nem engedhetünk meg magunknak.) Szóval, ez megérne egy verset.

De nincs rá érkezésem, mert kapunk néhány SMS-t Zsombor otthonmaradt édijétõl. Most is marhára megerõlteti magát a lány a fogalmazásban: olyanokat ír, hogy szeretlek, meg vigyázz magadra; ilyen tipikus nõi baromságok. „Vigyázz az öregre is” –írja még, ami pedig kifejezett arcátlanság.

Késõ délután lesétálunk az utcára, hogy majd egy kajáldát keressünk, ha 6-kor letelik a Ramadan, együnk valami normálisat. Az épületek földszintjén levõ élelmiszer boltokban már nagy a készülõdés, ki vannak készítve a napközbenre elcsomagolt sütemények, sülõ husikák, grill csirkék forognak. Egyik helyen mézes gombócokkal kínálgatnak, hogy csak kóstoljuk meg bátran. Mutatom az órámat, hogy nincs még 6 óra, nem lehet még enni, de csak nevetnek, és intenek, hogy bátran, nekünk lehet. Mivel õk nem esznek, egy kicsit kértjük magunkat, és ez szemlátomást nagyon tetszik nekik, mármint hogy mi is alkalmazkodunk a Ramadanhoz: dupla adagot nyomnak végül a markunkba.

Összevissza kevergünk, végül bejutunk egy kevésbé fényárban, annál inkább tömény háztartási hulladékban úszó sikátorba amit ebben a sötétedésben tényleg nem tûnik valami bizalomgerjesztõ helynek. Zsombor elõ is veszi az aktuálisa aggódását, hiába emlegetem, hogy eddig sem volt semmi attrocitás. „Majd lesz” mondja az anyja fia. (Nem lett.)

Hat óra elmúlt, de nem lepik el az utcákat a tömegek, mivel mindenki otthon, a családi körben kajál, a reggeltõl tartó böjt után. Az étterem, ami végül kiszemelõdik (nincs valami sok az ilyen intézménybõl) Al-Rashid névre hallgat, nagy kerthelyisége van, szép fákkal, de tök üres. Se pincér, se senki, csak a háttérben valaki irgalmatlanul kalapál egy pléh kádat –legalább is a hangok alapján az derül ki, hogy ez a valaki hidegen alakítja a fémet és nem kíméli.

Végül kerül pincér is és megalkuszunk vele egy vacsorára, plusz sörre, ami meglepõ ugyan, de van. Nem vártam volna ettõl a kis helyiségtõl, ahol még az ásványvíz beszerzése sem volt egyszerû. Kebabot eszünk (több rõfnyi kebab bánja már az itt-tartózkodásunkat), a sör pedig csak 50 pénz, ami miatt még jobban csúszik. A kiszolgálás is barátságos –az LP régen lehet már itt, mert neki nincs túl jó véleménye. Mert szerintem Raqqa egy egészen kiváló hely: kényelmes, laza kisváros, az emberek pedig a szíriai átlagot meghaladóan voltak barátságosak.

Hazamegyünk, ledõlünk, elnyújtózunk, remek érzés. Belegondolok, hogy holnap reggel lesz egy hete érkeztünk és olyan sok mindent csináltunk, mi annyi minden történt azóta! Otthon pedig az ember úgy zárja a hetet, hogy megint hétvége, szevasz, semmi sem történt, csak keccsöltünk, mint a barmok. (Szent Péter úgy tapasztalta –elsõ kézbõl tudom- hogy amikor az emberek odaérkeznek a Mennyország kapujához, sok mindent mondanak, hogy mit nem csináltak eleget, de azt sosem mondják, hogy nem dolgoztak eleget.) És így telik az ember életének döntõ többsége –még szerencse, hogy vannak ily kitérõk, mint ez a Raqqa is.

10 körül szunnyadozunk el. Szerintem még mindég 30 fok körüli odakint a meleg. Bent szép lassan kever a ventillátor. Reggelre majd lehûl a levegõ, de korántsem annyira, mint kint a sivatagban: a városban a beton házak nagyon tartják a meleget.

Okt.27 Hétfõ

A fél hatos ébredésünk elõtt, 5 órakor a müezzin megint nem felejtette el bekapcsolni a magnót a toronyban, mond valami életbevágót, jó hangosan, de ma is röviden. Nemigen van kedvünk felkelni, így mondhatni, lélekben kezdünk átmenni helyi lakosba. A maradék cuccainkat kell még becsomagolni, meg fizetnünk is kell, mivel este már akartunk (500 pénz) de a recepciós ürge számára fontosabb volt a kártyapartija, mint a pénz átvétele: majd reggel –mondta és integetett, hogy hagyjuk már békén. Most meg alszik és azt már tudjuk, hogyha a müezzin megszólal, azután tudnak csak aludni!

Eleinte finoman bökdössük de rá se ránt, így egy kissé emelünk az intenzitáson, de esküszöm, rúgni, nem rúgtuk, pedig lehetett volna! Na, mi addig-addig rángatjuk, ameddig kinyitja szemét, de hogy nem lát vele, az biztos. Kezébe nyomjuk az 500-ast, másszáláma, sukrán, és megyünk lefelé a lépcsõn: mire visszanézünk, az ürge már megint, mint egy darab fa, eldõlve. Igen ám, de a bejárati ajtó zárva van, a kulcs meg biztos az emeleten, az álomszuszék portásnál. Node sebaj, hogy is nyomtuk fel múltkor azt a veekendházat a Szabadsághegyen? Hát kicsit meghúzzuk magunk felé az ajtó egyik szárnyát felül, ezáltal szépen hozzá is lehet férni a másikat szárnyát rögzítõ riglihez, amit gyönyörûen lepiszkálunk, aztán ugyanezt alul is, majd egyjókora rántás és a zár enged, bár akkorát szól az üres folyosón, mint egy puskalövés –ezt nevezik riglihúzásos módszernek, ha jól figyeltem a mesterségbeli szakszavakra a Gyûjtõben. Mit tesz a praxis, lám, de aztán húzzuk nemcsak a riglit, hanem a csíkot is, nehogy itt marasztaljanak gyakorlati bemutatókat tartani, államköltségen. Nem jönnek utánunk –szerintem a portás meg se hallotta, úgy aludt.

Az utcán már dereng a hajnal, talán úgy 18 fok körül lehet a hõmérséklet, de már érzõdik, hogy lesz itt még ma 33 is. A minibusz állomásra tartunk ismét, hogy Al-Mansourba menjünk, ahol reményeink szerint vár minket az arab sejk (akinek a szava Szentírás), a platós kis teherautójával, hogy ócsóért elröpítsen bennünket Palmyrába, amit a helyiek csak Tadmornak hívnak –olyannyira, hogy a Palmyra név néhányuknak semmit sem mond. A minibuszos sofõrünk az lett, aki tegnap hazahozott minket Al Mansourából, így már ismerõsként üdvözöl, és ezzel együtt jelentõs presztizs növekedést is elkönyvel a többi várakozó elõtt. A busz csak lassan telik és addig bizony várni kell: negyed nyolc körül indul, de nem baj, mivel 8-ra beszéltük meg a találkát a sejkkel, addig odaérünk kétszer is. Addig meg beszélgetünk –ami inkább jelbeszéd, néhány alapangol szó elegyítésével, meg figyeljük õket. Ennek kapcsán tanúja is lehetünk, hogyan meg tud változni az arckifejezésük egy pillanat alatt: a sofõrünk egy mosolygós, barátságos pasi, de valaki mond valamit, amitõl begurul: a szemei kiguvadnak és egy pillanat alatt vérben forognak, üvölt, ahogy torkán kifér, hadonászik: ha nem beszéltünk volna vele eddig és nem láttuk volna tök normálisnak, most biztos beszarnánk, de így tudjuk, hogy ez a velejárója az itteni életnek és kommunikációnak, és semmi vész. Látható, hogy e karcos külsõ jegyek amúgy Hamupipõke szívet rejtenek.

Nem kerülhetjük el, hogy ne tegyenek javaslatot arra, hogy elvisznek egyenesen Palmyrába, ami vagy 260 km innen: 1500 pénzt mondanak kettõnkre, ami 30 dollár. Mi persze sokalljuk, mondjuk, hogy maximum 1000 –mert hát meg is ígértük a sejknek hogy jövünk, meg csak olcsóbban fogja nekünk megszámítani. Pluszba szívesebben is utaznánk a platón, a sivatagon keresztül, mint egy zárt mikrobuszban. Most nincs homokvihar. De a faszik tényleg számolgatnak, hátha ki tudnák hozni olcsóbban, de sajnálkoznak, vissza is kell jönni, nem megy 1500 pénz alatt a fuvar. Végeredményben 10 dolláron megy az alkudozás, de az alkut kell elsõdlegesnek tekinteni, nem pedig az árat.

8.40-kor ott is vagyunk Al-Mansurban, ahol már messzirõl integet a mi sejkünk, és hessegeti a körénk sereglett többi teherautós sejket, akik keményen küzdenek, hogy õk vigyenek minket Palmyrába. Mivel az árban még nem egyeztünk mi sem meg, beülök a sofõrfülkébe és nekilátunk. A faszi is 1500-al kezd sokkolni, de én kicsúszok az üzletbõl mint egy benyálazott sikló és ragaszkodom az 1000-hez. Legalább 10 percig eltart az aktus, többször nyújtja kezét a saját árajánlatával, amire én is visszanyújtom a saját árammal és kölcsönösen visszakapkodjuk, amikor a másik úgy csapna bele, hogy közben a saját árát mondja: baromira tetszik a dolog. De az ürge nem enged, én pedig látványosan többször is kiszállok, hátizsákot is leveszem a platóról, Zsombornak is szólok jó feltûnõen, hogy õ is jöjjön, de erre visszarángat a pali, mivel a többi teherautós egybõl megindul felénk, hogy hátha szabad préda leszünk. Még azt is megcsinálja, hogy beindítja a motort és elindul szépen az úton Palmyra felé, miközben a jobb kezével átnyúlva elõttem fogja az ajtót, ki ne menekülhessek. Végül 1.200-ban maradunk, felülök én is a platóra Zsombor mellé (hiába unszol minket, hogy a sofõrfülkébe üljünk, mert a platón ugyebár nem utazhatnának olyan nagyurak, mint mi), és gyerünk.

Útközben felveszünk néhány alkalmi utast is –barátságos mosolyal nyugtázzák, amikor videóra veszem õket- köztünk egy jó kedélyû beduint, totál kendõbe burkolódzva, a hóna alatt egy zsákba dugott, levágott juhhal, mi a körülményekhez képest nem is vérzik nagyon.

Nagyon élvezzük az utat: amúgy is nagyon hiányzott egy kis sivatagi menet, hát most itt van. Legszívesebben leszállnék, és gyerünk toronyiránt, vagy legalább csámborognék egyet –majd Palmyrában kipótolom, ott is van még sivatag, remélem. Valahogy jó dolog mászkálni az ilyen kopár vidékeken, és nemigaz, hogy egyforma minden: mire észreveszem magam, elnyomok vagy másfél filmet a homokra, a kis dombokra, az esetenként feltûnõ házacskákra, az egy-egy magányos fûcsomón rágódó juhnyájra -a videóról nem is beszélve, amivel szintén nem spórolok. Talán nem is a látvány, hanem a sík vidék nyugalma: nem ok nélkül szertem az Alföldet is. Legalább másfél órát robogunk és körülöttünk a nagy semmi, de nem unom meg

A pár házas települések és egy katonai támaszpont elhagyása után végül befutunk egy falubbnak kinézõ faluba és megállunk a legparádésabb vályogviskó elõtt. Ez a pár négyzetméteres, alacsony, az AS–szabvány szerinti építészeti elgondolásokal egybe álmodott házikó (AS szabvány: Ahogy Sikerül) a helyi kereskedelmi központ lehet, mert jönnek, mennek az emberek ki-be, de mivel egy szem ablaka sincs és ezért sötét is van bent, nem lehet látni, mi okból. (Az is lehet, hogy ez az úri kaszinó?) A helyi ifjúság egybõl a teherautó köré sereglik és kissé rácsimpaszkodva plató szélére testközelbõl bámulja ezt a két fehér színû emberszabásút. Nagyjából úgy néz ki a dolog, mintha megérkezett volna a vándorcirkusz, amiben személyesen mi vagyunk a fejszámoló fókák, tréfás rókák és egyéb mókák. Kicsikét tapogatnak is a kedves nézõk, mert ez is kell ám a fehérember megtapasztalásához, ellenben hagyják magukat lefényképezni is. Jópofa, ahogy a sok srác próbálja minél jobban összedugni a fejét, hogy belekerüljön az optika látómezejébe. Széles mosolyuk arra is alkalmas, hogy megállapítsuk, fogorvosi rendelõ nemigen lehet a környéken. Vagy ha van, nagyon rövid a rendelési idõ.

A sofõrünk közben oltári palávert csap a helyi tótumfaktummal, de akkora az üvöltözés, hogy a falu egyik fele a helyi ürgét tartja vissza, a másik fele pedig a miénket, nehogy egymásnak essenek. A helyzet még a raqqa-i hotelos ügynél is erõsebbnek tûnik, de az is lehet, hogy ez csak a standard része a kereskedelmi ügyleteknek errefelé, mert végül megbékélnek egymással és nagy tenyérbecsapdosások között elválnak. Valószínûleg a mi ürgénk kihasználta az alkalmat hogy ide hozott minket és visszafelé felvesz valami rakományt is és ezen volt a vita.

A falu után nemsokára kiérünk arra a fõútra, ami Del-Ez Zurból vezet Palmyrába, illetve tovább nyugat felé. A vidék képe gyakorlatilag nem változik: sivatag, de az út jóval szélesebb és jobb állapotú, mint volt ez az elõzõ sivatagot átszelõ, bár arra sem volt igazából panasz: kicsit kanyargott, kicsit kerülgette a dombocskákat, néha nem volt aszfalt az úton, de rosszabbat vártam. Ez a másik pedig nyílegyenes, ameddig csak el lehet látni, elõre, hátra. Forgalom itt is nagyon gyengén adódik.

A sofõrünk továbbra is nyomja mint állat, 11 óra körül már fel is tûnik Palmyra és befutunk egyenesen a fõtére. Ahol pediglen van a távolsági busznak is a megállója, meg az a hotel, amit kinéztünk, a Hotel Citadel (még Hamában ajánlotta a német-orosz turistapár). 500 pénzért árulják az éjszakát és van saját fürdõszobája is, bár az LP még közös fürdõrõl ír. Valószínûleg késõbb építették be a szobákba, mert láthatóan utólag, a négyszögletû szoba egyik sarkát kerítették le fallal. A mennyezeten ventilátor pörög mérsékelt ütemben: jópofa amikor beindul, ugyanis a fürdõegység tervezõi nem számoltak a ventillátorral, így amíg az nem éri el az utazó sebességét, kellemes csikorgó hanggal szeletelgeti a fürdõ falát, tetejét. Röhejes, fel is veszem videóra, de a szobával amúgy semmi gond nincs. WC papír, szappan, törölközõ nincs, de ha kérnénk, valószínûleg adnának. De nem kérünk, mert van hazai.

A szél ismét alaposan megélénkül, bár nem annyira, mint tegnap, de meglehetõsen, nem is tudjuk a teraszon meginni a wellcome teát, hanem be kell ülnünk a szálló alatt, a földszinten levõ élelmiszerbolt-kávézó-étterem belsõ részére, onnan nézegetünk kifelé, ahogy hajladoznak a pálmafák, leánderbokrok, lengeti a szél a datolyaárusok csokorba fogott árukínálatát. Ezekre a datolyákra jönnek ám a darazsak rendesen, mint darazsak a datolyára; tényleg akkorák, mint egy ló (teve), csak annak nincs szárnya. Ahmet (utazas.com) leírásából emlékszünk, hogy a Gabi nevû barátnõt meg is csípte egy ilyen helikopter: innen is õszinte részvétünket küldjük, mert nem lehetett túl nagy élvezet, de legalább micsoda kaland! (Másnap, amikor ezen a téren vártunk a buszra Zsombor úgy döntött, hogy inkább az árnyékot adó leánderbokrok alatt cuccol le –tette ezt mindaddig, míg észre nem vettük, hogy a darazsak errõl a bázisról röpdösnek át egy-egy nyalat datolyáért –húztuk is a csíkot! És ezeket nem kell dühösíteni: alaphelyzetben azok. Most jegyzem meg, hogy mindig van nálunk a csípésekre valami szer, amit az elsõsegélyes cuccok valamint a gyomorproblémák ellen használatos Reasec/Immódium mellett a kishátiban, kézügyben tartunk: Fenistil kenõcs, Doxicilin spray, kálcium tabletta és a komolyabb esetekre kálcium injekció –ha másként nem, letörni az ampulla tetejét és meginni. Ez utóbbira nem került még sor, de remélem, nem nagy hülyeség.)

Amikor megérkezünk Palmyrába, a várostól pár kilométere, a sivatagban emelkedõ hegy és rajta a vár csak nagyon homályosan látszik, sõt nemegyszer teljesen eltûnik a homokfelhõben. Na, vajon hogy megyünk oda fel ebben a homokviharban? A várról mindenesetre csinálok ilyen eltûnt képet is, és amikor csitul a szél, kevésbé eltüntet is, de igazából a különbséget csak estefelé meg másnak reggel láthatjuk, amikor teljesen szélcsendes az idõ: újabb kép készül, ugyanarról a helyrõl mint az eddigiek, és amikor elképesztõen tisztán lehet látni a várat.

Két feladat áll most elõttünk: megnézni a romokat és valahol sört szerezni. Kezdjük a nehezebbel: az LP ugyan oldalakat ír a romokról, de egy kapa hangot sem arról, hol is lehetne sört becserkészni, így elõször ennek látunk neki: csak úgy lehet élvezni a kultúrát, ha a szomjhaláltól való félelmet ki tudjuk irtani a szívünk rejtekeibõl.

A közeli utcák vendéglõkkel teli, de sajna Ramadan van ezért sör nincs. Majd egy hónap múlva. Van ellenben diákigazolvány, ahogy valaki már említette a neten: hogyha diákigazolvány kéne, akkor elég Palmyrában mászkálni „diákigazolvány kéne” képpel és lesz. Mi ezzel úgy szembesülünk, hogy éppen nézegetjük az egyik étterem (Ibrahim Eyid Traditional Palmyra Restaurant) elõtt kitett táblát, miszerint itt 10 % kedvezményt adnak, ha van diákigazolványod, mire kijön a tulaj, személyesen maga az Ibrahim, és azt kérdezi tõlünk palmyrai tradicionálisan, hogy kell-e diákigazolvány. Mondjuk, hogy van, mire szóban is felajánlja a kitett 10 %-os kedvezményt, de mi még most nem akarunk enni, majd ráérünk este. Ha már Ramadán van, ne dagadjunk.

De sört pont emiatt továbbra sem találunk ráadásul hiába kérdezzük többektõl is, Ramadan alatt nincs, mondja mindenki, így búsan érkezünk vissza a hotelszobába. Míg Zsombor összerakja a kishátiba a legfontosabb dolgokat a romnézéshez, én meg a lelkem nagy-nagy szomorúságának terhével bánatosan nézek kifelé az ablakon, hogy itten mi már nem iszunk –osztom meg Zsomborral bús szkepszisemet, de né’mmá! hát mit látok, hátmitlátok? hátmitlátok: úgy 10 méterre, kissé balra a mellettünk levõ házban levõ üzlet bejárata fölött ott van a tábla, a szívnek oly kedves Liqueur Store felirattal, és a bájos rajzocskával, a whiskys üveggel. Már füstölünk is le a lépcsõn. A hely inkább egy bárra hasonlít, a neve Venus –a bár nem valami gyakori Szíriában; Damaszkuszban késõbb még látunk egyet. A Ramadan miatt most itt sem ihatunk szeszt csak este 6 után, de ha vinni akarunk magunkkal, vihetünk bátran. Ugyan a szokásos bolti ár (25 pénz) helyett a méregdrága 50 pénz az ára (1 dollár), de jól be van hûtve, így nem is rettenünk vissza a vételezéstõl. Veszünk, hazavisszük, néhány azonnal használatos egyed kivételével a szobai hûtõbe tesszük és most már mehetünk akár köveket is nézegetni, akármennyit, megvan a hangulat is, és majd az éhgyomorra lenyomott pia is segíti az élmények tökéletesebb befogadását.

De a kirelejzumát annak a rossz illatú örömlány édesanyjának, a szállodásnak! –mondom én magamban szelíden, mert tõle is kérdeztük ezt a sör kérdést, és nehogy már ne tudta volna, hogy ott a szomszédban csobog a forrás! Azt mondta -most már tudjuk, hogy nagy körmönfontan-, hogy nézzünk körül, bár Ramadan van. (Neked, vazze, neked van Ramadan! Ilyen irigy: azért mert rosszul választott vallást, azért mi is szívjunk?) Amúgy a faszi komolyan veszi, ha már ez lett a sorsa: amikor elindulunk romokat nézni fel sem pillant, hanem olvassa a Koránt és mondja is, félhangosan a tuti frankót.
De még el sem mondtam, mi ez a Palmyra egyáltalán.

A szír pusztaságban, a végeláthatatlan, lágy homokdombokkal tagolt sivatagban áll szépen Palmyra oázisa és a felette a többiekhez képest kivételes magasságú hegy, rajta egy arab várral, a Kaalat ibn Maan-nal. A várhegy alatt 6 négyzetkilométeres területen vannak a méltán világhírû romok, amely terület bejáratáig már elérnek a kis település házai –elsõsorban az idegenforgalmi létesítmények: egy-két emeletes kicsi és jóval színvonalasabb, nagyobb, elegáns szállodák, GH-k, üzletek, éttermek, idegenforgalmi hivatal, múzeum stb. Idegenforgalmi központ.

Az õsi Palmyra a létét a karavánutaknak köszönheti, amelyek az Eufrátesztõl indulva haladtak Szíria lakott vidékéig, majd tovább Egyiptomba, Palesztínába, a tengerhez. Számunkra már természetes, hogy a sivatagi közlekedéshez a teve hozzátartozik, de ez nem mindig volt így: a víznélküliséget jól tûrõ teve megszelidítése tette lehetõvé a nagyobb távolságokra kevésbé alkalmas szamarak kiváltását. A Palmyrán átvezetõ útra a tevén utazgató kereskedõk már az ókorban rászoktak a mezopotámiai királyok seregeit követve, megpihenve és megitatva tevéiket Pamyra talajvizes oázisában.

Palmyra lakói annak idején még mezõgazdasággal is foglalkoztak: a téli esõk után gyorsan kivirágzott a fû, ami elsõsorban az állatok takarmánya lett, de gabonát is képes volt megteremni a vidék. Manapság ennek nagyon nem lehet látni a jeleit ezen a sivatagos vidéken, de a kutatások szerint még a VII. században is virágzó települések kapcsolódtak itt egymáshoz; a vizet csatornákon szállították a datolya és gránátalma ültetvényekhez, olajfákhoz. A maradék vizeket ciszternákba gyûjtötték.

Palmyráról már a Krisztus elõtt 2. évezredbõl maradtak fenn emlékek, és Kr. elõtt ezer évvel már virágzó városként szerepelt. A III. század híres királynõjérõl, Zenóbiáról már írtam, õ az aki volt annyira erõs, hogy a rómaiak ellen is sikerrel hadakozott, de végül Aurelianus császár õt magát is elfogta. De alig tette ki a lábát Aurelius a legyõzött Palmyrából, a hátrahagyott 600 íjászát a helyiek nagy sietve lemészárolták; a császár erre visszafordult, a város kardvágás nélkül elfoglalta, kirabolta, felperzselte, a helyieket legyilkolászta. (Lám, milyen jó ötlet volt kinyírniuk azokat az íjászokat.) Késõbb a város magához tért, de ezt a csapást nem tudta kiheverni; az errefelé tartó karavánokat mind gyakrabban fosztották ki a sivatagi beduinok, így a kereskedõk más utakat kezdtek használni. 634-ben iszlám seregek foglalták el és a Baal templomot erõddé alakították át, de jelentõségét már így sem nyerte vissza. Az oszmán-török idõkben romlásnak indult és nagyjából megszûnt, majd régészti feltárása a XX. században kezdõdött és ma is tart még. Jelenleg adva van a romterület, a hozzá kapcsolódó kis településsel, és felettük, szemben pedig ott magaslik egy sárgás homokkal, kövekkel borított hegyen a fellegvár. És körülötte is mindenfelé homok és kõ és sivatag. Ami látható, az a romterület, oszlopsorok, templomok, római kori emlékek a sírtornyok és a vár, a hegytetõn. Ezeket indulunk tehát megnézni.

A romterület alig 100 métere kezdõdik a hoteltõl. Ha körülnézünk, az látszik, hogy adva van a sivatag, szembe, távolabb, kisebb dombok emelkednek, balra néhány pálmafából álló liget, tapasztott sárfallal körülvéve (tipikus oázis-jelleg), jobb kézre pedig ott magaslik a hegy, rajta a szélfútta homok miatt még mindég csak homályosan látható várral. És az ezek által behatárolt jókora (2 – 3 kilométer széles/hosszú) területen a sárgás-fehéres homokon állanak a sárgás-vöröses épületemaradvényok, szellõsen szétszórva: a Baal templom, a diadalív, az oszlopsor, a színház, a sírtornyok és egyebek, és közöttük ledõlt oszlopok, falmaradványok, kövek. Nagyon vissza kell fogni magunkat, hogy ne rohangáljunk minél gyorsabban egyikhez-másikhoz, annyira jó volna már közelrõl is megnézni, sétálni az oszlopsor között, két évezred alatt fényesre lekopott köveken, de van idõnk, és megpróbáljuk szisztematikusan végigjárni az egészet.

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy világszenzáció ami itt van és ráadásul sehol egy turista, mienk az egész! Végignézzük az épületeket, végigsétálunk az oszloposoron (ez még az aphameai-nál is jobb: itt sok helyen az oszlopokat összekötõ boltívek is fent vannak). Felkapaszkodunk a szinte tökéletes állapotú amfiteátrum legfelsõ sorába, elnézünk a távolba, a dombok oldalába épített sírtornyok felé, felettünk kék az ég, alattunk a sárgás homok és az épületmaradványok: remek a látvány. Külön emel a dolgon, hogy néha egy-egy agave vagy leánderbokor tör utat a rések között, magányos pálmafa áll a kövek között: fantasztikus a hangulata az egésznek.

A központi részeket elhagyva a pár kilométere odébb levõ sírtornyok felé poroszkálunk. Vigyázni kell hova lépünk, nehogy kimenjen a bokánk, mivel a homokos talaj itt teli van szórva kisebb-nagyobb kövekkel, a valamikor volt város épületeinek maradványaival. Zsombornak Bölcs Salamont idézem: „A te szemeid elõre nézzenek és szemöldökeid egyenest magad elé irányuljanak” (4.25) –na, ez is egy megszívlelendõ tanács, márha az ember közlekedésre adja a fejét és nem kultiválja a hasraesést.

De mire szolgálhattak a tornyok? Hát arra, hogy errefelé a talaj nagyon sziklás és kemény, így sírt ásni nemigen lehetett, a vagyon