folyt

#56776 Hozzászólás

folyt

Október 28. Kedd

Hajnalban a szokásos mûsor: kiderül, hogy a müezzin megint rosszul aludt és keserveit ének formájában osztja meg a híveivel, meg velünk (de inkább ez, mint otthon a TV 1-es Napkelte mûsorban, amikor Verebes István csinál álinterjút saját magával –nem tudom, aki csinálja a Tv mûsort, az sosem nézi? vagy ha nézi, hát mindent kibír?), de mi nyugodtan alhatunk tovább, lévén a busz kivételesen nem hajnalban indul tovább Damaszkuszba. Eredetileg még ma el akartunk jutni Boszrába, de ez már elvileg nem lesz nagyon lehetséges –mint késõbb látható, gyakorlatilag még annyira sem. Az elvi gátakat a busz menetrend állította egybõl elénk, ugyanis az elsõ busz délben indul, a második meg ennél is késõbben és az út nagyjából 4 órás, csak Damaszkuszig. Ha nem jön közbe semmi.

Tehát alszunk és csak 8-kor kelünk, mindketten élvezettel vakargatva egynémely csípéseinket, amelyeket gondosan, még Raqqaban gyûjtöttünk be. Szúnyog is lehetett a tettes –bár nem láttunk egyet sem, de az Eufrátesz melletti vízinövények miatt nem kizárt-, vagy pedig valamilyen más bogárka, amely pedig a raqqai szálloda milyensége miatt nem elképzelhetetlen. Volt nálunk ugyan szúnyog elleni stift, ami szúnyog-gyanúsabb viszonylatokban már egész jól szerepelt, például Délkelet-Ázsiában, de mivel itt nem éreztünk megelõzésre éretnek a helyzetet, nem is kenegettük magunkra. A vidék különben nem malária-veszélyes, és ha az ember felkeni magára azt a vackot, fõhet a saját levében, mert a pórusokat szépen eltömíti, így inkább néhány csípés felvállalható.

Az otthonmaradott kiskorú hozzátartozó SMS-eket küldözget, miszerint politikailag az arab helyzet eszkalálódik, így õszerinte húzzunk haza mihamarabb, meg otthon elfogyott a pénz, tehát ezért is. (És addig is: mossunk rendesen kezet.) Ezek az információk beigazolják azt a sejtésemet, hogy a három hétre otthon hagyott háztartási pénz egy hét alatt szublimálódott, de hát ilyenkor következnek be azok a gyakorlatok, amikor az otthon maradottak megtanulják beütögetni saját bankkártyájuk PIN-kódját, nemcsak nyúlkálnak a fiókba, a borítékba. Ez a tudat külön kellemessé teszi az itt tartózkodást.

Kissé hûvösebb az idõ, a szél is fúj, de por nincs: a vár a hegyen elképesztõen tisztán látszik. Az utcákon szinte senki, a boltok döntõ többsége zárva van: tart a Ramadan. Néhány optimistább, a turistákra szakosodott mûintézmény ajtajához dõlt arabus tesz tétova kísérletet arra, hogy ne aludjon el állva. Leginkább amit venni lehet, az turista szuvenír, hamispénz, köcsög, ilyesmi és például eredeti római katonai sisak, amilyennel Aurelius csapatai teremtették meg az úri divatot errefelé és ennek mintájára készítették ezeket, az élénk fantáziával de mérsékelt kézügyességgel rendelkezõ helyi erõk. Alaposan megnézem, mert hátha egyszer úgy fordul a sorsom, hogy nekem kell sietve csinálnom egyet, nehogy szégyenben maradjak, tehát: elõször is be kell szerezni fémbõl készült bilit (az a szép kínai mûanyag, az sajnos nem jó eredeti római sisaknak), ha van rajta zománc (persze, csak ha van rajta!) azt le kell akkurátusan ütögetni és ha van rajta fül, azt is. Aztán kicsit rozsdásodni kell hagyni de ez nem kerül nagy energiába, mert erre a vas önmagától is képes, mûvészeti folyamatoktól függetlenül. Ezután egy cirokseprû megvásárlásába kell némely anyagi eszközöket invesztálni amibõl egy 10 cm hosszú csíkot le kell vágni, mármint nem a nyelébõl, hanem a cirkos részbõl. Ezt felragasztani a bili aljára nem jelenthet akadályt ameddig ád elegendõ csirizet a Jóisten, és máris kész a római sisak, lehet menetelni a csatába, vagy 50 dollárért bármelyik német turista megveszi, fõként ha azt suttogja az eladó a fülébe, hogy antik-antik. De mi tudjuk, hogy olyan, mint az eredeti nyúlszõr kalap: tegnap még szaladt, ma már kalap.

A reggeli (a szálloda szobában: pita és mellé sajt) után elkortyolunk egy teát a földszinten levõ bolt/kávézó teraszán és közben nézegetjük a hegyet a várral, ami most, szélcsendes idõben, már nagyon szépen látszik.

Két busznyi franszia érkezik, majd befut két terepjáró is, fiatalokkal, akik maguk vezetik a gépeket. Aztán az egyik terepjáró sehogy sem akar újra elindulni és hiába is bütyköli a sofõr srác, hiába is tátja a száját tíz kecskepásztor végzettségû helyi választópolgár körülötte, nem segít: el kell vontatni. Ez bizony megesik a géperejû jármûvekkel, mármint hogy elromolnak, amin nem kell csodálkozni, mert hiszen szinte semmi sem tart örökké, tán még a szerelem sem, mért pont egy autó legyen kivétel?

De ezen mi nem búslakodunk sokáig, hanem mégegyszer nekilátunk bejárni a romokat. Néhány vericsípmiszter családból származó tevés gyerek próbál rádumálni minket a tevegelésre, de sikertelenül: még arra is figyelnem kell közben, hogy amikor emelem egy-egy épület fotózására gépemet nehogy belekerüljenek a látómezõbe, mert akkor már követelhetõ a baksis. Kevés lehet a sikeres üzletkötésük, mert nagyon iparkodnak: bármerre is fordulok a géppel már rúgtatnak is arrafelé, hátha. De én gyorsabb vagyok, klitt-klatt, és mire odafaroltatja a dromedárt, már megint le van eresztve a fotómasina. Láthatóan nagyon küzdenek szegénykék, de nekem nem kell ilyen mûdizájnos fotó: sivatag, tevével. Ugyanis a sivatagban egy szem tevét sem láttam. (Meg kell jegyeznem, hogy azért a sivatagban léteznek tevék, például bárki, aki befizet Tunéziában a szokásos és turistásnak mondható körútra, Tozeurnál és az Algír határ melletti részeknél, amelyek erõs katonai felügyelet alatt vannak és ezért a helyiek nemigen kóborolhatnak arrafelé tevegyûjtõ akció keretében, elég sok vadon kóborló tevecsapatot láthat.)

Ezek a helyi tevék közben elhullajtanak ezt-azt, a ganajtúró, vagy szebben nevezve galacsinható bogárkák nagy elégedettségére, amelyeknek a nyüzsgését fel is veszem videóra. A még szebben szkarabeusznak nevezett bogár az egyiptomiaknál amúgy az újjászületés szimbóluma, és ebbõl az aspektusból nézve talán már nem is olyan csúnyák, bár errefelé ez a kultusz nem dívik.

Amúgy a ganajtúró-galacsinhajtó-szkarabeusz bogár Közép- és Dél-Európában továbbá Afrika és Közép-Ázsia homokos síkságain él, és táplálékát, melyrõl mindig a hím gondoskodik, a trágyadombokról szerzi be. A hím az ürülékbõl golyót formál, majd szinte fejreállva, középsõ és hátsó lábaival görgetve azt, hátrafele indul el. A trágyahalomtól bizonyos távolságra megáll és több tízcentiméter mély alagutat ás. Közben párja felkuporodik a golyóra és azzal együtt ugrik le az alagútba. A hím követi és együtt fogyasztják el várva várt lakomájukat. Ennyi, de ettõl még nem kell valakinek szentnek lenni; én is sok szar kaját megettem már, mégsem vagyok szent –azt hiszem, legalább is.

Mert a szentség úgy indul, hogy a nõstény is galacsinokat formál a trágyából –baromi jól el lehetnek a férjével ahogy formálgatják reggeltõl estig a galacsinokat: a közös érdeklõdési kör miatt egyszerûen irigylésre méltónak minõsíthetõ e párkapcsolat-, elgurítja õket a megfelelõnek tartott helyre, majd egy-egy petét tojik beléjük. Aztán kiássa alóluk a homokos talajt, mire a galacsinok belepottyannak a földbe. A petébõl néhány hét múlva kibújó lárvák dugig töltött éléskamrában találják magukat, így továbbélésük biztosított. És ha megnõttek, kibújnak a napvilágra, újabb galacsinokat hajtani.

Minden esetre az egyiptomiak csak annyit láttak, hogy adva van egy darab magányos kaka és abból minden elõzetes figyelmeztetés nélkül egyszer csak kijön valami. E titokzatos kikelésük miatt tisztelték a szkarabeuszt szent állatként, az õslétezés megtestesítõjeként, az örök újjászületés szimbólumaként és a Napisten (Khepera) egyik megjelenési formájának tartották, mivel a nap legforróbb idõszakában jelenik meg, és a galacsinjait keletrõl nyugatra görgeti. Nevének hieroglif jegye a „valamivé válni, születés” jelentésû, s a felkelõ napot ábrázolta. (Innen is látható, hogy nem szabad elkeseredni: hátrányos gyermekkorral, társadalmilag el nem ismert foglalkozású szülõi háttérrel és rossz lakáskörülményekkel is nagyra vihetjük.)

Zsombor nem volt még Egyiptomban és nem is lelkesedik annyira a ganajtúró skarabeusokért; prózaian fogalmazva, szerinte kár annyi filmet elnyomni a teveszarra.

Mivel a reggel a buszjegy vásárlásunk nem járt sikerrel, 11-re vissza megyünk a KARNAK busztársaság (más busztársaság nincs is itt) irodájához, ami szintén itt van a szálló elõtti téren. Azt mondta a jegyárus pasi, hogy csak egy órával a busz indulása elõtt ad jegyet: hát most sem ad, mivel ez a déli busz nem indult el Deil Ez-Zurból, csak azt lesz, ami fél kettõkor érkezik be ide. Ha lesz, de jöjjünk vissza majd egy órával az indulás elõtt, majd kiderül. Na, ma már akkor biztosan nem jutunk el Bosrába, mert mire Damaszkuszba érünk már késõ lesz. Ha egyáltalán jön az a fél kettes busz. Addig pedig itt szteppelünk, de sebaj, nézelõdünk még egyet.

Amúgy lett volna egy másik lehetõség is: reggel fél nyolckor ment egy busz Homszba, ahonnan el lehet jutni Damaszkuszba, vagy esetleg leszállni ott, ahol a Damaszkuszba vivõ országút elkanyarodik Homsz felé és stoppal bejutni Damaszkuszba; nem hiszem, hogy bár gond lett volna ezzel a verzióval. De így legalább mégegyszer meg tudtuk nézni a romokat. És tényleg, kár lett volna kihagyni ez a délelõtti kõnézést.

A hotel elõtti taxis (az autó szintén õskori gépcsoda, mint Hamában) ismételten felajánlja, hogy körbevisz minket jó pénzért, de ezúttal is hiába próbálkozik.

A hotelben semmi gondot nem okozott, hogy ott maradtunk kicsivel tovább, le is tudtunk mégegyszer zuhanyozni és 13 óra körül már ott is üldögélünk a busztársaság irodája elõtt. A buszunk elindult Deil Ez-Zurból, lehet rá jegyet venni, minden OK, kivéve az irodában lebzselõ nõt (szinte az elsõ nõt, akit hivatali munka közben láttunk –reggel még csak egy pasi volt itt), aki olyan unott és olyan költõi magasságból szarik ránk, hogy ezzel a legdicsõbb szocialista évek boltosai is csak kisinasok lehetnének. Kijövetelkor háromszor is megköszönöm neki ezt az idõutazást, nem is érti, ezért még durcásabb képet vág: csak úgy kajlik lefelé a bajszocskája, a tündéremnek. Talán a helyi hagyományõrzõ társulatban õ a huszár fõhadnagy.

Zsombor átmegy a túloldalra, az árnyékba, de innen menekülünk a lódarazsak miatt, ahogy már írtam. Negyed kettõ körül a busz is szépen befut. Az eddigi buszok teljesen normális kinézetûek voltak, de ez aztán valami rémes csatrogány. Úgy látszik, a sivatagi népeknek csak ez jár. Nem mondom, Távol-Keleten már láttam ennél leharcoltabb masinát is, de itt jobbakhoz voltunk hozzászokva, na mindegy, ez is gurul. Mutatom Zs-nek a busz gumijait: nagy szerencse, hogy errefelé nem esik az esõ, mert a futófelület tényleg tükörsima: a barázdákra csak a kerék szélein emlékeztet némely össze-visszarepedezett kitüremkedés. Belül a busz szintén alaposan lestrapált, az ülések mozognak, szakadozottak, koszosak. Az utazóközönség jól illik a járgányhoz: sivatagi népek, hasonló tisztasági állapotokban. Szerencsére alig vagyunk 16-an utasok a negyvenakárhány személyes buszban, így nem a számukra a jegyen kijelölt helyre ülünk le (a helyek számozását az „igazi” arab számokkal jelzik, de már megtanultuk), hanem két üléssel hátrébb, az utolsó elõtti sorba. A klajzinak nem annyira tetszik a dolog, valamit morog is –amúgy sem egy víg kedélyû ürge-, de végül nem bánt minket. Azért is ülünk hátrébb, mert a hivatalos helyünk elõtti sorban egy igazi, tõrõl metszett beduin házaspár üldögél már, és a ruházatukhoz tökéletesen illõ originális birkaszag lengi be õket és minek szagolgassuk, he nem muszály. (Itt jegyzem meg futólag, hogy ezek a szagok részemrõl kibírhatóak voltak, jelzem, hogy bírom a strapát, de nemrégen a szentendrei HÉV-ven utaztam és felszállt egy EU-csatlakozott tag homeless pasi, és ha nem futunk be idejében a következõ megállóba, én elhányom magam, istenbizony, annyira felfordult a gyomrom a szagától.)

Ez a pásztor férfi a várakozási idõt aszal tölti, hogy lekászálódik a buszról, a sötét színû zakóját, amit a galabija felett visel, leteríti a buszmegálló redvás anyaföldjére, bele a porba, koszba és rátérdepelve imára borul. Ha ez csinálja mindig, a zakó állagát tekintve igen buzgó mohamedán lehet, meglehet a napi 5 ima, vagy még több is. Az aktus után magára ölti ismét és így ül vissza: nem csoda, hogy ilyen koszosak az ülések is. Az asszony ölében egy kisgyerek alszik.

Már fent ülünk a buszon, amikor befut az állomásra egy taxi és egy fehér turistalány mászik ki belõle, egyedül. Keményen lejattol a taxissal, elutasítja a segítségét és õ maga markolja fel a jókora nagy hátizsákját és bumm, bevágja a busz csomagtartójába. Nem piskóta egy nõszemély és nem is néz ki rosszul. Szõke, derékig érõ hajú, mutatós, bár egy kissé teltebb idomokkal bír mint a mi kifinomodott balett- táncosnõ ízlésünk szükséges-elégséges mértékûnek tart (ázsiai felméréseim szerint a hátizsákos lányok inkább szarvastehén, mintsem gazella típusúk), de így is örvendezünk, hogy kicsikét majd gyakoroljuk az angol nyelvet és a csajozást, amit a helyi nõk irányába nem haladéktalanul feltétlen. De csalódtunk, bár az õ jegye is mellénk szólt volna hiszen sorrendben adják ki, a buszsofõr felkínálja neki a jobboldali elsõ ülést, ahol elméletileg a klajzi ülne, de õt lezavarja sofõr ajtónál levõ lehajtható székre. A csaj ugyan ránk néz, de szemében nem gyullad ki az olthatatlan vágy a megismerésünkre, aminek pedig magától értetõdõen be kellett volna következnie. Summa-summárum, a kialakult helyzet nem enged túlzottan széles mozgásteret, mint az egykori iskolai dolgozat:
1. kérdés: ki a legszebb férfi?
2. kérdés: és miért pont Rákosi elvtárs?

A busz pontosan indul. Átvág a romterületen keresztül vezetõ úton, felkapaszkodik a szegélyezõ dombocskákra, elhagyja a magányosan álldogáló sírtornyokat és nekivág a sivatagnak. Én ülök az ablak felõl, jegyzetelgetem az elmúlt órák eseményeit és néha kifényképezek az ablakon: egyforma sivatag, kopárság, néha birkák, esetleg csenevész bokrok. Ezeket már alaposan megörökítettem, amikor Raqqából idejöttünk a platón. Meleg van, de nem vészesen, a buszban persze nincs légkondi, de a tetõn levõ ablakokat felnyitjuk így a menetszél kellemesre hûti a benti levegõt. Zsombor nem is bírja sokáig, és ahogy szokott ilyen helyzetekben, elalszik. Én nézegetek.

Az egyhangú tájban is akadnak érdekes dolgok. Néha komoly vízfolyások nyomai láthatóak –most ugyan nincs bennük egy szem víz sem, de a kimosott talajból, a szanaszéjjel hordott kövekbõl arra lehet következtetni, hogy néha ugyancsak leesik itt számottevõ esõ is. Más kérdés, hogy így a buszból nem lehet megállapítani, hogy ez a komoly esõ egy hónapja, vagy tíz évvel ezelõtt volt. Azt mondják a mezõgazdászok hogy ez azért nem teljesen mindegy.

Ahol a sivatagos földön kicsit sûrûbben lehet látni néhány apróbb növényt, ott egybõl fel is tûnnek a beduinok jellegzetes sátrai: nagy, téglaalakú hodályok, körülöttük a birkanyáj, esetleg egy lajtoskocsi, a víznek. Hama környékén más láttunk ilyet jópárat; azok az aratás után még felhasználható növénymaradványok miatt táboroztak arrafelé az állataikkal. Ahogy akkor elmondták, ha az állatok lelegelték a lelegelhetõt, továbbállnak. Itt is ez a helyzet ezzel a félnomád néppel: ahol találnak legelni valót, ott sátoroznak. Aztán tovább állnak.

Jordániában mesélték, hogy a beduk a látszólagos szegénységük ellenére, valami eszméletlen árat kérnek, ha valaki el akarja venni a lányukat feleségül: ha jól emlékszem átszámolva is tizenvalahány millió forint körül jött ki az összeg, ami még a fejlettebb és gazdagabb jordán viszonyok között is szép pénz. (Fõként egy nõért!) Ennek következtében sok férfi csak 40 éves kora körül tud megnõsülni, ha tud. A beduinok szívesen választanának maguknak párt a falukban, városokban élõ nõk közül is, mert azok nem kerülnek ennyibe, de azoknak pedig eszük ágában sincs kimenni a sivatagba, szívni. Ide kéne túrákat szervezi az utazas.com „Jordán fiúk” topicjában ömlengõ hölgyek körében: tisztes jutalék fejében összehozni ezeket a beduinokkal, úgyis arról nyafognak, hogy szemben az európai pasikkal, hogy az arab férfi mennyire is tiszteli a nõt, meg milyen jó, ha az ember lánya anya lehet, meg nincs elválás, tehát biztonság van, ami pedig a nõknél a fõleg, olvashattuk. Hát itt a sivatagban nem is fogják õket molesztálni a sóvárgó férfitekintetek, megnyugodhatnak. Legfeljebb a bakkecske, de azt jól tökön lehet rúgni, ha pofátlan.

Nem utazhattunk még egy órát sem, amikor egyik pillanatról a másikra hirtelen eltûnik a táj körülöttük: homokvihar, gyorsan le is húzzuk a busz tetején levõ szellõzõ ablakot. Pár perccel elõtte még egy képet készítettem egy beduin sátortáborról, és akkor még teljesen tiszta volt az idõ, el lehetett látni a látóhatárt lezáró dombokig, most pedig nem hiszem, hogy a tizenöt métert is eléri a látótávolság. Na basszus, ha ez kap el minket Resefah-nál, megnézhettük volna magunkat, tényleg semmit sem lehet látni, még stoppolni sem tudtunk volna, nem beszélve arról, hogy már ott is csak úgy lehetett igazából levegõt venni, ha az ember háttal állt szélnek, és most pedig jóval durvábbnak látszik az idõ. Még szerencse, hogy a buszban ülünk. Amikor Iraqba bevonultak az amerikaiak, sokszor lehet látni felvételeket, amint napokat is kénytelenek voltak várni, mert az homokvihar miatt semmit sem láttak. Ott üldögéltek az amerikai katonák a harckocsik mögé húzódva és igencsak köpködtek a szájukba került homoktól.

A sofõrünk régi sivatagi harcos, gondolom nem elõször kerül ilyesmi helyzetbe. Csak kicsit lassít, aztán újra nyomja: az út nyílegynes, nem sok kormánymozdulat kell hozzá. Kinézek felfelé, a nagy szürkés-sárgaságban keresem, hol is lehet a nap, hiszen még csak kora délután van: hát nagy nehezen találok is egy világosabb foltot felettünk, de a napból sem lehet semmit sem látni. Nem folytonosan ilyen a helyzet, néha átlátszóbbá válik a homokfüggöny, hogy aztán pár perc múlva ismét belefussunk egy sûrûbbe. Zsombor felébresztem, mert ilyet azért érdemes megnézni.

Kezemben a toll, meg a napló, éppen próbálom leírni, mit is látok, amikor a sofõr beletapos hirtelen a fékbe, de a busz félrecsúszik, az országút szélére sodródunk, a kövek ropognak alattunk, csikorog, zörög minden de nem csökken a sebességünk és csak rohanunk elõre ebben a sárga homokködben; a réseken csak úgy ömlik be a felvert por, és semmit sem lehet látni majd egy nagy csattanás és ütés, és vége az egésznek. Nagy, tompa csend vesz körül. Az egész nem volt öt másodperc sem.

Az biztos, hogy élek, de hogy kaptam egyet, az is, mert olyan homályosnak, távolinak tûnik minden, és közben homokot fúj szembe a szél, de hát honnan? Felnézek: a busz eleje megszûnt, mint egy konzervdoboz, van felnyitva és dõl be a kavargó homok, a szél erejétõl alig lehet hallani valamit, de tompán mintha kiáltoznának elölrõl. Valaki fogja vállamat és rázogat, Zsombor az: Mi van? Hogy vagy, kapsz levegõt? –kérdezi teljes pánikban. Nézek magam elé, hát a pólóm, a nadrágom, a kezemben a fényképezõgép és a napló is csupa vér, ami közben csak úgy dõl továbbra is a fejembõl, orromból. Ránézek Zsomborra: Én jól, hát te hogy vagy?, de semmi baja, nem látszik rajta semmi ütés vagy vér, hála Istennek, csak nagyon meg van rémülve, így még sosem láttam, és a rárakódott homoktól a haja, szempillája, mindene már tiszta sárga. Újra és újra kérdezget: teljes sokkban van. Mondom, jól vagyok, jól vagyok, nyugi, nyugi, de te hogy vagy arról beszélj, semmi baj, semmi sem fáj, tényleg? –de hiába, tök pánikban van.

Én most már nyugodtabb vagyok, mert látom hogy õ megúszta –szerencsétlen Zsombor számára én sokkal rosszabb látványt nyújtok, persze, hogy pánikol-, magamról meg érzem, hogy nincs nagy baj, csak azon dühöngök magamban, hogy amikor leszaladtunk az útról nem fogtam meg az elõttem levõ ülést, mert a naplót és a fényképezõgépet szorongattam, ezért fejeltem le a vas kapaszkodót. Megúszhattam volna én is. De az a jó, hogy Zsombort felébresztettem pár perccel ezelõtt, mert ha alvás közben kapja ez el, és nem kapaszkodik meg –ránézek és a hideg verejték csurog a hátamon, amikor erre gondolok. Én nem is érzem magam sérültek, nem fáj semmim, még a szemüvegem sem tört el, úgy látszik lecsúszott, amikor bevertem a fejemet, csak akkor is olyan furcsa az egész…

Az idõérzékem megszûnt, nem tudom mennyi ideig ültünk még így, de aztán szólok Zsombornak, gyerünk, próbáljuk kimászni valahogy. Egy papírzsepivel megpróbálom úgy-ahogy mérsékelni a vérzést, és csak most jut eszemben, hogy mi lehet a többiekkel? A busz elejét most éppen nem látom, mert a mögöttünk ülõ férfi áll a közlekedõ részen, és próbál kifelé menni, felállok én is, hát a busz elsõ része nem más, mint széthajlott karosszériaelemek, kitekeredett tartók, felborult ülések, az oldalfal úgy felszakítva, mintha egy éles vágóval csinálták volna egy lakatosüzemben, a sofõrfülke sehol és fúj szembe a szél, a homokkal.

A két sorral elõttünk ülõ beduin asszony most mászik elõ a széthajlott ülések közül, a gyerekét húzza elõ valahonnan az egymásra csúszott üléstámlák közül, a kisgyerek nem sír, becsukott szemmel fekszik a karjában.… Elõre engedjük, egy szót sem szól, csak próbál átmászni a széthajlott vasakon, kezében a gyerekkel egyensúlyozgat. Nincs hangos szó, itt hátul páran vagyunk csak a buszban, akik küzdünk kifelé, nincs pánik de szinte kómában mozog mindenki. Majdnem itt hagyom a fényképezõgépemet, lecsúszott közben az ülés alá de még idõben eszembe jut, Zsombornak szólok, hogy tegye a zsebembe a naplót, mert én a zsebkendõt fogom az arcomra, hogy ne dõljön annyira a vér. Zsombor szemüvege valahová lerepült, nem találjuk, nem baj, gyerünk, szerencsére az övé elsõsorban olvasáshoz kell.

Nem tudom, mennyi idõ telhetett el, azt látom, hogy kívül emberek veszik körül a buszt – az utánunk érkezõ járat szerencsére nem hajtott annyira, nem szaladt belénk és most azok az utasok próbálnak valamit segíteni. Látom, hogy mindenki üvöltözik, de alig lehet valami hallani mert a szélsüvítés is szól rendesen és jön szembe a por és a homok, szánkba, szemünkbe, tapad a véres arcomra, hajamra, ruhámra.… Végül a busz elejére érünk a vánszorgásban: a vezetõülés melletti elsõ négy sor egyszerûen nincs, megszûnt, mintha csak egy vashulladék telep egymásra dobált ócskaságai lennének. A szétszaggatott üléseken hanyatt fekve, kitekeredett pózban a szõke turistalány fekszik. A feje lefelé lóg, hosszú haja a földre ér, és a falnál is fehérebb. Ha nem tudnánk, hogy nincs más fehér ember a buszon, nem is hinnénk el hogy õ az: egy jó órával ezelõtt még ott nevetgélt a buszállomáson, arca piros volt melegtõl és a naptól, most pedig itt fekszik vértelen, élettelen, halvány, fakósápadt arccal a roncsokon. Nem mozdul, nem sóhajt, a szeme csukva. A kimászók átlépnek rajta, ahogy egyensúlyoznak a szétszakadat vasdarabokon, csöpög rá a vérük, az enyém is.

Körülötte a többieket már levihették a buszról hacsak nincsenek valahol összepréselõdve ebben a rémes összevisszaságban.

A busz bal oldala valamivel jobban megúszta, itt nincs széjjeltörve minden, de akik itt ültek, azok sem jártak jobban: a kormánykerék a vezetõülés háttámlájához van szorulva és a mögötte levõ 2- 3 sor ülései közötti távolságok is tíz-húsz centisre zsugorodtak. Aki itt ült…

Ahogy másztunk át a vasakon, látszik, hogy mi is történt: egy masszív vasplatós pótkocsis teherautó fekszik keresztben elõttünk, ez lassíthatott a homokfelhõben és mi pedig a jó 120 kilométeres sebességünkkel ennek mehetünk neki, és ennek a platója szaggathatta szét a buszunk elejét. A pótkocsi leszakadva fekszik az úttól pár méterre, maga a teherautó pedig oldalára van dûlve, és a motorja még jár, atyaisten még csak ez kéne, hogy a kiömlõ üzemanyag begyulladjon!

Egy kitört ablakon próbálok lejutni, félvakon botorkálok, a széttört üveg felhasítja a nadrágom szárát, a lábam remeg, csak el ne essek itt és bele ne tenyereljek az üvegbe –bár ezek után talán már ez sem lenne lényeges, hozzáadnánk az elõzõ negyedórához…

Nagy nehezen lemászok a földre és a pótkocsi takarásában próbálunk védekezni a szél, homok ellen. Átöleljük egymást, mindketten könnyezünk és nemcsak a szél miatt. De ha már élek, történjen valami: mivel én a zsebkendõket váltogatom az arcomon, Zsombor kezébe nyomom a fényképezõgépet ami automatára van állítva, csináljon egy képet a buszról, feltûnésmentesen. Nem igen akarja, de ezt akkor is meg kell örökíteni, egy ilyet megúszni, nagy mázlink van, akárhogy is. Ha elõrébb ülünk, ahová a jegyünk szólt, nemigen fényképezgetünk mostmár. Zsombornak remeg keze-lába, de csípõbõl csak elsüti a gépet. Én próbálok valamit kezdeni a vérzésemmel, de nemigen megy.

A homokvihar ellen alig véd valamit a felborult pótkocsi. A szél továbbra is õrült erõvel fúj, könnyezek, nem látok, homokkal teli a szeme, szám és közben vérzek szakadatlanul. Orvos, elsõsegélyláda –sehol. Mentõrõl ne is beszéljünk itt a sivatagban, százvalahány kilométere a településektõl. A sebesültek körülöttünk fekszenek a homokon, nyöszörgnek, nem mozdulnak, és alig kapnak levegõt a viharban. A segítõk a minket követõ buszokra hordák õket és ahogy tudnak, indulnak a jó másfél órás útjukra a legközelebbi kórházig. Talán ha négyen-öten úsztuk csak meg, hogy a saját lábunkon állunk. Egy sérülésmentes van csak: Zsombor

Lehozzák a turistalányt is –lehet, hogy csak a feszült állapotom miatt gondolom, hogy mivel nem is arab, meg nem is férfi, csak nõ, nem siettek vele-, leteszik a földre a homokra, valaki egy kockás beduin kendõt terít rá. A keze kilóg alóla és mintha talán meg is rándulna, vagy csak a szél mozgatta meg? Õ is sorra kerül, egy buszba felpakolják, és lefektetik a közlekedõ folyosóján, elmennek.

Végül csak mi maradunk, meg egy teljes sokkban a földön guggoló férfi: õ is véres, a kockás kendõjét a szája elé szorítva ingatja a fejét és valami mormol, talán egy imát. Hát, ennek most tényleg itt az ideje, más úgysem segíthet. Most kezdünk csak felocsúdni, hogy ezt túléltük és kezdünk örülni az életnek, tényleg, de jó lenne innen már tovább állni, hiszem mennek a buszok, és ki tudja, mikor jön az újabb. Közös erõvel, nagy nehezen felrángatjuk a busz csomagterének deformálódott ajtaját, kiszedjük a nagyhátit és már kiabálnak is, hogy menjünk, mert megy egy busz és integetnek a sofõrnek, hogy álljon már meg, vegyen fel minket.

A sofõr eléggé láthatóan nem szívesen állna meg, de megértem, éppen ki akarta kerülni a mi buszunkat és ezért a mások sávban van, és hátha jön valaki szembe? Csak lassít ezért, én felugrok, Zsombort is magam után rángatom, aki nehezebben boldogul mert most nála van mind a két háti, mivel én a vértõl alig látok, õ meg is tántorodik, de sikerül egyensúlyba hozni, Jézusom, nehogy a guruló busz kerekei alá essen! -ez a jelenet vizuálisan azóta is elõjön nálam, pedig nem akarom… Így érkezünk fel a buszra, de itt vagyunk, az ajtó becsukódik mögöttünk, megyünk.

A baleset óta ez már a sokadik busz, így az utazók csak akkor látták, mi miatt is kellett várakozniuk, amikor most elhaladtak a karambol helyszíne mellett, és ezek után megjelenünk mi, ahogy kinézünk: egy srác teljes sokkban, a szél miatti könnyei patakot vágnak az arcán az izzadságára rátapadt homokon, meg hasonló kinézetû arcú ürge, csuromvér ruhában, kezében egy elgörbült szárú szemüveggel, a másikkal véres zsebkendõt szorítva az arcához, hát mit mondjak: szó fennakadt.

Hátra ülünk –egyrészt ott van hely, másrészt egy darabig buszban elõre nem!- és kezdjük magunkat úgy-ahogy rendbe hozni. Szerencsére a kishátiban vagy egy sebkötözõs szett, megfrissítõ kendõk, amikkel le tudjuk törölni az arcunkat, de most a nagyháti is itt van velünk, nem a poggyásztérben, így onnan pedig tiszta pólókat rángat elõ Zsombor A klajzi is együttérzõen odajön hozzánk és hogy megnyugtasson mutatja, hogy ne izguljunk, a balesetért felelõs, mi sofõrünk is megkapta a magáét, mert meghalt: ezt úgy adja elõ, hogy két kezével a képzeletbeli kormánykereket forgatja, és utána, mintha a csirke nyakát vágná el, úgy mutatja saját magán, hogy a pasinak annyi. Ha már jelbeszéd, én is mutatom a csirkenyakvágást és utána tíz nyolc újamat is felmutatom, miszerint még ennyien szintén. In’s Allah -vonja meg erre a vállát és otthagy. Allah így akarta.

Egy idõsebb belga házaspár is utazik, õk is hátrajönnek, hogy kell-e valami segítség, de köszönjük, most már megvagyunk. Az arcomon, homlokomon levõ sebeket klasszul elláttuk és leragasztottuk és ha nem mocorgok nagyon, az orrom se vérzik, csak egy kicsit. Egyre jobban érezzük magunkat, bár ez nem lene ildomos, de mégiscsak megúsztuk, vegyük úgy, hogy történt egy csúnya baleset, de nem velünk, hiszen mi itt vagyunk, hanem másokkal. A szõke lány példájából pedig azt szûrjük le, hogy egyedül nem szabad utazni, bár jelen esetben ha van mellette valaki, akinek fontos, rajta már akkor sem lehetett volna segíteni.

Két órás buszozás után érünk be Damaszkuszba. Itt már nem fúj annyira a szél, meg homok sincs értelemszerûen, de valami piszkosul sötétkék, szürkés az ég, elég hûvös is van, és néhány csepp esõ is esik. (Miután már hazaérkeztünk Magyarországra hallottuk, hogy volt valami napkitörés, ami bezavarta az idõjárást, errefelé is.)

A damaszkuszi buszpályaudvaron egybõl megrohannak minket a taxisok. 100 pénzért akarnak minket elvinni a központba, de hát annyira már magunknál vagyunk, hogy azt mondjuk, csak a fejünket ütöttük be, az agyunk rendben van, szó sem lehet 50-nél többrõl. Nem is lesz belõle üzlet. Azt tapasztalom, hogy azok a taxisok, akik a buszpályaudvara bejönnek (bejöhetnek) külön fizethetnek ezért valamit, meg nem is õk rohangálnak a kuncsaftokhoz, hanem itteni közvetítõ emberek akik ebbõl részesedhetnek. Ezért persze drágábban is akarják a fuvart vállalni. De ki kell szépen menni a pályaudvar elé (20 méter) és ott már jön egy taxi, és visz is 50-ért. Helyieket szerintem feléért.

Abba a szállóba, amiben már voltunk, talán nem mennénk, mert a sebek miatt nem ártana valami higiénikusabb. A Merdzse tér mellet állunk meg és nézzük sorban a GH-kat: a portások pont olyan körülményesek, mint eddig voltak, gondolkodnak, odavetnek valami árat nagy nehezen, de Zsomboron most jön ki az idegesség, majd szét durran és már üvöltözik õ is, hogy nem látják ezek, hogy nézünk ki? Nem gyõzöm csitítani, ez itt a Kelet, itt nincs kapkodás, ha munkáról van szó. És még csak ez kéne: egy nagy pofon, na, az hiányzik még a mai napból.

A választásunk végül a Yarmouk Hotelre esik, amit feltétel nélkül ajánlok is mindenkinek: tiszta, ápolt, kényelmes, közel van ez is a szukhoz és 18 dollár. A szobában néhány fotó készül még rólam, ahogy kinézek, aztán zuhany, és egy órára le is fekszem, mire az orrvérzés úgy-ahogy abbamarad. Zs-nek továbbra sincs semmi baja, de én szépségversenyre most talán nem neveznék be: az arcom kék-zöld és úgy tûnik, hogy a háromszorosára dagadt orrommal is lehet valami zûr, mert ugyan buci nagyságú ami egyszer majd lelohad, de mintha a kikövetkeztethetõ mértani középpontja sem ott lenne, ahol eddig gyárilag volt, hanem úgy fél centiméterrel arrébb. De legalább leltár szerint megvan. Végeredményben a szemöldökömön, a homlokomon levõ folytonossági hiányokkal elbírnak a sebtapaszok szépen, a túranadrágomból egész szépen kijönnek a vérfoltok (egy kissé vizes, de felvehetõ), és közérzetileg is rendben vagyunk, tehát kórházra, orvosra ne pazaroljuk az idõt: gyerünk, kerítsünk inkább sört.

Mikor az utazás elején itt voltunk, még nem volt Ramadan, de most már van és az általunk igénybe vett ital shop szigorúan zárva van. Nyitás: 1 hónap múlva. Egy szomszédos mûszaki bolt eladója segít: azt mondja, hogy kapható sör, ha jobbra fordulunk, aztán meg balra, meg megyünk három megállót a busszal, ahol átszállunk egy másikra és így tovább, és valahol a város szélén van egy nyitva levõ italos. Na, dugd fel magadnak az elektromos merülõforralódat.

Persze nem adjuk fel, nehogy már kifogjon rajtunk, nehogy már a fika egye az óvodást! Sétálunk tovább, éber tekintettel fürkésszük a boltokat és lám, néhány perc múlva mi is van kiírva egy elsõ emeleti tablón: BAR. Nem ragozom: 50 pénz/daraért máris telepakoltuk a kishátit és gyerünk vissza a hotelbe. Útközben aztán találunk egy másik boltot is, ez már normál italos bolt, így itt csak 25 az ára. A legröhejesebb, hogy ez a bolt pont a régebbi szállásunk mellett van pár méterrel, csak mi mindig jobbra fordultunk onnan, ez pedig balra van.

Este van már, lehet kaját is venni, mi egy komplett grill csirkét zsákolunk be, 25 pénzért. Kajálunk, sörözgetünk otthon és itt a kérdés, mi legyen? Folytassuk az utazást? Van még tíz napunk, holnap indulnánk Bosrába, majd pedig Jordániába. Zsombor nagyon ellene van: buszra még nézni sem akar, nemhogy még utazni vele, meg az is izgatja, hogy el van-e törve az orrom. Ha el van, el van, ezen már nem tudunk változtatni, de mivel már nem vérzik, legfeljebb ronda, meg a szemüveg áll kissé ferdén rajta, gyerünk –ez az én véleményem. Majd ráérünk kórházba menni, ha hazaérkeztünk, itt én be nem fexem semmiféle egészségügyi intézménybe. Aztán ha most nem ülünk újra buszra, egész életünkben félni fogunk a buszozástól. Kutyaharapást szõrivel. Zsombor végül megadja magát, látom, hogy nem jó szívvel.

Nehezen tudunk elaludni, Zsombor nagyon mocorog. Alszol? –kérdezem. Nem. -Na jó -mondom-, holnap délelõtt gyerünk a konzulhoz, hogy segítsen hazajutni, mivel a MALÉV-os jegyünk fix idõpontra szól, és ahogy lehet, tûzzünk haza, OK?

Felszabadult sóhaj és egyetértés a válasz.

Október 29. Szerda

A magyar konzulátus kint van az elegáns külvárosban, jó messzi innét. Telefonon bejelentkeztünk, persze menjük, vár a konzul, 9-re ott is leszünk. Az odajutás nem volt piskóta, mivel a taxisnak gõze sem volt, hol van a konzulátus, hiába mondtuk az utcaneveket is, azt mondta, hogy errefelé az emberek nem az utcanevekrõl tudják, mi hol van, és nem volt neki ismerõs az a mecset sem (Al Ahram) amit, mint hivatkozási pontot a követség ügyintézõ hölgye feldiktált. Az LP-ben pedig nincs benne. A taxis csak a következõ szavakat nem értette: „nagykövetség” (angolul majd kibetûzve a LP alapján arabul), „Magyarország” (magyarul és angolul), „Budapest” (oroszul), Al Ahram mecset (angolul, arabul), „Asszaalm utca” (mert ott van a követség, de mondható street-nek is) „te aztán jó nagy fasz vagy öreg” (magyarul).

Ennek ellenére intett, hogy csak szálljunk be, majd csak lesz valahogy. Nekünk mindegy, 50 pénzben egyeztünk meg vele, amíg nem látom a magyar zászlót, addig egy kanyit sem fizetek. A taxis tényleg megdolgozott a pénzéért: ha nem mutatt nekünk vagy tíz követséget, akkor egyet sem, de nekünk nem volt jó sem Venezuela, sem Svédország. Végül már olyan trükköket is bevetett, hogy ott van három házzal arrébb, de nem tud behajtani mert egyirányú és innen tilos. Nem baj papa, menj csak szépen körbe, na ugye, ugye, látod, hogy ez itt Spanyolország zászlaja, nem pedig a magyar. Autózzunk csak szépen tovább. Végül aztán a sokadik megkérdezett járókelõ és rendõr közül valaki felvilágosította, mire úgy káromkodott, mint a jégverés, mert totál más környéken kóválygott eddig. Mikor odaértünk, próbálkozott aztán emelni a tarifát, sõt az 50 –es pénz el sem fogadta, mert hogy õ mennyit ment –mutatja a nagy köröket a kezével, de ki a fene kérte õt városnézésre- node hiába ment panaszra a nagykövetség elõtt állókhoz, de elhajtódott. Jelesül egy ott álldogáló szír orvos volt az ítéletvégrehajtó, aki mint kiderült, Magyarországon tanult, magyar lányt vett el és nálunk praktizál az egyik vidéki város kórházában. Valami tartózkodási engedély hosszabbítás ügyben várt a konzulra, de gyorsan végeztek és mi következtünk. (A taxis ügy amúgy nem volt túl problémás, de ajánlatosabb olyanhoz beülni, akirõl látszik, hogy tudja, merre is akar az embert menni. A követségtõl visszafelé különben egy másik, taxis 25 pénzért vitt, minden alku nélkül. Ez tehát a normál tarifa.)

Míg várakozunk, kicsit beszélgetünk az orvossal a balesetrõl meg a halottakról (sebész ugyan, de nem kérek tõle azonnali beavatkozást, bár nem is töri érte magát). Ahogy elmondja, itt az embereket nem zaklatja annyira fel a halál, õ is azt mondja, hogy Allah akarta így (In’s Allah), és maradjon az Õ titka az is, hogy miért akarta így. És tényleg, az Õ titka azóta is, hogy eltalálta!

A konzul, FÁBIÁN SEREMETYEV ZOLTÁN egy fiatal, dinamikus férfi volt: ahogy elmondtuk neki a történetet egybõl hívta a helyi MALÉV irodát, és bár az ottani pasi (helyi lakos volt, nem magyar) akadékoskodott, hogy egy kedvezményes árú, fix idõpontos jegyet nem lehet módosítani, a konzul nem engedett az apellátának. Mondtam pedig, hogy ha kell, veszek egy új jegyet inkább, mert itt nem akarok kórházazni, de csak rázta a fejét: még mit nem, a MALÉV a miénk, nehogy már ilyen esetben problémázgassanak. Mehetünk a módosított jegyért és onnan mégegyszer hívjuk is fel, hogy valóban rendben van-e minden: holnap nincs gép, de a legkorábbi idõpontban, holnapután, pénteken hajnalban mehetünk haza.

Külön köszönet érte, utólag is!

Kérdeztük még, hogy hallott-e a balesetrõl, de még nem, bár azt mondta, hogy itt nem szokás ezekrõl nagyon beszámolni. Mondtuk neki még az ismeretlen nemzetiségû szõke lányt is, megígérte, hogy utána néz annak is.

A MALÉV-os irodában egy helyi ürge volt a képviselõ: jól lecseszhette a konzul, mert se nem köszönt, se nem bájolgott, szó nélkül a kezünkbe nyomta jegyet. Szépen megköszönjük, mire annyit morgott még, hogy a konzul kérésére történt. Látszik a faszin, ha ott feküdnék vérbe fagyva az irodája elõtt egy lépést nem tenne: ez a magatartás, ami tökfelesleges, ha már úgyis meg kell neki csinálnia, akkor érdemesebb jó képet vágnia hozzá, mert így jó véleménnyel lennék róla –ami ugyebár az õ esetében igen-igen lényeges dolog. Mert most meg is írom, hogy a kockafejû faszit Dyman Baghdadi-nak hívják; most aztán jól kitoltam vele, meg is nézheti magát.

Kezünkben a repjegy, visszahívjuk a konzult, hogy minden rendben, és hogy mégegyszer köszi. Már mondja, hogy annyit írtak az újságok, hogy volt egy baleset, több halott, több súlyos sebesült, számokat még annyira sem szokás errefelé közölni. Ennyi. Még csak annyit mond: nagy mázlink volt. Mivel most már nagyon sínen érzem újra a dolgokat, mondom erre neki, hogy nem nekünk, hanem neki volt mázlija, mert egy repjegy elintézésénél jóval strapásabb meló lett volna neki két hullát hazafuvaroztatni, fõként ha ez a barátságos MALÉV-es ilyen esetben sem enged a fix idõpontból, tarthatott volna addig minket az otthoni hûtõszekrényében –de erre csak hüledezik, meg tiltakozik a vonal túlsó végén, hogy jaj, dehogy –az ember néha hiába süti el a legjobb viccet, nincs kacagás. A MALÉV-es pasi is savanyúan nézeget, amit az õ telefonján bájolgok derûsen a konzullal, miközben az orrom helyett egy lila padlizsánt viselek, divatolásból. Felszabadult szívvel távozunk az irodájából. Tehet egy szívességet, ha éppen ráér. Ha miniszterelnökök lennék, be is intenénk neki, mint a Péter a fülyülgetõsöknek (na, volt is nagy felháborodás, hogy a nyílt színen anyázgatósok nagy büdös kultúremberi mivolta haj, de meg lett sértve!).

Hogy repjegy így tuti lett, haza küldünk egy SMS-t, miszerint most Damaszkuszban vagyunk, és két nap múlva elhagyjuk az országot (otthon persze Jordánia felé való elhagyásra gondoltak.)

A fejemen a felszakad bõr gyógyulgat, de az orrom különben furcsán alakul: tegnap egy sima S betût formázott, rendes rádiuszokkal, mára pedig ugyanaz a görbület, de fordított S alakban. Akkor honnan is kaptam a maflást? –próbálom kikövetkeztetni, de ugyanabba dilemmába esek, mint Don Jose de Fülig: nem lehet minden pofon mellé egy közlekedési rendõrt állítani, és ez míly igaz megállapítás.

A Ramadan még javában tart, így nyílt színen kajálni nem ildomos: Nem nyílt színen pedig lehet: a kajáldák szépen nyitva vannak, csak éppen shawarma nem forog a nyárson, mert az túl nagy disznóság lenne a böjtölõkkel szemben, de estére a grill csirkék szépen megsülnek (azoknak nem kell annyi idõ, a megsüléshez) és napközben pedig mindazok az ételek, amik egyszerûbben elkészíthetõk. A helyiek közülük sokan esznek, de kajálni bemennek a boltok mélyére és ott falatoznak, vagy pedig fekete nejlonzacskóban viszik magukkal az elkészített kaját. Például megsütött falafel gombóckákat morzsolnak szét, pitába csavarják és tejföllel megöntözik (15 pénz). Ha ebbõl egy kis adagot megeszel, egy napig nem vagy éhes: mintha tömény prézli lenne a pitában. Mi nem is bírtuk elfogyasztani végig inkább helyette sajtos palacsintát próbálunk (10 pénz és jó). Annyira gusztusos, hogy amikor a kezébe kapja, Zsombor el is feledkezik a Ramadánról és nem vonul az üzlet takarásába, hanem a nyílt színen beleharap. Jópár ember megrõkönyödve néz rá, de a palacsintás pasi csak nevet és int, hogy ne foglakozzunk velük. Inzultus nincs.

Ha már van két napunk, gyerünk, és újra sétálgassunk az óvárosban. Egy kávézónál integetnek, hogy üljünk csak le a kisszékre az utcára és igyunk valamit. Hát a Ramadan? -mondjuk mi, de ez sem számít, a tulaj is mellénk ül míg a teánkat iszogatjuk. Van aki jobban tartja a böjtöt: a konzulnál megismert orvos például nagyon fontosnak tartotta és magára mutatott (pocak van szépen, pedig fiatal volt az ürge), hogy ettõl még nem fogy le az ember. Persze, ha este jól bekajál.

Városnézés közben nem rohanunk, többször is megejtjük ezt a teázást: délutánfele például egy parkba kerültünk, ahol ugyan nem látszik semmiféle büfé szerûség, egy pasi mégis üvegpohárban teákat szolgál fel a padon ülõknek. Annyira bátrak vagyunk már Ramadánilag, hogy –nem túl feltûnõen, ugyan- a whisky-t is belebillentjük egy cseppet.

Este az elsõ napokban megkedvelt, az elõzõ hotelünkkel szemben levõ étteremben kajálunk ismét. Éppen hogy csak elérjük a nyitvatartást, mert a Ramadan miatt 8-kor már be is csuknak, pedig máskor késõ éjjelig nyitva voltak. Most mindenki szalad haza, a közös családi étkezésre. Mi Roasted Fillets With Sauce Meal nevû kajába szerelmesedtünk bele, amely szerelem pontosan addig tartott míg ki nem hozták a híg paradicsomlevest, a benne ázó két darab fõtt krumplival (amiket gyorsan kimentettünk, meg nem fulladjanak) és egy–egy darab jókora ürücombbal. Bár ehetõ volt, végeredményben, a hús fõként, de a szószt felejtsük.

Október 30. Csütörtök

Egész nap mászkáltunk, vásárolgattunk, igazi lazulós here-vere volt. Éjfél környékén indultunk ki a reptérre, egy kis alku után 8 dolláros taxival. A szállásban nem kaptunk semmi engedményt, ki kellett fizetnünk a teljes pénteki napot, de akkor is egész itt-tartózkodásunk legjobb minõségû szállodáját ismerhettük meg.

A reptéren összetalálkoztunk még a Magyarországra utazó orvosunkkal, aki azon melegében meg is kért ara, hogy mivel neki sok csomagja van és aggódik a túlsúly miatt, az egyiket majd mondjam a magaménak. Na , még csak ez kellett, aztán nyissák ki, legyen benne kisbomba vagy csak egy politikailag érzékeny írás…

Nagy nehezen elhárítottam, de láttam, hogy megsértõdött. Az vesse rám a követ, aki bevállalja egy gyakorlatilag ismeretlen embernek a csomagjáét, hogy az övé.

Itthon aztán kicsikét kórházaztam és operálgattak, lévén az orrom szilánkosan ment gallyra, de ebben semmi érdekesség nincs, kivéve az éjszakásnõvért. Ami talán még elolvasható, az a Credit SuisseSuisse címû biztosítóval való csatám, mivel hónapokig vizsgálták hogy valóban megtörtént-e a baleset és jogosult vagyok-e a betegállományomra járó kerek 4.000 Ft-ra, amit tesztelési célzattal próbáltamn beverni rajtuk.

A biztosítóval való megpróbáltatásaimat az interneten is közzétettem (utazas.com, Nagyavilág), de ide is leírom, legyen egyben.

Tehát:

Tapasztalat a Credit Suisse biztosítóról.

1. A tavalyi MALÉV akcióban (29.900 Ft-os) Damaszkuszba vettem oda-vissza jegyet. Mindig szoktam biztosítást kötni és mivel még sohasem kellett igénybe vennem, igazából nem is érdekelt biztosító, így elfogadtam a MALÉV-esek által ajánlott Credit Suisse Biztosítót.

2. Rendben ki is repültünk, és minden irodai szervezés nélkül, magunk utazgattunk Szíriában a fiammal. 2003. október 28-án, délután éppen Palmyrából Damaszkuszba tartottunk a helyi busszal (KARAK társaságé volt), amikor homokviharba kerültünk és karamboloztunk, aminek következtében a busz eleje megszûnt. Kimásztunk a roncsok közül, átlépdeltünk azokon, akiken már nem lehetett segíteni majd végül nagy nehezen egy másik busszal jutottunk be az onnan kb. 150 km-re levõ Damaszkuszba. Csak jelzem, hogy se orvos, se rendõr, se mentõláda sem volt ott sivatagi út közepén és csak az arra járó jármûvek utasai segítettek azokon, akiknek egyáltalán lehetett –szemtanúi voltunk, hogy hatan biztosan nem élték túl, de sok volt a súlyos sebesült is amint azt késõbb megtudtuk. Nagy mázlinkra a fiam teljes egészében megúszta, de az én orrom arrébb vándorolt, így abban maradtunk, hogy nem ártana elõbb-utóbb orvost keríteni, mert bár a vérzés már elállt, de valószínû volt, hogy eltört.

3. Eredetileg még maradtunk volna még vagy 10 napot, de nem ragaszkodtam ahhoz, hogy egy ottani kórházba feküdjek be, ezért felkerestük a damaszkuszi magyar konzult, aki pillanatok alatt legyûrte a MALÉV helyi képviselõjének ellenkezését, és bár a jegyünk akciós, tehát fix idõpontos volt és így elvileg nem módosítható, átíratta a legközelebb induló gépre, így három nap múlva már itthon is voltunk. Ez volt aztán egy remek szolgáltatást: gratuláció érte a konzul úrnak.

4. Magyarországon röntgen stb: szilánkosan törött, operálni kell. Be is feküdtem engedelmesen a MÁV kórházba, ahol túlestünk a dolgon, és köszönhetõ az ottani szakértelemnek, ismét szebb vagyok, mint valaha.

5. Eddig sikerstory, de arra gondoltam, lássuk, mit lép a biztosító. Odakint nem vettem igénybe egészségügyi szolgáltatást, de van olyan, hogy a kinti balesetek után az idehaza betegállományban töltött napokra jár egy kis zsozsó, minden napra kerek 400 Ft, bizonyám! Az összeg nem egy vadító, de teszteljük csak a biztosítót! –véltem én és a 10 napra járó kemény 4.000 Ft-ra benyújtottam az igényemet az elõírásszerû ûrlapon. Hozzáteszem: ha odakint kórházba kerülök, a számla nemigen marad 500.000 – 1.000.000 Ft alatt, amit a biztosítás értelmében a biztosítónak kell fizetni. Ha fizet egyáltalán, persze. Na lássuk, fizet-e.

6. Becsatoltam a módosított menetjegyet, az útlevél megfelelõ oldalát, a betegállományos papíromat és a kórházi zárójelentést, amelyben napvilágosan le van írva, hogy a baleset a kórházba kerülésem elõtt mennyivel következett be, és a kísérõ levelemben nem mulasztottam rámutatni arra, hogy útlevelem ki-, és belépési bélyegzõje valamint a módosított MALÉV jegy alapján egy kártyanaptár, mint technical assistance igénybevételével látható, hogy a baleset idõpontjában külföldön voltam. Külön rávilágítottam –büntetõjogi felelõsségem teljes tudatában-, hogy a baleset teszemaszt nem egy magyarországi kocsmai affér következménye, bár a kérlelhetetlen proletár õszinteség jegyében azt sem titkoltam el, hogy rabiátus szokásaim alapján ez elméletileg nem zárható ki.

7. 2003. nov 26-án nyújtottam be az anyagokat. Az elkövetkezõ 5 hónapban összesen nyolc alkalommal beszéltem velük: általában õk hívtak, elmeséltették a történetet, sajnálkoztak, és ezután pontosan háromszor ismételten bekérték az igazolásokat. Mivel engem igazából az érdekelt, mennyire megbízhatóak, esedezve mindig arra kértem õket, hogy véletlenül sem legyenek tekintettel semmire, ne hagyják magukat megszédülni az összeg nagyságától –kerül, amibe kerül, egyszer élünk!- vizsgálják ki alaposan és gondosan az ügyet, ahogy szokták és kérdezzenek, ha valami nem érthetõ, én készséggel, bármikor, bármit.
Segítségül az egész történetet le is írtam valami csatoltam pluszba egy fotót is, amit még a baleset helyszínén csináltunk hogy megmaradjon emléknek, mit is úsztunk meg. (A fotó különben szerepel egy un. gyûjtõképen is, amelyet az elõhívó labor készített a negán levõ összes képrõl, tehát jól látszik, hogy elõtte-utána szíriai képek következnek, a ronccsá törött busz és szerény vérzõ orrú személyem tehát nem egy nagykörúti felvétel.) Felhívtam a figyelmüket arra is, hogy a MALÉV nem írja át más idõpontra az akciós jegyeit, hacsak nem kap valami igen nyomós indokot.

8. Hagy mondjam, a biztosító munkatársai: az udvariasság és a kedvesség példaképei voltak, öröm volt velük beszélgetni, ha majd lesz egy kis idõm, fel is hívom õket egy kis csevegésre, tényleg. Csak az zavart, hogy a beszélgetések végül mindig arra irányultak, hogy esetleg mégiscsak-e nem-e volt-e ott-e valami idegenvezetõcske, mert ha idegenvezetõ igazolná az egész történetet, az lenne ám csak a remek! Nem gyõztem ismételni, hogy magunkban utaztunk –értsék már meg végre, és a sivatagban homok van, meg legfeljebb kószáló kecske nem pedig kószáló idegenvezetõ. Rásegítésként még azt is elárultam, hogy ha itthon történt volna mindez, van hazai balesetbiztosításom és akkor arrafelé leveleznék, nem velük, de ez az infót meg is bántam, mert igen nagy rávezetésnek tûnt, meg befolyásolásnak az esetrõl alkotott vegytiszta véleményük megalkotásában. De szerencsére nem hagyták magukat megvezetni fondorlatos cseleimmel.

9. Mert a Credit Suisse valóban alapos volt. Öt hónap alatt, 2004 április 9-én, meg is született az elmarasztaló ítélet, miszerint „… hogy a baleset külföldön történt, nem igazolható” ezért „bíznak a megértésemben”, és a 4.000 Ft nem jár nekem, mert bizony egy kanyit sem fizetnek.
Én gondosan el is olvastam a levelüket és világosan meg is értettem, hogy biztosítási csalónak könyveltek el, egy az egyben. Ez egy kicsit bántott, néhány könnycsepp is összegyûlt a szemem sarkában, de egy férfiember legyen kemény, nem pöröltem, félreálltam, letöröltem.

Mivel hónapok alatt kialakult jó kapcsolatot nem akartam elrontani egy ilyen aprósággal, felhívtam õket és szépen megköszöntem, hogy ennyi idõt szántak rám, valamint elmondtam, hogy okulásként felrakom az utazas.com-ra történetet, ha ismerjék meg mások is, hogy a Credit Suisse -nél nincs lacafaca a hozzám hasonló gengszterekkel szemben.

Mivel így összemelegedtünk, javaslatot is tettem nekik egy levél-szövegre, amellyel az eddigi száraz hangú elutasító leveleket egy kicsit emberibbé lehetne tenni. Én az alábbi szöveget javasoltam nekik, de fájlalom, õszinte jóakaratomat válaszra sem méltatták:
„Kedves Barátunk és Anyagi Támogatónk! Mint az közismert, Biztosítónk, a Credit Suisse évek óta veszteséges, köszönhetõ annak a munkamenetnek, amelybõl jelenleg Ön is benyomásokat szerzett. De ha már akkora marhának tetszett lenni, hogy mégis minket tetszett választani, Ön is beláthatja Kedves Kliensünk, hogyha a biztosítási díjat nemcsak szépen beszednénk, hanem néha fizetnénk is, soha a büdös életben nem lennénk nyereségesek ami pedig a részvényeseink szívét igen gyötörné. Ez pedig Ön sem akarhatja. Tisztelettel kérjük tehát, fáradjon el az igényeivel a fészkes fekete fenébe. Legyen máskor is szerencsénk. Sok csók: Credit Suisse”

Ennyi a történet. És végül szeretném kihangsúlyozni, hogy azoktól a személyektõl, akik ebbõl mást olvastak ki, mintsem a Credit Suisse normál, biztosítóhoz méltó üzleti gyakorlatát, messzemenõkig elhatárolódok!! És hogy biztosan elkerüljem a hitelrontás vádját ezúton is javaslom mindenkinek, hogy bátran kössenek biztosítást a Credit Suisse-vel, mert hogy alapos lesz a kivizsgálás, arra ez a történet is a garancia.

(Off: Nincs valakinek 4.000 Ft-ja kölcsön, elsejéig? Ki kell csengetnem a kocsmában a tartozásomat, különben mégegyszer orrbavernek. Nem jött össze ez a biztosítós trükk, basszus.)

***

Az utazas.com olvasói szép számmal szóltak hozzá a dologhoz. Egyedül „Világutazó” nevû fogalmazott meg ellenvéleményt, az alábbiakban:

Kedves Pó Apó SZVSZ nincs igazad a következõk miatt:
Papíron veled két egymástól független eset történt:
1. Elutaztál Sziriába.
2. Hazaérkezésed után kezeltetted magad egy magyar korházban.
A biztosítónak nem prezentáltál egyyetlenegy hivatalos sziriai papírt vagy független tanu vallomását, amely bizonyitaná, hogy a baleseted külföldön történt. Nem prezentáltál sem rendörségi jegyzõkönyvet, sem orvosi papírt, sem a konzul , egy magyar idegenvezetõ vagy egyéb független tanu írásos igazolását.
Tudom, hogy nem divat védeni a biztosítókat, de SZVSZ a film és egyéb bizonyitékaid elég komolytalanok. A biztosító társaságok nem nyomozóhatóságok. Õk csak hivatalos igazolásokkal dolgoznak!
Mielõtt bárki megvádolna: Nem vagyok a biztosítók beépített ügynöke és nem dolgozom egyetlen biztosítónál :-))
Teljesen igazatok van azonban, hogy az ügyintézés lassúsú, udvariatlanok az ügyintézõk és sok esetben nem is értik a dolgukat.

***
Az ember persze ilyenkor válaszol:

Kedves Világutazó! Szorítod körülöttem a hurkot, nem kétséges, elõbb utóbb kiderül, hogy tényleg biztosítási csalásra készültem, de iparkodok kimászni a slamasztikából. Kétségtelen, a CREDIT SUISSESUISSE munkatársa nem volt helyszínben, így ettõl kezdve tág tere van a visszaéléseknek bár én eddig annyi bizonyítékot írtam, ami alapján móri Kayser Endrét 100 évre el lehetne ítélni, de próbálom követni az Általad ajánlottakat:
Nem kétséges, nem szereztem be „Független tanú vallomását”. Jó, mondjuk becsatolom Abdallah al Salameh független helyi beduin kecskepásztor írásos nyilatkozatát (Busz! Bumm! Nyekk!), aláíratom két független tanúval (Kaya Ibrahím és Josip Tot). Szerinted elõrébb vagyunk? Mert az igazi hivatalos tanuk, a buszsofõr és a kísérõ a sajnos helyszínen maradt és a Kayáról pedig tudjuk, amit tudunk.

Igazad van: a konzult sem nyilatkoztattam meg. Az ember annyira segítõkész volt, hogy 4.000 Ft-ért nem rabolom az idejét még utólag is, bár õ is (ahogy a damaszkuszi MALÉV-os is) biztos tudná igazolni, hogy megjelent nála egy lila színben játszó, tülök orrú ember. Ha a biztosítónak 5 hónap alatt lett volna annyi ideje, hogy az általam részletesen leírtak alapján elenged Damaszkuszba egy faxot, nem pedig velem telefonálgat és levelezik és követel idegenvezetõt, elõrébb lenne.

Aztán a MALÉV. Próbálj csak egy fix idõpontra szóló, akciós MALÉV jegyet csak úgy áttetetni: esélytelen. És ezt egy biztosítónak tudnia kell! Ha nem tudja, kérdezze meg a MALÉV-et, akinek a hivatalos ügynöke, ugyan miért történt. Csak egy telefon.
És amit Neked nem feltétlenül kell tudnod (ha éppen nem mászkáltál a harmadik világban), de a biztosítósoknak már igen és itt is leírtam: a KARAK busztársasággal utaztam. Ez egy szakember számára egyértelmû, ugyanis a kevésbé demokratikus államokban nem lehet csak úgy jegyet venni a menetrendszerû buszokra, mint itthon a VOLÁN Sülysáp-Mende viszonylatára: a jegyvételhez nyilvántartásba vesznek, legtöbbször útlevelet is mutatnod kell. Ennek értelmében az én nevem bizony szerepel a Pamyra-i buszállomá nagykönyvében. Ha nem vagyok biztos az ügyfelem igazmondásában, egy fax, és minden tiszta. Különben a biztosító nem kérte a buszjegyet sem, pedig az is megvan nekem: neki idegenvezetõ kellett.

Tehát ez egy általános elv náluk: ha nincs idegenvezetõ, nem fizetnek. És ez az egyik fõ tanulság a történetbõl!

Persze, nem tagadom, így belegondolva, biztosítós szempontból még az is elképzelhetõ, hogy elõször szétkaratéztam egy buszt majd fondorlatos módon megvesztegettem
a konzult (a MALÉVES-sel),
a Malévest (a jegyével),
a beduint (a kecskéjével),
a Kayát (az Ibrahímmal),
a palmyra-i buszost (a nagykönyvével),
a MÁV kórház orvosát (a zárójelentésével)
a ferihegyi beléptetõ határõrt (a pecsétjével),
a FOTEX-est (a fotóival)
valamit végül az Úrjézust is (hogy bocsásson homokvihart Szíriára),
csak azért hogy kicsaljak a biztosítóból kerek négyezer forintot mert amilyen pénzéhes vagyok, ez sem kizárható.

Így visszagondolva, azt is elég nehezen tudnám bizonyítani, hogy egyáltalán jártam Szíriában, hiszen a Te szóhasználatoddal csak „komolytalan bizonyítékaim” vannak úgymint útlevél, repjegy, buszjegy, fotók és egyéb haszontalanságok.

Más: a számvitelben van egy elv, miszerint a beszerzett információk hasznosíthatósága (hasznossága) álljon arányban az információk elõállításának költségeivel (ez a költség-haszon összevetésének elve). Négyezer forint haszonért én nem bizony szerzem be az igazolások tömkelegét, de ha biztosító lennék, négyezer forint kifizetése miatt nem is dolgoztatnám 5 hónapon keresztül a munkatársaimat, és blamálni se hagynám magamat. Inkább fizetnék.

(De én nem vagyok a Credit Suisse.)

Üdv:
Pó apó

***

Credit SuisseSuisse folytatás

Eltelt néhány nap, kicsit kifújtam magam, meg tényleg rájöttem, miért fogadjak el egy méltánytalan végeredményt, meg talán ne velem töröljék fel a padlót. Nyomuljunk csak tovább, foglalkoztassuk a hivatalt.

Megpróbáltam telefonon beszélni valamelyik vezetõvel, hátha egy magasabb szint értelmesebb, de a telefonközpontosok, titkárnõk közölték, hogy utasításuk van arra, hogy csak az ügyintézõmet kapcsolhatják: egy kicsivel feljebb levõ vezetõnek egyszerûen nem adhatnak ügyfelet. Úgy véltem, hogy az ügyintézõvel kár beszélnem, mert ha fél év nem volt neki elég, hogy felfogja, most már esély sincs rá. És hogy a vezetõk nem ereszkednek le az ügyfeleik szintjére? Ejnye-bejnye.

Felnyitottam tehát a Pénzügyi Almanachot és az ott leírt vezetõk nevei közül választottam egy igazgatót (pechére ott volt van e-mailja is meg a faxa), aki szépen kapott egy kis tájékoztatót az elmúlt fél év történéseirõl, lássuk, mit kezd vele. Pár napig vártam a választ, nem jött. Hogy az egészre ráerõsítsek, ezután hasonló tartalmú levelet küldtem a MALÉV-nek is, mert ugyebár a Credit Suisse a MALÉV ajánlott partnere. A MALÉV-tõl lényegében három dolgot kérdeztem:
Mit szólnak az eljáráshoz?
Nem ciki ez PR szempontból rájuk nézve, fõként hogy õk gálánsan viselkedtek a hazautaztatásomnál?
És ugyan miért pont ezt a céget választották partnerüknek, ugyanis a Credit Suisse évek óta veszteséges (ezt is a Pénzügyi Almanachban találtam meg), méghozzá évek óta milliárdos !! nagyságrendben –persze, hogy nem akarnak fizetni. Tényleg nincs más biztosító a piacon, vagy netán õk fizetik a legnagyobb jutalékot…? –kérdeztem én nagy naivul.

A MALÉV ügyfélszolgálati centruma nem vacakolt, egy nap múlva válaszolt, korrektül. Teljesen udvariasan sajnálkozott a történtek felett stb. És ezt írták:
“Bejelentését továbbítottuk vállalatunk Jogi Igazgatóságára, és kértük, hogy a Credit SuisseSuisse Biztosítóval kötött szerzõdésünket, valamint a Biztosító abban vállalt kötelezettségeinek teljesítését vizsgálják felül.”

Nincsenek vérmes reményeim a felülvizsgálat végeredményét tekintve, de hogy a Credit Suisse -nél ismét elõveszik az ügyet, az erõsen valószínû. Lehet, hogy most már magasabb szinten, mert azt minden vezetõ tuttira utálja, ha napi szarságokkal izélgetik. Minden esetre megint ott a labda. Ha nem kapok gyors választ megy a levél a biztosító felügyelõ-bizottságának, majd a MABISZ-nak aztán pedig a külföldi tulajdonosainak. Dolgozzanak, ha már fizetni nem akarnak. Hajtok a 4.000 Ft-omért, erõsen.
Ahogy mondani szokták:
Csapataink harcban állnak.

***

Végül pedig a Happy end:

Jó egy hétre rá kaptam egy levelet a Credit Suisse-tõl, ajánlott, tértivevényes meg minden, remegõ kézzel bontogatom, hogy mikor robban, hát az van benne, hogy
1. mindent tökéletesen csináltak, de
2. egyedi elbírálás alapján mégiscsak kicsengetik a 4000 Ft-omat.

Ilyen hamar feladták, de kár, pedig volt még pár jó ötletem, mint a rabbinak a libákkal.