folyt

#56921 Hozzászólás

folyt

Október 18. hétfõ
A repcsi háromnegyed 10-kor indul Ferihegyrõl, délelõtt. Napsütötte, kellemes õszi idõben megyünk ki a reptérre –Isten áldja meg érte H. Bóna Mártát-, nem kell nagyon felöltözni, egy széldzseki van csak rajtunk, meg ing, Myanmarban meg úgyis meleg lesz. Három menetben érünk el Yangonig: elõször közel 2 óra lesz az út Kijevig, ott két óra a várakozás majd 9 és fél órás út Bangkokig. Elméletileg hajnal négy körül kell megérkezni, és Yangonba a gép negyed kilenckor indul majd tovább –hát itt várni kell nagyjából négy órát, ez nem túl jó, fõként hajnaltájban bír az ember nyûgös lenni. De a dologban végeredményben az a kellemes, hogy Bangkoktól nincs egy óra sem a repülési idõ és így a holnapi nap szinte teljes egészében rendelkezésre áll. Na, lássuk.
A ferihegyi becsekkolásnál a pult túloldalán üldögélõ tündér Yangon-t thai városnak sorolja be, így ragaszkodik hozzá, hogy a csomagok csak Bangkokig menjenek, ott menjünk ki érte, és adjuk fel mégegyszer, mivel belföldi járat lesz a következõ. Nos, errõl szó sem lehet, mivel akkor ki kell menni a tranzitból (thai vízum) vissza kell jönni (thai kilépési illeték 500 baht) –pont ezt akartuk kivédeni a vízumbeszerzésünkkel. Mutatom az LP-t, hogy itt a térkép, na hol van az a csúnya Yangon, kukucs? De hiába, nem hajlik a szép szóra. Szerencsére tudunk keríteni egy éltesebb ukrán hivatalost, aki képes összepásszintani Myanmart és Yangont, így a csomagok addig lesznek feladva –majd kiderül, hogy tényleg addig mennek-e, de hát ez mindig benne van a pakliban. Amúgy a Bangkok-i megérkezésünk után találkoztunk is egy magyar párral, akik Bangkokból egybõl tovább repültek Angkorba ami a történelem jelen állása szerint Kambodzsában van és nem Thaiföldön (bár a történelem során volt már thai-sziámi fennhatóság alatt az a terület: Angkor makettja látható is Bangkokban a királyi palotában), szóval nekik a csajszi nem is vette fel a poggyászukat végig. Szerencsére a thaiok Bangkokban értelmesebbek voltak, és kilépési-belépési illetékek nélkül kiengedték végül a srácot, hagy szedje össze és adja fel tovább a csomagját.
Felszállunk, balra el lehet látni a Börzsönyig, jobbra alattunk Kerepestarcsa (nem tarcsa! mondd szépen: tart-ja!) és simán kijutunk ferihegyi légkörbõl. Nagy szerencsénkre ekkor még nem vezették be az új légirányítási szisztémát, sõt nem is ez a szerencse hanem az, hogy akkor még nem volt hangos a sajtó a légiforgalmisták szakszervezeti elnökének a kijelentéseitõl, miszerint Budapest légterében apokalipszis várható, úgy hullanak a gépek, mint a hátrányosék a cseresznyefáról, ha a csõsz közibük durrant a sóspuskával. Mert az a bizonyos Metes György nevû pasi szerint „veszélyhelyzetek és katasztrófák egész sora következhet be Budapest fölött”, ami „emberek ezreinek a katasztrófáját jelentheti”. Te szent ég, ki ez a pasi, aki ilyen kényes témában ennyire magabiztosan csúcsbarom? Hát persze, politikus, csak az ilyen képes ennyire betartani a munkahelyének és az országnak.

Különben: olyan a politikus, milyet a nép agyilag megérdemel. A nép pedig megmutatja magát, például a Mónika show-ban (RTL Klub), amit kötelezõen ajánlok nézni mindenkinek, akiben még van egy csöpp bizakodás atéren, hogy vannak még normális emberek. Majd elmegy a kedve. Mónika, ajakán huncut mosollyal, orcáján kicsiny gödröcskékkel, fenekén öt kiló plussszal felkonferálja a témát: Ismerjük meg Dezsõt, aki rendszeresen dugja a mostohalányát, hetente pofán veri az anyját, és most és itt szépen megkéri valamire a felségét. Hát miért is jöttél, kedves Dezsõ? Hát azé, kedves Mónika, mert a feleségem, a Bözsi nem engedi magát seggbe kúrni és mostan megkérem, hogy megengeggye, mert különben otthagyom és a nevelt lányommal fogok kefélni, aki eddig is megengette eztet énnekem. Jaj, kedves Dezsõ, csak a gyerekek ne szenvedjenek hátrányt! Tudom, Mónika, aztat sose, mert még a börtönbõl is küldtem nekik verset, amikó a kisebbik lyány megrontássa végett ott vótam, ja. Tapsoljuk meg Dezsõt, aki seggbe akarja kúrni a feleségét, de amúgy él-hala gyerekekért! Taps.) Színvonalban ugyanaz mint egy politikai naggyûlés, pedig az ottani demagógiákhoz képest még egy tál babfõzelék is kvantumelmélet.

No. Azt persze senki sem hiszi, hogy tényleg ilyen rossz lenne a légiforgalmi helyzet, de egy ilyen kijelentéssel újra a lapok címoldalára lehet kerülni, és hát pártérdekekbõl mindent szabad, csak jó szar legyen az országnak. Én csak attól tartok, hogyha egy ilyen kemény káder megígéri a tömegkatasztrófát, és épp õ irányítja a légteret, hát tényleg összejöhet a dolog… Aztán pedig: õ szólt, lám. Rémes.

(Megjegyzem, Bin Laden is megígérte, hogy lesz még nagy légi katasztrófa az USA-ban, de nem hiszem, hogy sikeresen pályázhatna légiirányítói állásra –bár jól beszél arabul és ez a mai gépeltérítõs világban aranyat érhet.)
A repülõgépen újságot nem kapunk, mert csak turisták vagyunk, osztályosan, de én találtam egyet még a váróteremben, hát elhoztam. Az újságban komoly kérdésekrõl váltanak szót késhegyre, például arról, hogy gazdaságilag 10 év múlva Ausztriának a mostani, vagy az akkori szintjét érjük el (haladjuk meg, alázzuk porrá, taszítjuk verembe stb.) és bár tagadhatatlan (nem tagadható), hogy momentán a béka seggét is távcsõvel nézzük perspektívikusan, de fejlõdésünk töretlen és az egész Unió által is irigylésre méltó, méltán, miréánk tekint vágyón az USA és az Ébredõ Mali ; aztán -ha van egy kis mázlink-, Ausztriát addig csak rombadönti a cunami.
De a mai napra esett egy másik fontos médiaesemény is: a mértékadó polgári bulvár újabb kommunista ármányról rántotta le a leplet. Tényfeltáró riportjában közli, hogy szám szerint 23 millió 854 ezer és még 931,65 darab magyar kokárdapolgár megkérdezésével végrehajtott retrospektív közvélemény kutatás eredményeként kiderült, hogy a megkérdezettek közel 126 %-a bizonyítottnak látta, hogy a kis Gyurcsány Ferike még az általános iskolában szolgai módon végrehatotta az I, II , III, IV és V. Kommunista Internacionálé 1. számú titkos direktíváját, és egy szõrõs puncit firkált a csöpp Orbán Viktorka kisdobos könyvére -hát így rontott rá, ordas farkasként az árva magyar népre, már akkor is! Az újság egy eredeti fotót is közöl: rajta Ferike sunyin firkál, mögötte a dagi Kuncze Gabika –klottnadrág, térdzokni, fejes vonalzó- sátánian kacag.
A Bp-Kijev vonalon a gép full, beleértve az ukrán junior cselgáncs csapatot, akik elég vidámak, bár a magyarok gyõztek az elmúlt napok versenyein. Van néhány láthatóan Thaiföldre készülõ magyar turista meg persze ukránok: mellettünk egy faszi vidáman mobilozik még akkor is, amikor már gurul a gép, a személyzet elballag mellette és rá se ránt. Egy igaz ukrán pilóta számára, aki valószínûleg a Dicsõséges Vörös Hadsereg légierejénél szerezte meg repülési tapasztalatainak zömét, nehogy már gond legyen ha valamitõl bekrepál a navigációs rendszer: Afganisztánban még lõttek is rá, itt meg talán csak nem. Repülési tapasztalat ide vagy oda, Kijevben bizony eléggé a pálya bal szélére tették le a gépet, elõtte pedig az ember tényleg azt hihette, hogy légiharcba keveredett: csûrték jobbra-balra, emelkedtünk-estünk, nem vadászgép ez vazze! A sok cifrázás ellenére amikor a kerekek nagy zökkenve földet értek, a szárny tökre belógott a mezõre és pont a gép teste alatt volt a kifutó szélét jelzõ fehér csík; pár méter és a kerekek a füves részre kerülnek. Kétségtelen, elég nagy volt a szél, billegett rendesen a gép és a földre érkezés elõtti utolsó pillanatokban is dobott rajtuk egy jókorát, és nem éppen lágyan vágódtunk le a betonra; gondoltam is, hogy megkérdem a kapitányt leszálltunk-e, vagy valójában lelõttek minket.
E szép landolás után a sztyuvi azt mondja, hogy a továbbutazók az útlevél ellenõrzést követõen vegyék magunkhoz a csomagjaikat és úgy fáradjanak az újabb becsekkoláshoz. Te jó Isten, eddig csak azt hittük, hogy Bangkokban fog elkeveredni a csomagunk, addig legalább békésen elrepül, és hát mégsem? Kis tépelõdés után abban maradunk, hogy bízunk a csomagra Budapesten felragasztott Yangon úticél matricához, és nem hajtjuk végre a parancsot és ahogy nézzük, a többi útitársunk sem mozdul, bár ahogy késõbb kiderült, egy kapa hangot nem értettek a sztyuvi angol szövegelésébõl –ha akar valamit, mondja magyarul, mitet képzel ez! Mi azért kissé aggódunk, hogy ha Yangonban mégse lesz ott a cucc, akkor talán még mindig itt rója magányos köreit, a kijevi poggyászkiadónál?
A kijevi reptér semmi különöst nem jelentett: egy közepes méretû várócsarnok az egész, tele cigarettázó emberekkel és agyonfestett lányokkal. A klotyó egészen normális, de a takarítása szakaszosnak mondható: a falat támasztó takarító zsenscsinák elég ritkán kapják csak fel az eszközeiket és varázsolnak normális enteriõrt odabent, addig pedig eléggé le tud amortizálódni a dolog, például a klotyópapírok szanaszéjjel, különféle használtsági fokokban, hogy úgy mondjam. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Orbán Viktornak igaza volt, megint mint mindig (kivéve a kivételek, de ez most nem az), mert Õ megmondta, hogy az Európai Unión kívül is van élet, és lám, itt is élnek emberek, hát tényleg van, eltalálta. Már ezért érdemes volt ide eljönni, mintegy bizonyosságot szerezni e merész kijelentés alátámasztására, de hogy ezt Viktor honnan látta meg ilyen tisztán a messzi távolból, ez már maga a csoda. (Ezt csak úgy idõben jegyzem meg, mert jól jöhet egy ilyen csoda a szenté avatásához, mert ilyen tornamutatványra csak a Krasznovszka faluban lakó csodarabbi volt képes, aki egy nap nagy kiabálással verte fel a falut, hogy siessen mindenki az onnan 40 versztányira esõ Zagordszke faluba, mert ég. Nosza, a népek rohantak is vödrökkel, lapátokkal, de amikor odaértek kiderült, hogy semmiféle tûz nincs is ott. A hívek összenéztek és elégedetten megállapították, hogy az mégiscsak csodálatos, hogy a csodarabbijuk képes volt ilyen messze, egészen Zagorszkéig el látni, mégha a tûz vonatkozásában történetesen egy kicsit tévedett is.)
A reptéri biztonsági intézkedések szemmel láthatóan csapnivalóak: a géprõl érkezõ utasoknak át kell esniük ugyan a hagyományos átvizsgáláson (mondom: az ide érkezõknek!, tehát akik a felszállásnál egyszer már átestek az ellenõrzésen és a gépen csak nem szedtek össze valami csúnya robbanóanyagot), de aztán a váróterembõl felszállva a másik gépre már semmiféle ellenõrzés nincs. A váróban pedig van egy presszó-kocsma, meg egy Duty Free, ha tehát én robbantani akarnék gépet, a kocsma sörösrekeszei között hozatnám be a kést vagy a robbantó cuccot, amit aztán minden további nélkül felvihet valami elszánt öngyilkos terrorista bármelyik gépre. És ez nemsokkal azután volt, hogy két orosz gép is lezuhant, feltehetõleg terrorizmus miatt.
(Még akár felvihetünk magunkkal tudatmódosító Tic-Tac cukorkát is, amit valószínûleg a legpolgáribb párt elnöke is bevett, mert mással nem magyarázható, hogy megalakította a legújabb Hazafias Népfront Polgári Kört a régi, veretes komcsikkal, élén a Pozsgai Imre elvtárssal; a Szûrös Mátyás elvtárs is szárba szökkenhet az illegalitásból végre, és ha még élne, a Marosán Buci Gyuri elvtárs is helyet kaphatna, ha másként nem, mint beszédíró a fiatal konzervatív elvtársaknak, mert a stílus ugyanaz -tényleg vannak, akiknek hiányzik az a szép kádárista idõszak, sosem hittem volna.
Ezek a történések felidézik a régebbi múltat is, bár most még egyértelmûbb a helyzet, mint volt 1945-ben, amikor az igazoltató bizottságok azt firtatták, ki mennyire kompromittálta magát a nyilas éra alatt. Mint tudjuk, akkor éppen fordított volt az irány, korábbi nyilasok iparkodtak a kommunistákhoz, ahogy akkor mondták, jelenleg balra lépéssel iparkodnak feledtetni korábbi ballépésüket. Bár a vicc szerint, a vonós hangszer kezelésben jártas kisebbséghez tartozó Gazsi is megpróbál helyezkedni, felvételét kéri tehát a kommunista pártba, el is megy a bizottság elé. Lehangoltan tér haza, nem vették fel. „De hát miért?” kérdi az asszony. „Hát mert azt mondták a bizottsági urak, hogy én még a nyilasoknak is húztam”-így a népzenész. „De Gazsi, hát miért nem tagadtad le?” „Nem lehetett” –felelte Gazsi, „Ott ült a bizottságban mindegyik.” De manapság ez nem probléma, bátran vállaljuk a köpönyegforgatást, gratulálok mind a lihegõknek, úgy a befogadó pártnak, a szép példamutató erkölcsi mércéért. (A köpönyegforgatás mércéjéhez egy kis átváltás: egy 180 fokos fordulat annyimint 1 π –radiánban- ami pedig megfelel egy egységnek csintalansándorban. Persze, aki a rendszerváltás idején már nem a kisdedóvó linóleumpadlóját nyalogatta, emlékezhet néhány nagy „jobbra át” fordulatra, de hál’ Istennek, úgy látszik, még manapság is van tagfelvétel kokárdapolgárnak, ha az ember igazolni tud legalább egy alapszervi párttitkári múltat –de vigyázz, csalni nem lehet, mert az ottani elvtársak leellenõrzik.)
A kijevi reptér összes ülõhelyén vagy várakozók, vagy a csomagjaik vannak –nem is próbálkozunk olyan reformintézkedésekkel, hogy esetleg tegyék már le a földre, ne ülõhelyet foglaljanak velük –a szovjet mentalitás miatt úgysem értenék meg, miért pörölünk-, így állófogadás keretében srófolunk fel néhány dobozos sört (még otthonról, meg szendvicset, szintén még hazai termésbõl). Micsoda szerencse, hogy én még ifjúkoromban megtanultam, sõt mondhatni megfelelõ praxisra is szer tettem az állva történõ sörivás feladatkörében; most sem hátrálok meg gyáván a feladat elõl. Sört ugyan kaptunk még a repcsin is; a doboz feliratozása szerint van benne még rizs is: no ez igen szép dolog, de azért leszögezhetjük, hogy Ukrajna nem a sörkészítés Mekkája. Bár én igazából csak kétfajta sörfajtát ismerek: a van-sört és a nincs-sört.
A pár órás várakozás gyorsan eltelik, beszállunk, az újonnan felszállt ukrán csajok még emelkedés közben is mobiloznak – úgy látszik ez itt elõírás, hogy kell, vagy néphagyomány, mert ismételten nem szól érte a személyzet. De végül semmi probléma nem következik be (mármint a repülés közben) és épségben leszállunk Bangkok repterére, a tervezett hajnali 4 órakor.
Október 19. Kedd
Egy ilyen hosszabb repcsiút az embert ki tudja fárasztani, fõként ha hajnalban érkezik meg valahová, és nincs lehetõsége szunnyadni egyet. A BKK-i reptéren ugyan jónéhányan szunnyadnak, de a székek nemigazán erre vannak kiképezve: az ülésük enyhén kagyló alakú, így ha az ember nem kifejezetten puhatestû élõlény, nehezen tudja a gerincoszlopa felvenni ezeket a formákat. Ennek jegyében az alvók leginkább a jelenleg szolgálaton kívüli gyerekmegõrzõ-játszótér kellemes szõnyegén vackoltak be maguknak, és csak néhány félrebillent fejû ürge próbálkozik a széken ülve nyugodni. De mi nem nyugszunk sem itt, sem ott, mivel el kell intézni a yangoni gépre a beszálló kártyát. A tranzit jegykiadó 5 órakor nyit, és nagy mázlinkra mi vagyunk az elsõk; utánunk már gyorsan kialakul a hosszú sor. A csajszi számára ez a vízumos papír nem teljesen idegen, de azért nem is nagyon lelkesedik: de hát a lelkesedés nem is tartozik a munkaköri kötelességei közé. Kicsit magyarázkodunk neki, mire szépen kiadja a beszállókártyát a gépre és mehetünk. Az elsõ fejezet tehát rendben, most már bejutunk Myanmarba, valószínûleg.
Hogy kezdjünk érezni valamit a hely szellemébõl, bekapunk egy kis thai sülttésztát –nem a Khao San-i minõség és jóval többe is kerül, de a reptereken sajna megyen a rabolás, széles e világban.
(Persze a rabolás megyen máshol is: például ha választásokat nyerünk attól kezdve csak arra kell koncentrálni, hogy ne azonnal vágjunk mindent zsebre, ami mozdítható és ami nem, mert fõ a bölcs mértékletesség meg különben is van rá 4 évünk, nyugi, van idõnk vele szöszölni, hogy ne maradjon ki semmi se. És ez úgysem lopás, mert miénk lett az ország, így bármely jogi végzettségû politikus tudhatja, hogy az embert saját magától ugyebár nem is lophat.)
A Yangonba menõ repcsi a Thai Airways-é, így persze minden pipec rajta: a gép belsõ kárpitján, lágy színekkel orchideák és egyéb virágok vannak felfestve, a WC-ben pedig igazi orchideaszirmokat szórt szét mûvészi elrendezésben a földön és a mosdó mellett a poétikus lelkületû WC-s néni. Állati. A gép egy 300-as Airbus és tele is van, jórészt helyi arcokkal, és csak néhány fehérembert látok, õk is egy turistacsoport tagjaiként. Az út alig egy óra, egy kis kaja, és már ereszkedünk is le Yangon repülõterére.
A Bkk-i induláshoz képest elképesztõ a különbség: ott jókora kiterjedésben épületek, mindenhol parkoló vagy indulni készülõ repülõgépek, míg itt nincs összvissz tíz gép a betonon, azok is eléggé leharcolt állapotúak. A reptér épülete is elég kezdetleges, de nem merem lefényképezni, mert ahogy leértünk a géprõl (gyalog, kislépcsõ), a kifutópályán három vadászgép is startol egymás után neki az égnek: jobb nem úgy indítani az utazást, hogy katonai cuccok fotózása miatt enyelegjünk a helyi hatóságokkal. Ráadásul még vízumunk sincs, ugyebár.
Mert mindenki másnak úgy látom, hogy van, mert ahogy beérünk a reptér épületébe, mindenki egybõl farolgat kifelé az útlevél ellenõrzéshez. Itt nincs fallal elválasztva a belépési rész a helyi várakozóktól, így nézegetünk kifelé, hol is lehet a mi emberünk, aki vár és adja a vízumot. Hát, nincs sok várakozó sem, de sehol sincs a nevünk, hiába tornászgatjuk a nyakunkat. Nincs mit tenni, odaóvatoskodok a beléptetési hivatal ajtajához (egy lepukkant szoba az egész, néhány kopott székkel, meg egy asztallal), és megpróbálom kitalálni, ki is lehet ott a legmagasabb rangú oficér. Egy aranysújtásosra esik a választásom (a váll-lapon sújtások és arany pitykegombok kilóra: most vagy a fõhordárba botlottam, vagy a fõ officérba -bár nincs rajta sapka és azt tudjuk, hogy tiszt sapka nélkül nem sapka!), de azért elmondom neki nagy alázatosan a helyzetet, mutatom a papírt, hogy itten nekünk be lett ígérve vízum, mi legyen. A faszi egybõl kikap egy széket az irodából, hellyel kínál nagy udvariasan és már tûz is el: pár perc múlva megjelenik egy álmos tekintetû sráccal, ez lett volna a mi emberünk, csak elszunyókált a kocsiban, amíg ránk várt. Ez már igen: a nagyhatalmas tiszt szépen kiment a reptér elé, kikereste magának az ürgét, fülön fogta, behozta… Jól indul a dolog, nem lesz itt probléma.
Nincs is. Leszurkoljuk a kétszer 20 dollárt, adunk egy-egy fotót is (ezzel is készültünk már otthonról), és pár percen belül már beütve az útlevélbe a vízum, beléphetünk. Ahogy megyünk a csomagokért, el kell haladni egy titkos kamera elõtt, amely minden belépõt szépen rögzít. A titkos kamera praktikusan el is van rejtve, nem is látsz mást, mint egy marha nagy dobozt a képedtõl fél méterre, amibõl egy ágyúcsõ nyúlik ki, hát ez az optika. E titkos doboz mögött biztonsági tisztek rözsögnek talpig egyenruhában -minden feltûnés nélkül-, és bámulják a bejövõket, a kamera túlsó oldalán. De mi szerencsére nem vagyunk ellenségek, vagy talán nem ismernek fel, így beléphetünk és hogy a belépésre felkerüljön a korona, a feladott hátizsákunk is befut, bár legutolsónak a csomagok közül.
A magyar Külügyminisztérium felhívja a figyelmet arra, hogy a „myanmari határõrök és vámosok gyakran végeznek személyi motozást és alapos kutatást a poggyászokban és hétköznapi esetnek számít, ha elkobozzák a mobiltelefonokat, vagy laptop számítógépeket”. Hát most bizonyára nálunk nincs hétköznap, vagy nem olyan hétköznap van amikor esetek vannak, mivel személyi motozásnak jelét sem tapasztaltuk, bár az kétségtelen, hogy a helyiekkel szépen foglalkoztak, de velünk aztán egyáltalán nem. Az is jó, hogy régebben a külföldieknek be kellett váltani személyenként asszem 200 dollárt, amit egy-az egyben, tehát baromi rossz árfolyamon váltottak át egy turistapénzre, de ez a FEC-nek (“efiszi”, Foreign Exchange Currency) nevezett játékpénz már nincs, de a valutaváltó asztalka még megvan és ülnek is mögötte. Váltani még így sem érdemes, mert a késõbb a városban a kétszeresét bármikor megkaphatjuk ennek az itteni, immáron némileg piacosított, hivatalos árnak.
Myanmar pénzegysége amúgy a kyat (csat-nak, vagy cset-nek ejtik), elméletileg a váltópénze a pya, ám ez utóbbi néhány éve már nincs forgalomban. A kyat (K) a következõ címletekben forog közkézen: 1 K, 5 K, 10 K, 15 K, 20 K, 45 K, 50 K, 90 K, 100 K, 200 K és 500 K. Sajnos 5 kyat alatt mi nem találkoztunk bankjeggyel, de emlékbe elhoztunk ilyet magunkkal. Sõt, kaptunk egyszer egy „hamis” pénzt is, és ezt is elhoztuk; ez is egy 5 kyat-os (nagyjából 1 Ft értékû), de pár éve a rendszer kivonta ezeket az „Union Of Burma Bank” feliratú bankjegyeket a forgalomból; manapság csak a „Central Bank of Myanmar” szöveg a nyerõ. Ahogy ez szokásos délkelet-ázsiai mértékkel, ez a bankjegy is annyira agyonhasznált és olyan rétegû redva van ráragadva, hogy jelenleg is zárt nejlontasakban õrzöm és nem tartom élõ ember felé.
De most irány a Traders Hotel, ami jó helyen van, pár száz méterre a Sule Paya-tól, közel a nagy piachoz, a Bogyoke Market-hoz. (Ugye emlékeztek: ez a Bogyoke Aung San a függetlenség atyja és orrba-szájba róla van elnevezve minden, ami csak lehetséges és az is, ami nem.)
A Traders Hotel igaz nyugati stílusú, elegáns, profi intézmény, huszonvalahány emelettel tornyosodik Yangoon többnyire földszintes, egykétemeletes épületei fölé. A szobából remek a kilátás a Sule Paya-ra és mögötte a Yangon folyóra, amely jó széles és jókora teherhajók úszkálnak rajta, illetve várakoznak kikötve. (Miért Yangon a folyó neve? Az északról érkezõ Ayayarwady (Irrawaddy) folyó mielõtt elérné a tengert több ágra szakad –ez a deltavidék; a hivatalosan Ayayarwady-nak nevezett folyórész Yangontól 50 – 100 km-re folyik és ömlik a tengerbe, míg egyik oldalágát, a Yangont is érintõ folyót Yangon folyónak hívják, de amúgy ez egy ága az Ayayarwady-nak.) Amerre csak nézünk innen a 16. emeletrõl, mindenfelé, mélyen alattunk legfeljebb csak 2 – 3 emeletes házakat látunk, tipikus gyarmati stílusban épülve, pontosabban ebbõl a gyarmati stílusból alaposan lerobbanva- pedig ez a városnak egy igencsak frekventált része. A kifakult világoskék, vagy besötétedett fehér falak gyakran csak rozsdás bádoglemezekkel vannak lefedve –így, felülrõl nézve szinte nem is lehet látni cseréptetõs házat, csak hullámbádog tetõt-, mindenfelé ruhaszárító kötelek, száradni kitett holmik, TV antennák kusza erdeje a házakon, ritkábban szatelit tányérok. Nem annyira drámai, ilyen lepukkantság szerte Kelet-Ázsiában elõfordul, még a sokkal gazdagabb Bangkokban is lehet ilyet látni és nemcsak a külvárosokban. De míg Bangkokban tömegével vannak magas épületek is, itt csak nagy ritkán emelkedik ki egy-egy tíz-tizenöt emeletes, új épület.
A hotel megéri a befeccölt pénzt. Az LP 100 – 120 dollár közötti kategóriában mondja az árát, és ahogy ki van írva itt a portán, csak a reggeli –ha nem szállóvendég vagy- 10 dollár, egy helyi földmûves kb fél havi keresete. Az utunk során az LP-ben írt szobaáraknál jellemzõen többet kellett fizetnünk, de itt nem: mint már írtam, a 120 helyett 60 dollár volt egy éjszaka és megnyugtattak, ebben benne van a reggeli is. Meg a medence, meg minden, ami egy minõségi 5 csillagos hoteltõl elvárható. Nem is ragozom tovább, csak talán egyet: a szobában a vízcsapnál ott van egy tábla, hogy a szálloda saját víztisztító berendezéssel mûködik, tehát bátran ihatsz a vízbõl¸ de mi ezt azért bátran kihagytuk és itt is, ahogy az út során is csak fogmosásra használtuk a csapvizet. Természetesen itt be van készítve palackos víz is, meg ahogy elvárható vízforraló meg teafilter, granulált kávé, cipõtisztító szett és beépített faliszéf (a magyar turistahagyományokkal dacolva egyiket sem visszük magunkkal emlékül amikor távozunk, bár biztosan jól mutatna otthon a kredencen egy kibontott faliszéf, mint szuvenír e messzi tájról).
De ha már víz, inkább szépen bele csüccsenünk az úszómedencébe, ami jó nagy, lehet szépen úszni is, és van jacuzzi meg a nap is remekül süt, igazi trópusi meleg van, és a páratartalom sem durvább az errefelé szokásosnak mondhatónál. Rajtunk kívül egy jómódúnak tûnõ helyi ürge meg a kislánya pancsikázik is, barátságosan köszönünk is egymásnak, de nem szövõdik mélyebb kapcsolat közöttünk.
Délután egy órakor (itt fél (!) órával van kevesebb, mint Thaiföldön –miért nem egy órával, vagy miért nem pont ugyanannyi, ki tudja) elindulunk a városba, egyrészt körülnézni, másrészt elintézni a vonatjegyet, amivel majd tovább akarunk menni észak felé. Elsõ a vonatjegy.
Az LP úgy ír, hogy Myanmarban van az állami vasúttársaság, meg van egy pár magán vasútszerelvény is, de sok jóval egyik sem kecsegtet. Az államit azért ne használjuk, mivel alapvetõleg semmi államit ne használjunk (beleértve a Myanma Airlines légitársaságot és ezt a Myanma Railways vasúttársaságot is), mivel a bevétel a katonai junta bevételeit erõsíti, másrészt picikét késeget is ez a vonat: pl. a Yangon-Mandalay 647 km-es úton a menetrend szerinti 12-13 óra megnyúlhat kb. 15 óra késéssel is: tehát nem 15 órássá válik az út, hanem 12 + 15=27 óra is lehet! Na, ez bíztató. A késésen kívül a vonatozás rejt némi veszélyeket is, például 1995-ben, vonat kisikláskor 120 ember halt meg majd 2001-ben egy híd szakadt le a vonat alatt, szintén ennyi halálos áldozatot szedve. És mivel a privát vonat is ugyanazon a sínen megy mint a goverment, ha szétmegy alatta, akkor neki is annyi, nemcsak az államinak. Amúgy a magán vonattársaságoknál nincs ekkora késés (csak néhány órás van).
Ha a vasút ennyire gázos, miért nem repülünk? Myanmarban ugyanis elég sok városba, de a turistahelyekre mindenképpen vannak repcsijáratok. Ráadásul repülni elég biztonságosnak tûnik, mivel a korábbi eseteket nem számítva a nemrégi idõszakokban is erõsen szelektálódott a légiflotta, ahogy errõl a bevezetõben is írtam: potyogtak lefelé, mint a legyek. Egyáltalán, maradt gépük? Vagy fogjuk fel ezt a géppark tervszerû, természetes lecserélésnek lépéseiként?
Egy hozzá nem értõ ember szemében e tények miatt a világ legrizikósabb légitársaságai közé sorolódik az érintett Myanmar Airways (az LP is osztja ezt a vélekedést), de egy rutinos utazó számára ez azt jelenti, hogy a férgese elhullott, és most már csak jó állapotú repcsik közlekednek -ez a pozitív megközelítés. De egy pozitív dologban is lehet valami rossz (lásd: HIV pozitív), így Zsomborral abban maradunk, hogy csak akkor repülünk, ha nagyon muszáj, és akkor is a magán kézben levõ légitársaságokkal, az Air Mandalay-al, vagy a Yangon Airways-al. De most elsõre vonatjegy után nézünk.
Ahogy kilépünk az utcára, megrohannak bennünket a helyiek. Pénzváltás, képeslapvétel, taxi, autó+sofõr körbe az országban, cipõpucolás, kajavétel és egyéb hasonló ügyekkel. Régi dolog, hogy elõször ismerkedünk a körülményekkel, és csak aztán elegyedünk szóba üzletileg, így lerázzuk õket és a szintén nem messze levõ vasútállomás felé irányulunk, jegyvétel miatt.
A vasútállomás irgalmatlanul szakadt, a várakozó vagonok sem túl biztatóak, a jegypénztár pedig egy oldala-nincs juhistálló jellegû, csak ez utóbbi egy kicsit jobb illatú. Angolul senki sem beszél, így nagy mutogatás az egyik pénztárablaktól a másikig, míg egy nyelvtudó elárulja, hogy itt csak rövid távokra lehet venni jegyet, menjünk egy utazási ügynökséghez. Az LP is ezt javasolja, hát nézzük.
Miközben a szintén közel levõ utazási iroda felé tartunk, megint megrohannak bennünket különféle ajánlatokkal, de most már konkrétizálják is, mivel rajtunk kívül turista egy szem se, és most már mindenki tudja, széles-e környéken, hogy észak felé akarunk utazni. Arra gyõzködnek, hogy ne vonatozzunk, hanem inkább béreljünk kocsit, sofõrrel. De mi vonatban gondolkozunk.
De az utazási irodában (10 négyzetméteres kis luk, többször elmentünk elõtte mire felismertük, hogy ez az) is azzal kezdik, hogy autózzunk, sofõrrel. Konkrét ajánlataik is vannak, 5 naptól egészen három hétig bezárólag –ez utóbbi nagyjából lefedi a mi elképzeléseinket is. Ámde az ár nem. Az iroda –és ezt késõbb, más irodákban is lecsekkoltuk- ezt a három hetes utat 1.500 dollárért árulja, amibõl –csak nekünk, és csak most, mert barátok vagyunk- tudnak engedményt adni, így marad 1.200 dollár. No, ezt ejtsük. bár eredetileg ugyan szeretem volna Rotschild Báró lenni, de a név már foglalt volt. Lássuk a vonatjegyet.

Gond van. Az út tervezésekor az LP segítségével úgy kalkuláltam, hogy a hálókocsis vonat délután 18.30-kor indul Yangonból és menetrend szerint másnap 5.30-ra érkezik Thazi városába (11 óra alatt döfi le a 650 km-t, ami így elsõ hallásra nem is annyira rossz a maga majdnem 60 km/órás átlagsebességével, amivel papíron fölényesen alázza a vietnámi Hanoi-Saigon között száguldozó Reunification express 45 – 56 km/óra-s kék szalagját, és méltán kel versenyre a hasonló gyorsaságú thai Bangkok-Chiang Mai járattal). Tehát hajnali 5.30-ra ott vagyunk Thazi-ban, ahol 2,5 órás várakozás után majd átszállunk arra a vonatra, ami délelõtt 9 órakor indul tovább és alig kilenc óra alatt, délután 6-ra az onnan kemény 120 km-re levõ Swenyaung városába röpít, az errefelé a helyi vonatoktól elvárható szédítõ sebességgel (13,3 km/óra). De ez se baj, mert legalább lesz lehetõségünk nézelõdni¸ mert ez egy igen szép, hegyvidékes táj, ahogy az LP is írja. Aztán ha odaértünk, más dolgunk aztán nincs is, mint fogni valami buszt, amivel eljuthatunk az Inle tó „bejáratánál” fekvõ Nyaungshwe városkába, ami vagy 30 km-es út, legfeljebb.

Mondom, ez volt a terv az íróasztal mellett, Budapesten. De az itteni utazási irodások szerint ez nemigen jön össze. Mert a vonat már Thazi-ig is késik, és általában minimum 3 órát, tehát hiába a 2,5 órás átszállási idõ, nem biztos, hogy a csatlakozás megvár és akkor már Thaziban leragadunk egy napra. De ha el is érjük a csatlakozást, mire este 6-ra beérünk Swenyaung-ba (de nem érünk be addigra, mert az is késik néhány órácskát), sötét van, és sötétben se busz, se taxi, se semmi nem közlekedik –ezt akkor még nem értettük: nehogymá, az a harminc hátralevõ kilométer probléma legyen bármilyen jármûvel is –de késõbb bebizonyosodott, hogy tényleg az. Tehát akkor ott ragadunk le és máris összehoztunk egy napos csúsztást az útitervhez képest, ami hasonló okok miatt még tovább nõ a késõbbiekben. De amúgy õk nagyon szívesen adnak vonatjegyet, kérjük?

Az LP úgy ír, hogy a vonatjegy Yangon-Thazi között 33 dollár/fõ –ez valójában 45, de ehhez jön 15 dollár hálókocsi, kettõnkre máris 120 dollár –ketten 150-ért pedig már repülhetünk is, az Inle tótól 30 km-re levõ Heho város repterére. A repcsi délelõtt, illetve délben indul. Igen ám, de mi mindenképpen késõ délután akartunk indulni, mert az indulási napnak a délelõttjére be volt még tervezve más program, miszerint csak délután érkeztünk volna vissza a Yangontól keletre esõ Kyaiktiyo – Bago városokból. Ezeket még az észak felé indulásunk elõtt meg akartunk nézni, és kora délutánra biztos nem érünk vissza csak ha taxival megyünk, ami újabb 100 dollár, a tervezett olcsó buszjegy helyett.

De a vonat elérését még így sem lehet biztosra venni, mivel aszongyák, hogy csak azon a vonaton van hálókocsi, ami délután 15.oo-kor indul, a másikon, amit visszaérkezve elméletileg el tudnánk érni (18.30-as indulás), pedig nincs. Na ne hülyüjj –így én, de bizony, így az utazási irodás. De hát ide fel van írva a hálókocsi ehhez a vonathoz is! –mutatok én a falra szerelt táblára, de a faszi azt mondja, hogy az már nem érvényes, mert az a tavalyi és különben is ez goverment vonat. Hoppá, itt van a kutya elásva! A derék ürge nem ok nélkül ajánljgatja nekem a korábbi vonatot: az magántársaságé, és biztos nagyobb a jutaléka, inkább lehazudja a hálókocsit az állami vonatról… De mindegy, végeredményben el tudnánk menni hálókocsi nélkül is, de akkor is itt van a gond, hogy nem érhetünk másnap estére az Inle tóhoz, sem így, sem úgy. Szóval, kavirty a köbön. (Értitek a helyzetet? Ha nem, el lehet olvasni mégegyszer –erre nekünk ott lehetõségünk nem adódott és csak úgy jöttek az infók meg az idõpontok, hol mennyit késünk és mi meg közben próbáltunk sakkozgatni, mi mennyivel fog többe kerülni.)

Kissé kótyagosan köszöntünk el az irodásoktól: most mi a csudát csináljunk? Vagy a költségek fognak alaposan megemelkedni, vagy pedig mi nem tudunk minden tervezett helyet megnézni. Úgy látszik, nem ok nélkül nem találtunk senkit sem az utazas.com-on sem, aki ne taxival, bérelt autóval, vagy repcsivel közlekedett volna. Amint így morfondírozunk, meg osztunk-szorzunk megint mellénk csapódik egy ürge, hogy neki lenne olcsóbb autós ajánlata is, de mi még tartjuk magunkat, finoman elhajtjuk és benézünk egy másik irodába is. Szinte szó szerint ugyanezt mondják, amit az elõbb is hallhattunk. Úgy látszik egységesen állnak a dolgokhoz: nyomják a magán vasúttársaságot (vagy talán tényleg igazat mondanak – a lényeg ugyanaz, bár azt is hallottam valahol, hogy az állami vasúttársaság hálókocsijai elég szûk keresztmetszetben állnak rendelkezésre, és azt az utazási irodák lefoglalják a csoportos utjaik részére -nem tudom.)

Amikor ebbõl az irodából is kijövünk, az elõzõ faszi megint ott lábatlankodik: aszongya, hogy az irodák sokat akarnak keresni, és õ, az irodák által végsõ árként mondott 1.200 dollár helyett 600 dollárért megoldja az autó+söfõr verziót. Itt van a barátja, lám (a barát széles mosollyal elõtûnik a háta mögül), aki bejegyzett taxisofõr (igazolvány mutatódik elõ), itt áll a kocsi is (egy ócskavasteleprõl önérzettel kiutasított jármû prezentálódik, de azt már megfigyeltük eddig is, hogy errefelé nagyon ez mûszaki állapot a trendi), mi kell még? Igazából semmi, mert mi sosem voltunk olyanok, akik ott toporzékoltak a karácsonyfa alatt és rugdostuk a villanyvonatot, hogy nem ezt kértük: lényeg, hogy guruljon a kocsi.)

Jobban szemügyre vesszük az ürgét: a helyiek is sötét bõrûek, de ez aztán még inkább, a taxis-barát pedig talán nála is jobban –mint kiderül, indiaiak. Amúgy szimpatikusnak látszik, fõként amikor azt mondja, hogy ebben az árban minden benne van, mert a sofõr megoldja a maga szállását, étkezését is és arra megy amerre csak akarjuk. Kezdem látni a fényt az alagút végén és erõsen bízom benne, hogy ez nem a szembe jövõ vonat.

Ahogy kalkulálunk, ha végig vonatoznánk, buszoznánk, nagyjából 450 – 500 dollárra jönne ki kettõnkre a teljes körút utazási költsége (ha repülnénk, akkor jóval többe), az a 100-150 dolláros többlet költsége az autós verziónak pedig nem akkora; nézzük csak meg ezt az ajánlatot jobban. De elõször azt nézzük csak meg jobban, hogy nem négerek ezek, véletlenül?

Mert ezekkel a négerekkel mindig baj van, keverik a dolgot, meg minden bajnak a forrásai õk (meg a kommunisták, persze, és ezek a liberálisok is -a többiek majd az eszembe jutnak út közben), és talán a Mohácsi Vészt is a négereknek köszönhetjük, de a Tesco Gazdaságos Görögdinnyét, azt biztosan. Gondolom én ezt azért például, mert lám, itt van a Szikoja Jobika!, aki nemcsak a vérnõszõ kommunistákra sújt le pörölyként a dalaival, hanem a jobboldali érzelmû hallgatóságát sem kíméli és nyom a képükbe a vokalizált nyálból; szóval ez a mûvész meg lett hívva a Magyar Sziget címû rendezvényre. Ez a Sziget nem a Hajógyári Sziget, mert az tudjuk, hogy nem magyar és talán nincs is Magyarországon –de visszafoglaljuk!!-, hanem a Hatezer-Hatszázhatvannégy Hatvármegye Ifjúsági Mozgalom által szervezett dzsembori, ahol is megjelent a Szikora Mester egyik énekese is, az alig tizenhatéves, félig magyar, félig kongói lány, a Szonja. Tehát büdös nigger, akárhogyis, és amikor ezek a sok-sok vármegyés gyerekek meglátták a sötét bõrszínt, idézem a sajtónyilatkozatot: „A felfokozott hangulatban a rendezõk kijelentették, nem tudják garantálni, hogy valaki a közönségbõl hozzá ne vágjon egy üveget a lányhoz.”. Nem ok nélkül mondom én, hogy ezek a négerek nem férnek a bõrükbe, jobb lesz odafigyelni, csak azt tudnám, melyik párt tolja ezeknek a provokatív négereknek a szekerét akik így ingerlik a tisztes magyar embert, hogy az végül még a drága üvegbetét visszaváltási lehetõségérõl is lemond inkább?

(Látható, minden csak megközelítés kérdése. Eszembe jut, hogy Rajniss Ferenc, a Szálasi kormányának kultuszminisztere naplójának szó szerinti tanúsága szerint például 1944-ben az volt a magyarázat a zsidó házak kirablására meg a gyilkolászásra, hogy „a zsidók géppuskával lõttek ki az ablakon a békés, sétáló nyilasokra”. Kíváncsi vagyok, hogy OV ezt hogy magyarázná baloldali ármánnyal. OV ugyanis alkalmi történészként megállapította –a történelemhez is mindenki ért már manapság: a másik túdós doktor, a Torgyán, meg a sumérekben volt piszkosul otthon-, szóval megállapította, hogy a baloldal genetikailag van arra kódolva, hogy nemzete ellen támadjon, lásd Kun Béla, Rákosi és most pedig mindenki, aki nem úgy szavaz, ahogy õ világosan megmondta: miszerint hogy reá. E szép gondolatfûzér is nagy tapsot kapott az övéitõl. Tisztelettel jelzem, hogy jobb óvatosan bánni ezekkel a történelmi dolgokkal, mert például mondjuk a Szálasi korántsem volt baloldali, meg zsidó se, de a Viktor által „rendes európai rendszer”-nek nevezett Horthy korszak alatt –Horthy sem volt baloldali, asszem- még egy szem nyilas nélkül és még évekkel a német megszállás elõtt vezették be a zsidótörvényeket, aztán meg deportáltak Auschwitzba magyar állampolgárokat, bár ez bizonyos körökben még ma is felettébb hasznos, ámbár félbehagyott munkának minõsül.)
Így hát jobban megnézzük a pasikat: egyik sem néger, és nem is hetvennyolcésfél vármegyés, mehetünk. Bevágódunk a taxiba, elõl ott virít a sofõr arcképe, meg az engedély szám –újdonsült barátaink erre többször is felhívják a figyelmünket, hogy lám, de felõlem lehetne egy fényképes körözési lista is, alatta a várható börtönbüntetések évének számával- és egy közeli teázóban hajtunk. Nem ragozom, megegyeztünk velük. Leírtuk az elvárt útvonalat: Yangon-Kyaktyo-Bago-Tongoo-Kalaw-Inle-Pyndaya-Mandalay-PyinULwin-Hsipaw-Monywa-Bagan-Pyay-Yangon és minderre 18 nap. Ez egy kényelmes és egyben haladós tempónak is tûnik. Szerettünk volna ugyan egy nap alatt felérni Mandalay magasságába, meg Baganból vissza is jó lett volna az egy nap, de azt mondták, hogy ez lehetetlen, mindenképpen kell a megállás odafelé Tongoo-ban, visszafelé Pyay-ban. Az útvonalat tartalmazó papírunkat szépen elvitték, hogy legépeljék, de újra kihangsúlyozták, hogy ebben a 18 napban arra megyünk, amerre csak akarunk, az árban benne van minden. Ha valahol több napot töltünk, akkor jó, ha máshol kevesebbet, az is jó –mi dirigálunk. Summázhatjuk úgy, hogy az útiterv tehát elviekben kiszabatódott, ráadásul a stratégiai kivitel körüli disposítiók és az operationalis részletek szabadsága is hozzánk tartozandik. Ez jó. Ámde adjunk nekik most valami elõleget, mondjuk a felét az összegnek.
Nagyon remélem, hogy a Nyájas Olvasó elõtt nem tûnök totálisan hülyének, így senki nem lepõdhet meg azon, hogy ezt a javaslatot nem fogadtam kitörõ örömmel, hanem a rám jellemzõ huncut mosollyal, csepp fejcsóválgatás mellett azzal az ellenjavaslattal éltem, hogy a bizalom erõsítése végett inkább most nem kapnak többet, mint 30 dollárt maximum, aztán ha elkezdõdik az utazás, akkor 300 dollárt, és ha az út végén ott állunk a yangoni reptéren, akkor majd a maradékot. De ez is megfelelt nekik, így nagy parolázás történt. És ez gyanús. Hol a csudába fognak ezek akkor átvágni minket? – a kétely nem oszlik bennünk, és egyelõre nem találom a kulcsot eme kérdés ördöglakatjához, de eccer élünk, ne tököljünk.

Mivel pénzt is akartunk váltani, és õk az eddigi az utcán hallott árfolyamnál valamivel jobbat mondtak, oda is adtam nekik 500 dollárt és vártam, az ellenértéket, de a faszi, csak intett, hogy egy csepp türelem, és elviharzott. Zsombor aszongya, hogy csak kijött a szög a zsákból, ezt az ürgét többet nem látjuk, az 530 dollárra pedig tehetjük a keresztet. Bevallom, nekem is voltak hasonló érzéseim, ámde pár perc múlva a tag visszaérkezett, kezében hatalmas köteg helyi pénccel. (Laoszban már volt hasonló érzésünk, amikor alig 50 dollárért kaptunk egy 5 – 7 cm vastag bankjegyhalmot.) Meg se számoltuk, csak zsebre vágtuk –pontosabban bevágtuk a nagy halmazt a hátizsákunkba, a taxi hazavitt minket, megállapodtunk, hogy holnapután reggel 8-kor ott lesz a hotel elõtt. A hotelben Zsombor nem volt rest, szépen végigszámolta a pénct és kiderült, hogy pontosan annyi volt amiben megállapodtunk és mint késõbb kiderült, teljesen valódi is volt mindegyik bankjegy –legalább is, elfogadták mindenhol. (Érik az embert meglepetések külföldön és végtére még azt is el lehet fogadni, hogy a Föld gömb alakú, habár lapos.)

Aztán meg újra elpakoltuk a töménytelen nagyságú bankjegykötegeket a kishátizsákba (ennek az alján van a visszafele szóló repjegy, az útlevelek, biztosítási kötvények fénymásolatai is –mozgó trezor, ami mindig velünk van; az át nem váltott dollárok, a bankkártyák, valamint az útlevelek a nadrág alatti, a hasunkon levõ tatonkában tartjuk, egyenlõen szétosztva). A jövõ kirózsásodott, most már gyerünk szépen várost nézni. (Megjegyzés: teljesen felesleges volt ennyit váltani mert mindenhol veszik a dollárt, és így olyan is elõfordult
-pl. szállásoknál, a dollárban megadott áraknál- ha kyatt-ban fizettünk, rosszabb árfolyamon voltunk kénytelenek „visszaváltani”.)

A legkézenfekvõbb, hogy a közelben levõ Sule Paya-val kezdjük, meg valami kajáldát is fel kéne hajtani immár. Kilépünk a hotelbõl Yangon párás melegébe, ami éles egy váltás: idebenn a légkondis hûvös, odakint pedig vagyon termométerum úgy 35, de erõsen plussz ám! No, ez aztán cudar, de bírjuk.

Myanmar fõvárosának helyén már 2500 évvel ezelõtt egy mon település feküdt, ám az addig északon uralkodó Alaungpaya király 1755-ös bevonulásakor még mindig csak egy jelentéktelen kisvárost találtak itt az ide érkezõ burmaiak. A Dagon névre hallgató új szerzeményt Yangonnak keresztelte el a hódító, annak tudatában, hogy az ország déli részeit is sikerült elfoglalnia, a név ugyanis annyit tesz: „a küzdelem vége”.

Amikor jöttünk befelé a reptérrõl, már akkor is feltûnt, hogy a széles sugárutakkal és szûk mellékutcákkal felosztott Yangon igazi ázsiai nagyváros, ha nem is egy Bangkok. A város felett ott magasodik a Shwedagon aranyló pagoda, az utazási irodák szövegei alapján „a világ egyik csodája” (ezekkel a csodákkal azért csak résen –most már elég sok mindenre ezt mondják; többek között találkozunk mi itt több csodával is –majd írok róluk).

Yangon belvárosi magja a fõváros legforgalmasabb negyede –késõbb, amikor csatangolunk az utcákon, másfelé lényegesen kisebb forgalommal találkozunk. Itt vannak a szállások többsége; két õsi pagoda, a Botataung és a Sule Paya valamint számos gyarmati épület, amelyek ma nagykövetségként, hotelként vagy valamelyik állami szerv bázisaként mûködnek, de ez a negyed ad otthont a Nemzeti Múzeumnak, a Bogyoke Aung San piacnak (az egykori Scott Marketnak) és a fõpályaudvarnak is. A fõutakon helyi buszok közlekednek, van buszmegálló is, a buszmegállóban pedig egy fedõvel ellátott mûanyag vödör, a vödrön két mûanyag bögre, mellette egy kis sámlin egy ember: ez az üdítõital árus. Ha a kuncsaft kér egy adagot, a mester a bögrét belemeríti a vödörben összekotyvasztott lébe, a delikvens lehajtja, a pénzt átadja, a bögre pedig mosogatás gyanánt belemerítõdik egy kisebb vödörbe, amiben tiszta víz van (legalább is csak tiszta víz volt, amikor pár órával, és több tucat fogyasztó elõtt megtöltõdött), aztán újra jöhet a következõ fogyasztó. A bögre szájról szájra száll, mint a népdal.

Kissé hátrább komplexebb vendéglátóipari kétség is sorakozik. Pont olyan, mint szerte Ázsiában: láng lobog a fazék vagy serpenyõ alatt, füstös, odakozmált oldalú, horpadt teáskannák billegnek a sötétre koszolódott asztalokon, apró mûanyag asztalkák és körülötte szintén szép színes mûanyag ülõkék, rajtuk üldögél a közönség és falatozik, közöttük elheveredve macska nyalogatja magát. Az elõbb írt üdítõitalost nem ajánlanám, de az ilyen helyeken minden további nélkül lehet enni, csak meg legyen sütve-fõzve a kaja és épp akkor vegyék le a tûzrõl. Amúgy: a már elkészült darabokat mielõtt odaadnák a vendégnek, mégegyszer átsütik. Ezekkel nem is szokott probléma lenni, bár a tányérok mosogatása itt is csak egy, vagy legfeljebb két lavórban történik, semmi folyóvizes öblítés, de érdekes módon, nem hal bele az ember –és még engem izélgetnek otthon, hogy nem mosogatok elég korrektül. (Ezzel csak magamat fényezem itt, és így jelzem finoman, hogy milyen házias vagyok: fõzök, mosogatok, gombot varrok.) Különben ilyen helyeken mi csak azért nem szoktunk nagyon kajálni, mert italként vagy a már említett üdítõitalost lehet választani, vagy teát mert sör, az pedig nincs. Anélkül pedig az étkezés félkarú óriás.

Megyünk a Sule Paya felé: a „paya” szó egy általános fogalom, nagyjából valamiféle szent helyet jelent, ami aztán lehet Buddha szobor, sztúpa, pagoda, vagy mindegyik egyszerre. Na, akkor most egy kis fogalom magyarázat: a sztúpa a buddhizmus fontos szimbóluma, a megvilágosodást szimbolizáló kúpszerû szakrális építmény és szent hely. Külsõleg lépcsõs formája a spirituális fejlõdést, a megvilágosodás felé vezetõ fokozatos utat jeleníti meg; ezt a formát és a sztúpa megalkotásának módját maga Buddha határozta meg mintegy 2500 évvel ezelõtt. A sztúpa belsejébe megvilágosult lényektõl, mindenféle szent emberektõl származó szent relikviák, szimbólumok és írásokat tettek, már az építkezés során. Ezeket befalazzák és ennyi.

A különbözõ alakú és formájú sztúpáknak két nagy csoportját különböztetik meg errefelé: a kör alapú, harangformára emlékeztetõ zedit (chedi) valamint a derékszögû –nagyjából négyzetes– alapú pahtót. A kolostort errefelé kyaung –kdzsong– néven illetik. A téglából vagy kõbõl emelt payák –ahogy az elõbb is írtam- a buddhista relikviáknak, Buddha csontjainak, fogainak és hajszálainak, vagy a fõpapok által megszentelt, fontos vallási tárgyaknak az õrzõi, így zarándokhelyként is funkcionálnak. Ha Thaiföldön járunk, ott például van a sztupáknak egy „prang” nevû változata is, ami építészetileg is másként néz ki: a felsõ része nem annyira kecseses felfelé nyúló, hanem inkább vaskosabb. A prang-ba be is lehet menni. Általában a prang oldalán levõ lépcsõsoron felmenve van a bejárat, ott van egy kis imádkozóhely, és onnan vezet lefelé –már a prang belsejében- egy lépcsõ, a talapzatban kialakított sírkamrához.

Ezért visszatérve ide, megyünk szépen a Sule paya felé. Lépten nyomon megállítanak ismét. Szinte nulla turisták száma (a csoport nélkül utazóké pedig talán még ennél is kevesebb: mínusz nulla), így máris elterjed a hír a környéken, hogy megalkudtunk egy taxissal a kõrútazásban. Természetesen mindenki mondja hogy õk még kevesebbért is elvisznek, de mi tartjuk az alkut: egyrészt jó volt az ár és így korrekt, másrészt biztos a mi taxisunk fülébe is eljutna, hogy alkudozunk közben másokkal is, és nem tenne jót az utazás hangulatánál, ha kölcsönösen azt mérlegelgetnénk, mikor veri át az egyik a másikat. Tehát kellõ határozottsággal utasítjuk vissza az ajánlatokat.

(Szerintem amúgy is van egy aranyszabály: alkudozzál, és annyiért vedd meg, amennyiért úgy érzed, hogy neked megérte. Ezek után ne is nézegesd ugyanannak a cikknek az árait, de ha mégis látsz, vagy csak mondanak olcsóbbat, ne idegesítsd magadat hanem arra gondolj, hogy ez akkor és ott egy jó vétel volt, tehát jól jártál, mégha talán járhattál volna jobban is. De a lényeg: megérte neked. Mert az csak egyes politikusoknak sikerül, hogy százmilliós lakásokban laknak – a többirõl nem is beszélve-, pusztán csak azért, mert az eredeti félszobás szükséglakásukat addig cserélgették, amíg míg hipp-hopp csak ott üldögélnek fent egy villában a Szabadság hegyen, és ráadásul ebben az esetben mindenki jól jár: a politikusnak szép lakása van, aki pedig megveszegette tõle többszörös áron, az meg kap állami támogatást százmilliókat, esetleg APEH elnök, államtitkár vagy nagykövet lesz. Így mûködik a rendszer azokban az egzotikus országokban, mint például Panama, meg Magyarország –pártfüggetlenül, persze, mert nálunk ez a demokrácia lényege, hálistennek.)

Alkalmi idegenvezetõk ajánlkoznak, de ez sem kell nekünk; mindamellett barátságos marad a légkör. A délutáni forgalom nagyvárosinak mondható: buszok, autók, gyalogosok. Sem kerékpárost, sem pedig motorost nem látunk: a bringa nem divat Yangonban, a motorosok pedig ki vannak tiltva.

A buszok teljesen kezdetlegesek. Adott egy alváz, négy kerékkel, és arra –mint annak idején a mûanyag játékautóimnál- egyszerûen rá van borítva egy karosszéria, de szemmel láthatóan a kettõ teljesen külön életet él. A buszok tömve vannak, oldalt és hátul is van rajtuk ajtó, pontosabban az ajtónak csak a helye, mert minek ott ajtó, ha az utazóközönség jelentõs része fürtökben lóg ki rajtuk. Hogy többen elférjenek, a hátsó ajtó (helyénél) direkt még egy kis plató is kinyúlik, amin újabb utazók nyernek szellõs közlekedési lehetõséget.

A közlekedés jobboldali, ellentétben a szomszédos Thaifölddel. Mivel a jármûpark jelentõs része Thaiföldrõl származik –szemmel láthatóan az ott már erõsen használtnak minõsített darabokat hozzák át ide többnyire japán vagy a dél-koreai típusokból-, az a furcsa helyzet áll elõ, hogy az autók nagy többségben a thai baloldali közlekedésre van kialakítva, miközben a itteni ellentétes –tehát mint otthon- közlekedési rend nemigen kedvez ennek. A sofõr így a járda felöli oldalon ül, ami elég érdekes vezetési szokásokat generál, de azt tapasztalatuk az utazás során is, hogy mindenki hozzászokott ahhoz, hogy elõzésekkor a sofõr szinte áthajol a mellette levõ ülése üldögélõ utas elé, kikukucskál, jön-e szembe vele valaki, aztán adj neki.

A város eléggé le van robbanva –korántsem annyira, mint amennyire az utazás során a többi hely, de ezt még ekkor nem tudtuk. A járdák töredezettek –már ahol éppen vannak, mert a fõutakon még csakcsak, de a mellékutcák földesek- teljesen váratlan helyeken jókora gödrök tátonganak, a csatornafedél nem mindig van rátéve normálisan, vagy billeg, vagy hiányzik. Amikor végül találtunk egy jópofa étkezõhelyet és estefelé is odajártunk, még amikor világos volt, megpróbáltuk memorizálni az útvonalunkon levõ természetes akadályokat, nehogy hazafelé jövet a sötétben lábat törjünk valamelyik miatt. A sok luk igazából csak arra jó, hogy a bételt beleköpje a helyi polgár. Ugyanis a bételrágás nagyon elterjedt, és ennek következtében vérvörös fogakkal mászkál a jónép, és pogácsa a képük az éppen kérõdzött bételadag miatt.

A bétel és a bételrágás igen elterjedt ma is Indiától Kínáig, az indonéz szigetvilágtól egészen Óceániáig. A rágni való bétel úgy készül, hogy a bételnövény (Piper betle) zöld levelét kevés oltott mésszel megkenik (tényleg, tök úgy néz ki, hogy amivel mi a falat kenjük meszelõvel, olyanból õk késsel egy zöld levélre kennek vékony réteget), és egy szelet arékadiót (Areca catechu) tesznek hozzá. A levelet ezután élvezõje összecsavarva helyezi a szájába, és rágja, rágja mint Ágnes asszony. „A bétel kúszónövény, levele rágcsálás közben fûszeres ízû, meleg érzést kelt a szájban” –írja szakirodalom, de szerintem inkább kiveri az embert tõle a víz, azért lesz melege. Az ínyencek úgy tartják, hogy a levél íze attól a növénytõl is függ, amelyre felfut és a gyapotfára (Ceiba pentandra) felfutó bétel levelét tartják a legaromásabbnak (ez már az az ínyenc kategória, mint az igazi szivarélvezõk felismerik az eredeti Monica Lewinksy aromát). A három legfontosabb alapanyagot egyéni ízlés és helyi lehetõségek szerint szokás ízesíteni: dohánnyal, szerecsendióval, fahéjjal és egy gyömbérféleséggel, a kardamonummal. A bétel erõsen mérgezõ, tiszta kábítószer, úgy be lehet tõle csavarni, hogy csak na, de csökkenti az éhséget, felfrissíti fogyasztóját és -úgy tartják- megóvja a fogakat is. Ez utóbbival is vitatkoznék: lehet, hogy a fogakat önmagukban megóvja –nem esnek porrá szét-, de a szájban bent nem tartja õket, mert azért ebben a nagy, óvott állapotukban mégiscsak kipotyognak, ugyanis annyi fogatlan ürgét-nõt lehet itt látni, hogy ihaj, pedig mindenkinek vérvörös a foga a sok rágástól. Már ami megmaradt belõlük, mármint nem a bételbõl, hanem a fogakból.

A bételt aztán elõbb-utóbb ki is kell köpni, és bár az itteniek feltehetõleg szereztek már megfelelõ gyakorlatot a bétel célbaköpése tárgyában, a sietõsebbek nem foglalkoznak a koordináták teljekörû kiértékelésével és így nemcsak ezek a gödrök vöröslenek, hanem a környékük is. Persze, ha éppen nincs gödör, hever mindenfelé bételcsula, kellemes színfoltot eredményezve a flaszteron.

Ott a flaszteron, ahol pedig a helyiek nemcsak járnak, hanem fõzõcskéznek, árulnak gyümölcsöt, cipõpertlit (és e két áru közötti skálán szinte mindent), vagy éppen csak várakozás céljából gubbasztanak guggolva. Természetesen szemetes a járda, ahogy ez már dukál, legfõképpen ott, ahol valami étkeztetés is folyik az utcára kitett alacsony asztalok mellett és elég intenzívek a szagok is: nem az elsõ ázsiai ország, ahol járok, tehát nem ért meglepetésként ez az egész, de ez a húzósabbak közé tartozik. De csak egy kicsit, megszokható, nem is panaszkodom csak jelzem, hogy ez a helyzet.

A valamikori gyarmatbirodalom egykoron díszes épületei is totál lerobbant állapotban vannak, a festék lemállott, szürke-fekete penészes foltok mindenhol, az ablakkeretek töredezettek, de így együtt is nagyon hangulatos látványt nyújtanak. Amikor az ember elsõ pillantást vet egy ilyen épületre csak a lepusztultságot látja, de jobban megnézve fel lehet fedezi valamikori szépségüket. Nekem így is nagyon bejöttek. Ez a szegénység, az elhanyagoltság egyáltalán nem jellemzõ a szent helyekre: azok szépen karban vannak tartva, túlzottan is frissen festve, aranyozva: ezeknek sem ártana egy kis patina.

A Sule Paya népszerû a helyeik között, elég sokan vannak, és emellett alig pár fehér arc is kódorog, pedig ez a paya elég nevezetes egy hely. Különösen ez a Sule Paya. Bár általában a buddhista templomok sokkal inkább részét képezik az itteni mindennapi életnek, mint mifelénk bármelyik vallás temploma. A buddhista, hindu templom –és megjegyezem, az iszlám is- nem olyan halott, mint egy keresztény templom, ahol kussolni kell, különben gyors egymásutánban sújt le rád Isten jobb és bal keze –ahogy az utazas.com-os Ahmet leírta (és én meg íme, lenyúltam).

A templom errefelé tehát a mindennapi élet része. A myanmariak közel 87 %-a gyakorolja a theravada buddhizmust, melyben minden fiúgyermek igyekszik legalább élete egy rövid periódusára beköltözni egy kolostorba és felvenni a szerzetesi ruhát. (A kisebbségek vallásában a hinduizmus, az iszlám, a kereszténység és az animizmus is megtalálható, ám utóbbi – a szellemhit – a buddhista burmaiak hitéletében is meglehetõsen fontos szerepet kap. Myanmarban a „vándorló lelkeket” natnak hívják –de hogy mi van ezekkel, amikor éppen vándorolnak, vagy éppen nem vándorolnak, sajnos a hiányos mûveltségem mián nem tudom. Ami biztos az biztos: az utunk során tervezzük meglátogatni az a Popa hegyet is, ahol ezek a nat-oknak -vándorlás ide vagy oda-, állandó bejelentett tartózkodási helyük van. Ezt itt mindenki tudja.)

Tehát a Sule Paya-ban is nagy a forgalom. A melegtõl kellemesen langyos kerámia padlón hívek üldögélnek, páran leborulva imádkoznak, de sokan csak bambulnak, vagy beszélgetnek. Meg minket nézegetnek, mint kuriózumot, ahogy ott mezítlábalunk mi is.

Egy fiatal szerzetes vágódik mellénk, hogy honnan jöttünk, mondjuk, majd picit magyarázzuk is, mert nemigen van fogalma róla, de arra már reagál, hogy régebben nálunk szovjet uralom volt és mondja is, hogy a volt szocialista blokkból eddig még csak lengyeleket látott, magyart pedig fõleg nem, és ez micsoda boldogság számára és vigyük hírét a Sule Paya-nak, jöjjenek ide még több magyarok. Persze mi is rettentõ boldogok vagyunk és biztosítjuk, hogyha hazamegyünk, ahol csak tudjuk, népszerûsítjük a Sule Payát, ami valóban egy kellemes építmény. Elméletileg 2000 – 2500 éves, de mivel többször átépítették az évszázadok során, korántsem tûnik ilyen réginek, sõt kifejezetten újmódi. (Ezeknek a nagyon szent helyeknek ez a hátrányuk: állandóan festegetik, újítgatják, csicsázzák, fényesítik és egyben a régmúlt idõk hangulatát ezzel meg is szüntetik: fénylik, ragyog minden. Utunk során jártunk olyan templomokban, kolostorokban is, amelyek nem annyira „szent”-ek ezáltal nem is annyira népszerûek, nincsenek is állandóan újramázolva így ennek köszönhetõen sokkal hangulatosabbak a megkopott festésükkel, a málló falaikkal és az besötétedett faoszlopaikkal faragásokkal, mint ezek a nagyon-nagyon szent helyek. Csak megjegyzem: több templomnak is a monszunesõk és a tûzõ nap miatt kikopó, fakuló arany kupoláját évente újra aranyozzák –töménytelen pénz megy el erre a gazdaságilag haszontalan kiadásra, ahelyett, hogy valami produktív dologra fordulna, ebben a szegény országban –és most nem feltétlenül a Széchenyi- terv, Haverok alfejezetének keretében az alsómocsoládi sportcsarnokra megajánlott 100 millió forintra gondolok. (Ez a településnév nem kamu: Alsómocsolád Dombóvár–Bonyhád közötti település, lakóinak száma 358 fõ, csatornája nincs, általános iskolája nincs, patikája nincs, orvos hetente egyszer jár ki. Mert ha valahová, ide aztán baromira kell egy 100 milliós sportcsarnok, az adófizetõk pénzébõl, bár azt mondják a rosszindulatúak, hogy van a közelben egy panzió, akinek a tulajdonosa ilyen-olyan közeli …).

A Sule több sztupából álló épületegyüttes: a középsõ sztupájában Buddha egy hajszála van –biztosan ott van, de megnézni nem lehet, mert már az építésnél befalazzák ezeket a relikviákat, eleve. A magam részérõl már korábban is láttam néhány olyan templomot, ahol Buddha meg az egyéb szent ügyek kapcsán voltak mindenféle ereklyék, de e mögött abszolúte nem maradnak le a keresztények sem! Példának okáért az 1500-as években élt a Bölcs Frigyes választófejedelem, akinek ötezret is meghaladó darabból álló ereklyegyûjteménye volt; benne olyan kurrens darabokkal is büszkélkedhetett, mint például egy szalmaszál a kisded Jézus jászolából, egy szál Szûz Mária hajából, egy csepp Szûz Mária a tejébõl, de a nagyobb kiterjedésû ereklyéi közül egy csecsemõtetem is volt, a Heródes által meggyilkoltatott betlehemi csecsemõk közül. Na, erre varrj gombot!

De például ereklye kérdésben a szintén ezidõtájt élt Albrecht Hohenzollern mainzi érsek sem maradt le és õ ki is adott az ereklyéirõl egy katalógust is (ez azért tette, mert annyiért árulta a búcsúcéduláit, ki melyik ereklye közbenjárását kívánta igénybe venni a tisztítótûzi gyötrelmek idõtartamának lerövidítése érdekében), tehát ebbõl a katalógusból tudhatjuk, hogy például rendelkezett egy darabból abból a földbõl, amibõl Ádám testét gyúrta a Teremtõ, némely részecskékkel a pusztába hullott mannából és egy piciny rõzsedarabbal is az égõ csipkebokorból –ez utóbbi alkalmi vételként kapta és micsoda mázlista volt a pasi, hogy megszerezhette! (Manapság pedig mi utánajárás lenne egy ilyet ütni valahol!)

De ha már a búcsú, mint katolikus egyházi fogalom szóba került amirõl már biztos mindenki hallott, de szerintem a pontos tartalmát nem biztos hogy mindenki tudja, már elnézést. Node én nem azért jártam egyházi gimibe hogy én se, így most el is mondom, hátha lesz benne érdekes. A magyarázatot elég autentikus helyrõl, VI. Pál pápa 1968-ban Indulgentiarum Doctrina címmel kiadott apostoli konstitúciójából vettem és ha tévedek, ott lehet reklamálni. (A latin „indulgentia” szó kegyesség-et, jóság-ot jelent, a „doctrina” pedig tanítást: valami olyasmit, hogy valaki baromira hisz abban, hogy igaza van és elmondja.)

A már említett pápai írás legelõször is (preambulum) megállapítja, hogy a gonosz útnak sok keserves következménye van, s hogy a gonosz út göröngyös, tövises és ártalmas azok számára, akik járnak rajta. (Hát ez bizony elég szomorú, de kétségtelenül így van.) Azt is írja, hogy minden ember elkövet legalább bocsánatos, ahogy mondani szokták mindennapos vétkeket és hogy a