folyt

#56922 Hozzászólás

folyt

Okt. 20.Szerda

Ahhoz képest, hogy tegnapi érkezési nap eléggé mozgalmas volt, meg nem is sokat aludtunk, fél nyolckor simán felébredek az órám pittyegésére. Zsombort hagyom aludni még és lemegyek az 5. emeletre (mi a 16-on lakunk), az úszómedencéhez. Senki sincs rajtam kívül, a nap már melegen süt, remek. A medence nyitott teraszon van, körülötte trópusi növényzet, mintha nem is emeleten lennénk. Lefelé még rajtam volt a hosszú nadrágom is, de visszafelé már nem húzom fel a nedves fürdõnasztróra, csak egy pólót kapok fel, ami éppen eltakarja nadrágot: nézem a tükörben, hát akár semmi sem lehetne rajtam alul, úgy néz ki. Kicsit szorongok is, mert ez a hotel nem az akarattyai SZOT üdülõ, egy ilyen elegáns helyen nem túl ildomos így szambázni. A vörös bársonnyal borított liftben szerencsére nincs senki, de a következõ emeleten a lift lefékez és egy takarító srác akar beszállni. Rémülten néz rám: kezemben a hosszú nadrágom, egy szál pólóban állok, mintha alatta nem is lenne semmi: a srác –õ persze talpig longyiban- biztos azt hitte, hogy éppen vetkõzés közben zavart meg. Hiába invitálom, nagy zavarban csak nézeget rám, erre felhúzom a pólómat, hogy lássa, fürdõnadrág van alatta, de ezt a lépést méginkább félreérti, és rémülten eliszkol. Miket fog ez rólam terjeszteni, ha egyáltalán ki nem hívják a rendõrséget…

A szobába érve Zsombort keltegetem, olyan arckifejezéssel ébred, amivel még Kiszel Tünde is büszke lehetne, mondhatni reácsodálkozik a világra. „Aludtam” –állapítja meg. Szerintem ennyi bõven sok reggeli kulturális eszmecseréhez, benne hagyom e témában a potenciális szellemi tartalékokat és nem is fûzöm tovább a gondolatsort. Zsombor búsan elballag a fürdõszobába.

A reggeli a helyhez méltóan bõséges svédasztal és szinte a miénk cakk-pakk: egy japán csoport rohanja le frontálisan a fõtt rizses tálat, a többibõl mi válogatunk, mint tyúk a kendermagban. Körülöttünk al-, és fõpincérek cikáznak, hátha óhajtanánk valamit. Nem óhajtunk. Reggeli után városnézés.

Legelõször a Bogyoke Market-et nézzük meg, ez itt a fõpiac. Hát, kívülrõl nem egy durranás: egy jókora leharcolt épülettömb, benne fedett és nyitott utcákkal. De belül sem valami pláne: egy dolog, hogy a viszonylag korai idõpont miatt még sok üzlet nincs is nyitva –mezítlábas szerzetesgyerek talpal, kezében az gyûjtõedénye: biztos fix helyre megy ahol szokott kapni adományt, de menet közben Zsomborral is bepróbálkozik, hátha-, és ami nyitva, ott sem túl lelkes még az álmos személyzet. De nem is igen tudnának mire rábeszélni: ez a piac elsõsorban a helyieket elégíti ki (ha egyáltalán), mivel erre a kis számú turistára üzletet építeni nem túl jövedelmezõ. Késõbb is csak a külföldiek által kötelezõen felkeresendõ templomok környékén találkozunk turista-gagyikkal, sehol sincs például olyan szuk, mint szerte az arab világban. Mert a szervezett turistákat ráadásul úgyis egy csomó kézmûves üzembe viszik, ahol a „termelõtõl a legolcsóbb” jeligére baromira megvágják: ha esetleg bejutok én is egy-egy ilyen üzembe csak azért nézegetem a dolgokat, hogy lássam, mi az az ár, aminek a felénél többet sehol sem szabad adnom ezekért a cuccokért. Ez általános szabály, érvényes szerintem bárhol a világon, de a Közel- és Távol-Keleten biztosan.

Szóval itt nincsenek érdeklõdésre számot tartó holmik: kínai áruk tömkelege, helyi longy-khoz alkalmas szövetek minden mennyiségben, valamint aranyékszerek. Ez utóbbiak az itt divatos 18 karátos, az európai ízlésnek túl erõteljesen sárgák (persze, ilyet vesznek a turisták a törökbe’ is, meg tájfõdön is, mer ócsó meg aztat is mutassa, hogy van lóvé, hogy tellik rája), és nem is túl finoman kidolgozottak. Magyarul: nem valami szépek.

Eddig még nem írtam, pedig szinte ennek kéne az elsõ benyomásnak lenni és ez is volt: mindenki, férfi-nõ „longyi”-ban jár. A longyi szárong stílusú ruha: az ember derékméreténél kb. kétszer olyan széles, és a földig elérõ hosszúságú, téglalap alakú anyag felsõ szélébe egy madzagot fûznek, és amikor maguk köré csavarják, ezzel megkötik a derekuk körül. A nõk többnyire melltartót viselnek alatta –ez kiderült, amikor a folyókban fürödtek és kijöttek vizesen, de bugyit valószínûleg nem –bár ez sajnos nem derült ki napvilágosan, mivel baromi ügyesen tudnak ezek a nõk fürödni, pedig és is tudok ám baromi ügyesen leselkedni (pontosabban: megismerkedni a helyi népviselettel) –de hiába. Lehet, hogy a férfiak hordanak alsónadrágot alatta, de akiket én láttam leguggolva pössenteni, csak úgy a longi alól, sutty, azok biztosan nem. Ezek a dolgok persze nem itt derültek ki, Yangon belvárosában hanem késõbb, az út során. A másik, és csak Myanmar-ra érvényes szokás: a nõi smink elengedhetetlen kelléke a thanaka, a mureaexotica nevû fa kérgébõl nyert “púder”. Látványilag rémes: mindegyik nõ úgy néz ki, mintha most vágták volna pofával bele egy kiadós pocsolyába: orruk, arcuk, fülük fehérlik a rászáradt sárszerû anyagtól. Ez kence a nõi szépséget hivatott kialakítani és be kell vallanom, eredménytelenül. Alkalmanként javít a helyzeten amikor fürdõzéskor lemossák a thanakát, de sietve újra pótolják, mert rendnek kell lenni. A szépség megõrzése illetve fokozás érdekében sok nõ, de még néhány férfi is ernyõt tart a feje fölé, hogy a nap ne barnítsa tovább az arcát; a világos bõr errefelé a menõ. Úgyhogy mi vagyunk itt a lexebbek.

Amúgy a nõk nem annyira jönnek be nekem, bár alapvetõleg tetszenek a keleti típusok, de ezek nem a törékeny thai szépségek, hanem zömökebbek, az arcuk széles, és nem annyira csinos –legalább is az én ízlésemnek. Úgyhogy csak kenegessék magukra a sarat, tartsák az ernyõt, nem módosít a dolgon, de el kell ismerni, hogy például az kifejezetten nõiesen tündéri, ahogy ezek a drágaságok köpködik kifelé a szájukból a bételt: megyen a local mádmázell, szépen, kecsesen, telepofával, aztán oldalra fordul és sietõsen kiterít a földre egy adag péppé rágott vörös bételt, vagy ha még akarja rágni a fincsi kis a masszát -mert kár lenne csak úgy elpocsékolni-, akkor csak egy jókora adag nyálat köp ki, abból a gyönyörû, bíborvörös fajtából. Van ebben valami fojtott erotika, kizárólag az ínyencek részére.

Mindennek ellenére, fontosak a hagyományok. Az európai-uniós Magyarországunkon sokan panaszkodnak, hogy elvesznek a hagyományok –ez igaz is lehet, de néha a hagyományõrzésnek igen szép példájával is találkozhatunk.

Ilyen eset volt, amikor Budapesten egy -sajtóban szeretetteljesen Józsikának nevezett- 15 éves roma fiúcska –élõsúlyra nézve 80 kiló, foglakozására nézve –ahogy írják- zsaroló és pénzbehajtó: mily szép dolog is az, ha egy gyermek már ily zsenge korban is pénzkeresetre adja a fejét, hogy ezzel is megkönnyítse Édes Szüleinek a mindennapok megélhetéséért vívott keserves küzdelmét! Tehát a sajtó beszámolója szerint ez a kedves, bohó gyermek a roma hagyományok õrzése jegyében hipsz-hopsz egy hagyományos roma rugós bicsakot csillantott elõ a farzsebbõl, hogy azt jó eséllyel és halasztást nem tûrõen egy másik kedves gyermek hasába pásszíntsa; ámde történetesen ez a másik fiúcska is roma hagyományõrzõ volt így õ sem késlekedetett a hagyományok felelevenítésével és egy másik hagyományos roma kellékkel, a szamurájkarddal nagysietve hasba is szúrta a Józsikát, pusztán csak helyszíni kibelezés céljából, szépen illendõen, a hagyományoknak megfelelõen, melyet õriz és amely oly drága néki. (A bicsak nem lett meg, ezáltal nem is volt, és a szamurálykardot is elásták, de az meglett, ezáltal azt nem lehetett letagadni.)

Ezt követõen a fél Országgyûlés ott zsolozsmázott a Moszkva téren, hogy cigánygyûlölet, a Tamás Gáspár Vilmos külön is hamut hintett a fejére és megszaggatta a köntösét, a fidesz nevében pedig az alapvetõleg lágyorgánumú Pokorni mester is hagyományõrzõ volt mármint a melléfogásokban, mert határozottan felszólította a parlamentben a Gyurcsányt, hogy ne leplezze tovább eme ondorító rasszista bûncselekményt. De hát egyik se jött be: két roma hagyományõrzõ közül most ki a rasszista? Ami ellenben tényleg nehezményezek, hogy a magyar szamurájok és a Magyar Huszáárok Hagyományõrzõ Szövetségének (tényleg van ilyen!) prominensei elhatárolódtak az esettõl, amit elég hálátlan és egyáltalán nem hagyományõrzõ dolognak tartok: mert sem a szamurájok, sem pedig a huszárok nem vajkenésre vagy fülpiszkálásra használták a kardjaikat, hanem kardoztak vele, annó. De térjünk vissza Myanmarba: nem hiszem hogy lenne itt olyan abnormális ember, aki szamurájkardot fityegtetne az oldalán, miközben katonai jellegû öltözékben flangál az utcán és állítom, hogy sokkal biztonságosabb Yangon, mint a Moszkva tér, beleértve az ott a szabadidejüket momentán zsebtolvajlással múlató kis híján magyar állampolgárságú erdélyi véreinket is.

És még egyet a longyiról, ami itt a földig ér: ezzel Mitnyan György, a XII.kerület polgármestere is meg lehetne elégedve, mert õ dacolva azzal, hogy komplett hülyének nézik, közhírré tette, hogy nála az az elõírás, hogy a hölgyek szoknyája maximum 2-3 centit villanthat ki a térd fölött, „de ezt is csak akkor ha tökéletes lábai vannak”. Ezt ugyan nem értem: egyrészt ha egy láb leér a földig, meg kívánságra széjjel is tehetõ, akkor már funcionálisan nagyjából tökéletes; másrészt esztétikailag egy lábról, teljes polgármesteri felelõsséggel csak akkor lehet megállapítani, hogy milyen, ha azt teljes hosszúságában alaposan szemre vételezzük. Látom magam elõtt a jelenetet: a hölgyek derékig felhúzott szoknyában sorakoznak a polgármester úr szakértõ szemei elõtt és megszületik a verdikt: kedves Mici, önnél három centi mínusz, kedves Muci, önnél három centi plussz, nálad pedig Cicus, le a bugyival is! (De ezek a liberálkomcsik minden jónak az elrontói, kiéhezett hiénaként (ordas farkasként! nyáladzó kígyóként! vérnõszõ borzként!) megint rárontanak a nemzetükre és nem akarják bevezetni ez a tipikusan polgári indítványt sem, sõt egy újságíró azt javasolta, hogy õt a rossz nõi lábak sem zavarják, de õ bizony a Mitnyan fejét nem bírja nézni, mert úgy ítéli meg, hogy gusztustalan: ezért a polgármester úr ezek után legyen szíves zsömlés-zacskóval a fején megjelenni mindenféle nyilvános eseményen; pirosbetûs ünnepeken vághat rá két diszkrét lyukat. Hát bizony, ez a tagadhatatlanul konstruktív felvetés sajnos „elnehezült lelki állapotot” okozott a polgármestenek, az újságírónak pedig 500.000 Ft kifizetendõ bírságot –és is gyûjtöm már a pénzt, de megéri! Le a szoknyákkal! Mitnyan For President!

A Bogyoke Marketet elhagyva Yangon legnevesebb templomegyüttese, a Swedagon Paya felé irányulunk. Belülrõl megnézni csak majd este akarjuk, amikor ki is van világítva, de egyrészt tudni akarjuk mennyi idõ lehet gyalog odaérni, másrészt vannak arrafelé más látnivalók is. Legelõször is egy anglikán templom – az 1886-ban épült Szentháromság Katedrális- kerül az utunkba, szépen kipofozva, kellemes kert közepén, karcsú hófehér tornya csak úgy hasít bele kék égbe, a templomépület teteje vörös csempékkel fedve, a fala pedig vöröbarnás téglákkal kirakva: klassz, lehetne bármelyik, angol városban.

A helyi sekrestyés érkezik felénk, tisztelete jeléül egy fél pofazacskónyi bételt ürít diszkréten a virágágyásokba majd felajánlkozik, hogy kinyitja templomot: hát csak rajta. Be is osonunk egy oldalajtón keresztül. Tágas tér, szokásos templomi belsõ, színes mintás üvegablakon jön be a fény, és nagy lenne a csend is, ha egy tucat kismadár nem röpdösne és cserregne (és nem szarná össze a padokat –ez utóbbit már halkan). A falakon azoknak a brit ezredeknek a címerei, akik a gyarmati idõkben itt állomásoztak, márványtáblák a nevesebb adományozókról, Sir Ralph meg Revd. Gregory, meg ilyesmik.

A pasi vég nélkül magyarázza a helyi brit múltat, ami minket valami eszeveszetten érdekel: melyik ezred melyik ezredese hogyan és miként pödörte a bajszát. Már itt is szembesülünk egy burmai jellegzetességgel: a felét nem értjük, miket dumál az ürge, bár bizonyára angolul adja elõ a történetet, de mivel szokás szerint tele a képe bétellel, a Kazinczy versmondó versenyen nem kifejezetten kapna plusz pontokat a briliáns artikulációért. Figyeljük ám rettenetesen, mert külön csoda úgy beszélni, hogy közben nem rezdül sem a száj, nem nyílik az ajak, mert ha nyílna, fél kiló bétel esne onnan kifele. Így csak hatalmas, vöröses csulák úsznak ívesen a légben és landolnak meghitt toccsanással a kövezeten, illetve a porban. De bent a templomban: nem.

A templomkert egy eléggé félreesõ részén, jó nagy gazzal körülvéve áll egy emlékmû az elesett katonák emlékének –ide a pasi nem csörtet be, csak int, hogy menjünk és nézzük: Zsombor tart is a kígyóktól, de nincsenek.

Búcsúzóul kapunk egy prospektust, benne azoknak a hívõknek a neveivel, akik ebben a hónapban ünneplik a névnapjukat, ma például Mrs. Maureen Samuels, Naw Sanda Win és Daw Mary Tin Shwe. A nevekbõl ítélve van itt angol leszármazott és tõsgyökeres helyi is, ebben a hónapban összesen úgy hatvanan, amibõl következõen a teljes hívõszám sem lehet 1000-nél több. El kéne az erõsítés, a sekrestyés fel is hívja a figyelmünket a legközelebbi istentiszteletek idõpontjaira de sajnos, egyéb irányú elfoglaltságaink nem teszik lehetõvé a megjelenésünket. Ez okból következõen a sekrestyés megosztja velünk szívbõl jövõ fájdalmát, ami némi bankjegyek átadásával próbálunk számára elviselhetõvé tenni és lelépünk.

Továbbra is a Swedagon pagoda felé vesszük az irányt. A hosszú, széles, kétsávos úton nem túl erõs a forgalom; ahogy kicsit is távolodunk a központtól, lényegesen csökken. Az út jobb oldalán jó hosszan magas betonfal, ízléses szögesdrótos díszítéssel a tetején, lécekbõl összetákolt gyalogsági útakadályok, vastagon szögesdrótozva ez is. Táblák, miszerint fényképezni és megállni tilos, valamint elég sûrûn baromi elszánt géppisztolyos katonák: éles felfogással egybõl rájövünk, hogy ez nagy valószínûséggel egy katonai létesítmény lesz. A katonák igen szúrós szemekkel nézegetik a kamerákat, de mi már szokjuk az országot és nem gazolunk be és pont a fõkapuval szemben levõ utcában levõ általános iskolát és a mellette levõ, kisebb katolikus templomot (Szt. János) filmezzük, nagy odafigyeléssel. Az iskola a szokásos helyi zsúfolt, rumlis, egyenruhás, a gyerekek visítoznak és integetnek, a bejáratnál tábla, miszerint Tobacco free school –gondolom a bételre is vonatkozik, nem csak a cigire. Lehet, hogy a suli és a templom együtt mûködik. A templomot az LP nem jelöli (volt már út közben egy buddhista templom is, az se írta –elég gyenge ez az LP).

A katonák vizslató tekintete ellenére Zsombor még az utcaszegélyre is leül, mert valami nyomja a lábát a cipõben, én közben barátságosan integetek át a túloldalon felsorakozott fél szakasz rohamegységnek, akik jól bírják idegileg, nem lõnek, de azért célszerûbb tisztulni, és mi tisztulunk is, még a tûrõképességükön innen. De azért beh’ jó is lenni katonának, mondom is Zsombornak, hogy szerintem is „Minden fiatalnak be kell vonulnia katonai szolgálatra. Minden fiatalembernek kell kapnia alaki és bizonyos mértékû lelki felkészítést. Ehhez ragaszkodni kell!” –ahogy ezt félreérthetetlenül kinyilatkozta Orbán Vitéz. Zsombor is felvet erre valami elfoglaltságot a javaslattevõ személyét érintõen, de nagyon csúnya, le se merem írni és különben sem értem: olyan sok nõ van a világon, miért pont az anyját?

Jó húsz perc után az út emelkedik, majd feltûnik és fölénk magasodik a fõváros büszkesége, az i.e. 585-bõl eredeztethetõ, 98 méteres magas Shwedagon-pagoda. A Swedagon Paya Yangon nagy ásza. Myanmart a pagodák országának hívják, de a Swedagon, melynek központi sztúpája magasan kiemelkedik a környezõ kisebb pagodák és pavilonok toronyerdejébõl, mindegyik közül a legkáprázatosabb. A buddhisták által több, mint 2.500 éve szentként tisztelt Szinguttara-domb tetején emelkedõ impozáns építmény története úgy kezdõdik, hogy az idõszámításunk elõtt VI. században, nem sokkal azután, hogy a negyedik Buddha, Gautama eljutott a megvilágosodás állapotába, találkozott két kereskedõvel.

Egy kis kitérõ: a buddhisták szerint az elõzõ világ végén öt lótuszrügy fakadt ezen a Szinguttara dombon. Minden egyes rügybõl szent madár szállt fel, csõrében sárga öltözékkel. E madarak jelképezték a következõ, tehát a jelenlegi világban majdan megjelenõ öt Buddhát. Négyen (Kakusandha, Konagamana, Kassapa –ez a Kassapa természetesen nem azonos azzal a Sri Lanka-i uralkodóval, aki 470-körül élt és két dologról volt nevezetes: egyrészt Kassapa Sigiriában egy magányos sziklára építette fel a palotáját, máig is láthatóan, mindenféle félmeztelen csajok képeivel díszítgetve, másrészt meg is ölte az apját, hogy õ lehessen a király, de ilyen elõfordul a legjobb családokban is.

Például így volt ez a Nógrádi testvérek esetében, akik közül az egyik olajmaffiózónak nevezte a fél parlamentet (no, itt azért zörgött valami haraszt), a másik tesó pedig megölte az apját valami szõkített olaj keverési aránya kapcsán felmerült torzsalkodás egyenes következményeként, majd pedig egy kútba be is dobta, akkurátusan, de a rendõrök szépen kilapátolták a néhait. Ámde eközben a szeretett atya feje vagy elgurult vagy virágot tartott benne a fõtörzsõrmester, nem tudni, de tény: a temetéskor nem volt meg. Nagy szerencsénkre, Magyarországon nemúgy van, hogy az embernek nincsenek jogai az apja fejére, mert vannak: a gyilkos fiúcska állampolgári jogainak sérülésére való hivatkozással beperelte a rendõröket, mondván õ az apját fejestõl gyilkolászta le, a fej az neki jár, úgyis mint hozzátartozó. És mi történt: a bíróság igazat adott neki és helyreállt a rend: a törvénytisztelõ rendõr elfogadta az ítéletet, kivette belõle a muskátlit vagy a csikket, vagy ami benne volt memonetán, és szépen visszaadta.

De nemcsak a Nógrádi testvérek ilyen lírai lelkûek. Manapság szóvá teszik egyes kifinomultak, hogy a politikusok úgy vágják korábbi szövetségeseik hátába kést, hogy csak úgy pricköl a plafonra a kecsöp: a kisgazda-fidesz nász csúnya végén túl említhetném a nemrégi szoci-libsi operettet a köztársasági elnök ügyében és az MDF–et sem ok nélkül híják jobboldali körökben MaDöF-nek. (Ibolyka asszonyt sem értem azért. Amíg koalícióban volt a fidesszel, elmondása szerint naponta tettek rajta erõszakot ezek a durva legények –jaj, jaj, ne gondolj arra!, elviekben, persze, hogyis másként e fenkölt polgári körökben!-, amit tehát négy évig tûrt –élvezte, nem élvezte, ért a focihoz, nem ért a focihoz, ne feszegesük. És utána ez az permanens erõszaktevõ Viktor herceg törvényessé akarta tenni a kapcsolatukat és egy szép örökké tartó házasságra megkérte a kezét (hogy legyünk egy pár(t) örökre és ásó-kapával váglak fejbe, ha nem), azt meg már nem tetszett neki? Mert nem, sõt a tûsarkúval azóta is cipõzi keményen a délceg kérõt. Tényleg nem lehet kiismerni a nõket.

De amit most mondanék, az nem egy ilyen véres, meg nem is egy mai keletû dolog, csak éppen tetszik, mert jópofa. Hagy idézzek pár sort Marczali Henriktõl, a XIX- XX. századforduló neves történészenétõl, aki a maga visszafogott stílusában imígyen írt III. Károly uralkodóról: „Károly sosem feledte, hogy Althan gróf mentette meg egy ízben az õ életét. (Pont.) A gróf nejéhez, a szépséges Pignatelli Belriguardo herczegnéhez gyöngéd viszony fûzte az ifjú királyt. (Pont)” A jelek szerint a király a megmentõjének feleségén rótta le a háláját, de ha valaki ebbõl arra gondol, hogy OV-t „gyengéd érzelmek fûzték” az IQ-Queen Primadonna Torgyánné Cseh Máriához, azt a leghatározottabban vissza kell utasítanom mivel ez nem tükrözi írói gondolataim részét. Megjegyzem, azért ez baromi jópofa lett volna, mondjuk filmen, a KoviLuxXXX Video gondozásában.

Ez volt a megvilágosult Kassappa Buddha, meg ami nekem, gyarló embernek errõl az eszembe jutott. És még volt a negyedik Buddha, a Gauthama- ezek már leélték az életüket, míg az ötödik –Maitreya- még várat magára: az õ születésével ér majd véget a világ jelenlegi ciklusa.) Tehát minden világkorszakban van egy Buddha, a mostani világkorszakban a 2500 évvel ezelõtti Buddha, akit Gauthamának hívtak, azaz Sziddhártha hercegnek. Ez a Buddha meg a kereskedõk így voltak tovább:

A kereskedõk felajánlottak a Buddhának némi kézmûves munkát és cserébe kaptak 8 hajszálat a Buddha fejérõl. Visszatértek a hajszálakkal a szülõvárosukba és az akkori uralkodó tisztelete jeléül építtetett egy pagodát, ami azonban, akkor még csak 20 m magas volt. De ebben a pagodában relikviaként, nemcsak a 8 hajszálat helyezték el, hanem Buddha sétabotját és egy szerzetesi ruháját is. A pagodát a XV.sz-ban Sinsavu királynõ saját testsúlyának megfelelõ súlyú arannyal vonta be: 40 kg-os volt a hölgy. Ha egy királynõ példát mutat, a sokaság követi: a sógora és egyben a királyi trónon az utóda a saját testsúlyának négyszeresét ajánlotta fel: a sógor kilóiról nem tudok mit mondani. Azóta aztán mindenki pakolt hozzá. A királyok, királynõk és alattvalók adományai –és by the way, a szomszédok, pl. Ayutthaya kirablása révén- a hosszú évszázadok alatt eszméletlen vagyon gyûlt össze Burma legszentebb sztúpáján: a 60 tonnányi aranyburkolat felett ma 1383 rubin, zafír és topáz valamint 5450 gyémánt szikrázik a napfényben. A magasban emelkedõ paya kíséretét 82 szentély, imaház és meditálócsarnok alkotja, melyek között sétálva megláthatjuk a csúcsdíszt -egy 4350 darab gyémánttal ékesített aranygömböt, melynek legszebb darabja a 76 karátos „gyémántbimbó”. Nem piskóta.

Az arany elég kényes jószág: ellopni ugyan nem lehet egy sztúpát (a bangkoki ülõ arany Buddhát sem nagyon õrzik: elég annak a maga 5 tonnás tömege), de az esõzés, az idõjárás eléggé koptatja, ezért újra aranyozzák és természetesen közadakozásból szerzik meg hozzá az anyagiakat: ez a szerencsétlenül szegény myanmari nép nem sajnálja a hozzájárulást a vallásához.

A fõ sztúpa körül az 5,6 hektáros térségen elterülõ építménykomlexum karcsú, csillogó tornyocskák, és különös szoborállatok együttese: arany chinthe-k (ez félig oroszlán, félig sárkány vagy talán griff? –ki látott igazi sárkányt vagy igazi griffet, el tudja dönteni, de jellegileg nem olyan volt, mint például a Süsü, a sárkány), aztán sima sárkányoké, oroszlánoké, elefántoké. Yangon eme koronájához a négy égtáj felõl egy-egy széles lépcsõsor fut felfelé, melyek fedett pavilonként vezetik a zarándokot a fehér márványalapból kinövõ pagodához. A négy bejárat, négy megvilágosodott, azaz négy különbözõ Buddhának van szentelve (elõbb írtam már ezeket.).

A legenda szerint a sztúpa Buddha megfordított koldulóedényét mintázza, széleirõl arany és ezüst csengettyûk csilingelnek már kis légmozgásra is. Van elég, ami csilingelhet: Hisunjusin király 1768-ban 3.538 darabot ajándékozott az építéshez (jelenlegi formáját akkor nyerte el az épületegyüttes), a szintén általa adományozott 100.000 rézcsavar és 10 millió tégla mellé.

A Swegadonba most tehát nem megyünk be, de van mellette más, például egybõl ott van az út szélén a Maha Wizaya Paya. Ez a paya elég új, ha jól vettem ki, 1980-ban épült, de ez nem számít: a régi és új pagodák –ha eléggé fontosak meg szentek- úgyis folyamatosan vannak festegetve, meg stílusra is hasonlóak, így ránézésre ember meg nem mondja, hogy 2000 éves, vagy csak 20, tényleg. De a látvány számít: jól néz ki, egy tószerû medence van elõtte, rajta híd, a benne pedig a szinte egybefüggõ zöld moszattakaró alól teknõsök nyújtogatják kifelé a fejüket. A víz közepén egy baromi ronda hullámpalával fedett kis épület van, ami a teknõsök napozó és pihenõhelye. De nem ezt kell nézni: a sztúpa aranykupolája elõtt magas pálmafák állnak és így a tóval, az õrködõ oroszlánszobrokkal együtt nagyon jól néz ki az egész. A hídon sûrû fonatú kosárban madárkákat árulnak: ha valaki áldozatot akar bemutatni, vesz egy ilyen madarat és elengedi. (A tulaj meg visszafogja és újból eladja.)

Elmegyünk tehát a Swedagon Paya mellett –este majd visszajövünk és majd be is megyünk. Ballagunk a dombról lefelé a Királyi tó irányába. Állati jól néz ki ez a környék: tele van zölddel, fákkal, ligetekkel: itt is vannak olcsóbb szállások az LP szerint, hát ez is nagyon jó hely. (Este meg pláne, amikor a Swedagon paya teljes gõzzel üzemel –majd írom.)

Egy fiatalabb szerzetes jön szembe, mutatja amit mi is látunk, hogy nincs a lábán saru, adjunk neki pénzt. Ekkor még nem tudtuk, milyen intenzitású lesz a kéregetés Myanmarban, így hát arra a megállapításra jutunk, hogy nem a mi feladatunk megoldani a szerzetesek lábbeli problémáit, de olyan szépen néz ránk az ürge, hogy mégiscsak adunk neki valami bankjegyet: egyelõre még nem vagyunk otthonosak az gyors átszámításban: lehet, hogy egy saru árát adtuk, de az is lehet, hogy egy fél gyufára valót. A késõbbiek során sok szerzetessel találkoztunk, jópárral beszélgettünk is, de intenzív kéregetés nem volt jellemzõ. Persze, mivel adományokból tartják fenn magukat, természetes, hogy kérnek –mindenkitõl kérnek, de nem volt érezhetõ, hogy csak azért állítottak volna meg néhány szóra, hogy utána tartsák a markukat. Sõt, volt amikor egy pár perces beszélgetés után a szerzetes adott Zsombornak egy általa fagolyócskákból készített kis karkötõt bármilyen ellenszolgáltatás nélkül –adtunk akkor is, de nem kérte, és ha közvetlenül neki nem is, minden templomban ott van a gyûjtõ doboz a pénzügyi adományoknak. Pénzügyi adomány: van más is, például amikor nem pénzt adnak, hanem egybõl valami elkészített kaját, vagy rizst, de ezeket reggelente, a szerzetesek étkeztetésére.

(Budapesten nem egy helyen lehet belebotlani kéregetõ krisnásokba, akik arra hivatkozva gyûjtögetnek, hogy ingyenes népkonyhákat szoktak rendezni –igen: évente talán vagy háromszor, míg a többi 362 napban saját magukra fordítják, amit összeszednek. Aki akarja, támogassa õket, de én inkább azoknak adok, akik valóban rászorulnak. Egyszer –rossz napon lévén- rá is kérdeztem, ha már fiatalok, munkaképesek, miért nem dolgoznak, mire teljesen magától értetõdõ módon megválaszolták: így több jön össze. Közgazdaságilag tökéletes.

Csak megjegyzem: a 70’-.es években elég sokat lehetett hallani az un. „munkáspapokról”, akik rendes, felszentelt, miséket mondó katolikus papok voltak, elsõsorban Franciaországban és Olaszországban, és napi rendes munkaidõben gyárakban dolgoztak, hogy a személyes példájukkal két dolgot próbáljanak igazolni: a hívõket megszólítani csak az tudja hitelesen, aki közöttük élve mutat példát és nem egy elefántcsont toronyból osztja az igét, másrészt egyáltalán nem szükséges a papokat eltartani, tudnak õk dolgozni. Mit mondjak: a hivatalos egyházon belül erõsen megoszlottak a vélemények róluk.)

Lemenve a dombról jó 20 perc séta után a Királyi tóhoz érünk. A tavat park veszi körül, amit végig kerítés zár le. Munkások dolgozgatnak meglehetõsen kevés ambícióval a tó szélén levõ fa stégek rendberakásán: most múlt el nemrég a monszum, reparálni kell. Szurok füstölög egy üstben, azzal kenegetik, hogy bírja ezt a nedves klímát. Jó büdös van, nem tagadható.

A nagy park környékén rajtuk kívül senki sincs, talán mert munkanap van, de mi sem megyünk be, mert nem egy nagy durranás: egy park, olyan amilyen egy park tud lenni. Ami lényeges ellenben: a tó túlsó felérõl nagyon szép a kilátás a Swedagonra, ami a napfényben szikrázóan csillogó aranykupolájával magasan kiemelkedik a körülötte levõ kisebb pagodák csúcsainak rengetegébõl, az elõtérben pedig ott vannak a tóba benyúló félszigeten magasodó pálmafák. Naggyon jó!

Alaposan meleg van, bár néhol felhõk is vannak az égen, de a párásság miatt alaposan megizzadunk, ami ellen két dolgot lehet tenni: vagy elutazni innen azonnal, vagy inni egy sört, halasztást nem tûrõen. Mi a körülményekhez képest az optimális megoldást igyekeztük választani és ennek jegyében végül mégiscsak bemegyünk a parkba, mert ezen keresztül vezet az út egy nevezetes étteremhez (Royal Garden Restaurant), ami rá van építve a tóra és úgy néz ki, mintha egy vízen úszó sárkány lenne, pontosabban egy hajó, sárkányfej díszítéssel az orrán. A parkba való belépésért fizetni kéne (fél dollár), de mivel mi étterembe megyünk –azt mondjuk- ingyen is beengednek, de végül mégse lesz a sörözésbõl semmi, mert nincs kedvünk egy kifejezetten exkluzív étteremben egyedül üldögélni (vendég rajtunk kívül egy szem se), meg valami egy dolláros plusz belépõrõl motyog a bétellel teli képû portás: olyan étterem, ahol már a belépésért is fizetni kell (gondolom a különleges kiképzés és a szép kilátás miatt), az nem nekünk való.

Sokat ezek után már nem is mendegélünk, mert Zsombor már erõsen irigyli a mezítlábas papot, ugyanis a túraszandálja máris feltörte a lábát, pedig nem elõször volt már rajta. Ennek jegyében inkább nem gyalogolunk haza, hanem fogtunk egy taxit, és kemény 1 dollárnak megfelelõ kyat-ért hazamegyünk: 5 dollárt mond, 1 lett belõle, de mint kiderült, így is baromira levett minket: a helyiek számára az ár ennek a harmada… Ha így állnak az árak, jó nehéz lesz elkölteni az átváltott 500 dollárt.

(Hát igen, az árak. Az utunk során kiderült, hogy Myanmarban alig vannak árak, de a keresetek még ezekhez is gyengék, így itt is nagyon népszerû lehetnék ha például azt ígérném, hogyha megválasztanak miniszterelnöknek, 1 napon belül lecsökkenteném a villamos energia árát, 2 napon belül a gáz árát, 3 napon belül a hasított tûzifáét, a negyedik napon az ólommentes benzinét és az ólmozott búvárövekét, az ötödik napon megteremteném a Földet, a hatodikon az embert, a hetediken pedig a populizmus nélküli politikust –itt kicsit kifújnám magamat, mert ez már húzós feladat lenne. (Ámbár az Úr is megpihent, és õ csak 6 napig bírta, de hát nem is az én súlycsoportom.) Pihenés után még egy kicsit letörném a túrósbatyu gyártásán keletkezett luxusprofitot majd pedig királyi pátenssel beszüntetném az árakat –mindig az a baj velük, hogy túl magasak, hát most majd jól kapnak a pofájukra ezután magasaknak lenni, úgyis mint magyar-albán közgazdasági modell. Ezután már egyenes az út: bevezetném kommunizmust meg a jegyrendszert és a feketézõkre -Eduscho, kis cukorral, tejszínnel- pedig sújtson le dolgozó népünk megvetése, meg az Államvédelmi Hatóság Polgári Kör.)

Zsombornak ezt szépen el is mondom, de viszontválaszában arra sarkall, hogy ne locsogjak hülyeséget amikor úgy is fáj a feje. Ma amúgy Lariam nap volt, amit reggel vettünk be hogy semmi se gátolja a délutáni-esti sörözgetést –a Lariam és az alkohol együttese tud érdekes eredményeket produkálni még így is; elméletileg a teljes, több hetes szedési idõtartam alatt tilos lenne az alkohol élvezete, de ez a „reggel beveszem, este meg ráiszom” egész jól mûködik-, és neki már reggel óta fáj a feje bár az is lehet, hogy ez tök független a Lariamtól.

A hotelben a tegnap a boltban vett sörök pihegnek a hûtõben. Myanmarban háromfajta sör van általában, mindhárom 6.4 dl-es, tehát tisztességes nagyságú kiszerelésben árulják és ihatóak is. A Mandalay sör kicsit édeskés –azt mondják, a benne levõ szója miatt-, de a Myanmar sör nagyon jó ízû, így mi ezt preferáltuk. Az ára boltban háromnegyed dollár, és alig valamivel drágább a kis éttermekben –itt néha megpróbálkoztak ugyan a horribilis két dolláros árat is mondani, de mosolyogva ráztuk ilyenkor a fejünket és így szépen lement maximum 1 –1,2 dollárra az ár, azonnal. Van még a Kelet-Ázsia-szerte közismert Tiger sör is, de ez csak ritkán. És mint késõbb kiderül: van csapolt Myanmar is, elég sok helyen. Szóval: sörözés a hotelben (kicsit keresgetni kell az otthonról hozott sörnyitót mert elhánytuk valahová, de szerencsére a szoba felszereléséhez is tartozik egy nyitó, meg amúgy is meg tudjuk oldani mert olyan nincs, hogy valami nem sörnyitó), meg uszi a medencében amíg meg nem éhezünk. Irány a tegnap már becserkészett kajálda.

A szokásosat esszük, amit tegnap is, meg amit aztán gyakorlatilag az elkövetkezõ három hétig ebédre-vacsorára, kisebb változtatásokkal: Zsombor a zöldséges rizshez húst is kér, én ezt teljesen feleslegesnek tartom: a hús annyira apróra van vágva hogy külön ízt nem ad hozzá, akkor meg minek. A kaja mellé kapunk nyers, szeletelt hagymát, leöntve egy paradicsomos, chilis szósszal, és ettõl kezdve mindig megpróbálunk ilyet is kérni, mert remek. A hagyma nem annyira erõs, mint a mi vöröshagymánk, és jobb az íze, mint a fehér hagymánknak: gyakorlatilag kellemes aromájú, alig csípõs salátahagyma. A késõbbiek során vagy ezzel a piros szósszal kaptuk, de többször pedig citrom vagy lime karikákkal, és baromira jó volt mindenféleképpen. Itthon is kedveljük a nyers hagymát, de ott, abban a melegben különösen jól és üdítõen hatott. De azért a sört sem hagyjuk ki, amit a legtöbb asztaltársaságnak 1,5 literes kancsókkal hordoznak ki, aztán ki-ki ihat kedvére. Esztétikailag jól mutatnak ezek az üvegkancsók, de mivel baromi meleg van, ezekben is gyorsan langyossá válik a sör. Mi megteszünk mindent annak érdekében hogy erre ne legyen sok ideje, így aztán Zsombor a két gyorsan legurított sörtõl beszédessé válik –persze, már a szállodában is alapoztunk (ilyen a vertikum: whiskyvel alapozunk, sörrel komplettírozunk) és lám, most is, amikor kérek a pincértõl még egy butéliát, nem tagadja meg a kérést.

Ráadásul, amikor a Zsombor fiúban emelkedik a színt –még teljesen alapjáratú eseteknél is, közel sem padlógáznál- teljesen az anyja stílusában szól hozzám, amit nem kívánok szembedicsérni, de a szintje valahol a szobatiszta bölcsõdés korosztály kommunikációs rendszerében mindennapos: olyanokat mond nekem, hogy egyél szépen, töröld meg a szádat, ott a szalvétta, ne potyogjon le a rizs. Hát persze, az ember persze erre ideges lesz, a rizs meg noná, hogy lepotyog.

A mellettünk levõ asztaltársaságban élénk gazdasági tevékenység agytrösztjét tisztelhetjük: láthatólag keresztapa kinézetû urak üldögélnek, tárgyalnak, iszogatnak és akikhez elég sûrûn érkeznek a csicskák, kisebb-nagyobb bankjegykötegekkel. Láthatóan itt múlatja az idõt a helyi társaság krémje –bár elsõ látásra inkább a társaság túrója kifejezés találóbbnak tûnik. De nincs velük baj, nem zavarja õket az ottlétünk és ahogy fogy náluk a pia, annál nagyobb barátságossággal tekintgetnek felénk. Mi is vissza barátságosozunk rendjén, majd kifizetjük a cehhet (a két kaja, plussz a sörök 4.5 dollárnak megfelelõ kyatt-ba fájtak –hát ez még kibírható). Nézzük a délutáni porgramot.

Taxira kapunk és eltûzünk a kissé messzebb esõ Chaukhtatgyi Paya-hoz. A taxi minõségét és életkorát látva úgy tûnik, hogy a körutunkra felfogadott taxisunk a jobbak közül való: ennek az ajtaja nemigen csukódik és csak azért nem nyílik ki, mert menet közben erõsen markolja a tisztelt kuncsaft, jelen esetben én: a sofõr kézjelekkel adta tudtomra, hogy menet közben ilyen feladataim is adódnak. A mûszerfalon nagy lukak tátonganak az egykori mûszerek helyén (már amelyiket nem pótolták a sebesség mérésére talán kevésbé alkalmas, de dizájnilag felettébb igényesen belegyûrt újságpapírral), zörög és ráz, majd szétesik. Én, aki a szebb idõkben felküzdöttem magamat a társadalmi ranglétrán addig, hogy végül egy 17 éves Wartburg személygépjármû büszke tulajdonosának mondhattam magamat (lehetett is rá büszkének lenni: a forgalmija szerint az a jármû ’limuzin’ típus volt, már amennyire egy Wartburg lehet limuzin, és „de luxe” is volt amiatt, hogy egy tolótetõvel is bírt, amin jó idõjárási körülmények között kinyitva csak úgy ömlött befelé a napfény, becsukva pedig az esõvíz de csak akkor, ha esett az esõ –végül ellopták a járgányt, de szerintem a vakok intézetében volt kereshetõ a tettes)- szóval ilyen mûszaki elõéletû egyén lévén a szemem sem rebbent erre a taxi gépcsodára. Az biztos, hogy a sofõr tudatában volt a jármûve erõsen limitált képességeinek, mivel eléggé szordínóban nyomta csak neki a gázt a mezítlábas talpával. Cipõje nem volt az ipsének.

A Chaukhtatgyi Paya nem annyira messze, 10 –15 perces autózás után érhetõ el, Yangon dombosabb részén van és egybõl alatta van a Ngahtatgyi Paya is, úgyhogy ez is meg lesz látogatva. A Chaukhtatgyi Paya fõ attrakciója egy hatalmas fekvõ Buddha (reclining –mi az egyszerûség kedvéért recycling Buddhának nevezzük). Egy hosszú lépcsõsoron lehet felmenni a szoborhoz, és mivel szent a hely, a cipõt már a lépcsõ alján le kell venni –ez különben általánosan így van minden hasonló szent helyen. Felmászunk a lépcsõn. A Buddha egy irgalmatlanul ronda vasszerkezet és tetõ alatt fekszik, körülötte a falakon hatalmas táblák, ki adakozott ennyi és ennyi összegeket arra, hogy ez így felépüljön. Festménysorozat is van, amelyen valamelyik Buddhával kapcsolatos történetet mesélnek el.

A szoborban a méretén kívül semmi különös nincs, frissen ki van festve, ahogy ez elvárható: a szemei igézõen kékek, az ajka bíborvörös, az egész alak fehér, de szépen csillog. Mivel mi valami patinát is elvárunk ezektõl a szobroktól, nem különösebben lelkesedünk be; szerintem például a thai Ayutthaya-ban fekvõ Buddha sokkal jobban néz ki, mivel az nincs tetõ alatt, így az idõjárás kellemes patinát hordott rá, nem ilyen frissen mázolt jellegû. Ekkora nagy fekvõ Buddhát még látni lehet Bago-ban is –ígéri a LP. No, ez nagy öröm, már most is, el nem mulasztjuk majd megtekinteni.

A fekvõ Buddha talpára –mint például Bangkokban is- mindenféle írások vannak felvésve, jó nagy, van elég hely az okosságok odaírásához. (Egy állószobor e téren jelentõsnek mondható hendikeppel bír: annak a talpára aztán írhatsz akármit.) Igazából azt nem értem, hogy a kommunista mozgalmári mûvészet miért nem használta ki ezt a lehetõséget: a szoboralakok mindig küzdöttek, tõkét döntöttek, zászlót lengettek, puskával puskáztak meg ilyesmi ahelyett, hogy csináltak volna egy Lenint, jó nagy kalucsnival a lábán, amint éppen elhasal egy pocsolyában, és a talpára ráírták volna az aktuális üzenetet: „Elvtársak! Rohanunk a Forradalomba, csak momentán megbotlottunk.”

Körbesétáljuk, majd pedig kimegyünk az épület elé, ahonnan el lehet látni Yangon belvárosa felé. Annyira nincs magasan a hely, hogy rendes panoráma legyen a városra, de annyira éppen magasan van, hogy a körülötte levõ pálmafák, és hasonló trópusi növények koronájával legyünk egy szintben. Fantasztikus, alig jöttünk kicsit kíjebb a belvárosból és ahogy itt körülnézünk, lehetnénk akár egy esõerdõ közepén is, teljesen olyan a növényzet. Ha van egy kis területe ezeknek a trópusi növényeknek, akkor ezek terjeszkednek, nõnek, akár itt a városban is. Ez a nagyszerû ezen az éghajlaton.

Nincsen sok hívõ, turista pedig egy szem se, csend van, kissé beljebb a fák közül kékes füst száll fel és lassan oszlik csak szét ebben a párával telített levegõben. Ez a látvány már megérte. Senki nem mondaná, hogy kicsivel lejjebb egy város van itt: tényleg jele sincs, pálmák teljesen eltakarják az épületket.

Lépegetünk lefelé a lépcsõn, és csak most tûnik fel, hogy az aljában szerzetes kolostor is van. Remekül néz ki, mélybarnára patinásodott faházakból áll, a körülöttük álló magas bambuszok, pálmák hangulatos félhomályában. Bemászkálunk a házak közé. A szerzetes tanonc gyerekek egy kicsit megbámulnak, vihognak össze-vissza, aztán vidáman lökdösõdnek tovább egymással. Egy éltesebb pap bújik elõ az egyik házból, szigorúan rájuk szól, és nekünk is int, hogy itt nincs fotózás, meg videózás, így nem erõltetjük, megyünk tovább. Késõbb ilyen tiltással sehol sem találkoztunk, ott fotóztunk, ahol éppen akartunk. Egy másik szerzetes is kidugja a fejét a faház ablakán és barátságosan mosolyog ránk, elég fotogén a téma, emelem is a gépet, szabad egy fotóra? hát int, hogy csak rajta. Az elõbbi mérges pap egy szót sem szól csak néz a szemével erõsen, de rajtunk egyelõre nem fognak a keleti átkok, így neki is integetünk egyet nagyon nagy barátsággal és diadalmasan elhúzunk.

Ahogy kilépünk az útra a Ngahtatgyi Paya éppen srévizavé szemben van. Itt már ab start le kell venni a cipõket, pedig maga az épület elég messze van, de amúgy nem probléma, mivel a színes csempével borított lépcsõ és járda jó meleg és tiszta is. A lépcsõ, illetve az út körül igazán szépen megcsinált parkszerû zöld van, virágok, banánfák, ami kell. Kis kályhában tûz ég (valamit melegítenek, amirõl egyet biztosan lehet állítani: azt hogy büdös), két kutya mászkál ráérõsen. Zsombort néhány kisgyerek bámulja tátott szájjal, de kapnak rá anyai engedélyt is, hogy megfoghassák valódi-e. A szép zöld szõnyegen, amit a Buddha szobor elõtt imádkozók kedvéért tettek fel egy kakas lépked peckesen (potty-potty!) –tehát olyan az egész, amilyennek egy igazi szent helynek kell lenni errefelé. Szép, nyugis.

Itt is van egy jó nagy Buddha, az LP szerint five-storey, de lesz még itt tízemeletes Buddha is, majd az utazás utolsó napjaiban –ha megérjük. Mellette jókora, kõböl készült szarkofágok, baromi jól néznek ki, tiszta moha az egész.

Úgy gondoljuk, hogy nem megyünk visszafelé a bejárathoz, hanem tovább megyünk elõre és lefelé a város felé: ha a templomon és a körülötte levõ fákkal teli parkos részen átmegyünk, biztos van valami kijárat arra felé is a túloldalán. Elkap minket egy faszi, mint kiderül, japán nyelven idegenvezetõ de persze beszél angolul is és õ is a Swedagon Paya-hoz igyekszik az esti imáját lebonyolítani és mi is ez a templomegyüttest terveztük még mai programnak, tehát vele tartunk. Nem kér semmi pénzt, csak egy kicsit beszélgetni akar, megyünk is egy darabig vele, de mi nézegetünk és így lassabban megyünk mint õ, udvariasan megmutatja az irányt és elsiet. Többen is mennek arrafelé, borotvált fejû szerzetesek mályva színû ruhában, és szintén borotvált fejû szerzetesnõk, rózsaszínben.

Délután fél hat körül van az idõ, a nap már eléggé lefelé megy a látóhatár szélén, kezd szürkülni minden de az esti kivilágításhoz még kicsit ráérünk, az idegenvezetõ szerint maximum fél órás séta innen a Swedagon. Meg aztán még mindég dögmeleg van, így semmi akadályát nem látjuk annak, hogy ne térjünk be egy „9-Stars”-nak címzett csapszékbe, ahol a helyi alkoholizálók olyan kitörõ örömmel üdvözölnek, amitõl Zsombor elõször totál pánikba esik, alig mer leülni: nem világos elõtte, hogy ez a nagy üvöltözés a barátság jele-é vagy pedig egy kiadós zakó bevezetõje. A kocsma elnevezése ugyan maga nagyképûség teteje, de a hely remek, jó szakadt, de ilyenkor ez kell. Még a pincér sem tud angolul, de a lényeget megérti és máris jön a csapolt. Kicsit késõbb pedig a szúnyogok, ami ráébreszt minket szent kötelességünkre, hogy mégsem berúgni itt mint az albán szamár, hanem felkeresni Yangon legszentebb payáját, méghozzá haladéktalanul. Még egy csöppet megdöntöm a kéznél levõ laposüveget a whiskyvel, mert az a sörrel együtt kiváló elegyet tud alkotni az emberben a PH érték viszonylatában, meg jót tesz a vallásos áhitat kialakulásának is, aztán érzékeny búcsút veszünk a közönségtõl, megígérjük, hogy visszajövünk, ha korábban nem, hát majd jövõre, meghát úgysem értik mit beszélünk, de legalább mi sem õket. Kiosztunk több tucat kézfogást és remek hangulatban elhúzunk.

Kisebb utcákon kanyargunk, majd rátérünk arra a széles útra, amelynek a végén már feltûnik a Swedagon. Délelõtt dél felõl közelítettük meg, most kelet felõl érkezünk, de mindkét irányból az út felfelé halad és a végén pedig ott emelkedik a dombon Paya, mintegy sugallva, hogy ez itt a csúcs, a legszentebb hely.

Ennek megfelelõen ahogy közeledünk, úgy nõ a tömeg. Árusok, nézelõdõk, hívek, szinte valamennyien helyiek, de itt már elõfordulnak turisták is, de egyáltalán nem zavaró mennyiségben. Nem lehet ellenállni az illatoknak, kicsikét eszünk, Zsombor banános palacsintát én pedig egy tavaszi tekercset. A kettõ együtt pontosan 100 kyatt-ba került, ami 10 dollárcentnek felel meg –és még valószínûleg felfelé is kerekítettek, mint általában a külföldieknek.

Cukornád préselõ masinát is látnunk: olyan, mint a mángorló, egy nagyobb kereket kell kézzel hajtani, két vashenger közé pedig be kelt tenni a cukornádat (ez nagyjából olyan, mint egy bambuszrúd) és végig préselve kinyomódik belõle a nafta ami elfogyasztható.(Ha az ember véletlenül ott felejtené a kezét, lenne ám vicces helyzet.)

Képeslapot is kínálgatnak, ahogy közelebb érünk a Paya-hoz, úgy mennek lefelé az amúgy is nevetségesen alacsony árral: talán fél dollár egy 10-es sorozat. Gyerekek is felnõttek is próbálnak ránk tukmálni belõle, de a minõsége nem valami jó, ráadásul mi úgyis fényképezünk, tehát minek. Harmadsorban még tegnap délelõtt már vettünk –hülye fejjel, a szállodában, 2 dollárért, de ott adtak hozzá bélyeget is. (Fel is adtuk a szálló halljában levõ postaláda igénybevételével: mind mai napig nem érkezett meg.) A naplómba felírom, hogy valaki ott azt mondta nekünk, hogy inkább felnõttektõl vegyünk, ne gyerektõl, ha már, mivel õk ezzel a keresetükkel talán a családfenntartók, de nem tudom, hogy ki volt és nem is tudom, hogy mi a helyes magatartás. (A feleségem szerint általában sem tudom, de most konkrétan sem.)

Ahogy ott állunk és eszegetünk, elénk toppan egy pasi, eléggé extravagánsan néz ki, jóval magasabb, mint az itteni átlag, a helyeiktõl eltérõ arcvonásokkal és jókora rasztás hajviselettel. „Free spirit” –van a faszi pólójára nyomtatva (errefelé egy nyomtatott póló nagy kincs!). „Szabad lélek” -mondja Zsombor fennkölten, de számomra ez a kifejezés elsõsorban az ingyenes szeszt jelenti, meg is tapogatom a fotós táskámban a whiskys butéliát, de hálistenek megvan. A faszi szétteszi a kezét, megállít bennünket és kérdezi, mi a vallásunk. Mondjuk, hogy keresztény, ahogy ez Európában nem minõsíthetõ nagyfokú kivételnek –hívjuk fel a figyelmét erre. De csak legyint, mutatja a nyakában függõ sokkarú Síva-medált, aztán kikap a zsebébõl egy kisebb feszületet, rajta Jézussal, egy másik zsebébõl pedig egy Buddhát, és még nyúlkál, hogy kivegyen valamit, talán a tudós Löw rabbit a Gólemmel, vagy egy lediétáztatott Liptay Claudiát –de nem találja. Sebaj, azt mondja hogy õ valamennyiben hisz, de van neki egy személyre szabott Szuper Buddhája –így fejezi ki magát-, ami ugyan csak 300 éves, de mindegyiknél jobb. Különösképpen nem érdeklõdünk a dolog mélyebb összefüggései iránt és búcsúzni készülünk, de még végezetül annyit köt a lelkünkre, hogy ennek a Szuper Buddhának a tanítása szerint ehetsz amit és amennyit csak akarsz, alkoholizálhatsz is kedvedre, mehet a szex orrba-szájba (ezt valahogy másként fogalmazta meg, de így tudatosult bennem), és drogozhatsz is, de egy az nagyon fontos: ne egyél halat. Egyszerû a képlet: no fish és üdvözülsz. Magára hagyjuk ebben a hitében.

A Swedagont nagyjából úgy kell elképzelni, hogy van egy fõ sztupa, és körülötte pedig számos kisebbfajta sztupa, meg épület, bennük mindenféle Buddha szobrokkal, vagy harangokkal, mindez persze a szabad ég alatt. Az épületek között a teraszok, járdák, terecskék végig márvánnyal vannak borítva, természetesen cipõviselés nem megengedett: néhány helyi mosolyog is rajtunk, ahogy ott caplatunk a feltûrt szárú nadrágban, fehér lábacskáinkkal. A bakancsokat felkötjük a kis hátizsákunkra, ami mindig nálunk van (benne a repjegyek, tartalék helyi pénz, biztosítási iratok, esõköpeny, whisky, WC papír és egy kis elsõsegély készlet: sebtapasz, Betadin). A hívek többsége persze nem hátizsákkal érkezik, így vagy a kezükben fogják a papucsukat (cipõt itt nemigen hordanak), vagy pedig berakják egy nejlonzacskóba. E nejlonzacskóra egy helyi kereskedelmi iparág is épült: még a bejárat elõtt kissrácok próbálják eladni neked a meglehetõsen használt állapotú zacsikat. De nekünk így felkötni egyszerûbb, mert akkor nem kell a kezünkben cipelni, nekem meg fõként egyszerûbb mert atyai paranccsal Zsomborral vitetem a hátizsákot is, rajta a két pár bakanccsal. Nem is lázong nagyon.

Belépünk a két õrt álló jókora sárkány között. Tekintélyt parancsoló oszlopokkal övezett lépcsõsoron lehet felmenni a fõ sztúpát körülvevõ teraszra. A lépcsõ két oldalán végig árusok: olyan zsúfoltság a mindenféle emléktárgyakat illetõen, hogy esküszöm, simán elmehetne az isztanbuli nagybazárnak is akár: ez a vásári felvezetés bizony elég durva egy szent templomot illetõen –fõként számunkra, akik megszokták, hogy a templomokban ha az utóbbi idõkben politikai szentbeszédek el is hangzanak, de amióta Jézus korbáccsal kihajtotta a kufárokat jeruzsálemi templomból, legalább az üzleti életnek nem színhelye a templom. (Véleményem szerint Jézus a templomban most politizálóknál szögre akasztaná a korbácsot és lángszóróval menne nekik.)

Szerencsére csak ezekre a bejárati részekre korlátozódik a bazár, de ez általános: késõbb is mindenhol találkoztunk ilyesmivel. És –õszintén szólva-, meg is szoktuk, ha az ember nem erre akar koncentrálni akkor nem is zavaró. Sõt, ha nem lenne, már hiányozna is: beleillik ebbe környezetbe, hangulatba. (Ejh! Be jól is hangzik ez a szó: kufár! Meg a: kupec! A Szíjjártó Péter is erre a bázisra építve lett dobogós a Kövér László Memory Club megmondóversenyen: „Méltatlan ez a népbutító kufárkodás és kupeckedés!” Tündéri pofa ez a fiú: hát nem cuki ahogy mondja, ott a képében a két jól érett ringlóval, ami azt a hamiskás mosolyt csinálja neki és megbírja állni röhögés nélkül? Mert én nem.

A központi sztupába itt sem lehet bemenni, lévén nincs is rajta ajtó: ahogy írtam, ide még építéskor teszik be a relikviát, aztán befalazzák. A környezõ kisebb templomokba be lehet menni; úgy nagyjából 130 ilyen van a nagy sztupa körül –nem semmi egy szám. A hívek a nagy sztupa oldalánál levõ oltároknál (lótuszvirág, elefánt, oroszlán, griffmadár, sárkány és Buddha szobrok) imádkozhatnak és égethetnek füstölõt, gyertyát, vagy pedig elmennek valamelyik melléktemplomhoz. A hét minden napjának megvan a maga temploma (szerdának kettõ is: délelõtt és délután), amit a napnak megfelelõ állatszimbólumok és szobrok díszítenek (tigris, oroszlán, elefánt agyarral és anélkül –ez a szerda-, patkány, tengerimalac, sárkány, griffmadár) és mindenki a születése napjának megfelelõ templomot keresi fel. Ezeken a helyeken szerzetesek is üldögélnek, és némi pénz ellenében osztják az igét, vagy imádkoznak a hallgatóságukkal.

Az utunk során a késõbbiekben láttuk, hogy a szent helyeken is köpködnek néha a helyiek, de nem olyan sûrûn, mint az utcán –a templom épület belsejében persze nem-, de itt teljesen tiszta padlózat. Mint már írtam, itt már találkozunk turistákkal, jelen esetben egy francia csoport szúr szemet: egy ürge közülük nyugodtan cigarettázik, hiába nézek rá szúrós szemekkel, hogy talán mégsem kéne, nem veszi észre magát. Akkor esik le egy kicsit a tantusz, amikor el akarja dobni a csikket, mert akkor jön rá, hogy mezítláb van, és úgy pedig kissé kényelmetlen úgylátszik eltaposni a parazsat. Hát odébb oson, és az egyik lótuszvirágos kõedény szélén nyomja el. Nesze neked kulturált Nyugat-Európa; az ilyen dolgokon fel tudom magamat húzni, pedig nem kéne, mert ahogy egy közkedvelt TV-show-ban mondta valaki: „vigyázni ke a gyomo-ridegemre, me inekcijón vagyok infartus végett.”

A Swedagon történetérõl már a ma reggeli séta kapcsán írtam, de milyen most, az esti fényekben? Hát egyszerûen remek. A fõ sztúpát körbe vevõ terasz félhomályban van, így a szépen megvilágított aranyszínû kupolák, a sok kicsi és a nagy csak úgy vonzzák a tekintetet. Kisebb, csúcsos építményekben Buddha szobrok üldögélnek, diszkréten megvilágítva, elõttük gyertyák és füstölõk és a csendesen elmélkedõ, földön kuporgó hívõsereg. A fények tompán tükrözõdnek vissza a fényes márvány padlózaton, amit csak a sztúpától sztúpáig lassan közlekedõ hívek sziluettjei és hosszan elnyúló árnyai törnek meg. Ameddig el lehet látni, mindenfelé a sztúpák hegyes csúcsai emelkednek a sötét éjszakai égbolt felé, egyikük szinte szürkén, az alig-világítás miatt, másikuk ragyogó fényesen, és mindegyiknél csillogóbban a központi sztúpa. Felettük a csillagos égbolt meg világít a hold is, amely még nem teli –majd lesz, és akkor is itt leszünk valahol errefelé… Harangokat kongatnak, füstölõk illata száll: bizony, itt le kell nekünk is ülni a meleg padlóra és nem számolni az idõt… Aki itt rohan, hogy elérje a buszt vagy a kifizetett félpanziós vacsorát a szállodában, semmit nem érez meg az egészbõl.

Lassan megyünk körbe, tovább. Egy pavilon mellett állunk meg, benne egy jókora harang, zöldes-kékes patinával borítva, amit nagy komolysággal kongatgatnak a mellé kitett fa hasábbal: szép, mély, telt zengése nagyon jól illeszkedik a hely hangulatához. A harangnak története is van:

Az elsõ angol-burmai háborúban a Rangoont 1824-tõl 1826-ig megszállva tartó britek kifosztották a Swedagont és a kincseit elhurcolták. Ezek között volt a Kelet azóta is egyik legnagyobb harangja, a négy méter magas, 38 cm-es falú, 23 tonna tömegû Maha Gandha harang is, amelyet Kalkuttába akartak szállítani. De elejtették a cuccot és a harang a Rangoon folyóba zuhant, ahonnan kiemelni nem tudták. A burmaiak felajánlották a segítségüket azzal a feltétellel, hogy ha ki tudják emelni, a harang visszakerül eredeti helyére –ebben meg is egyeztek. Ezek után a burmai búvárok számtalan bambusznádat csúsztattak az elsüllyedt harang alá, amely lassan a felszínre emelkedett. Ez az eléggé népmesei történet több okból is hihetõ: egyrészt nem is volt olyan régen az ügy, hogy sok torzítás lehetett volna azóta, másrészt a harang kétségkívül itt van a Swedagonban: a központi pagodától északnyugatra, ebben a külön pavilonban, aki akarja, megkongathatja. Amúgy a harang elõdjének van egy „vizes” elõzménye: a korábbi harangot, amely alig valamivel kisebb, 20 tonnás volt, 1608-ban egy portugál kalmár ellopta, hogy fegyvernek beolvassza (ez azért már egy kissé érdekes: egy húsz tonnás monstrumot elég nehézkes zsebre vágni és ellógni vele, de fogadjuk el a történetet így), nos a kis szemfüles kereskedõ hajója felborult a nagy súlytól és a harang a Pegu (Bago) folyóba veszett. Hogy ezt miért nem pickálták ki bambuszilag a helyiek, azt ugyan nem értem: ez a folyó korántsem akkora, mint a Rangoon folyó, de elfogadom ezt a fájdalmas tényt acélos lélekkel. Tegyetek Ti is így. Az is lehet, hogy kipickálták a helyiek, csak most ciki arról beszélni, hogy esetleg õk hasznosították valami praktikusra, tán ágyút öntöttek belõle mint a Gábor Áron, vagy jópénzért eladták színesfémként, amiért biztos adnak annyit, mint 30 méter nagyfeszültségû kábelért, rásülve egy szép szál odakozmált KolompárEde, amatõr megélhetési fémhulladék gyûjtõ.

A Swedagonban láttuk elõször az a széles körben elterjedt vallási szokást, hogy a hívõk tiszteletük, vagy valamilyen felajánlásuk jeleként egy hajszálvékonyra kikalapált aranylemezkét, egy kb. 5×5 cm-es, inkább aranyfüst vékonyságú aranyat ragasztgatnak vagy a sztúpa falára, vagy magára a szent szoborra. A feladat nem mindig egyszerû, mivel az amúgy vékony papírba csomagolt lemez annyira vékony, hogy ragad az mindenhová, legfõképpen a delikvens kezéhez aztán meg a szél is fújdogálja. De azért sikerülni szokott a mûvelet. Az aranyfüst lemezke készítését késõbb magunk is megtapasztalhattuk: muszály volt elmenni néhány üzembe („faktoli”) is útközben, mivel a sofõrünk kapott érte valami jutalékot, hagy örüljön –végül megérte, mert egyes helyeken valóban rendes termelõ munka folyt, de jópárszor csak a turisták kedvéért csinálták a megfeszített tevékenységet és ahogy kimentünk az adott terembõl, máris abbahagyták a munkát. Jókat szórakoztunk azzal, hogy váratlanul visszamentünk és akkor aztán volt nagy kapkodás újra. Ezekrõl majd még írok.

Van még más lehetõség is, hogy anyagilag levegyék a vallás kapcsán híveket. Belépõt ugyan csak a külföldieknek kell venni, meg video és fotójegyet is (a belépõt néhol csak dollárban fizetheted ezeknél a helyeknél, ami 5 dollár jelen esetben, a fotó/videojegy pedig 150 kyatt –ez bagatell), de árulnak mindenféle sorsjegyeket is, Buddha nevének folyamatos kántálása mellett. Nem értem, mi a szöveg, de talán csak nem a búcsúcédulák gyakorlatát folytatják itt? Ha veszel belõlük, Buddha segít nyerni pénzt, vagy netán örökéletet?

Az esti fényben elnézve a Swegadon fantasztikus hangulatát, a hívõk tömegeinek hullámzását, az imamormolások alapzaját, a füstölõket, a zenéket, a kis harangok csilingelését, tiszta idõutazásban van részem: Burma nagy tisztelõje, Rudyard Kipling, vagy egyik kedvenc elbeszélõm, Somerset Maugham idejében érezhetem magam. Maugham távol-keleti helyszínû novelláit amúgy már gyerekkorom óta nagy élvezettel olvastam, mindig irigyeltem azt a kort és a lehetõséget, hogy beutazhatta ezt a környéket. Az is biztos, hogy ez a misztikus, egzotikus vidék utáni vágyódásom alapjait valahol onnan tudom származtatni; ha valaki még nem olvasott Maugham-ot, mindenképpen tegye meg, aztán úgyis elindul errefelé… A világ persze nagyot változott azóta és biztos errefelé is, de a Swedagon és vele együtt a hangulat, a longyiba öltözött hívõk, a sáfránysárga ruhás szerzetesek és az arany pagoda csillogása valahogy ilyen lehetett akkor is. Amúgy, ha változott is a világ, Myanmarban nem olyan mértékben: legalább is nagyon sokszor kerültünk olyan helyekre, hogy lehettünk volna akár 100 évvel korábban is.

Én videózok, Zsombor fényképezget, de elég sötét van ahhoz, hogy állvány nélkül nemigen lesznek sikeresek a képek, kivéve amik a jól megvilágított, csillogó arany borítású kupolákról készülnek. Egy különösen sötét részen Zsombor állítja, hogy a kézben is megfog egy 1,5 másodperces expozíciót, így nem veszi elõ a kis fotóállványunkat és úgy fényképez le három imádkozó hívõt, a füstölõikkel. Itthon megnézzük a képet: mintha földrengés rázná az egész épületet, a Richter skála szerinti 5,6 fokozatban –hát ez nem jött össze. Zsombor persze megmagyarázta, hogy miért mégis.

Tök sötét van, amikor hazataxizunk a szállodába, egy kis uszi a medencében az esti kivilágításban, majd vacsorázni megyünk. A nagyobb utcákon még folyik rendesen az élet: teázgatnak, eszegetnek a kisszékeiken a helyiek. Gondolkozunk, hogy nekünk is itt kéne enni, de ismételten szembesülünk azzal, hogy ezeken a helyeken nincs sör, azt meg kár lenne kihagyni, így inkább a már megszokott helyünkre megyünk. Az étteremben most a helyeiken kívül 4 fehér is üldögél itt: három fiú és egy lány és úgy rémlik, hogy valahol már láthattuk õket. Ha igen, ha nem, amikor belépek köszönök szép tisztességesen külön nekik is, de csak bámulnak rám, mint a borjú az újkapura: aki hátizsákos, még nem feltétlenül udvarias is, vagy csak engem neveltek helytelenül a szüleim. A helyeik persze megint lelkesen üdvözölnek. Én a szokásos zöldséges kajámat kérem, Zsombor édes-savanyú változatot: remekül meg van karamellizálva a cukor, abban a szószban állnak a zöldségek, húsok –hát valami szenzációs íze van! Ebben a szakadt kocsmában pompásan fõznek –nem hiába van tele helyiekkel. A kajához jön automatikusan a hagyma is piros szósszal amibõl kénytelen vagyunk még egyet rendelni, mivel míg a fõételt várjuk, elfogy a sör mellé. Ez az akció sem sodor minket az anyagi csõd szélre, mert megint nem bírjuk elérni a számlával az 5 dollárt, pedig küzdünk érte, fõként sörfronton. Nem tehetünk magunknak panaszt érte.

Fél tízkor indulunk végül hazafelé. Kilenc után gyakorlatilag egy helyi sincs már a helyiségben, elmentek, de idõközben érkezett még egy három fõs, tipikusan hátizsákos társaság is: úgy látszik ez a hely nemcsak nekünk tûnt fel. Az utcán a kisszékes étkezõknél is alig vannak, de még mindig elég nagy a forgalom, a buszok indulását nagy kiabálás kíséri, még mindég nem férnek fel rendesen az utasok, így pont úgy lógnak fürtszerûen öten-hatan is egy-egy ajtóban kifelé, mint napközben: nagy a rumli, magyarán szólva. Ez amúgy jellemzõ minden nagyobb ázsiai városra, de igazából leírni nem lehet: meg kell tapasztalni. Mondom is az ezirányú kétségemet Zsombornak, hogy ezt bizony nehéz lesz élethûen visszaadni, leírni. Erre találóan azt mondja, hogy ez is olyan, mint a szex, írhatnak róla akárhogy, benne kell lenni a dologban, akkor érzed, hogy milyen is. Büszke vagyok a fiúra, a nevelésem nem veszett kárba, lám.

Ledõlünk az ágyra de még alvás elõtt van egy jóéjt puszi is, mármint