folyt

#56923 Hozzászólás

folyt

Október 21. Csütörtök

Fél hétkor kelünk, mert a tegnapi este elmaradt a csomagolás –nem mintha olyan sok dolog lenne, de idõ. Nincs ugyan több cuccunk, de a repülõúton a kishátizsákunkban utaztak a gyógyszerek, mert azoknál fontos, hogy ne keveredjenek el (jól fel vagyunk készülve gyógyszerileg, egy vakbélmûtét levezetésére talán nem lenne elég a felszerelés, de az alatt bármilyen gyomorpanaszra, izombecsípõdésre, fog-, fej-, láb- és fül- és hajfájásra, megfázásra, tüsszögésre és köhögésre, szem- és torokgyulladásra, izom-, sárga- és váltólázra több megközelítésben is van nálunk medicina), tehát ezek a gyógyszerek most a nagyhátiba kerülnek át és a kishátiban csak egy kis elsõsegély csomag marad: sérülésre sebtapasz és Betadin, rovarcsípés ellen kálcium, gyomorproblémákra Reasec, meg amúgy általánosan lázcsillapító, de asszem ezekrõl már írtam. A reggelinél teltház: japán csoportok, dögivel. Itt eszik két szerzetes is: az éjszaká valószínûleg nem ebben a korántsem spártainak mondható hotelben tölthették és a jelekbõl arra következtetek, hogy talán valaki meghívhatta õket. A pincérek amúgy is nagyon szolgálatkészek, de ezeket a papokat különösen nagy respekttel szolgálják ki és az asztaltársaságuk is nagyon ad a formákra. Nagy hajlongás a beszélgetés közben, még az asztalnál ülve is. A szerzetesek elég oldottan kezelik az egészet, megszokhatták a tiszteletet.

9-re beszéltük meg a taxissal az indulást, Zsombort fennhagyom a szobában és lemegyek a szálló elé, mert ha mégsem jönnek, nem akarok várni látványosan a cuccokkal: akkor úgyis ki kell találni valami más megoldást. De talán csak nem vernek át.

És nem! Ahogy kilépek a szálló ajtaján, már messzirõl integetnek, pedig még nincs is itt az idõ. Nagy kõ esett le s szívemrõl. Mondom, hogy mindjárt jönnek a csomagok, erre azt mondják, hogy rendben, de van egy kis probléma. Na, mi? Hát az, hogy tegnapról mára elromlott a taxi, sajnos. (Nabazdmeg –vélem én magamban: íme, a végén pukkanik az ostor!) Az arcom nem lehetett valami megnyerõ, mert egybõl mondják, hogy semmi baj, mert itt van a legjobb barátjuk, aki kiváló sofõr és õ vállalja az utat, a megbeszélt feltételekkel. A barát egy szimpatikus arcú, a hely mértékekhez képest kifejezetten magasabb, testesebb ürge, nem egy fiatal harcos, ötven biztos elmúlt, de a kor jelen esetben nem kizáró ok, nem nõi sofõrt választottunk, így hát ez nem számít. Meg aztán sok lehetõségünk nincs a választásra, vagy õ, vagy kezdhetjük elölrõl az egész útszervezést. Így aztán rendben levõnek ítélem a helyzetet: majd kialakul úgyis és ha késõbb lesz valami probléma, majd megoldjuk, gyerünk. Zsombor lejön a csomagokkal.

A szállást már rendben kifizette a VISTA itteni partnere, nekünk csak komplett egy dollárt kell fizetnünk, amivel a tegnapi e-mailozásért lógunk: mikor megérkeztünk ide, elnyomtunk egy rövid üzenetet haza, hogy megjöttünk.

(Állati mázli, hogy amikor mi itt voltunk Yangonban, akkor még nem zajlott le egy remek kongresszus, ahol Pelczné Gáll Ildikó felszólalásában szépen konkrétizált a polgári értékek tekintetében. Pedig ez a kedves hölgy tényleg a szívembõl beszélt, és elmondta azt, amit igazából nekem kellett volna leírnom ebben a hazamenõ e-mailban, hogy: ugyan mi itt rettentõ jól érezzük magunkat, miközben, Te meg, kicsike kis kedves felségem otthon maradottál, de –és itt kéne idéznem P. G. Ildikót, hogy mit is kínál jövõképként a polgári párt az emencipált nõknek: „Boldog az a nõ, aki pelenkáz, aki éppen fakanalat tart a kezében aki éppen vasal…” A pulpitus mellett Kiszel Tünde sírva jegyzetel.)

Miközben otthon anyuci a polgári zsinórmértékek szerint remélhetõleg derûs kedvvel vasal a fakanállal és pelenkázza az otthonmaradott kiskorút, aki ugyan már 14 éves, de ha egyszer pelenkázás van polgárilag elõírva: hát legyen, azalatt mi itt gyorsan megnézzük a gépjármûvet. Nem rosszabb mint az elõzõ volt -ez nagy szó!-, de nem is jobb, elfogadjuk, mit tehetünk. A tegnapi üzleti megbeszélésünk színhelyét képzõ teázóba hajtunk, ahol megtörténik az elsõ 300 dolláros részlet átadása. Õk visszaadják legépelve az útitervet, az is stimmel. Fotót készítünk, amin mi és õk –itthon látom a képen, hogy a fotózás alatt az új sofõrünk az aszal alatt számolja a köteg bankjegyet –a többiek biztos levették a maguk jutalékát, vajon mennyi maradhatott neki? A fotó nem volt ellenére a pasiknak de én kezdeményeztem, ugyanis ha valami gáz lesz útközben és valahol a pampákon elhagy minket a derék sofõr, legalább ennyit tudjak megmutatni a rendõröknek: ezeket a pasikat keresse.

Amúgy száz százalék, hogy ezek az ürgék eleve úgy tervezték, hogy ennek az új sofõrünknek nyomják át tisztes jutaék fejében az utat és az eredeti taxis pasi csak ott sumákolt nekik, de mi csak egyet kérdezünk, hogy beszél-e angolul? A kérdésünket ugyan egybõl nem is érti meg, csak néz rám értetlenül –ennyire rossz lenne a kiejtésem? mire a többiek kórusban rávágják, hogy igen, remekül beszél, igaz? igaz? igaz? lökdösik a sofõrt, mire ez is hevesen kezd bólogatni, hogy õ aztán remekül beszél, tényleg, yes, yes, yes. Jólvan.

Beszállás, indulás, a szervezõk még megpróbálnak egy kis prezentet kérni tõlünk, de elhajtódnak: épp eleget kerestek szerintem, ha meg valaki kap jattot, akkor biztos a sofõrünk lesz, nem pedig õk. De diplomatikusan annyit mondok, hogy majd ha rendben visszaértünk és találkozunk, akkor lesz prezent. Addig izguljatok. A sofõr indulás elõtt összeteszi a kezét, egy imát mond magában –ez itt általános, nemcsak az autó mûszaki állapota kívánja meg az isteni gondviselést. Nekünk meg annyit mond, hogy az õ autója a mi autónk is, mire én is nyalom egy kicsit a seggét és úgy reagálok, hogy itt nincs sofõr meg utas, nincs megrendelõ és szolgáltató, itten három igaz barát csinál egy közös körutat, így álljunk hozzá: kölcsönösen majd könnyekre fakadunk a nagy barátságtól meg a szeretettõl aztán végre indulás. Fél tíz van, délelõtt, elég gyorsan lerendeztük ezeket az apróságokat. A dolog úgy néz ki, mûködni fog: a csomagtartóban alig fér el a nagyhátizsák, úgy tele van benzines, olajos kannákkal; minden jel szerint itt komoly utazásra készülnek, ami azért megnyugtató.

Ím hát úton vagyunk, megszerveztük, minden rendben van és ki kell mondanunk, mégha fájó is: baromi jók vagyunk. Le is szögezem Zsombornak, hogy remekül fogjuk magunkat érezni -és ezzel a kijelentéssel mintegy a jövõbe mutatok, mert ez a jövõbemutatás nekem legalább annyira jól megy mint egy leninszobornak, de egyben féltõ szóval óvok is a túlkapásoktól: tehát csak óvszerrel!, akarom mondani csapd be jól az ajtót, nehogy kiess.

A forgalom nem túl nagy, de van, szép nyugodt tempóban hajt az ürge, ezt már szeretem, fõként a szíriai utam óta vannak fenntartásaim (Szíriáról van útleírásom az utazas.com-on, amúgy). Én vagyok a bátrabb, én ülök elõl, biztonsági övet némileg hiányolom, (megszoktam, hogy általában van, megaztán nem is annyira kényelmetlen, mint egy tolókocsi), a légkondit nem.

Elmegyünk a parlament épülete mellett –„most nem használják”- kommentálja a katonai diktatúra egynémely mellékhatását a sofõr, de különben kerüli a politikai témát a késõbbiekben is. Mi sem nagyon erõltetjük. (Nem mintha nálunk a demokráciában a parlamentet arra használnák, amire eredetileg kitalálták, mert anyázni meg hazudozni egy kocsmában is lehet, ámbár ott komolyabb következményekkel jár a dolog. Ez is megkülönbözteti a kocsmát a parlamenttõl, pont úgy mint ahogy egy szemléletes összehasonlítás világít rá, miben különbözik az igazi demokrácia a Kádár János-i népi demokráciától: a demokrácia az egy igazi baszás, a népi demokrácia pedig egy igazi kibaszás –már elnézést a szalonképtelen kifejezésért (szalonképtelen? -ez attól függ, milyen is az a szalon), de ezeket a szavakat szabad használni, mert ezeket még nem sajátították ki maguknak a pártok, mint például a magyar, polgár, luxusprofit, elkúrtuk vagy a szélkakas szavakat.)

A központi városrészt elhagyva kétszer három sávos úton haladunk kifele. A környezet rendezett, az út közepén füves, virágos, pálmafás elválasztó sáv. Van hely bõven, mert a forgalom elég gyenge, az is inkább buszok, teherautók. Ennek ellenére irgalmatlan büdös kipufogószag van, a csuda tudja, mit kevernek itt a gázolajba –hogy nem ízfokozót (pl. E621), az biztos. Lassan, nyugodtan hajt mindenki, és mi is. Nem is a gyorshajtásra figyelmeztet az út melletti jókora plakát, hanem hogy nem dobálj kifelé az ablakon üveget, mert balesetet okoz. A festõmûvész egy autóablakot, egy repülõ üveget és egy vérben fekvõ halott embert ábrázolt – a halott annyira élethû, hogy szinte megszólal.

Az úttest egyhangú szürkeségét néhol zebrának nevezett közúti gyalogátkelõhelyek színesítik. A kutya sem használja: minden gyalogos ott megy, ahol éppen eszébe jut de a sofõröknél a záróvonal sem okoz frusztrációt. Különösképpen ez nem zavaró, mert bár gyalogosok vannak, géperejû jármû a forgalom tényleg nagyon alig. (És baleset általában sem azért következik be, mert nem a zebrán közlekedünk hanem hogy éppen arra megy egy autó.)

Elõzni meg szinte nincs mit, ha pedig igen, szemben biztosan nem jön semmi. Személyautó mondhatni egyáltalán nincs –ez teljesen komoly. Pár nap múlva, amikor már fent voltunk Mandalay környékén megállapítottuk, hogy bár gyakorlatilag egész nap úton voltunk, összesen talán 4 –5 személyautóval találkoztunk, naponta. Ezek is turistákat vittek. (Büszkeséggel töltött el minket az a tudat, hogy a miénknél ócskább autót nem láttunk: a többi turista biztos irodán keresztül bérelte a sofõrt meg kocsit, és ezeknek az állapota azért megfelelõbb volt. De nézzük az ár-érték arányt: 600 dollár 18 napra; nagyjából 34 dollár/nap, benzinnel, sofõrrel. És ezzel az autóronccsal együtt. Ennyi pénzért ez jár.)

Ami forgalom van, azok teherautók, meg pick-up-ok, amelyek a rövidebb távú tömegközlekedést hivatottak lebonyolítani. Az utazóközönség fürtökben lóg rajtuk: egy ilyen kis pick-up platója amúgy sem egy táncterem, de elképesztõ sok ember zsúfolódik össze rajta: én legfeljebb 2×5 fõt tudnék elképzelni, egymással szemben ülve, azok is mélynövésûek legyenek, de itt a két szemben ülõ 2×8 fõs sor közé is bepréselnek még egy sor embert, a maradék pedig a tetõn, meg a kocsi szélére kapaszkodva utazik – csak a tetõn hatan, nyolcan. A kívülrõl való kapaszkodást a kocsi oldalához, tetejéhez rögzített madzagok segítik, ezeken csomók vannak, és tisztelt utazóközönség fürtökben lógó tagjai ezt jó erõsen megmarkolják, így csak a kanyaroknál lengenek ki, mint az ingaóra, de láthatóan élvezettel; ez egy ingaóránál nem feltétlen követelmény.

Ennek következtében ezeknek a pick-up-oknak a kikerülésénél jó nagy ívet kell venni, mert a pick-up kanyar nélkül is legalább kétszerese a normál szélességének és az utazók vérmérsékletétõl és izgága ficánkoló kedvétõl függõen is dilatál, elég rendes amplitúdóval. De, mint közlekedési eszköz, igen gazdaságos. Egy kis teherautócska elvisz vagy huszonvalahány embert: egyszer megszámoltam, amikor valamennyien leszálltak, de az is lehet, hogy még voltak üres helyek. A lányok-nõk többnyire ülnek, és mindig a fiúk, a férfiak a csimpaszkodók. Amikor ezeket elõzzük, a csimpaszkodó utazóközönség alaposan kiveszi a részét az irányításban: egyrészt üvöltöznek a saját sofõrjüknek, hogy itten elõzés lesz, másrészt nekünk integetnek, hogy mehetünk, nem jön szembe semmi. Erre a segítségre némileg szükség is van, mivel mint írtam, a kocsi jobbkormányos, míg a közlekedés is az, a sofõr tehát az út széle felöli oldalról semmit sem lát elõre, amikor elõzni kezd. A saját érdekünkben én is gyorsan felfogtam, hogy mivel én ülök az út közepéhez közelebb, részt kell vennem a közlekedésben, és amikor elõzésbe kezdtünk, intettem, hogy mehetünk. Szerencsére tényleg alig van forgalom.

Ahogy jövünk kifelé Yangonból, útépítést látunk. Nem viccelek, 10 év körüli gyerekek, -kislányok is- tolják a talicskákat, tele kövekkel. Ez a látvány most még újdonságszámba megy számunkra, de késõbb sajnos teljesen hétköznapi lesz: ahol csak látunk útépítést, vagy bármilyen nehezebb munkát, mindenütt ott vannak a kisgyerekek, meg persze a nõk. Az útépítést pedig ne a hazai viszonyok között képzeljük el: itt semmiféle gépesítés nincs, legfeljebb annyi, hogy a jókora szikladarabokat a teherautók valamikor leszórták az út szélére, és azt elsõ fázisként nagy kalapácsokkal szétverik apróbb darabokra a munkások, azokat pedig eltalicskázzák a tetthelyre a gyerekek. A végsõ alakítás itt történik: a lukakba beleborított köveket verik szét még apróbb darabokra. Ezt nevezik kõtörésnek, és a kevésbé civilizált korokban fegyencekkel végeztették az elmúlt századokban vagy a XX. században a munkaszolgálatosok és a koncentrációs táborba zártakkal a kulturált –Goethe, Schiller, Bach- Németországában). Most meg itt, megélhetési kényszerbõl.

Kissé botlott a nyelvem most, amikor azt írtam, hogy ne a hazai viszonyok közötti állapotokra gondoljunk, hát ezt azért egy kissé árnyalnám. Részem volt ugyanis megtapasztalni, hogyan is mûködik a kátyúzás az EU tagállam Magyarországán. Adva volt egy jókora luk, nevezetesen a Bajcsy-Zsilinszky út és a Báthory utca sarkán. Egy kora tavaszi délelõttön, amikor még jó hideg volt, megérkezett az útépítõk kisteherautója, ahonnan egy lajhár mozgását megközelítõ gyorsasággal pattant ki nagyfürgén három szaki és kezdetét vette a project. Az elsõ majszter kitett egy elterelõ táblát, a második lenyitotta a kisteherautó hátulját ahol zömök tömbökké összeállott, jó hideg bitumenes-zúzalékos útburkoló anyagrögök várakoztak érdeklõdve a sorukra. Ekkor lépett oda a harmadik delikvens, aki e kis csapatban a minõségi szakmunkát képviselte, szemrevételezte a gödröt és közben képzeletben hozzápasszintotta a bitumen rögök közül a legalkalmatosabbat. Szemlélõdvén az eseményeket az világos lett számomra, hogy ehhez a munkához nagyfokú térlátási készség és az ábrázoló geometria ismerete szükséges: hogyan illeszkedik a legjobban ez az amorf göröngy ebbe a tizenhatodfokú téregyenlettel sem leírható lukba.

A szellemi erõfeszítést tett koronázta, reá is mutatott a kiválasztott fagyott bitumen darabra, mire az egyik segéderõ leemelte a teherautóról a kiszemeltet, és belevágta a gödörbe, dááng. Ez egy kicsit még mozgott ide-oda, de az anyagmozgató team-tag egy jó nagyot belerúgott, mire nagyjából helyreigazítódott és elkussolt. Ez volt az a fázis, amit a szakkönyvek „Az anyag felhordása a felületre” fejezetben ismertetnek. A szakkönyv úgy folytatódik: „A simítás”. Ehhez a fázishoz már mind a hárman nekiláttak, és a hideg, összeállt tömbön felváltva addig ugráltak a durábel bakancsaikkal, míg az csak alig 5-10 centimétert emelkedett ki az úttest síkjából. A mûvelet befejezõdött, a többit majd elvégzik a ráhajtó autók, amelyek belenyomják erõsebben a lukba a trutyit („A komplettírozás” c. alfejezetben foglaltak szerint), aztán ami felesleg, azt meg úgyis lekoptatják és így megteremtõdik az egyensúly. Aztán a következõ télen úgyis kifagy az egész, lehet kezdeni elölrõl. Fix, nyugdíjas állás, a mai munkanélküli idõkben megbecsülendõ!

Amikor láttam a burmai útjavítókat azon elmélkedtem, hogyha ezeknek a szegényeknek lenne bitumenje, akkor a fentebb leírt mûveletet alkalmazva azért jobb lenne a hatásfok: egyrészt ebben a melegben az anyag mégiscsak megolvad és kitölti a rést, másrészt itt nincs fagy, ami kivigye, ám fordított esetben azt azért megnézném, hogyan passzíroznák bele a budapesti munkások ezeket a sziklákat a lukakba –de hogy nem vacakolnának az összetörésével, az biztos.

Amúgy lehet morfondírozni azon megint, hogy micsoda disznóság, hogy a multinacionális vállalatok harmadik-világbeli gyáraiban gyerekmunkaerõt foglalkoztatnak; hát igen, ha õk nem foglalkoztatják azt a gyerekmunkaerõt, akkor az a gyerek éhen mégsem akar halni, ezért itt szakadhatna meg a kõcipelésben… Sok lehetõsége nincs.

A kezdeti széles út elég gyorsan alig egysávosra szûkül –nem oda-vissza egy-egy sáv, hanem összesen egy! Mármint ami sávnak hívható: nagyjából egy sávnyi részen van így-úgy egybefüggõ aszfalt, szélebbre vagy csak összetöredezett darabjai vannak, vagy pusztán a luk-hátán-luk földes útszélen lehet menni. Így aztán nem csoda, hogy a sofõrünk úgy határoz, hogy nem kerüli meg balról az elõttünk haladó jármût, hanem adj neki, jobbról a buckákon tör elõre, csak úgy pattogunk az ülésen. És mindezt az 1. számú fõton –mi lesz itt késõbb?

Amúgy a sofõrünk neve Hla Win (WMB@mptmail.net.mn, telefon 01-541-606), 56 éves, saját bevallása szerint két diplomája van, egy jogi és egy fizikusi. A késõbbiek során még többet is megtudunk róla, miszerint az apja is ügyvéd volt, és ezt akart faragni a fiacskájából is, vitte is mindenhová magával. Win barátunk is erre a pályára lépett végül, de nem nagyon ment neki, így amikor az apja meghalt, átnyergelt a turizmusra és most szoros szimbiózisban az általunk megismert felhajtókkal („my indian friends”) turistákat fuvarozgat. Ahhoz képest, hogy nem túl fiatal, csak talán tíz éve nõsült, a felsége bírónõ (vajon a bíróság hogyan mûködik egy diktatúrában? -a kádár-rendszer magyarországi változatáról van némi fogalmam). Fényképet mutat a családról, ott állnak feszes vigyázban egymás mellett, a felesége sem egy sovány termet, és a kislányuk is jó húsban van. Mint késõbb kiderült, Win gyakorló buddhista, de a felesége és a gyereke keresztény, azon belül is baptista.

A baptistákkal szemben nekem némi averzióm van, lévén odahaza az egyik szomszédom nagyon hithû baptista –írtam is már róla egyik régebbi útleírásomban, õ az a Sárika néni, aki közös képviselõként bevezette a teljes pályás letámadást a lakókkal szemben, a derest és a spanyolcsizmát, de sietve leváltottuk és azóta oppozícióba vonult és nem hajlandó közös költséget fizetni. Pedig Sárika néni jó kapcsolati tõkével bír, ugyanis elmondása szerint napi interaktív kapcsolatban van a Mennyei Atyával így õ elsõ kézbõl és kétség nélkül tudja, mit is akar az Úr az Õ földi porszemeivel. Ilyen hinterlanddal felszerelkezve ez a derék, vallásos szomszédom bármely vitánk esetén közli, hogy elmegy a gyülekezetbe, ahol õ tótumfaktum és azért fognak imádkozni, hogy engem megverjen az Isten –most tényleg nem viccelek, így mondja. De! Most vagy nem hatékony az ima, vagy az Isten betudja a gyerekkori ministrálós karrieremet (ministr.csop.vez.) meg az egyházi gimnáziumi éveimet is valahol, netán az Istennek –egyelõre?- más dolga is vagyon. Vagy netán csak éppen egy kicsikét ver, hogy ne fájjon annyira? Mert ez kedves lenne tõle, mindenképpen. Bár az is lehet, hogy én védekeztem szakszerûen Sárika néni ellen: kivágtam az ajtóm elé egy fekete macskát a rontás ellen, és vízálló olajfestékkel ráfestettem a hátára, hogy „Sárika Sicc” és a fülébe beleszúrt rajzszögekkel rögzítettem is, hogy ott maradjon a helyén –eléggé fel is háborodott a Sárika Néni ezen, pedig a macska -jobb híján- fekete kartonpapírból volt kivágva. (Innen is látszik, hogy én odahaza sem unatkozom.) De Win-nek ilyen gondja nincs, azt mondja, hogy nincs vallási kérdésben probléma közöttük. (Próbálná meg Sárika Nénivel…)

Mint minden ázsiai sofõrnek, Win-nek is van egy füzetecskéje, amibe a hálás (és életben maradott) utasai írnak magasztaló szavakat. Helyeslõ fejbólintások közepette nézegetjük és ki is derül, ilyen hosszú útra még senkivel sem ment. A beírások egy Yangon belváros-reptér útitávtól maximum egy hetes körútig terjednek. Kibírja ez a kocsi egyáltalában ezt a közel három hetet, meg a kb.1.500 – 2.000 km-t? Abban maradunk Zsomborral, hogy a kocsinak mindig csak egy kilométert kell kibírnia, és ha azon túl van, akkor újabb egy kilométert, tehát mindig csak egyet, azt meg talán mégiscsak.

Miközben Win így mondja a magáét, kiderül hogy tényleg tud angolul, nincs is ezzel semmi baj, csak amikor mi mondunk neki valamit, elég nehezen érti: vezetés közben teljesen felém fordulva megismételteti, ha egyáltalán reagál rá.

És kiderült, hogy miért: Win barátunk tök süket, mint az ágyú. Nabazdmeg.

Most már egyértelmû, minek kellettek neki a felhajtók, azzal a szöveggel mégsem reklámozhatja magát, hogy „sofõr, kis testi hibával. 2000 km-es autókázáshoz turistákat keres, csak erõs idegzetûeknek –kalandorok kíméljenek”. A bal fülére totál semmi, de a jobb fülére hall valamit, ennek következtében ha szólunk hozzá, és látja, hogy mozog a szám, kénytelen teljesen elfordítani a fejét, hogy a jobb füle essen felém, mivel én a bal oldalán ülök. Ez az autó ugyanis szintén jobb kormányos, mint itt a többség, én az anyósülésen ülök, õ meg tõlem jobbra, szóval így, és ha valaki még most sem értené, ímhol legyen itt egy példa is: Tehát megyünk az országúton, és véletlenül mondok valamit, õ észreveszi, ezek után szinte hátra csavarva fordítja el a fejét az elõrenézéstõl mint egy uhu bagoly, és megpróbálja a számról is leolvasni, mi a fenét is akartam mondani. Közben pedig az autó megy, annak rendje szerint. Elõtte gyalogosok mászkálnak összevissza, motorosok kerülik jobbról-balról, gödrök lépten nyomon, aztán szembe is jövellhet némi teherautó forgalom: pillanatokon belül leszokom arról, hogy megmukkanjak. Ülünk ott nagy csendben, nézzük a tájat, és úgy kommunikálunk Zsomborral, hogy én balra kifelé nézek az ablakon és így szólok hozzá, mert akkor a Win nem látja, hogy beszélek. Hozzá pedig csak akkor szólunk, ha a kocsi áll, mert kedves az életünk –egyezünk meg Zsomborral, aki a hátsó ülésen viszonylagos biztonságban érzi magát. Majd elmúlik, de ezt még nem tudja. Amúgy nincs para, szépen megyünk, haladunk a terv szerint és ennek igen örülünk.

Win különben igen büszke az autóvezetési tudományára, mondja hogy õ már megélt 56 évet, nem úgy mint a többi fiatal sofõr, tehát megvan a puding próbája: túlélte, tehát jól vezet. Egyelõre az út még se nem emelkedik, se nem nagyon kanyarog és forgalom nincs, így elhisszük neki a rettentõ nagy autóvezetési tudását.

Jó egy-másfél órás utazgatás után, letudva kb. 80 km-t forgalmas csomóponthoz érünk, Bago városának szélén válik ketté az út. Az 1. sz fõút észak felé megy tovább, Mandalayba, a másikon az úti célunk, Kyaiktiyo van 120 km-re. Az elágazás környékén nagy a rumli: bódék tömegével, emberek, állatok. Win –és késõbb is ezt szokását megtartja- az eddigi nyugodalmas pilinckázás helyett gázt ad, és mint egy kóbor rakéta süvít bele a tömegbe –csak úgy ugrálnak szerteszéjjel az emberek, akik ráadásul elég gyanútlanok is, hiszen alig van autóforgalom és egyszerre csak nyakukon tatár! Win a dudát is nyomja, ahogy csak bírja, de nagy hanghatás nincs, némi reszketeg brekegésre futja csak a technikából.

Bago-ba most nem megyünk be, hanem majd visszafelé, így most elhagyjuk a várost, a körülményekhez képest szinte optimálisan: semmi állat vagy emberáldozat. Az út minõsége tovább romlik, még több a kátyú, és még inkább keskenyebb az egész. Ha jön szembe valami teherautó, mindkettõnknek le kell húzódnunk az út szélére, ami aztán minden, csak nem sima. Nagy gödrök, jókat döccenünk bennük. És ekkor, mint egy délibáb, egy többsávos autópálya belépõ kapuja magasodik a pusztában, mint egy diadalív semmi közepén. Na majd most, biztos lehet majd ezután hajtani –vélem én. És láss csodát: ahogy áthajtunk a kapun az út csontra pont ugyanúgy folytatódik, mintha misem… Tehát az autópályából a legfontosabb készen van: a kapu, elõtte–utána pedig ugyanaz: folt hátán folt, luk hátán luk az úton. És ilyet többet is láttunk az utunk során: autópálya egy méter sem, de kétszer négy sávos beléptetõ kapurendszer az igen. Nagyon komikus.

(És én még eleinte azt hittem, hogy egy autópálya kapu majd javít az út minõségén –de ne tépjünk fel hegedni látszó lelki sebeket: legyen annyi elég, hogy ezt hittem és nem volt igazam. Méghozzá! De errõl késõbb.)

Fizetni amúgy elég gyakran kell útközben, nemcsak ennél az „autópályás” résznél. Sok város elején-végén bódé van, kezdetleges sorompókkal felszerelve, de elõfordulnak ezek a pénzbeszedõ helyek a hidaknál, vagy akár bárhol is: mindenesetre úgy 40 – 60 km-enként fizetni kell az áthaladásért. Nem egy nagy összeget, 10 – 20 Kyat-ot, de hogy éppen hol mennyit, az nem bírtuk megfejteni. Sokszor nincs leengedve a sorompó, itt Win nem is lassít, hanem kitartja a kezét, amiben jól láthatóan lobog a bankjegy. A pénzbeszedõ egység általában több fõnyi legénységébõl erre az egyik srác feláll, és miközben az autó svungosan halad, megtörténi a pénzátadás, kéz a kézbe, röptében.

Már amikor, persze. Win ugyanis jó humorú fickó, és nemegyszer nem adja át a pénzt, hanem miután átvágtatunk az elképedt tekintetû pénzbeszedõ srác elõtt csak úgy elengedi a levegõbe a bankjegyet, kotorásszon utána aki akar a porban. (Nézünk hátra, persze a szerencsétlen fiú ott nyeli a port, mi kikaparja valahonnan, ahová elfújta szél.) De ez a jobbik eset, mert Win nemegyszer csak lenghet, aztán miután már átértünk a sorompó alatt, szépen behúzza a mancsát, és a pénzt nagy mosolygások között visszadobja a többi közé, a kesztyûtartóba. Mögöttünk nagy üvöltözés, de ez nem zavarja. (Elõfordul még: két bankjegyet tart a kezében, a kisebbik címletet gyengén fogja, nagyobbikat erõsen, hát persze hogy ez utóbb valahogy, hogy-hogynem, ott marad a kezében. Azt hiszem, ami kunsztot be lehet mutatni ebben a mûfajban, azt bemutatta. És szemmel láthatóan élvezettel ûzi.)

Egyszer cseszett csak rá, pontosabban majdnem, de ez jóval késõbb volt: egy rövidebb hídon mentünk volna át, a sorompó fel volt húzva, így Win elõadta az „itt a piros, hol a pirost”, meglengette a pénzt és nem adta át. Igenám, de a srácnak volt egy sípja, meg is fújta rendesen, és a híd túloldalán is volt egy bódé, ahonnan vagy hárman rohantak ki lecsapni elõttünk a sorompót jelképezõ girbegurba falécet. Nagy fékezés, csúszkálás, épp hogy meg tudunk állni, hogy ne szaladjunk bele; én már tettem magam elé a kezemet –sem a fék, sem a gumik állapota nem volt nagyon alkalmas a hatékony blokkolásra. No, ekkor azt hittem, hogy mostan itten nagy-nagy verés lesz, de semmi: Win mintha misem, és udvariasan kipengette a pénzt, személyzet sem ágált a történtek miatt, majd minden következmény nélkül mehettünk tovább. Ez a sorompó lecsapás nem egyedi dolog volt, pár nappal késõbb elõttünk egy motoros próbálkozott fizetés nélkül átslisszolni, de a kezelõ legénység résen volt, és le is lekapta volna a motorról a fiút a villámszerûen lecsapott sorompó, de õ nagyfürgén lepattant a nyeregbõl, és csak a felborult motor suttyant át a léc alatt. (Limbó hintó, a’la Fenyõ Miklós: „Vigyázz, lejjebb is megy még a léc!Aki átbújik a HÉV alatt, úgy hogy a feje a helyén marad, az velünk jöhet.”- szóval nagyjából így szólt Fenyõ Miklós, meg nekem egy jól becsavart haverom mondta a friss csajának akció közben, hogy lejjebb is megy még a limbó léc –ki is lett rúgva azonnal. Mert hát szerelem sem tarthat örökké.) Mindenesetre az látszik, hogy Myanmarban a közlekedõk-sorompósok csatájában a felek komolyan veszik az ütközeteket.

Néha katona vagy rendõr is volt ezeknél a pontoknál, de akkor nem volt cicózás, rettentõ szabályosak meg szerények voltunk, mosolyogtunk gyönyörûségesen a marcona harcosokra. Az útdíjért cserébe jegyet vagy bármilyen bizonylatot nem adnak, de a bódéban egy vagy két nõ is üldögél, akik azonnal elkönyvelik a bevételeket. Külön katonai ellenõrzõ pontok is vannak, nem túl gyakran, de azért akadnak. Kezdetlegesen falécekbõl úgy-ahogy összeütött, szögesdróttal kicsipkézett akadályok között kell szlalomozni, míg oda nem érünk a silbakhoz. Okmányellenõrzés, nekünk nem kell, de Win még az út elején beírta a füzetecskéjébe, ki is vagyunk, honnan jöttünk és ilyenkor mindig magyarázza, kiket is visz. A katonák helyeslõen bólintanak, de egy szem barátságos tekintetet el nem eresztenének, nemhogy olyan bûbájos mosolyt, amivel mi bombázzuk õket. Aki katona, az kemény.

Amúgy Win az én nevemet szépen kiejti, le is írja de Zsombor kissé már zavarba ejti. Mondtam is neki, hogy nálunk vannak ilyen nehéz szavak például Moszkvics-slusszkulcs, vagy éppen Pokrivtsák Mónika –ez utóbbira Win szó nélkül nyújtja a füzetét, hogy inkább én írjam be azt, hogy Zsombor.

Myanmarnak ez a része sík. Rizsföldek, bennük itt-ott pálmalevéllel fedett kunyhók, lakásként funkcionáló házikók, egy-egy ligetesebb rész, pálmafákkal, amelyekbõl elég gyakran fehére festett, apró sztúpák csillogóan aranyozott kupolája tûnik elõ, egymás mellett több is. Nagyon kellemes színösszeállítás a sárgás, lekaszált rizsföld, a zöld pálmafák és a fehér-arany sztúpák együttese. Myanmart az ezer pagoda országának írják költõi vénával megvert utazási irodások, és nagyjából meg is felel ennek a nevének, csakhogy a szám nem stimmel, mert nem ezer, hanem tízezer! Kisebbek, nagyobbak, lépten-nyomon.

Bago után nem sokkal megállunk egy nagyobb sztúpánál. Bent nincs sok minden érdekes, gyakorlatilag nem is sztúpa, csak egy tíz-tizenöt méter magas ülõ-mosolygó Buddha szobor és a fölé épített tetõ, de a környéke jól néz ki a maga elhanyagoltságában: embernél is magasabb bozótos, fás, távolabb rizsföld. Eddig ami sztúpát vagy szent helyet láttunk, az mind városban volt, így ez másféle környezet, járjuk inkább körül. Ha már körüljárás, úgy döntök, hogy egy bokor csendes magányában pössentek is egyet –Zsombort is invitálom, de õ aggódik, hogy valaki meglátja –nos, a bivalyokon kívül nincs itt a kutya sem, és az elhatározásomat tett követte. Megkönnyebbült lélekkel sétálok tovább, ezalatt Zsombor felfedezett egy bodegát, ami vélhetõen mint klotyó mûködik, úgy 50 méterre a szobor mögött, úgy érzi, eljött az õ ideje is. Sokat nem használhatják, mert elég elhanyagolt körülötte a növényzet, de a fûben egy ösvény van odáig kitaposva, így Zsombor él is a lehetõséggel. Nem is figyelek rá, nagyfiú már, elbír a céleszköz kezelésével, amíg nem kezd kiabálni, hogy jöjjek. Na mi van? Hát csak jöjjek, mutat valamit. Oda megyek, a klotyó ajtaja egy résnyire van csak nyitva, nézzek be, mondja a srác, de ne nyitogassam nagyon az ajtót, szerinte. Mivel õ eléggé hátra van húzódva, ettõl én is egy kissé óvatosan kukkantok be a félhomályba: egy kis idõ, mire a kinti tûzõ napsütéstõrõl megszokja a szemem, hát nincs abban a kis szûk helységben semmi érdekes, csak egy luk, ami maga WC-funkció megtestesítõje, mellette egy beton vályú, amibõl lehet meríteni az öblítéshez ha lenne benne víz de nincs, csak egy kígyó, amint éppen egyenesen felemelt fejjel szembenéz velem … Hú, azannya.

Zsombort sokszor izélgetem a nagy óvatosságai miatt, mert én biztos, hogy nem sokat gondolkoztam volna azon, hogy bemenjek ha a szükség úgy diktálja, de a fiú nagy óvatos és most igaza is volt, mert kétségtelenül meg vagyon írva az LP-ben is, hogy Myanmarban fordul elõ az egyik legtöbb halálos kígyóharapás a világon; ez pedig azt feltételezi, hogy vannak errefelé kígyók, méghozzá mérgesek és hogy harapnak is –jobb az óvatosság, most megtanultuk, a keservit a büdös kígyójának, alaposan rám ijesztett. És tutti, hogyha Zsombor csakúgy besétál, megharapta volna azon a szûk helyen és akkor aztán nézhetjük magunkat. Na, ez jó nagy beszarás volt. Zsombor, mint életmentõ és felfedezõ arcán nincs nagy öröm, és én sem nézhettem ki valószínûleg sokkal jobban. Ezek után az ösvényen is úgy mentünk vissza a sztúpához, mintha tojásokon lépdelnénk, de úgy látszik, sztúpánként csak egy kígyó a helyes mérték, legalább is több nem tûnik fel színen. Zsombor úgy dönt, hogy ezek után neki nem is kell annyira a pöss –kiizzadta ijedtében?-, de én azért örülök, hogy a bokor takarásában már lerendeztem az ügyet, mondom is neki, csak hogy csökkentsem a nagy önbizalmát: rutinos ázsia-járó ember nem megy be susnyákos közepén álló klotyókba, megtanulhatnád. Csúnyán néz rám, de nem szól semmit, alaposan megijedt a fiú de mit tagadjuk, én is -kissé. (Persze ennek nyíltszíni beismerésére csak akkor vagyok hajlandó, ha a felhúzott kakassal a tarkómnak szegezik Orbán Viktor összegyûjtött aranyköpéseit.)

Hogy milyen kígyó volt, nézte a csuda: egyrészt elég félhomály volt bent, másrészt a kígyóból csak a fejét, meg a elsõ pár centimétert lehetett látni, a többi a vályúban volt, de elég volt ennyi is belõle, meg nem is volt barátságos a tekintete és mi nem ismerkedünk barátságtalan idegenekkel. Fõként pedig aranyszabály a trópusokon, hogy nem fogdosunk semmi olyan élõlényt, amelynek kettõnél több, vagy annál kevesebb lába van.

Dél valamivel elmúlt, indulunk tovább. A kígyóról egy szót sem szólunk Win-nek, egyrészt minek, másrészt kissé idõigényes lenne mire szépen artikulálva elmondanánk. Amúgy Win-nel remekül választottunk, szolgálatkész, kedves, de túlzásba vitt módon udvarias: például ahogy megyünk a kocsihoz, már pattan is ki, nyitja elõttünk az ajtókat, pedig korban vastagon õ a legidõsebb –az utazás teljes idõtartama alatt, minden nap elmondtuk neki, hogy ez nem kell, ne csinálja, de nem hagyja magát zavartatni –így szokta meg. Szóval van annyira udvarias, hogy biztosan teljesen végighallgat, válaszol is rá valami okosat, addig pedig áll a kocsi, mert menet közben nem beszélgetünk. Szóval, inkább gyerünk, mert még ma fel akarunk jutni Kyaiktiyo csúcsára.

Idáig sem volt valami nagy forgalom, de Bagót elhagyva ezen az úton szinte tényleg semmi. Ennek ellenére, viszonylag gyakran lehet látni lerobbant teherautókat, helyi távolsági buszokat. A sofõr tökig olajosan hever a gép alatt, az utazóközönség pedig az út szélén guggol, a fák árnyékában. A sok mûszaki hibás jármûbõl megint csak arra következtetek, hogyha megpróbáltuk volna ezekkel bejárni a tervezet útvonalunkat, a felét sem bírtuk volna. Nem elég, hogy az út pocsék, de folytonosan lerobbannak a buszok. Nem egy esetben a sofõr is ott aludt a kocsi alatt, a kerekek nagy fahasábokkal kitámasztva, és gondolom várta a segítséget –és az biztosan nem egy gyors dolog errefelé, mire fából kifaragnak egy tengelyt vagy netán egy komplett motort.

Kis falvakon megyünk keresztül, még a szokásos pick-up-okon kívül –azok is csak elvétve- triciklisek szállítják a jónépet: a sofõr teker, az oldalkocsiban fadeszkákon ülve egy vagy két ember kucorog. Itt nem a turizmusra vannak ezek kitalálva egzotikus népszokásként, hanem a mindennapi élet. Az út mellett pocsolyák, dágványok, bivalyokkal, kacsákkal, a sáros lében kagyló, rák vagy kishalak után tapogató emberek tüdõzik a pocsolyagõzt.

A kisebb folyókon nagyon kezdetleges hidak visznek át. Azt nem állítanám, hogy alulmúlják például a kambodzsai Siem Reap- thai határ útvonalon levõket, de ezek sem többek egy rozsdás vasvázra keresztben rárakott, a melegtõl olvadt, szurokkal átitatott, ragadós fahasáboknál –billegnek, jókora rések vannak közöttük, de át lehet menni rajtuk. A nagyobb folyókon komolyabb hidak vannak, rendesen megtervezett acélszerkezettel, ezekre Win azt mondja, hogy még az angol gyarmati idõkbõl valók. Néhol a közepén vasúti sín is van. Ezekre vigyáznak is, elõtte utána katonai ellenõrzõ pont, rajta pedig 20 méterenként homokzsák mellvédes katonai õrhely.

Ilyesmire csak nagyon kis gyermekkoromból emlékszem, amikor még a gaz imperialisták és alávaló csatlósaik, a burzsoázia bérencei és a horthysta fasiszták szekértolói (kiegészítve a jugoszláv láncos kutya, Titó settenkedõ ügynökeivel és Rajk kémbandájával) a szocialista fejlõdés útjára lépett haladó országok dolgos népét akként akarta fondorlatos módon meggátolni a kommunista társadalom elérésében, hogy gaz szabotázsakciókat terveztek! De amely üzelmek megvalósítását az öntudatos munkásság, a népnyúzó kulákoktól megszabadított nagyüzemi parasztság, valamint a velük szövetséges haladó értelmiségekbõl összeállt élcsapat (a PÁRT!) még élebb csapata, a munkásõrség és a rendõrség lankadatlan figyelme le nem leplezett, majd eme vasököl kíméletlenül le nem rántotta a leplet az osztályárulókról és méltó helyükre nem juttatta ezeket az acsarkodó, rühes kutyákat! Szóval, akkoriban, az emlékeim szerint hasonló õrség állt a magyar vasút Gátér-Csongrád-Szentes stratégiailag kiemelkedõ szárnyvonalán elhelyezkedõ Tisza hídon, talpig fegyverben.

Az úton teherautó platókon munkából jövõ-menõ emberek rázkódnak. A nõk itt is ernyõt tartanak a fejük fölé: tudjuk, a szép világos bõrért. (Ámde hasztalan –vélem én továbbra is.) A kisebb városokban gyakran találkozunk iskolába menõ-jövõ kisgyerekekkel, és ahogy szinte mindenhol ezen az égtájon, ezek is egyenruhások, szépen gondozottak. A kisebbek (fiú-lány egyaránt) zöld longyiban, a nagyobbak barnában vannak, és mindenki fehér inget hord.

Az országutak szélén gyakran feltûnnek mindenféle csicsákkal feldíszített, pálmalevélbõl készített bódék, amelyekbõl nagy, szürke megafonokból csak úgy harsog a zene meg vallási buzdítás, elõtte pedig alamizsna gyûjtõ köcsögöket rázogatnak, többnyire lányok, asszonyok, szerzetes-tanuló gyerekek. A szerzeteseknek gyûjtenek. Idõközönként –talán évente kétszer- van ilyen gyûjtési akció, aminek a bevételébõl a szerzetesek ruhát, meg tartósabb cikkeket kapnak. A mi sofõrünk –mint késõbb kiderül- eléggé vallásos, de a vele töltött három hét alatt egyszer sem állt meg, hogy adjon –úgy látszik errefelé is egy dolog a vallás, a másik pedig az egyház anyagi támogatása. Ezek a gyûjtögetõk amúgy eléggé erõszakosan nyomulnak, az amúgy is keskeny utat jól leszûkítik, ahogy egyre jobban elõre nyomakodnak, az edényként rázogatva. De erre Win-nek megvan a maga megoldása, gyorsít, dudál és a gyûjtögetõk nem szeretnének öngyilkosok lenni, így inkább szétrebbenek. Visszanézve látjuk, elég csúnyán néznek utánunk, de rajtunk szerencsére továbbra sem fog a helyi átok. Mi, mint autósok tehát meg tudunk lépni az adakozás elõl, de autó kevés van, így a biciklisek képviselik a fõ bevételi forrást. Úgy látom, nemigen van képünk nem adni. A biciklik amúgy elég jól ki van használva, nemegyszer ketten ülnek rajta: az elsõ teker, a mögötte ülõ pedig tartja az ernyõt a nap ellen.

Egy nagyjából 20 – 25 méter széles, világosbarnás, sáros folyó mellett egy kis vendégfogadó árválkodik az út szélén. Egy üdítõre megállunk –Cola, dobozos- és közben legalább lehet nézegetni a folyó életét. Ahhoz képest, hogy milyen keskeny, elég mozgalmas. Sajkások evezgetnek nyugodtan, a túloldalon a cölöpökre épül kunyhók, körülöttük pálmafák, banánfák, mögöttük rizsföldek, elõttük gyerekek rajcsúroznak a vízben, halász próbálkozik egy dobóhálóval némely sneciket kifogni, egy faszi áll derékig a vízben és a maga elõtt úsztatott mûanyag lavórba gyûjtögeti mindazt, amit az iszapos fenékrõl kikotorász: kagylót, rákot. Jellegzetesen kelet-ázsiai mindennapi látvány.

Mert egyszerû dolog ez: ahol valami víz van, ott valami vízi élõlénynek is kell lenni. Nem is értem, odahaza miért nem erre épít a mezõgazdasági szerkezetváltás: ahol most árvíz/belvíz/fejvíz van, ott mától fogva legyen: halastó! Gát felépítésével ne keresztezzük az Úr Szent Akatttyát! (Halastónak leginkább Buda városának Pest nevû csatolmánya lenne erre a legalkalmasabb; az ott élõ panelprolikért nem kár, a betelepített halakkal pedig simán meg lehetne egyezni: metrót nem használnak, anyagilag elég nekik a 13. havi tubiflex, kulturálisan pedig minden ponty kap egy jegyet a Nemzeti Színházba, bármelyik Kerényi-rendezésû darabra. De csak akkor, ha nem dumál vissza! Tátogni –csakis visszafogottan, és nem provokatívan!- megengedett.)

Amíg üldögélünk a folyó melletti kiskertben levõ asztalok mellett, vallási felvonulás halad el az úton. Több pickup megy egymás után, szépen lassan, fürtökben lógó emberekkel, az elsõ szépen fel van díszítve és hangosbemondóból hintik az igét. Késõbb is látunk hasonlókat: így néz ki, amikor a hívõk egy faluból osztálykirándulásra mennek valamelyik közeli szent helyre.

Egy kis pihenõ után újra útnak indulunk és kora délután be is futunk abba a Kyaikto nevû faluba, ami a szent szikla hegyének (aminek a neve az eléggé hasonlító Kyaiktiyo) lábánál van, ahol legelõször is szállás után nézünk. Ebben a falutól úgy 12 km-re van egy Kinpun nevû bázis kemping faházakkal, amirõl többen is írtak: innen kb. 10 km felfelé gyaloglással lehet feljutni.

De mi nem itt fogunk aludni , mivel a falut választottuk. Itt az LP 6 dolláros szállásokat ír, de ilyen már nincs: 15 dolcsi alatt mindenki csak mosolyog, hogy az már bizony régen volt. Késõbb majd látható hogy tudunk mi alkudozni, de tényleg ez a helyzet: saját fürdõs, légkondis szoba ez alatt az ár alatt nincs -nem mintha ez drága lenne, de azért mi megpróbáltuk. Tudomásul vesszük, nem pityergünk.

Végül elfogadjuk Win ajánlatát és az út során a késõbbiekben is úgy lesz, hogy õ mutat olyat, akinek van saját fürdõje meg légkondija és az ára nagyjából 15 dollár, de ha nem tetszik nekünk, majd nézünk mást. Itt is elfogadjuk végül az általa javasolt Sea Sar bungalow-együttesben levõ házikót. Egy fürdõszoba –jó nagy, de minek?-, egy szoba –az is jó nagy, de minek?-, elõtte egy kis veranda -de minek?-, rajta egy pad –na ez már lényeges, ide lehet ülni, kezünkben a sörrel.

A házikókhoz tartozó éttermében ebédelünk a szokásos rizses, tésztás, zöldséges kaját, amelyhez a vendéglõs külön nagyrabecsülése jeléül ajándék levessel is megtisztel. A leves neve thai soup, ilyen nevû lét mi már ettünk Thaiföldön is, de itt más lehet a szakács: a leves íze tökéletesen visszaadja a langyos vízben kiáztatott felmosórongy és a szétrohadt nyers kagyló ízvilágának sokszínû kaleidoszkópját -valószínûleg azért, mert a kagylókat ezekbõl a pocsolyákból szedegetik elõ, és ezek bizony némileg elütnek a norvég fjordoktól. Nagy hálálkodások közepette otthagyjuk nekik, rohadozzon náluk tovább.

Mindezek ellenére nagy a barátság, és megpróbálnak kommunikálni is, de nemigen megy nekik az angol, és hogy tele van a képük bétellel az sem segíti elõ a gondolatok tökéletes áramlását. A bétel amúgy kellemes zsibbadtságot okoz, meg jól le is tompítja a népet: állítom, hogy például Brezsnyev elvtárs államilag dotálta volna a kenderszívást például, még a mai napi is áll a szovjet diktatúra és mindenki boldogan építgetné a szocializmust: élünk, alélunk, jól vagyunk, nem heveskedünk. Nem beszélve arról, hogy bétellel teli képpel nem lehet érteni, mit is mond a másik, így például, ha valaki azt mondaná, amit a Schmidt Pál mint a jelenlegi olimpiai bizottság vezetõje, meg fidesz alelnök és anno mint a Kádár rendszer megbecsült kádere (eggyajelszón kabéke), amikutyánkkölke régi derék kommunista –de ez a konfúz múlt és jelen kettõse korántsem zárja ki egymást, mint látható. Tényleg, van arra valami arányszám, hogy hány év csontig hatoló polgári seggnyalás kompenzál ki 30 év kommunista múltat? Szóval ez a Schmidt et. nem mondaná március 15-e apropóján, hogy a szoci kormány nemzetáruló, csakazért, mert a népszavazás kapcsán nem jött össze az a nagyívû elképzelés, hogy a polgári körösök hozzanak magukkal még egy embert a magyar parlamenti választásokra, történetesen Romániából, pedig milyen jó ötlenek tûnt! Vagy ha mégis mondaná ezt ez a Schmidt Pál, történetesen bétellel teli képpel mondaná és így legalább senki nem értené: a hívek meg úgyis lelkesen megtapsolnák mert arrafelé ez dívik.

A leves miatti csalódottságot feldolgozandó kapunk egy fokhagymás, hagymás, apró zöldpaprikás savanyított szószt: én óvatosabban öntözgetem a rizsemre, de Zsombor fatalista lett a posványkagyló íz után és minden mindegy: egy az egyben bekapja a kis paprikát és huszárosan ráharap. Az arcára kiülõ látványból, valamint a fennakadt szemeibõl a tárgyilagos szemlélõ arra bír következtetni, hogy ez a paprika nem tartozott ahhoz a fajtához, amelyre azt szokták írni: „Édesnemes, csípõsségmentes”. Elkövetem azt a hibát, hogy baromi jól szórakozok az eseten, így Zsombor megsértõdik: kénytelen vagyok én is enni a paprikából, az együtt sírunk, együtt nevetünk elv alapján. De a sors igazságtalan: az én adagomban egy szemernyi csípõs nincs, de kénytelen vagyok úgy tenni, hogy jaj de erõs, hogy Zsombor lelkében helyreálljon a béke.

A kaja közben vagy tíz ott lebzselõ helyi nézeget minket. Win barátunk nagyon büszke ránk, arcán elégedett félmosoly: lám, kiket hoztam nektek ide, hogy jól szórakozzatok, vidéki testvéreim! Egy fiatal lány nagyon pakolja magát Zsombornak, még énekelget is, csábos pillantásokat lövellve felé, de a fiú el van foglalva az erõspaprikájával, és nem lágyítja szívét a cikornyás dallam sem. Szerintem a lány totál be van lõve, de nem szeretném kisebbíteni Zsombor személyes varázsát.

Az éttermi árak valamivel magasabbak a yangoni kifõzésben tapasztaltakhoz képest: egy kaja a gigászi háromnegyed dollár, egy sör másfél dollár. De hát ez egy nagyon felkapott vallási hely, és mi fehérek vagyunk: e kettõ eredõje ezt hozza magával, de amíg ez belül marad az általunk tervezett kereten, nincs baj. Otthon is el lennénk ezekkel az árakkal, ketten bõven megvagyunk 6 – 7 dollárból a sörökkel együtt, természetesen.

A ma délutáni program felmenni a Kyakhtiyo sziklájához, mert igazából ezért jöttünk ide. A szikla onnan nevezetes, hogy statikailag elég bizonytalan helyzetben áll egy hegy tetején egy másik sziklán és bizony le is esne, ha Buddha hajszála ott nem tartaná. Ha már Buddha volt olyan szíves, hogy a hajszálát ilyesmire pazarolja, ez nem maradhat következmények nélkül errefelé: az egész be van aranyozva tökig, ahogy elvárható egy ilyen kõtõl meg rajta a csúcsos pagodától, körülötte pedig egyéb szent épületek vannak és természetesen igen népszerû hely. A korábbi útibeszámolók szerint a külföldiek elõtt csak nem olyan régen nyitották meg.

A pagodát –ahogy mondják, mert szemtanú már nemigen van- 2400 évvel ezelõtt építették, még Buddha életében. A pagoda egyike a legrégebbi, legszentebb buddhista helyeknek Myanmarban, a yangoni Swedagon Payával és a Mandalay-i Mahamuni Payával együtt.

A hely neve a Mon-Pali, ami a helyi nyelvben azt jelenti, hogy „pagoda” és hogy „szállítva a szerzetes fején” -erre nem esküszöm meg, mert egyiket sem beszélem perfektül, de komoly emberek mondták, pl. a vendéglõs srác, képében a ragaccsal. Ahogy majd megláttuk, a pagoda nem nagy, sõt kifejezetten kicsinek mondható a maga alig hét és fél méter magasságával, de egy szerzetes fején mégsem lehetne sokáig egyensúlyozni, és a név nem is ezt jelenti pontosan. Azt történt ugyanis, hogy egy szerzetes a saját hajcsomójába kötve Buddha egy hajszálát hozta el ide –ez a hajas történet nem egyedülálló a buddhista storykban: például Sri Lankán, az ottani legszentebb helyen, a Kandy-ban levõ pagodában Buddha egy fogát õrzik, és amint a szentély körüli falakon le vagyon festve a történet, egy hercegnõ hozta oda, szintén a hajában. Visszatérve ide, szóval ez a szerzetes jobb dolga nem lévén éppen erre járkált, fején a hajával, a hajának kontyában pedig a Buddha hajszálával. Megtalálta a sziklát, melyben ránézésre hasonlóságot vélt felfedezni a saját fejével benne a szent hajjal, és ezen felindulva megépítette ezt a sztupát a sziklán. A sztúpában pedig nagy kegyelettel elhelyezte az ereklyét, amely azóta is végzi a dolgát: nem engedi lepottyanni sziklát kényes egyensúlyi helyzetébõl. Így szól a vendéglõsfiú története; mások kissé másként mondják, de egy lényeg: van egy szikla, amit Buddha hajszála tart meg és ez a lényeg.

A pagodás szikla –Golden Rock néven ismeretes az LP-ben- gyalog elég messze lenne a faluból –országúton talán 30 km-nél is több, többnyire hegynek felfele, gyalog úgy az alaptáborból 10 km-még inkább meredeken-, ezért személyszállításra átalakított teherautókon lehet oda menni, legalább is majdnem odáig, mert az utolsó háromnegyed órát gyalog kell megtenni a csúcsig, így is. A személyszállításra való kiképzés annyiban történt meg, hogy a teherautók vasplatójára keresztben jó sûrûn deszkalapokat erõsítettek, és ettõl kezdve ezek lettek az ülések és ennyivel a dolog komfortilag befejezettnek is volt mondható. A teherautó ezer helyen rozsdásodik és annyi hegyes kiszögellés van az illesztések körül, hogy alaposan körül kell néznünk, mit fogjunk meg és mitõl védjük a fejünket, ha lesz egy zökkenõ, márpedig zökkenõ van errefelé zsákszám. Jópár centi hosszan kinyúló csavarvégek, nagyjából felhegesztett éles vasdarabok: vasreszelõ vagy fûrész nem honos növény errefelé. Itthon krumpliszsákokat sem mernék ilyesmin szállítani, mert azért a krumpli is ember!

Mivel sötétedés után már elég nehezen lehet lejönni –azt mondják, hogy este 6 órakor jön vissza az utolsó menet lefelé, sietünk a teherautóhoz felszállni, ahol már alig van hely a platón, de mi még felférünk. Aztán még felszáll utánunk vagy nyolc szerzetes: köszönünk nekik nagy illemtudóak, de csak bólogatnak, nem válaszolnak: bétellel teli a szájuk. Közben a Queen Mary kifutásának megfelelõ szervezkedés, hangzavar, kiabálás, dudálás: nagy fieszta van körülöttünk. A zarándokok velünk együtt illedelmesen üldögélnek, mint Viktor mögött a színpadon a zümmögõ kórus, egy jeles esemény szerény résztvevõi.

Záróakkordként a kocsikísérõ srác ugrik fel, a képében kilónyi bétel nála is, de õ nem ül le, hanem menet közben nyaktörõ mutatványokat végez a kocsi elejétõl a végéig, az oldalától a sorfõrfülke tetejéig. Az egésznek semmi gyakorlati értelme nincs, mivel fizetni –ami kettõnkre egy dollárt- a felszálláskor kellett, de csak cikázik ide-oda, rossz nézni. Leginkább akkor nem szívesen látom, amikor a sofõrfülke és a platórész közötti alig 30 cm-es résen keresztül megy át az egyik oldalról a másikra: ha a sofõr most egy nagyobbat fékez, biztos még jobban összenyomódik ez a szûk hely. A fiúnak akkor pedig annyi, vagy legalább is belepréselõdik a füle a fejébe egy csöppet, ami esztétikailag -azt mondják a hozzáértõk-, nem elõnyös. De a srác füle a helyén marad, mert a sofõr nem fékez, mi pedig nyomulunk fölfelé.

A szerpentines út elég rendesen emelkedik és elég szûk is, legfeljebb egy sávnak megfelelõ a szélessége: a kanyarok elõtt nagy a dudálás, de szerencsére nem jön semmi sem szembe. Az egész olyan, mint egy hullámvasút, csak ott vannak némi biztonsági elõírások is és ott van sín is, ami miatt nem ráz az egész ilyen éktelenül, de ez láthatóan senkit sem zavar: leginkább a velünk utazó szerzetesek vidámkodnak a legjobban, ahogy pattognak ott a deszkán. A bételt elõtte már szépen átköpdösték a platón és elég ügyesen, mert a menetszél senkinek a képébe nem vitte vissza a trutyit. Vagy legalább is nem reklamál senkise hátulról, mi meg elõrébb ülünk. Körülöttünk mindenfelé a hegy kusza bozótja, sûrû erdeje: páfrányok, bambuszok, banánfák, mi egy ilyen égöv alatt elvárható egy erdõtõl.

Jó húsz perces menet után katonai ellenõrzõponthoz érünk: mindenkit leszállítanak, csak a szerzeteseket és minket, mint egyedüli fehéreket, nem. Elõször azt hittük, kocsit váltunk, de végül mindenki visszaülhet a helyre anélkül, hogy bármilyen ellenõrzés lezajlott volna. Tornagyakorlatnak jó volt a le és felszállás, ráadásul elég sok idõs is utazik velünk. Formában maradnak: le a platóról, vissza a platóra, sport. Bónuszként kapunk egy totál betépett fickót is, akit úgy kell feltámogatni a platóra, de ezen senki nem ütközik meg. Nem azért rágják a bételt, hogy ne legyen hatása, de ehhez a dícséretes végeredményhez néhány ampulla tömény szesz is besegíthetett.

Misem természetesebb, hogy a katonák is totál be vannak lõve. Nagy fennen parádéznak, produkálják magukat a teherautó közönségének, például egymásra fogják nagy viccesen a puskájukat és mutatják, hogy puf-puf-puf. Ej, be tréfások ezek a fickók, kacagunk mi is szívbõl mint a többiek, hogy az a jó morva anyjukat szórakozzanak a puskájukkal. A fegyverek még az elsõ világháború idejébõl maradhattak itt, de ha két méterrõl valakibe beletrafál egy ilyen, azt azért azt az illetõ megjegyezheti magának egy életre, már amennyi ezután neki még hátravan abból. Minden esetre mi azért megpróbáljuk lehúzni a fejünket a plató széle mögé, amikor a fiúk ezekkel a dióverõkkel felénk zsonglõrködnek, de nem történik baleset nemúgy, mint Magyarországon, ahol az okosok rájöttek, hogy a milliárdosok és a parlamenti képviselõk egészséges ritkításának módja a hajtóvadászat, csináld magad mozgalom keretében: évente ki is lõnek maguk közül néhányat a vadászcimborák –az õzek ilyenkor pezsgõt bontanak-, de így is marad elég.

Üldögélünk a platón, várakozunk vagy 10 percet és ki is derül, hogy miért: meg kell várnunk a másik teherautót, ami lefelé jön a csúcstól. Ettõl a helytõl kezdve ugyanis az út abszolúte egysávos lesz, egyik oldalról a sziklafal, másik oldalról a mélység és olyan mértékû emelkedõk közben, hogy itt szó sem lehet két jármû találkozásáról, hacsaknem frontálisan. Hogy ezen az egyvágányú részen véletlenül se kerüljön egymással szembe két kocsi, a lejövõ teherautóról leszáll az ottani kocsikísérõ és átjön a miénkre. Oda vagy vissza, csak vele mehet autó ezen a részen.

Ezen az utolsó szakaszon, amin busszal, teherautóval lehet menni fél óra alatt esünk túl, nem is a távolság, hanem inkább a különlegesen meredek, még szûkebb és kanyargósabb út miatt. A teherautó nagyokat szuszog, prüszköl a légfék, a jármû a sebességváltásoknál szinte megáll, aztán nagy zihálva kapaszkodik felfelé: jobb nem is visszanézni, olyan meredek úton araszolgatunk fölfelé, mellette pedig ott a korlátok nélküli mélység. Ha itt a fék elszáll, egy kefényi Buddha hajszál sem fogná meg az autót. Végül megállunk, kiszállás.

Ez a végállomás még közel sem a csúcs a sziklával, de innen már gyalog kell menni tovább, fölfelé. (Javítok: „célfuvar” elõfordulhat, mivel odafönn talán van hotel is, meg a helyieknek mindenféle árusító helyei, amelyek elõtt láttunk építõanyagos teherautókat, csomagokkal teli kisteherautókat, tehát van jármûközlekedési lehetõség is, de ez nem a normál látogatók számára van rendszeresítve. Itt már találkozunk más turistákkal is, akik valószínûleg a saját buszaikkal jöttek fel, és valószínûleg az errefelé levõ néhány hotel valamelyikében laknak. Elméletileg mi is szerezhettünk volna itt szállást, mint ahogy látunk egyéni turistákat is a csomagjaikkal és akkor itt tudtunk volna maradni napnyugtáig, hogy közelrõl lássuk a kivilágított aranyszínû sziklát. De hát ez most kimarad.

Kaptatunk felfelé, meglehetõsen szépen emelkedik az út, de azért belehúzunk, mert még vissza is kell érni az utolsó teherautóig. Ahogy küzdünk felfelé, igen meg vagyok magammal elégedve: a meredek emelkedõn ugyanis nemcsak gyalog lehet feljutni, hanem hordágyon is, ha valaki nem bírja –valószínûleg a hordágyas fiúk megélhetése miatt nem engedik feljebb általában a buszokat. A hordágy kényelmes, székkel kialakított bambusz alkalmatosság, amelynek a rúdjait elöl és hátul két-két ember viszi a vállán. Ajánlgatják magukat ezek a teherhordók, de mi nem kérjük, ennek kapcsán meg is izzadunk alaposan. Kellemes elégtétel, hogy egy francia szervezett turistacsoportnak nemcsak a dagadt sörhasú, hanem a nálam jóval fiatalabb egyedei is ott pöffeszkednek a hordágyon, miközben én, a Lendületes Gyalogos, ajkaimon fölényes mosollyal videózgatom õket. (Külsõ szemlélõ számára úgy tûnik, hogy az ember látszólag csak kényelmesen videózgat, valójában levegõért kapkodva pihenget, de ezek ezt nem tudják, csak bámulnak nefelejcskék szemmel: gyalogolni is lehetséges, a saját lábunkon?)

Néhány nõ el is takarja az arcát -blama mi, ez a hordágyazás? De én nagy tréfásan intek a teherhordóknak, hogy viccezzenek már egy kicsit ezekkel a puhányokkal, erre azok abban a hiszemben, hogy én is a csoporthoz tartozom, veszik a lapot és cseppet megbillentgetik a hordágyakat, mire persze nagy visongatás meg kapaszkodás kezdõdik a szélébe, így nincs mivel eltakarni az arcot, plussz még a video felvétel is látványosabb. Néhányan szemlátomást elátkoznak a humorommal együtt, de rajtam nemcsak a helyi átkok (+Sárika Néni), de a francia átkok sem fognak -csak nehogy elbízzam magam! Bár egyelõre sikeresen alakítom itt a nagy utazót –izomból, persze.

Az út két oldalán nem marad el szokásos árusítás. Kapható itt minden, különösképpen csodaszerek, amelyek a szent hely meglátogatása során méginkább hatásosak lehetnek. Az elárusító asztalka mögötti polcokon tálkák mindenféle gyökerekkel, kéregdarabokkal, szárított növényekkel, üvegecskékkel, bennünk gyanús löttyökkel, színes ezzel-azzal, amikrõl gõzöm sincs, mi és mire lehet jó, de nagyon ajánlgatják. Valamire biztos jók –a szénné égetett fekete bivalykoponya is nélkülözhetetlen lehet a szebb jövõ érdekében, azzal a bánatosan a ránkmeredõ üveges szemével együtt, de ezt sem kérjük: lehet, hogy életünk egyik nagy lehetõsége marad ki valószínûleg, de csak nem csaphatom a hónom alá, mégse. Igazából nem is forszírozzák annyira a vételt: egyrészt angolul nemigen tudnak, így csak mutogatnak bizonyos testrészekre, hogy azokra kiváló a patikaszer, másrészt gondolom elsõsorban a helyi fogyasztásra vannak berendezkedve.

A hegy tetején van a jegyiroda, ahol megváltható a 6 dolláros belépõ. Mivel tele vagyunk kyat-tal, megkérdezzük, fizethetünk-e ebben, mivel ez néhol mûködött idáig is. A belépõszedõ kiskatonák elbizonytalanodva fordulnak a felügyelõ tiszthez, aki olyan rossz arcú, hogy az már ritkaság még felügyelõ tisztben is, a szeme meg olyan, mint amikor a macskára rámegy az 1200-es Zsiguli. Undorodva vágja oda nekünk, hogy nem, csak dollár. Mi persze mosolygunk a kínlódásán, persze, yes, yes, no problem, (persze magamban közben populáris szóképeket formáztam többszörösen bõvített mondattá és talán nem esem a túlzás vétségébe ha kereken kimondom: nem ez a tiszt volt a gondolatfüzér pozitív hõse), de a tiszt arckifejezése sem erre, sem arra magyarul hozzáfûzött derûs képpel elmondott jókívánságomra sem válik barátságosabbá, miszerint élj nemi életet az anyuciddal, te cserépbõl készült népmûvészeti nagybögre, ami történetesen nem a csupor. (Hogy a magyart nem értik világszerte, megvannak annak is az elõnyei.)

Ez a fickó annyira nézi, hogy valóban átadom-e a 12 dollárt, hogy szerencsére nem veszi észre, hogy Zsombor erre elröhögi magát, –a kiskatonák ha nem is értik, mit mondtam, de Zsombor reagálásából sejtik, látom a tekintetükön, hogy tetszik nekik dolog, egy ilyen faszkalap tiszt nekik is okozhat elég kellemetlenséget. (Amúgy volt olyan hely, ahol a belépõ megfizetésénél szintén ragaszkodtak a dollárhoz –nem mindenhol, mégha dollárban is volt kiírva az ár-, de ez sosem volt barátságtalanul elõadva, de itt látszott a pasin a kifejezett hányinger a fehérember láttán: utál persze, mert egy turista nem a saját népe, aki fölött diktatúrázhat, a barma.) De nem kívánok én neki semmi rosszat, legfeljebb hogy essen rá a képére egy jó nehéz valami, ha lehet, jó magasról.

Mire e hegymagaslatot sikeresen occupáltuk, már késõ délutánba hajlik az idõ –ugye, milyen stílusosan adom elõ, ha nem tudom éppen, hány óra van-, az úgy-ahogy gömb alakú szent szikla aranyborítását még inkább sárgássá teszi a nap. Körben nagyon szép a panoráma, alattunk erdõvel borított hegyek mindenfelé –1100 méter magasan vagyunk-, bár a párásság miatt kicsit elmosódott az egész, még a nap korongja is.

Mielõtt még odaérnénk a „fõ” sziklához, van egy hasonló kisebb is, az is elég bizonytalanul áll a helyén és persze ez is szent, meg ez is be van aranyozva. Atyaisten: ha ez a sok pénz ami itt gazdaságilag teljesen haszontalan aranyban fekszik (aztán meg úgyis lekopik az esõk miatt, lehet évente újra aranyozni) ennek a népnek a jólétét, a gazdaságot szolgálná! Mert persze, legyen vallás, meg áldozzon is rá, akinek fontos, de valahol a talán magának a papságnak kéne önmérsékletet tanúsítania, hogy ne nehezedjen erre a szegény népre ennyi kiadás, a sok arany megvétele a pagodák csillogtatására, meg persze a sok inaktív szerzetes eltartása is. De hát, aki abban látja a földi élet értelmét, hogy külsõségekkel szolgálja a hite szerinti Urat, annak úgyis ez lesz a legfontosabb, attól tolerancia ilyen téren nemigen várható. Ilyen aranyfüst ragasztgatás elõfordul más buddhista országokban is, Thaiföldön is, de itt kategóriákkal jobban elterjedt ez a szokás.

(Myanmarban látszólag nincs vallásüldözés, nemúgy mint például Magyarországon, ahol a püsp