folyt

#56924 Hozzászólás

folyt

Október 22. péntek

Az éjszaka arra ébredek, hogy odakinn csak úgy dõl az esõ, idebent pedig nagy a fülledtség és a ventilátor sem megy –megint nincs áram. Ha idõközönként csitul az esõ zuhogása, hallatszik, hogy a szerzetes még mindég énekelget –biztos akkumlátorról megy a mikrofonja, bár akkor még azt hittem, hogy valami végtelenített magnószalag, de hát reggel kiderült, hogy bizony nem, élõben nyomta itt estétõl hajnalig.

Egy szúnyog valahogy mégiscsak bent maradhatott és az elektromos riasztó sem vette el a kedvét attól, hogy itt zümmögjön és ne hagyjon aludni: züm-züm-züm –persze, ha nincs áram, az elektromos szúnyogriasztó sem mûködik, ha egyáltalán hatással van ezekre a lokális dögökre. Ilyenkor csak az optimista hozzáállás segít: biztos azért röpköd, mert a kijáratot keresi.

6-kor kelünk, mert lesz program a mai napra rendesen: indulunk észak felé, de elõtte még megnézzük Bago-t. Nem aludtam valami sokat, de az esti teraszon való ücsörgés minden pénzt megért. Zsombor is álmosan kel, de ez nála megszokott. (Nálam is, de én nem látom magamat.) Zsombor rám mered: te vagy az? –kérdi okosan. „Nem, hanem a kukucsmiaz manó” –felelem én találóan, a rám reggel is oly jellemzõ könnyed hunorral. Álmos õ is, én is, a hangulat kábé olyan, mint amikor egy könnyes-bús éjszaka után Jimmy király elzsongta: Anyám, anyám, én rossz voltam hozzád… -és aztán ennyi is volt, mert megszólalt a kakas.

De Zsombort egyáltalán nem akar felkelni, és amikor erre szépszóval ösztönzöm, bepróbálkozik azzal a félkómás reagálással, hogy visszakérdez: „Mit mondtál?” –hogy ezzel is idõt nyertjen. „Süket vagy talán? –érdeklõdtem erre én részvéttel, de lehetett a hangomban valami kis zönge, mert Zsombor erre úgy reagál, hogy most ugyan most mi a probléma? Rácseszett, mert én megpróbálok a kérdés alapjaira választ adni, miszerint hogy: problémának nevezzük azt a kritikus különbséget, ami az érintett személy valamely alkalommal való állapota és egy számára ugyanakkor kívánatos állapot között esetleg fennáll -már amennyiben ezt az illetõ felismeri, mert ha nem, hát akkor nem is probléma, érted? De ha mégis, mert mégis! Akkor magának a különbségnek két forrása lehet, sorolnám, Zsomborkám. Mert vagy abból adódik, hogy az illetõ (szûkítsük: én) állapota változik meg úgy, hogy kívánatos volna valamiféle további változás (nos: errõl szó se lehet), vagy pedig abból, hogy az illetõnek (jelen esetben: én) a környezete változik meg úgy, hogy kívánatos volna valami további változás -és a kívánatosságot most speciál nem nõkre értettem, hanem arra, amit az illetõ (jelen esetben én), mit szeretnék. Röviden: az a probléma, hogy nem kelsz fel ahelyett, hogy felkelnél.

Zsombor szó nélkül mászik ki az ágyból.

Odakint jó nagy sár –persze, az éjszakai esõ-, és az égbolt is szürkés, nem valami megnyerõ. Szerencsére itt-ott már derülget, most is meleg van meg pára is, de mi lesz, ha nekilát a nap ezt a sok vizet felszárítani, lesz itt gõzmosoda…

A reggeli elõtt Zsombor pakolgat, én pedig egy kört teszek a faluban. A tegnap esti sötétség miatt nem volt teljes képem a dologról, de most már igen: a falu közepén fut végig a fõútnak nevezhetõ keskeny földes-köves-gödrös egysávos közlekedési lehetõség –ezen mászkáltunk tegnap-, kissé lejjebb egy patak, rajta deszkahíd, a túloldalán pedig kunyhók sora, egyesek cölöpökön állnak, de többnyire nem. Meg nem is állnak, hanem inkább düledeznek. Monszun idején biztos vannak vicces helyzetek ezzel a most aprócska patakkal. Egy katonai õrtoronyszerûség is emelkedik, ez hivatalos építmény, nem falusi tákolmány, hanem vasszerkezetre van ráapplikálva az õrhely, tetõvel, szépen, kincstárilag, elvágólag. De senki sem õrködik, talán nagyobb vallási ünnepek alkalmával tartják szemmel innen a népet, hogy kényelmesen, szépen, akkurátusan, közibük lehessen géppuskázni alkalom adtán, de most teljes lazaság van. A mi GH-nk és az a néhány többi az innensõ oldalon van, ami egy domboldal, mögötte az erdõvel, ahogy ezt már írtam az éjszakai elmélkedésem kapcsán. Na, nem baj.

A falusiak számára live show adódik: kisebb csõdület áll körül egy ürgét, aki egy kis kézi fûnyíróval tevékenykedik –az a botszerû szélvágó nyíró, amit nálunk párezer forintért meg lehet venni bármelyik centerben, de itt ezzel aztán meg vagyon adva a módja a gépesített növényápolásnak, rendesen. A mester nagyon fontos képet vág a feladathoz, a helyiek pedig álmélkodva nézik a high technikát. Ekkor még nem értettem ezt a dolgot, de késõbb kiderült, a három hetes utazásunk alatt összesen ha három darab mezõgazdasággal valami módon összekapcsolható gépet láttunk: és ez volt az egyik. A többinél majd szólok, de már most hûteném a felfokozott várakozásokat.

Lemegyünk reggelizni, a szállodás fiú és az a lány, akinél Zsombor tegnap nagyon bejött, már ott várnak ránk. A fiú baromi másnaposan néz ki, a lány pedig nagy kacéran dörgöli a hátát egy oszlopnak, hátha Zsombor beindul erre az erotikus vakaródzásra. Gyorsan lefotózom az kis röfit mire észbe kapna és eltûnne a konyha félhomályában. A srác megint angolul kommunikál –feltehetõleg- de hogy mit, az számomra megfejthetetlen, mert újabb adag bételt göngyölögtet közben a szájában. Zsombor azt mondja, hogy õ nagyjából érti. Kétségtelen, az angol nyelvben vannak még hiányosságaim, de azt már megtanultam, hogy a Day Tripper (Beatles) nem azt jelenti, hogy minden napra egy trippert és ez hosszú távon sem elhanyagolható ismeret, fõként ha az ember szem elõl el nem téveszti.

Megjelenik a tegnapi banánárus kissrác is, elintézzük az ügyletet, mire más gyümölcsárus gyerkõcök is odafutnak és megpróbálkoznak velünk, de felfogják, hogy lekéstek és minden sértõdés nélkül továbbállnak. Banánilag immár úgy megerõsödtünk, mint a polgári oldal az illegalitásból búvópatakként a felszínre tört kõkemény bolsevíkokkal -Lenin úgy röhög, hogy rázkódik bele a mauzóleum.

A reggelihez (és késõbb szinte minden étkezéshez így volt) automatikusan jár zöld tea is: ott van az asztalon a kanna egész nap, benne pedig a zöld tea, mellette kis poharak, annyit ihatsz, amennyit akarsz. Szerzetesek is jönnek libasorban egymás után, kéregetik a kajára valót. Általában kis szerzetes-tanuló gyerekek, legelöl pedig egy felnõtt szerzetes, kezében egy nagyjából háromszög alakú, díszített, cifrázott, vastagabb bronz lemezdarab, aminek az alsó sarkai felfelé kunkorodnak mint egy kalap széle (mármint ha az a kalap pörge és nem kajla) és amit Buddha hû szolgája kongat, hogy jövünk, készüljetek az adakozásra. Õszintén szólva, nem erõs az adakozási kedv, az emberek félrenéznek, mintha nem látnák, nem hallanák õket. Ezek a szerzetesek tényleg megtanulják az alázatosságot: naponta végigcsinálni ezt a tortúrát… Praktikusan felfogva persze úgy is lehet mondani, hogy még mindig sanszosabb, mint dolgozni, ahogy ezt az otthoni krisna hívõk egyszer nekem el is magyarázták. Végül aztán befut két szerzetes gyerek, nem a többieknél levõ kéregetõ cserépedénnyel hanem rendes (alumínium, többemeletes) ételhordóval, és ezeket meg is töltik nekik valami kajával a konyhán. Úgy látszik nekik ez a fix helyük.

Ahogy eszegetünk az étteremnek nevezett nyitott teraszon, körülöttünk élénk falusi élet zajlik: kakas kukorékol ahogy szemezget a lábunknál a lehullott rizsszemekben, tehén tolja be a képét, hogy hátha elér valamit az asztalra tett banánból, kutya kerülgeti az asztalt jófajta falatok reményében, foltos kismalac galoppozik föl-s alá körülöttünk és közben egy tucat helyi bámul minket. Igazán meghitt reggeli. Úgy érzem magam, mint Szûcs Judit (Judith! bocs!) táncidal énekes, miután visszatért tiszalöki koncertjérõl és interjút adott az Index-nek: „Valóban sztár vagyok”.

Egyedül azt a macskát nem látom, akinek végül Zsombor tegnapi vacsorájának jelentõs részét (azt a robbantott csirkecsontos valamit), mély tiszteletem jeléül lekotortam az asztal alá, és el is fogyasztotta jóízûen. Csak nem döglött meg? Vagy már azt a macskát esszük? Nem, most reggel nincs hús az asztalon csak bagett, tojásomlett meg vaj. És hozzá rendes, fekete tea is. Jön a sofõrünk is, mondja hogy már nagyon aggódott, hogy nem érkeztünk vissza tegnap az utolsó teherautóval, ha most sem vagyunk itt, indult volna értünk. Elképzeljük a helyzet, megtalált volna-e minket valamelyik kunyhó gyékényén, bár odafent van egy-két hotel, ahol van telefon, tudtuk volna értesíteni, hol is vagyunk egyáltalán.

Nyolc órakor indulunk vissza, Yangon felé, de csak Bago-ig aztán onnan északra megyünk tovább. Az útról javarészt már felszáradt az esõ nyoma, és ahogy idefelé is volt, szinte semmi forgalom. Bringások, azok vannak, mennek dolgozni szépen, meg ökrös szekerek, egylovas kordék, pickup-ok. Az út keskeny, és ahogy már írtam, a pickup-okon jobbra-balra fürtökben lógnak az emberek, így elõzni nem egy egyszerû dolog. Én az anyósülésrõl nagyjából belátom az utat, de Win kívülrõl abszolúte nem, így most is segítek elõzni –mivel, mint tudjuk, Win süket, nagy kézmozdulatokkal intek, hogy most mehetsz. Amúgy ezek a pick up-os jármûvek állandó mozgásban vannak, ha van felszálló, akkor sem áll meg csak lassít –nincs nagy különbség a padló gáz és a lassítás között- és az ürge valami kilógót alkatrészt elkapva felrugaszkodik a többi csimpaszkodó közé és elégedetten néz.

Ahogy Ázsiában ez gyakran látható, itt is kutyák heverésznek az utakon: most vagy melegük van, és ott hûsítik magukat az összetöredezett flaszteron, vagy fáznak és ott melegednek –nem tudni. Moldova Györgynek van egy jó régi elbeszélése, A beszélõ disznó, ami egy rádióriport kapcsán merült fel benne amelyben egy agronómus azt találta mondani, hogy a sertések azért nem ették ezt és ezt a tápot, „mert túl savanyúnak találták”. Hogy honnan tudta ez a nagyokos, hogy pont savanyúnak találták és nem édesnek…? Szóval, a kutyák miért, miért nem, fáznak-e vagy melegük van, nem tudni, de az úton heverésznek, elfoglalva azt az amúgy is vékony aszfaltcsíkot, amin egyáltalán közlekedni lehet. Win persze nem szívbajos, közibük hajt a brekegõ dudájával, de a kutyák teljesen apatikusak, éppen hogy csak arrébb szédelegnek, aztán megint összerogynak, nyakukon a világ összes fájdalmával. Az egyik annyira el van lazulva, hogy egyenesen megy neki a kocsinak, fel sem néz, koppan is a feje az ajtón egyet. Ezek is bételt rágnak, vagy mi a csuda? Talán a húsmentes kaják miatt –kizárt, hogy egy ilyen szegény országban a kutya húst kapjon, legföljebb rizst meg zöldségeket, talán egy kis csontot- tehát a vegetáriánus életmód miatt ilyen békések. Gondoltam én ezt mindaddig, míg egyszer nem láttam két kutyát egymásnak esni: vicsorgó, az ínyük teljes nagyságában felhúzott fogakkal, hörögve marták egymást, és nekem a szír sivatagban kóborló, elvadult kutyák emléke ugrott be, úgyhogy ettõl kezdve kerültem a kutyákkal való közelebbi érintkezést. Amúgy nem bántanak, fõként ha valami étterem, GH házikutyáiról van szó (pl. Pó apó: Indokinában söröztem c. könyv -Libri), de itt biztos, hogy nincsenek beoltva veszettség ellen, így jobb, ha nem harapdálják meg az embert. A jóval fejlettebb Thaiföldrõl tudom, hogy ott sincs oltás, és amikor néha végigsöpör Bangkok népes kutyatársadalmán egy veszettségi hullám ilyekor a hatóságok kíméletlenül nyírják a kutyákat, nem cicóznak.

Reggel lévén, egyenruhás gyerekek is igyekeznek iskolába az országúton. Egyik kezükben mûanyag doboz, benne az iskolafelszerelés, másikban fém ételhordó, benne az ebéd. Poroszkálnak az út szélén, szépen – a gazdagabbak biciklivel, többnyire ketten egy bringán, és látunk néhány pick-up-ot is, rajtuk zöld longyiban, fehér blúzban üldögélõ iskolás lányokkal.

A szerzetesek részére továbbra is folyik az intenzív gyûjtés, és ez így marad az egész utazásunk alatt. A nagy hangszórókból nyomott –gondolom- vallás intelmeket nem értem, de az eléggé érezhetõ, hogy ahogyan szépen elslisszolunk a kéregetõ edényeiket csörgetõk egyre szûkülõ sorfala között változik a szövegelés hangsúlya: megy a lecseszés, biztos, kapunk a pofánkra. Szerencsére mi nem értjük, Wint pedig nem zavarja, de neki könnyû: süket, nem is hallja talán.

Mellettünk fut a vasúti sín, ezen mentünk volna ha nem kocsizunk, lássuk, mi maradt ki. Mit mondjak, elképesztõ. Ahogy az út kisebb kanyarokat vesz, hosszabban el lehet látni a síneken elõre: hát a párhuzamosságnak jele sincs, de nemcsak egymáshoz képest változik a távolság, hanem ráadásul hol az egyik, hol a másik sín van lejjebb a másiknál, de elég istenesen. A párhuzamosok itt egyáltalán nem a végtelenben találkoznának (mert ott találkoznak? limes f(x); g(x) stb.), hanem jóval korábban, ha egy idõ után az összetartó tendencia nem váltana széttartóvá, pont úgy mint a politikában: amíg koalíciósok vagyunk addig összetartunk a jó meleg húsos fazék mellett, amikor meg ellenzékben vagyunk hiába gyöngyözik még ott a zsírcseppecske a bajszunkon, de már köpködjük egymást. És ez tart a következõ koalícióig. Bájos.

Ilyen összevissza pályán nemcsak az ország szekere, hanem jelen esetben itt ez a vonat sem száguldozhat, és tényleg nem is: jön is éppen, szépen, komótosan, talán 20 km/órával. A szerelvény egy õsrégi dízel mozdonyból, és egy-két rendes utasszállító kocsi mellett több hagyományos marhavagonból áll. Természetesen itt is emberek utaznak, ráadásul alaposan zsúfoltan; a nõk a vagon közepén kucorognak, a férfiak a lábukat lógatják lefelé a kocsik peremérõl, közöttük festõi összevisszaságban mindenféle színekben pompázó, szakadt batyuk, csomagok, dobozok hegyei. Haladni elég lassan lehet így, de azért sajnálom, hogy nekünk kimaradt ez a vonatozás-élmény. Ha az embernek lenne elég ideje… De most nincs, sajna.

A vidék sík, körülöttünk rizsföldek, rajtuk a háttérben mindig feltûnik egy- egy fehérre festett sztupa is az arany kupolájával: kisebb, nagyobbacska, de van belõlük rendesen. A rizsföldeken többnyire már learatták már a terményt és már csépelik a leszedett rizst, persze kézzel. Ez borzasztó egy munka, Észak-Thaiföldön már láttunk hasonlót, a mikor a háromnapos trekkingünkön fent aludtunk a hegyi törzseknél. A döglesztõ hõségben tetõtõl talpig beburkolt munkások vastag botokkal ütik-vágják a rizst hogy a szemek kihulljanak, és közben elborítja õket a száraz rizshéj szálló pora: mint egy homokvihar, nyelik, köpködhetnek a ruha alá bekerült részek pedig szúrhatnak, viszkethetnek. De itt látunk ennél gépesítettebb megoldást is a cséplésre: a leszedett rizsen nagy komótosan bivalyokat járatnak körbe-körbe. Magyarországon ez anno, az 1900-as évek elején volt divatban –persze lóval, vagy szarvasmarhával, de nem szeretném elhallgatni, hogy az utunk során egyetlen egyszer láttunk egy kisebb cséplõgépet is, származásilag az angol ipari forradalom korai szakaszából. Ez volt a második mezõgazdasági gép, amit a három hetes utunk alatt láttunk (a szélvágó fûnyíró volt az elsõ).

A leszedett rizsföldön néhol már szántogatnak is: bús bivalyt noszogat a térdig érõ sárban a gazdi, a bivaly ekét vonszol maga után, az eke teljes egészében –még az „ekevas” is- fa. Nálunk már az 1800-as évek közepén használt, úgynevezett félvas ekében legalább az ekevas volt vasból –itt még ez sem. Persze, nálunk is voltak elmaradottabb vidékek, meg gazdagabbak is, de Myanmarban egyszerûen ez van, mindenhol, amerre csak jártunk, sehol sem láttunk ennél korszerûbb eszközöket –néhol persze voltak vasszerszámok is: a kisebb fajták: kalapács, sarló, olló stb., de a komolyabb készülékek fából vannak, jellemzõen faeke, fakapa (meg fuckanal).

Kisvártatva befutunk Bago-ba, az õsi Mon fõvárosba. Ahogy közeledünk a város felé, úgy sûrûsödik a forgalom, és egyre inkább érzem, hogy a mi sofõrünk lehet hogy süket, de a közlekedõk nagy része ráadásul vak is: olyan szabadon kóricálnak az úttesten, mintha nem is jönnénk, mintha nem is recsegtetnénk a dudát. Hogy senkit sem ütünk el, az maga csoda. A sok kacskaringó után az út jó hosszan egyenes lesz és a végén ott magaslik Bago egyik nevezetessége a Shwemawdaw pagoda, a maga 100 métert is meghaladó magasságával. Képzelj egy bitang nagy, 100 méternél is magasabb magas kupolát!

Bár Bago csak 80 km-re van Yangontól és ráadásul útba esik a Golden Rock felé, a turisták eléggé elkerülik –így ír az LP. Nem tudom: ugyan itt sem találkoztunk turistákkal csak egy pár fõs kis csoportba botlottunk az itteni királyi palotánál, de eddig sem volt turista invázió az eddigi helyeken, ahogy írtam már Yangonnál vagy az Arany Sziklánál. Ha valaki meg akarja nézni az itteni nevezetességeket –mindegyiket érdemes!-, egy napos oda-vissza út keretében kijöhet taxival is Yangonból, ha már nincs annyi ideje, hogy megnézze Kyakhtiyo-t, ami pedig igggen nagy kár lenne, ha már errefelé van az ember.

Írtam, hogy itteni királyi palota. Igen és magyarázom. Elõször is fontos, hogy Bago nem összetévesztendõ Bagan-nal, ami innen 600 valahány kilométerre északra van (Mandalaytól van 150 km-re délkeletre), és ahova még tervezünk menni; ráadásul Bago és Bagan is királyváros, de a burmaiaknak Bagan volt az elsõ királysági székhelyük. A földrajzi elhelyezkedésük különbségén túl Bago-t nem a burmaiak, hanem a mon-ok alapították, és vagy 300 évvel korábban, mint a saját Bagan-jukat a burmaiak, akik ekkor még sehol sem voltak –pontosabban nem a mai Burma területén voltak, tehát ezt a területet akkor egyáltalán nem hívták se Burmának, se Myanmarnak (írtam errõl a Bevezetõben).

Mert Bago-t két mon törzsbeli herceg, Krisztus után 573-ban alapította, akik amúgy Thaton-ból származtak, amely város innen úgy 100 km-re van délfelé van, tehát ha látni akartuk volna még tovább kellett volna menni vagy 30 km-t Kyaiktiyo után, de ez baromira lényegtelen, mert nem mentünk oda, ami lehet hogy kár, mert ha onnan jöttek a hercegek Bagoba, akkor ott már városnak kellett lenni már akkor is. (De az is lehet, hogy nem kár, mert lám a hercegek is eljöttek onnan ezervalahány évvel ezelõtt, és biztos okkal.) A mon-okról annyit érdemes még tudni, hogy elég sokáig õk voltak itt a tótumfaktum, és egészen a XVIII. századig meghatározóak voltak, ami így kiszámolva is úgy 700 –800 év. (Kicsit talán lehet érezni, hogy nemcsak a közelmúlt eseményei, hanem történelmi gyökerek is motiválhatják ezeket a mon és egyéb törzsi gerilla harcokat a burmaiak és a jelenlegi kormány ellen. Valamikor övék volt ez a föld.). Az ezer éves magyarsággal összehasonlítva: lehet, hogy valahol Szvatopluk is sereget gyûjt?

De még anno, tehát 1.500 évvel ezelõtt ezek a mon hercegek azért szánták rá magukat a város és egyben királyi fõváros alapítására (ez most mit jelentett: kitették az út szélére a táblát, hogy: „Ettõl kezdve ez itten város, a fõ”, vagy csak egyszerûen õk és a házuknépe összedobott néhány kalibát: nem tudom), mert errefelé jártukban egy itteni nagy tó közepén levõ szigeten láttak egy hím hattyút, mögötte pedig egy nõ hattyút –vagy hogy is hívják a ezeket a nõi hattyúkat, ja igen: liba. Ennek a két buta szárnyasnak a látványát kedvezõ jelként fogták fel, és várost alapítottak: innen is látszik, hogy nem következménynélküli az összevissza csatangolás.

Jó nagy kavirty, igaz? És az is igaz, hogy nekünk -ugye, akiknek az iskolai tananyagban Kelet-Ázsia rettentõen hézagosan van csak prezentálva- elgondolkodtató lehet, hogy micsoda élet volt itt már akkor is, amikor mi még valahol a sztyeppéken lovagolgattunk a nyereg alatt a hússal –most azoktól elnézést kérek, akiknek ez nem elég elõkelõ és akik biztosak abban, hogy magyarok voltak a sumérok és a maják is, meg az Árpádházi Királyaink felmenõje személyesen Jézus Krisztus vagy hogy régebbi gyökereket is keressünk, egyenesen az Orion csillagképbõl származunk. A nézeteiket elég szépen népszerûsítettem a szíriai útleírásomban (utazas.com), okuk nem lehet a panaszra (és csak tiszta forrásból: dr. Grespik fidesz-fõtisztviselõ honlapjáról), ezért most nem aknázom ki ezt a lehetõséget, bár rettentõen élvezném megint, és mert manapság oly ritkák az önfeledt kacagással eltöltött percek.

Bago-ról még elég annyi, hogy sok király alatt volt fõváros, más jópár királyok elfoglalták, annektálták a területet például a Tangoo központú Bamar királyságukhoz (ma majd ott alszunk, Tangooban); az itt háborúzgató burmaiak, monok, shanok közül egyesek lerombolták majd mások újjáépítették a várost úri kedvük szerint, de a városban több okból nem érdemes nagyon sok idõt eltölteni: leszámítva a palotát és az egyéb templomokat, amiket mi is meg fogunk nézni csak egy poros, zsúfolt, jellegtelen település, másrészt Csaba-Zitá-t, akik egy évet kavarogtak Ázsia szerte, egy helyen lopták meg a szállodájukban: itt. Mi sem akartunk itt maradni és nem is tesszük.

A négy fõ attrakcióhoz érdemes egyben megvenni a jegyet: 10 dollár/fõ, Win ezt javasolja, így hát mi is így kérjük, de önmagától a pénztáros kisasszony nem így gondolja, de nem is áll ellent, amikor így kérjük. A belépõk mellé mindenhol venni kell egy külön jegyet a videóra-fényképezõgépre, amik 0,1 dollár és 0,30 dollár között árazódnak, de megéri: nemcsak a felvétel miatt, hanem kapunk egy kis fényképecskét is a helyrõl, amire egy befõttes gumi van ráapplikálva, hogy tedd rá a kamerádra, ami plussz klassz emlék is lesz otthonra.

Elõször a Shwemawdaw pagodát nézzük meg, aztán a volt királyi palotát, majd a fekvõ Buddhát, ahol egy kicsit még nagyobb a Buddha, mint volt Yangonban a Kyaukhtatgyi payában, meg a Swethalyaung payát. (Próbál meg csak szépen kiejteni ezeket a paya-neveket -menni fog!)

A Shwemawdaw pagoda már látszott az idefelé vezetõ útról, hogy nem egy aprócska lego makett, a maga 114 méteres magasságával már messzirõl uralja a környéket (a magyar Parlament 96 méter magas –csak a viszonyítás miatt írom, de ez a paya jóval testesebb, és nincsenek körülötte épületek, tehát jóval monumentálisabbnak tûnik). Egy hosszú út vezet egyenesen a bejáratához, egy lépésrõl lépésre, fokozatosan emelkedik míg végül a az aljához érve ott tornyosul feletted. Impozáns. Ahogy mondják, kb. 1000 éves. Persze ezeknél a sokéves pagodáknál nem látszik a kor, mivel felkapott hely, és mint ilyen folyamatosan frissen mázolva státuszban van. Buddha hajszálakban ez is jól pozícionált, sõt ezügyben rá is ver Kyakhtiyora, mivel itt két hajszála is van Buddhának. Amikor építgették, mindig úgy érezték, hogy kész, de aztán csak hozzáépítettek néhányszor 20 – 25 métert, míg 1492-ben a szél le nem döntötte –a szél tett ebben az évben más nevezetest is: Kolumbuszt ebben az évben repítette Amerikába. Azóta persze újjáépítették, de a tornyának egy ledõlt darabját meghagyták a jelenlegi épület mellett, ami kiváló alkalmat ad arra, hogy a hívõk összevissza ragasztgassák aranyfüst lapocskákkal, már persze ameddig elérnek. Az jelenlegi, újjáépített torony természetesen be van aranyozva, így aztán szikrázik a napfényben, ahogy kell.

Kívülrõl az egész paya egy hatalmas, kúpszerû monstrumnak tûnik, de belülrõl nézve nagyon harmonikus. A fõbejáratot két „chinthe”-nek nevezett félig oroszlán-félig sárkány védi, jópofák, szélesre nyitott szájukkal inkább egy gazdihoz hálásan lihegõ kutyusra emlékeztetnek, mintsem zord templomõrökre. A központi épület alapja fehérre van festve, és efölött aztán minden arany. Körülötte szép, kerámialappal borított, tiszta és jó széles terasz fut körbe, a teraszon kisebb sztúpákkal, templomokkal, imádkozó helyekkel, sõt még fáknak is hagytak helyet: alattuk kõpadok a pihenésre. Az aranyon kívül nincs túl sok szín: különbözõ árnyalatú bordó, világoskék és sötétzöld, de nagyon esztétikus minden. Nagyságra meg sem közelíti a yangoni Swedagon payát, de kinézetre nagyon is: jóval egyszerûbb az egész, bár díszítve is van, meg a tetõszélek is ki vannak csipkézve rendesen, de megmarad egy visszafogottabb stílusnál. Jól néz ki. Természetesebb.

A délelõtti órának köszönhetõen még helyeik sincsenek sokan, de azért a gyertyák most is égnek, vannak imádkozók is, és a füstölõk is füstölögnek szépen. Itt is lehet fürdetni szobrot, Buddhát is meg történetesen egy 15- 20 cm magas, valószínûleg valamilyen féldrágaköbõl készült, opálosan világos, helyes kis fehér mackót (A maci elõtt egy jókora piros mûanyag fogmosó pohár, a mosdatáshoz.) Itt is van kongatható harang meg egy félreesõ bódéban tenyérjóslás is… Kompakt egy sztúpa. Szép nyugodtan körbejárjuk, a langyos kerámiákon kifejezetten jó érzés mezítláb lépkedni.

Olvastam valakitõl, hogy amikor Myanmarban jártak, nem gyõztek zoknikat váltani, mivel mezítláb nem mertek rálépni a pagodák padlójára, mivel azon a helyiek is mászkálnak szintén cipõ nélkül, és nehogy valami fertõzés legyen a dologból –nos, ennek az illetõnek a legmerészebb kalandja az volt, hogy egyszer a buszukból kiszállva (csoportos út, természetesen) frissen sült csirkedarabokat kínáltak nekik a helyiek, õk pedig egyszer még ettek is belõle! Pedig volt náluk otthonról a biztonságos zacskós leves is, a kis elektromos merülõforralóval és a hozzá tartozó pléh láboskával, mint állandó esti táplálékuknak; nem vicc: vitték magukkal és esténként a hotelekben az éjjeliszekrénykén fõzögették a zsacskós leveskét. Szóval, az illetõ szerencsésen túlélte a csirkehúst és nem csak azért nem kapott pestist, mert zokniban mászkált a pagodákban, hanem azért, mert mi sem, pedig mi mezítláb. Annyit megtettünk, hogy mielõtt visszavettük volna sarut vagy a bakancsot, nedves papírzsepivel, vagy a repcsin foglyul ejtett frissítõ zsepivel letöröltük, este pedig Bodyguard fertõtlenítõ tusfürdõvel volt a zuhanyozás. Még Zsombor se parázott. (Errõl az utazóról késõbb még írok, mivel mi is jártunk abban a hotelben, ahol korábban õ.)

Valószínûleg ezeken a padlókon volt bacilus meg vírus is szép számmal, de úgy látszik szimbiózisban élhettek: például a fertõzõ májgyulladás vírusa megette a lepra és a lépfene bacilusát, a kolera bacilusával a herpesz vírusa végzett –ami a herpesz vírusból pedig megmaradt, arra meg majd rákenünk fogkrémet, ha kidugja fejét a szájunk sarkán. Lesz olyan esztétikus, mint a helyieken a képükre kent sár.

És még valami: nem volt valami szép tõlem, hogy elõbb kicikiztem a zacskós leveses utazót, mert az is nagy dolog, ha egy ember ilyen utakra költi a pénzét és nem pedig a Zserbóban kávécskákra és tényleg nem volt szép tõlem, de nem lehetett kihagyni. Bocs, bocs, bocs. )

A pagoda után irány a királyi palota, helyi nevén Kanbawzathadi. (Jók ezek a nevek, leírni is feladat, kiejteni pedig totálisan másként kell, leginkább amibe belejöttünk az az Arany Szikla, a Kyaiktiyo, amit nagyjából úgy kell mondani, hogy „tyantyungtyo” –mondtuk is így nagyjából amikor kérdezték késõbb, merre jártunk. Akkor tértünk át arra, hogy mondjuk a Golden Rock nevet is hozzá, amikor késõbb egy ürge tök el volt ájulva, hogy mi ott is jártunk, mégpedig nem repcsivel: kiderült, hogy a pasi Kyaiktiyo helyett Kyaingtong–ot hallott (nem is értem, vajon miért?), ami pedig egy település totál máshol, eléggé az ország keleti szélén, a kínai-laoszi határ közelében és elég macerás oda eljutni.

A királyi palota egy jókora parkban van, csak a körülötte levõ fal közel 2 km hosszú. Több épület is áll itt, végigjárjuk mindegyiket, van hangulatuk. Szépen rendbe vannak hozva, de odabent nincs világítás csak az a több-kevesebb, ami kívülrõl szûrõdik be, és ahol kevés szûrõdik be kívülrõl, annak remek az atmoszférája, ahol kicsivel több, ott meg jobban látszanak a díszítések. Mert például az egy méter átmérõ körüli teakfa oszlopok alsó részén arannyal kicirkalmazott minták csillognak tompán a félhomályban vagy kifejezetten vakítóan ragyognak egy-egy beesõ fénysugár útjába kerülve. Az oszlopok felsõ része sötétbordó-sárfányszínû, ami még sötétebbnek látszik. Faragott ajtók és keretek virágokkal, indákkal díszesre kimintázva.

A parkban van minden: kisházikó, kishíd, alatta kisvízzel, pálmafák, füvek, bokrok, virágok és egy faragott kõkorláttal körülvett egykori fürdõ medence, sárkányos díszítésû lépcsõkkel a vízbe. Rajtunk kívül pedig egy lélek sem, még Win-t sem látom, valahol dumál az egyik õrrel –amikor megyünk már kifele, csak akkor jön egy 10 tagú japán csoport. Állati jó a hely: az épületek kellemesek, a környezet annyira vadregényes, hogy Zsombor – a kígyók nagy tisztelõje- csak a széles kocsiúton úton hajlandó közlekedni, a fûben levõ, valamikor kockaköves ösvényen amit jórészt befutott az aljnövényzet, már nem. Amúgy nem kizárt, víz is van, fû is van, élõlény is lehet itt, miért ne.

A legnagyobb épület maga a királyi palota, de ez belülrõl a legkevésbé lenyûgözõ. Kívülrõl a formája nagyon impozáns, remekül néz ki, esztétikus formája van, persze be van aranyozva az egész, a falak, a tetõ, minden, zöld pálmák is állnak körülötte, jók a színek, a kontúrok, remekül lehet fényképezni, van két szép ágyú is elõtte. Belül elég egyszerû: tágas, magas, de üres termek, és a királyi trónus sem egy nagy durranás, de legalább fel lehet mászni hozzá és aki akar, bele is ülhet. 1556 óta királykodnak benne, -most már persze nem. Belebotlunk egy jó öreg pasiba, aki a kisunokájával együtt az õr és idegenvezetõ szerepét tölti be: teakfa –mondja az oszlopokra mutatva, mint egyedüli említésre méltó információt és tartja a markát. Ámde hiába.

A palota után keresztülhajtunk a városon: semmi különös, átlagos egyszerû, helyi város, elég élénk forgalommal. A helyiek gyalog, biciklivel, triciklivel közlekednek és ami feltûnõ, elég sok a kétkerekû kordét vontató egylovas járgány, mint tömegközlekedési eszköz, nyolc-tíz fõ szorong a kék mûanyag nejlonfólia tetõ alatt. Mi most mellékutcákban kanyargunk, de a városon átmenõ fõúton ami Yangonba is vezet, ennek többszöröse a kavirty. Ha valaki ezt látja, még annyi kedve sem lesz itt maradni, mint esetleg: éktelen forgalom –honnan kerültek ezek ide?-, rozoga buszok araszolnak tülkölve, teherautók kanyarognak ide-oda, útépítés is folyik, mert akkora port vernek fel, ami még errefelé is szokatlan. Szerencsére mi ezen sokat nem megyünk és hamar letérünk az újabb úti célunk felé.

Most ugyanis azért megyünk, hogy megnézhessük a harmadik nevezetességet, a Swethalyaung Buddhát, aki fekszik és nagy. Hasonló naggyal és fekvõvel már volt szerencsénk Yangonban is: ez is kb. ilyen hosszú és kurva büszkék arra, hogy 16 méteres magasságával és 55 méteres hosszúságával 9 méterrel hosszabb, mint a bangkoki What Po-ban levõ. Hamár Buddha szobor összehasonlítás: a bangkoki jobban ki van aranyozva, de ettõl sem sajnálták. És ennek a kisujja 3 méteres. Nem szeretném rombolni az illúziókat, de ezek a nagy Buddha szobrok jellegre felnagyított gipsz figurára emlékeztetnek; erõs, élénk színekkel meghúzott szemekkel, ajkakkal, szájvonallal: csak azért nem mondom, hogy pont olyan nagyban, mint amit én lõttem a céllövöldében annak idején kicsiben, mert ennek a jelentõs része aranyszínû, és mert ott csak kiskakas volt, meg nyuszi és törpe, Buddha pedig egy darab sem, de a stílus azonos. Szóval lehet, hogy vallási érzületet nagyon növeli ha az ember lát egy ekkora gipszjellegû szobrot, de igazából esztétikában nem üt nagyot. Ráadásul –mint már írtam- ezeken a szent helyeken a szobrok rettentõen frissen festettnek néznek ki, az ember pedig egy szobortól elvár némi patinát, mint például Thaiföldön ott van Ayutthayaban egy fekvõ Buddha (a Wat Lokaya Sutha), ami ugyan méretben sehol sincs ehhez képest, nudli 20 méter hosszú, de mivel nincs felette tetõ, az esõ remekül bepatinásította a fehérségét. Na, az szerintem igazából jó néz ki, de nem akartam senkit sem megbántani.

(Mint ahogy igazából senkit se kéne megbántani, mert érzékenyek az emberszabásúak, de leginkább e kategóriában legkevésbé illõ a politikusok érzékenyégével kell csínnyán bánni, már jólfelfogott érdekbõl is, mert hiába tanácsoltam nekik korábban is, hogyha éppen meg akarnak sértõdni, csináljanak inkább helyette egy hátrabukfencet, kereszt fülcimpafogással és egybõl elmúlik a sértõdöttség –beszélhetek én ezeknek. És a falra hányt borsónak van is következménye (az összehányt falon kívül): egyik munkahelyemen is volt egyszer némi politikai okokból bekövetkezett paradigmaváltás, és én hiába lapítottam, mint nemecsekernõ a grundon, és csupa kisbetûvel, mert ilyenkor jobb ha az ember lapít, mert ki tudja –hát nem behívott az új vezér magához? Én meg kérdezem tõle, a habitusomból eredõ nagyfokú optimizmussal, hogy na mi van, ki akarsz valaminek nevezni? Mire õ aszongya, hogy majdnem eltaláltam: de nem akarlak, hanem foglak, és nem nevezni hanem rúgni, mert fel kell vennem néhány pártkádert, bocs, nincs harag, igaz? Hát lehet egy ilyen kedves emberre haragudni? Ugye, hogy nem. És mivel elvem a keresztényi megbocsátás és a felebaráti szeretet, nem is adtam neki vissza a kölcsönt, csak amikor lehetõségem nyílott rá, de akkor viszont kamatostól, mert ami jár, az jár. Azóta utál.)

Senkit tehát meg nem bántunk, és sokat sem idõzünk itt, hanem körbejárjuk, lefotózzuk és megállapítjuk, hogy a legfontosabb kétfajta felvõhelyzet közül Buddha most nem meghalva van, hanem éppen recicling –bocs reclinig. Relaxál, ami onnan ismerszik meg, hogy míg a halott Buddha-ábrázolásokon a szeme csukva van –itt nyitva van és figyeli a világot, a lábujjai pedig sorban enyhén kisebbednek, míg a halott verzióban ezek párhuzamosak és egyformák. Amúgy régi a darab: az eredetit még 994-ben csinálták alapvetõleg téglából, amit bevakoltak, de ez eltûnt amikor Bago-t lerombolták az 1700-as években, majd belepte a dzsungel A brit idõkben találtak rá 1880 körül, restaurálták, acélvázra építve tetõt húztak fölé, aztán most itt van, nesze.

A fekvõ szobor talapzatának magassága is van vagy 7 méter, rajta körben freskók, ennek a szobornak az építésével kapcsolatos történetet meséli el képregény szerûen. Van itt minden, ami egy jó storyhoz kell: rossz arcú dzsinnt imádó emberek, tópart, fürdéshez készülõdõ széplányok, király a lovon, nyergében immáron ott ül szende képpel az egyik a fürdõzõ ludmilla, és végül: építik a Buddha szobrot. A történetet részleteiben nem tudom, az LP sem írja de aki gondolja, ezekbõl simán összerakhatja, sok elágazási lehetõség nemigen van a storyban.

Szóval alaposan körbejárjuk –igazából a nagy szobron meg a képregényen kívül mást nemigen lehet itt látni- aztán kijövünk, mert van itt még egy sztúpa is amit meg kéne nézni, lévén már távolról is látszik, hogy remekül néz ki. Nincs ugyanis frissen mázolva, tehát van egy kis természetesség benne. Úgy hívják, hogy Mahazedi Paya, 1560-ban építették, ez is lerombolták az 1700-as években és ezt is újjáépítették, mint a fekvõ Buddhát.

Ez a sztúpa is elég szent, valamikor itt is volt egy foga Buddhának, mint Sri Lankán, Kandy-ban, de a lerombolás és újjáépítés során ide-oda vitték a fogat és asszem most a Mandalay melletti Sagaing-ban van. (Oda is szeretnénk eljutni.) A paya elõtt egy árnyas helyen néhány szerzetes üldögél, a jelek szerint hitéleti kérdésekben osztogatnak tanácsot. Egy fiatal pár kászálódik fel éppen az egyikük elõl, erõsen el vannak gondolkozva, a nõ ráadásul pedig meglehetõsen megszeppentnek is látszik de a srác is elég borongós: na ezek biztos kaptak a nyakukba rendesen a plébános úrtól, biztos valami helytelenkedtek, ejnye, már no! De nemcsak a fiatalabb korosztály áhítja a lelki tanácsokat: egy õsöreg szerzetes elõtt a földön egy hasonlóan agg hívõ ül, a pap osztja az igét, kábé olyan kenetteljesen mint manapság a Gyurcsány, pedig az már teljesítmény; a Pokorni korábbi Jászai-díjas alakításai is kezdenek elhomályosulni, pedig jó magasra tette fel a lécet. A másik õsöreg, a hívõ, pedig ültében, majdnem a földig elõrehajolgatva fogadja a tanításokat. Sportgyakorlatnak is jó a dolog de más tekintetben is megérhette, mert amikor az öreg felkel több bankjegyet is átnyújt a szerzetesnek, amit az minden köszönés, visszabólintás nélkül elfogad sõt egybõl átnyálazza, mennyi is az annyi. Mert a lényeg a lényeg.

A sztúpa nagyon jól néz ki. Jó magas –hogy mennyi, az LP sem írja, de én úgy 70 méter körülire saccolom- és nagy szerencsére nincs sem egységesen bearanyozva, sem egységesen fehérre festve, sõt a legutóbbi festés óta is eltelhetett már néhány év, mert nagyon beálltak, nagyon helyén vannak rajta a színek. A sztúpa alsó fele valamikor fehér volt, de most már szépen bepatinásodott fehéres-szürkévé, a kupolás teteje aranyozott, de ez sem az a csillogó, hanem kellemes matt színû. Díszes, kupolás kapuk egymásutánja alatt meredek lépcsõ visz fel -a lépcsõ alján két oroszlán õrködik, a szokásos jópofa képpel- elõször a kb, 20 méter magasan levõ, körbefutó elsõ teraszig lehet feljutni, majd utána nagyjából a sztúpa közepén levõ másikig.

Neki is lódulunk, mezítláb persze, mert szent a hely. Számomra elégséges az elsõ emelet is, de Zsombor tovább is megy, hogy csináljon onnan is egy képet, biztos szép a kilátás. Így közelrõl látszik, hogy az eddig nagyjából egyszínû szürkésfehérnek tûnõ falak, korlátok, díszítések több színt is tartalmaznak: néhány kacskaringós díszítés kihalványult piros, a mélyebb részek patinái idõ miatt kifejezetten feketék, a napvédette részeken pedig egybefüggõ zöldet ad a megtelepedett apró mohaszerû izé. Hát ez tényleg jól néz ki. Állati jó, hogy nincs frissen mázolva: hogy néznének ki például az egyiptomi piramisok, ha évente jó vastagon fehérre meszelnék az egészet? Na, ugye.

A lépcsõ amúgy baromi meredek. Amikor az ember felfelé megy, még rendben is van, bár a lépcsõfokok elég magasak, lépni kell rendesen felfelé, de lefelé még a kevésbé szédülékeny embernek sem árt kapaszkodni és oldalvást araszolgatva lépegetni lefelé. A teraszokról a kilátás tényleg jó, és egyben hihetetlen is. Amíg jöttünk át a városon, mindent lehetett mondani csak azt nem, hogy Bago egy õsedõ által körülvett település lenne, és az utcákon a nagy forgalom sem utalt erre. De ahogy már Yangonban is írtam a Chaukhtatgyi Payánál, ott is körülnézve mindenfelé a trópusi növényzetet látta az ember, a várost meg szinte sehol és itt sem: mintha õserdõ lenne köröskörül, és a pálmafák, dzsungelnövények egységes zöldje fölé csak néhány hasonlóan magas sztúpa aranykupolája emelkedik ki. Hát pontosan ez a magyarázat! Amikor az ember megy az utcákon, a forgalomra figyel, és a sok fát igazából nem is észleli annyira, mivel a törzsükön nincs nagyon levél, a koronájuk pedig valahol 20 – 30 méter magasan van. De innen meg csak ez látszik és simán eltakarják az egy-két szintes épületeket, utakat: csak a sztúpákat nem. Most már el lehet képzelni, hogyan is volt az az 1700-as években, amikor a várost a lerombolása után a természet visszavette az azt követõ jó száz évre. (Azért ez a környék nem egy Angkor: ott tényleg a dzsungelben van az egész romváros, itt meg csak a jellege az, de mint jelleg és látvány, nagyon tiptopp.)

Nõk nem mehetnek fel a lépcsõn, ki van írva, angolul is. Én ezt megértem: bármennyire is van emancipáció meg ilyesmi, és bár csak a magam kispolgári megalkuvó módján csak ímmel-ámmal támogatnám a polgárok elmegyógyászának javaslatát a szingli hordák legéppuskázására de az egyértelmû, hogy olyan bonyolult dolgot mint például a lépcsõn való közlekedés, semmiképpen sem bízhatjuk a nõkre, mert még kárt tesznek ha magunkban tán nem is, hát a lépcsõben. Itt is ez lehet a fõ ok, de a mellékes okokat nem tudom; az biztos, hogy valami vallási és nem pedig olyan gyakorlatias mint például, hogy a meredek lépcsõ miatt hátha egyes kevésbé fennkölt férfiak nõk longyija alá való kandikálásra használnák ki a dolgot. Ilyesmi ugyanis itt –rajtam kívül- eszébe se jutna senkinek sem, másrészt ezek a nõk úgy tudnak bánni a longyijukkal, hogy még a legvadabb mosakodás közben sem villan ki semmi a térdtõl felfelé nemhogy még lépcsõn közlekedés során, harmadsorban az utunk vége felé pl. a Popa hegyen a lépcsõ néhol volt ilyen meredek és mégis mehettek rajta a nõk is. Az is tény, hogy a késõbbiek során is voltak olyan részei pl a templomoknak, hová nõk benézhettek, elõtte letérdelve imádkozhattak is, a benne levõ Buddha szobrot láthatták is, de nem mehetek be a szentélybe a szobrokra aranylemezkét ragasztani sem. (Mert ha mehetnének, arra költenék a kosztpénzt, amilyenek, de nem minden sztupánál van ekkora szigor).

A sok nézelõdés után megérdemlünk egy kis innivalót, amit egy kellemes kifõzdében ejtünk meg a városban, a Bago folyónál. Kajálni még korán van –úgy döntünk, majd késõbb, de azért letolunk némi söröket is és megpróbálunk beszédbe elegyedni Win-nel, de reménytelen. De annyira kedves, szolgálatkész, aranyos a pasi, hogy nagyon megkedveljük, nem baj, ha egy kicsit ágyúsüket is. Persze, ez túlzás. Amit akarunk, azt meg lehet vele beszélni, például azt is, hogy mi legyen a szállással, ha odaérünk Tangoo-ba, ahol ma alszunk. Az LP elsõ helyen említ egy GH-t, amirõl azt mondja, hogy három doktor vezeti –Win-nek megvan errõl a véleménye: aszongya, hogy nincs túl jó helyen, mert ott a városszélén eléggé szúnyogos a terület, meg aztán úgyis mindenki oda megy, mert az LP ezt ajánlja. Mert jó mutat a három doktor is mint tulajdonos, de mi nekünk nem orvosra vagy szükségünk, hanem szállásra, aludni megyünk, nem kivizsgálásra, nemigaz? –így a Win. Teljesen komolyan, tök jó a pasi. Mivel az okfejtésében semmi logikátlant nem bírunk felfedezni, rábízzuk: 15 dollárért szerezzen normálisat, rá van bízva. De ha nem teszik, megyünk a doktorokhoz legfeljebb.

És ezzel a megoldással Zsombor is egyetért, pedig õ volt a doktoros project GH elõterjesztõje, de azért méltányosságból felvetem neki, ha úgy gondolja, talán megszervezek ebben a témában egy szimpátiaszavazást, ahogy tette ezt a Magyar Égre Magyar UFO-t Ön- és Közveszély Polgári Védegylet, és így a technikai megoldás mostmár ki van taposva, ösvényileg: csak annyit kell kijelentenem, hogy „az emberek ezt akarták”. Az más kérdés, hogy az ország lakosságának jelentõs része csak pislog, hogy már megint a nevükben beszélt valaki sületlenséget és arra gondol, hogy õ személy szerint azt az ívet írná alá szívesen, miszerint a nevében nyilatkozó politikusok seggébe nyomjanak fel a Kossuth téren uszkve három rõfnyi kukoricatorzsát –de igazi magyar termés legyen, ne import!- és így mondja el százszor, hogy „az emberek ezt akarták”, de szépen artikuláltan ám, nem hadarva! De Zsombor nem ragaszkodik a szimpátiaszavazáshoz, elfogadja a döntésemet. Ezt nagyon szeretem ebben a demokráciában, hogy mindig nekem van igazam

A söröcske kissé elpihentet minket, meg meleg is van rendesen, izzadunk ahogy kell, bár nem süt a nap, hanem csak olyan fátyolosan halványszürke az ég. Húzás tovább, én résen vagyok elõl az elõzések meg egyebek miatt, de Zsombor szokása szerint elalszik hátul. Win szerencsére nem ásítozik, rendületlenül néz elõre és nyomja (nem zavarja semmi zaj – a süket sofõr hanghatásilag befolyásolhatatlan): ma megteszünk összvissz úgy 350 km-t és ennél többet nem is lehetne, mert pocsékok az utak.

Olyannyira, hogy jegyzetelni is alig tudok, pontosabban tudok, de a betûk helyett javarészt EKG diagrammokat vázolok fel a papírra, ahogy vágódunk egyik kátyúból a másikba, és aztán elolvasni eléggé macerás. De nézelõdni lehet, nem szédülök bele a sebességbe legalább.

Myanmar lakosságának 70 %-a része vidéken él, tehát nem (nagy)városokban. Ez a vidéki élet azt is jelenti, hogy a városok, falvak nem érnek hirtelen véget –majdnem azt írtam, hogy a helység névtáblánál, de ez hülyeség: ilyen itt nincs- hanem jópár kilométeren keresztül folytatódik a lakott rész az országút mellett álló viskók képében. Ezek a kalibák többnyire lábakon állnak, és bár most nincs már monszunidõszak, alattuk dágványok, pocsolyák, egybefüggõ posványok. Jó, ha keresztül van rajtuk vetve egy palló, hogy azon lehessen közlekedni, vagy egy lábakon álló pár deszkányi stégszerû híd. Alatta a poshadt sár, víz: jó büdös is, sokszor. Most ugyan nappal van, amikor a szúnyogok nem mozognak ebben a döglesztõ melegben, de el lehet képzelni, mi történik itt napnyugta környékén. A malária elsõsorban a turisták által nem látogatott (nem látogatható) északi vidékeken elterjedtebb, de mi azért Lariamozunk –biztos, ami biztos. A helyiek nem is gondolhatnak a drága malária gyógyszerekre, de amint késõbb tapasztaltuk, ennél sokkal egyszerûbb gyógyszereket sem engedhetnek meg maguknak.

Aki járt Myanmarban, az nem gyõzi hangsúlyozni, micsoda szegénység van itt. Kétségtelen. A szegénység nyilvánvaló jeleit lehet látni Laoszban, Kambodzsában, vagy mondjuk Thaiföld északi területein is, de az biztos, hogy itt folyamatosan szembesülünk ezekkel a lepukkant viskókkal, és a körülöttük porban, sárban élõ családokkal, és ahogy írtam: ez az itteni nép 70 %-ára jellemzõ vidéki élet. Valószínûleg ez lehet itt a kulcs: míg más ázsiai országokban is vannak ilyen körülmények között élõ emberek, Myanmarban ez a nagy többségre jellemzõ.

Az út melletti földeken kézi erõvel folyik a munka. A rizskalászok között hajladozó emberekbõl sokszor csak a kalapjuk látszik ki: Harry Potter-es süvegszerû, nem olyan, mint amit eddig láttam a környezõ országokban. Gyér vizû folyókon átvezetõ, alig egy teherautó szélességû, eléggé kezdetleges hidakon megyünk át: a folyómeder mindenhol a jelenlegi vízmennyiséghez képest sokszoros, nem mély, de jó széles: a monszun alatt bizonyára alaposan tele van az egész vízzel. Most a vékony csíkokban folydogáló víz a mederben levõ homokbuckákat kerülgeti: inkább vízhiányosnak tûnik a vidék, fõként ahogy haladunk észak felé (leginkább aztán majd holnap, mielõtt elérnénk a hegyeket).

A gépkocsiforgalom nulla. (Ez folyamatosan így van, de mindig elképedek rajta.) A biciklisták is így vélekednek, nem is számolnak autóval és teljesen életveszélyesen csalinkáznak elõttünk, a legváratlanabb pillanatokban vágódva elénk, hogy kikerüljék az éppen elõttük levõ gödröt. Olyan az érzésem, mint amikor az Alföldön autózgatok, késõ délután-estefelé, amikor már beindulnak a kocsmajáratok, és a bringás hazafikat már a tablettás bor is vezényli a navigációban – de az enyhébb eset, mert a hazai polgár csak egyszer húzza a kormányt az árok felé, már hoppszi, bele is fejelt, már benne is van az árokban és tétova kísérletek után el is szunnyad békésen. Amígy így pihenget, addig is kicsikét kimarad a dobásból és így nem is zavarja tovább a közlekedést. De itt pasik nem részegek, nem esnek ki ilyen könnyen a játékból, csak egyszerûen nem foglakoznak azzal, hogy néha jöhet egy náluk gépesítettebb közlekedõ is. De azért haladunk, elõttünk a bringások cikk-cakk, aztán Win is tekergeti a kormányt jobbra-balra, mi pedig kapaszkodunk, de így is pattogunk az ülésen, rendesen, amikor telibe kap egy-egy bombatölcsért.

Délután kettõ lévén most már lehetne enni is valamit, Win-nek megint van egy ismerõs útszéli étterme, egy indiai családé. Helyi viszonylatoknak megfelelõ kifõzde, olyan a tegnapi és olyan, mint szerte Kelet-Ázsiában ezek az út menti kócerájok. A klotyó természetesen a konyhával van egy légtérben ahogy ez errefelé természetes, fizikailag többé-kevésbé leválasztva, de van vízcsap is, kézmosásra, meg arra, hogy egy kellõen kifejlett sáska szembebámuljon a tetejérõl. Mindannyian zöldséges-csirkés-tésztás kaját eszünk (a sáska a csapról az nem, mert elrepült) és mivel nyertes csapaton nem akarunk változtatni: sör is akad hozzá. Win vizet kap, meg egy plussz levest és a számla ezáltal kemény 4 dollárra rúg, mindhármunkra, amibõl 2.5 maga a két sör: haladunk, ha ily áldozatok árán is…, de egyelõre urai vagyunk a pénzügyi helyzetnek.

Az étterem mögött itt is ott van a tegnap már látott és továbbra sem túl széles Sittoung folyó –továbbra is alig 20 -25 méter lehet, egy jobbfajta Ipoly-, rajta itt is, mint tegnap, halászok, de itt vannak faúsztatók is: a vastag farönkökbõl összeállított tutajok lassan csordogálnak lefelé, illetve lökdösik õket elõre a rajtuk állók. Egy ilyen faszállítmány (egy szóként írva, nem külön) hosszúsága eléri a 40 – 60 méteri is, és szélességében pedig majdnem a felét elfoglalja a folyónak.

120 km van hátra a mai napból, naivan két órára tesszük a hátra levõ menetidõt (nem annyi lett, adtunk hozzá még plusz másfelet, lett belõle majdnem négy, ami 30 km/órás átlagsebesség -és nem rajtunk múlt: így lehetett menni). De addig is: többször is keresztezzük az egyvágányú vonatsínt, szerencsére vonat nélkül. Szinte mindenhol vadul folyik a pályafelújítás a legkorszerûbb eszközökkel: lapát, csákány, kézi munkaerõ. Lázas barkácsolásban vannak, síntartó csavarokat húzkodnak, ütik a követ, mint a répát, nagy porfelhõben lapátolják a földet.

Az országút szélén a helybeli polgárok ücsörögnek, meg nem mozdulnának, kijjebb nem húzódnának, hogy elférjen nagy nehezen az autó, pedig Win aztán nem teketóriázik a centizéssel, én biztos fejvesztve menekülnék a pasik helyében. Az sem gond számukra ha éppen beszélgetni támad kedvük az út közepén. Szépen megállnak ott ahol rájuk jön a társalgás, fogják mindketten a bringájukat, megy a csevely, de Win-en, e sokat tapasztalt szakemberen nem fognak ki, nem hezitál, hanem fékezés nélkül éppen hogy csak elhúz mellettük, legfeljebb a bicikli hátsó sárvédõje csörren meg a lökhárítónktól. Elképesztõ.

Egy kis faluhoz érünk, Win mondja, hogy valamikor itt élt, itt voltak a szülei és a nagyapja jómódú földtulajdonosok, sõt a nagyapja egy nagy Buddha szoborhoz is adott itt pénzt. Ha nem vennénk rossz néven, meglátogatná egy ima erejéig. Mi nagyon örülünk, és be is hajtunk egy faluba, ahol éppen valami ceremónia zajlik az említett Buddha szobor körül: egy teherautóra felkapaszkodott a fél falu, a platóra rádrótozott hatalmas hangszórókról dõl a zene és lelkes visítás, zászlólengetés közepette kerülgetik a teherautóval a szobrot, körbe-körbe úgy 30 méteres átmérõn belül. A szobor úgy 10 –15 méter magas lehet –tudjuk az alapelvet, annál szentebb, minél nagyobb-, de amúgy nem egy nagy durranás: pont olyan, mint a többi ülõ Buddha szobor –a Buddha szobrok valószínûleg típustervek alapján készülnek: itt történetesen jóságosan ül, frissen mázolva fehérre, kifestett szemeivel barátságosan néz, vérvörösre kipingált ajkán félmosollyal, mint aki tudja, amit tud. Bizonyára ez így is van. (Leninben voltak ilyen szoborváltozatok: Lenin kopaszon: „Lenin natur”, Lenin sildes sapkában: „Lenin turiszt”, Lenin cilinderben: „Lenin de luxe”.)

A kerengõ teherautóról lemaradt úgy 100 fõ kiskorú megbabonázva néz minket és le nem szakad rólunk, bármerre megyünk, lelkesen trappol mögöttünk. Baromi jól néznek ki, ahogy össze van mindegyik képe ezzel a szépségsárral, de nemcsak úgy akárhogy: szépen, korong alakban, amitól az amúgy is ázsia jellegû arcvonásaik kikerekednek, mint egy kölyökgólyának. Win elmondja nekik, hogy õ kicsoda: hogy az õ nagyapja építtette ezt a Buddha szobrot, és a gyerekek kellõképpen el is vannak a Win-tõl ájulva, hogy ilyen fontos ember itt a faluban. De nem azért ám, mert a nagyapja építette a szobrot, hanem hogy ez a Win fiú milyen nagy ember: európai turistákat szállít! Win próbálgatja a szoborra terelni a beszélgetést velük, de a srácok rá se rántanak: minket bámul mindenki. Ez az igazi esemény. A szobrot nézhetik holnap is.

Persze, ilyenkor mi is tudjuk, hogy a helyi protokoll részei vagyunk, így ehhez igazodva próbálunk viselkedni. Zsombor erre célra tartogat egy olyan mosolyt, amit jellemzõen egy szép sárgaház állandó lakóinak sajátja (Lipótmezei Nemzeti Királyi Tébolyda –alapítva 1868), én pedig megpróbálom felerõltetni magamra Kóka János gazdasági miniszternek üdvözült arckifejezését -mert boldogok a lelki szegények-, amikor bejelenti, hogy dõl a mûködõ tõke Magyarországra, tegnap például sikerült megállapodni Jan Stobasek szlovák suszterrel, hogy a cipõtalpaló mûhelyét helyezze át az erõs munkanélküliséggel sújtott magyar parlament félemeletére a lépcsõtõl kissé jobbra, mintegy 0,245 új munkahelyet teremtve ezáltal, az elkövetkezõ 150 év átlagában. (mert megy a gazdaság motorja, sohanemlátott.) És akkor még nem is tudtuk (tudtam/tad/ta/tuk stb.), hogy elkúrtuk (tátátok/ták/tam -leginkább).

Feszítünk itt szépen, készülhetne rólunk gigantikus föstmény is, mint amit Róth István ösztönös festõmûvész festett, aztõán tartotta markát a 10 milláért: a Torgyán-Orbán páros a Szent Korona elõtt (mögöttük a kabinetjük és a Szûz Mária, elõttük a korona körül meztelen angyalkák hancúroznak –annyira vízfejûek, hogy még egy pedofilnak se lenne kedve hozzájuk- kacagányok kacagnak, sújtások sújtanak, paszományok pasznak és e szép páros országlása korszakának megannyi szívet melegítõ aprósága is ott kelleti magát. Ha a szociknak lenne egy csepp eszük –de nincs- megveszik ezt a képet és szórólapként terjesztik, de rosszabbul élünk, mint 4 éve: például ilyen képekre sem jut állami zsozsó –bezzeg!)

Erre elõkerül a tanító úr is, nagy jattolás, de nem beszél angolul, így Win-en keresztül értesítjük a kivételes szerencsénkrõl, hogy megismerhettük õt és népét. Részérõl hasonlóképpen. Miután így fényesre nyaltuk egymás fenekét, Win megmutatja a nagyapja nevét az adományozók között, és letérdel imádkozni, mi pedig nem zavarjuk. Kicsit körülnézünk: nagyon szakadtak a viskók itt is, de a tanítói státusz biztos valami igen komoly pozíció lehet itt, nagy respekttel, mint a Dicsõ Szovjetúnióban, ahogy e szép versike is megörökítette:

„Olga, Kolja és Mátyuska, Mind boldogan kiáltozta
Végre oly sok kudarc után Népmûvelõ lett az apám!
Bim, bam, bam – Bim, bam, bam Fényt terjeszt a faluban!”

Fél órás mászkálás után elbúcsúzunk a falutól és népétõl, és vissza az útra, ami egy hanggal nem lett jobb azóta, mióta letértünk róla. Próbálok autóvezetõ szemmel nézni elõre, ugyan én mit csinálnék, mikor fékeznék, mikor kerülgetnék és mikor egyszerûen csak imádkoznék, hogy ne legyen tengelytörés és aztán bele a közepébe, Isten nevében, de elég nehéz a feladat. Maga az út is tiszta por, és vagy 40 km-es sebességgel mész hogy lásd, mikor van már kifoltozva a kátyú, és mikor pedig nem, vagy pedig valamivel gyorsabban és akkor pedig zökkensz bele egyikbõl a másikba. És ez az út az 1. számú fõút! Mi lesz itt még…

Win különben nemigen kíméli a kocsit, lefékez és felgyorsít állandóan. Például remekül lehet látni, hogy 30 méter múlva valami ordenáré gödör van az úton, de Win az utolsó pillanatig gyorsít, majd satufék: dááááng!, és csúszunk a bele a gödörbe, recseg ropog a kocsi, csapódik a kövekhez a felni. Ha talán egyenletesen menne 40 km-al, akkor nem lenne ilyen hektikus a haladás, de nem: vagy nulla, vagy 70 km/óra. E fölé nem engedem nyomni még amikor látszólag normálisabb részek vannak, mert egyrészrõl bármikor lehet egy ménkû nagy luk, meg mert annyit kapott csak ezen a mai napon ez a kocsi, hogy nem csodálkoznék, ha egyszer csak elszállna a tengelye vagy valamelyik, gömbcsukló és éppen akkor nem szeretnék túl gyorsan haladni. A szír buszbalesetünk óta (utazas.com útleírás: Szíria 2003) kissé óvatos vagyok. Zsombor meg kifejezetten zizi –nem is szívesen ülne elõre. Én is támaszkodom, ezerrel, pótolandó valamennyire a biztonsági öv hiányát. Az út szélérõl sovány tehenek néznek ránk, nagy búsan.

Valamivel este 5 óra után érkezünk meg Tongoo-ba, a Win által javasolt GH-ba – a neve Mother’s House Hotel, az LP-ben nincs benne- még eléggé a városka elején van, az országút mellett, egy emeletes kis épület, talán ha 16 szobával. Win még annyiba ráerõsít, hogy ne a három doktoros GH-t válasszuk, hogy szerinte nemcsak a szúnyogok vannak ott, hanem bejönnek a békák és a kígyók is a szobákba: nagyon nem akar oda menni, láthatólag. Itt 15 dollárért mérik a szobát, tehát nekünk megfelelõ ár, nem fogunk egy esetlegesen 5 dollárral olcsóbb szállás miatt csalinkázni összevissza. Meg legyen a Win-nek is jó üzlete, biztos részesedik. (És még valami az árhoz: az út során a szobaárban mindig benne volt a reggeli.)

A GH nem lehet régi építésû, a szoba is újszerû, kényelmes, szép faragott ágyakkal, tisztára felmosott sötétbarna csempe padlóval és hozzá szépen illõ világosabb színezésû fallal, fával burkolt mennyezettel. Saját fürdõszobás, Tv is van, meg légkondi is. Ezeket a szolgáltatásokat egyelõre csak érzékeljûk, és nem élvezzük a- TV-t késõbb se- mert a „kormány jóvoltából” nincs áram jelenleg. Amikor már sötétedik rendesen, akkor mégis csak lesz –nem úgy mint a szocialista Romániában, ahol annak idején pont esténként nem volt áram; mikor máskor ne legyen: hogy a polgárok lássák, hogy nincs. (Amúgy az áram itt is elment 9 óta körül, és nem is jött meg reggelig: gyertyáztunk is a vacsoránál az étteremben, meg itt a szobában is. Sok értelme nem volt a légkondinak. A Win fiú is kapott szállást, ingyen: a késõbbiekben is a legtöbb helyen saját szobát kapott, de volt olyan GH, ahol a sofõröknek együtt volt egy nagyobb szobájuk, és néha az eléggé szakadt is volt. Win ilyenkor csöppet húzogatta is az orrát, meg finoman célozgatott is, hogy nem tetszik neki, de hát õ volt a szállásszervezõ –amúgy igazából csak egy helyen volt ilyen probléma -majd írok róla. Lehet, hogy ebben a „három doktoros” GH-ban sem jó a sofõrszállás, mert az LP amúgy jót ír a GH-ról. Summa summárum: ez a mi szállásuk is teljesen tökéletes, három doktor nélkül is.).

Amíg meg nem jön az áram gyorsan lefürdünk –a hideg víz is teljesen megfelelõ, hiszen langyos-, Zsombor szunnyadni akar egyet a sok napi izgalom után, de nem engedélyezem és cserébe átugrasztom a GH éttermébe két sörért –amíg közlekedik, csak nem alszik el. A sör szerencsére még hideg és a kettõ együtt 1,2 dollár. Tisztességes, 6.4 dl-es kiszerelésûek, élénkülünk általuk. Amúgy ezt az áram dolgot nem igazából értem: nincs vezetékes áram, saját generátorról megy ha megy, de azt mondják, hogy „a kormány miatt” az sem lehet mindig –lehet, hogy a generátor bekapcsolhatóságát is korlátozzák, vagy csak spórolnak a helyiek és mint egy igazi vagy diktatúrában, mindenért a kormányt szidják –amúgy jogosan. Amikor másnap reggel felkelünk, már nem is kapcsolják vissza: gyakorlatilag alig volt áramunk csak egy kicsit este, a vacsi alatt. Ez azért fontos, mert ha történetesen tölteni kellett volna a videó akkumlátorát, nem lett volna rá lehetõség. De nekem két aksim is van, elég hosszú üzemidõkkel –még nem volt gondom, még a thaiföldi három napos trekking alatt sem merültek le (Pó Apó: Indokinában söröztem –Libri).

Sörözés közben sem tétlenkedünk és igényes, készségfejlesztõ-értelemcsiszoló játékokat ûzünk: egymás söröspoharaiba a szalvétaként egzisztáló WC papírból gyúrt galacsinokat hajigálunk –hagyom a fiút gyõzni, magához is tér a nagy örömtõl.

De elveszem a kedvét. Ugyanis a vacsorának még nincs itt az ideje, gyerünk befelé a városba, milyen lehet, vajh. Elindulunk az országúton a központ felé, végig kis boltok, mindenféle árusok. És lassan szépen sötétedik is az idõ, duplán is: egyrészt a nap lemegy, másrészt koromfekete felhõk gyülekeznek az ég alján, és egyre növekednek. Ebbõl még talán Aigner Szilárd sem jósolna derûs napot mindannyiójuknak –bár volt õ már vertebb helyzetben is. A vita mégsem ezen generálódik, hanem azon, hogy a GH-tól balra vagy jobbra van a központ. Végül jobbra indulunk és sûrûsödnek is a házaknak nevezett fabódék, de Zsombor, aki pont ellenkezõleg javasolta az útirányt, azt fejtegeti, hogy a városkának lehet, hogy van két vége, de közepe nincs. Tiszta anyja a fiú, látszólag meg is hajlok az érvelése elõtt de akkor is az általam meghatározott irányba megyünk, mert megszokhatta volna már, hogyha nincs is mindig igazam, de sohasem tévedek.

A városközpont látványilag némileg eltér Párizs belvárosától, talán abban is, hogy míg az a fény városa, itt meg egy kapa világítás nincs. Rejtély, hogy a lámpa nélkül kerekezõ biciklisták nem mennek egymásnak, vagy az árokba (de nem!), és minket sem ütnek el, pedig tényleg nem lehet látni õket, csak amikor a mellettünk levõ kis bódéból kiszûrõdõ vékony fénynyaláb mellett egyszerre csak ott vannak mögöttünk, elõttünk. Onnan sejtjük, hogy a közeleg valami biciklis, mert többnyire ketten bringáznak egymás mellett és beszélgetnek. Annyit lehet észlelni, hogy hangok közelednek a sötétségbõl, és egyszer csak hopp: már el is húztak mellettünk. A településbõl sem látunk semmit sem: másnap konstatáljuk csak, hogy elméletileg elmentünk eg