folyt

#56925 Hozzászólás

folyt

október 24. vasárnap

A helyi kutyák hajnali 5 órakor alaposan koncerteztek, de mi csak fél hétkor kelünk fel: ez a hajnali állati ébresztõ vidéki élet velejárója: amikor pár éve Észak-Thaiföldön a hegyi törzseknél aludtunk, ott még rosszabb volt, mivel egy komplett baromfiudvar és disznócsalád is bekapcsolódott („Indokinában söröztem” könyvecske), méghozzá gyakorlatilag a lábakon álló kunyhóink alól –tehát itt is csak nyugtázzuk a dolgot és maradunk félálomban. Itt is abbamarad a keltegetés néhány perc múlva, õk is, mi is visszanyugszunk: a kutyák megmutatták, hogy õk aztán éberek, mi pedig azt, hogy álmosak, és ez a dolgok rendje errefelé.

Az éjszaka a helyi mértékekhez képest hûvös volt. Ez persze nem azt jelenti, hogy hideg van, de a hûvösebb, nyirkos pára lecsapódik, ami egyszerre okoz hidegérzést, meg izzadtságot is. Egy könnyû takaróval megoldható a dolog.

Sajnos Zsombor egészségileg nincs valami híresen. Valószínûleg a tegnap megevett, szokatlanul erõs mustáros kaja tette be a kaput, -tárgyszerûen: nyitotta ki…-, de tény, hogy szükséges a Reasec, és nem jó a közérzete sem. Reggelizni azért átvonulunk a GH melletti, farostlemezekbõl összeütött kis épületbe, ahol egy konyha van, meg egy étkezõ helyiség. A reggeli jó kis zöld tea, meg papaya, narancs, banán meg piritós+vaj de ha kérünk, még kaphatunk tojást is bármilyen formában elkészítve; Zsombor gyomra nem erre van most beállítva én meg nem rizikózok, mert ha a tojás ha nincs jól megsütve akkor az gond, ha pedig jól megsütik, akkor pedig túl zsíros is lehet; ez persze nem elvi kérdés, csak nyifi-nyafizunk, jól lehet lakni a gyümölccsel is, annyit adnak.

Az étkezõ épületecske belsejében adnak a dizájnra is. Szépen ki van mázolva, és díszítésként nem sajnáltak valahonnan szerzett színes magazinokból kivagdosni és felragasztgatni mindenféle képeket, stílszerûen, a hely hangulatának megfelelõen: aranyos, puszilkodó kisgyermekek látványa lágyítja a szívet, egy alpesi látkép, kemény hótakaróval (a Svájci Államvasutak falinaptárából), és egy filmszínésznõ, fekete-fehérben, úgy a negyvenes évek stílusában, talán Grace Kelly fiatalkorában, de a filmekben nem vagyok járatos, Zsombornak pedig fáj a gyomra, így egyáltalán nem érdekli a téma. Pedig megéri a szemlélõdést a környezet, például teljesen szokatlan módon nem egyszerû mûanyag WC papír tartó van az asztalra téve az egyszerû WC papír szalvétának, mint általában errefelé szokásos, hanem ehhez képest egy technikai ugrás, egy ámbár szintén mûanyagból készült macska. (A mûanyag jó befektetés, örök darab, tart az idõk végezetéig, illetve amíg el nem lopják szemfüles polgárok.) A macska dagadt, okkersárga és úgy mosolyog mint a Szíjjártó Péter –de kérem, micsoda ízléstelenség: hiszen itt emberek esznek!!!-, bár a Szíjjártónak a hátán nincs egy rés, amibõl kikígyózhatna egy WC papír csík, szalvettának. Ennek a macskának pedig mindez megvan, tehát ím itt a segédlet, hogy bajszunkon ne billegjen morzsa. (Nem is billeg.)

A kiszolgálásra semmi panasz nem lehet, és miután telepakolta az asztalt még külön is odajön a felszolgáló kiscsaj, ránkpislog és azt mondja, hogy „enitííeee?”, amit különben úgy lehetne leírni hogy „anything else?”, de no thanks, hacsak te nem vagy benne a lehetõségekben (possibility). Ezen nagyot kacag és elpucol, többet nem is látjuk és ezután a szigorúképû anyja mászkál körülöttünk továbbiakban –esküszöm pont olyan, mint egy fékezett habzású Áder János, bajusz nélkül. De õ már nem próbálkozik be a kérdéssel, mert ki tudja? Pedig innánk még teát de magunk nem merünk kérni, hátha mérget tesz bele, jól rácseszetünk a sompolygásra.

Kint az utcán a reggeli kéregetõ szerzetesek sorjáznak, idebentre pedig megérkezik három francia a helyi idegenvezetõjükkel, aztán befut még két spanyol kinézetû srác, markáns vonásokkal, meg egy szintén spanyol kinézetû csaj, sajnos még markánsabbakkal. A fiúk kinézetileg testvérek lehetnek de hogy melyikhez tartozhat lány, azt a jelekbõl nehéz lenne eldönteni, de a lányt látva, fel kell kötni a gatyájukat, az biztos. Nincs nála kecmec, ez egyértelmû. Miközben ezeken merengek, Zsombor elviharzik, hogy Reasec ide, Reasec oda, betámadja a klotyót, nincs jól a fiú. És ez bizony nem jó hír, lévén ma egész napos trekking a program.

Ellenben csak nekem lesz az. Ugyanis Zsombor ledõl az ágyra és arra esedez, hogy számára egyenértékû, ha meghallgatja majd színes történetekkel élénkített élménybeszámolómat, valamint megtekinti a videót errõl a mai kirándulásról, de nem mozdul, lévén sokat rontana a személyes presztizsén a helyiek elõtt, ha menet közben hipsz-hopsz, leizélné a bokáját –amire jelenlegi helyzetében komoly esélyek mutatkoznak. Kis meditáció után helybenhagyom döntését –szerintem nem komoly a baj, nem rossz volt a kaja csak nagyon erõs/fûszeres volt a tejbepapihoz szokott gyomrának. Otthon ugyanis az anyucija a kajákat illetõen igen világhíres a Tesco kegyességébõl szert tehetõ mélyhûtött nudli továbbfeldolgozásában, amely így cukrozott tejföllel leöntve képez visszataszító ragacsos halmazt a tányéron (a gyerekek imádják, pedig még leírni is rémes, nemhogy látni, ahogy egy ilyen gagyi szart valaki a szájába vesz). Tehát ez a tegnapi kaja más iskolát követve készült el, és bár szerintem a dolog gyógyszeresen kezelhetõ, de inkább feküdje csak ki. Így aztán csak ketten indulunk útnak a guide-vel.

Felhõs az idõ, csak néha látszik ki az ég kékje, de ez inkább a reggeli párásság miatt van, mert már most is jó nagy a meleg és a nap szemmel láthatóan hamarosan úrrá lesz a dolgon. A környezõ hegyek nem látszanak túl magasnak, se meredeknek ezért úgy gondolom, nem lesz megerõltetõ a túra. A falu határában neki is vágunk az elsõ emelkedõnek, ami nem cicózik, hanem emelkedik és a meleg meg a párásság miatt laposan meg is izzaszt, mire felérünk. Ráadásul a guide megy elõl és elég jó tempót diktál, én meg, hogy kifújjam magam, látszatilag megállok néha videózni -elsõsorban lihegni: mögöttem a vöröses színû földes út, alattam a kisváros, a kisházakkal. Ezekkel a szünetekkel aztán bele is jövök dologba, és végeredményben egy jó kis séta alakul ki, dombon, völgyön keresztül. Egyelõre bokros, bozótos, sõt apró tujákkal, fenyõkkel borított a táj –meleg égöv alatt ugyan, de itt már elég magasan vagyunk az ilyen növények megjelenéséhez. Az útnak nevezhetõ hegyi ösvényen nincs egy sima rész: keresztül-kasul szabdalják viszonylag mély vízátfolyások, a monszun idõszak emlékei. A távolban totálisan kék színben emelkednek a horizontot lezáró helyláncok.

Rajtunk kívül csak egy háromtagú francia társaság van kint, meg két francia csaj –mondja a guide, akit szintén Win-nek hívnak, mint sofõrünket; névjegye szerint Thet Win Naung, és foglalkozására nézve licensed trekking guide, a bázisa pedig a mi GH-ban, az Eastern Paradise Motel-ben van. Azért is írom le egybõl a nevét, mert nagyon szimpatikus volt a srác, korrekt a vezetésben és késõbb még írok emberi magatartásáról is, szóval: ajánlom.

Visszatérve a túrázókra: nem mintha lenne valami nyilvántartás azügyben, ki hol kóvályog a hegyekben, de nem túl nagy a falu ahhoz, hogy ne tudjanak egymásról és vendégeikrõl a vezetõk. A francia csajok is a mi GH-nkban vannak, de õk kétnapos útra mennek, és kint alszanak valahol egy törzsnél –amikor mi még reggeliztünk, õk már elindultak. Amúgy nem vagyok értük oda, mert tegnap, az érkezésünkkor ott üldögéltek a bejárat mellett, a köszönésünket sem fogadták csak bámultak ránk a hülye tehenek, mert annyira szépek talán nem vagyunk, hogy elakadjon a lélegzetük. Bár… A másik francia csoport is elõttünk indult, de hamar beértük, mert nekik mégiscsak nehéz volt a terep: 40 –50 évesek voltak és mikor elõttünk jártak, már akkor lehetett látni, hogy gyakran megálltak szuszogni. Mivel én is ebbe a korcsoportba tartozom, nagyon meg voltam magammal elégedve, amikor vidáman hallózva –lássák csak, hogy még erre is van szufla- elfüstöltünk mellettük. Ki is érdemeltem a guide nyíltszíni elismerést –mondom, nagyon szimpi a srác, helyes ítélõképességgel.

A kezdeti két-ember szélességû út egy keskeny csapássá változik. Térdig-mellig érõ a növényzet –de még ki lehet belõle látni, szépen- jobbról, balról beborul az amúgy is keskeny ösvényre, de az ember lába megtalálja az utat, ami csak néha villan ki az erõsen vöröses színével. A guide megy elõl, õ alacsonyabb nálam, de a feje kilóg a gizgazból, lehet követni, ott billeg elõttem, én meg caplatok utána nagyvidáman: most már viszonylag egyenesen megyünk, a hegyoldalban, az meg nekem nagyon megy, csak az emelkedõknél kéne el néha a lélegeztetõgép. Elõttünk és felettünk a hegyvonulatok nagy összevisszaságban keresztezik egymást, a csuda tudná, ha elõre akarunk jutni, jobbfelé érdemes kerüni, vagy balfele; netán egyenesen nekivágni toronyirányt –de torony nincs-, de úgy sem lenne sanszos, mert mindenhol erdõ borítja, szépen, zölden.

Alattunk a völgyet teljesen másfajta, tipikusan trópusi növényzet uralja, méghozzá dús vegetációban (buján -hogy szépen fejezzem ki magam): banánfák, hatalmas levelû zöldségek és egyéb itteni növények. A falusiak termõföldjei ezek, fel is hallatszik ide, ahogy beszélgetnek, ügyködnek, de olyan magas körülöttük a növényzet, hogy egyszerûen nem is látszanak bennük, csak néha tûnik elõ káposztafélékkel teleültetett ágyas, amit nem takar el a fölé boruló hatalmas pálmalevél, lombkorona.

Továbbmenve egyre több helyen szakítja meg az egybefüggõ erdõt egy–egy megmûvelt parcella. Szántóföldnek nem nevezhetõ ez a dzsungelbõl kihasított kis téglalap, de valami termelés folyik rajta. Vizük is van; jópofa kis patak keresztezi az utunkat, de leküzdjük a maga egy méter szélességével. Látszik, hogy errefelé a helyiek is gyakran járkálhatnak erre, ez nem egy elhagyatott táj. A sárosabb részeken kivágott fákon lehet átegyensúlyozni, a pár méter széles hasadékokon keresztül szintén ezekbõl összeeszkábált átkelõk vezetnek: én az ilyen lukakba általában jó eséllyel beleesek, de most annyira dús a növényzet körülöttük, hogy mire feleszmélek, hogy most egy mélységen átmentem, hogy akkorra már mögöttem is van az egész. Az a baj, hogy gyerekkoromban valaki elhitette velem, hogy szédülõs vagyok, és azóta én szigorúan tartom magamat ehhez, már kegyeletbõl is. Sajnos, csak lassan múlik a dolog, fõként állandóan ráerõsítenek ezek a politikusok olyan dumákkal, hogy az ember állandóan szédül (és a vele együtt járó hányigere van) és igazából nem is tudja miért. Itt van például a gazdasági csoda, ami nálunk bizony többször is felütötte a fejét, jó hogy bele nem rokkantunk: a fidesz idõszak alatt is az egyik csoda a másikat érte csak gyõztük kapkodni a fejünket, például a mi cseresznyéinket majszolgatta egész Dél-Amerika, de azt követõen a szocik is megtették a maguk gazdasági csodáját de aztán úgy ám, hogy minket irigyelt Svájctól Burkina Faso-ig mindenki. Én feltétlen híve vagyok a csodáknak, mondhatnám elkötelezet csodaváró vagyok, de ezekkel a csodákkal is jobb óvatosan bánni, gazdaságilag pedig mindenképpen.

Kedvenc történetem erre Jézus csodatétele az ördögtõl megszállott férfivel. Történt ez a Biblia szerint Geraza-ban (ez a mai Jerash, Jordániában Ammantól északra, ami akkor egy jelentõs település volt és római kori romjai ma is látványosak). Itt Jézus tisztátalan lélektõl, magyarul ördögöktõl megszállott emberrel találkozott. Az ördögök megijedtek Jézustól és alkudozásba kezdtek, hogyha már ki kell menniük ebbõl az emberbõl, akkor ugyan hagy ne kelljen már hazamenni a pokolba (Lukács 8.32.) sõt a szóvivõjük arra kérte Jézust, hogy még errõl a vidékrõl se zavarja el õket (Márk.5.10). Ahogy egy korrekt tárgyaláson az üzleti felek között szokásos, a döntést megkönnyítendõ, az ördögök tettek egy áthidaló javaslatot is. Ott turkált ugyanis a hegyoldalban a helyiek „mintegy kétezer sertésbõl álló” kondája és az ördögök azt kérték, hogy az emberbõl kilakoltatván, ugyan hagy menjenek már ezekbe disznókba bele. Jézus valószínûleg nemigen szívelhette a malackákat, mert megengedte az ördögöknek az átkötözést: „Erre a konda vadul nekirohant a lejtõnek, le a tóba, és odapusztult”. A történetet elbeszélõ evangélisták a disznóikat elveszített helyiek reakciójáról meglehetõs szûkszavúsággal csupán annyit írnak: „Arra kérték Jézust, hogy hagyja el a határukat.”, ami elég világos beszéd, de szerintem a vasvilla is elõkerülhetett. A történet mostani olvasata nálam a következõ: csinálnak itt a nagyokosok csodákat, egyvalaki baromi jól is jár vele, de hogy mi szívunk, az biztos. Mi lenne, ha inkább a nagy csodacsinálók „elhagynák a határainkat”?

De sasszézzunk csak vissza az itteni rögvalósághoz. Itt kondát ugyan nem látok, de a mezõgazdasági termelés nem lehet egyszerû errefelé, ezeken a dimbes dombos területeken, ugyanis a dimb-domb egyáltalán nem valami lankás, hanem meredek, rendesen. És mégis, van itt az erdõtõl megtisztítva legalább 50 fokos meredekségû hegyoldal is megmûvelve: aki ezt szántja, az megdolgozik rendesen. Itt bizony nem lehetne elsütni az a rizsát, hogy például azért lehet mégis olcsóbban autósztrádát építeni a horvátországi hegyek között, a több kilométeres gyönyörû viaduktokkal és a mégtöbb kilométeres alagutakkal (de milyenekkel!!), mint a magyar sík vidéken, mert a sziklára könnyebb alapozni és könyebb is haladni, mert nem is ugrál ott a kecskebéka meg a hungarikumnak minõsülõ lápi póc, és nem kell kerülgetni a buzernyást sem, amiben a környezetileg duplánvédett csettegõ szöszmösz fészkel meg a kedvenc tápláléka, a vaskos csabak. Jó, jó, de a hegyet csak ki kell fúrni? Meg hidazni is kell rajta? A békát meg a melós rosszkedvében úgyis arrébb rúgja, jókedvében pedig rája lép, mert nagyon viccesen szól amikor kidurran és úgy megyen szépen a munka, ha víg a kétkezi. Szóval nem emiatt drága nálunk az útépítkezés, maradjunk ennyiben.

A fel- és lekanyargó ösvényen helyiek is közlekednek, nagy zsákokkal, vagy kapával: a kapa természetesen itt is teljesen fa, ahogy eddig is láttunk. Egy kisebb csoport asszony is jön velünk szemben, a guide megállítja õket hogy fényképezzek nyugodtan, és közben elmagyarázza a népviseletüket, és hogy honnan látszik, ki férjezett, ki nem, meg egyebek. Annyi biztos, hogy a palaung nõk színpompás kék és piros összeállítású ruhákban járnak. Egyiken van piros színû, összecsavart turbánszerû fejfedõ, a másikon semmi ilyesmi. A longyik is különbözõek, és egyiküknek-másikuknak a derekán övként kendõk vannak felcsavarva. Nem olyan egyszerû a képlet, mint volt Észak-Thaiföldön a karen törzsnél, ahol körülbelül az volt a felállás, hogy aki színes ruhás az férjezett volt, aki pedig fehér ruhás, az nem, passz. Ami egységes: a hátukon fonott kosár, ami egy jókora szõlõputtonynak is elmenne valamint a lábbeli: gumipapucs, mint errefelé az emberek zömének. Bevallom, nem jegyeztem meg a különféle nyakláncok és madzagok színes rendjét és ezek korrelációját a családi állapothoz; ha ez a téma fontos lesz valamiért, legfeljebb megkérdezem az illetõt, hogy széna vagy szalma.

Az asszonyok tehát a palaung törzshöz tartoztak: õk élnek errefelé, és több falujukat is meg fogjuk nézni –ígéri a guide. Vannak errefelé más törzsek is, az LP a kalaw-i terkking fejezetben vagy tizet is felsorol, de az azonos törzsek laknak közel egymáshoz, így többit csak több napos trekkingen lehetne meglátogatni.

Felérünk egy magasabb részre, körülnézünk az alattunk elterülõ dombokra, ahol a különféle növényekkel bevetett parcellák sárga, piros, zöld színeikkel nagyon kellemes, tarkabarka látványt nyújtanak. Hiába süt már a nap ezerrel -és persze egyben döglesztõ meleg is van, amit idefönn a szél némileg enyhít- a sok pára miatt nem élesek a kontúrok így nem sikerült túlzottan karakteres képeket készíteni. Keleti irányban, ahonnan tegnap ide érkeztünk Kalawba, a látóhatárt egy valamivel magasabb domb/hegyvonulat zárja, és magas fákkal borított, egybefüggõ zöld az egész. Teakfaerdõk vannak arrafelé, mondja a guide, és ott olyan szúnyogok élnek, amelyek a maláriát terjesztik. De itt nincs ilyen –nyugtat meg. Nem izgulok különösképpen, egyrészt amikor átjöttünk azon a területen, az napközben volt, és ekkor pedig a szúnyogok kussolnak a nagy melegben (napnyugta után érdemes vigyázni, meg felöltözni hosszú cuccokba, akár maláriás a vidék, akár nem), másrészt szedjük a Lariamot, meg esténként itt kenegetjük magunkat szúnyogriasztó stifttel (akit érdekel: Autan a neve, még otthonról hoztuk és úgy találtuk, hogy a többi hasonlóhoz képest ebben a legtöbb -20 %- a Picaridine nevû hatóanyag. Azt mondják, hogy a szúnyogok ezt nem csípik –mármint azt nem csípik, akin ilyen van.)

Közvetlenül alattunk, egy teaültetvényben egy disznó család éli mozgalmas életét: ezek az ázsiai disznók nem olyan nyugisak, mint a mieink: kismalacok és anyucijuk egyaránt összevissza rohangálnak, egy–egy zörrenésre már pattannak is odébb, és egy ígéretesebb kitúrható valamiért komolyan egymásnak is esnek, nagy visítozás közepette. Ilyenkor jobb félreállni, mivel a menekülésre kényszerített egyed nem néz semmit, úgy rohan fejvesztetten, a másik meg uccú, utána: engem is majd elkaszáltak egy torzsalkodást követõen. (Látható: kaland, kaland hátán!)

Az elsõ faluba (a neve: Yar Thit, de szerintem nincs rajta a világatlaszon) fölülrõl, a hegy felõl ereszkedünk le egy keskeny, meredek ösvényen nagy ügyesen, mint a Winnetou: közben ág nem volt ropp, levél nem volt zizz, lomb nem volt suss, bogár nem volt csere. A falu nem több, mint 15 –20 ház, de ezek is eléggé le vannak egymástól szeparálva, ahogy a hegyoldalban kialakított teraszokon állnak, másfél-két méter magas cölöpökre építve. A ház alatt van a háziállatok bázisa: itt hûsölnek a disznók, csirkék, kutyák. A házak mellett mintha jó hosszú asztalok lennének, de ezek nem asztalok, hanem lábakra helyezett jókora táblák, pálmalevélbõl fonva és ezek szárítják a leszedett tealeveleket. Elrágunk belõlük több fajtát is, érzékeltetvén a gyengébb és ízletesebb kisebb levelek és az erõteljesebb ízû nagyobbak közötti különbséget, és érzékelhetõ is a különbség: zöld tea ízû, de a nagyobbak inkább már dohányra emlékeztetõen keserûek, mint amikor egy zöld teát csinálsz és többet pakolsz a csuporba a teafûbõl, mint kéne. (Már írtam, hogy itt az étkezdékben minden asztalon ott áll a zöldteás kancsó. Amiben nemigen cserélik a teafüvet, csak újra öntenek rá forró vizet, ha elfogyott, és hiába áll és oldódik naphosszat a tea, nincs annyira erõs íze, mintha otthon én túlméretezem a teafû adagot. Valószínûleg már a sokadik forrázás után iszogattam ezekbõl a teákból, de nagyon lágy és kellemes ízû.)

A cölöpökön álló házak bejárathoz felvezetõ pallókat, mint egy függõhidat, fel lehet húzni és ezt éjszakánként még ma is megteszik, bár eredetileg az esetleg erre tévedõ állatok, ragadozók miatt, bár ezek már eléggé kevesen vannak –mondja a guide. Régebben még gyakran járt erre cibetmacska, mongúz, tapír sõt még leopárd is, de manapság ezek inkább az érintetlenebb erdõs részeken tûnnek fel, nem pedig itt, a faluk mellett. Ahol kevesebb az ember, még medvék is vannak.

A faluban szinte senki sincs itthon, még gyerek is alig –néhány lufit azért felfújok és el is el tudok osztogatni: a kiskölykök állnak, fogják a lufit és néznek zsebóra szemekkel: nagyobb élmény vagyok én nekik, testi valóságomban, mint a léggömb.

Ez a falu nagyon szegény –mondja a guide. Finoman céloz rá, hogy ennek oka elsõsorban – és a többiekhez képest, akik szintén szegények, de nem ennyire- abban keresendõ, hogy isznak, mint a gép, míg a domb túloldalán, a szemben levõ falu már gazdagnak mondható, mivel ott már nem isznak úgy, mint a gép: egyszerû a képlet. Végül az egyik házban otthon vannak, a házigazda be is invitál. Cipõ le, aztán belépek a kunyhóba. Egy jó idõ kell ahhoz, hogy a szemem hozzászokjon a benti sötéthez, mivel a téglalap alapú, 10 – 15 méter hosszú, 3 méter széles kunyhó megvilágítását csak néhány kifejezetten kicsi ablak biztosítja és azon sem tud annyira bejönni a fény, mivel ott megy ki a füst. Már ami nem marad bent. Mert a kunyhóban ugyanis eléggé rossz a levegõ: az egyik végében tûzhely füstöl, mellette négyen-öten -idõs férfiak és nõk- pipáznak a tûzhely nem lebecsülendõ füstképzõ képességével versenyre kelve. Maga a tûz is a fapadlón van megrakva és hogy ne gyulladjon ki a ház, egy nagyobb négyzetes részre homokot hordanak, és azon rakják meg. A fõzés közben nem használnak sok fát, éppen hogy csak lobog a láng, így aztán persze, hogy füstöl. Jelenleg nincs is semmi kaja feltéve fõni, de tüzet nem oltják el, üldögélnek körülötte. Hogy ilyenkor beszélgetnek-e vagy csak üldögélnek azt nem sikerült kiderítenem, mert amíg ott voltam, egy kapa hangot nem szóltak, csak bámultak engem meg a pipafüstöt.

A fal mellett a bambuszpadlón gyékények hevernek, úgy 20 centiméteres kihagyásokkal egymás mellett: itt alszanak a családtagok, szépen sorjában. Bútor semmi. A tûz mellett állványon néhány nagyobb fazék –közösen kajálnak-, pár hosszabb fõzõ és merõkanál lóg a falra akasztva, fölötte polc, néhány tányérral. Valami ruhadarabok, szõttesek vannak egy halomban az egyik sarokban: valószínûleg az ott a szekrény mértani helye a térben.

Egy elkülönített zugból beteges krákogás, köhögés hallatszik, oda én már nem megyek be, de a guide igen. Amikor kijön, nagyon tárgyalnak a házigazda öregemberrel, aztán a guide kivesz a hátizsákjából egy levél gyógyszert, pár tablettát kipattint és átadja neki. Kicsit még nézelõdünk –õk néznek engem és pipáznak, én nézem õket és nem pipázok és senki sem szól egy szót sem. Aztán távozunk, kijövünk a fényre, a jó levegõre, lebalanszírozunk a felvonható deszkákon, kikerüljük az ott kíváncsiskodó sertést –ez már olyan hazai fajta, nem is ugrál el-, és igyekszünk kikerülni tyúkokat meg a sáros pocsolyákat amiben csipegetnek, meg persze a tömeges tyúkszart is, ámde csak részsikerrel.

Ahogy tovább megyünk, a guide valami olyasmit motyog félhangosan, szinte magában –nem azért, mintha valaki értene errefelé angolul, hanem mert nem lett túlzottan vidám a beteglátogatás után-, hogy nagyon sajnálja ezeket az embereket, ahogy mondta, az õ népét, akik nagyon szegények és betegek: ahányszor csak kijön ide, ezekkel a pár szem gyógyszerekkel segíti õket, mert erre sincs pénzük, aztán meg orvos sincs itt és ha lenne is, azt sem tudnák megfizetni. Nagyon meghat a dolog, mert látom az arcán, hogy õszintén gondolta, nem játszik a fiú az érzelmeimre, de el is határozom, hogy a túra végén külön adok neki pénzt arra, hogy tudjon máskor is gyógyszereket ide hozni.

És megint csak az jut eszembe, amit már asszem írtam: aki Myanmarban járt, mind azt mondja, hogy rémes a szegénység és ez nem közhely, hanem tényleg így van. De rémes a szegénység Kambodzsa vagy Laosz idegenforgalmilag nem felkapott helyein, és rémes a szegénység egyes helyeken Thaiföldön is, vagy Vietnámban, és még számos helyen errefelé Ázsiában, de míg máshol inkább csak egyes területekre korlátozódnak, itt ez a szegénység általános, országos. Gazdagabbnak tûnõ helyekkel alig találkoztunk, beleértve a nagyvárosokat is. Még a szintén nyomorgó Kambodzsa fõvárosában, vagy a huszonvalahány éve tartó polgárháború által sújtott Sri Lankán is jóval több nívósabb autót láttunk, mint itt Yangonban, de késõbb Mandalayban sem volt jobb a helyzet. És az, hogy itt az országutakon egyszerûen nulla a személygépkocsik száma, és ami kocsi van, az meg úgy néz ki, ahogy: ez csak a felszín, de azért ez is árulkodó jel. Hogy van-e éhezés, és milyen szinten van, azt így kívülrõl megítélni nem lehet, de ez a falu eléggé nyomorúságosnak tûnt, pedig errefelé azért járkálnak turisták, így csurran-cseppen valami az eladott szuvenírekbõl, vagy az itt eltöltött éjszakáikból, például.

Kérdés, persze, hogy a szegénység miatt mennyire szenvednek az emberek. Ebben a faluban sok embert ugyan nem láttam, de jókedvû bizony egy sem volt, sõt inkább apatikusan komor. Ez pedig nem jellemzõ, mert ami a Myanmar-i emberek hangulatát illeti mi azt vettük inkább észre, hogy bármennyire is nyomorban él ez az ország, meg elnyomás is van, az emberek nem szenvednek, vagy legalább is nyilvánosan nem: integetnek, kiabálnak, mosolyognak. Látszatra tehát itt szerencsésebb a helyzet, mint Magyarországon, ahol a Vezér (és a Kudlika Julika, akit sikerült elcsábítani gazdasági fõokosnak a „Gazdit keresünk”-bõl) egyhangúlag megállapította, hogy az ország egy szenvedõ ország, és az emberek szenvednek. Konkrétan ugyan csak egy név lett említve aki szenved: hát a szegény Gyurcsány szenved, aki pedig attól szenved, hogy „nem lehet egyszerre kint is, meg bent is egeret fogni.” Ezt én a saját füleimmel hallottam és egyáltalán nem szenvedtem sõt igen jól szórakoztam de hangosan nevetni udvariatlanság lett volna, meg különben is nagyon sok szenvedõ fogott körülöttem zúzós zászlórudakat.

Pedig az ország tényleg szenved. Az egyik fele a külsõ-belsõ egérhiányos Fletótól szenved, a másik fele pedig a Vityótól szenved, aki pedig attól szenved hogy miért nem úgy van a demokráciában elõírva, hogy örökké õ fújhassa errefelé a passzátszelet -ezt persze csak rosszindulatú rágalom. Mert valójában ezért szenvedünk, mert szenvedni jó –ha lesz egy kis idõm én is beállok egy kicsit szenvedni, de egyelõre tovább kell menni itt a hegyen, de nem felejtem, maybe tomorrow sort kerítünk rá. Ha meg mégse, majd leszenvedi helyettem a következõ népgyûlés, épp elegen vannak ott szenvedni, még ha nem is hoztak magukkal még egy szenvedõt.

(És csak annyit bátorkodnék/nák megjegyezni a nagygyûlés-függõk számára, amit Teleki László (az 1848-as) írt, miután meghallgatta Kossuth valamelyik lánglelkû beszédét: „Nagyra tudom becsülni mások eszét, de soha olyan nagyra nem, hogy a magamét ez okon feleslegesnek tarthatnám.” És ezt lécci olvasd el mégegyszer! Lécci, lécci…)

A falu a hegyoldalba épült, ereszkedünk lefelé és a guide még benéz másokhoz is. Én is bedugom a fejemet az ajtókon, de bemenni nem akarok, mivel amit lehet látni azt az ajtóból is lehet, és a belépéshez le kéne megint venni a bakancsomat, amihez így többször már lusta vagyok. Nincs különbség a belsõ látványban: ahogy a házak kívülrõl így nagyjából egyformán néznek ki, belül sincs nagy változatosság. Lassan el is hagyjuk ezt a falut és a völgyben futó patakhoz próbálunk leevickélni a völgy alja felé kanyargó meredek ösvényen. Errefelé dúsabb a növényzet, jóval nedvesebb környezet és ezért már sáros is minden és eléggé csúszik is, de kivételesen nem ülök seggre, máig sem értem, miért nem.

A túloldalon az egész hegyoldalt teaültetvény borít, fehér és színes pontok mozognak benne: ezen a szomszéd faluhoz tartozó ültetvényen teát szüretelnek és ezek a pontok az emberek. Ez a másik falu a hegy túloldalán van, így miután átkecmergünk a patakon, fel kell kapaszkodnunk megint a hegyre és újból leereszkedni. Hegymászásból ma kijut. A patak körül teljesen esõerdõs a növényzet és többszöröse a pára a korábbinak, alig lehet levegõt kapni. Átugrálunk a köveken és már kapaszkodunk is fel a túloldalon, a „gazdag” faluhoz (a neve: Tar Yaw). Jó kiérni a nedves bozótból. Elmegyünk a mellett a teaültetvény mellett, amit már az imént is láttunk. A szüretelõ emberek felnéznek, integetnek. Itt a faluban is folyik a munka. Mi az egyik háznál állunk meg, ami elõtt a már látott jókora asztalokon már válogatják a napon száradó tealeveleket. Itt is elrágunk néhányat. Jól esik, és így, forrázás nélkül is érezhetõen élénkít.

Itt iskola is mûködik, szerzetesekkel és szerzetes tanuló gyerekekkel. Nincs nagy különbség a viselkedésükben: amikor még nem látták meg az érkezésünket, egy idõsebb szerzetes-ruhás fiú „mindjárt lekeverek egy nagy maflást” mozdulatokkal zavart el egy nála jóval kisebbet. A fejlemények csak azért akadtak meg ezen a stádiumon, mert észrevettek, hogy jövünk.

Ebben a faluban a helyiek (a korábbi faluval ellentétben) nem külön házakban laknak, hanem egy úgynevezett „hosszú ház”-ban. Az egyik elõtt le is veszük a cipõt és bemegyünk. Legalább 10 család él egy légtérben a kb. 40 méter hosszan elnyúló házban. Minden családnak, szépen sorban egymás mellett, megvan a maga része, ahol él, alszik, fõz, gyereket ringat, dohányzik, köpköd vagy rajcsúrozik. Ezek nincsenek falakkal elválasztva, csak egy jelképes paravánszerûség jelzi, meddig is tart egy-egy család birodalma, amelynek a középpontja a tûzhely: és minden családnak külön tûzhelye van, ami persze állandóan üzemel: vagy ég, vagy csak úgy simán füstölög.

Leülünk az egyik mellé, kapunk egy teát, a gyerekek pedig mindenfélét próbálnak eladni: kis szütyõt, terítõt, bármit. Bár ez a hosszú ház a több ablakával jóval világosabb és levegõsebb, mint az elõzõ volt, a sok tûzhelyen rotyogó rizsektõl és egyéb ételektõl van gõz és kajaszag rendesen, és ráadásul erõs a füstszag is. Ahogy körbenézek, látom, hogy a szokásos öregembereken és a körénk telepedett gyerekeken kívül pár hónapos csecsemõ is ring egy fûggõágyszerûen felakasztott nagy kendõben és egy az egyben telibe kapja egy kihunyófélben levõ házitûzhely erõs füstjét pedig kisgyerek ez, nem pedig fokhagymás kolbász.

A guide észreveszi a tekintetemet és megerõsít: nagyon egészségtelenek ezek a házak: a gyerekek kiskoruktól fogva ebben a füstben élnek, a betegek sincsenek elkülönítve és ráadásul minden kaját nagyon sokáig fõznek, így az ásványok és a vitaminok teljesen kimennek belõlük. Szóba hozza, és szinte a fertõzések elleni varázsszerként emlegeti a C vitamint, ami persze szintén nagyon hiányzik itt. Kicsit mesélek neki Szent-Györgyi Albertrõl, a Nobel díjról, meg a C vitamin elõállításáról –úgy látom, ha valami megmarad nála Magyarországról, hát ez lesz az, mert nagyon érdekli. Amúgy a srác huszonvalahány éves, van barátnõje is, de hiába keres az itteni átlagnál sokkal többet, egyelõre nem gondol nõsülésre. Túl becsületes az arca ahhoz, hogy megkérdezzem a házság elõtti nemi élet kérdésérõl, meg hátha sértésnek is venné, a barátnõjét illetõen. Annyit korábbi utazásaimból tudok, hogy néhány délkelet-ázsiai törzsnél -ezek most nem feltétlenül burmaiak- elég laza az erkölcs, de hogy ez a hagyományoktól eltérõen élõ, iskolázottabb embereknél hogy mûködik, azt nem tudom.

Prostitúcióval amúgy egész myanmari utazásunk alatt nem nagyon találkoztunk -az igazat szólva, nem is kerestük-, de kizárt, hogy pont ebben az országban ne legyen és az LP is az AIDS növekedésérõl ír. Valószínûleg a csekély számú turista miatt elsõsorban a helyi igények kielégítésére rendezkedett be ez a szép kézmûipar. A nagyobb városokban; Mandalay-ban például a szállásunktól néhány lépésre volt egy bár, amin éjszaka nagy, piros neonszívek világítottak és ez valószínûleg nem a helyi bridzs-kör hivatalos helyisége lehetett, de mivel a bárokat itthon sem csípem, ott meg légkondi sem volt csak marha meleg, így egybõl sarkon is fordultunk, mielõtt kialakulhatott volna valami konkrétum.

A falu után az egész környék legmagasabb pontjára másztunk fel (nem volt akkora mászás: kényelmes emelkedõ), hol két étkezõ hely is rendelkezésre állt. A guide szerint az egyikben helyi, másikban inkább indiai jellegû kajákat lehet enni: a helyit választottam. Jó is volt, szokásos zöldséges rizs, máshol is ilyenszerût ettem volna. (Azért nem lehet megunni ezt a kaját, mivel ahány hely, annyiféleképpen fûszerezik, illetve olyan zöldségbõl készítik, ami éppen ott nõ a kezük ügyében.) Az étterem nem egyéb, mint egy kicsi bambuszviskó mint konyha, elõtte egy bambuszlevelekbõl fonott árnyékoló, ami alatt egy asztal és pad, és ez képzi magát az éttermet. És a kilátás remek.

Kolompolás hallatszik: két bús tehén, nyakukban kolomppal húz két bús kétkerekû kordét, rajtuk egyáltalán nem bús helyekkel, meg totál közömbös fahasábokkal. Megpróbálok megfelelõ fotóstellungokat felvenni, mivel bús tehenes kordés fényképbõl még alig van a raktáron ráadásul ez itt van közel, és sikerül is, mivel megállnak –nem mintha eddig szélvészként robogtak volna. De miért álltak meg? Hát azért, mert most indulnak lefelé a lejtõn és ehhez ki kell alakítani a fékezõ berendezést, nehogy a kordé megindulván lesöpörje a lábáról a bús tehén erõforrást. Ennek jegyében egy jókora dorongot illesztenek be a kordé (alváz) és a kerék (futómû) közé, dorong másik végére kötél erõsítõdik és amikor el kezd lejteni az út és meglódulna a szerkezet, az elöl üldögélõ driver maga felé húzza a madzagot, mire a dorong hozzászorul a kerékhez, és fékez.

(Jómagam, bár géperejû jármû vezetése közben, egyszer alkalmaztam madzagot, amikor is Wartburg személygépkocsim (két ütem –nagy tolóerõ!) ablaktörlõje felmondta a szolgálatot egy kellemesen tocsogós, sáros, februári éjszakán, mögöttem a mohácsi búsójárás alkalmából pocsolyarészeg évfolyamtársaimmal. De a kreativitás szerencsére nem hunyt ki az alkohol mulasztásából véletlenül ki nem pusztult agysejtekben: letekertük a két elsõ ablakot -odakinn nagyjából plusz egy fok volt a celziusz, de legalább józanodunk-, a két ablaktörlõ lapátra madzag erõsítõdött, melyeknek másik végét jobbról és balról behúztuk az ablakon és rögzítettük az alkoholista tagozat kezeiben. E technikai elõkészület után csupán annyi volt a feladat, hogy a hátsó ülésen amúgy is jobbra-balra dülöngélõk szinkronizálják a mozgásukat a magnó zenéjére: Trink, trink, Brüderlein, trink! Lasse dir Sorge zu Haus! Vidám utazás vette kezdetét, de mûködött a dolog. És például a mai technikákhoz hozzápuhult ifjuság nem is tudná talán elképzelni, hogy végsõ szorultságban a Wartburg jármûvezetõ teszemazt csak azért rángassa le hölgy útitársa harisnyanadrágját, hogy azt kellõen összecsavarva és megkötve egy dinamónak nevezett áramforrás meghatására alkalmas ékszíjat pótoljon vele…)

A guide is felkerekedik és megyünk tovább. Elmegyünk a másik étterem mellett –na, ez már éttermesebb kinézetû, tetszetõs vályogfalú, a vályogon mésszel felmázolt felirat: Coca Cola, Spirte-, több asztala is van és egyiknél itt piheg a két francia csaj a GH-ból. Totál ki vannak készülve –mondja az õ vezetõjük az enyémnek. Hú, de sportos vagyok –veregetem meg a saját vállamat.

Ismét jönnek szemben helyiek, nyakukban jó nagy zsákokkal. Fotogén téma, de a guide hirtelen megfogja karomat, hogy ezeket ne: valami illegális akció lehet, valószínûleg szívható gabonaféle a téma, mert erõsen nézegetnek õk is rám, de én egyértelmûen úgy teszek, mintha nem látnék senkit és a fényképezõ cuccok is csak nehezéknek fityegnének rajtam. Nem is kerül sor tettlegessé fajuló izmozásra.

A hegytetõrõl lefelé vezet az út, be az erdõbe. Vegyes növényzet: néhol egészen sûrû, esõerdõs, másutt kesze-kusza dzsungel, vagy ritkás, ligetes. Különösen nem kell szenvedni haladással, mivel az ösvény többnyire elég széles, de azért nem volt hülyeség hosszú nadrágban jönni, mert esetenként az ágak, indák teljesen eltakarják az utat. A guide mutogatja, szagoltatja a növényeket: citrom, menta, gyömbérfélék, eukaliptusz, mimóza és persze a gyönyörû orchideák. A fák koronáin, valahol huszon-harminc méter magasan felettünk élénk madárzsivaly szûrõdik le, de idelenn nagy a csend. Hirtelen valami könnyû zaj: a guide szerint valószínûleg kígyó siklik mellettünk az út melletti sûrûben, de a kígyó nem hülye kimászni, és mi sem vagyunk hülyék, bemászni. A guide elég közömbös a kérdésben: õ persze otthon van és otthon én sem félek sem a (torok)gyíkoktól sem éjszakánként az avarban rémesen neszezõ vérsündisznóktól.

Tetszik a vidék még akkor is, amikor egy kifejezetten nyirkos, párás, sáros rész következik. A növények szinte összeérnek elõttünk, a pár lépéssel elõttem menõ guide világos színû ingje sem üt át zöld növényfüggönyön, vízátfolyásokba, mocsaras részekbe süppedünk, szúnyogok támadnak, mindenféle rovarokat verünk fel, hosszúlábú pókok iparkodnak el az utunkból és sosem tudom, hogy amikor valami a nyakamat súrolja, az egy visszacsapódó ág, egy rovar, vagy egy fejjel lefelé himbálódzó kígyó -mindegyikre megvan az esély.

Megyünk, törjük itt az utat az ingoványban, ha nem is olyan sikeresen, mint a Rácz Péter mozgalmár, a Magyar Úttörõk Szövetségének –ha a Vágó felteszi az 5 millió forintos kérdést, hogy van-e még Magyarországon egy Úttörõszövetség nevû borzalom, simán elbukom a választ- ügyvezetõ elnöke törte az õ privát kerülõútját a Csillebércen aki 97 millió forint helyett csupán 15 gurigáért, tehát éppenhogycsak a gyûszûnyi 82 millió forinttal kevesebbért adta el az unokatesójának a szövetség házát. De meg is kapta érte a méltó büntetését, a kereken ötszázezer forint bírságot, meg egy felfüggesztett szabadságvesztést! A jogban kevésbé pallérozottak számára kötelességem megvilágítani, hogy ez utóbbi azt jelenti, hogy egy rendõrt simán szembe vizelhet, egy vak asszonyt lelökhet a járdáról, a munkásosztály veres zászlajának lobogtatása közben pirospaprikát is keverhet a nullás lisztbe a Tescoban, de hogyha mégegyszer el mer adni rokonnyak egy köztulajdont pofátlanul alacsony áron, akkor aztán nagyon-nagyon-nagyon súlyos dorgálásban lesz része, talán még az ellenõrzõjébe is beírnak, de hogy büntibõl nem viselheti a piros nyakkendõt április 4-én, az faktum. Hacsak nem fellebbez, mert jogrend is van ám a világon!

Mi kiérünk egy tó partjára. Bár kinézetileg teljesen beleilleszkedik tájba, ez egy mesterséges létesítmény, a kalawi víztározó, ami még az angolok idején készült. Ez nem halastó és bár bizonyára vannak benne halak, de a horgászást vagy a halászást a kormány nem engedi –innen nyerik az ivóvízet, de a guide akkor is elég bánatos miatta-, piknikezni pedig a helyiek nem szoktak: hétközben dolgoznak, vasárnap pedig rendbe rakják a háztartást, mosnak és ilyesmik. Ahol ekkora a nyomor, a hétvégi hervere nem ismeretes fogalom. Így aztán rajtunk kívül nincs itt senki.

A tó felsõ részén a vízszintet egy betonfal tartja, rajta zubog lefelé a víz a 3 métere lejjebb levõ, alsó medencébe. A betonfal tetején az átömlõ vízben gázolva végig lehet egyensúlyozni és ha az ember nem csúszik el a megtelepedett moszatokon a pár centis vízben araszolgatva, szépen át is lehet menni a túloldalra. Mi is ezt tesszük: guide rutinosan, én kissé feszengve, mert csúszik ám, piszkosul és nem lenne jó ötlet egy fürdõt venni a fotócuccokkal a nyakamba. De nem. Ez a nap az én napom –tán kötéltánccal is megpróbálkozhatnék ezek után.

A túra befejezõ részében átvágunk néhány mélyzöld rizsültetvényen –az ember mellkasáig érnek már a növények, az átvezetõ keskeny csapást inkább érzi az ember lába, mintsem hogy látni lehessen-, megmászunk még néhány dombot fel és le, és amikor a völgyes részekben kigyúlnak a tüzek a földeken és a nehezen begyulladó fa füstje lassan terjedve betölti a párás levegõt –ezt az alkonyati füstöket nagyon szeretem- lassan visszaérkezünk Kalaw-ba és végszóra az esõ is cseperegni kezd. (Esõ nem lesz belõle csak cseper.)

Kikerülünk egy szarvasmarha bikát, aki éppen az út közepén készül intenzív szexet lebonyolítani szíveválasztotta bamba tehenével –kinézetileg igen jámbornak látszanak mindketten, de amikor kezdem nem komolyan venni az aktust és el akarok mellettük slisszolni a guide és még vagy három szemlélõdõ kapja el egyszerre a karomat, hogy jobb a békeség, menjek csak alaposan oldalra és úgy kerüljem ki õket.

Nem sokkal a GH elõtt kiszalad az egyik udvarból egy kislány és egy apró virágocskát nyújt át, pusztán vendégszeretetbõl, mert amikor viszonzásként elõkotrok egy lufit, alig akarja elfogadni, de a komolyan felajánlott kézfogásom láthatólag nagy megtiszteltetésként éli meg, mert azonnal elrohan, újságolni. A családja is kiszalad erre a ház elé és nagy integetésekben bonyolódunk.

Fél 5-re érünk vissza. Kifizetem a guide-t –természetesen megadom neki a két fõre járó 10 dollárt plusz még adok neki egy köteg kyat-ot is, vegyen belõle gyógyszert a falusiaknak. Láthatólag jól esik neki, ahogy ezeket mondom; nem vagyok lírai alkat, de tényleg ez volt a helyzet. A gyógyszerezésre nálunk is szükség van, mivel Zsombor a WC-bõl szól vissza a köszönésemre; mint elmesélte, egész nap aludt és amikor nem, akkor e kis helyiségben idõzött és bizony egyáltalán nem feleslegesen, de azért most már kezd éhes lenni, mi jó jel. Nyertes csapaton ne változtass: mi is a tegnap jól bevált étterembe megyünk megfogadva hogy semmi erõset nem rendelünk, sõt Zsombor még a csapolt sörtõl is tartózkodni kíván, ugyan errõl megpróbálom lebeszélni: én is azt ittam és nem volt belõle baj, nem vizezhették fel túlzottan. Amúgy a sör neve Dragon és egyáltalán nem rossz, ha nem is egy Staroparmen. Minõségre ugyan nagyjából olyan, mint otthon borban az „Ipolydamásdi Rögtön-Döntõ” –van ilyen, esküszöm!-, amelyen büszke felirat hirdeti a minõségi kategóriát: „A váci borversenyen indult”.

De Zsombor tartózkodó, kólát iszik, és még whisky-t sem kér -se bele se simán. Tényleg szar lehet a gyomra, de most nincs pardon: a whisky jelen esetben nem élvezet, hanem gyógyszer. Nagy keservesen le is gyûri, de a szemén látom, hogy magában az én jó édesanyám feltételezett foglakozását vélelmezi de nem mondja ki hangosan, mert mégiscsak az õ nagymamája is egyben. Pozícióelõnyhöz jutok ezáltal.

Az utcán továbbra is nagy az élet a full moon kapcsán: a nemlévõ közvilágítás helyett házi készítésû kis röppentyûk villannak fel és gyakran durrognak a petárdák is. Egy flegmatikus kutya már tegnap is odatelepedett az asztalunk mellé, ma ismét megérkezik, rámnéz –jelzi hogy helló, megjöttem, majd nagyot ásít és eldõl a lábam alatt és tesz az egész körülöttünk levõ haccáréra. Imádom a blazírt ázsiai kutyákat; ha van reinkarnáció, lehetne kérni, hogy egy ilyanbe, esetleg?

Este Zsombor lázat mér: 37,2 C, és én is mérek, de csak úgy élvezetbõl: 35,7 C. Mi ebbõl a következtetés: õ halálosan beteg, de én már nem is élek. A fiú kap még két whisky-colát lefekvés elõtt, amit nagyon nem akar, de atyai hatalmammal orvossá nevezem ki magamat és pofa be, különben hívom a Mikolát, aki aztán nyírja demokratákat, meg a szingliket, aztán Zsombor mindkét témában erõsen érintett. (Különben most én sem ismerek kegyelmet, mert tegnap óta folyamatosan ver a kockában és ezt egyre nehezebben tûröm.) Lefekszik, az anyjáért rimánkodik, de hiába. És lám, mit tesz a szakértelem: egészségesebb ugyan nem lesz, de a sok whiskytõl remek lesz a hangulata. A foglalkozás elérte a célját. Meglátjuk holnap reggel, mi lesz a helyzet.

Az éjszaka mintha valami motozna az ágy alatt. Vajon mi lehet? Gekkó? Egér? Vagy tán csak nem a kis Donatellácska?

október 25 hétfõ

Az éjszaka csendesen telik, leszámítva, hogy a vékony falakon keresztül elég sok minden áthallatszik a szomszéd szobákból, de sajnos semmi érdekes, hacsak a helyeik által nagy közkedveltségnek örvendõ harákolást, krákogást és tüsszögést nem számítjuk. A kutyák csak röviden szólóznak 5 óra tájban, aztán meg 6 körül amikor még alig világosodik egy nõ árul valamit az utcán, nagy óbégatva. Mi fél hétkor kelünk. A tervek szerint ma este már az Inle tónál alszunk, elõtte pedig megnézzük a barlangokat Pindaya-ban.

Zsombor már lényegesen jobban van, de még nem makk az egészsége, elég nehezen ébred. Miután egyszer már teljesen úgy tett mintha fent lenne, de újra csak lecsukja a szemét és megint szuszog, hát felkeltem újból és nem reagálok abbéli hivatkozására, hogy eredetileg csak pislogni akart, de közben meggondolta magát. Jelenleg az a fontos hogy végre cselekvõképes és élhet állampolgári jogaival illetve kötelességeivel. A kötelezettségeket haladéktalanul megejtjük: csomagolhat, mert indulunk tovább, a jogokkal való élést pedig otthonra halasztjuk: joga lesz panaszkodni majd az anyjának, ha hazaértünk és ha még mindig akar. De nem ajánlom.

Az GH étteremében csak nem bírtam ki, rákérdeztem a falon levõ színésznõ nevére, azt mondja a pincnök kiscsaj, hogy „sszellivííí”; na, párszor el is mondattuk vele és abban maradtunk, hogy mától a nõ neve falon: Shelley Winters –asszem volt ilyen színésznõ, de ahogy már eldicsekedtem, a filmiparban sem vagyok otthonos. Ha pedig nem volt ilyen, az se baj, mától kezdve van ha máshol nem, akkor legalább ott a falon, nem kell ezen fennakadni. (Lám, a Kukorica Jancsi is hiába mondta, hogy kicsit parasztos a neve de õ nem szégyelli, mert a franszia király sem sokat cicózott hanem eldöntötte a kérdést, miszerint neved mától fogva János Vitéz legyen, én derék vitézem -és amúgy pofa be errõl a továbbiakban, különben deresre húzlak, büdös paraszt.)

Az ifjúság az utcákon szerte sárkányt ereget –már eddig is láttunk ilyesmiket, és az LP is említi, hogy ez a foglalatosság nagyon népszerû Kalawban. Hát tényleg, ezennel megerõsítem, az.

Reggel 8-kor indulunk tovább. Win barátunk is megjelenik és nagyon szorgoskodik körülöttünk, érdeklõdik, hogyan és miként, és nyitogatja elõttünk ki a kocsiajtót, hiába rimánkodunk, hogy ezt nem kéne –csak mosolyog két okból is: egyrészt nem hallja mit mondunk, másrészt tényleg egy tündérien kedves fickó.

A városból kiérve az út a szokásos alig egy sávos –nem oda 1 és vissza is 1, hanem odavissza: 1, megstuccolva az út szélén iskolába igyekvõ egyenruhás gyerekekkel, akiket jó volna nem elgázolni. Szerencsére a forgalom alig semmi, lehet haladni valamelyest, csak kissé elõzni nehéz ha mégiscsak elénk kerül egy-egy hatalmas rönköket szállító teherautó, mert a kanyargós út miatt ezeknek a szerelvényeknek eleje már kanyarodik balra, amikor a vége kilóg még jobbra –na, most elõzz. A széleken persze hely nincs –túlzás volna padkának nevezni ezt a gödör a gödör hátán valamit ami az útnak nevezett izé mellett van -, attól kifele meg már a szakadék következik, de már korántsem olyan rémesen sztresszes a helyzet, mint tegnap volt. Egészen kibírható, vagy pedig már szokjuk. Pár kilométer múlva elértük Augban falut, hol errõl szép fõútról le kell térni északra, Pindaya felé, ami innen kb. 20 km.

Amikor otthon még helyi közlekedéssel terveztem az utat, akkor az volt az elképzelésem, hogy Kalaw-ból eljövünk valami menetrendszerinti (menetrend: ha-ha ha!!!), szóval valami helyi tömegközlekedéssel eddig, és Augban-ban biztos lesz valami szállító alkalmatosság, amivel ezt a pár kilométert meg tudjuk tenni Pindaya-ig. Ezekkel a gondolatokkal bámulok kifelé az ablakon, ahogy átmegyünk Augban-on: hát, nem lett volna egyszerû eset. A falucska teljesen kihalt, embernek sincs nyoma, nemhogy még gépjármûnek. A helyiek valószínûleg már kint keccsölnek a földeken és kisebb dolguk is nagyobb annál, hogy Pindayába tekeregjenek. És aztán tényleg így van: a Pindaya-ba vezetõ úton csak egy-két turistabuszt látunk, meg szintén két-három személykocsit, amelyekben hasonló fehéremberek üldögéltek, mint mi. Továbbra is megnyugvással vesszük tudomásul, hogy ezek közül az autók közül egyik sincs olyan szakadt állapotban, mint a miénk: biztosan ezek az utazási irodás kocsik, a dupla pénzért. Valamit valamiért. (De akkor is, nekünk van a legjobb, legkedvesebb sofõrünk –ez nem is képezheti vita tárgyát!)

Amúgy Augban fontos kereskedelmi állomás –mármint helyi szinten-, itt fordulnak délre a szállítmányok Loikaw, illetve északra, Pindaya felé. A városka szélén raktárépületek mutatnak erre a funkciójára, de nagy sürgés-forgás itt sincs: nekem –ahogy már írtam- kifejezetten kihaltnak tûnt dolog, de hát nem egyforma a mérték egy európai kereskedelmi elosztó állomás, és az itteni között. Ha itt elmegy óránként 10 teherautó, az már forgalom. Az LP szerint a helyi teherautósofõrök között Augban hírhedt a kuplerájairól is, de mi nem élünk a tapasztalás élményével, tán majd akkor élünk, ha majd egyszer teherautósofõrök leszünk errefelé. És ahogy más helyen is Myanmarban, az AIDS-esek szám itt is szépen nõ –jegyzi meg az LP, minden különösebb célzás nélkül. Ilyet mi ide nem hoztunk, talán ne is vigyünk haza magunkkal, a család örömére.

Ahogy haladunk észak felé Pindaya-ba, egyre gyakrabban találkozunk tömegközlekedéssel is: a már eddig is látott kis kerti traktorok -nevezzük inkább szép magyar szóval: csettegõk- vonszolnak itt is jókora utánfutókat, rajtuk emberekkel és zsákok éktelen halmazával. A vidék itt inkább dimbes-dombos, nem olyan szeszélyesen meredek, úgyhogy most nem kell annyira erõlködni ezeknek a masináknak. Színpompásak a földek ameddig el lehet látni, hogy az egyik parcellán piros virágú növények nõnek, a másikon sárga, a harmadik pedig még zöld. Kellemes. Az út persze pocsék, gödör gödör hátán. Kerülgetjük, belemegyünk, de szinte nincs forgalom itt sem, így Win ki tud bontakozni, mint szlalom-sofõr –már amennyiben észreveszi a soron következõ kátyút. Néha az út széle jóval simább, mint maga a közlekedõ rész, és ezt ki is használjuk, döfünk rajta elõre éktelen porfelhõt hagyva magunk után.

Folyik a káposzta szüret. Nem csináltam statisztikát, de amióta még tegnapelõtt lefordultunk a Yangon-Mandalay útvonalról kelet felé, a szembe jövõ hatalmas teherautókon gyakorlatilag vagy farönkök voltak, vagy pedig káposzta, de úgy megrakva, hogy még plató alatt, az üzemagyag tartályok közötti helyeket is kitömték velük: annak lehet klassz bukéja, mire a célállomásra érkezik. Tehát itt most szüretelnek, persze szigorúan kézi erõvel, mint nálunk a dinnyét, adják kézrõl kézre, hajigálják fel a teherautók platójára, vagy pedig a tehénvontatta kordékra. A kisgyerekek az út melletti pocsolyákban vigadoznak, mellettük bivalyok végeznek balneológiai passziót. Jöttünkre mindenki nagy integetésbe kezd és csak néha kiabálják a máni-máni-t. Balról a hegyvonulaton fehér sztupák tömege tûnik fel: ez már Pindaya.

Pindaya-nak persze története is van. Valamikor régen, úgy 1000 évvel ezelõtt, hét hercegnõ fürdött a helyi tóban és a ruháikat pedig a barlangba tették. Ámde jött egy hatalmas pók és beszõtte hálójával a bejáratot, a nudista hercegnõk pedig úgy álltak ott, ahogy az ember szívesen elnézegeti a nõi nemet: meztelen bõrükön vízcseppek, klitoriszukban diszkrét pirszing csillog (ahogy ez jobb helyeken szokásos) és visítoznak, hogy jaj, pók! Na, és ezért nem tudnak bemenni a barlangba.

Hogy, hogy nem, épp arra jött a király –ezek a királyok mindig jó érzékkel tudják, mikor és hol kell lenniük- és lenyilazta a pókot. Amúgy ennek a póknak nem volt szerencséje ezzel a királlyal már korábban sem, mivel az elõzõ életében –mármint a póknak- garuda madár volt és pont ez a király nyilazta le, amikor megtámadott egy szerencsétlen sárkányt, akinek a megmentésére foganatosította a király azt a nyilazós intézkedést. Tehát a király most már mint pókot is lenyilazta a garudát, de ha már ott volt a meztelen hajadonokkal, az egyik – a legkisebb, persze: vonzódunk a tinikhez, mi?- meg is tetszett neki: szokott az ember így lenni, ha meztelen csajok álldogálnak az orra elõtt –amúgy Pin-Gu-Ya volt a neve, ha valakit érdekel. (Ha nem, akkor is ez volt, de innen van a barlang neve.) Szó ami szó, király aszonta, hogy adda tested bébi, és hogy haza is viszi, ha az fiút szül neki. Ezügyben valószínûleg már ott a helyszínen azonnali behatékony intézkedést is foganatosítottak, méghozzá sikeresen, mert fiú lett az akcióból és a király tényleg elvette a lányt feleségül.

Így teljesedett be a pók bosszúja (ha-ha-ha), de ez csak az én véleményem, ugyanis a helyiek másként gondolkodnak errõl, és azóta csak hordják és hordják ide a Buddha szobrokat. Azt ugyan nem értem, hogy ha valaki elintéz egy pókot, aztán pedig egy jót prütyköl, miért kell utána Buddha szobrok ezreit a tetthelyre szállítani, de magyarázzuk ezt az én európai racionalitásommal -bár a feleségem azon a véleményen van, hogy mindennek az oka abban keresendõ, hogy az én érzéketlen természetem teljességgel nélkülözi a csipkés romantikát. Na jó, ezt sem kétlem, de a szkeptikus szemlélõ számára az is kissé furcsa lehet, hogy a tó kb. 2 – 3 kilométerre van a barlangtól, ráadásul a barlang a hegy közepe felé van, a tó pedig lent az alján, tehát hogyha a csajok tényleg csak fürödni akartak és ráadásul ruha nélkül, akkor ugyan miért hurcolászták a ruháikat ilyen mesze fel a hegyre, és aztán miért sétafikáltak oda és vissza kilométereket meztelenül -hacsak nem azért hogy valaki -jó esetben egy király, rossz esetben egy arra kukázó homeless- lenyomja õket, nagysietve. De ezt a gondolatomat nem osztottam meg Win-nel, aki nagyon komolyan vette az egész barlangozást és már a bejáratnál levõ Buddha szobroknál leborult egy kis imádkozásra. (Belépõ díj: 6 dollár/fõ)

A barlang amúgy nagyon mutatós. Már a bejárata is impozáns, az esztétikumot egy másfél méteres gipszbe fájdított pók képviseli, majd a szépen kicifrázott, aranyozott tornyokkal díszített kapun lehet bemenni, aztán meg lépcsõk hosszú sora következik: aki kényelmes, annak van lift is.

Belül félhomály, füstölõk, gyertyák, csöpögõ karsztvíz, mészkõ sziklák és cseppkövek és egy túlzsúfolt raktár jelleggel sok ezer Buddha szobor, egymás hegyén-hátán, kicsik és nagyok, újak és régiek, csillogóak és feketére színezõdtek, alabástromból, tikfából, márványból és persze, ronda, festett cementbõl is jócskán: több mint 8.000. Azért ez nem semmi egy mennyiség. Itt is divat az aranyfüst ragasztgatás: ki-ki választhat magának egyet a szobrok közül, aztán ragasztgathatja a magáét, bár a szobrok természetesen alapvetõleg aranyozva vannak, de akad néhány kivétel. Egy teljesen fekete –nem akarom megfogni, de valószínûleg festett fa- Buddhát nézegetek, alatta egy évszám: hát ez bizony 700 éves.

Lejjebb ereszkedünk, befelé a barlangba. A gyertyákon kívül csak néhány, esetlegesen felfüggesztett kb. 25 wattos villanyégõ szolgáltat némi világítást. Az LP óv is attól, nehogy valami sötétebb sarokba beverd a fejedet és javasolja, hogy hozzál magaddal zseblámpát. Mi odafigyeltünk, hoztunk is magunkkal zseblámpát, méghozzá kettõt, hogy legyen, benne is van mindkettõ a kishátizsákban, a kishátizsák pedig a Win kocsijában, ahol hagytuk, hogy csípje meg a kakas. De el lehet boldogulni zseblámpa nélkül is: a sötét sarkokban vigyázni kell, és ha most itt nekilátnánk reflektorozni, sok értelme nem is volna: egyrészt ezt a jó kis félhomályos hangulatot csesznénk el, másrészt a 8000 darabot egyenként sem lehetne összehasonlító elemzésnek alávetni. És az ember szeme lassan hozzá is szokik ehhez a sötétséghez. Ugyan a 8000 darabot egyenként nem nézzük meg, de az feltûnik, hogy a Buddhák között néhány kifejezetten kidolgozott, mûvészi kivitelû (egy alabástromból és kõbõl –tiszta moha már- készült elmélkedõ Buddha különösen bejött, de vannak szinte aranyozás nélküli fekete-fehér színû alkotások is). Valahogy úgy érdemes nézni, hogy az ember csak az éppen megszemlélendõ szobrot nézegesse, hogy közben és próbálja kiszakítani a körülötte levõ Buddha-tömegbõl, akkor láthat szép dolgokat, bár többségében a mennyiség szempontok kerekedtek felül. Nem számít, milyen a minõsége, csak sok legyen belõle: odahaza a pártok is így vannak az embereikkel, de ezt csak egy párt ismerte be eddig és az sem szándékosan, mert csak valahogy kitudódott: egy politikus irogatott még valamikor a 90’-es évek elején a saját „borzasztó tagságuk”-ról. Azóta a politikus sehol sincs már, de a „borzasztó tagság” még mindig közveszélyez, bár jelenleg többnyire már más színekben.

A barlang mélyebb részein már nem akkora a zsúfoltság –de csak idõ kérdése, mikor telik ez a rész is meg. Lent vagyunk már, jó mélyen (ennél már csak egy lehet lejjebb, amikor Anettka és Kiszel Tünde egymástól tanul), és szerencsére nincs sok látogató; turista csoport meg egy sem, csak néhány helyi hívõ. Van egy oszlop, amin szépen folyik lefelé a karsztvíz, és ezzel a vízzel kell megmosni az arcot, hajat, kart, bármit, mert az nagyon hasznos, pont olyan hasznos, mint egy kijelölt területen körbe-körbe menni jópárszor: sajnos Win épp nincs velünk, hogy megmondja, miért hasznos, de a helyiek lelkesen csinálják, mossák magukat, köröznek kitartóan, tehát valamire csak jó. Mi az, hogy lelkesen! Miközben mi illemtudóan, szépen csendben vagyunk, ha szólunk is egymáshoz azt is halkan, respektálva a hely szellemét, de úgy látszik mi értelmezzük a dolgokat félre és egyáltalán nem ez a hely szellemének megfelelõ viselkedés. Mert még a bejáratnál, ahol Win lemaradt imádkozni, ott még csend volt, de itt lejjebb, ha idõközönként érkezik valami helyi társaság, jó nagy zajt csapnak, hangosan diskurálva jönnek-mennek, fotózgatják egymást. Ez már feltûnt a templomoknál is: ott is csak az kussol, aki éppen imádkozik, a többi éli a maga életét. Errefelé ezek mennek.

Amikor kibarlangoztuk magunkat –jó volt!- kiérve a felszínre és a vakító napsütésbe, természetesen van egy paya is, meg remek kilátás a vidékre: elõttünk, alattunk a tó, a hegy oldalában pedig hosszan kígyóznak a sztupák, illetve az azokat összekötõ, fehérre festett lépcsõk, zöld tetõvel fedve. Nagyon jól mutatnak innen felülrõl, de ha végig akarnánk menni az egészen, talán egy napba is bele tellene, vagy még többe is. Ahogy lenézek, vannak olyan részei a hegynek, amelyet tökéletesen lefednek a szorosan egymás mellett álló sztupák, a felfelé meredezõ tornyaikkal.

Fél 11 körül indulunk tovább. Elmegyünk a tó partján is, ahol most is nagyban folyik a fürdõzés, de sajnos a régi szokások kimentek a divatból: ruhában vannak a nõk, ahogy errefelé most már szokás. (Szokásnak szokás, de rossz szokás –ezekbõl se lesz király-felség.)

Elõször vissza, dél felé haladunk -a forgalom továbbra is alig, a káposztát még mindig rakodják, szembe csak néhány turistás busz és taxi jön –talán 2 –3 összesen. Aungban-nál keletre fordulva az Inle tó irányába, visszatérünk a 4-es fõútra. Az út minõsége továbbra is pocsék, és Win sem csiszolt sokat huszáros vezetési stílusán: gáz, fék, gödör, bumm! Ez megy percenként –hogy szét nem esik ez a kocsi, szinte hihetetlen! Az is igaz, hogy Winnek sok lehetõsége nemigen van, mivel a kátyúkat kikerülni nem nagyon lehet, mivel az agyonrepedezett aszfaltcsík szélei élesen vannak letöredezve és az út széle úgy 10 – 15 cm-re van alatta. Ha erre az éles szegélyre nagyon ráhajt, talán még a gumit is felhasíthatja -akkor inkább a kátyúk, mivel azoknak a széleit a többi közlekedõ is tompítja, minden esetre úgy dobál a kocsi, hogy szinte jegyzetelni sem lehet, csak néha egy-egy szót írok le, de azt is külön mûvészet elolvasni –valószínûleg úgy alakult ki a rovásírás is a hajdani magyaroknál, hogy baromira rázott a ló, miközben írogattak. Az út szélén közlekedõ helyiek slattyognak a gumi papucsaikban vagy mezítláb, vállunkon átvetett bambuszrúdon kétoldalt kosarakat, vödröket, rõzsenyalábokat egyensúlyoznak, érdeklõdve nézik kocsit és a Win szlalomozó mutatványát. Mi is.

Heho –ez nem egy kiabálás, hanem egy nagyobbacska település, de amúgy pont olyan, mint az eddigi kisebbek, egyszintes, roskatag házak, csak hosszabban tart tovább- elõtte váratlanul szélesebb lesz az út, majd Swenyaungnál dél felé fordulunk. Nem sok idõ múlva egy meglehetõsen lápos terület mellé kerülünk. Míg mi az úton haladunk, az út mellett nyikorgó ökrös szekér elõl kacsahad csámpázik rémülten a nádas felé, a dágványokban vízibivalyok csillogó szõrû hátán gyerkõcök hancúroznak –úgy üldögélnek, álldogállnak, ugrálnak rajtuk, mint mi annak idején a tornaszõnyegen (már aki, mert én nem! tornából felmentve, népitáncórák látogatása kötelezõ; a kereszt-rida még most is megy), a susnyákosokban pedig hófehér madarak és színes lótuszvirágok színesítik a sok zöldet. Jó kis látvány –valami tószerûségnek kell most már itt lenni. Így van, el is elérjük az Inle tó bevezetõ fõfaluját, Nyaungsshwe-t. Itt lesz a szállásunk is.

Délután 1.30 van, tehát sikerült a Pindayatól számított kb. 70 km-t megtenni röpke három óra alatt. Amúgy várakozáson felül roboghattunk, mert amikor még korábban megkérdeztük a Wint, hogy mikorra érhetünk ide, szó szerint ezt mondta: otití, tutití, titití és közben hozzá nyitogatta kifelé az ujjacskáit sorban. Mi a furulya?? –kérdeztük mi erre, abban a hiszemben, hogy az elkövetkezõ településeket sorolja, de ilyen nevûek nincsenek errefelé. Erre többször is megismételte, míg rá nem jöttünk, mit is akar mondani. Mert ha valaki esetleg azt hinné, hog