folyt

#56926 Hozzászólás

folyt

Okt. 26. Kedd

Hajnalban kell kelnünk a tavi templomi ceremóniák megtekintése mián. 5.00-kor szólal meg az órám, de én már korábban fent vagyok és figyelem hogy kint még tök a sötét és hogyan cirip a sok tücsök. A reggeli (omlett, tea, juice, péksütemények, banán, narancs) közben megint elmegy a villany de már dereng, és rutinos reggelizõ félhomályban is beletalál a szájába a villával, ha nem is mindíg és nem is elsõre. Csak mi reggelizünk, tehát más nem megy ki a tóra, vagy legalább is nem ilyen korán. De ébredni mások is felébrednek, és ha nem is mennek ki a tóra, találnak maguknak más foglalatosságot, mert a reggeli végeztével, amikor már a szobánkban szöszölünk, valamelyik szomszédos lakónál igencsak ritmusosan kopog valami: ott most vagy szöget vernek be a falba, vagy valami egészen mást egészen máshová és ennek következtében az ágy verõdik a falhoz, de nem kitartó a pasi, mert igen rövid a menet. (Ha mégis szög, akkor pedig az volt a rövid és gyorsan be is ment -de ezt csak az irigység mondatja velünk.)

6.10-kor futunk ki a kikötõbõl: a hajónk az itt szokásos hosszú, keskeny csónak, a végén egy baromi nagy motorral, meg a mélynövésû kapitánnyal. Win velünk jön hajókázni, de az a barátja is kikísér minket a kikötõbe, ki is nyugállományú angol specialista és hotel menedzser, momentán: ez utóbbi körülményt Win újból az értésünkre adja, mi pedig nem gyõzünk álmélkodni, hogy nahát, méghogy? Valóban? A hotel eme managere jelen esetben sem hivalkodik az úri divattal: sötét, meglehetõsen használt jellegû longyijához alkalomhoz illõ zebra csíkos felöltõt választott alkalmi garderobjából: a Gyõzikének van ilyen, meg a raboknak, Vácon. Fején egy pomponos kötött sapkát fitogtat és nagyon jeleskedik a csónakba való beszállásunk elõsegítésében, szóval, rendes a pasi. A csónak üléseire mentõmellények vannak téve –késõbb látunk csoportos turistákkal megrakott csónakokat, ahol mindenkin elõírásszerûen rajta is volt. Nálunk ez szóba se kerül –ím belekacagunk a halál torkába.

Jó svungosan lendülünk neki a csónakkal a víznek, és így meglehetõsen hûvösnek tûnik a dolog, és rajtam csak egy szál póló, meg rövidnadrág –a helyieken persze sapka-kabát. Még Zsombor jelzi is hogy fázik, pedig jobban fel van öltözve, mert rajta két póló is van, rövid ujjú persze, de én más lehetõség híján inkább szuggerálom magamat, hogy nincs is hideg, meg hát a természetes testzsír –biztatgat Zsombor is. De nem hatásos a ráolvasás.

Egy ideig még a falut és a tavat összekötõ csatornában haladunk. A csatorna fogalma nálunk általában pár méter szélességû izét jelent, de ez itt abszolúte nem keskeny és ha nem állna benne a víz, mondhatnánk folyónak is. A parton cölöpökön házak, keskenyebb csatorna leágazások, szintén házakkal: egy vízi falu, a lakók reggeli tisztálkodásaikat végzik a vízben Aztán egyre kijjebb érünk, egyre tóvá szélesedik a vízi út, most már önállóan is álldogálnak cölöpökön házak, házcsoportok a vízben és már kinn is vagyunk a tavon. A közelebb esõ partot lehet látni, a távolabbi még valahol a párafüggöny takarásában van: jókora egy tó. Hullámok nincsenek, csak amit mi verünk fel és szél sincs, csak mit mi kapunk a képünkbe a sebesség miatt. De az is elég.

A tó vizében, a cölöpjein magányosan álló ház, vagy néhány házak körül úgy, mint a szárazföldön egy kerítésszerû sövény a kertek körül, valamilyen növényi kultúra (ez most egy szakkifejezés volt azokra a giz-gazokra) van telepítve, de hogy konkrétan micsodák, gõzöm sincs: valami zöldség, talán paradicsom –és késõbb látom is, hogy valóban. De valami értelme csak van azon kívül, hogy védi a házat azoktól a hullámoktól, amiket a csónakok felvernek, meg talán jeleznek valami jelképes birtokhatárt is.

A nap sincs még sehol, az égbolt szürke, a víz még szürkébb, az itt-ott álló nádas is szürke, és a párás levegõ miatt semmiféle kontúr nincs de egybõl színt kap és megélénkül minden, amikor balkézfelõl, a tavat szegélyezõ hegyvonulat mögül jó fél óra múlva kiemelkedik a nap. Az egyenletes szürkébõl szétválnak a színek, kék lesz a víz egy nagyon lágy narancsos színnel a fodrozódások tetején –piszkosul jól néz ki-, fekete a hegyvonulat, közöttük félúton egy fehéres párafátyol húzódik. Hát… az ember elnézelõdik. És máris jó az idõ, és már nem is fázunk.

Hozzánk hasonló csónakok verik a vizet kifelé, helyeikkel és turistákkal megrakva. Szembe áruval dugig megrakott csónakok húznak, zöldségek, paradicsomok látszanak ki a nagy, fonott kosarakból, közöttük alaposan beöltözött helyiek dideregnek. Elhúzunk a tóra épített szállodák mellett –ezek stégekkel összekötött, elég egyszerûen kialakított bungalók a víz felett- nincs mozgás, láthatóan egy lélek sincs bennük (Goverment Rest House –így a térkép). Hiába viszonylag felkapott úti cél az Inle tó, az október még nem a szezon, és Myanmar amúgy sem bõvelkedik turistákban.

Kicsit kijjebb kanyarodunk a part felé és egy komplett, vízre épített település mellett húzunk el. A cölöpökön bambuszvázakra épített, pálmalevekbõl font falakkal és tetõvel ellátott kunyhók sorakoznak, szépen sorban, oszlopban: közöttük, mint Velencében a lagúnák, mint utcák, csakhogy itt nincs egy szem szárazföld sem. A családok már ébredeznek, a kisgyerekek ott tolonganak a kunyhók ablakaiban vagy üldögélnek a vízbe vezetõ lépcsõkön és nagy lelkesedéssel integetnek. A házak többnyire egyformák, de itt is van egy-kettõ, ami kiemelkedik: egyrészt van egy emelete is, másrészt a falai is fából vannak, nem fonott levélbõl: lehet, hogy iskola, vagy egy gazdagabb család lakhelye. Mindkettõ elképzelhetõ: a vízen vagy azt körülvevõ vizes, nádas részen is van néhány falu, amelyeknek neve is van, pl. Pebin Inywa, Thale Oo, Pwezagona, Shyanyawa. A neveket a GH-ban kapott kis fénymásolatos térképrõl olvasom le, amelynek egyik oldalán a környékbeli piacok elõfordulása van leírva. Minden nap máshol van a „hetipiac”, és 5 naponta kerül újra ugyanarra a helyre a sor. A lap másik oldalán pedig van a tó térképe, valamint egy általam szétnyomott szúnyog teteme, jó sok vérrel körítve: örök emlék, hogy errefelé vannak szúnyogok, bár a jelek szerint már eggyel kevesebben.

Ezekrõl a helyekrõl nem feltétlenül olvastunk a földrajz órákon. De errõl a tóról sem nagyon, pedig nem egy kicsi darab. De egyáltalán, mi is ez a tó?

Az Inle Lake az inthák tava. Az intha az egy törzs, és a XIV. században kezdtek felfelé szivárogni a Tenasserim (jelenlegi nevén: Taintharyi) tengerpartvidéke felõl. (Ha már megemlítettem: ez a Tanintharyi divízió Myanmarnak a legdélibb része, ami hosszan és keskenyen nyúlik dél felé, nyugatról az Andaman tengerrel, keletrõl és délrõl a Thaifölddel határolva. Turisták errefelé nemigen mennek, bár nem kifejezetten tiltott az turizmus számára, de elég nehézkes a megközelítése és az ott mozgás is, ráadásul a legdélibb része lehet úgy 600 km-re Yangontól. Jelentõségét az mutatja, hogy ez az egész divízió összesen kapott 9 oldalt az amúgy 450 oldalas LP-ben, pedig biztos van arrafelé mit megnézni, ha más nem, hegyekben a gerillákat. Az LP szerint itt tevékenykednek a mynmari kormány elleni harcoló All Burma Students Democratic Front emberei –aki akarja, nézegesse õket, bár ezektõl a demokratikus frontoktól én megpróbálok távol maradni az egészségem megõrzése érdekében. Az LP amúgy „bandits”-nak írja ezeket a frontdemokratákat, mi arra utal, hogy arrafelé sem biztos hogy az a demokrata, aki magát annak mondja, vagy az újságját annak nevezi, például –szóval, például.

Visszatérve az inthákra, hogy azok mi módon keveredtek oda ahonnan felszivárogtak ide és hogy ide miért szivárogtak, miért nem maradtak nyugton a fenekükön ott a klassz kis tenger mellett, azt nem sikerült kiderítenem, bár nem is törtem magamat annyira. De most itt vannak, és eleinte, a XVIII. századig csak az Inle-tó sekélyebb részein építették fel cölöplábakon álló házaikat, mára már mindenfelé laknak, úgy hetvenezren.

Az Inle tónak mint most, általában is csendes, nyugodt a vize. Hegyekkel övezve, 875 méter magasan fekszik a tengerszinttõl, 22 km hosszú és legszélesebb része 11 km. Ahogy az Myanmarban általános, itt az inthák sem spóroltak, hogy templomot, sztupát építsenek Buddha tiszteletére: 100 körül van kolostorok, 1000 körül a sztupák száma. A férfinépek halászgatnak errefelé, meg a tóból összegyûjtött hínárból, sásból, vízinövényekbõl termõföldet készítenek a tó vizén: cölöpök közé gyékényt eresztenek le a vízbe, ezeket feltöltik a kihalászott növényekkel és máris kész a talaj, amiben a nõk virágot, zöldséget meg paradicsomot termesztenek: innen származik Myanmar paradicsomtermésének 75 %-a. (Ez persze semmit sem jelent: a csuda tudja, mennyi paradicsomot esznek ezek a burmaiak, de az tény, hogy elég sok „úszó” paradicsomföldet lehet itt látni.) A paradicsomföldek és a cölöpökre épült házak között jópofa lagunákon közlekedik csónakjával a helyi népség. A tó jelentõs részén nincs tiszta, egybefüggõ vízterület, majdnem a fele dágványos, vízinövényekkel borított, itt-ott benne csónakközlekedésre kitisztított lagunákkal.

A helyiek foglakoznak itt még szivarkészítéssel, csinálnak itt szõttest és egyéb textíliát, meg a turisták kedvéért mindenféle marhaságot: majd írok róluk. Meg van egy kis úszópiac is mindenféle gagyival a turistáknak. Mert az Inle tó szerepel szinte az összes szervezett turista körutazáson. (Nagy mázli, hogy ezekkel a csoportokkal eggyel sem találkoztunk Nyaungshwe-ben, mivel ezek a városkán kívül levõ jobb szállodákban, vagy –ahogy már írtam- a vízen levõkben laknak. Hagy csípje õket a sok szúnyog, a pénzükért!)

A helyi halászok egyedi stílusban evezgetnek: az Ázsiában általános, hogy nem háttal ülve húzzák az evezõt, hanem a menetiránynak megfelelõen szemben ülnek vagy állnak csónakban és tolják az evezõt, sõt nem egy helyen kényelmesen ülve/hátradõlve, csak a két lábukat használják az evezõ forgatására, de itt másfajta a módi: nem ülnek, hanem állnak és az egyik lábukat az evezõ köré csavarva evezgetnek, így a két kezük szabadon marad a háló kidobásához, behúzásához. (Ha valaki számolta az eddig felsorolt végtagokat egy darab láb még nem került említésre: hát azon áll a majszter.) Ja, és hogy még így se legyen túl egyszerû: a keskeny halászcsónak végén levõ kicsi peremen (maga csónak csak fele olyan hosszú mint a minket szállító tehercsónak, és ráadásul nagyon billegõsnek néz ki) álldogál az ürge a féllábán: én valószínûleg, ha két lábon állnék, meg kapaszkodnék is, és netán még ki lennék pányvázva mint Odüsszeusz az árbochoz (árboc itt amúgy nincs, de nem baj, mert Odüsszeusz sincs), akkor is belesnék a vízbe errõl a bizonytalan vacakról –ezt bizony most önkritikusan bevallom tinektek, Kedves Olvasó Elvtársak, egyszerû, de kérlelhetetlen proletár õszinteséggel.

Most még csak ritkán látunk ilyen balanszírozó halászokat, a csónakjuk végére feltett, jellegzetes, hosszúkás, elnyújtott kúp alakúra megfont vesszõ-varsáikkal, mert aki él és mozog, az a ceremóniára siet és egyre inkább sûrûsödnek az egy irányba tartó csónakok. A mi csónakunk is lelassított már, betérünk egy vízililiomokkal borított csendes kis leágazásba, és várunk. Körülöttünk növényzet olyan magas, hogy még a csónakban felállva sem lehet semmit sem látni a környékbõl, csak a jóval messzebb, a napfényben a fehér falával és az arany kupolájával csillogó, a sok zöld közül kiemelkedõ valamelyik helyi templom nagyon aprócska képét.

Egyre több csónak érkezik, már több sorban és oszlopban zsúfolódunk. Számolgatom, legalább 50 – 70 ilyen hosszú csónak érkezett ide, döntõ többségében helyiekkel, komplett családokkal, külön hajók szerzetesekkel, szerzetesnõkkel, kis szerzetesgyerekekkel –a srácok érdeklõdve nyújtogatják a nyakukat, és elég izgatottnak tûnnek-, amikor is 7 órakor petárdák durrogásával megindul az ünneplés.

Egy másik csatornából –eddig a magasra nõtt nád, sás és más vízinövények takarták el elõlünk- kibukkan egy élénk színûre festett evezõs csónak –jóval hosszabb az itteni normál csónakoknál, de annyira hosszú, hogy egymás mellett, párban állva darabonként vagy ötven- nyolcvan (!!) evezõs is elfér rajta. Az evezõsök persze, ahogy ez itten szokásos, a lábukkal eveznek. Az egyiken, a csónak közepe felé meg egy dobos veri a nagy tamtam-ot, egy cintányéros csépeli a cint kegyetlenül, füttyögetés, kiabálás, egy emelvényen pedig két táncos pasi ad elõ kábé olyan figurákat, mint amikor az ember a kocsmából hazafelé igyekezvén még nem döntötte el, hogy az árokba esik-e, vagy a bukszus tövében éjszakázik. De végül, amikor már az ember biztos benne, hogy addig csûrik-csavarják a lábukat, hogy végül csak belefejelnek a vízbe, ügyesen igazítanak a súlypontjukon és mégse.

És ilyen fajta hajóból vagy 14 darab érkezik, egymás után felfûzve kötélen, hogy szépen egy oszlopban maradjanak, majd pedig a sor végén 3 jóval nagyobb, sárkányos hajó, amit az elõbbiek vontatnak.

A felvonuló hajókon levõ evezõsök egyforma öltözetben vannak: narancssárga longyi, fehér ing és az evezõs párok között, végig a csónak hosszában jókora hófehér napernyõ-szerûségek, a szélein bojtokkal, díszítésekkel kicifrázva szépen. Néha egy-egy pálmafát is felügyeskedtek a hajókra, amik állati jól néznek ki: zöld pálmalevelek ringanak, ahogy halad a hajó, alatta pedig egy színpompás evezõs sereg, napernyõk. Megadják a módját. Érdekes módon a csónakokból bambuló nézõközönség ruházata teljesen hétköznapi, semmi dísz, semmi ünneplõ.

Az evezõs hajók is díszesek, de az adu ászok ezek a nagy, vontatott hajók amik inkább már uszályoknak mondhatók, rajtuk egy pagoda-szerû tornyos építménnyel. Aranyszínû persze minden, az építmény sarkain sárkányok állnak, a hajó elején legalább hat méter magas, és amúgy is elég terebélyes griffmadár, ami leginkább egy kotlóstyúkra emlékeztet, de az vesse rá az elsõ követ, aki látott életében valaha is griffmadarat. Az is lehet, hogy ilyen, tyúkszerû. Ezeken a fõ-hajókon már nõk is vannak, legalább is egy-egy asszonykórus, ami totál más ritmusban nyomja mint az evezõsöknek ütemet verõ csónakban levõ dobos. Jó nagy a káosz, de valószínûleg ez is a cél. Win nem zavartatja magát, többször is összekulcsolja a kezét és erõre hajolva imát mond magában.

Elvonul az ünnepi hajóhad, a nézõk is begyújtják a motorokat. Hát amikor a háborús dokumentumfilmekben lehet látni a II. világháborús japán-amerikai tengeri ütközetekrõl, amikor a sok ágyú, meg a lövöldözõ vagy éppen süllyedõ cirkálók fekete füstje teljesen elborítja a vízfelszínt, hát ez a mostani is olyan. Egyszerre gyújtanak be egy flottányi dízelmotort –és itt ám a dízel, az dízel!, és olyan fekete füstöt nyom, hogy szinte nem lehet látni a vízen a hajókat. Szerencsére szétszéledünk, minden hajó megy a dolgára így kitisztul és megint szép, napfényes az idõ. A hajók többsége visszafordul a falu felé –mennek a dolgukra, páran a felvonulók nyomába erednek. Õk még a templomnál is megnézik a ceremóniát, de a tavi templomok csak egy kicsi szárazföldre épültek, sok ember nem fér el, és sok hívõ már eleve ott várja a körmenetet Mi úgy döntünk, hogy a templomokat majd akkor nézzük meg, ha elvonult a nagy ceremónia, addig pedig végignézzük, milyen faluk vannak itt a tavon, miféle dolgokkal foglalkoznak az emberek.

Mi is elõrelendülünk a vízen, lehagyjuk a templomok felé beforduló szent vízi menetet ahol a korábbinál is nagyobb a hangzavar, dobosok és a síposok most aztán beladnak apait-anyait, mivel a végcélként szereplõ sztúpa fehér fala, arany kupolája már kilátszik az elég magas, zöld vízi növényzet mögül.

Elõttünk az egyik vízre épült falu cölöpökre épült, pálmalevélbõl font oldalú házai állnak szépen, utcák szerint sorban. Az itteni építmények jellegre közelsem például a Maldiv szigeteken a Laguna Royal Beach Resort-ra hajaznak, de lakhatóak, sõt néha egészen takarosak. A házak alatti fél-másfél méteres részen kacsák serénykednek, élelem után kutatnak a felhalmozódott hínárban. A csónakos lelassít a házak közé érve, valószínûleg nem lenne ildomos itt a házak között bõgetni a motort és felverni a hullámokat: a házak szintje néhol alig valamivel van csak a víz felett. Ez a lassabb menet nekünk is szólhat, hogy kedvünkre tudjunk nézelõdni, de találkozunk kizárólag helyeiket szállító csónakkal is, amelyek szintén szépen, lassan mennek. Velencében sem szabad krosszolni ezerrel a szûk lagúnákban, de arra ott sebességkorlátozást mutató tábla is van, míg itt a normális együttélés szabálya is elegendõ.

Valahol lehet szárazföld is a házak alatt vagy között –már amennyire ezt a mocsaras dolgot lehet szárazföldnek nevezni-, mert néhol facsoportokat is lehet látni és minduntalan elõtûnnek a tavi sztúpák tornyai is, márpedig azt a téglaépítményt ezekre a bambuszokra fel nem építik. És van itt sztúpa, nem is egy. A nagyobbakhoz mi is elmegyünk, akkor írok majd róluk, de magányosan álldogáló, néhány méter magas, erõsen lekopott festésû kisebb tornyocskák elég gyakran elõbukkannak: nem egy közülük teljesen a vízben áll, valószínûleg megsüllyedt alattuk a talaj, pedig a monszun idõszak alatt a vízszint biztos nem magasabb. De nemcsak a sztúpák küzdenek a vízzel: több valamikori ház mellett is elcsónakázunk, amelyek kidõlt oszloppal, féloldalasan lógnak a vízbe.

Elmegyünk a tavi emberek „szántóföldjei” mellett –ezekrõl már írtam, és késõbb még külön is járkálunk errefelé és akkor majd még fogok is. De az most is látszik, hogy mintha a vízen ringana, hullámozna szép komótosan az egész föld, márpedig föld, mert ott lépdel benne a polgár, hajolgat, szedeget, márpedig vízen járni Jézus Krisztus óta viszonylag kevesen tudnak, kivéve persze a kivévét, de róla (bocs: Róla!) is csak titkon sejtjük hogy még erre is képes, csak még nem mutatta meg ezt az Õ híveinek. Talán, majd ha egy népgyûlés lesz és nem a Hõsök terén tartják hanem a Duna jegén, nyáron, no, akkor fog aztán igazából álmélkodni a sok hitetlenkedõ liberál buziszakállas bolsi, amikor Õ ott majd csak megyen-megyen a habokon rajta, amit ottan majdan megyen. Mi ekkor persze majd csak mosolyogunk õrajtuk titkon, merthogy mi ebben nem kételkedtünk soha. Ebben sem.

A tó középsõ részein szép tiszta a víz, de errefelé elég sok a hínár, és nemcsak a hínár, hanem a hínárok között a fantasztikusan élénk színû vízinövények, lótuszok. Jókora leveleikkel úsznak a vízen, bíbor, fehér, rózsaszín, lila virágjaik remekül néznek ki a zöld levelek, kék víz közül kiemelkedve. A vízben egyszerre csak egy oszlopon kopott, rozsdás fémtábla tûnik fel, rajta rámázolva: In Paw Khon. Ez egy vízi falu neve, és a tavon itt kezdõdik. Ez a falu határa, mintha nálunk az lenne kiírva a Mélyvíz tábla helyett a Velencei tó közepén: itt kezdõdik a Gárdony.

Becsónakázunk a vízi falu vízi utcáiba, gyerekek integetnek az ablakokból, kis csónakokban vihogó lányok mutogatnak ránk. A házak lépcsõin folyik az élet: mosogatás, mosás, mosdás, fõzéshez vízvételezés. A sorrend nem számít.

A tavon levõ falucskák mindegyikében valami speciális dolgot csinálnak, itt például selymet szõnek. Ahogy az üzemnek helyet adó házikó mellé befarol a csónakunk, halljuk, ahogy csattognak is a szövõszékek –mintha lendületesen közlekedõ kisvasút zakatolna; Csaba-Zita fogalmazott így. Ez az elsõ kézmûves üzem amit megnézünk. Amúgy nem rajongok az ilyen dolgokért, de ha már úgyis itt vagyunk, nézzük. Hát, semmi különös. Néhány kézi szövõgép, rajta szép lassan készül a selyem-longyi anyaga, Zsombornak gyorsan el is szavalom a vonatkozó versikét, az 50-es évek Top 10-ébõl:

Szõdd a selymet elvtárs elvtárs, Selyembõl lobogót!
E vezesse harcra A magyar dolgozót.
Kényszer volt egykor a munka, Ma hõsi tett.
Szõdd a selymet elvtárs, Védd az életed!
(Bazd – meg!!!)
–ez utóbbi már csak népköltészeti része e tartalmas eposznak.

Miközben a helyi hõsök a munka frontján harcolnak selyem-ügyben, persze vásárolni is lehet valami jó húzós áron, de hát errõl szól az egész üzemlátogatás. Legutoljára olyan üzemben, ahol nem kellett vennem, sõt még ingyen kaptam ráadásul annyit, amennyit a helyszínen el bírtam fogyasztani: az általános iskolás koromban, egy csokigyár volt, de akkor még a Kádár rendszer volt, miénk volt a gyár, magunkat loptuk szét. Itt meg akkora a raktár és olyan széles szortiment, hogy ezen a pár gépen száz év alatt sem szövik meg. Tipikus dolog: szövõszék a pár szövõnõvel a körítés, aztán ide hozzák valahonnan a textíliát, mert olyan drágán sehol sem lehetnek eladni a cuccot, mint egy autentikus üzemben. Ennek ellenére végigszaladok a polcok mellett, mert terítõt szívesen vennék ha nem is itt, de legalább látom, máshol milyet keressek, de sajnos elég keskeny a szélessége az anyagnak, terítõnek nem jó, pedig annak ajándékként való hozatalára otthon igen komoly elvárások fogalmazódtak meg. Az üzem legjobb része a konyha, ahol éktelenül füstöl meg gõzölög valami kaja, több horpadt vajlingban (vailig? valyling? valylyng? –mindenképpen aláhúzza a Windows helyesírás ellenõrzõ: ez egy olyan fazék szerû dolog, ami a Nagymaminak is volt), és lógnak összevissza mindenféle rozzant lábasok a bekormozódott bambuszlevél falakról –remek látvány. Láthatóan csodálkoznak is a helyiek, miért ezt fényképezgetem és miért nem a sok feltekert textíliát.

A másik nagyházban fémfeldolgozó meg ezüstüzem mûködik. Ez azt jelenti, hogy itt készítenek ezüstbõl mindenfele csecsebecsét de nemcsak ezüstbõl, hanem mindenbõl, ami fém és ezáltal olvasztható. Például bronz, mert annak az olvadáspontja úgy 1000 celziusz körül van, kicsivel kevesebb, mint az ezüstté. De van itt vas csecsebecse is, míg a vas olvadáspontja jó másfélszerese, 1550 celziusz feletti, ehhez pedig erre alkalmas kohó nincs, mégis tele vannak öntöttvasból készült szobrocskákkal is polcok.

Amíg ezen töprengek, addig beindítják az olvasztómûhely eszközeit: jó ötvenes évekbeli kovácsoltvas üzem, vagy patkókészítõ: egy fiatal gyerek fújtatóval szítja a tüzet, majd három kovácslegény egy izzó vasdarabot ver agyon nagy kalapácsokkal. A látvány remek, izzik a vas, szikrázik a tûz, a három legény hosszú nyelû kalapácsaikkal ritmusban veri szépen ütemre, de mi a franc lesz ebbõl? Hát semmi, mert hogy kilapítgatták az egyik oldalára, megfordítják és ütik a másikat: ebbõl legfeljebb vasból készült fogpiszkáló lesz egy hét múlva, de azok a fémbõl öntött szobrocskák, dísztárgyak, amikkel teli van a helyiség, soha büdös életben. Tudjuk be turista attrakciónak. Amúgy a dolog sikeres: csoport érkezik és szemük könnybe lábad a legények megfeszített fizikai munkájától, veszik a mütyûröket, zsákszám.

Tovább megyünk, most már a csoporttal a finom kézmûvesség színhelyére, az ezüstékszer készítõ üzembe. Megyünk szépen sorban, szobácskáról szobácskára. Az egyikben kalapálnak, a másikban reszelgetnek, a harmadikban fényesítgetnek, szóval a megfeszített munka látszata keltõdik. Igazából nem izgulok nagyon a látványra, láttam már reszelõt meg kalapácsot eleget, de tudom, hogy Win kap valami jattot ha eltöltünk itt egy kis idõt, hát legyen. Végül az egyik teremben semmi célszerszám nincs, csak egy ürge, aki egy kockás füzetbe (a precízek kedvéért: négyzethálós) rajzolgat köröket, négyzeteket, élére állított rombuszt (ezt a mértani alakzatot puncinak hívják nem hivatalosan), és kábé olyanokat, mint amikor még a Zsombor kiscsoportos óvodába járt és amúgy is durcás napja volt (és nyakon is vágta érte az Irénke néni és nekem meg azt mondta: Apuka!!, az az átok fijjja már megint rajzolt a falra egy izé-micsodát! –mire én: ugyan kitõl tanulta ezt a büdös kölök, csaknem netán az annyától?).

A vezetõ eddig is magyarázta, kinek mi a feladata (a kalapáló kalapál, a reszelõ reszel, a csiszoló csiszol, az egyengetõ egyenget, a fényesítõ subickol –legalább is biztosan ezeket mondta angolul, mert a hozzánk csapódott turista csoport tagja helyeslõen bólintottak (angolok), de én nem esküszöm meg rá, mert ezek a szavak még odébb vannak az angol nyelvtanulásom kálváriájának megmászásában (egyelõre a Where are you from?-on és változatain rugózok, mert ismétlés a tudás anyja -a vizsgaismétlés pedig a kurva annya – utazas.com: Ahmet). De azt már megértem, amikor a guide rámutat erre a firkálóra és aszongya, hogy õ a dizájner, így mondja hogy dizájner, de erre már nem bírjuk ki röhögés nélkül: dizájner, a puncival.

Részünkrõl –komolytalanság okán- így abbamarad az üzemlátogatás, visszafelé húzunk az elõírt menteirány szerint ellenkezõleg az elõzõ szobákba, ahonnan jöttünk, hogy kimeneküljünk. De itt is jön a meglepetés: az elõbb a jelenlétünkben szorgosan kopácsolók nyugodtan cigiznek, dumálnak: láthatólag csak addig szakadtak meg a termelésben, amíg a hülye turista ott volt. A kovácsmûhelyben pedig már egy lélek sem, kint verik a (azt) jólesõen a gangon, akarom mondani a stégen, de szerencsétlenek kénytelenek abbahagyni (és eldobni a cigit), mivel újabb turistás csónak tûnik fel a kanyarban és mire ide érnek, addigra a fújtatónak fújtatni, a kalapálónak kalapálni (a dizájnernek pedig dizájnolni) kell.

Tárgyszerûen: az itt látott ékszereket, tárgyakat is láttuk árulni a késõbbiek során csomó helyen ami azt jelenti, hogy valahol nagyüzemben gyártják csontra egyformára valamennyit, de hogy nem itt, az biztos. Turistahülyítés az egész. Amúgy ezek a kézmûves termékek, ékszerek nem valami szépen, finoman kidolgozottak és ráadásul elég egyszerûek is, de a textil állatkák, faragások, szobrok sem tanúskodnak nagy készítõi gondosságról. Ennek ellenére sikerült a késõbbiekben szereznem pár bronz oroszlánt, egészen tetszetõseket, meg valami textíliákat is és egyéb baromságokat, de egyáltalán nem ilyen „faktoli”-ban. És nem ennyiért.

Be a csónakba. Win elégedett, a jatt megvan, mi is elégedettek vagyunk, mert jól szórakoztunk, meg jó a környék is de inkább hangulatilag, mint fotóban: körülnézek, a nap már jó magasan fent van, de a környezõ hegyek még mindig párában vannak, kontúrjaik csak homályosan látszanak. Fényképezni ezeket nincs sok értelme. De alattunk locsog a víz, itt vannak a vízivirágok, bambuszházak, lelkes helyiek –elõbb-utóbb sör is akad, bár csak délelõtt 10 órára járhat, így annak még nincs itt az ideje. (Ez most nagy butaság volt: mikor nincs itt annak az ideje? Vissza is szívom. Lehet?)

Az úszó piac felé kanyarodunk. Egy elég szûk kis csatorna-leágazásban van, és tele van csónakokkal: a néhány turistás hajóra töménytelen helyi várakozik. Mielõtt még ráfordulnánk ennek a csatornának az ívére, elmegyünk egy pagoda együttes mellett: nem túl nagy, kb. 5 – 7 méter magas, karcsú sztúpák állnak egymás mellett szorosan, vannak vagy tizen-huszan, de mindegyik a vízben. Középen, közöttük vannak nagyobbak is, ezek már meghaladják a 15 métert is, mindegyik fehér, semmi aranyozás: ez már igen! Közéjük menni egy ekkora csónakkal nem lehet, mert nem lehet hol megfordulgatni, meg talán nem is túl mély a víz, de remekül néznek ki: a festék kopott, de még jól mutat még a mélyzöld színû vízben vissza tükrözõdve is, mohák rajtuk, meg szürkés-fekete csíkok, ahogy az esõ végigcsorog… szóval, remek, na.

De az úszó piacra kár idõt vesztegetni. Kizárólag turistagagyik: egy szûkebb, nem is túl hosszú csatornarészben parkolnak a helyiek a csónakjaikkal, a turistacsónakok elladikáznak elõttük, és ezalatt az idõ alatt a szerencsétlen árusok megpróbálják rásózni a dolgaikat az idegenekre. Hogy az eléggé közismert példát hozzam, Bangkokban is baromi turistás az úszó piac, de ott legalább van valami helyi jellege, mert legalább vannak gyümölcsök meg ilyesmik, de itt ennek még a jele sincs. Láttam már igazi úszó piacot is (Dél Vietnám, Mekong delta pl.), és valami hasonlót vártam. Felejtsük el. (De ez vesse rá az elsõ követ, akinek nincs otthon kilós áron vett rozsdamentes láboskészlete, arany pitykegombokkal, shopping center akcióból.)

Kavargunk egyet a falu lagunáin, nézzük a falusiak mindennapi életét. Szerencsénkre a csónakos továbbra is mérsékelten pöfögteti a motort, így van lehetõség nézelõdni. Egy kanyar után ott emelkedik a következõ úti cél, a Phaung Daw U pagoda, a mai fesztivál névadója . Ez a pagoda egy nagyobb szárazföldes részen fekszik és maga pagoda is szép nagy, emeletes, fel is lehet menni a lépcsõn, meg ilyesmi. A nagy tömeg javarészt már elment a dolgára, de azért vannak még helyiek rendesen.

Ahogy kilépünk a csónakból, lányok sietnek oda, Buddha szövegeket árulnak kis fólia tokokban, de nem veszünk szent szövegeket, pedig nem ártana tudni a tutti frankót itt is. (Otthon mindig tudom, mivel a feleségem tévedhetetlenül értésemre adja, de õ most nincs velünk és mi rettentõen érezzük is a hiányát a bölcs iránymutatásainak.) De a templom itt van, a templomban pedig ott van az öt híres Buddha szobor, a történetük pedig képregényszerûen, festményeken ábrázolva ott van a templom belsõ falán. A jelenleg is zajló 20 napos Phaung Daw U fesztiválon, így mai ünneplésben is, õk is az egyik központi szereplõk.

A történet ugyanis a XII. században kezdõdik amikor az aktuális bagani király (Alaungsithu a neve és valóságos alak: élt 1113-tól 1167-ig) a varázserejével meggyógyított egy már halálán levõ kisgyereket, és ezért egy óriástól (most mit csináljak? így szól a történet) egy szent fadarabot kapott, amibõl a király aztán Buddha szobrokat faragtatott amelyeket ebben a templomban helyeztek el. És ezeket a népek felkeresték és ünnepelgették.

Történt szerint –ha jól vettem ki-, egy ilyen ünnepléskor, amikor az volt a szokás, hogy a szobrokat körbe szok csónakáztatni a tavon, hagy lássa mindenki, egyszer vihar tört ki és a szobrok a vízbe estek, 8 kilométerre ettõl a templomtól. Nagy kutatás, keresés után sikerült négyet megtalálni, de egynek teljesen nyoma veszett és hiába keresték, nem találták meg és a vihar is tovább tombolt, ezért vissza kellett fordulniuk. Amikor nagy bánatosan visszaérkeztek a templomba a szobrokkal, nagy meglepetésükre nemcsak az idõ javult meg, hanem ez az ötödik szobrocska már ott volt a helyén. Azóta ezeken a körmeneteken (körcsónakázásokon) ezt a szobrot nem is viszik magukkal: ez lett a templom védõje, ahol pedig a szobrok a vízbe estek és megtalálódtak, ott egy kiemelkedõ gúlaszerû tornyot építettek a vízbe, a tetején arany díszítéssel.

A szobrok amúgy nem nagyok, pár tíz centimétersekként indultak, de eredeti formájukat sem igen lehet látni, mivel a hívek aranyfüstlemezekkel teleragasztgatták úgyhogy most már a formájukat illetõen úgy néznek ki, mint egy jókora sütõtök és emiatt jól meg is híztak, kezdik elérni a fél méteres nagyságpot. A templomban van egy fotó rólunk, ha jól emlékszem még az 1930-as évekbõl, hát csak azóta vagy a duplájára nõttek. A szobrocskák a fõoltáron vannak, hová lépcsõk vezetnek fel: oda nõknek tilos, õk nem is ragasztgathatnak aranylapocskákat, de így is tolonganak jópáran odafent, fiúk, férfiak.

Mialatt én a pagodát és a Buddha szobrok szent történetét tanulmányoztam nagy átéléssel, Zsombort magára hagyván, õ léha kalandokba bocsátkozott. Félrehúzódott ugyanis a templom fõbejáratától egy cigit elszívni (hogy nem frekventált ez a rész az onnan látszik, hogy a föld össze-vissza van köpködve bétellel, bár ez sem feltétlen irányadó), de hiába vonult félre, nem kerülte el egy harmincvalahány éves helybeli anyucinak a figyelmét, aki arra kérte, hogy álljon már be vele egy fotóra. Ez nem szokatlan dolog, így Zsombor be is állt, de arra nem számított, hogy a bájos édesanya a fényképezkedés végeztével alaposan belecsípjen a fenekébe (!), a vele levõ többi nõ és a szépszámú kiskorú gyermek féktelen élvezetére. Én pont akkor léptem ki a templomból, mikor kitört a nagy visítozás, nézek oda, hát ott áll Zsombor elképedve –mert ha el van képedve, az nagggyon tud látszani rajta-, körötte tombol a nép és én el nem tudtam képzelni, mi a csuda történhetett. (Tán csak nem itt látható a nagyhírû bûvész: a lábával karikázik, a kezével citerázik, az orrával orgonázik, a fülével figurázik, a szemével gurgulázik, a szájával vacsorázik?) Hát nem, de amikor oda értem, Zsombor még mindig csak hápog, hogy basszus, belecsípett az a nõ a seggembe!, de a huncut tettes és csónaktársasága már sietve kiiszkolt a vízre és onnan kiabáltak nagy lelkesen, gondolom olyat, hogy micsoda élmény, micsoda csípés, micsoda tátva maradt száj és micsoda segg! Szerintem azóta is van valahol egy helyi kredencen a fõhelyen egy fotó, ahol a 190 cm-es Zsombor éppen seggbe van csípve egy 150 cm-es anyuci által, akinek lehajolni sem kellett az akcióhoz, lévén neki éppen szemmagasság a mi nekünk úgy deréktája, hogy más ne jusson az eszembe, mire vetemedhetett volna még ez a parázna nõszemély. (Sajnos a címe hátrahagyása nélkül távozott.)

Újra vízre szállunk és irány a következõ üzem, hála Istenek, ez már az utolsó, ahol pedig dohány készül: kiscigi, közepes szivarka és emberes nagy szivar is. Igen, és ráadásul olyan elképesztõ olcsó áron, hogy amikor kicseszésbõl –mert baromi rossz ám, nagyjából arra emlékeztet, amikor kisgyerekkorunkba újságpapírba csomagoltunk mindenféle gizgazt és füvet (nem a mai értelemben vett füvet) és azt szívtuk, csak az gyengébb volt, de egy cseppet sem rosszabb ennél- szóval veszek belõle otthoni barátaimnak a legnagyobból, és elég sokat is. Mert teszik ám a markomba folyvást, ebbõl is egy kupac, abból is egy kupac, elég lesz már, hé!, erre zacskóba ömlesztik de még a kisebb fajtából is még egy marék, na jól van már, ennyi ellenségem nincs otthon! Fizessünk hát ezért a gigászi mennyiségért, mondják is az árát kyat-ban, de nem értem tisztán, talán 5 dollárnak megfelelõ kyatt a teljes garmada, nyálazom is elõ a megfelelõ bankjegyet, erre kukucskálnak bele a pénztárcámba és adják vissza az általam odaadottat és vesznek ki egy kisebb címletû bankjegyet, ugyanis nem 5 dollárnak megfelelõ kyat-ba kerül, hanem egy tizedessel arrébb van az ára: csak fél dollár az egész. És biztos még le is levettek, marhára.

Ha már így bevásároltunk, kapunk egy kis teát a stégen (teraszon?), meg mindenféle magvakat ropogtatni hát nekilátunk ketten egy kisebb szivart elszívni. Nézegetjük is miközben kínlódunk a szívásával: elméletileg csak a belseje dohány, a külseje valamilyen növény levele, talán cherry ? leave-nek mondták, de ettõl nem lettem okosabb. De szerintem a belseje sem dohány, mert valami borzasztó az íze: erõs, kaparós, netuddmeg. Mi itt egy közepes nagyot próbáltunk leküzdeni, de végül ment haleledelnek a háromnegyede, aztán már otthon, Magyarországon azért becsületbõl nekiláttunk egy kicsit nagyobb fajta elfüstölésének méghozzá kollektívában, négyen, adtuk szépen kézrõl kézre, de akkor is képtelenek voltunk a végére járni, feladtuk. A helyieknek persze nincs pénzük ilyen nagyokat venni, a legkisebbeket szívják. A szivarkészítõ lányok ellenben nagyon jól néznek ki és itt ténylegesen is folyik a munka, nemcsak turista látványosságként, mert dolgoznak mint állat és van eredménye is: nagy halmokban állnak a befóliázott, kész cigik. Arra nem esküszöm, hogy a lányok szûzek-e, mert köztudomású, hogy az igazi szivar szûzleányok combján sodródik, így aztán hiába amerikai elnök, a Clinton szivarja biztos nem volt igazi, mert a Monica Lewinsky valszeg nem is volt szûz, és ráadásul nem is a combján sodorta, hanem. De különben láttam Kubában is a sodrást: ott sem combon -átverés az egész.

Hátra van még egy kolostor, megnézendõ. Amikor még otthon tervezgettem ezt a myanmari utat, és nézegettem, melyik utazási iroda mit kínál (nem azért, mintha eszembe jutna velük utazni de érdemes megnézni, hogy náluk mi az útvonal, melyek a feltétlenül felkeresendõ helyek és aztán privátban megcsinálni szépen, félpénzbõl és nem szenvedni a csoporttal), mindegyik iroda, aki csak eljutott az Inle tóig, ír az ugró macska kolostorról. Ha már ilyen jelentõs ez a sportos macsek, megnézzük.

A macskás kolostor is a vízre épült, bár a hátsó részéhez már némi földdarab is csatlakozik, a neve Nga Phe Kyaung. A kolostor vitán felül nagyon megragadó. Az egész építmény, tokkal vonóval teakfából készült, és mivel nem festegették hálistennek gyakran, erõs barnára besötétedett külsõ falával, belül sejtelmes félhomályával és a kopott vöröses oszlopaival, enyhén recsegõ padlójával és a mindenfelé a faragásokkal egyike a legszebbeknek, -vagy legalábbis a leghangulatosabbaknak- amit láttunk. A kihalványult díszítések, virágszirmok, lótuszvirágok nagyon ízlésesek, és színben is nagyon mennek egymáshoz. Szobrok, festmények Buddha életébõl, besötétedett aranyozású díszek mindenfelé. Remek.

A patina nem ok nélküli, ugyanis nem mostani az építmény. Valamikor az 1800-as évek elején építették, de elég jól bírja az idõ viszontagságait, nemhiába a teak fa kiváló hajóépítõ anyag is. A templom tetejére a helybeli barkács szakkör a biztonság kedvéért feldrótozott egy csomó hullámbádog lemezt, meglehetõsen keszekuszán, de mivel rozsdásodik a cucc ahogy ez el is várható, nem lóg ki annyira a sorból, beleillik az épületbe.

A templomban sok Buddha ábrázolás van, 100 –150 éves darabok is vannak közöttük, aranyozásuk, festésük megkopott már az idõk folyamán, de pont ettõl még jobban néznek ki. Ott üldögélnek a félhomályban a tetõt tartó vastag, a szintén kopottas aranyozású oszlopok között: a tizenvalahány méter magas oszlopok vége nem látszik a sötét templomban. Igazán hangulatos egy hely, nem gyõzöm hangsúlyozni, nagyon nagy nyugalmat áraszt. Néhány sarok formálisan le van választva a templom fõ részeitõl és egy egyszerû faágy állminden takaró, vagy párna nélkül-, meg néhány használati tárgy jelzi, hogy ott egy szerzetes háló helye van.

De az igazi gagyi turista csalogató nem ez a remek építmény, hanem az ugró macska cirkusz. Valami pihent agyú szerzetes kitalálta, hogy megtanítja a kolostor környékén kószáló macskákat karikákat ugrálni, és most ez az adu ász, erre izgul minden turistacsoport, meg a helyi gyerekek is, akik jelenleg egy idõsebb pap körül üldögélnek, aki valamit mesél nekik, halkan. A gyerekek nagy figyelemmel hallgatják. Turista csoport most szerencsére nincs, de a gyerekek kedvéért egy fiatalabb szerzetes felkászálódik az egyik sarokból hol eddig elmélyülten olvasgatott egy könyvet, és egy fémbodozt kezdett rázogatni –mint kiderült, valami száraz macskakaja volt benne. Erre a csörömpölésre mindenhonnan macskák kerülnek elõ, bár a magasra felkunkorított farkuk bizonyos tartózkodást jelez, de azért gyülekeznek. Akkor élénkülnek meg flegma kódorgásukból és próbáltak eliszkolni, amikor a pap egyet elmar közûlük és így mi is sejtjük, hogy kezdõdik az attrakció.

És igen! A szerzetes az elejtett macska elé tartja a karikát, mire a macsek szépen átsétál alatta és kész. No, ez nem az igazi –véli Buddha derék szolgája, és a macskát a farkánál fogva szépen visszahúzza a kiindulási állomásra – a macsek azt mondja erre, hogy miáúúúú, a körme pedig csak úgy recseg a fapadlón, ahogy blokkolni próbál. Ámde –mint tudjuk, a hit hegyeket mozgat, nehogy már egy macska akadály legyen-, tehát papi ráhatásra a hit meggyõzõ ereje gyõzedelmeskedik, szóval újra próbálkozhat, gyerünk csak. Most már egy kis ösztönzés is alkalmazódik: a macska állát alulról megüti a derék pap –a boxban ezt úgy nevezik: jobbhorog-, a macska felkapja a fejét és megszemléli a karikát, a szerzetes rápaskol egyet a seggére is bíztatásképpen és megtörténik az attrakció. Átugrik rajta, óh! be bájos.

Na jó, végül elfogadható volt a gyakorlat, hiszen átugrotta a kb. 20 -30 cm magasan levõ karikát, de baromi rezignáltan ám, mire joga volt ismételni, vagy négyszer még: farokrükverc, nyááááá, ugrik. A végén a macska kapott egy pár szem valami cukorféleséget, amire a többi artista is visszamerészkedett, így õk is kiharcolták maguknak a szereplés jogát: a jámbor szerzetes nem kímélte a fellépõ mûvészeket –amelyik nem akart ugrani, fejbe lett verve a karikával, persze csak érzéssel. Zsomborral szétröhögtük magunkat ezen a keserves kínlódáson, de hogy ezt még turistalátványosságként is jegyzik, az ám a szellemi napalm. Mert mi ebben a pláne: karika, ugró macska –hát ezeknek semmi fantáziájuk sincs? Tartsunk önvizsgálatot, nézzünk lelkünk mélyébe és valljuk be: nem sokkal jobb szórakozás lenne, ha macska-dobó versenyt rendeznének: melyik szerzetes tudja a farkánál fogva megpörgetve messzebb bevágni tóba a macskát? És ez fejlesztené az izomerõt is, nemcsak az értelmet pallérozná.

És mibe fogadjunk, hogy a gyerekek is visítoznának, gyönyörûségükben? (Jómagam is rááldoznék némi videószalagot.)

Délután kettõ felé érkezett el az idõ a kajálásra. („Na jó, ezt még elmondom, aztán elmegyünk kajálni”, -ahogy Kulcsár Attila kihallgatott sikkasztó adta ki a parancsot az ügyészeknek és ahogy ezt az alárendeltségi felállás a független ügyészség és a magyar igazságszolgáltatás nagy dicsõségére videón megtekinthetõ volt.)

A kajálás a tó vizére épült vendéglátóipari egységben ejtõdik meg. Kikötünk a stégénél, ahol jópár hajó van már. Azt nem lehet kikövetkeztetni, hogy teljes egészében vízre, cölöpökre, vagy pedig egy kiemelkedõ földdarabra épült az épület, mert fa az alja, oldala, teteje, meg elég nagy is, és szemlátomást minden turistacsoportot itt étkeztetnek.

Nem variálunk nagyon az étellel: zöldséges tészta, Zsombor disznóhúst kér bele, én halat, ha már vízen vagyunk. A disznóhús elég pocsék ízû, Zsombor csak abban bízik, hogy a hal szálkás lesz, de nem: apró darabokra van vágva és jól meg van sütve. Ízre sem olyan rossz, pedig ez a pocsolyahal, mert az igazi jó ízû halak hideg, északi tengerekben lubickolnak –egyetlen kár, hogy biztos nincs benne E 621 ízfokozó -no, pedig annak aztán nagyon a rabja tudok lenni. Árban is szinte tökéletes, pedig turistás a hely: sörrel együtt a két kaja nem volt 3 dollár. (Win-ét is kifizetném, de õ a csónakos haverjaival kajál és mikor szólok, hogy ide küldje a számláját, közli, hogy az övé ingyenes volt).

Esznek itt helyiek is, akik valószínûleg az egyházi ceremóniára érkeztek ide. Itt is kanállal lapátolják a szájukba az ételt, ahogy például a környezõ országokban is láttam. A villa csak azért van, hogy rásegítse a kanálra az elkódorgó darabokat: villával nem nyúlkálunk a szájba! Pálcikát a normál étkezéhez általában nem adnak, csak ha kifejezetten kínai az étterem –sok ilyen van, az út menti szakadt kifõzések között is-, de lehet kérni, és ha van nekik, kapsz. De minek, kanalazd csak szépen a rizst, mint az oviban.

Amúgy csak késõbb tudtam meg, hogy a helyiek nem, vagy nem szívesen esznek halat, ugyanis temetõ nem lévén, a halottakra követ kötnek és a vízbe dobálják õket. A halak pedig rendezik a dolgot a továbbiakban, a halakat pedig a tájékozatlan turista, ebédre, jóízûen. Na, ezt nem tudtam, de most már mindegy. Zsombor némi elégtételt érez.

(Bár ha arra gondolok, hogy a magyar és egyben Európai Uniós-s TV-ben azáltal válik valaki niemandból országos sztárrá, hogy veszélyes állati hulladéknak minõsülõ, ledarált marhaagy, marhaszem és epe turmixát fogyasztja –csak megjegyzem, például a marhaagyat az EU-ban a szivacsos agyi elváltozások miatt szigorúan tilos élelmezésre felhasználni, de hát a tévések úgy vélik, hogy ezekért a szereplõkért ugyan nem nagy kár, meg aztán úgyis van bõven belõlük utánpótlás, hullhat a férgese. Ezekhez képest az emberhullát zabáló halakból készült étel teljesen normálisnak minõsülhet. De van egy ismerõsöm aki úgy vélekedik, hogy komplett trágyalé mindegyik tenger, mert az a sok hal mind–mind beleszarik.)

Az ebéd végeztével a körutazásunk is véget ért. Teszünk még néhány kanyart a csónakkal a paradicsom „földek” közötti lagunákon, látunk halászokat halászni, vagy éppen hínárt gyûjteni a termõföldhöz, elhúzunk a vízbõl kiemelkedõ oszlop mellett, ami a csónakból kipotyogott, majd rejtélyes módon elõkerült Buddha szobrocskák emlékét õrzi, egy jókora kígyó is keresztezi az utunkat, fejét kiemelve a vízbõl úszik, de lemerül, ahogy közelbe érünk. Ami feltûnõ volt az egész nap után, hogy madarak szinte nincsenek. Ilyen sok lápos vidék, meg tó és se sirály nagyon, se semmi más repülõ izé, csak az úszó házak között a házikacsák lubickolnak.

Kora délután érünk haza. Win nem egy sportos fickó, hasa is van, meg lehet vagy 90 kiló, elég nehézkesen kászálódik ki a csónakból: a sarkát mutogatja, hogy be van gyulladva, fáj neki valamiért, lámp-lámp-hot-hot mondja, de nem tudjuk, mi baja lehet: belerúgott valami forró lámpába? De azért együtt érzünk vele, mondjuk, hogy mégegyszer ilyesmi elõ ne forduljon!

Amint kilépünk a csónakból odakeveredik mellénk egy másik csónak, benne egy gyümölcsárus gyerek és valami almaformájú gyümölcsöt árul, nagy tételben, asszem gránátalma. 50 kyat-ért vettünk kettõt belõle, de nagyon megérte, háromszor is: elõször is csináltunk neki a nagy boltot, másodszor olcsó is volt, harmadsorban pedig tökéletesen ehetetlen, tehát nem rontottunk vele a gyomrunkon sem és ráadásul várakozásainkat felülmúlva, qrva messze el lehetett hajítani, nemhiába hívják gránátnak. Ennél sokkal többet ér az a lány, aki ott mosakszik pont a hajókikötõ mellett: viszonylag kevés jó nõt láttunk eddig -köztünk a három szivarkészítõ szûzzel-, de ez nagyon jól néz ki, bár persze földig érõ ruhában van, de ahogy öntözgeti magára vizet, felér egy nedvespóló versennyel vagy hogy mást mondjak: ez a nõ megérne egy hét otthoni ajtócsapkodást, mármintha kiderülne. Érdekes módon, a helyiek nem foglalkoznak a látvánnyal.

Otthon a hotel menedzser fogad (jelenleg álcázásképpen a szemet üríti éppen), stradpapucsban császkál (de mi tudjuk, hogy mindez csak szemfényvesztés), és kérdi hogy jó volt-é? Zsombor választékosan megfogalmazott, a részletekre megfelelõ mélységben kitérõ, és kiváló angol kiejtéssel kifejtett válaszából annyi jön csak át neki, hogy ez a fiú megint valami idegen nyelveken szól, de én ismételten megmentem a helyzetet és azt mondom, hogy yes, majd pedig szépen tagoltan, ahogy a feladatot kiadják a gyûlésen: hozz még egy embert, vagyis te hotelmenedzser és angoltanár hozz még egy sört (de üstölest, miután az elsõvel már amúgy is késésben vagy.) Megérti, hozza. 1,5 dollár a 6,4 dl-es butélia darabja.

Újra tekergünk egyet a faluban: a rendes piacon már nincs sok árus, de megmaradt a nagy kupleráj és a szétdobált hulladékok között optimista kajasütögetõk sütögetnek kajákat, a szebb jövõ reményében. Zsombor gyomra már tökéletes, ezért újra belevágunk a sûrûjébe, én eszem egy jó ideje egymagában magányosan hervadozó tavaszi tekercset, Zsombor egy közepesen fáradt banános palacsintát. A tavaszi tekercs még úgy ahogy, de a banános palacsinta röviden és tömören: szar. Azon túl, hogy egy vastag tészta csak, rávágva egy banán, nyakonöntve mézzel –nemhogy a bangkokinak a nyomába érhessen. Íze ínyûnket nem csiklandozza, ajakunkra mosolyokat nem csal. És még nézni is tereh.

Hát ezekre inni kell még egyet, míly szerencsés véletlen, hogy ott lebzsel a fotóstáskában az Unicum-os laposüveg és bizony bizony mondom néktek, most sem ok nélkül. Szerencsére ezekben a kajákban hús eleve nincs, romlott zöldség és áporodó káposzta pedig bármelyik jobb magyar hipermarketben is van, ha jó veszem ki az ÁNTSZ jegyzõkönyveibõl –nem parázunk tehát feleslegesen. A sütögetõ alkalmatosságok mögött jelen esetben egy ülve étkezési körülmény is található (mert az étterem szó már le van foglalva ennél valamivel emelkedettebb tér-szegmensekre, bár ez sem számít: stipp-stopp enyém a polgár szó, neked marad a lekvár meg a posztkommunista), de ez a helyiség oly mértékben van elrugaszkodva, hogy inkább sétálva eszük meg a kaják felét és szabadulunk meg a másik felüktõl, bár kissé sajnáljuk a megajándékozott kutyát: neki sem lesz könnyû.

Ez a Nyaungshwe, köszönhetõ a tónak és a kapcsolódó idegenforgalomnak, láthatólag gazdagabb fajta település. Onnan is látszik, hogy így, késõ délután lánykák robognak eredeti kínai gyártmányú robogókon, ami feltétlenül a gazdagság jele errefelé és ahogy a tekintetükbõl kikövetkeztetendõ, igencsak státusz. Olyannyira, hogy e pozíciójukból következõen még minket, fehér vándorokat is magasról leszarnak –ellentétben gyalogos társnõikkel, akik számára a látványunk mindig tud nagy vidámságot okozni. Megjegyzem, a viselkedés nem egyedi, hasonló tekintettel szoktak esti zárás után álldogálni például Budapesten a Mammutnak nevezett pláza mellett a bugyiárus lányok és amikor a soros pasijuk odadörren a BNW, Audi és egyebekkel, úgy szállnak be, mintha nem lenne tiszta égõ, hogy ilyen kocsik mellett a pasijuk mégiscsak napi tizenakárhány órában keccsöltetik õket.

A nap már a horizont alatt van, füstök szállnak, illatok keverednek, a lemenõ nap elõször mindent elképesztõ aranysárgára fest majd pedig a színek kezdenek szürkére váltani a párás levegõben. Mielõtt még elmennék este vacsorázni hazaugrunk egy zuhanyra és épp jókor: a reggeli falkopogtatós szomszéd ismét veri szöget ahová, vagy döngeti az ágyat amivel, és most már tudjuk, hogy kit is tisztelhetünk: hát az a két spanyol srác van itt a markáns arcú útitársnõjükkel, akikkel még Kalawban találkoztunk, a reggelinél. Ahogy a ma hajnali, ez a menet is rövid, de Zsomborral konzultálva úgy ítéljük meg, hogy ma ez már bizonyítottan a második nekifutás, ezért elnézõbbek lehetünk. Feltéve, ha a hölgy nem váltott lovakkal nyargalászik, amire –két férfiútitárs lévén- elméletileg megvan a lehetõsége. Lehet, hogy a két bátyjával van és azok döngetik felváltva? veti fel Zsombor, aki elõtt lám, nem ismeretlen a bájos óvodai kiszámolós rigmus: Reg-gel-hu-gom, es-te du-gom.

Amúgy odaátról nincs nagy zajongás, nõi részrõl például csak egy komolyabb nyikkanás hallatszik, tipikusan olyan, mint amikor a nagy lendület kapcsán nem pont oda csusszan valami, mint ahová eredetileg szánva volt, oppá, oppá, oppá! -de egy kis szünet lesz és elfojtott kommunikáció hallatszik, majd egy végsõ roham, dobszóló a falon és csend. Gyerünk sörözni.

Nyertes csapaton ne változtass: az úti cél a helyi nírvána, tehát ismét a halászkocsmába lendülünk, ahol a tegnapinál is nagyobb ovációval vagyunk fogadva. És most már tudjuk, hogyan üljünk le, azonnal felhúzott lábakkal a szúnyogok miatt, nincs is újabb támadás, vagy már nem érezzük, az is lehet. De ma már hosszú nadrágban vagyok, meg túracipõ. A kocsma kifejezetten hangos, nagy az üvöltözés de senkit sem bánt senki, még minket sem és mi sem viszont. Fogyasztási szokásaink a helyiektõl ámde eltérnek, ugyanis sört csak mi iszunk, mert az original inhabitant nem aprózza: fél literes-literes töményitalos palackok állnak a 4 – 6 fõs asztaltársaságok elõtt és így sem unatkozik nagyon a pincér a folyamatos üvegcserék miatt. A sör valószínûleg a szokásos minõség, de tudom mivel tartozom a helynek, azért pár cseppjét elõbb megfuttatom a nyelvemen, megforgatom a számban, megjáratom egy kicsit de nem szürcsögve, igen, nincs benne egyensúlyzavar, szépen harmonikus, a szerkezete lecsiszolt sõt letisztultnak is mondható, érzésileg mindenképpen kerek, ízvilága bársonyosan érett és kellemesen hosszú a lecsöngése. Jöhet a liter.

A halácok-matrócok múlatoznak, amelyhez gitár igénybevételét is eszközlik. A gitáros anélkül nyújtja a zenei szolgáltatást, hogy korábban akár a gitárral, akár a hangjával megismerkedett volna, de profi szinten ver három alap akkordot, szigorúan meghatározott (az idõfüggvényhez egyértelmûen hozzárendelt) sorrendben: E-dur, A-dur, D-dur majd rükvercben vissza felé ugyanezt, mellette pedig recsitatve szaval, ami valószínûleg éneklés lenne, de Kodály Zoltán sem tudna mást kivenni belõle, mint azt, hogy ingyom-bingyom táliber, tutáliber-máliber –legalább is mi így értjük.

Vagyok oly fokozaton népnevelésileg illetve alkoholilag, hogy odamennék én, hogy megmutassak egynéhány lágy moll-t és másegynéhány kemény szeptimet is, de talán az is elég lenne, ha eldöngicsélném nekik a Kistehén Tánczenekar: „Van egy kék tó a fák alatt, ha beleteszem lehûti a lábamat, szájbergyerek kérjél bocsánatot, (mer’) nem mutatom meg a kacsámatot” kezdetû remekét, (vagy szavaljam inkább Béres Répa Zoli Bácsi: Falubeli mulató c. ópusz recsitatívóját? „Arra jön a Marika, Orrában a karika, Gyere Mari gyerekem, Hátukról is szeretem, Rutyutyú” –hogy törjön rájuk a kultúra) -de nem merem letenni a lábamat a padlóra, mert nem a Marika jön, hanem a szúnyogok. Sosem fogják megtudni ezek itt, mi is az igazi mûvészet, így csak hazafelé és csak kettesben énekeljük el, és csak csendben, és csak halkan, hogy senki meg ne hallja, hogy „HORTHY MIKLÓS! kato-nájja vagyok, lex-xebb katóó-Nájja”. De piszkosul jó egy este!

És még egy gyûszûnyi lelkiismeret furdalásunk sincs afelett, hogy ím magunkról megfeledkezünk, amíg odahaza párttag toborzási kampány folyik: alapvetõleg mindenkinek hoznia kell magával egy embert, de aki két embert hoz, annak nem kell tovább tagdíjat fizetnie; aki hármat hoz magával az akár ki is léphet a pártból és aki pedig ennél többet, az még papírt is kap arról, hogy sohase volt… És ezügyben mindegyik politikai irányzat nevezettjei mellbimbóig állnak a szarban, de a jövõt illetõen hurráoptimizmusra nyújt bõséges alapot az a tény, hogy eközben közérzetük kiváló, vérnyomás-pulzus rendben, Wassermann negatív.

A vacsora ma kimarad. Helyette egy kis vita generálódik, méghozzá a közelmúltról: berúgtunk-e ma este, vagy csak elfáradtunk vagy netán a levegõváltozás? Abban maradunk, hogy ezek szép eredmények, amelyek magukért beszélnek akárhogyis, és hát érdemes-e a múlton vitatkozni? „Mert hagyjuk inkább a múltat! Suvickoljuk ki, és tegyük be a vitrinbe, kedves Barátaim! Tegyük be a vitrinbe, és a múlt vitái helyett forduljunk a holnap kérdései felé!” –és mi így is teszünk, befordulunk szépen a fal felé, ahogy ezt a Haza Bölcse nekünk az irányt minékünk, halandó polgároknak –feltehetõen miután elszívott egynéhány egzotikus viccescigit- megmutatta. Jóccakát.

október 27. Szerda

A tegnap esti merítkezés utóhatás nélküli, bár ilyenkor nem lenne csoda ha az ember agyában három szakasz Kövér László külszíni robbantgatásokkal mélyítene árkokat a kutacs és a hipotalamusz közötti védtelen mezsgyén- de nem. Ráadásul ezer szerencsénk, hogy a szomszédunkban van az egyik paya, így a hajnali fél hattól az elkerülhetetlen fél hetes felkelésig közvetlenül a fülünkbe halljuk a bölcs vallási intelmeket egy erõsítõvel felfegyverzett terrorszerzetes szólóelõadásában. Kicsit aggódom a pap egészségéért, mivel a szövegelés közben köhög, tüsszent, krákog és harákol bele a mikrofonba jó hangosan –csak nem fázott meg valahol szegény?-, és hopp, egy svungos csula is elröppen, csak úgy sustorog a huzatja a mikrofonba, na ez emberes volt. És nemcsak szövegel a páter, hanem énekel is néha, ha történeten ennek érzi kínzó szükségességét.

Erre a performanszra a halottak is felébrednének -ha történetesen nem dobálták volna bele õket a tóba, haleledelnek-, de Zsombort nem zavarja, alszik. Én inkább megragadom az alkalmat és a tollat, hogy feljegyezzem a szerzetesi dallamot, ha valaki akarja, hát dúdolgassa kedvére: négy negyedben van, tempója semmiképpen sem presto, hanem közepesen higgadt tempo giusto, mindegyik hang egyforma ti-ti-ti-kbõl áll, és csak a végsõ két hangot tartja tovább a mester és szolmizálva így fest a dolog:
mi mi mi mi szo mi re do
mi mi re do do ti lá szo
do do do do do do re do
re do do do dóóó dóóó
A dallam így fest –ne kételkedjetek, annak idején fülre gyúrtam a K.Z-hoz címzett zeneiskolában. Láthatóan nem egy virtuóz módra kicifrázott dallam: egy helyiérdekû Fásy-mulató, maradjunk ennyiben (de nem kell hozzá színrõl színre látni magát a Fásy-t, ami azért!). És órákon keresztül szól, ugyanez, csontról-csontra, de ha az ember tudja mihez kapcsolni, tényleg a hatása alá lehet kerülni: már Kyaiktiyo-ban is nagyon tetszett. Node hamar lecsendül bennem a melódia és egy csapásra elmúlik a spirituális hangulatom, mikor a spanyol szobaszomszéd is felriad és lezavar egy faldöngetõs menetet, ha már. Kintrõl szól a nótácska, a szomszéd a falat veri –áttételesen-, a nõje nyögdéscsel –na erre aludj, édesdeden, de Zsombor ezt továbbra is megteszi; higgadt egy ürge, remélem a körülmények miatt nem lesznek rémes szexuális álmai, amiben például a Seszták Ágnes a fõszereplõ. Még rágondolni is visszavet. (Különben igaza van a szomszédnak: a szex-elvonás hosszú távon rákot okoz, rövid távon pedig szar.)

Errõl az éneklésrõl jut eszemben, hogy például legutóbb a szíreknél-jordánoknál jártamban élvezhettem a müezzinek reggeli ébresztõjét, most pedig itt van ez a buddhista szerzetes: egyértelmû, hogy ilyen szempontból a keresztény vallás a legtoleránsabb, mert ott ha a páternek dalra van fakadni kedve, bemegy a templomba, amit kétséget kizáróan hangszigetelési célból jó vastag falakkal építettek meg és ott danolászik. Ha a híveknek pedig már a fáj a fejük vagy unják, egyszerûen kimennek, és praktikus okokból általában nincs messze onnan a kocsma sem, ahol azonnal meg lehet mutatni, hogy mi is szól szebben, a Kombiné, kombiné, csipkés kombiné (Három plussz kettõ együttes. 1986), vagy az Áron vesszeje virágzik (Cantus Catholici 1674). Ilyen téren tehát a keresztény vallás toleránsabb, nem riasztja fel hajnalok hajnalán a híveit, hadd dagonyázzanak csak bátoran.

A szöveg ellenben érdekes lehet, mit is mond itt ez a csóka, mert az is ugyanaz, órákon keresztül. Ilyen szempontból pedig a keresztény egyház lemaradásban van, már csak PR alapokon is. Mert, gondoljunk csak bele, amikor a magyar püspöki kar nem is oly régen kikövetkeztette azt a hitéleti útmutatást –vélem én, speckó konkrétan egyenest a Bibliából, mert honnan máshonnan?- miszerint a hívõknek népszavazáson a kórház-privatizáció ellen kell szavazniuk -mert hamár az Isten egyszer egybeteremté ezt a katasztrofális közegészségügyet, ember azt szét ne válassza-, na, akkor mennyivel hatásosabb lett volna, ha a szent kánonok helyett ezt énekelgették volna naphosszat a templomokban meg talán a sekrestyés felmehetett volna egy–egy nótára a templomtoronyba is, hogy minden hívõ tudja, hogyan is intézkedett Jézus Krisztus errõl a kérdésrõl. De ha még ez is kevés, bevethették volna a nagyágyút, a Közéleti Keresztény Akadémia által létrehozott „keresztény értelmiségiekbõl és Szikora Róbertbõl álló grémium”-ot (Robi nem értelmiségi, ezért kellett külön is nevesíteni), és a Szikora Róbi meg az egyesült keresztény akadémikusok már bizonyítottak: közös imádkozásuk kapcsán (megjelent: Blikk magazin) egész tisztességes reklámot csináltak a Sátán földi megjelenésének, a Marilyn Manson koncertnek, amire különben a kutya sem lett volna kíváncsi.

Mi már be is vagyunk csomagolva, megkaptuk a mosásra odaadott cuccainkat is: valami eszméletlen fehérre tudják mosni, szinte bántja a szemet, amikor rásüt a nap, tényleg, feltehetõleg valami lúg vagy hasonló környeztet és a mosónõk kezét nem kímélõ dologgal operálnak, de el tud mögötte bújni az intelligens mosópor, amely pontosan tudja, hogy melyik szennyezõdésre éppen mit nyomjon oda –mert minden baromságot bevesz a fogyasztói társadalom. Nekünk itt minden csak fehér és semmi mûszál cuccaink vannak: póló, zokni, alsónemü, így nem kell azzal számolni, hogy a színes rész megfogja a többit – ezt már alaposan megtanultuk Észak-Thaiföldön, Chiang Mai-ban, ahol egy póló alig egy centi széles, és már elõzõleg, és többször is kimosott kék nyakrésze kellemes halványkékké varázsolta az összes mosott cuccainkat. (Egy jókora adag kimosása itt 1 dollár, de szárítják, és vasalják is szépen.)

Amíg Zsombor tötyög, én a szoba ablakból a szemközti ház lépcsõfordulóján reggeli fogmosását végzõ nõt figyelem. Ahogy azt már gyakran láttam errefelé, sõt mondhatni Kelet-Ázsia szerte, a fogmosást nagyon komolyan veszik és nemcsak reggel, hanem napközben is kerítenek rá alkalmat. A bételt ellensúlyozzák? Ez a nõ is jó hosszan és alaposan dörzsöli, csak úgy habzik, mint annak idején az esti mese elõtt a fogmosó maci a TV-ben, de nem emiatt bukott meg a szocializmus. A fogmosás után nagy köpdösés orrfújás, csak úgy natúrban, majd arcmosás következik. Vizet egy jó nagy cserép dézsából veszi, ami ott áll ház elõtt –gondolom esõvíz. Ezután eltûnik a házban és már csak tanakával bekent képpel tûnik elõ.

Reggelire a tegnapi menetrend szerint két félig átsült tükörtojás (így a jó: belül ressen, kív