folyt

#56927 Hozzászólás

folyt

Október 28. Csütörtök

Reggelinél megszemlélem az étkezõ helyet: az étterem nagyon barátságos, kellemes, lágy színekkel kifestve, körben szintén olyan fafaragásokkal van díszítve, mint amit láthattunk a szobában is: táncoló alakok, lótuszvirágok, adnak a külalakra ebben a hotelben. Adjanak is a 20 dollárunkért! Maga a helyiség nem túl nagy, öt asztal van összesen –ennyi szoba lenne csak? Ahogy a szobákkal kapcsolatos áralku esetén már feltételeztem, nincs teltház, és lám, megint (és ismét) helyesen gondoltam: a miénkkel együtt három asztalnál van csak kikészítve teríték: ebbõl van a messzemenõ.

Miközben reggelizgetünk (szokásos: tojás, dzsem, banán, vaj, tea –a cukor kissé sötétebb, mint az otthoni –kevésbé van megtisztítva a melasztól- és kevésbé édes: valszeg cukornádból származik), megbeszéljük, hogy kihagyjuk Hsipaw-ot inkább, hogy több idõt tölthessünk itt, Mandalay-ban. (Hsipaw-ba két okból akartunk elmenni: egyrészt lehet tenni egy trekkinget a környékén, másrészt odafelé menet van egy nagyon jól kinézõ vasúti viadukt, amit jó lett volna látni. Ez két napot vett volna igénybe, amit inkább Mandalayra és környékére fordítunk, de nem állítom, hogy a döntésünkbe nem játszott szerepet, hogy így megúszunk 400 km autókázást is …) Win-nek fix a pénze így is – úgy is, legalább nem fogy a benzinje, így nincs kifogása –de amilyen rendes pasi, ha kétszer ennyit várnánk el tõle, azt is megcsinálná.

8-kor indulunk a mai programunkra, ki a kikötõbe: a terv szerint felhajózunk az Ayeyarwady folyón, Mingunba. Win a GH elõtt vár a kocsival, ami kívül-belül szépen ki van takarítva, mosva. A forgalom elég gyenge, szépen lehet haladni, így átvágva a városon nem kell sok idõ, hogy kiérjünk a folyópartra, a kikötõhöz. A kikötõ a minimális felszereltséggel sem rendelkezik –állapítsuk meg, már amennyiben egy kikötõhöz vízen és a hajón kívül alapesetben kell más is, például stég. Mert az nincs. Igazából kikötõ sincs. A folyó hosszában mindenfelé hajók, csónakok, bárkák és egyéb, a vízi közlekedésre csak igen nagy fantáziával alkalmasnak található roncsok úszkálnak, néha több sorban is, valahogy egymáshoz és a sáros, redvás, mindenféle kacattal, szeméttel, a folyó által partra vetett rothadó hulladékkal teli folyóparthoz kötéllel rögzítve. A berakodás, vagy a hajókba való beszállás deszkapallókon keresztül folyik.

Az amúgy is dágványos partot az árukat hozó teherautók kerekei összevissza túrták, és elképesztõ nagy rumli, szemét és mindenféle hulladék szerteszéjjel. Ápolatlan, koszos gyerekek szaladnak oda hozzánk és tartják a markukat, de ki tud ellátni egy kikötõnyi gyereket pénzzel –így pár próbálkozás után visszaülnek a felnõttek köré, a part felsõbb részein füstölgõ tüzek mellé. Szerencsére nem erõszakosak, ha odébb lép az ember, nem ragadnak rá.

(Ez a visszafogottság amúgy nem mindig van így: amikor például befut egy szervezett turistákat szállító busz, a lekecmergõket teljes erõsbedobással kezdik ostromolni. Két idõsebb turista nõ, szemükben Szent Ferenc jóságos tekintetével, arrébb hív egyet-kettõt közülük, és egy-egy szem cukorkát nyom markukba. Nos, ez egy nagyon rutintalan lépés volt: fél pillanat múlva az össze gyerek körülöttük tolong, nyomakodnak, tapossák a turista nõk lábát, nyújtogatják a mancsukat, alig tud közöttük rendet vágni az idegenvezetõ. Jellemzõ még a vége: a két nõ megsértõdött arccal totyog vissza a buszhoz, és közben fintorogva nézegetik a kezeiket, ami most már nem csak a cukorkák miatt ragad, hanem hogy jól összemarkolászta a sok redvás kiskölyök.)

Van itt minden, amit szállítani kell: cserépedények, vasholmik, és közben folyamatosan indulnak az utasokkal megrakott bárkák is –ez most nem turizmus, hanem mindennapi élet. Van egy kisebb házikó is és ott lehet megvenni az oda-vissza hajójegyet Mingunba (másfél dollár/fõ) és a külön jegyet, ami a külföldieknek a „Sagaing – Mingun Archaeological Zone”-be való belépést engedélyezi (3 dollár/fõ) –ez persze más történet, ez már turizmus. (Sagaing is fel lesz keresve, de nem ma: Sagaing és Mingun között a folyó túlsópartján kb. 20 km a távolság. Ezen az oldalon van Mandalay, amitõl a túloldalon felfelé Mingun, lefelé a túloldalon Saagaing és Inwa. Ez utóbbiakba autóval megyünk, mert úgy praktikus, most meg hajóval, mert ez pedig így.)

A folyó sárgás-zöldes piszkosszürke színû, és igen lassan folydogál csak, rajta hulladékok lebegnek, kisebb szigeteket alkotva utaznak világot látni. Szélesnek ellenben eléggé széles a folyó, 200 – 300 méter biztosan megvan, de nem látszik mélynek –Piszkos Fred is csak monszum idején tudott itt elhajózni a cirkálójával, mikor magasabb lehet a vízszint. Párában úszik a túlpart is a szokásos elmosódott körvonalakkal, fák látszanak halványan, mögöttük pedig alig érzékelhetõen a szürke hegyek. Nem egy színpompás világ, fényképezni is inkább a parti életet érdemes, de azt aztán igen.

Mert a part az él. Sokan üldögélnek a széjjeldobált rozsdás hordók mellett megrakott tüzeknél és fõzik a teájukat vagy a levest, kiskocsiban kajákat tologatnak nagy óbégatásokkal az árusok, valahol egyházi zene szól és csörömpölnek a kéregetõ tányérok is, kakas kukorékol, elemes macska integet a kezével egy üdítõital árus standjáról; az eredetileg Japánból származó mûanyag Maneki (integetõ) Neko (macska) névre hallgató díszmacska széles Kelet-Ázsiában otthonos, származási helye minden gagyi árusnál, de elõfordulására bárhol számíthatunk. Szerencsére nem eszik emberhúst: a buddhaszobrok nyugalmával ül hátsó lábain, elsõ mancsával pedig azért kalimpál, hogy szerencsét hozzon tulajdonosának, aki abban hiszemben ruházott be kemény kyat-okat ebbe a kínai gyártású izlésficamba, hogy fellendíti a vásárlókedvet.

Miután ez az integetõs macska betört Magyarországra is, annyit hagy fûzzek hozzá, hogy ez egy híres giccs ám! –aki feng shui-ban és ezotérikus ügyekben (nevezetesen kronobiológiai, asztrológiai és számmisztikai elemzésekben) utazik, bizonyára több raklappal is tárol ilyenbõl odahaza, mert hátha kimegy az elem, és akkor mi lesz. (Ezek közül a számmisztikát értem egyedül: ez azt jelenti, hogyha hat tyúk hat nap alatt hat tojást tojik, mennyit tojik másfél tyúk másfél nap alatt? –asszem valami ilyesmi). A jobb mancsát lengetõ macska jólétet és szerencsét hoz, a balkezes pedig vásárlókat, de van, aki éppen ennek ellenkezõjét állítja és nagyjából ez benne a misztikus.

Van itt egy kis kifõzde is, néhányan üldögélnek, az asztalok alatt gyerekek kotorásznak négykézláb a lehullott maradékok után, de –mint az eddig leírtak sem- ez sem zavar senkit sem. A folyón mindenféle szedett-vedett vízi alkalmatosságok haladnak jobbra-balra: motorok recsegnek, evezõsök kínlódnak, és néha valami házi férceléssel, mûanyag zsákokból összevarrott vitorlával megspékelt ladikok is feltûnnek, és tény: haladnak is. A folyó sodrása nem túl erõs, de annyira elég, hogy sima evezéssel a bárkák csak nagyon lassan vagy nemigen tudjanak felfelé haladni: így hát vagy ez a vitorlázás a megoldás, vagy a másik: egy-egy hajó motoros csónak/hajó után hat-nyolc bárka is utána van kötve, és így pufognak felfelé a folyón. A kutyák unottan bóklásznak a partra kivetett haltetemek között, mellettük a vízben lányok mosakszanak zavartalanul: ruhában, persze, de az arcmosás, szájölblítés jó alapos. A hely –fogalmazzunk így- rusztikus.

(Jó, jó, rusztikus hely van otthon is, például a Nyugati téri aluljáró, ahol nemrégen az élettársi összetartozásnak igen szép példáját láthattam: egy kinézetileg nem egészen kifehéredett polgár haladt elég lendületesen és célirányosan, szintén barna bõrû hableány kedvesével méghozzá úgy, hogy a leányzót a bal fülénél fogva kissé megemelte –de igazán csak éppenhogy, mert a lány jobb lába azért néha érintette a földet- és így húzta maga után, feltételezem hogy ilymódon is segítse a hölgyet a dinamikus elõrehaladásban. Ahogy Gyurcsány is megmondotta volt: „Húzzunk bele”! Nem is talált kivetnivalót ebben az aluljáró úri közönsége és a posztos rendõrpáros is sietett másfelé nézni –kurva nehéz lehetett nem észrevenni, mert a nõ visított, mint egy malac (bár egy igazi malac sosem visítja azt, hogy a rák egye ki a májad)-, de némi töprengés után jómagam is úgy ítéltem meg, hogy nem kéne beleavatkoznom a szép népszokások szabad gyakorlásába. Nem is tettem, bölcsen, mint ahogy itt sem rohantam a vízbe, arcfürdõt-fogzuhanyt venni. Az ember legyen tisztában a korlátaival, mégolyha fájó is.)

Míg én szemlélõdök, Zsombor sem tétlenkedik: komoly beszélgetésbe van elegyedve egy szikár, magas ausztrál nõvel. A nõ közelebb van 60-hez, mintsem gondolja magáról, és nagyon babás mozdulatai vannak, fõként amikor a hajába túr, önfeledten. Nem sajnálom a filmet rájuk, de ezen Zsombor alaposan begurul, így széles mozdulatokkal, nehogy félreértsem, odahív, hogy bemutathassa kis barátnõjét. Mit tehetek, odamegyek és meg is tudhatom, hogy a nõ egyedül utazik, elálmélkodik a mi 20 dolcsis szállásunkon, ugyanis neki egy 5 dolláros szállása van itt Mandalayban, már nem tudom melyik hotelben (pedig mondja, többször is, és miután abszolúte nem akartam megérteni, és már az LP-t keresgéli, hogy megmutassa, de szerencsére szólnak, hogy menjünk, indul a hajónk. Majd ott –fenyeget meg-, de valami éktelen mázli miatt pont vele telik meg az elsõ hajó, így minket egy másikra irányítanak. Most már csak Mingunban kell rettentõen odafigyelni nehogy a karjaiba fussunk, de majd résen leszünk. De általában is: utazás alatt mindig nagyon oda kell figyelni, mert pillanatokon belül tessék, máris kész a baj.) A nõt többet nem láttuk.

A hajó egy kb. 25 fõre méretezett bárka, de nem vagyunk rajta 10-nél többen, plusz az egy fõ kormányos-gépész, meg a szokásos lótifuti fiatal srác. Nem kapkodunk, lassan haladunk felfelé a sodrással szemben, de nem is sodrás miatt nem haladunk, hanem mert ez egy ilyen hajó. Nem szalad el az a Mingun. Menet közben szépen lehet látni a folyó és a folyópart életét. Baloldalt hegyek, jobboldalt síkság és hiába van már fent a nap eléggé magasan és van jó meleg is, csak nem tudja eltüntetni a párát, nem tisztul ki szép világosra.

A vízen van ugyan élet, de közel sincs nagy nyüzsgés –eszembe jut, hogy például Vietnámban a Mekong deltában, ott hol a Mekong hét fõ részre szakad, és mindegyik olyan széles, mint itt az Ayeyarwady, sokkal nagyobb az élet-, itt nem is értem, miért nem. A halászok nyugodtan üldögélnek a csónakjaikban, családokkal teli evezõs csónakok haladnak komótosan, méteres, vagy még nagyobb átmérõjû teakfákkal megrakott hatalmas uszályok csorognak Yangon felé – 7 – 10 nap az út odáig ezzel a sebességgel, de talán még több is, mert a homokpadok miatt nem tudom, hogy tudnának éjszaka is menni ezek az uszályok -, de a parton sincs kapkodás. Legnagyobb kalandnak az tûnik, amikor egy keskeny csónakba egy billegõ pallón keresztül egy tehenet próbálnak, hogy úgy mondjam, behajózni. A tehén rezignáltan áll a térdig érõ vízben és úgy tûnik hogy ez onnan meg nem mozdul napestig, de néhány célirányos rángatás és enyhe veszõ fenyítés átképzi balett táncossá: komótosan felballag a keskeny pallón, megáll a billegõ csónakban –ez is legfeljebb olyan széles lehet, mint õ maga- és gondterhelten bámul a habokba, hogy micsoda baromságra vették rá már megint. Hogy nem elõször utazik, az látszik de az is, hogy nem ez a hobbyja.

A parton tökéletes összevisszaságban szakadt, düledezõ bambuszkunyhók, néhol kifejezetten magas, (több méter magas) cölöpökre építve, vagy csak úgy odavágva a sár közepébe. A cölöpös megoldást értem: ha monszun alatt meg emelkedik a víz szintje, akkor se vigye el a víz, bár a direkt az ártérre telepített megoldás sem egyedi: itt van például az USA, ahol a hurrikán övezetbe gyönyörû házakat építenek, ámde szigorúan fából, meg faelemekbõl, aztán jön a tájfun és dõl össze minden, mint a ripitya; az elnök erre katasztrófa sújtotta övezetnek minõsíti a térséget és ingyen kiutal annyi deszkát meg lécet amibõl megint lehet építeni faházat, ami pontosan a következõ hurrikánig tart.

A széles víztükrön az a néhány hajó ami jön-megy, látszólag összevissza csalinkázik. A hajónk sem megy egyenesen felfelé, néha látszólag ok nélkül kanyarodik egyet, biztos egy homokpadot kerül ki, amit a piszkos víz miatt a hozzá nem értõk nem vesznek észre. Talán annyit lehet megállapítani, hogy ahol simább a víztükör, ott sekélyebb, ahol fodrosabb, ott mélyebb a víz, de pusztán ennyi információ alapján nem vállalnék be egy zökkenõmenetes menetet –bár nagy gond akkor sincs, ha ez a laposfenekû hajó nekiszalad valami homokos buckának, kicsi a sebesség, majd csak lejön róla valahogy.

Ahogy kanyargunk, amikor közelebb kerül a túlsó part, kékes-párás hegyeken fehér, vagy csillogóra aranyozott kupolájú sztupák tûnnek elõ: jól meg van velük rakva a vidék. Van idõ nézelõdni és amíg letudjuk úgy másfél óra alatt ezt a kb. 10 km-es távolságot a hajóval, olvassunk valamit Mingun történetérõl.

Az LP azt írja, hogyha valamiért nincs idõd megnézni mind a négy királyvárost Mandalay körül (Sagaing, Inwa, Amarapura és Mingun), ezt a Mingunt semmiképpen se hagyd ki és azt tanácsolja, amit mi is alkalmazunk, hogy egy nagyon kellemes hajóutazással tedd meg ezt. Egyetértünk, azzal tesszük mi is és tényleg nagyon kellemes. Mingun királyváros volt, ahogy Mandalay történetérõl szólva már említeni voltam bátor, úgy az 1800-as évek környékén; ez volt az utolsó királyváros, mielõtt 1857-ben Mandalay nem lett az. Legnagyobb látványossága a Paya Mingun, amit egy Bodawpaya nevû király kezdett építtetni 1790-ben. A király azt tervezte, hogy itt Mingunban építi meg a világ legnagyobb sztupáját, egy 147 méter magas építményt. Háborúban elfogott ellenségeit és egyéb rabokat ezrével vezényeltetett ki az építkezésre; tehette, elég sikeres király volt, királysága délen leért a tengerpartig, nyugaton meg az indiai határig.

Node, várjunk csak: egy sztupa építése nem csak úgy, általában kezdõdik, hanem valamiért, például úgy, hogy valaki baromira átvágja az uralkodót valami szent ereklyével, ahogy ez Európában is lenni szokott anno is meg most is; a XVI. századi Bölcs Frigyes ereklyegyûjteményérõl már írtam, de a XXI. század hírneve Kiszel Tünde bugyigyûjteményérõl fog örökkön ragyogni meg persze Anettkáról, aki egyre perverzebb mert eddig még csak nullára borotvált meztelen vénuszdombját csodálhattuk, de most már belevágott igazából is a lecsóba és politikusokat hív meg kötetlen eszmecserére, aztán meg összesírja a bulvársajtót, hogy elvetélt. Hát csoda? Egy Anettka-Kosztolány Dénes hardcore politikai show megtekintését én még szülõi vagy nagykorú felügyelettel sem engedélyezném, se 18 év alatt, se a fölött, mert károsan hat a hajhagymákra és a fogzománcra (hajattépek, fogcsikorgatva, hogy ilyen nincs! de mégis van).

Tehát ez a sztupa építése úgy kezdõdött, hogy ügyes kínai kereskedõk érkeztek ide és nem sokkoló golyóstollat, sem pedig tûzveszélyes karácsonyfaégõket nem hoztak magukkal, hanem egy tutti bulit: eredeti Buddha relikviákat –csodálkoztam volna, ha pont a kínaiak maradtak volna ki az eredeti ereklye bizniszbõl. De a király hívõ volt és azonnal sztupát kezdett építtetni az ereklyéknek, és még mellé is pakolt ez-az csecsebecsét is: 500 aranytárgyat, 2500 ezüsttárgyat, pár ezer egyéb drágakövet meg egy szódavízkészítõ szerkezetet is, amit bónuszban kapott a kínaiaktól és nagyon rákapott a szódára ezért komoly vallási önmegtartóztatási felajánlás volt a részérõl. (Az adatok tájékoztató jellegûek, kivéve a szódát, mert az konkrét.)

Az építkezés 9 évig tartott. Épülgetett volna a sztupa tovább is rendjén, mert keccsöltek a rabok, mint állat, de a királynak az egyik asztrológusa azt látta meg a jövõben, hogyha tovább építi ezt a gigantikus építményt, akkor aztán neki befellegzett, meg a királyságának is, valamint hogy 2006-ban a fidesz eltörli az árakat és újra bevezeti a kommunizmust, azonfelül törvénybe iktatja, hogy a Répássy Róbert szép. Mindegyik jövõkép volt annyira szörnyû, hogy a király visszariadt a következményektõl és az építkezés abbamaradt.

Így aztán, amikor 1819-ban a király meghalt, az építmény még sehogy sem állt, pontosabban csak az egyharmadánál tartottak, ami nagyjából az alapja lett volna a sztupának. (Ez olyan, mint a kommunizmus: mire Kádár Jánosék kimondták, hogy végre leraktuk az alapjait elvtársak, már be is dõlt az egész rendszer, hálistennek, és nemcsak azért, mert miközben néhányan szorgosan rakták az alapokat, az ország egy emberként osont mögöttük és lopta, amit ezek leraktak.)

Ez persze csak nekünk nagy csapás, a burmaiaknak pedig az volt, hogy 1838-ban egy földrengés megrepesztette ennek sztupa-kezdeménynek az oldalát –végig van hasadva, szépen, és az egyik sarok le is omlott. De hiába, a külalakja azért szinte teljesen megmaradt, a 72 méteres széle-hossza megvan és ehhez jön ez az 50 méteres magasság: masszív, nagydarab monstrum, egy jókora kocka, és sztupa jellege egyáltalán nincs, se kupola, se semmi. Tovább építeni senki nem vállalkozott, talán az asztrológiai jóslat miatt. A helyiek aktuálpolitikai célzatot is sejtenek benne, hogy a jelenlegi diktatúra sem mert nekilátni a további építésnek, hátha ez lesz a végzetük, de az isteni igazságszolgáltatás jelenleg is erõs késésben van általában és világszerte. A továbbépítésre Magyarországon biztos lenne jelentkezõ, aztán szépen kiszedné a kincseket, talán csinálna egy jó fröccsöt is a szódásüveggel, majd eladná a kivitelezõ cégét a török Kaya Ibrahimnak és a pártfüggetlen ügyészség megszüntetné az eljárást, mert amikor öt török öt görögöt dögönyöz örökös örömök között, nem lehet minden Ibrahimra pontosan emlékezni, melyik is volt az a huncut akinek egy nap huszonvalahány veszteséges céget adtunk is el, nagy hirtelen. Plusz egy sdztúpát, szódástól.

Mi pedig közeledünk Mingunhoz. Egy utazási iroda prospektusa úgy írja le ezt a látványt, hogy elõször majd nem is tudjuk, mit látunk, vajha hegy-e ez a nagy dombszerû izé? Jelentem, aki hegynek nézi, az többet ivott, mint mi, ami teoretikusan ugyan nem kizárt, de gyakorlatice eléggé megkérdõjelezhetõ. Annak látszik, ami: egy nagy vöröstéglás kockának, az elején egy marha nagy, fehérre festett bejárattal -legfeljebb egy vörös sziklának, az elején egy marha nagy, fehérre festett bejárattal, ahogy az imént már írtam volt. A teteje lapos, semmi kupola. Jó, hogy az ember tudja, hogy mesterségesen felépített sztupa, mert nem látszik annak.

(Mint késõbb kiderül, a bejáraton be lehet menni, de nincs bent semmi érdekes, csak rajtuk kívül másik száz másik ember, aki arra kíváncsi, hogy mi van bent és tényleg, lát is száz másik érdeklõdõ embert -ennek ellenére mindenki állati elégedett képpel jön ki. A kincsek be vannak valahová falazva a legbelsejébe.)

Miközben a hajónk közeledik a parthoz a hajózási segéderõ magához tér és jattért hajt: közli, hogy ez ott Mingun –no jó, bólintunk mi, de nem nyúlunk a bukszánkhoz eme értékes információ hallatán. A fiú mégegyszer elmondja, hogy ez ott Mingun, de ennyi az összes nemburmai szókincse, így bánatosan odébbáll és megpróbálja másoknak elsütni ugyanezt, hátha. Mi inkább egy mellettünk befutó hajó helyi közönségének integetünk: odaát mindenki az ablaknak nevezett résekben tolong, visítozás, integetés, egy kisgyereket külön ki is dugnak a víz fölé, hogy jobban lásson minket, pont úgy, mint amikor Michael Jackson lóbálta a kisgyerekét a hotelszobából -bár feltételezem, hogyha beleesne a vízbe, ez a kisgyerek jobban tudna úszni, mint hasonló elejtési szituációnál a Jackson gyereke repülni –mármint hogy nemcsak egyenesen lefele, mint a kõ. (Megjegyzem, nekem semmi bajom a gyerekekkel, de ezt a Jackson-félét nemigazán kéne szaporítani.)

Kiszállunk. Kissé elõrébb a parton két többméteres kõoroszlán ül a fenekén, nézi a vizet, hogyan úszik el a dinnyehéj, szájuk szélesre tátva –ezeknél a kõoroszlánoknál nem igazán lehet tudni, hogy teli szájjal vigyorognak-e az érkezõre, netán félelmetesen vicsorognak-e vagy csak egyszerûen elvannak és lóg a nyelvük a melegtõl –jelen esetben inkább õrzési funkcióval lettek ide telepítve.

Az most az eldöntendõ teendõ, hogy az itteni látnivalókat milyen sorrendben és milyen módon tekintsük meg. Az egyik mód: a parton ökröskordék állnak és a tulajdonosaik szerint a megteendõ távolság gyalogszerrel fizikailag kivihetetlen –más hajók is befutnak, és pár turista be is veszi ezt a dumát. Ami tény: a Mingun-i kikötési ponttól (mert kikötõ itt sincs: a sárba dobálják le a deszkapallókat, amiken ki lehet egyensúlyozni a partra, de nekem egyre jobban megy a dolog, mert már megint nem esek bele a dágványba –ennek elõbb-utóbb beláthatatlan következményei lesznek) a legtávolabbi látnivaló, a Hsinbyume Paya nincs egy kilométerre sem. És a terület sík, így ez talán bevállalható, cu fúsz. Az ökrösök tehát elhajtódnak amit úgy bosszulnak meg, hogy a mégis becserkészett külföldi turistákat szállítván a békésen poroszkáló ember mellett jól felverik az út porát. Na, gyerünk a Mingun Paya felé –ahogy egy focimeccsen mondaná a dús szókincsû riporter: lopjuk a távolságot.

Egyértelmû, hogy itt a turizmus az úr: mindenhol kis éttermek, boltocskák, és elsöprõ mennyiségben helyiek, ez aztán nem egy kihalt hely. Talán nem mindig vannak ennyien de ma telihold van és ilyenkor nagy a rumli a szent helyek környékén. Jobbra elõször két paya mellett megyünk el: a Pondraw paya, ami 5 méter magas és kicsinyített mása (lett volna) a Mingun payának (ha az felépült volna), és a Settaya paya mellett, ez még a Mingun elõtt épült, az 1800-as évek elején

De a fõ attrakció, a félbemaradt paya elõtt tiszta népünnepély, többszázan ücsörögnek leginkább a földön, mindenfelé fõznek és eszegetnek, csoportokat rendeznek a vezetõik, láthatóan az ország több részérõl is érkeztek ide zarándokok. Körülöttük az õket szállító teherautók, buszok –a szokásos mûszaki színvonallal-, de állandóan érkeznek újabbak is, a szintén szokásos 150 %-os telítettséggel, csak úgy folynak ki az emberek a buszok ablakain –üveg persze nincs, de minek is. Iskolás csoportok is vannak bõven, egyenruhában: a kisebbek a fehér blúzukhoz, ingükhöz sötétzöld longyit, az idõsebbek sötétbarna longyit hordanak, de az is lehet, hogy csak éppen az adott suli elõírásai szerint van ez így.

És mindenki küzd, hogy egyrészt bemenjen a félbemaradt payába, másrészt a leomlott sarkán kialakult, jó meredek ösvényen felmenjen a tetejére. És meleg van, hej, meleg van, így én úgy ítélem meg, hogy szívesen felvenném videóra Zsombort, mint felfelé mászik, de õ kíváncsi is, így nekilódul, míg én egy árnyas fa mellett merengek inkább. A felmászásnak az a legrosszabb része, hogy a szûk ösvényen állati a nyomkodás a felfelé-lefelé igyekvõk között, másrészt hiába maradt félbe a sztupa, azért ez is pont olyan szent hely, mint a többi, tehát csak mezítláb mászható meg, az út pedig köves, göröngyös. Zsombor alaposan megszenved, amíg felküzdi magát, mert néhol ez a leomlott rész elég meredek és szûk is, a helyiek pedig nyomakodnak és inkább hozzá vannak szokva a terepen való mezítlábaláshoz, mint õ. Csak egy fotó erejéig fent marad, de egy fél órába telik, míg visszaérkezik. Csurog róla az izzdtság, kicsit szuszog, aztán megyünk tovább.

Az úton is nagy a rumli, tolakodnak a zarándokok, közöttük hangszórókkal felszerelkezett teherautókról, kisbuszokról ömlik lefelé a szent ige meg a csinnadrattás zene. Az út szélén jó sok ételárus vert tanyát, lobog a tûz a nagy wokok alatt, sül minden, ami süthetõ. Nekem legjobban az egybesült kisrákok tetszenek: alig egy centis garnéla szerû rákok valami tésztával vannak összedolgozva nagyobb táblákká és ki is vannak szárítva, amikbõl letörnek egy darabot, és forró olajban kisütik. A garnélák addig is míg sorra kerülnek, rohadoznak szépen a melegben, és baromi büdösek. De látványilag –fõként a nagy fekete szemük, amint éppen sül kifele- nagyon ízléses. Vajopn milyne lehet? Lepattintatok belõle magamnak egy darabot, kóstolónak: azonnali kaja reményében egy kutya jóérzékkel nyomban utánam szegõdik és bizony nem is csalódik.

A félbemaradt paya mellett a másik fõ nevezetességhez érkezünk, a Mingun Harang-hoz. A Mingun Payához az építtetõ király megfelelõ harangot is akart. (A sztupáknál a harang nem a toronyban van, hogy csak az arra kiválasztottak himbáltassák, hanem általában a sztupa mellett, egy kisebb épületben, aztán ha valaki akarja, had verje: oda van készítve erre a célra egy-egy jókora fadorong is. A gongatásnak azt hiszem háromszor kell megtörténnie, ami azt jelenti, hogy felajánljuk magunkat az egész világnak: az alsó, a középsõ és felsõ világnak.) El is készült a harang, súlyára nézve 90 tonna (hogy jobban átérezzük: 90.000 kiló, ami megfelel 9.000.000 darab szaloncukornak) –méreteit tekintve több, mint három ember magasságú, és majdnem akkora az alsó átmérõje is. És igen szép: a bronz zöldesen patinás, ahol legtöbbet tapogatják szépen ki van fényesedve, jól néznek ki rajta az ábrázolások és a feliratok rajta, és persze szép, mély zengésû a hangja. De van más különlegessége is amire a helyiek nagyon büszkék.

Mert bármerre járunk a világban, mindenhol van valami, ami valamiért különleges, legnagyobb, legkisebb, legkerekebb, legszögletesebb –mindig van valami jellemzõ, amitõl az a dolog egyedi. Ez a harang is ezek közé tarozik: Moszkvában van ugyan a legnagyobb harang a világon, és ez a csak a második, de a moszkvai meg van repedve, ez pedig nincs, tehát ez a legnagyobb a világon, ami nincs megrepedve, ütik is szépen a helyiek, leginkább a gyerekek, pusztán szórakozásból harangoznak orrba-szájba. Majd megreped ez is.

Fél tizenkettõ van, és egy csöppet sem lett hûvösebb, tehát nekünk is kell valami olyat találni, ami nincs megrepedve, például egy sörösüveg, benne a tartalommal. Az ötlet szülõatyja Zsombor, aki megáll, megfogja a karomat, a szemembe néz szuggesztívem és azt mondja: Mondanék én neked valamit: igyunk egy sört! Na, –vélem én- te is aztán jó messzirõl indítottad a témát, de legyen.

(Mert ezek a sörözések nagyon kellenek. Nemcsak azért, mert alapjaiban sem egy rossz idõtöltés hanem azért, mert van idõ a nyugodt szemlélõdésre, újra át lehet gondolni, miket is láttunk az elmúlt néhány órában, lehet figyelgetni a mindennapi életet, kicsit benne lehet élni az itteni mindennapokban: ez az, amire egy szervezet úton „buszból ki, buszból be” alatt nem jut idõ. Szóval: nyugi, nyugi.)

Mivel evõ és ivóhely itt aztán van bõven, mi is találunk egy megfelelõt, ahol például a legcsinosabb a kiszolgáló kiscsaj, akire amúgy is csak vágyakozva nézhetünk, mert haza nem vihetjük öntestünk kényeztetésére. De így van ez: a föld a Siralom Völgye, nem a szórakozás helye, hanem a próbatételé!

Elfoglaljuk a helyünket a nyers faasztal melletti lócán, de jó sokan vannak, elfogynak az üres helyek, így amikor egy 12 tagú fiútársaság érkezik már nem tudnak hová leülni, az meg nem tartozik bele az illõ tiszteletbe, hogy megzavarjanak minket, bármennyire is csak mi ketten ülünk a jó hosszú asztalnál. De mi intünk, hogy részünkrõl lenne a megtiszteltetés, hát le is telepszenek. Röviden rendelnek és röviden fogyasztanak: két üveg helyi whisky és egy üveg helyi gin kerül az asztalra, amit körbe adva igen nagy szakértelemmel gyorsan el is tüntetnek. Becsapnak egy nagy levest is: középre kerül a tál, és mindenki kanalaz belõle, aztán felkapnak a kb. egynegyed lóerõs kína robogóikra –három ipse egy motorra – és nagy berregtetés közben elhúznak, szemükben azzal a fénnyel, amit csak a profik értenek: lám még dél sincs, mégis hogy be vagyunk baszva.

A falon gekkók pihengetnek, a helyiség nyitott oldaláról pintyek röpködnek be és telepednek le a kiálló léceken –alájuk ülni nem célravezetõ, mert még nem szobatiszták, pöty-pöty-pöty-, és meleg is van, még itt az árnyékban is, rendesen. Szemben velünk, egy kõkerítéssel körbevett nagy kert, amiben a fák között ott látszik a Mingun Sanitarium-nak nevezett épületegyüttes, ami egy buddhista kórház, a kapuban szerzetesek beszélgetnek. Itt parkolnak az ökrösszekerek is, eddig viszik a turistákat a hajóktól. Na, ennek a fuvarnak aztán tényleg nincs semmi értelme.

Alig múlt el dél, de az embereket mintha lesöpörték volna az utcáról, csak páran kóvályognak. Valószínûleg hazaindultak a buszaikkal, mert az utcán nincsenek, a templomokban sem lettek a többen és a kocsmát sem lepték el a szomjas hívek, így kizárásos alapon jutottam erre a következtetésre, mondhatni vaslogikával, mely sajátom. Dög meleg van, nem is akarom saccolni, hány fok lehet, de az a pár helyi, aki maradt, az nincs nagyon megelégedve a hõmérséklettel: kötött sapka, pulcsi, néhány lányon a longyi helyett sötétkék vastag farmernadrág –még nézni is rossz ebben a hõségben, de õk elég büszkén villognak bennük. Itt is, mit a szegényebb ázsiai országokban, a farmer tulajdonlása jelenti a nõknél a módosabb anyagi helyzetet, meg persze a gazdag csaj félreérthetetlen ismérve, hogy (kínai gyártmányú) robogóval cikázik. Feltûnõ, hogy ezek a robogós lányok nagy többségükben kínai vonásokkal bírnak, nem úgy, mint az „igazi” helyiek. Sok vendéglõ is kínai tulajdonú.

A sörök után elmegyünk, megnézzük még a Hsinbyme payát. A paya 1816-ban épült, és a félbemaradt sztupát építõt követõ király (a Bagyidaw nevû, ha valakit érdekel) csináltatta, a fõ felesége emlékére. Stílusa arra utal, ahogy a buddhisták a világot elképzelik: a központi templom jelenti a világmindenség központját, a Meru hegyet, körülötte a hét terasz a Meru körüli hegyeket, amelyek pedig jelentik a hét világot. A király és e kedvenc feleségének az elsõ találkozása nem nélkülözi a Pindaya barlangoknál meztelenkedõ lányok enyhe erotikáját, sõt mondhatni tökugyanaz: a hölgy eredetileg egy parasztlány volt, de kinézetileg bejött a királynak. „Eccer élünk, mit veszítünk, igaze?” –így a király-, „és ha fiú lesz, akkor kivakarlak a bivalyszarból és elveszlek felségül, de ha nem fiú lesz, csak pénzet kapsz és maradsz a faluban -legfeljebb a Mónika showban panaszkodhatsz”. Jó alaposan megpróbálták, fiú lett, és tessék, itt a sztúpa.

Lesétálunk még a partra, de nem nagy élvezet: pár csónak van kikötve, körülöttük dágvány, egy kissrác ruhát mos, egy szerzetes bambul a vízre, kutyák köröznek körülöttünk: mi tudjuk, hogy papírforma szerint nem bántnak, és remélhetõleg õk is így vannak vele, de azért elhúzzuk a csíkot, mert nincs is miért ott maradni. Elméletileg a parton akartunk vissza menni a hajóhoz, de nem hangulatos, inkább az úton és akkor nézelõdhetünk még. Például nézhetjük az eddig látott templomokat újra, a félbemaradt sztupát is újra, meg egy újabb kocsmát is, ahonnan egy bájos lányka szalad ki elénk, hogy náluk Mandalay Beer van, méghozzá „jerikó”. (A „jerikó”-t így írná le egy buta angol: very cold.) A Mandalay Beer édesebb és nem annyira jön be, mint a Myanmar Beer, de tudjuk, hogy alapvetõleg kétféle sör van: a vansör meg a nincs-sör, így hagy szóljon ebben a rohadt melegben a Myanmar sör, hamár jerikó. Közben szemlélõdünk, mert ez is fontos.

A megbeszélt idõre, délután 3-ra visszaérkezünk a hajónkhoz, ami cselbõl máshol áll, mint ahová eredetileg érkezett, mert jöttek még más hajók is, ezért helyet kellett adni. Húsz, nagyjából egyforma típusú bárka közül megtalálni a sajátunkat nem egyszerû, meg nem is nagyon nézegettük milyen is amikor jöttünk, de szerencsére felismerünk néhány jellegzetességet: székek, a ponyva színe, és odaérve a fõkapitány már integet, hogy jöjjünk csak bátran. Mikor idefelé jöttünk, nem is nagyon foglalkoztunk azzal, kik is vannak még a hajón, meg ráadásul a többiek felültek a hajó tetejére, mi pedig lent maradtunk a tetõ alatt, de most úgy döntünk, hogy csere és ipi-apacs. Mivel mi érkeztünk elsõnek, nem is jelent nehézséget beülni a tetõn levõ két kényelmes karosszékbe, fölöttünk lágyan lengedez a napernyõ, és hamarosan dupla lesz az élvezet: egyrészt kényelmes a szék, elõttünk a kilátás végig a folyón, kissé oldalra pedig szintén jólesõ nézni az emígyen kiszorított pasi –most már tudjuk: kockafejû német- vöröslõ agyát: azt hitte, hogy ahová egyszer letette a nagy valagát, az már az övé, mindörökre, ámen. De szólni nem szól, csak néz a szemével, dülledve. Mert ez a meglepetés ereje: akkor kell sietve cselekedni, amikor a kedvezményezett távol van, hagy maradhasson aztán tátva a száj!

Mindamellett a német kiérdemel egy kedves, baráti, integetést tõlünk, hogy szia, hogyvagy? –és derûsen nézünk rá, mintha misem-, de ezt már nem bírja idegileg és eltûnik a fedél alatt és ott pufog magában. Nem kétséges, hogy Deutschland Deutschland über alles, de jelenleg Deutschmann, Deutschmann unter uns. Apró örömök színesítik rongy életünket.

Miután a bárka fõkapitánya (egyben a kormányos és legénység is –mert a segéderõ eltûnt) látja, hogy milyen jó viszonyt ápolunk a némettel, odalép hozzánk –a kormányosi kabin a mi szintünkön van- és a biztonság kedvéért rákérdez, hogy fenn van-e már a hajón a német? -mert indulna. Hülye ez, gondolom én magamban, hát nem látja, hogy most mászott be? De ha nem látja, hát nem látja, mire mondom én, hogy igen, indulhat, itt van. Nos, a bárka neki is indul a víznek, csak a Zsombor csóválja a fejét erõsen, de hát a feje az övé, ha akarja, csóválja. Szívtelen nem lévén, azért adok én arra is, hogy mifene baja van, hamár így csóválja, hát kérdezem is: mifene bajod van, hogy így csóválod a fejed, holott nem kéne így csóválnod? Azt mondja, hogy a kapitány nem a német srácra kérdezett rá, hanem a német lányokra, hogy a fedélzeten vannak-é? Ejha, félreértettem volna? –így én magamban, mert egyrészt gõzöm sem volt, hogy ez a szép náció több példányban is elõadódik errefelé, másrészt azért csak magamban, mert közben éktelen visítás a partról nyomja el még a gondolataimat is: hát nem itt hagytunk volna a két német csajt, micsoda slendriánság! De a hajó vissza, palló ki, német debellák be, alattunk a fedélzeten pedig rebbelió ütné fel a fejét, és már-már számon lennénk kérve, de szerencsére a legénység-kormányos-kapitány laza gyerek és ahogy megjelenik, gyorsan kap egy gyûszût a whiskybõl –nem tiltakozik- és ráadásul amikor elmutogatom neki jelbeszéddel, milyen humoros volt a két német nõ ahogy ugrált a sárban a hajó után, hát majd szakad a nevetéstõl õ is. Lám, pár cseppecske csak a nedûbõl, és mily vidámság! Ez sem volt kidobott pénz. A német meg lent durrog félhangosan magában: ejnye –mondom én magamban, mert így szoktam-, de nagy barom ez a derék ember itt. Ellenben valahonnan elõkerül egy mexikói srác –idefelé még nem volt, most biztos rossz hajóra szállt fel-, aki már járt Budapesten és nem gyõzi részletezni, mennyire jók a magyar csajok és mennyire lelkesek, ha arról van szó. És ahogy kitetszik, gyakran volt szó arról. Jöjjön máskor is –invitáljuk.

A hajóút visszafelé alig háromnegyed óra, útközben homokzátonyok, kerülgetések a szokásos módon: itt bizony nehezen ment volna fel Piszkos Fred. A kellemes hajóút bennem felébreszti a lírai gyökereket és az alábbi verset írom bele a naplómba:

Kis hajóm a Dunán lengedez
Én meg benne ülök.

(Biztos volt valami a whiskyben.)

Win a parton vár, rettentõen örül, hogy megjelentünk és elvisz ebédelni, és kitesz egy Golden Duck nevû étterem elõtt, hogy csak menjünk, õ már evett. Nos, ez már tényleg étterem, nívós, fehérabroszos és egyben turistacsoportos, hogy ’assza meg a Win, de mostmár mindegy. Az árak valamivel magasabbak (így is csak 1 – 3 dollár/fõ körül!), de a kaják ugyanazok. Van kisadag, nagyadag és gyakorlatilag korlátlanul lehet enni fõtt rizst a középre tett jókora tálból. Kínai étterem, persze, és ízre pedig tudják mi kell a turistának: ugyanaz, mintha otthon ennék bármelyik kínai étteremben. Ahhoz képest, hogy ezekkel a helyieknek megfizethetetlen árakkal csak külföldiekre számíthatnak, a pincér egyáltalán nem beszél angolul, de itt is számozva vannak az ételek az étlapon, meg fotók is vannak, így nem nehéz a választás. Fokhagymás oldalasra esik a döntés: nem kímélik a fokhagymát (nagyon helyes), de az elfogyasztás után csókcsatákba egy darabig nem szabad bonyolódni, de talán még a szúnyogriasztó is felesleges lesz este. A kaja (párt)független érzékszervi bírálat során bátran állja a versenyt egy „Profi minõség” májkonzervvel, de ettünk már jobbat is.

Két sörrel a számla kettõnkre 5,5 dollár –el lennénk ilyesmivel Magyarországon is, azt hiszem. Az étterem is az erõd fala mellett van (a mi szállásunk az erõd délkeleti sarkánál van, ez az étterem pedig a nyugati falánál) és ahhoz képest, hogy tényleg turistás, az LP nem is írja (egész Mandalayra az LP összesen 10 éttermet ír). Ha valaki kicsit nívósabb helyen akar kajálni, arra jó, és az árak sem drámaiak. De azért mi szívesebben eszünk a helyeik által látogatott helyeken. Aztán hazafurikázunk Win-nel, aki eddig türelmesen szobrozott az étterem elõtt, majd némileg összekapjuk magunkat és aztán hajrá, mert még nem láttunk semmit Mandalay templomaiból.

Elõször a Mandalay hegy lábánál levõket nézzük meg. Win odavisz kocsival, ami azt jelenti, hogy végigkocsikázunk az erõd keleti fala mellett, ami ugyebár 2 km, így aztán másnapra már eléggé kiismerjük magunkat errefelé. Ez a kiismerés egy kissé bonyolultra sikerült, ugyanis itt van a Manadalay legnagyobb ünnepsége, több napon át tartó „fesztiválja”, a Thadingyut, beleértve a full moon-t is. Többnapos a haccáré, a totális káosz.
A Thadingyut fesztivál országos ünnep, három napos fény-ünnepség, egy nappal a teljes hold elõtt kezdõdik és egy nappal utána ér véget. Buddha a tanításaival ilyenkor lejön az égbõl az emberek házaiba a csillagokból készített létrán. Az a legkevesebb, hogy ilyenkor a buddhisták, hogy megünnepeljék ezt az alkalmat, kivilágítják az utcákat és a házakat hogy méltóképpen fogadják Buddhát és a törvényeit.
Myanmarban ilyen vallási ünnepség elég sok van: februárban a Mahamuni fesztivál (ez a paya is itt van Mandalayban, majd megnézzük), márciusban a Sand Pagoda fesztivál meg a Swegadon Pagoda (errõl a payáról írtam Yangonnál) fesztivál, április-májusban Buddha születésnapja, és a Víz Fesztiválja, júniusban-júliusban az esõk visszatérését ünneplik, júliusban-augusztusban van a Wagaung-i fesztivál, szeptemberben-októberben a csónak versenyek fesztiválja és ez a mostani Thadingyut fesztivál, októberben-novemberben Tazaungmon és a Kahtein fesztivál. Ha ügyesen szervezi az ember az útját, csak kifog egy jó kis fesztivált.
(Ha az ember Magyarországon gyakorolja magát az élet elviselésére, pont ilyen fesztiválozásban ugyan nem lehet része, de lehetõsége van különféle jelentõs napok ünneplése. Ezeken én részt veszek, mert kell a kulturált szórakozás. Ott voltam az áldott emlékû Torgyán-féle Harag napjától kezdve (ahol a bokámig érõ vérpatakokban folyt a kisüsti vegyes) a Vikor-féle Összegzés napjáig bezárólag, ahol pedig az emelkedett hangvételû, a kormányt, a rendszert valamit a józanészt leváltó beszédeken kívül volt mindenféle egyéb élvezet is: én például az ingyenes testzsírmérés örömeinek is hódolhattam miközben elnéztem, milyen szépen árulja a Szittyakürt-öt egy kopaszra borotvált ifjú, mellette pedig három kancigány a Nagymagyarország jelvényt; a csatolt számos nõrokonok pedig a kimért édességet, például Kókuszos Rafaellót, 230 Ft-ért –vazze, nagggyon jó: Kókuszos Rafael! Juteszembe, a taxis tüntetés napján is ott voltam (az akkor uszkve 11 éves Zsomborral, hogy lásson világot), ahol elég meleg is volt a helyzetem mert este volt már és a sötétben a Parlament elõtt éppen nem tudtam, éppen melyik táborban vagyok és azt hittem, hogy a másikban, és ennek kapcsán a gondolataimat hangosan ki is fejtettem a körülöttem állóknak –értitek: ilyen közel, hogy taxistól kapjak egy kurva nagy pofont, még nem voltam. De az ilyentén dolgok nem törnek le, kedvemet nem szegik, és ezekbõl a napozásokból nem is tudok kimaradni azóta sem, mert sms-es jõ, hív a haza, és akkor mi megyünk és megmutatjuk, hogy mekkora demagóg marhák is tudunk lenni, ha jó sokan vagyunk, mégha nem is elegen.)
Itt, Mandlayban a fesztiválozás elsõ blikkre azt jelenti, hogy ahogy közeledünk a pagodák felé, egyre sûrûsödik a tömeg, ugyanis a fõ banzáj, a kirakodóvásár, népünnepély, körhinta, vurstli, pecsenye, sütemény és sorsjegy árusok a Mandalay hegy lábánál levõ fõ templomok köré vontak alig áthatolható falat: rajtuk és a körülöttük lassan hullámzó tömegen átküzdeni nem egy sima ügy. De ezt még nem érezzük egybõl, mert az elsõ templom, a Shwenandaw Kyaung szerencsére nem a fõútról, hanem egy mellékútról közelíthetõ meg, ide tehát bejutunk különösebb közelharc nélkül.
A Shwenandaw Kyaung angolul a Golden Palace Monastry egy gyönyörû, teljes egészében teakfából épített templom- mostanra már besötétült és ilyen szépet és rusztikusat csak az Inle tavon láttunk eddig, az ugrómacskás Nga Phe Kyaung-ot, és ez sincs elcseszve frissen mázolt fehérrel-arannyal, hanem olyan patinás, ami elvárható egy 150 évvel ezelõtt épített faépülettõl, amit rendszeresen ver a monszum, éget a nap. Levesszük a szandálokat, otthagyjuk a bejárat elõtt; senki hozzá nem nyúlna- ahol nagyobb a turizmus, például Thaiföldön, a jobban felkapott helyek elõtt külön rekeszek vannak a turisták cipõinek, és õr is van, de a helyiek ott is csak ledobálják a küszöb elõtt és kész. Ha már cipõtéma: például Isztambulban találkoztam azzal a gyakorlattal, hogy a felkapottabb helyeknél a bejáratnál egy nagy láda tele volt nejlonzacskókkal, a hívõ vagy turista kimart egyet, és abban magával vitte a cipõjét és a végén visszatette a ládába –a templom részére némi adományt illett adni ilyenkor. És ahogy már írtam, Yangonban, a Swedagon payánál pedig kissrácok próbáltak pénzt csinálni a nejlonzacskókból, de itt ilyesmi nincs.

A Shwenandaw (vagy Shwe Nandaw; Shwe-Kyaung-pyi a burmaiknak) Kyaung (monastery) a legjelentõsebb kolostor a mandalay-i történelmi épületek között, egyedüliként maradt meg az 1800–as évek királyi palotájából ami a II. világháborúban leégett, amikor a japánok jobb dolguk nem lévén, bombákat hajigáltak rá. Nemcsak azért szép, mert régi és fából van hanem a fafaragásai, relifjei miatt is. Elképesztõ- nincs egy darabja az épület falainak, ajtajainak, ahol ne lenne valami díszítés: aprólékos díszekkel kicifrázott csúcsokkal díszített tetõszélek, korlátok amikre faragott hajószerû alkalmatosságok úsznak fel, rajtuk csúcsos süvegû emberekkel, Buddha ábrázolások, táncosok, imára összetett kezû, kifakult aranyozású alakok és a jóisten tudja még csak, mi minden. A teakfa valamikor be volt aranyozva, de ez már csak nyomokban látszik: nincs tehát csillogás-villogás, maradt a besötétedett fa, a körülvevõ kõfal fehér festéke is nagyon meg van kopva: így kell kinézni egy jó kis sztúpának. Vannak benne szobrok: látható itt nyúl (a holdat szimbolizálja, azért van itt), páva (az meg a napot), a garuda (félisten madárkirály) meg ilyesmik.

A hely nagyon nyugodalmas, a nem messze levõ össznépi cirkusz hangjai alig érnek be a falak mögé, egy fiatal szerzetes is lám, itt elmélkedik elõttünk, imáját mormolja és közben fél szemmel néz ránk a hogy közeledünk: ugyan min elmélkedhet, Buddha melyik cselekedetén, vagy tán az emberi élet értelmén? Közelebb érve halljuk is mit mond: money-money-money –mormolja a szent igét és tartja a markát.

A Shwenandaw Kyaung mögött egy másik pagoda is áll, az Atumashi Kyaung és a két payára vonatkozó 5 dolláros belépõdíjért ide is be lehet menni. Hát, ég és föld a kettõ, bár az eredeti épület, ami alapján újjáépítették, szintén a Mindon király alatt épült az 1800 évek közepén (õ tette Mandalayt fõvárosává), és ez is a hagyományos burmai építészeti stílusban: négyszögletes épület, lépcsõn lehet feljutni a körbevevõ teraszra és az épületet több, egymásra tornyosuló, piros cserepes tetõ fedi. De ez kifestve, mázolva: mintha tegnap készült volna, közel sincs olyan hangulata, mint a teakfa templomnak, de nem tagadható, hogy esztétikus.

Mingun király idején ez a templom tele volt kincsekkel, például a Buddha szobor kezében egy hatalmas gyémánt díszelgett. Amikor 1885-ben a britek elfoglalták Felsõ Burmát és Mandalayt, a gyémántot elcsaklizták, ahogy ez elvárható magatartás volt akkor és azóta is, beleértve a többi kultúrnemzeteket is. Pár év múlva maga templom is leégett: jelenlegi formáját, ami az eredetivel teljesen megegyezik, csak az 1990-es években nyerte el.

Ez már nem teljesen fából hanem rendes építõanyagból készült a leégett fatemplom helyén, szépen fehérre, aranyra van festve, és csak a belsõ oszlopai, belsõ borítása van fából, de azt is festve vagyon, méghozzá elég élénken. Nem mondom, hogy nem néz ki jól, jól adja ki magát színben a terasz szürke köve és a hófehér fal, az csúcsok, a kapuk és egyebek de elõzõ teakfa épülethez képest inkább szokványos, pontosabban az elõzõ épület volt az unikum. Belül egy nagy terembõl áll benne aranyozott oszlopokkal, amelyek a tetõszerkezetet tartják. Felnézve is szép: ahogy lépcsõzetesen emelkedik a tetõ, fabetétekkel van díszítve, aranyozott virágokkal a közepükön.

A jókora, hodályszerû teremben amúgy nincs semmi, kivéve a fõ falnál egy Buddha szobrot aminek a feje körül több körben is olyan futófény csõ van felszerelve, mint nálunk a hipermarketekben ahol úgy érzik, ha ilyen villogó cuccot feltesznek a Bácskai Hurka Csak 500 Ft tábla köré, akkor az ember több pénzért vesz a szeretteinek akciós lábos készletet Karácsonyra, vagy botmixert. De itt, a jó nagy és csont üres terem végén ott villog Buddha feje: kb. olyan jellegû a látvány, mintha a Nemzeti Múzeumban a fõhelyen sokkolna egy eddig ismeretlen Munkácsy-kép: „Hacek, Jacek és a Kockásfülû Nyúl”. Pár hívõ lézeng csak itt, mi sem maradunk sokáig. Amúgy nem az elsõ neonosított Buddha szobor amit láttunk, de mindegyik elég durva volt. (Bár, ha belegondolok, mennyire leváltotta az igazi karácsonyfa gyertyákat az elektromos –és azt is megszoktuk. Ó, azok a régi, meghitt, fenyõillatú karánycsonyfatüzek…

Kimegyünk a templomokból és az idõ nem állt meg azóta, mert odakinn fokozódik a helyzet: mikor a kocsihoz megyünk az orrunk elõtt dülöngél egy pasi egyre szélesebb amplitúdókkal, majd megunva ezt a hezitálgatást eldönti a dolgot és egy gyönyörû hátast dob, totálisan merev felsõtesttel, mint egy vonalzó, picit talán még bele is homorítva (ad a minõségre, igényességbõl, nem pusztán csak a pontozóbírók kedvéért), a feje pedig durr, nekivágódik a flaszternak és rögvest be is törik: ott gyülekezik a vértócsa alatta azonnal. A faszi nem mozdul, a nagy kegyelettel feltöltekezett hívek szépen átlépnek rajta, és Win sem zaklatja magát. Nyitja kocsiajtót udvariasan, pedig hányszor mondtuk neki, hogy ne tegye, de teszi.

Itt, a Mandalay hegy lábánál több nevezetes templom is van. Win ugyan megpróbálja, de kocsival nemigen tud most közelebb menni hozzájuk, mivel az itt hömpölygõ tömegnek is pontosan ez a szándéka. Megjegyezzük hol parkolt le a kocsi, aztán nekilátunk megnézegetni.

Nem messze van innen –ez a pár lépés ebben a tömegben nem egyszerû dolog- egy neves pagoda, a Kuthodaw-pagoda, mi azért nevezetes, mert itt van összesen 729 márványtábla, amelyekre rá van vésve a buddhista szentírás, a Tripitaka szövege. Ezáltal ez is egy különlegesség, a világon nincs még egy ilyen, el is nevezték a templomot a világ legnagyobb könyvének. (Jól állunk leg-ekben: legnagyobb harang, legnagyobb márvány Buddha, legnagyobb könyv…)

De fékeljünk csak egy kicsit! Ez tehát a világ legnagyobb könyve. De hol van az a könyv, amit a legtöbben írtak? Merítsünk ezügyben is tiszta forrásból, íme: „Kedves Barátaim, milyen választ kaphatnánk, ha megkérdeznénk irodalmi és tudományos szaktekintélyeket, hogy ismernek-e olyan könyvet, amelynek 3 millió 200 ezer szerzõje van. Bizonyára mindenkitõl azt a választ kapnánk, hogy ilyen könyvrõl nem tudnak, ilyen könyv nem létezik. Most mi itt ezen a mai délutánon ünnepélyesen kijelenthetjük, hogy van ilyen könyv, ha eddig nem is volt, most már létezik. Létezik olyan könyv, amit 3 millió 200 ezer ember írt (plusz egy fõ kudlikjuli –a szerk.): a Fidesz programját.”

Ezt a pagodát nem 3,2 millió polgárpolgár (plusz egy fõ kudlikjuli –a szerk.), hanem a Mindon király építtette, ezt is. Van egy központi sztupája és körülötte a pedig 729 kisebb pagoda, ezek nyitottak és ezekben vannak a márványtáblák, amikre rá van írva a szöveg. A pagodácskák kõbõl vannak, kacskaringókkal és egyéb díszítésekkel. A középsõ, fõ pagodában nagy a tömeg, mindenki megy be imádkozni, vagy éppen araszolgat kifelé, akik ott üldögélnek azok nagy lármával zörögnek a kajaedényekkkel, mert ezeknek a sztupáknak a bejárati részén sokan üldögélnek, esznek, isznak, szemetelnek és közben jó hangosan szórakoznak –semmi áhítatos csend. Bent, a fõ szentélynél persze már halkabb a társaság és nagy a nyugalom a sok kisebb sztupa között is: néhány, a tömeg elõl elmenekült, meditáló szerzetesen kívül senkit sem láttunk aki itt bóklászott volna a kis sztupák között, hogy a szent szövegeket olvasgassa.

Amúgy idõigényes is lenne a dolog: ha valaki 8 órán keresztül semmi mást sem csinálna, csak olvasgatna, 450 napjába tellene, míg végez vele –számolták ki az okosok. Ha valaki mégis rászánná magát, nyugodtan teheti, mert a szövegek hitelesek: Mindon király 1872-ben, amikor elkészült vele, összehívta az Ötödik Buddhista Szinódust és a megjelent 2.400 szerzetes nekilátott elolvasni az egészet: 6 hónap alatt végeztek is vele. Õk persze lassabban haladtak, mert össze kellett vetniük az eredeti szöveggel. De leggyorsabbak mégiscsak mi vagyunk: mászkálunk egy kicsit a sorok között, de hát számunkra az egyik pontosan olyan, mint a másik így nem túl érdekfeszítõ a sok fehérre meszelt, egyforma sztupa, de az is biztos, hogy remek fotótéma, valamint a központi épület arany kupolás csúcsa is remekül néz ki az egyre inkább gyengülõ napsütésben.

Most nem nézzük tovább a pagodákat, de majd késõbb visszajövünk, mert minden utazási iroda javasolja, hogy nézzük meg a naplementét a Mandalay hegyrõl, mert az felejthetetlen látvány, hát gyerünk mert a pagodák nem szaladnak el, és bár a Madalay hegy sem, ámde a naplemente igen.

A pagodáktól és a nagy tömegbõl, némi rendõri segédlettel elég gyorsan kivergõdünk. (Win messze kihajolva a kocsi ablakán üvöltözik a rendõrnek, hogy õ turistákat szállít naplementézni, de a közeg értékeli a helyzetet és terel, mert ahhoz, hogy rátérhessünk a hegyre vezetõ kacskaringós útra, kicsit oszlatni kell a tömeget elõttünk, de a fakabát láthatóan rutinos oszlató, és a tömeg is engedelmes, nem is egy demokráciában edzõdött fradi-táboron keresztül kell áthatolni, Köcsögök, Éljen Újpest! transzparenssel.

A Mandalay hegy 240 m magasan emelkedik Mandalay fölé. Elméletileg gyalog félóra alatt fel lehet menni az aljától vezetõ 1729 lépcsõn, de most erre nincs idõnk, mert lemegy a nap, és nap nélküli sötétben a naplemente nem teljes élmény, mármint a naplemente szekcióban feltétlenül nem az. Ezt tudják mások is, így a hegyre sokon igyekeznek, turistabuszok, taxik és helyiek is saját járgányaikkal, õk elsõsorban vallási érzületekkel. Ami a külföldieket illeti úgy látszik, a Mandlay összes turistája itt ad randevút egymásnak. Meg a számtalan árusnak, akik érzik a nagy bizniszt. A lépcsõ ugyan az aljától vezet, de elég sokáig fel lehet menni autóval is. Ott aztán van egy fõfeljárat és attól kezdve csak gyalog, kitéve a töménytelen árus direkt marketingjának. Most közvetlenül a fõ-feljárat elõtt nem lehet megállni, sem oda hajtani, mivel valami fejesek érkeznek, és rendõrök intézkednek –az igazat szólva sok intézkedésre nincs szükség, mivel a helyiek tudják az ábrát és eszük ágában nincs oda merészkedni, hanem csak tisztes távolságból nézegetnek. Node Win-t nem olyan fából faragták, hogy ne szolgáljon ki minket maximálisan, nagy bátoran odahajt a marcona közeghez, mutatja, hogy fehérember a hozott áru, és lám, az odaenged a felvezetõ lépcsõkig. Nem mintha nem tudtuk volna odasétálni azt a 20 métert, de az elvek azok elvek: személygépkocsi és fehérember: az teljesen más kategória. (Volt így már több helyen is: például Sri Lankán még akkor voltam, amikor még nagyon folyt a polgárháború és úton-útfélen ellenõrizték a közlekedõket, kiszállították, motozták az utasokat és ott is elég volt egy hátramutatás, hogy fehér ember ül hátul, és még a reptérre is soron kívül elõre engedtek a taxinkkal, pedig ott hatalmas volt a torlódás, még többi kocsit és az utasokat alaposan átkutatták, nemcsak alá tükröztek -mármint a kocsinak, nempedig lányok szoknyája alá, mint mi az általános iskolában.)

Svungosan elindulunk fölfelé, oroszlánok és sárkányok állnak õrt a lépcsõ mellett. Út közben felfelé minden szart árulnak, de a próbálkozásokat már séróból nyomjuk vissza, nem veszünk semmit csak törünk fölfelé, mint a gejzír. Több teraszon lehetne megpihenni míg felérünk a tetõig, de nem tehetjük, mert hajt az idõ, megyen lefele nap. A legenda szerint maga Buddha is járt itt, felment a hegyre, karját kinyújtotta lefelé, és ezáltal megalapozta Mandalay-t, mint vallási központot. Buddhának kisebb ügyei is szentté tettek helyeket, így hát a Mandalay hegy is szent, és nem ok nélkül telepedett a hegy köré annyi templom is.

És mivel ez a hegy szent, ezért csak mezítláb lehet trappolni! (A bakancsokat még a kocsiban levettük és ott hagytuk Winnél.) A szentség persze nem akadályozza meg a helyieket, hogy akkora redvát csináljanak, amiket csak akkor láttam, amikor boldogult elõéletemben szociális kérdésekkel foglalkoztam, melynek során nem volt a megyében olyan cigánytelep, amelyet alaposan ne ismertem volna meg. Koszos, ragacsos a szent lépcsõsor, szanaszéjjel szétdobált szent hulladékok mert a szent nejlonokból csemegézõ helyiek laza csuklómozdulattal dobják el a maradványokat –és persze mezítláb tapicskolsz bennük, meg majd seggre esel a szent narancshéjon ezen a szent a helyen, a szentségit!

Ahogy egyre feljebb érünk, a naplemente felõl egyre nagyobb kétségeink is támadnak. Nem mintha a várost ne lehet innen fentrõl látni, de akkora a pára és a füst, hogy az Ayeyarwady folyó felõl lemenõ nap csak nagyon elmosódva látszik. Szóval, nem egy nagy durranás, de ha már megyünk, menjünk fel a tetejére. A hegytetõ egy jókora placc, ami alaposan tele van már érdekességre szomjúhozó turistákkal. Mindenki kezében ott a fotóapparát, mert az utazási irodák által írva vagyon, hogy a Mandalay hegyrõl „pompás a kilátás”. Ez a pompás kilátás egy totál egysíkú várost mutat, semmi részlet ki nem vehetõ, egybe van mosva az egész, nincs egy szín sem a szürkén kívül. Talán az is színpompásabb, amikor belenézünk egy disznóölésnél a kondérba, amiben a gõzpára alatt ott lebzsel a disznósajt meg a hurka, és az sem rossz tájkép. Ráadásul, alighogy felérünk, máris mellettünk terem egy õr, hogy itt fizetni kell, na jó, fizetünk, de mennyi az összeg?

Azannyukat, 3 dollár/fõ az élvezet, és azért ez már túlzás. Annyit sem kérdezünk a tagtól, hogy szembõl is hülyének látszunk-e, avagy csak profilból, hanem már fordulunk is a sarkunkon rögvest és máris megyünk egy szinttel lejjebb, ami kb. 5 méteres differencia, és innen pont úgy nem látszik semmi érdekes mint föntrõl, de legalább nem kell érte fizetni. Rányomok egy snitt videót, mert ezt ember el nem hinné nekem különben, meg lövõk egy fényképet is, aztán gyerünk lefelé, vissza pagodákhoz. A turisták továbbra is egymást paszírozzák a tetõn, hogy ki kerüljön jobb helyzetbe a fényképezéshez. Mert az itt baromira lényeges.

(Amikor még elindultunk felfelé a hegyre gyalog, a lépcsõ alján pár asztal és szék egy vendéglátóipari egységet jelképezett, és ott láttunk egy középkorú turistapárt akik bíztató mosollyal nézték, amint nekiiramodunk, olyan „csak siessetek nehogy lemaradjatok” mosollyal. Most jövünk lefelé, azok még mindig ott üldögélnek, továbbra is bíztatóan néznek, de a tekintetünkben árnyalatnyi a különbség: „na, megérte sietni?” –ezek tudtak valamit!, de az is lehet, hogy én vagyok paranoiás.) Tárgyilagosan visszagondolva, talán, ha nincs annyi turista, meg nem kérnek pénzet a semmiért, kicsit azért elüldögéltünk volna nézelõdve (látni akkor is semmit, de lett volna talán egy hangulat), de így egyben eléggé gyengus volt.

Lefelé a hegyrõl a kanyargós úton elõzni nem lehet (Hála Istennek!), mivel egy sávos (egy külön út visz föl, egy másik le, aztán ezek valahol a hegy alján futnak össze) –a „Hála Istennek” felkiáltás azért van, mert egy kis csettegõ tötyög elõttünk és így legalább Win kényszerûen mérsékli magát. De nagy pechünkre az elõttünk tötyögõ tuk-tuk- szerû járgány (rajta egy komplett helyi család, anyóssal, déd-anyóssal komplett unoka-szortimettel) lehúzódik, hogy a nagytekintélyû személygépkocsinak helyet adjon, na erre Win meg is ereszti lefelé aztán vagy van fék vagy nincs. Fék végül van, de megállapítjuk, hogy Win kanyartechnikája nem csiszolódott: tök gázzal süvítünk be egy egyértelmûen 90 fokos kanyarba, aztán oltári fékezés és sodródás, de fent maradunk az úton. Itt különben nem olyan gázos a helyzet, mert végig az út mellett sûrû erdõ van, így leesni a szakadékba nem nagyon lehet, mert megfognak a fák. De azért kapaszkodunk lelkesen. Nem is mi vagyunk komoly veszélyben, hanem az amúgy is keskeny út szélén gyalogló helyiek, akik kapnak a dudaszóból rendesen, de nem igazán fogják, hogy jövünk és egyben az életük komoly veszélyben forog –csak tessék-lássék mozdulnak arrébb, ha egyáltalán. Win erõsen csóválja fejét, de egy jottányit sem enged a sebességbõl –vannak elvei.

A hegy lábánál megint bekerülünk az össznépi fiesztába, de most már egy lépést sem lehet tenni kocsival –gyalog lehet sodródni a tömeggel, de kocsival megmozdulni sem és elég csúnyán néznek az emberek, amikor a nyilvánvalóan totálisan tömött sikátorszerûségeken, a bódék közötti alig-utcácskákon Win nagy dudaszóval próbálkozik. Inkább kiszállunk és sorsára hagyjuk, ami nemigen tetszik neki –nem az, hogy vele mi lesz, hanem hogy mi velünk nem esik-e valami baj ebben a tömegben, de megnyugtatjuk. A kocsi elé állunk és egy kicsit helyet csinálunk neki, hogy a legelsõ fordulónál ki tudja magát verekedni a tömegbõl, mi pedig megyünk pagodázni, mert a már látottakon kívül van még más neves pagoda is a közelben – a Mandalay hegy lábánál jó az egy területi egységre esõ pagodák száma. Idõnk van bõven, mivel egyrészt a teljesen lemenõ napot nem vártuk meg odafönn, másrészt amikor lemegy a nap, utána is még vagy fél óráig nincs sötét, tehát lehet pagodákat nézni még világosban, és majd közben ránk esteledik, amikor elõjönnek az esti fények és a gyertyák, amik szintén jó dolgok, így pagodaközelben.
A Sandamani Paya is itt van a közelben és ezt is a Mindon király építtette. Építésének elõzménye az, hogy a Mindon király két gyereke, a Myingun herceg és a Myin Kon Taing herceg felkelést szított a jó atyjuk ellen 1866-ban, amely keretében legyilkolászták a király Kanung herceg nevû féltestvérét, plusz még három másik herceget is. (Buddhisták egymás között… –bár ez családban maradt.) Ez a Kanung volt a korona várományosa, és jó embere a királynak, ezért a gyilkosság helyszínén megépítette ezt a pagodát az õ emlékének. Itt van a mauzóleuma a többi meggyilkolt hercegnek is.
Ebben a pagodában is van valami, ami egy „leg”: itt van a világon a legnagyobb vasból készült Buddha szobor: közel 20 tonnás a cucc, persze ez is bearanyozva. A fõ pagoda körül itt is tömegével vannak sorba-oszlopba rendezve kisebb sztupák, egységes fehérre festve, tetejükön aranyozott csúccsal, csilingelõ díszítésekkel. Hogy jól össze lehessen keverni a Kuthodaw Paya-val, ezekben a szupákban is vannak márvány táblák százával, amire okosságok vannak írva, szintén a Tripitaká-ból. Ez is jól fotózható, ahogy egymás mögött sorjáznak a sztupák csúcsai, meg jó is közöttük mászkálni. Maga a fõ sztupa is látványos: szép fehér, arany díszítésekkel, de hát ez elmondható itt szinte mindegyikre. Terasz veszi ezt is körbe ami sötétebb márványlapokkal van borítva és kellemesen meleg, ahogy az ember mezítláb mászkál rajta –de ez sem egyedi. Az ajtókra és a köröttük levõ részekre táncoló alakokat és egymásba fonódó virágokat növényeket ábrázoló díszítéseket véstek. Sajnos, ezeket leírn