folyt

#56928 Hozzászólás

folyt


Ahol szent dolgok ilyen mértékben felütik a fejüket, ott az üzleti élet sem panghat. Hát itt sem pang, méghozzá olyan mértékben nem pang, hogy a payába bevezetõ folyosókon minden elképzelhetõ mértéket meghalad az egy négyzetméterre esõ elemes, integetõ mûanyag macskák (írtam már, kedvemcem a Maneki Neko) száma, komoly mennyiséget képviselnek a lufiként felfújható babák (nem olyanok, amelyeket sex shop-okban lehet venni és amelyek célirányos helyeken alkalmassá vannak arra téve, hogy kialakulhasson velük egy igazi romantikus kapcsolat, hanem olyanok mint a Valentin napon, amit a virágárusok vezettek be Magyarországon, mert még nem keresték magukat hülyére a többi ünnepeken –de mûködik: ezeken napokon a gáláns diszkólovagok a virág és a lufi mellé egy dupla hamburgert is ajándékoznak Júliájuknak, dupla pukkanóval a kólában, ej be elegáns, gavallér szokás), és persze Buddhák képeken, edényeken meg millió más kacat: hajtûk, karperecek, kis és nagy kövek, nyakláncok, festett tányérok és minden más, amit a mûanyagipar ki bír fröccsönteni, kivéve a nagyfröccsöt, amit a Gyõzõ Bá’ fröccs önt a Móri borozóban. Mindezt nagy kiabálásokkal és alkudozásokkal a vallási elmélyülés elõsegítésére. De hogy úgy mondjam: nálunk ez szelet nem vet, s’ vihart sem arat.

(Ja, és a az kisbagolyról az íróasztalomon, amirõl nemrég írtam, egyes barátaim úgy vélik, hogy pont úgy néz ki, mint a Boross Péter ex vendéglátós belügyes és miniszterelnök, csak neki nem jön ki a fejébõl egy kis madzag, hogy azon fityegtethetõ lehessen -és ez bizony nagy hiányossága ennek a derék embernek.)
Beljebb már kissé csitul ez a kavirty-dolog. A hívek lepetelednek a földre és néznek befelé a szentélybe, hol a fõ Buddha szobor áll, amire elég ütemesen kerülnek fel az újabb és újabb aranyfüst lapocskák –pedig csak a férfiak mehetnek be és ragasztgathatnak, ahogy már írtam is. Négyen-öten szinte állandóan ott szorgoskodnak körülötte –az asszonyok kívülrõl csodálják a dolgot.
A payát körbevevõ kerámiával burkolt udvaron több kisebb épület is van mindenféle szobrokkal, meg a harangok is, úgy jó egy méteresek. Üti-vágja õket a jónép a melléjük kitett jókora furkósbotokkal de az igazi szép, mély hangzást úgy lehet elérni, ha a harang alsó peremét ütik, méghozzá a dorongot merõlegesen tartva, mint egy dárdát, és úgy kongatják meg a rongyokkal bebugyolált végével. A gyerekek jól szórakoznak ezen a harangozásosdin és csépelik, összevissza. A kutya sem szól rájuk. Lehet, hogy nincs sekrestyés.
De fagyiárus, az van. Sok a gyerek és miután az anyucijuk szépen megette õket a kis mûanyag tálkából és õ maga is bekanalazta a maradékot, szépen elcsomagol, így itt az ideje a fagyizásnak. A fagyi árus hihetetlen színû tölcsérekbe –rózsaszín, világoskék, zöld- adagolja a fagyit, amit egy mûanyag edénybõl deponál ki. Az edény nem túl nagy, és jellegét tekintve mifelénk ilyenben 5 kiló diszperzitet lehet venni a festékboltban: nem kizárt, hogy ez az edény is eredetileg ilyesmire szolgált. Nem is bírja sokáig a melegben a fagyi, folyik szépen. Ránézésre is gyomorrontás –nem is nézzük sokáig. Ezzel a képpel búcsúzunk, a bejáratnál megtaláljuk Win-t a kocsijával együtt, belebújunk a bakancsainkba és gyerünk, még tovább dél felé, Amarapurába.
Ott is gyerünk megnézni az U-Bein hidat, de elõtte még a Maha Ganayon Kyaung kolostort. Mindkettõ Mandlay körüli õsi városok (a tegnapi Mingun-on kívül: Amarapura, Inwa és Sagaing) egyikében, az Amarapurá-ban van, nem mesze Mandalaytól. Az igazat szólva, Amarapura nem úgy néz ki mint egy magára hagyott õsi város, és egyáltalán nem is néz ki különálló városnak, inkább úgy van, hogy az ember megy kifelé Mandalayból, házak, viskók, ahogy ez a városszéleken szokásos, aztán egyszer csak azt mondja a Win, hogy na, itt vagyunk, ez Amarapura és ez a felkeresett kolostor.
Történelmileg az a helyzet, hogy Amarapura-t (a város neve: Halhatatlanság) Bodawpaya király tette fõvárosává 1783-ban, amikoris áttette Inwa-ból a királysági székhelyt. Ez a fõvárosdi dolog nem tartott sokáig, mert 1823-ban Badigyaw király ismét visszavitte Inwa-ba, de 14 év múlva, 1837-ben a következõ király (Tharrawaddy) ismét Amarapura-ba helyezte a székhelyt és innen már csak a sok pagodát építtetõ Mindon király következett a rámolással Mingunnal és a Mandalay-al, mint fõvárossal. Aztán a britek befejezték a fõvárosdit is meg az egész királyságosdit is, amikor véget vetettek a burmai függetlenségnek meg a költözködéssel együtt járó rumlinak. Visszanézve ezt a nagy ide-odát, nagyon úgy tûnik, hogy a nép vezetõinek akkoriban is fontosak voltak a presztizs-szempontok, az, hogy hol legyen a fõváros, vagy hol épüljön a Nemzeti Színház és hasonlók, kerül, amibe kerül.
Elsõnek a Maha Ganayon Kyaung kolostor a megnézendõ, ahol az asztrológiai központ is van és ami a turistacsoportok által is kötelezõen meglátogatott hely. Elõtte buszok sorjáznak, jópáran. A kolostor nagy kiterjedésû, számos földszintes vagy egy emeletes épületbõl áll. Az épületek teakfából készültek, és igen jó mutatnak. Hogy hány szerzetes, vagy szerzetes-tanuló novícius él itt, azt a különbözõ leírások eltérõen jelzik: az LP szerint „ezrével”, máshol csak ezret írnak, ismét máshol pedig 5.000 –et. Így vagy úgy: sokan tanulnak itt, méghozzá három alapvetõ témakörben: Buddha beszédei, Buddha filozófiája és a szerzetesi élet szabályai. Hogy állandóra vagy alkalmilag vannak itt, az attól függ. A buddhista vallás szerint egy fiúgyereknek kétszer az életében kolostorba kell vonulnia, egyszer 6 és l4 éves korában, legalább 10 napot kell eltöltenie a kolostorban, majd 20 éves korában ismét el kell töltenie 10 napot kolostorban. Ez persze a „világiakra” vonatkozik, ezekbõl nem lesz végérvényesen szerzetes.

Minden esetre ez az itteni létszám elegendõ volt ahhoz, hogy a turisták feltétlenül meglátogassák és jó alaposan megnézzék, hogyan is élnek ezek itt. Érdekes módon, az itteniek jól tûrik, hogy a mindenfelé elcsámborgó idegenek a kameráikkal benyomuljanak a tanuló, meditáló helyiségekbe –ha másként nem szabad, akkor az ablakon keresztül-, a konyhába a fazekakba, a képükbe amikor esznek és habozás nélkül akkor is, amikor félmeztelenre vetkõzve mosakszanak –persze csak a férfi szerzetesek esetében. A csoportok látogatását arra koncentrálják –és Win minket is erre az idõpontra hozott ide, úgy 10 –11 óra tájban-, amikor a szerzetesek megkapják a délelõtti kajájukat. (Napjában kétszer esznek: van a hajnali fél 6 órás, meg ez.)

Kétségtelen, elég látványos, amikor az udvaron felsorakozik a bordóruhás szerzetesek hosszú sora kezükben az agyagedényükkel, csendben, maguk elé tekintve a földre. Az ételosztást a papokra önkéntes alapon fõzõ, többnyire középkorú nõk intézik, de néhány fiatalember is ott sertepertél körülöttük.

A szerzetesek sorjában odalépnek a szintén egy sorba felsorakozott nõkhöz, akik a rizst belemerik az edényekbe, majd pedig bevonulnak az étkezõ termekbe, ahol az asztalon a rizs mellé járó, kiegészítõ fõtt zöldség áll nagy, közös tálakban és csendben elfogyasztják az ételt. Az biztos, hogy nem éheznek: van is közöttük elég testesnek mondható, bár kétségtelenül inkább vékonyabbak, vagyis inkább nem túltápláltak. Hogy mennyi zöldséget lapátolnak be az nem tudom, de rizsbõl jókora adagot kapnak. Próbálom megcaccolni, mennyi is lehet: rizskupac magassága legalább 10 centiméter, szélessége pedig 15 centi is megvan, így számításaim szerint egy jó másfél literes edény simán tele lenne vele: csak megjegyzem, nálunk egy jól megpúpozott mélytányéron ennek a harmada, ha elfér. Persze ez az úgynevezett „ragacsos rizs”, ami nem pereg szanaszéjjel, hanem szépen össze van állva, lehet belõle törni. Nem is kanállal, hanem eleve kézzel osztják, két marokkal jól belemarkolva a rizses kondérba, majd így púpozzák a tányérra. Mondhat bárki bármit: ez az egyszerû fõtt rizs nagyon kiváló étel, ízre is remek: a rizs igazi, természetes ízét adja. A rizs adag tehát kifejezetten jelentõs bár az is figyelembe veendõ, hogy 12 óra után már nem szabad enniük és este kb. 9 órakor fekszenek le. És semmi nasi, se sütike, se csokika.

A gyerek-szerzetesek –vannak közöttük a szokásos bordó ruhások, de fehér ruhások is, amilyeneket máshol nem is láttam-, a tanulók és a 20 éves korukban szerzetesekké váló novíciusok külön esznek, közöttük a rendre vigyázó szigorú tekintetû felnõtt szerzetesek lépegetnek, de nem szólnak a gyerekekre ha közben egymással beszélgetnek. Persze viháncolásról szó sem lehet. A felnõtt szerzetesek között sem a kajára várás, sem az étkezés közben diskurzus nincs.

Amint egy kicsit félrehúzódva állok, odalép hozzám egy 20 – 30 körüli szerzetes, a szokásos ismerkedési formulákkal: honnan jöttem stb. Kicsit elbeszélgetünk errõl-arról, kérdezem, nem zavarja õket ez a sok turista a napi életükben, tanulásaikban, meditációikban? Hát egy kicsit –mondja, de úgy látom, hogy tényleg nem annyira, és ez a fiú is inkább örül, hogy beszélhet valakivel.

A kolostortól nem messze van az U Bein híd, ami szintén felkeresendõ. Naplementekor készült képe elég közismert, ez díszítette a Vista 2004-es katalógusának címlapját is. Tudva, hogy a turistacsoportok következõ állomása ez a híd, mi gyorsan összekapjuk magunkat, hogy még elõttük odaérjünk.
És megint, mivel kell szembesülnünk: az U Bein híd megint leg-leg-leg! Ugyanis ez a híd a világon a leghosszabb teakfa híd a világon! Az imént meglátogatott kolostortól néhány percnyi sétára van és vezet át ez a híd a Taungthaman tavon keresztül. A híd 1,2 km hosszú és pontosan 1.086 db lábon áll a tóban, közöttük 482 áthidalással –tehát ez nem olyan híd, hogy van két, vagy négy pillére, hanem ennyi van neki, legalább is a leírások szerint. Ezáltal nem egy Erzsébet híd, hanem leginkább egy balatoni stég jellege van, ami a víztükör felett másfél-két méteres magasságban vezet. Amikor száraz évszak van, a tó kiszárad (bíztatásként megjegyzem: amikor monszum van, akkor pedig nem). Jelenleg éppen a köztes állapotban vagyunk, a vízmagasság jó derékig érhet, legalább is a benne álldogáló horgászokból megítélve. A kacsák lába nem ér le.
A közel két évszázaddal ezelõtt (1849) épített híd faanyagát Amarapura kormányzója adományozta (más írások szerint: egy hivatalnok az amarapurai kormányzóságon) egy lebontott palota (más írások szerint: Saging és Inwa régi épületeinek) faanyagából a szerzeteseknek. Az illetõt U Bein-nek hívták és róla kapta a nevét a híd. Ennél jobb reklám nem is kell, hogy a teakfa mennyire bírja az idõjárás viszontagságait: itt ahol süt a nap évhosszan, esõ is van bõven, pára meg szinte mindig, ezek az oszlopok pedig 200 éve bírják, plussz az akárhánytíz-száz év, amíg a lebontott palotában (házakban) szerepeltek építõanyagként.
A tó elég nagy. A jó egy kilométeres híd a legkeskenyebb részén vezet át, tõle balra és jobbra is alaposan kiszélesedik. Itt-ott fák állnak benne –nem mély, írtam- vízinövények, sás szerûségek. A VISTA katalógusból ismert esti fényképe eléggé mutatós, de így napközben is látványos és nyugodt a vidék: a kolostorban látott turisták még a buszaikban várakoznak egymásra (mert egy csoportnál mindig van valaki, aki leszarja többieket, és nem tartja be a gyülekezési idõt), így jóformán miénk az egész. Érdemes végiggyalogolni a hídon, mert a kék víztükör, a fák zöldje a parton és közöttük a barna, patinás fahíd, igen jó látvány.
Így hát mi is végigmegyünk a hídon. Ahol turistákat várnak, ott természetes, hogy árusok is vannak, de kettõnket látva még nem ébred fel bennük az a vadászösztön, ami egy komplett turistacsoport lerohanásakor jellemzõ. Kínálgatnak ugyan dolgokat, de kezelhetõ intenzitással ami azért is szerencsés, mert a híd nem túl széles, és nem lenne jó állandóan árusokat kerülgetni. Csónakosok is ajánlkoznak, hogy átvisznek, aminek az égatta világon semmi értelme sincs, mert milyen plussz élvezet az, ha nem kényelmesen sétálsz, hanem kucorogsz egy csónakban, ami pont a híd mellett közlekedik amúgy is. Az árusok közül ami legjobban megragadott az egy fiatal és nagyon csinos lány volt, aki egy élõ kölyökbaglyot árult. A madár nem volt több 20 cm-nél, baromi jópofa volt, hogy pislogott és forgatta a fülét meg a fejét –együtt és külön-külön is- és valószínûleg áldozati állatként volt vételre felajánlva. Mármint itt az az áldozat, hogy az ember megveszi és elengedi –mennyivel jobb, mint leöldösni. A kisbagoly is baromi jól néz ki, a lány is meglehetõsen: kár, hogy a kettõ együtt nem fér el a hátizsákban. Bár, végsõ soron a baglyot zsebre is lehetne vágni, vagy el is lehetne engedni, a lányt meg bezsákolni a nagyhátiba.
A híd túlodalán van egy „teashop and art gallery” –hogy ezt egy felirat hirdeti, de ez kimarad a megnézésbõl. Kimarad –hát kimarad, ezért nekünk el kell számolniuk az Úr színe elõtt, pont úgy, mint a kereskedelmi televíziók vezetõinek: nekünk eme kihagyott lehetõségért nekik pedig azért, mert a fiatalokat megtévesztve azt sugallják, hogy jobb leszbikus kurvának lenni mint kazánkovácsnak, és ezért nem vágyik minden Bokrétás Magyar Hajadon arra, hogy Torgyánné Cseh Mária legyen, legkevésbé sem Gurmai Zita MSZP nõtagozati elnök.

De nem marad ki más itteni látnivaló, mert nemrégen volt (pár perccel ezelõtt a híd, tegnap a mingun-i harang és a többi) hogy valami olyasmivel találkoztunk itt, ami valamilyen szempontból egyedülálló a világon és itt van, lám a Kyauktawgyi Paya is, amiben pedig megtalálható a világ legnagyobb márványból szoborlott Buddha szobra. Ráadásul ez zöld márványból van, ami egy kellemesen paszteles, halványzöld színt jelent, ami kifejezetten jól áll ennek a Buddhának a sok lemeszelt/aranyozott Buddha változathoz képest. Persze az itt nem lehet, hogy egyszerûen csak márványból legyen valami. A szobor mögötti fal csak úgy csillog az aranyozott díszítésektõl meg magán a szobron is van aranyozás, de ahhoz képest, hogy itt mindent lekennek fehérre-aranyra, elég visszafogottam: csak a körmei, a csúcsos sipkája meg egy-két díszítõ pánt arany rajta. A szája pedig jajvörösre festve –ez is jól megy a zöldhöz. A szobor tényleg jól néz ki, még a tekintete is jobban kimunkált, ahogy maga elé néz, jobbjával a földet érintve (bhunisparsa mudra), mivel a földdel való kapcsolattartását érzékelteti. A Buddha szobor négy oldalán 4 x 20, összesen 80 intelem van felvésve, utalva Buddha nyolc fõ parancsára, ami pedig a helyes: gondolkozás, megértés, beszéd, cselekedet, élet, alkalmazás, figyelmesség, összpontosítás (egyes kutatók szerint arról is szól, hogy az Árpád–ház kihalása után a helyes királyválasztás csakis Viktor Király (áldassék szent neve, és a föld is, ahova lép!) személyében testesülhet csak meg, de ezt a lapot már a korbeli vérnõszõ kommunisták kitépték és megették, ezért nem maradt ránk, de nem kétséges).

A Kyauktawgyi Paya-t (the pagoda of the “Great Marble Image”) is a Mindon király kezdte építtetni 1853-ban, nem lett befejezve 1878-ig mindenféle palotaforradalmak és helyi zavargások miatt. (Nagy gondja ez a mi politikusoknak is: alkotnának õk népjólétet szívesen akár életük végéig, aztán pedig atyáról fiúra szállva folytatni az országépítést, csakhogy a választók sosem hagyják õket igazából kibontakozni). Pedig a népi összefogás itt is kellett, lévén a nagy Buddha szoborhoz a követ ide kellett valahogy cipelni és a nép vezetõi akkoriban sem arról voltak nevezetesek, hogy megfogták a munkát két kézzel; jó-jó, néha annak idején is biztos kimentek árvízkor gumicsizmában szerencsétlenkedni a gátra az akkori TV híradósokkal, kolbászt is töltöttek rõfnyiket tán, csókoltattak kezet 100 éves boszorkányokkal akiket nagy szerencséjükre öreganyámnak szólítottak, gyerekbuksikat is simogattak szakmányban (milyért jó a kisgyereknek, ha valaki beletörli a zsíros mancsát a hajába?), de kapásból fel tudok sorolni egy sor vezetõ magyar politikust, aki az életben nem dolgozott (a Parlament nevû cirkuszt ne nevezzük munkahelynek –az szórakozás), de az igét osztani, hogy a hogyant hogyan kéne hogyanni, azt mindegyik tudja.

Szóval a templomnál azért volt szükséges az összefogás, mert valakinek csak ide kellett cipelni a márványt a Buddhához: tizenhárom napig cipelte 10.000 ember a márványtömböt az Ayeyarwadytól a tetthelyre, hogy kifaragódjon. Egy másik történet szerint a 10.000 fõ stimmel, de nem is cipeltek, hanem ástak, méghozzá egy csatornát a folyótól és azon úsztatták fel, de a nagyszámú tömeg ide is kellett: 10.000 embert rendelt ki király, hogy meregessék a vizet a folyóból a magasabban fekvõ csatornába, a megfelelõ vízszínt eléréséhez. Gondolom, hogyan történt: kislapát, kisvödör, pogácsaforma -ahogy mi az óvodában meregettünk a homokvárhoz a pisit.

A templom kívülrõl is szép: fehér, kõfaragásokkal szépen díszített, lendületesen kiemelkedõ toronytetõvel, körülötte a trópusi fák zöldje ad jó kontrasztot. Belül üveglapokkal, tükrökkel borított falak, zöld kerámiával fedett oszlopok között vezet az út a Buddha szoborhoz, így aztán csillog itt minden és passzolva a szoborhoz, a fõ szín itt is a világoszöld.
Húzunk visszafelé Ahogy a híd jó háromnegyedéhez érünk látjuk, hogy megérkeztek a turista buszok a partra –hát ennyi idõt vesztegettek el, míg összeszedték és buszok szerint szelektálták a sok kóválygó bámulóst, vagy esetleg megcsíptek még egy kis jófajta üzemlátogatást is-, és jön a turista özön, így kicsit belehúzunk, hogy a még üres hídon sétálhassunk, mert ez egy jó dolog.
Ott hagyjuk a hidat turistástól, nagy nehezen megtaláljuk Win-t kocsijával az eddigiekhez képet gigászi mennyiségû (5 – 7) turista busz között, de van még feladat, mielõtt tovább mennénk: két paya is áll itt, a 12 század óta, a Swe-kyet-kya és a Swe-kyet-yet. Az LP megint nem szentel túl nagy helyet nekik, pedig remekül néznek ki. Gyönyörû régi, patinás épületek, payák, körülöttük vastag, fehér törzsû fák (bo fa, a ficus religiosa), amit a prospektusok fügefának fordítanak (ami pedig szerintem a ficus carica), de ráadásul kinézetileg sincs semmi köze se a közel-keleti fügefákhoz, de ez is fikuszféle –na nem az a kicsi, ami ott díszeleg cserépben minden valamire való irodában (ficus benjamina). Ja, meg nálunk is van otthon a lakásban, de nálunk ez az úgynevezett egyszer használatos növények kategóriájába tartozik: a feleségem egyik hónapban kiszáradni hagyja, a következõben locsogósra túlöntözi, de így is kibírja majdnem fél évig. Elképesztõen strapabíró egy növény. (Virágföld és üres cserép van eladó!)
Itt ez a bo fa azért jelentõs, mert egy ilyen alatt ülve világosodott meg Sziddhártha Gautama Buddha. De vannak itt bokrok is, amelyeknek a lombjain keresztül itt-ott beszüremlõ napfény külön érdekes fényjátékot varázsol a kopott, növényekkel befutott falakra. A hely eléggé elhanyagolt. Betévedünk egy belül teljesen sötét kis épületbe –se gyertya, se füstölõk- és szemünk hozzászokik a sötéthez, egy jókora Buddha szobrot látunk fölénk emelkedni és ami a szokatlan: tiszta pókháló minden, alig tudjuk leszedegetni a fejünkrõl amikbe belegyalogolunk. Ilyennel még nem találkoztunk: miért van ez így elhanyagolva, amikor ennyire jól néz ki? És hogy lehet egy Buddha szobor annyira sem szent, hogy lepókhálózzák? (Egy megjegyzés: kétségtelen, hogy Myanmarban van Buddha, meg paya is van töménytelen, és sok közöttük a nagyon egyforma. És egy idõ után rájuk is lehet unni, vagy legalább is nem lehet naponta extázisba esni százötvenszer, mondjuk inkább így. De ha az ember ráakad a sok hasonló között egy-egy igazi kincsre, hát az nagyon megéri és tud újabb impulzust adni. Most is így van.)
A következõ királyváros, Sagaing felé vesszük az irányt. A keskeny földes út teakfaházak mellett kanyarog. Ez a rész nagyon hangulatos, kis falu jellege van, lehetne skanzen is, de ez nem mû dolog, itt ténylegesen is laknak és élnek az emberek. A házakból éles kattogás zaja hallatszik ki, amit már tudunk azonosítani az Inle tó óta: nõk dolgoznak szövõszéken, keményen. Ez nem turista-gagyi látványcirkusz: valójában is kézzel folyik a tényleges termelés, készülnek a selymek. Amarapura híres a selyemkészítésérõl (hát ahol híres, ott híres, na –ezt így szokták írni az útikönyvek, hogy híres). A myanmariak ünnepnapokon felvett „achiek” nevû longyiját itt készítik.
Az út vasúti síneket keresztez. Itt fut be az a vonat Mandalayba, ami valamikor egy-másfél nappal ezelõtt (a késéstõl függõen) elindult keserves útjára Yangonból. És mázli van: vonatdudálás, gyorsan leállítjuk Win-t egyrészt, hogy a még le nem engedett sorompó miatt nehogymár egymásnak menjünk a vonattal, másrészt hogy lássuk már, milyen is. Elõreszaladok a sínekhez, és éppen meglátom a baktert, aki szintén felriadt a tülkölésre és tolja helyére a sorompót: itt is, mint ahogy már láttam más ázsiai országban, a sorompó nem az a kurblizós dolog mint minálunk, hanem egy kerekeken gördülõ rácsos vaskerítés-féle, ami az egyik sarokpontján van rögzítve egy köríven mozgatva el lehet forgatni vagy párhuzamosan az út mellé (mehet a forgalom), vagy merõlegesen az útra (nem mehet a forgalom): már amennyiben a bakter úr idejében eszmél. Mert az is lehet, hogy nincs semmiféle összeköttetés az egyes vasúti õrbódék között és tényleg csak arra van bazírozva a dolog hogy a vonat fütyül ha jön, amire a bakter ébred és uccú rohanás, sorompózás. Szóval, itt még éppen idejében le lett zárva az átkelõ a forgalom elõl, de persze a biciklisták és a gyalogosok (autó meg rajtunk kívül nincs) tesznek az egészre és kényelmesen átsétálgatnak.
És most feltûnik a kanyarban a vonat! Elõször is: itt a kanyar, az aztán tényleg kanyar. A vonat sínpárja ugyan normál szélességû, de olyan éles kanyart ír le, amin nálunk legfeljebb az úttörõvasútnál jöhet szóba, Csillebérc és Virágvölgy vasútállomás között de ehhez alkalmazkodva a vonat sebessége is megfelelõ: ha 15 – 20 km-re megy, akkor sokat mondok, sõt ahogy veszem videóra, mintha még a lépést is tudnám vele tartani, alig maradnék le. Egy dízel mozdony húzza a 6 vagonból álló szerelvényt, ami áll négy nyitott platós kocsiból (szaknyelven szólva, „põrekocsi”, ha igaz), ezeken kucorognak jókora batyuiknak dõlve, vagy lábukat lógatják lefelé az utasok, és van két olyan kocsi is, ami kinézetre utasok szállítására van kitalálva, de a világért sem mondanám, hogy utasszállító vagon, mert ehhez a fogalomhoz az embernek otthonról származva más képzetei vannak. Rozsdás, lepukkadt, fapados, de van valami hangulata az egésznek, úgyhogy kicsit fájni kezd a szívem, hogy kimaradt nálunk mert nagy buli lett volna egy ilyen vonattal végigdöcögni Myanmaron. De hát az idõ szorított, a fene egye meg. Ha másért nem, egy ilyen vonatozás miatt megérné ide mégegyszer eljönni.
Sagaing az Ayeyarwady folyó túloldalán van. Mielõtt átmennénk, megnézünk egy payát az innensõ oldalon, ami egy dombon van egybõl a folyó mellett és remek a kilátás mindenfelé. A nevére nem emlékszem, pedig Win mondta, de én akkor már azt a jó hosszú lépcsõt méregettem, ami felvezet a sztúpáig. Mindenképpen megéri: maga a sztúpa is esztétikus, a körülötte levõ árkádos folyosórész is az, és színekben pedig egyszerûen remek: a kupolák aranyszínben csillognak, az épület patyolatfehér, a folyó alatta kékes zöld, a túloldal zöldes színei már remekül kijönnek: felszállt a reggeli párásság. És tele van sztúpákkal. Mert szemben, a folyó túloldalán áll a Sagaing hegy (ez is egy szent hegy), hová majd megyünk: úgy, ahogy láttuk pár nappal ezelõtt az Ayeyarwadyn Mingunba utazva, a hegy oldalában mindenfelé ott állnak az aranyozott csúcsú, hófehér sztupák. Nem sajnálták, itt sem, jó sokat építettek.
A folyó itt elég széles, 732 méteres híd visz át rajta, közepén vasúti sínekkel. A hídra Win nagyon büszke, hogy ugye, milyen szép, még az angolok építették. A híd tényleg esztétikus de nincs rajta semmi különös, normál híd, pilléreken, az acélszerkezete ezüstszínûre van festve. A szokás szerint a gyalogjárdáján a homokzsákokból épített katonai õrállások vannak, mellettük katona, puskával –láttunk már ilyet más hídnál is. Várakoznunk kell, mivel egy vonatot is ráengednek a hídra –a közepén fut a sín- és ezalatt a magukat megfelelõ helyen pozícionáló vallási pénzgyûjtögetõk le is rohannak minket. Win nagyon sajnálkozik, de az utolsó lukas kétfilléresét épp most fizette ki hídpénzként, minket pedig valami oknál fogva békén hagynak. Végül aztán megjön a vonat, és utána a közlekedõket is ráengedik a hídra, a középen futó síinek melletti úttestre így be is érjük gyorsan, együtt zötyögünk át a vonattal, integetünk a vonatozó láblógatóknak. A híd amúgy nemcsak szépsége miatt méltó az említésre: ez volt az egyetlen híd 1998-ig a 2.000 km hosszú Ayeyarwady-n, egész Myaanmarban. Azóta sincs túl sok: ezen kívül még kettõ. Mindenhol máshol az átkelés csakis komppal lehetséges.
Sagaing a független Shan királyság fõvárosa volt úgy 1315 körül, de csak rövid ideig, mert 1364-ben a fõváros Inwa lett (ahová mi is elmegyünk még ma). Azon lehetne igazából csodálkozni, hogy ebbõl a nagy fõváros-csereberébõl a továbbiakban kimaradt volna Sagaing, hát nem: volt még fõváros 1760—tól 1764-ig is. Jelenleg vallási és meditációs központként mûködik, tucatjával állnak itt a kolostorok, meg a payák tömegével: összesen van belõlük vagy hatszáz!, az utakon lépten-nyomon találkozunk téglaszín ruhás szerzetesekkel, rózsaszín ruhás szerzetesnõkkel, mindegyik feje fölött a tûzõ nap ellen védõ napernyõkkel -a szerzetesnõknek a napernyõje is rózsaszín.
A szent Sagaing hegyen levõ Soon U Ponya Shin payához (épült 1312-ben!) fel lehet kanyarogni egy egészen kellemes szerpentinen a kocsival –bár meglehetõsen egysávos az út, de végig kõkerítéssel, vagy fallal van védve a szakadéktól. Csak magában a payában kell mezitlábalni. Jelen esetben ennek semmi problémája nincs, mivel a hely szépen tisztán van tartva, és inkább arra kell figyelni, hogy amint az árnyékból, vagy a fedett részekbõl kilépünk, kapkodni kell a lábunkat a naptól felforrósodott kerámialapokon. De elég sok része fedett, kellemesen hûvös a lábnak. Helyiek vannak, de azok aztán épp elegen, külön iskoláscsoportok üldögélnek tanárok, szerzetesek okításait hallgatva. Nagy a zsivaly, mindenki éli a maga életét, aki akar imádkozik, aki akar beszédet hallgat, aki akar kajál, aki akar az pedig sípot fújogat rémesen, hiába nem akarjuk ezt mi. Komoly forgalma van, de tényleg szép, maga az egész épületegyüttes. Sokan a jókora, arany színû lótuszokkal díszített oszlopokra támaszkodó korlátnak dõlve fényképeszkednek, mögöttük a remek panoráma, a hegy alatti a zöld részek, bennük fehér sztupák magasodnak ki a lombok fölé, mögöttük a folyó, és a túloldalán pedig a horizontig terjedõ síkság. Remek egy hely. Érdekes, itt nem zavaró ez a vadonatújnak tûnõ csillogás, a színpompás festés, aranyozott díszítések halmaza. A templomban egy jókora, kifejezetten esztétikus Buddha szobor van, ez is biztosan nagyon szent, mivel elég rendesen gyújtogatják gyertyákat, füstölõket körülötte az emberek. Nekem a Buddha szobor bal oldalán álló, jó egy méter magas bronz szobor üti meg a szememet: egy nyúl, éppen répát majszol. Szent nyúl, a szent répával? Én már tudom, hogy a nyúl a holdat szimbolizálja (de minek a répa), de Zsombor praktikusan foga fel a dolgot, szerinte a nyúl úgy lett, hogya szobrász eredetileg Buddhát akart szoborni, de addig reszelgette, simítgatta, míg elkopott az anyag és csak egy nyúl lett belõle. A répa pedig egy még sikertelenebb próbálkozás eredménye. (Farag a székely: „Mi lesz ebbõl idesapám? Kapanyél? Ahhát… -Eltelik egy óra- De hát mi lesz ebbõl idesapám? Kalapácsnyél? Ahhát…-Eltelik megint egy óra- Mi lesz ebbõl idesapám? Fogpiszkáló? Ahhát…, ha el nem baszom… –Na így lett itt a nyúl mellé a répa.)
A hegy túloldala felé nézve megint sík a vidék, és ameddig csak el lehet látni, lépten nyomon payák magasodnak. Ennyi építõanyagból, amennyi itt van beépítve a szent helyekbe, egy komplett várost fel lehetne húzni. Egy szabályos négyszög alakú elég tekintélyes kiterjedésû épületegyüttes látványa hívja fel magára az ember tekintetét, kissé távolabba a hegytõl és a várostól. Ez a Kaunghmudaw Paya –na, ez aztán megint egy szent hely!
Míg külön-külön bóklászunk, nézegetünk, Zsombort elejti egy szerzetes egy kis beszélgetésre és végül megajándékozza egy fagolyócskákból álló karkötõvel, Cserébe nem fogad el semmit, de persze adakozunk amúgy is, valamint egy fénykép is készül amit õ meg a Zsombor. Ez láthatólag teljes megelégedésére szolgál.
Befejezzük a szemlélõdést, beállunk néhány csoportképbe, szétosztunk annyi meleg kézfogást, amivel idõközi választásokat is meg lehet nyerni, majd lekanyargunk a kocsival a hegyrõl. Éktelen szerencsénkre amikor Win éppen meg akarja ereszteni a jármûvet a lejtõs úton, hagy szóljon (írtam már: csak egy sáv, és azét jöhet fölfelé is valami, amit a kanyaroktól nem láthatunk), egy kis pick up nyögdécsel elõttünk, jó vastagon megrakva hívõkkel, ahogy a Mandalay hegyrõl lefele jövet is volt. De itt Win hiába dudál hogy elõzne, a sofõrnek esze ágában sincs nagyobb kormány mozdulatokat tenni, örül, hogy nem billennek fel a járgánnyal. Így mi is épségben leérünk a hegy aljára, szépen, komótosan.
Ahogy megyünk a Kaunghmudaw Paya felé, hosszú körmenetbe botlunk, kiszállunk végignézzük ahogy elvonulnak. Itt is hangszórós kocsi megy az élen, de valami komolyabb vallási megmozdulás lehet, mert az elsõ 100- 200 ember mindegyike –férfiak-nõk- fehér longyiban, vagy teljesen fehér ruhában van, a fejük fölött pedig olyan napernyõket tartanak, amelyekkel az Inle tavon találkoztunk a csónakosoknál: nagy fehér selyemkupola, rajta arany csöngõkkel, rojtokkal és díszítésekkel. A felvonulásnak ez a hivatalos része. A plebsz utánuk gyalogol, a maga hétköznapi ruhájában és a maga hétköznapi szórakozásával, a sárkánytánccal, ami jelen esetben nem sárkány, hanem egy elefánt jelmez alá bújt be két ember. A tömeg elég nagy, lehetnek talán ezren is (ha a Kossuth, vagy a Hõsök terén lennének, egyes híradások minimum 2 millió lelkes hívõrõl szólnának és mind-mind polgár, és egy szem sem nincs, aki nem polgár), de mennek szépen egymás után, nem kevernek nagy zûrzavart. Szól a zene, menet közben megy a tánc és csak az okoz egy kis szünetet, hogy az elefánt elsõ két lába és a hátsó két lába között kommunikációs zavar lép fel, mert elhasal -no ez szép látvány volt, amint egy elefánt orra esik, nem minden napi csemege. De a hívek nem tétováznak, máris talpra állítják, az meg rázza újra a fejét, csörögnek rajta a csengettyûk, újra táncol egyik lábáról a másikra ugrálva, mint mindenki itt –rendben, mehet a menet. Még Win is annyira belelkesül, hogy igen élénk képpel tapsolva megy egy darabig a menettel míg rá nem jön arra, hogy õ itt egy komoly beosztásban ténykedik, turisták söfõrje. Le is törli a képérõl a széles mosolyt, és üget vissza a kocsihoz. Állati aranyos pasi, ahogy így igyekszik, nagyon kedveljük.
A Kaunghmudaw Paya-t (amikor Win-t megkértem, hogy írja be a füzetembe, így írta be: Kaung Mhu Daw Pagoda, de az LP ezeket mindig egybeírva hozza) végül nem nagyon nézzük meg, pedig impozáns egy épület, és körülötte 812 méteres-másfél méteres kõoszlop áll, a kõoszlopok mindegyikén egy olajmécses. 1636-ban építették Ezektõl még nem kéne szentnek lennie ennyire, de azért ennyire híres meg szent, mert a stílusát tekintve a Sri Lanka-i Nagy Sztupának (Mahaceti) a formájára hasonlít, miben ott Buddha szent fogát õrzik. És azért néz ki így, mivel onnan jöttek azok a szerzetesek, akiknek ez épült.

A Sri Lanka-i stílus nagyjából azt jelenti, hogy miközben az itteni sztupák csúcsai fölfelé vékonyodnak, ez inkább egy gömbre hasonlít, és csak egy kis csúcs van rajta: egy jól kitömött szilikon mellhez hasonlít, a hozzá tatozó pöcökkel, hogy úgy mondjam. És ez nem egy szentségtörõ hasonlat, mert a helyi legenda szerint is annak királynénak a mellét formázza, aki felépíttette ezt a templomot (a jelek szerint ennek a nõnek bizony nem kellett plasztikáztatni sem a mellét, sem külön a mellbimbóját. Amúgy a sztupát egy Thalun nevû király építette.) Maga ez a profán cicis hasonlat, tehát hogy egy ilyen szent helyet a különben mélyen vallásos emberek mindenféle nõi mellekkel hozzanak kapcsolatban elég jópofa: ha valaki azt állítaná odahaza, hogy ennek és ennek a templomnak a tornya olyan mint Józsi bácsi fülyköse (linga –szép szóval), vagy a szenteltvíztartó pont akkora, mint a szomszéd Mari ficsája (ez nem csúnya szó: „p” betûvel az lenne, „f” betûvel nem az), biztos körlevél menne, hogy vallásüldözés, meg hogy nyakunkon a tatár (vagy legalább is az SZDSZ), fel a harcra, agybajtársak!
A sztupa 46 méter magas és fehérre van meszelve, ahogy szokás az ilyesmi errefelé. Körben aranyozott lótuszvirág sorminták díszítik, a bejárata vörössel és arannyal van kifestve -mert ennek van bejárata is, nem úgy mint általában Sri Lankán, mert ott sokszor nincs, csak nagy, tömör építmények, belefalazva esetleg némi relikvia. Ha már Sri Lanka: nekem az ottaniak jobban tetszenek, és pontosan azért, mert azok nincsenek befestve, ezért sokkal rusztikusabban néznek ki az eredeti téglaszínûkkel. Sri Lankán van egy 120 méter magas, hasonló típusú sztúpa is –csak jelzem. De sztupában számít egyáltalán a méret? Persze, hogy számít, miért pont ott ne számítana, mert az csak link duma, hogy az is elég ha kicsi csak játékos legyen; akarom mondani biztosan számít, hiszen Buddha szoborban is a jó nagy az igazi. Ami még jó, hogy a nagy fehér sztupa mellett klassz kis sztupák is vannak, amiket meghagytak eredeti vöröses téglaszínüknek, és olyanok, mint a thaiföldi Ayutthaya sztupái.
Ebben a sztúpában belül is van biztos mindenféle érdekesség, de éppen csak belekukkantunk mert kezdünk erõsen belenyúlni már a délutánba ahhoz, hogy ebédeljünk egyet: láttunk ma már elég sok mindent és hátra van még az utolsó királyváros, az Inwa. Win-nek több étterem ajánlata is van: nagy szerencsénkre ahová elõször akar vinni minket az elõtt egy turistabusz áll, így lebeszéljük róla arra hivatkozva, hogy biztos lassú lesz a kiszolgálás, nincs más ötlete? De van neki –mi csak azt nem értjük, hogy ezerszer elmondtuk már hogy nem ragaszkodunk a turistás helyekhez, sõt, és nagyon jól érezzük magunkat a helyiek által kultivált helyeken. Jókat ettünk idáig is, de Win mindig úgy érzi, hogy lealacsonyító számunkra ha helyiekre berendezkedett kajáldákba visz minket. Amikor utaztunk, akkor is mindig szét aggódta magát, hogy jó-e az az útszéli hely ahol megálltunk enni. De most végül megint ilyen helyre megyünk, nagy szerencsénkre, ráadásul ez a kertes étterem is egészen étterem kinézetû.
Nem habozunk haladéktalanul rendelni és a döglesztõ meleg ellensúlyozására letolunk gyorsan egy sört meg mégegyet. A személyzet nagy megtiszteltetésnek érzi, hogy ott kajálunk, így ott ugrálnak többen is körülöttünk. Amikor csövvintésre kerül a sor és kérdezzük, merre is a merre, egy kissrácot jelölnek ki számunkra útikalauznak a kert végében levõ budiig. A srác annyira komolyan veszi a kisérést, hogy Zsombort be is kíséri a pössentõ helyiségbe és minden áron segíteni akar neki kezet mosni, holott Zsombort már marhára sürgeti a szükség: ha most elõször vízcsurgás lesz, tutti nem bírja visszatartani. Én a szomszédos pottyantóból élvezem a túloldalról jövõ hangokat, ahogy Zsombor megpróbálja kituszkolni a fiút az egységbõl, a srác pedig tudja a kötelességet, és kitartóan próbálkozik öntögetni a vizet a kezére. Átkiabálok, hogy ne zavartasd magad, kapd elõ, hagy gyönyörködjön a gyerek, oszt láss neki. Zsombor végül megfogadja a bölcs tanácsot, én meg hallom, hogy kivágódik a klotyó lengõajtaja és a srác kimenekül. Átkiabálok még egy nagy vicceset Zsombornak, hogy én azt tanácsoltam, hogy a csövvintésnek lásson neki, ne pedig a kissrácnak, ha-ha ha, de Zsombor –bár részben már megkönnyebbülve- egy rövidítést szól vissza, hogy „By a b”, ami angolul annyit tesz, hogy „Get fucked by a barrowful of tiny monkeys” (a Magyar Tudományos Akadémia szó szerinti fordításában pedig azt, hogy „Basszon meg téged egy taliga apró majom”, http://szotar.sztaki.hu/angol-magyar). De bizony kár a fáradságáért, angolul nem beszél a vécés gyerek, én meg köszönöm a jókívánságot, nem érdeklõdök az ajánlat ránt.

Na, ilyen viccek esnek meg velünk. Mi amúgy is viccesezõk vagyunk, bár ez a fogalom kissé tág: példának okáért F.D. Roosevelt (USA) úgy emlékezett vissza a teheráni konferencia kedvenc tárgyaló partnerére, Sztálinra (CCCP), hogy „pompás humorérzéke volt” –valószínûleg kicsit hosszú lenne a névsor, aki –ha még lehetõsége lenne rá- ezzel nem feltétlen értene egyet.

(De ha már MTA-sztaki szótár, két dolgot még ide. A szótár szerint a „this message can only be viewed in HTML” jelentése =Bazd meg! és ott meg is magyarázzák, miért ez a jelentése –így értenek a dolgokhoz, nem semmi! Nagyon kár hogy nem övék a dicsõség az alábbi német szöveg fordításában -mert a Halász: Német-Magyar nagyszótátban van bent, de õk is hivatkoznak rá-, tehát: “Das Passt wie der Igel zum Arschwisch” ami ugyan szó szerinti fordításban valami olyasmi, hogy “úgy illik hozzá, mint sündisznó a seggtörléshez”, de a nagyszótár egyéni utakat járva így fogalmaz a fordításban: „Úgy nem jó ez, mint ahogy a lófasz nem furulya, majomsegg nem ibolya, se nem rózsabimbó.” Ki állítja, hogy a nyelvtanulás unalmas?)
Az étteremben karaoké lehetõség is van, meg éppen egy mûkedvelõ elõadásra készülnek de szerencsére csak estére. Van egy kis színpad, és néha felmászik rá egy–egy szereplõ, kornyikál egyet gyakorlásként a háttérzenére majd eltûnik a balfenéken. Szemmel láthatóan a kedvünkért elõadják a Baby, hand’s up-ot is, helyi nyelven. Szép, kidolgozott, míves munka –világéletemben utáltam.
Elõadás közben mély nosztalgiával nézem az erõsítõ berendezéseket amelyek kb. olyan technikai színvonalon vannak, mint amiket mi raktunk össze kétkezileg, mikoris boldogult ifjúkoromban meg akartuk váltani a beat-zenei világot az erre a célra létrehozott és gimnázium-szerte elsöprõ népszerûségnek örvendõ „Stiropol” nevû együttessel. A nevet valahol az útfélen találtuk de elég angolosnak tûnt ahhoz, hogy megfeleljen az elvárásoknak, míg valaki fel nem világosított, hogy ez a mûanyag vacak, olyan mint a polisztirol, csak más. Ekkor lettünk Zeus, de ez már értelemszerûen a vég kezdetét is jelentette, bár a kiváló angolsággal elõadott Getnó Szetiszfeksön nemkevés szépemlékû alkalmi kalandot generált –hej, ha egyszer lesz majd könnyfacsaró visszaemlékezés a „A Több Nap Mint Kolbász” idõsek szociális otthonában!
Ami a kaját illeti, egy szavunk se lehet: zöldséges rizst eszünk, minõségre kiváló, mennyiségre pedig csak azt lehet kérni a felszolgálóktól, amit a mértéktartó visszafogottságáról híres miniszterelnök kért szerényen saját családja szõlõtelepítési támogatásainak ügyében: „Ne mi kapjuk a legtöbbet”.
A rizshez itt alanyi jogon jár a leves, compliment –mondja a pincér egy nagyvonalú legyintéssel, aki amikor éppen nem legyintget nagyvonalúan vagy nem hoz éppen nekünk valamit, akkor legyezget minket, ahogy egyszer már elõfordult velünk egy másik helyen. Ebben a legyezésben az a lényeges, hogy ameddig nem legyeznek, a hõség elviselhetõ, mikor legyeznek akkor is, de mikor abbahagyják a legyezést, hirtelen kibírhatatlan tud lenni a meleg. Tehát jobb lenne, ha el se kezdenék, de az sajnos nem megy, nem fér bele a vendéglátásról felfogott elveiknek.
De a leves külön említést érdemel. Kinézetre egy egyszerû lé, de az íze remek, isteni gyömbéres, legjobb pillanatomban sem tudok ilyet csinálni otthon, és Zsombor szerint ez alapvetõleg esélytelen is, mert legjobb pillanataim nem is szoktak lenni. Az árakról sem lehet egy szavunk sem lehet: hármunk kajája, egy 1,5 literes víz és öt sör, összesen 3 dollár. Elképesztõ. Várom is, mikor ígéri be valamelyik kormányfõ jelölt ezt az árszínvonalat a kolbászból font kerítés és a 63. havi nyugdíj mellé.
És azért öt darab a sör, mert legnagyobb megdöbbenésünkre Win is rendel egy sört –eddig ilyet nemigen tett, ráadásul még Kalaw-ban kifejtette, hogy már egy sörtõl is fejreáll, most meg még vezet is. Így ezek után sem fog rendelni, mert este biztos megmagyarázom neki, hogy ez nem helyénvaló mert így sem tudom, mit lát, mit hall, fõként ha ebben a melegben jól elbágyad a sörtõl.

Miután Magyarországon az egészséges és ráadásul megingathatatlan racionális alapokon nyugvó „iszik és vezet” elvet vallja a gépkocsizó társadalom, részemrõl e meghökkentõ magatartást, az alkoholizáló söfõröktõl való eme erõteljes elhatárolódást talán magyaráznom kell. Nekem ugyanis van tíz komoly elvem (konfúz elegye a Tízparancsolatnak, az Úttörõk Tizenkét Pontjának és Tóth Tihamér atya: A tiszta férfiúság (1924) címû könyvének valamint a BKV Általános Utazási Feltételeinek), és ebbõl egyet tartok be: vezetés elõtt, közben: abszolút semmi szesz. Magam is tudom, hogy erre épeszû magyarázat nincs, nemhiába állapította meg az Alkotmánybíróság is, hogy az ivás be van ágyazódva, és ezért lám, íme mentegetõzni is kényszerülök.

De arra sincs magyarázat, hogyha már a legpolgáribb párt nem tudta megtartani a kötelezõ katonai szolgálatot („nem is férfi az, aki nem volt katona” –mondta a Mélynövésû De Nagyformátumú Elnök Úr és rákontrázott a kijelölt sültagyú: „engedjük, hogy polgáraink teljesítsék állampolgári kötelességeiket” –húúúvaze, ez már sztratoszféra), akkor ugyan miért qrogatja tovább a fiatalokat és indít útjára egy Mikola István nevû nínózó lendkerekest, hogy küzdjön az abortusz betiltásáért? Ezek a bölcs állami férfiak tényleg azt hiszik, hogy az abortusz a nõk számára olyan élvezet, mint számukra a korai magömlés. Mi lenne, ha egyszer nõvel is kipróbálnák ezek az okosok? (A Mikola amúgy egy kreatív aduász: a fidesz bebetonozását megoldotta volna az erdélyi véreinkkel, az egyedülállókat kasztráltatta volna, a diszkókban csak Bach mehetett volna, asse túl hangosan, a csúnyán író gyerekek körmöst kaptak volna –hát ha erre sem szavaznak rájuk a fiatalok, akkor tényleg el van puhulva a magyar, sose lesz magyar-japán határ.)

Szóval, summa summárum, érthetetlen, de ha ennek tudnak egyesek tapsolni, fogadjuk el az én elveimet is megértéssel, hogy vezetés közben nem iszom, mintegy az emberi természet gyarlóságaként. Mert a lónak négy lába van, mégsem megy politikusnak, lám.

Délután egy körül cihelõdünk és megyünk tovább a negyedik királyváros, Inwa (régi nevén: Awa) felé. A ma látottak közül messze leginkább Inwa az, ami érzékelhetõen egy magára hagyott, õsi város, nincs hozzáépülve Mandalayhoz, nem manapság is felkapott vallási központ hanem olyan város, amit lakói otthagytak, meghagyva a jelenkori érdeklõdõknek a valamikori település leromlott templomait.
Inwa hosszú idõn keresztül volt fõváros. 1364-tõl kezdte, amikor Sagaingtól vette át a stafétát és tartotta is közel 400 évig, míg aztán Amarapura nyert. Inwa végzetét egy 1838-as földrengés okozta, és a sok kár miatt már nem is vacakoltak a helyreállítással: mentek inkább tovább, Amarapurába. Látható, hogy a Mandalay környéki királyvárosok közül egy sem fõvároskodott ilyen sokáig és ahogy látni lehet a romokat, leginkább én is Inwa-ban maradtam volna -akár most is el lettem volna itt pár napot, mert igazából nagyon stílszerû a környezet és a maga a hely is remek.
Inwa manapság a legkevésbé sem néz ki városnak, nemhogy még fõvárosnak –és ez benne a jó. Néhány pár házas, apró falu van csak a területen (ezek még falunak sem nevezhetõek: pár kunyhó és kész), turista szállás pedig még elvétve sem. Valószínûleg ez nem fog sokáig így maradni, mivel olasz-thai konzorcium egy vadonatúj, JumboJet-ek leszállására is alkalmas nemzetközi reptér építését tervezi a közelben.
Inwát csónakkal, komppal lehet megközelíteni, áthajózva az Ayeyarwady folyón. Amikor odaérünk a kocsival, a helyiek alig félig töltötték meg a kompot, ami csak személyeket és bicikliket szállít, így van még rajta hely bõven. Win rendezkedik és úgy ítéli meg, hogy nekünk nem megfelelõ a köznép közé vegyülni –persze errõl nem beszél, csak azt mondja, hogy 1 dollár/fõ az oda-vissza út a komppal, adjuk oda neki a péncet. Ez pont akkora összegnek tûnik, mire a turistákat egy ilyen átkelõsi útra le lehet venni, ami persze legalább a tízszerese annak az árnak, amit a helyiek fizetnek, de az, hogy ezért egy külön csónakot kapunk, csak kettõnkre, azt nem gondoltuk volna. Most már mindegy, gyerünk. Win nem jön velünk, mert a kocsijára vigyáz, hátha valami régiséggyûjtõ lepattint róla egy kis paleolit-kori rozsdát, vagy valami más jóvátehetetlen baja eshet a gépjármûnek.
Amikor mászunk lefelé a sáros partra, egy fiatal nõ nyomakszik hozzánk, hogy vegyünk bronz oroszlánt. A bronz errefelé gyakran használt anyag, így mindenképpen akartam venni ilyesmit, lássuk, mennyiért méri. Azt mondja, 25 dollár a 15 cm magas, jó egy kilós darab. Kezdetnek jó, mi van még? Hát van még egy kisebb oroszlány, az meg 15 dollár. Nem akarom színezni: mindkettõt megvettem, összesen 7 dollárért. Hogy ez most jó ár volt, avagy sem? Egyszerû a teszt, a tapasztalatom szerint: akár arab országokban, vagy akár Bangkokban is lementél a –szerinted- legkisebb árig, a vétel után figyeld meg az eladó arcát, az mindent elárul. Ha csomagolás közben rád se néz és épp, hogy csak viszonozza a köszönésedet amikor távozol –és legfõképpen nem õ kíván legjobbakat-, akkor éppen az eladási ár aljáig mentél. Itt is megvolt a teszt: amikor jöttünk visszafelé, a lány széles mosollyal elénk sietett és nagy integetésekkel váltunk el, amikor beszálltunk a kocsiba. Tipikus helyzet volt: Gúd for jú, gúd for mí, ahogy az alkudozás közben leszögezte az árus.
Gyorsan átérünk a folyó túloldalára, ahol kétkerekû lovaskordék (egy lóval) várják a nagyérdemût, hogy elkocogjanak velük Inwa nevezetességeihez. Gyorsan megalkuszunk –az elsõ lovaskocsis valami eszméletlen árat mond, mire már állunk is odébb, mert mi vagyunk az egyetlen turisták jelenleg, rajta kívül pedig itt lebzsel vagy húsz másik járgányos is –a kereslet-kínálat egyelõre a javunkra dõl el, így asszem 5 dollárban megegyezünk, lévén az van kiírva, mint irányár az egyik fára felerõsített, hevenyészett táblára –a pasi abban bízott, hogy be tud minket cserkészni még a kompnál, mielõtt még ezt megláthatnánk. Kell ide még egy belépõ is a területre, de ez egyben van a Sagaing-ra váltott jeggyel –ezt ellenõrizték is, mielõtt felszálltunk volna a kompra.
Felszállunk a kordéra –hát nem egy semmi, dizájnilag. Régi szociófotókon lehet ilyet látni, mikor a cigányok még vándoroltak, nem fix helyük volt a Moszkva téren, csakhogy az a kép fekete-fehér, ez meg itt áll elõttünk, színesben! Amit rá lehet akasztani, amitõl gyönyörû szép giccses lesz, az mind rajta van. De belül néz ki igazán jól, mondhatni választékosan: mindenhonnan össze választott bojtos szövetekkel van bélelve az oldala –most vagy bojtos, vagy foszlott, de lényegtelen: ami igazából bojtos, az is foszlott-, és mint egy jobb módú papagájkalickában, lépten-nyomon kicsi, szív alakú tükröcskék vannak ráaggatva, hogy bármerre is nézünk, elmondhassunk magunkról, hogy Pitttyukaa, szééép. A kalicka amúgy sem egy rossz hasonlat, mert a kordé méretileg alig szûken 4 személyes, ülve is beveri az ember a fejét a tetejébe. Akikkel találkozunk, inkább kettesével ülnek rajta és pont úgy meggörnyedve, mint mi. Abban maradunk Zsomborral, hogy bölcsebb lesz, ha õ elõreül a bakra a masiniszta mellé és akkor tud videózni, én meg a puttonyban maradok, és fotózgatok hátrafelé. Körkörös védelem.
Inwa teljesen más, mint az eddigi királyvárosok és ezt már pengettem korábban is. Miután csónakkal jöttünk ide, és sehol sem látszik semmi városias település, olyan, mintha egy sziget lenne, rajta trópusi növényzettel, rizsföldekkel, pocsolyás csatornákkal, vízzel borított susnyákosokkal és ezek között látszanak ki a régi templomok, épületek csúcsai, romjai. És ahogy már írtam, néha pár viskó képez valami településfélét, amit még falunak sem nevezhetünk. Legnagyobb köztük az, ami egybõl ott van a kompnál, de ez sem lehet több 20 –30 kezdetleges faépítménynél. Köröttük meg a rizsföldek, a pálmák, meg az összevissza trópusi növényzet. Tehát tényleg nagyon autentikus a hangulat egy õsi városhoz. Korábban az LP-re hivatkozva azt írtam, hogy ha valamelyiket meg kell nézni a királyvárosok közül, az legyen a Mingun: ez tény, fõként a befejezetlen pagoda miatt de szorosan ott van mögötte ez az Inwa, ahogy itt fel lehet fedezni ezen a kezdetleges lovaskordén ülve egy kihalt, elfejtett város maradványait. És körülöttünk pedig itt a hamisítatlan trópusi környezet.
Egy ilyen trópusi izébe persze nem tartozik bele olyan út, amelyen közlekedni is lehet -nem is illene bele, így Inwa oly módon nélkülözi az utakat, hogy az csak na. Elméletileg van út, de ezen még egy lovaskordénak sem élvezet végigmenni, annyira hepehupás, gödrös, mély keréknyomokkal. Amikor beosztottuk, hogy Zsombor a bakról elõre fotografál én pedig hátrafelé a kordéról, akkor nem számoltunk azzal, hogy mindkét kezünk le lesz kötve azzal, hogy kapaszkodunk mint a barom, mivel a szekér úgy ráz ezen a pocsék úton, mint egy szekér egy pocsék úton. A faszi hajt, mintha az ügetõn lenne, a videót egyenesben tartani képtelenség, és hiába tartom rá a fényképezõgépet egy szép témára és választok nagy zársebességet, ha az exponálás pillanatában épp az ég felé lendül az optika, és a fényképen –mint itthon kiderült, mert nem digitális a masinám- egy szekér-tetõ-darab látszik elmosódottan, elegáns kék ég háttérrel. A drájver nem beszél angolul, de nagy nehezen Zsombor elmutogatja neki, hogyha szólunk, akkor fékeljen és a kocsi álljon meg, mint a cövek, mert fényképeszkedés lesz. Felfogja és minden ellenvetés nélkül végre is hajtja.
Néha elhaladunk pálmafák között álló házikók mellett. A kunyhók körül teljes felfordulás, minden szanaszéjjel, lézengõ állatok, csirkék, disznók, kutyák a hozzájuk tartozó szemétkupacokkal együtt, de a gyerekek vidámak és élénken integetnek. A földeken itt-ott emberek tevékenykednek. Eléggé sok helyen vizes a föld, az út mellett jókora pocsolyák vannak, de sok helyen a földek is elég ingoványosok. A nagyobb latyakokban helyiek ülnek nyakig, kotorásznak az iszapban, kezükben széles tálban lötykölik a sáros vizet: valami köveket, vagy talán valami nemesfémet mosnak.
Leginkább rizst termelnek errefelé. A kocsi egy keskeny töltésen zörög, jobbról balról elárasztott mezõk, amelyeket magas pálmák szakítanak meg, tükörképük ott ragyog a rizsföldek vizében, néhol pedig gyönyörûen fehérlik bennük egy-egy sztúpa. Fantasztikusan jól néz ki, ez aztán távolkelet! Civilizált építménynek egyelõre nyoma sem: a kis kalibák a földek végén alig látszanak, és mindenütt ez a trópusi növényzet, környezet. Mondtam már, hogy az LP nyomán azt írtam, hogy aki Mandalayban jár, ki ne hagyja Mingun-t, de ismételnek ráerõsítek: ez is nagyon megéri. Nem is tudnám melyik a jobb: mindegyik remek, és ráadásul másfajták is.
Ahhoz képest, hogy itt mit összeáradozok róla, sokat írni nem fogok. Maga az egész környezet olyan, amiért nagyon megéri. A lovaskocsival körbejárjuk azokat a nagyobb templomokat, amelyek túlélték az évszázadokat, nem lepte be õket gyorsan terjedõ trópusi növényzet kibírták ebben a párás, vizes, sáros, környezetben. Mert Inwa kifejezetten ilyen. A sztúpák körül tiszta sár minden, lápos, vízzel borított környezetük; pocsolyák, bennük rákok dugják ki a fejüket levegõzni, madarak kutatnak bogarak, békák után. Tényleg egy elhagyottnak tûnõ vidék. Leszámítva persze a turistákat és a fogadtatásukra összegyûlt árusokat meg a kolostorok félhomályos, oszlopos termeiben levõ gyereksereget, akik hangosan kántálnak valami szöveget: itt is élnek szerzetesek, tanítják õket. Van egy kõbõl, téglából épített torony is, fel lehet rá menni: de elég gyönge lábakon áll a lépcsõ, és a torony is meglehetõsen szöget zár be a merõlegessel, de azért lehet és kilátás miatt érdemes is. Látunk itt megkopott festésû fatemplomokat, gyönyörû faragásokkal –stílusban, kinézetben, hangulatban vetekednek a Mandalay-i vagy az Inle tavival-, a sárral, vízzel borított földek közepén megközelíthetetlenül, pálmákkal körülvett, 20 – 30 méter magas, kúpszerû, vöröstéglás sztúpákkal, és egy sokkal nagyobbal, mindegyik fölé emelkedõ, aranyló tetejû, hatalmas sztúpával –egyszerûen látványilag tökéletes. Ha ilyen vidéket lát az ember, egybõl beindul az elválasztás, gyorsan itt kéne maradni, úgy 10 – 20 évig. Nyomom is a filmet is, mint állat.
Nagyon élvezzük az egész környéket, amikor megállunk egy-egy sztúpánál, valamikori kolostornál, nagyon jó dolog körbemászkálni, lõdörögni. Igazából turisták is alig vannak, és akik vannak könnyen elkerülhetõek. Nem úgy az a két 16 év körüli lány, akik az egyik sztúpánál képeslapokat árulnak és viszonylag értenek valamit a turista-angolul ahhoz, hogy lehessen velük egy cseppet marhulni. Képeslapot nem veszünk, ezért azt mondják, hogy fényképezzük le õket, 1 dollárért. Na jó, csináljunk velük egy kis viccet. A lányokat be is állítom egy csoportképbe, õk meg nagy vihogva össze is rendezõdnek, de alighogy lecsettintem a gépet és idejük lenne feleszmélni, már lépek is oda hozzájuk és mondom, hogy kérem az egy dollárt. Úgy néznek rám, mint amikor a Viktor nézett, amikor a Feri azt mondta neki, hogy lári-fári (ilyet eddig csak a Tom és Jerry rajzfilmben lehetett élvezni, amikor fejbe vágták a Tom macskát és annak a szeme körkörösen jojózott). De ezek a lányok gyorsabb felfogásúak, hamarabb magukhoz térnek, és aszongyák, hogy én adjak pénzt. Zsombor majd szétszakad a röhögéstõl, amikor felöltöm azt a tanári képemet, amitõl alaphelyzetben a kedves családom a falnak szalad és megkérdezem: ki is fényképezett? Azt mondják, hogy én. És kiket? Hát õket. Akkor miért nem akartok fizetni??, mert drága ám a film! Amikor felfogják dolgot, nagy vihorászva elszaladnak, és ettõl kezdve biztos, hogy résen lesznek a jókedélyû idegenekkel szemben.
Négy vagy öt ilyen helyszínen áll meg velünk a lovaskocsi. Már eléggé kezd lefelé menni a nap, amikor el tudunk innen szakadni, véget ért a körút, jövünk visszafelé. Váratlanul egy kis teherautó jön szembe, mindkettõnknek lassítani kell és le kell térni az útszélére. A teherautó platóján munkából érkezõ lányok utaznak, van idejük szemlélgetni. Engem látnak meg elõször és érdeklõdve néznek, de amikor Zsombor kerül a látókörükbe éktelen visításba törnek ki és kiabálnak is utánunk még sokáig: nagyon bejön a fiú a helyi lányoknak. Kíváncsi volnék mi történne, ha odavetném a lányok martalékának –Zsombor azt mondja, hogy õ is kíváncsi lenne rá.
A kompnál, a végállomáson a konflisos faszi megkapja a pénzét, meg valami jattot is hozzá mert szépen végigvitt minket és meg is állt, ha kértük, de ennek ellenére tesz még egy erõtlen kísérletet újabb dollárok becserkészésére –kell a zab a lónak, vagy valami hasonló duma- , de elhajtódik. Node, itt a következõ akadály: nem ok nélkül van a kompnál a legnagyobb falu, itt lehet becserkészni a turistákat mindenféle izék vételére. Az izék jelenesetben bronz oroszlánok, amikbõl még a túlparton beszereztünk annyit, amennyit akartunk, de ezt a hölgyek nem tudják és míg én a kocsist kifizetem, megrohanják Zsombort. A srác úgy tesz, mintha meg akarná venni mind az öt lány összes oroszlánját, kedvtelve forgatja õket, bólintgat hozzá, tisztára komoly vevõ; ezek meg látják, hogy sikerült egy elmebeteget találniuk ápoló nélkül és egymást lökdösve dugják az újabbnál újabb példányokat az orra alá, a hozzá tartozó csillagászati árakkal, amikre Zsombor csak bólint, hogy megfelelõ, maga is ennyire gondolt, méltányos, felettébb. Annyira élethû, hogy magam is érdeklõdve nézem, hogyan jön ki belõle a fiú, de ez a gaz Biberach (az Ottó, de nem a tótottó) csak el akarta altatni a gyanakvásomat, mert miután az összes oroszlánra potenciális vevõként mutatkozott, egy napóleoni kézmozdulattal felém int és jelbeszédileg is egyértelmûen azt mondja-mutatja: vedd meg, hû szolgám, valamennyit! –és elfordul, mint aki a dolgát jól végezte és nyúl egybõl a kameráért, mert tudja, hogy érdekes dolgokat tud majd most felvenni. És valóban, a lányok egybõl nekem esnek -mintha egy felborult libáskosár próbálna kommunikálni-, hogy nem hallottam-e jól a parancsot, elõ a pénzt és megvenni az oroszlánokat, de mindet!
Nem cifrázom: tényleg remek képek és videó is készül arról, hogyan kerekedik felém öt nálam sokkal alacsonyabb nõ. Újabb oroszlánt pedig nem vettem, de elhatároztam, hogy ezt még visszaviccezem Zsombornak, fosik is a fiú rendesen, de hiába: ha már ilyen ügyesen megágyazta a saját vermét, majd beleesik és akkor lesz nemulass! (Ez különben egy híres mondás része, ami teljes egészében így szól: “A Fidesz és a MIÉP számára már csak egy paraszthajszál szükséges a kétharmados támogatás eléréséhez, és akkor lesz nemulass!” –ahogy beígérte a demokratikus fejlõdés újabb stációját Csurka István az õt kényes kérdésekkel ostromló újságíróknak. És ebbéli elkötelezettségét senki sem vonta kétségbe.)

Visszafelé persze nem tökölünk saját komppal, megyünk a közössel, –meg is ússzuk valami nudli pénzbõl, pedig biztos, hogy így is többet fizetünk, mint a local. Nincs még itt a este ideje, de a nap már szépen ereszkedik lefelé, mi meg megyünk a komppal szépen komótosan a széles Ayeyarwady-n. A folyó olyan egyenletesen folyik, hogy még hullám sincs –elmondhatatlan nyugalom köröskörül. Távolodunk a parttól, egyre inkább a pára homályosítja el a kontúrokat, a nemrég még élénkzöld növények, pálmafák egyre inkább vesztenek a színükbõl. Ezen merengek, amikor mellém telepszik egy idõs szerzetes: ebbõl beszédbe elegyedés lesz, ahogy ez ilyenkor szokás. Fogai –már, amennyi van – élénkvörösek a bételtõl és emiatt a beszéde is megfontolt. A környezet és látottak miatt vagyok én most olyan hangulatban, hogy vevõ lennék mindenféle spirituális dologra. Lesem mit mond, várok tõle valami olyan mondatot, ami kicsikét megvilágítja a dolgokat, hogyan tanított Buddha, hol csesszük el az életünket, hová rohanunk ahelyett hogy a lelkünkkel foglalkoznánk meg az Örökkévalósággal…

És igen, kis várakozás után meg is szólal az öreg bölcs és szavai kinyitják szívem kiskapuját, lelkemet szárnyaló gerliceként röpíti, mert nem kertel, belevágja a képembe az Igazságot: „hajón utazunk” –mondja, és még hozzáfûzi: „ott a város”, és igen, hát így szól hozzám ez a szent ember és bólogat is hosszan –az élet nagy igazságaihoz nem kell sok magyarázat. E kikristályosodott valóság letaglóz, hát igen, tényleg, így van, megvilágosodtam és én is bólogatok néhány strófányit, nagy közöttünk a megértés; ezek után minek is szaporítani a szót. Zsombor le is fényképez minket, ahogy ott ülünk egymás mellett teljes egyetértésben, pillanatkép két lelkileg egymásra talált ember közös bólogatási fázisról: a szerzetes inkább spirituális arccal, én inkább viktorosra véve a figurát, az olyannyira jellemzõ okos homlokredõket párhuzamos csíkokba rendezve. Amikor a komp kiköt és mászunk kifelé –mindenki elõre engedi a szerzetest- még visszaszól nekem az agg hittudós, hogy tudom-e, hogy õ hány éves? Feltételezem, hogy százhúsz, de nincs idõm mondani, mert õ megelõz, és mond egy számot: évekkel fiatalabb nálam. Azannya, de jól tartom magam!

(Errõl a szerzetesrõl jut eszembe: ha az ember bárhol összefut bármilyen pappal vagy szerzetessel, legyen az buddhista, keresztény, zsidó vagy akármilyen, nagyon könnyû velük szóba elegyedni: szinte elvárják a diskurzust, ha pedig te a világ távolabbi vidékérõl kerültél eléjük, feltétlenül megszólítanak. Ez valószínûleg a papi-tanítói-térítõi hivatással függ össze.)

Win már kialudhatta magát, de nem eléggé, mert hazafelé menet totál le van lelassulva –igaz, mondta is még Kalawban, hogy neki egy sörtõl KO. De olyan dolgok fordulnak elõ, mint eddig még soha: hagyja magunkat leelõzni motorosoktól, sõt busztól is, lassan már a bringások is aláznak, ott tartunk. Mi ennyiben hagyjuk a dolgot, mert jobb hazaérni lassan, mint sehogy és nem is vagyunk messze Mandlaytól. A városhoz közeledve e