folyt

#56929 Hozzászólás

folyt

Sok turista nem járhat errefelé, mert Zsombor kábé nyolc embertõl kérdi meg, hogy hol van a klotyó: sem a kiszolgáló nõ, sem a férje, sem az asztaloknál üldögélõ helyi erdõkerülõk nem értik e helyiség bármiféle megnevezését: hoznak helyette mogyorót, újabb sört, és végül még egy széket (!), mire valaki odavetõdik és Zsombort útba igazítja, még éppen idejében. Én már e kitaposott ösvényen haladhatok, nagyfokú eleganciával. Amúgy nem kell hozzá nagy fantázia: a mellékhelyiség vagy a konyhában szokott lenni (ott láthatóan nincs), vagy a csapszék mögött. És igen.

Kellemesre alakult a hangulatunk, mert nem volt bõséges az ebéd és azóta fogytak a sörök szépen, amiért enyhe állapot is kialakulóban van, de ennek ellenére nem vesszük igénybe a riksás embereket sem akik eddig titkos rejtekhelyeken lezsírozva várakoztak a nagy alkalomra, majd most hirtelen elõtörve, rajtaütésszerûen lerohantak minket amikor sétálgattunk a kijárat felé. Szerencsére a turistacsoport is végzett a látnivalókkal, így rájuk vetik magukat a fuvarozók és sikerrel: a bejárati nagykapuig levõ kerek 1 km-en a csoport megkíméli magukat a gyaloglástól.

Kifelé menet még jobban fel vagyok bátorodva a sörtõl, és miután kijelentkeztünk az õrbódénál (szépen elkönyvelték, hogy már nem vagyunk bent és tényleg), a bakák orra elõtt kapom elõ a jegyzetfüzetemet és irogatom a naplónak szánt magvas gondolatokat. Ez már tényleg majdnem kiveri a katonáknál a biztosítékot de szerencsére Zsombor jobban észnél van és elrángat, bár én még élénk jelbeszéddel is mutogatom közben, hogy fényképezzen már le ezekkel a nyalka huszárokkal a háttérben, de nem hajlik rá a fiú.

Hazaérve a GH-ba belefutunk Win-be, aki azt mondja, hogy most már esteledik, bevisz minket a night marketet megnézni –ilyen rendes srác, tényleg keresi, hogyan járjon a kedvünkben. Köszi, menjünk. Hát a night market egy nagy nulla, ennél nagyobb nulla csak a nem night market volt, délelõtt. Van egy utca, ami le van zárva a jármûvek elõl, és ki vannak pakolva az asztalokra pont ugyanazok a holmik, amik a rendes marketen is hegyekben áll. Tányérok, vég vásznak longyinak, bugylibicska. Tehát ez a night market is a helyieket szolgálja ki, talán ha egy, vagy két asztalnál láttam valami olyasmit, amire rázizzenhetek, mert minek vegyek magamnak mûanyag tésztaszûrõt vagy alumínium villát. Érdekes módon, Yangonban is csalódás volt az ottani nagypiac, semmi autentikus holmi, vagy valami kézzel bármi, például terítõ. Ennek az oka az, hogy itt nemigen számítanak komoly turistaforgalomra, így inkább a helyiek által megfizethetõ, olcsó gépi (és kínai) holmikat árulják. Fõznek-sütnek is, mi meg ettünk is valami sült cuccost, egy jó másfél óráig azért elkóvályogtunk itt, aztán berekesztettük az élvezeteket. Win –bár mondtuk neki, hogy nyugodtan menjen haza, majd taxit fogunk-, szépen megvárt és hazavitt.

A sütödéstõl visszakaptam valami olyan ordenáré módon koszos bankjegyet (címlete 5 kyat, tehát kb. fél dollárcent), amit egybõl el is tettem emlékbe, hogy ezt pedig hazaviszem és leadom a László Kórház fertõzõ osztályán, hátha látnak õk is valami újat. Bár az még jobb, ha nem is személyesen adom le mert végül ott tartanak karanténban. Inkább ráteszem egy kórház kapuja elõtti inkubátorra hogy legyen valami haszna annak a masinának, ugyanis akár ott van akár nincs, a nemszeretem újszülött csecsemõt úgysem oda teszi az EU-tag hungarian original inhabitant, hanem bevágja a kukába vagy a pottyantós WC-be aztán pedig könnyekben tör ki és benyom három felest.

A GH elõtt útkeresztezõdésben eddig már mentünk délre, nyugatra és északra is, most kipróbáljuk, mi van ha kelet felé indulunk el. Hát az van, hogy rövid két saroknyi sétálás után ott ragyog a tábla, hogy Myanmar Lion Beer Garden és nem is ragozom tovább –a városnézés eddig tartott, de már úgyis estefelé van. Bíztat a kinézése, helyiek üldögélnek és nyoma sincs turistáknak -persze ezzel nem mondtam sokat, mivel eddig sem nagyon találkoztunk turistákkal: a csoportok ennél dizájnosabb helyekre mennek, szóló turista pedig még annyi sincs Myanmarban.

Azt megfigyeltük, hogy az éttermek neveinél nincs nagy szórás: eddig ettünk a Golden Duck-ban, a Golden Lion-ban, a Myanmar Lionban, és biztos van valahol Lion Duck is –majd megkeressük, de ez nem ma lesz. Itt is pincér ruhába vannak öltözve a pincérek (ezzel a hely eleganciájára voltam bátor felhívni a figyelmet), meg van kerthelyiség és csápolt sör –mindez este fél nyolckor egyenesen vonzza maga után a vacsora megejtését. Leülünk, lágy szellõ enyhíti a meleget és egyben hullámszerûen hoz magával valami elképesztõ penetráns szagokat is néha, de ezt akkor még múló dolognak véltük és kajákat rendeletünk. A közönség és öltözete legkevésbé sem arra utal, hogy teszemazt eddig az angol királyi fogadáson múlatták az idõt, teljesen átlagos helyiek és bár a pincérek nagy igyekezettel megpróbálnak valami színvonalat belevinni dologba, de a közönség nem idomul –szóval, igen kellemes, helyi étterem ez is. Most már nem variálunk a rendelésnél, így zöldséges rizst kérünk, meg gyömbéres húsgombócokat és amíg megérkezik, addig is egy kis csipszet, meg sört, és nekilátunk kockázni. Ja, ha eddig nem írtam: ha csak sörözünk is, szinte mindenhol kértünk eddig is és ezután is szeletelt hagymát, kis citromlével megöntözve. Errefelé a hagyma egyáltalán nem erõs (nem az a makói, hanem inkább kissé édeskés salátahagyma és nagyon kellemes), néhol pedig pluszba rátesznek apró, savanyított zöldpaprikákat: remek és van némi fertõtlenítõ hatása is, legalább is mi azt hisszük. Egyszer kaptunk valahol ilyet, még az út elején (asszem ezt is írtam, de annyira jó, hogy nem baj, ha még egyszer elõhozom), ízlett, és attól kezdve Win-enk mindig volt rá gondja hogy kapjunk és akkor szoktunk rá és azóta életünk támasza és talpköve lett. A sör mellé remekül csúszik és a legtöbb helyen nem is kérnek érte pénzt –nem mintha az ára olyan fergeteges lehetne. Ezekkel az apró, savanyított paprikákkal azért óvatosan: a legtöbbje nem csípõs, de mindig van közöttük néhány, mit az atom. Az ember éberségét elaltatják a normálisak, és akkor jön ez a nagyágyú és utána nem kapsz levegõt.

Most megint szegény Zsombor szívja meg, mert ahogy eszegeti, aszongya, hogy mindegyik paprika erõs. Az enyémben pedig eddig mindegyik enyhe volt és volt már ilyen szitu korábban is (írtam is). Na jó, cserélünk, de épp jókor: úgy látszik, nálam éppen mostanra fogytak el az enyhék, nála pedig az erõsek, így a helyzet nem változik: az övé csíp, az enyém nem, Zsombor továbbra is a szívóágon. Ráadásul kockában is verem, most már két napja szinte egyhuzamban ami azért eddig nem volt szokásos. (Zsombor különben nem bír veszteni, és a halmozódó sok csapás miatt csak ül itt sértõdötten, mint egy orrbavágott pandamackó én meg eközben tobzódok.)

A kaja nagyon jó, ide is lehet jönni máskor is, de néha olyan hullámokban érkezik a bûz, hogy az elmondhatatlan. Nem egyszerû kanálisszag, vagy a klotyó, hanem az az intenzív rohadásszag, amivel nem egykönnyû találkozni: Mandalay szélén levõ viskók elõtt elhaladva éreztem csak úgy 80 %-os töménységben, de hálistennek ebben az étteremben sikerült 120 %-osra koncentrálni. Próbálom analizálni: gyomorfogatóan émelyítõ, a csirizben rohasztott káposzta adja meg benne az alaphangot, némi többhetes halfej aromával. Honnan a csudából jöhet? Kideríteném, de mivel már este van, sokat nem lehet látni az étterem környezetérõl, de valahonnan a kerthelyiséget övezõ fal másik oldaláról, és ott legalább egy többnapos vízihulla van, nem kétséges de valószínûleg több is. Zsombor aszongya: no, akkor õ most egy picikét hányik, de lebeszélem, mert itt a nyílt színen mégsem kéne, a klotyó környékén pedig még töményebb az ájer (ha ez egyáltalán fokozható) –amikor az elõbb arra jártam, és is közel voltam hozzá hogy mellédobjak valamit, úgysem számított volna. Amúgy: jó étvágyat, mert ami tény, az tény, valóban jól fõznek, vonatkoztassunk el. Tolunk rá egy whiskyt meg sört is párat, és a szellõ is abbahagyja, így szag sincs már. Vagy megjött a hullaszállító. És továbbra is nyerek a kockán.

És a sör is jó továbbra is, csak arra kell nagyon odafigyelni, hogy nem szabad keveset inni belõle. Nos, erre mi figyelünk, meg egy-két whisky betét is beágyaz a hangulatnak, így elég jókedvûen ballagunk haza (mint a Hajtás Pajtás: háztól-házig, a GH-ban pedig: bútortól-bútorig –én pedig -bizonyára a nem kielégítõ látási viszonyok mián- meg is botolok néha, Zsombor nagy örömére. Nem is neheztelek, csak azt mondom neki, ami ki van írva Sahy város –Ipolyság- vasútállomásán a falra: „Nem ez a vicces, hanem ami a nadrágodban van”).

A GH elõtt szobrozó riksás már ismerõsként üdvözöl, naponta lát minket és most felfigyel a befolyásoló körülményekre is mert azt mondja, kiváló angolsággal, szépen tagoltan: „Beer– Go-Sleep”. És ebben neki igaza is van. A GH-ban a légkondit 25 fokra és alapjáratú szélerõsségre kalibráljuk gyorsan, és annál is gyorsabban megejtünk egy gyûszûnyi sört még, csak hogy levigye azt a csöppnyi altató Unicumot és Zsombor már szunnyad is. Nekem még eszembe jut, hogy ilyen transzcendeshez közeli esetekben esetleg meg lehetne látni a csakráját, vagy az auráját, ami például színes -legalább is azok szerint, akik részt vettek olyan tanfolyamokon ahol napi százerer plusz áfá-ért (párnát és takarót mindenki hozzon magával!) meg lehet látni akár a Pilis hegyégnek is az õscsakráját-, de én most csak a Zsombornak a takaró alól kilógó lábafejét látom, azt is elég színszegényen, meg ahogy így elnézem, a lenyírt feje remekül harmonizál az ágy fejtámlájára faragott lótuszokkal. Írok még néhány dolgot a jegyzetfüzetembe, biztos valami rettentõ lényegeset, de sajnos olvashatatlan.

október 31 vasárnap

A reggelinél az angolok eltûntek, de új vendégek érkeztét regisztrálhatjuk: idõsebb francia házaspár, húsz év körüli, élõsúlyban is kiadós, ábrándos tekintetû lányukkal -ez az információ a továbbiakban nem lesz meghatározóan sorsfordító, lévén többet ne látjuk õket. De az már fontos, legalább is rövid rávon, hogy a pincér fiú az én csészémet csak félig önti teával, Zsomborét pedig csurdoltig, ennek minden hátulütõjével. Ennek kapcsán egy kis téma generálódik Zsombor és köztem, mármint hogy az illendõség megengedi-e azt, hogy kanalacskánmmal csörömpöljek-e plusz teáért: szerintem inkább, mintsem bénán kilötykölni (ahogy õ), aztán pedig kiszürcsölni a kilötykölõdött löttyöt az alátét tányérkából, félszemmel azt lesve, ki látja –ilyenkor persze a nadrágra is kerül pár cseppecske –ugye-ugye?- méghozzá eléggé félreérthetõ helyre, mintha, most aztán dörzsölheted a szalvétával, illemtudós. Minden esetre nagy elõnye ennek az éghajlatnak, hogy gyorsan szárad a folt és az illemtan mint olyan, nem forszírozódik tovább témaként.

A franciák hamarább végeznek mint mi, a leányzó is feláll, bájosan ránk mosolyog majd cicásan nyújtózik egyet mint akit még visszavár az ágy, ujjatlan ruhája felcsúszik a piskóta térdecskéje fölé, husi karocskája is elég gusztusos fõként így, két hét szerzetesi magányunk után, ami oxidálja olykor a legacélosabb férfijellemet is. Legalább is én így vélem, de Zsombor csak fintorog: nem szereti reggelire a zsírosat. Pedig itt még a csomagolás is felhasználóbarát.

Mi is kivonulunk, Zsombor elõttem délcegeskedik és lám, van is mire: míg a nadrágján elõl ott van még a félreérthetõ teafolt, hátul egy tetszetõs vörös paca arról tanúskodik, hogy nagy ügyesen beleült valahol egy kiköpött bételbe. (Vagy direktli hárított egy originál csulát, közvetlenül a sercintést követõen és még a földet érés elõtt: mondhatnám még a ballisztikus röppálya során, mielõtt még a detonáció bekövetkezett volna). Az biztos, remekül mutat a világos színû nadrágján, igazán ízléses színkombináció.

Az ezekbõl eredõ tisztogató hadmûveletek következtében csak negyed tízkor tudunk indulni a mai napi program teljesítésére, Pyin U Lwin városába. Süt a nap de van néhány felhõ is, ami se pró se kontra: mert így is nagyon meleg van már. Win is már kiállt a GH elé a kocsival, és elég szép számú közönség nézi, amint nyitogatja az ajtót elõttünk –errõl nem akar leszokni és a nézõközönség sem akad fent rajta, de nekünk elég kínos. Amikor hajtunk kifelé a városból, Win közli, hogy már neki is feltûnt, de most a nézõközönség is megerõsítette neki –mint kiderült, pontosan ennek eldöntésére gyûltek össze ily szép számban-, hogy én teljesen úgy nézek ki, mint Shean Connery, és ebben õk szakértõk, mivel Indiana Jones itt rendszeres látnivaló. Erre most mit mondjak: hát igen.

Ma Zsombor szeretne elõl ülni: eddig nem szólt, hogy lenne ilyen igénye, hát majd meglátjuk, milyen érzés ezeken az utakon elõl ülni a kocsiban, csak tessék. A Pyin U Lwin felé vezetõ út is elég gyenge minõségû, töredezett aszfalt, mély lukak, girbegurbán kanyarog és alig egy oda-vissza sávos szélességû. Mandalayban és a környékén az elmúlt napokban némileg kicsit jobb utakkal találkoztunk, de most újra a megszokott színvonal: ahogy próbálom a naplómat írni, szinte lehetetlen, úgy dobál a kocsi.

Ahogy ritkábbá válnak a házak, és kezdõdik a viskók sora ez azt jelenti, hogy elértük a város szélét és igen: megjelennek a szemétdombok is az út két oldalán, pozitívan fogalmazva, elképesztõ mértékû szemétmennyiség óvja a külsõ hatásoktól a termõtalajt.
Ezekrõl is írtam már, de olyan orrfacsaró a bûzük, hogy lehetetlen nem észrevenni és nagyon a tegnapi étteremi fíling. Az idekerülésük okát találgatom, mennyire lehet legális –mármint hogy nincs normális szeméttelepe Mandalaynak, és nincs más megoldás-, mert nem egybefüggõ hegyláncot képez ez a hulladék-vonulat, hanem alkalmi dombocskákat, hegyecskéket, ahogy leborítanak egy teherautónyit: néhol semmi, aztán utána pedig magas hegyekben áll a szemét, és bennük a viskó-lakosság kutat értékek után. Értékek? Mik lehetnek itt? Ebben a szegény országban, ugyan mit dobnak ki a szemétre? Mindenesetre mezítlábas kisgyerekek és felnõttek egyaránt válogatnak: a gyerekek, mintegy napi játékként, hancúrozva a redeván, a felnõttek pedig komolyan, felelõsséggel, zacskókba gyûjtve a félrohadt ételmaradékokat, zöldségleveleket, ki tudja, mit még. Win nem megy gyorsan, lehet látni, hogy ez itt napi élet –ha tehát beszélünk szegénységrõl, akkor ez az.

Kelet felé haladunk, egy fél óra múlva itt is autópálya kapuhoz érünk, szokásos rend szerint: elõtte-utána semmi normális út, csak a gyönyörûséges kapu, több sávos áthajtási lehetõséggel, pénzszedõ fülkékkel, sorompóval, jelzõlámpával: ahogy egy ilyennek ki kell néznie. Persze a sorompó nincs leengedve, a lámpák nem mûködnek, a fülkékbe pedig senki sem lesz marha beülni ebben a melegben, de pénz szedés az van, de ez a szokásos útdíj, nem is lehetne más, mert autópályának nyoma sincs. (Nagy szerencséje ennek az országnak, hogy nem volt olyan attraktív fantáziájú sportminisztere mint nekünk, mert akkor a sztrádakapuk mellett stadion beléptetõ rendszerek is lennének felállítva; azokhoz sem kellett stadion.) Nem sokkal késõbb katonai ellenõrzõ pont miatt állunk meg, de nem vacakolnak, mivel Win nagy tiszteletteljesen magyarázza a szemlátomást, mármint hogy fehéreket szállít.

Az út kanyarogva kapaszkodik fel a hegyekbe, mert Pyin U Lwin nagyjából 1100 méter magasan van, védõkorlátok meg ilyesmik továbbra sincsenek, de környezete különlegesen szép, ilyen jellegû vidéken még nem is jártunk: hatalmas, sárga, piros, fehér virágokkal teli bokrok, és nemcsak virágok, hanem olyan színes levelek, mint a Mikulás virágon vannak –ennyit értek a növényekhez. Egy és negyed óra múlva megérkezünk egy kis faluba, a Pyin U Lwin elõtt 8 km-re levõ Anisakan-ba, mi arra utal, hogy valamivel jobb minõségû volt ez az útszakasz, mint az átlagos, mert kb. 60 km-t tettünk meg és ezt nem szoktuk ilyen rövid idõ alatt. Csak megjegyzem: lehetett volna vonttal is jönni Pyin U Lwin, biztos nagy élmény lehet, hogy ide felkapaszkodik, mivel ezt a távot Mandalayból a menetrend szerint 3 és fél óra alatt kell megtennie, de ez nagyon optimista elõirányzat, mert ha a valóságban 5 óra alatt megteszi, övé a kék szalag. Rááldoznánk mi szívesen ezt az idõt, mert baromi jó volna ezeken a vonatokon zötykölõdni, és ha lenne két hónapunk Myanmarra, eszembe sem jutna autókázni –bár az sem semmi élmény, mint megtapasztaltuk.

Még nem megyünk be a városba, hanem elõtte Anisakan falunál elfordulunk, mivel van itt egy vízesés -Pyin U Lwin környékén több is van-, és azt meg szeretnénk nézni. Az LP szerint másfél kilométert kell mennie egy „dirty road”-on: ez igaz, de hát ez a dirty errefelé annyira általános, hogy miért éppen most hangsúlyozza ki az LP, nem tudni. Szóval feldöcögünk egy magaslatra, ahonnan gyalog le lehet sétálni, úgy fél-háromnegyed óra alatt a vízesés aljához –azt mondják. Kimegyünk a magaslat szélére, szembe velünk egy meredek szakadék túloldalán, a sûrû növényzet közül kibukkanva majd a sziklák és a fák között újra eltûnve ott zuhog a vízesés. Ez nem egy egybefüggõ vízesés, hanem inkább meredeken zuhogó patak, ami több helyen is megtörik és ebbõl lesznek a vízesések. Az aljára kéne lemenni, ami nem egy aprócska kis szintkülönbség, kétszáz-kétszázötven méter ránézésre is megvan, már ami látszik belõle, mert teljesen le nem lehet lelátni, mert eltakarja a növényzet. Az LP háromnegyed órás utat ír lefelé: nem ok nélkül tart ilyen sokáig a túra, de azért gyerünk.

Win nem jön velünk de két helyi asszony hozzánk csatlakozik, hiába mondjuk, hogy nem kell vezetõ, letalálunk szépen a csapáson, de Win azt mondja, hogy ezek ingyen és nagyon nagy örömmel mászkálnak velünk és azért van a hátukon puttony, mert abban hûtött italok vannak és ha veszünk tõlük, az nekik bõven elég. Rendben, a hûtött italok mindig jól jönnek, ezek fogyasztásában a neveltetésünk nem akadályoz meg, így aztán jöhetnek a nõk.

Nekilátunk ereszkedni. A csapás eléggé a zergéknek van kitalálva, oda kell figyelni a lábunk elé, mert erõsen sziklás, köves és meglehetõsen meredek is: ha valaki jött már le a Magas Tátrában az Enciánról Lomnicra, nagyjából elképzelheti, csak ott általában nincs ilyen rohadt meleg. Tehát nem egy sziklamászó kategória, de nem is a János hegyi sétaút. Mellettünk néha fölénk magasodva kitûnik a bozótosból a teljesen merõlegesen kopár sziklafal: még növényzet sem bír rajta megkapaszkodni maradni, annyira meredek. Néhány méteres lazább kivételtõl eltekintve az út sem sokkal enyhébb lejtésû.

És közben dõl az emberrõl az izzadtság, pedig csak lefelé megyünk, mert amúgy is tûz a nap, körben pedig a sûrû, dzsungeles erdõ, ami ontja a meleget és a párát, néha kisebb vízesések zuhogásának hangja hallatszik mellettünk, de látni csak néha lehet, mert különben eltakarja a növényzet. Az utat szerencsére nem borítja be teljesen a gaz, így pókokba sem akadunk bele, mivel azok csak oldalt gubbasztanak a levelek, meg a sok színes virág között: a kb. 10 – 15 cm hosszú lábaikhoz képest viszonylag kis testük van de nem feltétlenül muszály õket akkor sem megsimogatni. Mert errefelé is áll az alapigazság, hogy ne simogass meg semmit, aminek kettõnél több, vagy kevesebb lába van. Ennek jegyében csak óvatosan kapaszkodunk sziklákba is, hátha valami kerge kígyó ott üldögél egy nedves üregben.

Megyünk lefelé szépen, de sejtésünk sincs, meddig, mivel az erdõ annyira körülvesz, hogy a végcél egyáltalán nem látható: megyünk, aztán talán egyszer majd csak vége lesz ami onnan lesz felismerhetõ, hogy nem ereszkedik lejjebb a csapás és ott lesz egy sztupa is (mi más?), meg persze a vízesés alja.

Jó fél órája ereszkedünk már és egyre jobban kezdek azon morfondírozni, hogy ha egyszer lementünk, akkor fel is kell jönni nagy valószínûség szerint és így is dög a meleg, mi lesz itt felfelé menet? És ekkor megváltásként egy helyi fiatalokból álló társaság jön szembe. Rajtunk póló, rövidnadrág és több liter izzadtság, rajtuk hosszú nadrág, hosszú újjú ing és van akin még pluszba dzseki is! Atyaisten. Kérdezzük, hogy meszi-e még a messzi, hát azt mondják, hogy innen még 20 perc, gondolom az õ tempójukkal. Zsombor kettõt se szól erre, gyorsan csinál hátraarcot és szó nélkül indul visszafelé és én is azonnal blokkolok: egy métert sem ezek után lefelé, majd inkább mégegyszer megnézzük a vízesést fölülrõl. A helyiek nevetnek, és egy percen belül már nem is látjuk õket, eltûntek a felfelé vezetõ meredeken.

Mi is követjük õket, bár a kísérõ nõk próbálnak minket kapacitálni, hogy menjünk csak lefele, de ebben a melegben ez pont elég volt. Mikor Thaiföldön, Chiang Mai környékén mászkáltunk a hegyekben 3 napot, ott is mentünk fel-le, meg izzadtunk is rendesen, de az más volt, ott volt egy cél, a hegyi törzsek faluja és onnan pedig tovább mentünk, nem pedig ugyanazon az úton vissza –lényeges érzésbeli különbség. A nõk nagyokat viháncolva, egymásnak –gondolom- humoros beszólásokat kiabálva követnek minket, sõt ez egyik mögöttem menve, hátán a batyuval van még képe elõkapni egy legyezõt is, és hátulról legyezgetni. De ezt már nem hagyom, bár nem egy rossz érzés ez a hûsítés, de elég nagy blama. Mázli, hogy éppen nem jön szembe semmi haver vagy kollega, mert még elhíreszteli és oda a vasember imázs.

Nem volt sokkal hosszabb idõ a feljutás, mint volt a lejutás: felfelé csak mászni, meg emelkedõn kellett menni, lefelé meg jobban kellett vigyázni, hová lépünk sziklák között, de az biztos, hogy felfelé sokkal izzasztóbb volt. Kép is készül, amint csurog az arcunkról az izzadtság és ebben a párás melegben még pólóban sem igen szárad az ember. Ilyenkor az a módszer, hogy le a pólót és akármilyen nedves is, ahogy lehet, megtörölközni vele, aztán meg kitenni száradni a napra, a szélbe és akkor pár perc múlva van egy kopogós csontszárazra és kõkeményre szikkad a pólónk, mint Iván Botraszarik szovjet közkatona két hónapos kapcája. (És nem is sokkal jobb illatú.)

Ezalatt mi szárítkozunk, félmeztelenül. Itt különben még a férfiak sem nagyon mászkálnak félmeztelenül (a nõk pedig egyáltalán nem…), így kissé el kellett vonulnunk, a mert a helyiek, fõként a nõk elég feltûnõen bambultak minket: fehér ember, hiányos ruházattal biztos nagy élmény lehet. A kísérõ nõktõl vettünk egy-egy colát –valamennyire tényleg hûvös volt- és mivel a különben 300 kyat/darab-os (0,3 dollár) árat felkerekítettük 1000 kyat-ra (1 dollár), nagyon meg vannak elégedve. Pár fotó, be a kocsiba és megyünk tovább Pyin U Lwin-ba. Jót kirándultunk, fárasztó volt, de ezek a párás, sûrû erdõk eléggé bejönnek. Megérte.

Pyin U Lwin történetérõl annyit érdemes tudni, amennyi legfõképpen a külalakján amúgy is látszik: a britek kedvenc üdülõhelye volt. Ez az épületeiken meg is látszik, meg nem ok nélkül van itt egy 18-as golfpálya, meg botanikus kert. Pyin U Lwin a gyarmati idõkben egy itt idõzõ May nevû brit ezredesrõl elvezve Maymyo névre hallgatott és ezt a felírást sok helyen lehet is látni a városkában: éttermen, bolton, lovaskocsin –ezekrõl még külön írok. Amúgy ez a hely a britek elõtt egy nudli falu volt, de a gyarmati idõkben itt állomásoztattak 5.000 nepáli és 10.000 katonát, meg persze magunk az angolok is szívesen idõztek erre: ha Mandalaynak jobb a klímája, mint közép és dél Myanmarnak (jobb), akkor akár Kalaw, akár Pyin U Lwin még Mandalaynál is jobb. Jelenleg is vagy 5000 katolikus lakik itt. A városkában jelenleg a fõ megélhetést az jelenti, hogy a nõk pulóvereket kötögetnek, míg a férfiak a kávézókban lógnak –így az LP. Igazából mi csak átmentünk rajta, mivel kötögetõ nõket nézegetni nem találtuk annyira érdekesnek (nem is beszélve a kávézókban lebzselõ pasikról), az épületek pedig így is láthatóak.

Fõként a fõ utcán végigmenve lehet találkozni a kolonialista építészet maradványaival, a gyarmati stílusú tornácos házakkal, az óratoronnyal, a 100 éves keresztény templommal (meg egy másik katolikussal, ami nem 100 éves) és a konflisokkal. Mert ilyen konflisok sehol sincsenek szerintem, csak itt. Ennek az egyfogatú járgánynak a zárt kasznija agyoncifrázott, színpompásan kifestett igazi négykerekû hintó, bármelyik történelmi filmbõl, persze elsõsorban a turistáknak, de mivel ezek nincsenek olyan sokan, a helyieknek is. Tök jól néznek ki.

A város mellett jó nagy katonai laktanyai is van, elõtte szoborcsoporttal, ami tipikus szocialista ihletésû és helyi hõsöket ábrázol, akik éppen nagyon kardoznak meg mutatnak elõre, hogy elõre!

Itt találkoztam és sikeresen videóra is vettem egy nõi rendõrt: öltözete fehér blúz, sötét szoknyája térd körül végzõdött, girbegurba lábacskáit lábszárközépig érõ fekete, fénylõ gumicsizmába bújtatva hadonászott egy gumibottal, igen mérgesen terelgetve a szinte nulla forgalmat. Ez a gumicsizma meg a szoknya együtt nem is kissé volt erotikus -de csakis az ínyenceknek: milyen lehet, ha csak a gumicsizma van rajta?- vetõtik fel azonnal kérdés.

A város túlsó végén van egy másik vízesés, a Pwe Kauk. Itt már nem kell mászni, mert egészen oda lehet menni kocsival a közepes nagyságú patakhoz, ami néhány, alig pár méter magas zubogóval vízesést képez. Ez a vízesés a helyieknek egyik kedvenc kiránduló helyük, így jó sokan vannak a parton is, meg a vízben is: a legfeljebb félméteres vízmélységben nagy autóbelsõkbe kapaszkodva visonganak. A patakon Alízke meseországából idekínlódott, tiritarkára kifestett hidacska ível át –meglehetõsen lehangoló giccs. Amikor távolabbról megláttuk ezt az egészet nemigazából volt kedvünk hozzá, de ha már Win elhozott eddig, nézzük meg közelebbrõl. Igen ám, de van belépõ is: kettõnkre talán 1 dollár –hát még ezt is megengedhetjük magunknak, bár semmi értelme sincs.

Odaadom a pénzt Win-nek, õ meg a szedõnek, erre a katona –mert katona a beszedõ, meg az õr is egyben- mutogat a kamerára, meg a fényképezõgépre, hogy még azokért is fizessünk, vagy hagyjuk ott nála. Na, ez kiverte a biztosítékot, hasonlón ahogy a Mandalay hegyi fotós belépõ. Ami sok az sok, ne nézzük egymást hülyének, és ahogy tanult barátom mondotta volt: na nehogy má’ egy fingra varrjunk gombot! Azért fizessek, hogy egy nudli parkban rözsgõ helyieket nézegessek? Ennek a katonának agyára ment a fõtt rizs. Jó –mondom Win-nek, nekünk ennyi távolról is elég volt, vissza a pénzemet és be se lépünk az õrbódéval és sorompóval határolt parkolónak kinevezett sáros placcra –nem érdekel sem a hatalmas vízlépcsõ, sem az autógumis feredõzõk. De a katona már zsebre vágta a belépõt, és nem akart lemondani róla így inkább eltekintett a fotós jegy megvételétõl. Kár, mert a hely nem ért meg egy dollárt sem, de ha már így kiverekedtük magunknak, készül néhány snitt és fotó is, legalább örökre megmarad, mekkora egy nudli. Ellenben a környéken gyönyörû rizsföldek vannak, rajtuk bambuszviskókkal, amik remek fotótémák és le is fényképezõdnek –de ez már a fizetõs területen kívül van és annyira mégsem jó, hogy csak ezért ide eljöjjön bárki is.

Van még Pyin U Lwin környékén egy kíniaiak által épített paya is, mint különleges látnivaló. Pontosan úgy néz ki, mint egy olyan paya, amit a kínaiak építettek: nagy és csiricsáré: az LP finoman így fogalmaz: colorfull. Az.

A mai napi program szerint megyünk tovább kelet felé, hogy megnézhessem azt, amikre nagyon vártam: Myanmar leghosszabb vasúti hídját, a Gokteik hidat, egy vasszerkezeteken álló viaduktot, ami nagyjából 60 km-re van innen. A hidat láttam már fényképen: elképesztõ. Ezüstszínûre festett vasszerkezeten áll, éppen csak olyan széles, hogy egy vonat elférjen rajta, enyhe ívben fordul, alatta mély szakadék és sötétzöld dzsungel: nagyon látni kell. Több, mint 100 éves ez is, britek építették és akkoriban ez volt a második leghosszabb vasúti híd a világon –egy építészeti remekmû. Legjobb lett volna vonattal átmenni rajta, de hát ez kimaradt, ráadásul valami katonai cucc is van a környékén így azt írják az utazók, hogy a híd elõtt katonák szállnak fel a vonatra, és nézik külföldieket, nehogy fényképezés legyen belõle –de mégiscsak van, mert az általam az interneten látott kép is elkészült valahogy, méghozzá a vonatról van fotózva.

(„Csak nehogy fotózás legyen belõle” –úgy látszik, ez itt a katonai szlogen, mert a fotografiálás ingatja meg a rendszert, bizonyára. Eszembe jut, hogy a mikor a Jaákov jegyben járt a Zálival, már nagyon akartak valami elõleget egymásból, legalább egy kicsi táncikálást, így hát Jaákov el is ment a rabbihoz, hogy megkérdezze, szabad-e házasság elõtt táncolni. Nézi a rabbi a Tórát: „Nem lehet, mert a házasság elõtti táncolást tiltja a Tóra!”! Jaákov búsan hazamegy, de a Záli csak nyúzza tovább az ötleteivel, így hát Jaákov újra elballag a rabbihoz és nagy szégyenkezve megkérdezi, szabad-e a házasság elõtt valami kis szex legalább, ha máshogy nem hát turul. Nézi a rabbi a Tórát, lapozza, nyálazza, de abban semmi tiltás sincs a hátulról való örömszerzésnek, mondja is hogy mehet, nem tiltja a Tóra. Jaákov erre belelkesül, talán lehetne elölrõl is? Lapozgat tovább de hát a Tóra azt sem tiltja –mondja is a rabbi, hogy annak sincs semmi akadálya. Jaákov már teljesen be van indulva, és lehetne-e állva is netán? „Na nem!” –a rabbi elkomorul- „Állva, na azt már nem! Abból elõbb-utóbb táncolás lesz!”)

Táncolás ugyan nem lesz, de fotó az igen, mert Win azt mondja, hogy odamegyünk autóval és õ tud egy helyet, ahonnan le is lehet fényképezni, de gyalogolni arrafelé nem túl jó, mert aknák is vannak telepítve, az LP is azt írja, hogy csak óvatosan. (Hogy miként lehet egy aknamezõn óvatosan menni, arra nézve nincs javaslata. Talán, ha valakit udvariasan elõre engedünk.) De a dologból mégsem lesz semmi sem, mert amikor mondom Zsombornak, hogy most együnk egyet, aztán gyerünk tovább hidat nézni, erre azt mondja a fiú, hogy õ pocsékul van a gyomrával, legszívesebben fordulna vissza és enni sincs így kedve, majd talán Mandlayban, mondja õ. Kruczifix! –mondom erre én, az ónémet mûveltségemmel, abszolút gót betükkel, de a fiú elég romosan fest, -elsõ ránézésre elég pocsék a helyzet és másodikra sem sokkal jobb- hát itt mese nincs, forduljunk. Zsombor azt mondja még, hogy ugyan õ akart eddig elõl ülni, de most cseréljünk, mert a gyomra, és szóljak Win-nek is, hogy egy kicsit mérsékelje magát: egy óra vagy másfél hazáig, most már úgyis mindegy, nyugiba nyomja, ne siessen.

Elindulunk vissza, mondom Win-enk, hogy max 60 km legyen, integet is hogy megérti, de ahogy kicsit is javul az út állapota, már nyomja is 80-ra. Picit várok, de már érzem Zsombor szemrehányó tekintetét a tarkómon, hadonászok Win-nek, hogy lassabban, de erre satufék, megáll, mint parancsolat. És néz rám szépen, nagyjából úgy mint a Gyurcsány szokott, azzal a bájos félrefordított fejtartással, amivel a kacsa az eget kémleli, lesz-e esõ. „Nem” -mondom én szép szelíden-, csak azt akartam, hogy lassabban hajcsál, mert Zsombor nincs jól és amúgy is: ezeken az utakon még 30-cal menni is kockázatos. Azt nem teszem hozzá, hogy fõként ezzel a jármûvel, mert minek bántsam meg szegényt; emlékszem még a közelmúltra: „A Trabant sportos jármû, de ez ne csábítson felelõtlen száguldozásra” (Trabant kézikönyv)

Felfogja, így aztán szép nyugiban, úgy fél három körül érünk be Mandalayba, de Win nem a GH felé fordul, hanem megáll egy ismeretlen ház elõtt. Mi van? –kérdezem. Itt lakik egy orvos –így õ- gyerünk be a Zsomborral. Hát ilyen ez a pasi, eszméletlen odafigyelõs! De Zsombor közli, hogy köszi, nem kell orvos, majd csak jobban lesz, így inkább haza hajtunk, megköszönjük Win-nek a figyelmességét, meg az egész napos fuvart és az eléggé sápadt Zsomborral felmegyünk a szobába.

„Most mi legyen? Nézzünk neked Reasec-et, meg kekszet?” -kérdezem én mély részvéttel. „Dehogy!” mondja Zsombor, és fejébe csapja sapkáját: „söröt és kajáldát!” Atyaisten, ezt a gyereket tán fejbevágták? „Nincs egy nagy kõ a sapkádban véletlenül?” –érdeklõdék én nagy fokú jóindulattal, mert ilyen esetekben a durva szó csak árt a betegnek, aki az elõbb még ott haldoklott a hátsó ülésen és most már teljesen félrebeszél.

Hát bevallja a fiú, hogy a gyomra tényleg nem volt jól, de nem kajától, hanem az izgalomtól lett rosszul és görcsölt: ugyebár ma délelõtt õ ült elõl és tisztára kikészítették az utak, a kanyarok, a korlát nélküli szakadékok és a Win vezetési stílusa és csak azt várta, hogy végre kiszállhasson a kocsiból. Azért ült visszafelé hátra, mert ott legalább be merte csukni szemét –vallja be-, és egész úton imádkozott a Jóistenhez. (Lám, amit én, mint az apja elmulasztottam megadni neki vallásos nevelésben és ím, az élet hogy megtanítja gyorsan!) Ízi rájder, öcsém, ízi rájder! De most már jól van a fiú, és többet soha nem ül elõre, és én már úgyis megszoktam, na de most már mi lesz azzal a sörrel?

Pedig ez az út még egészen jó volt a kalaw-ihoz képest! Bár ez nem minden esetben jó dolog: mert egy simább úton jobban lehet nyomni a gépet, és ugyan Win nem ment 70 –80 fölé, de nem gyõzöm hangsúlyozni, hogy ezzel a mûszaki állapottal, a tükörgumikkal és a jobbfelé elferdült, csálén álló kormánnyal ez még mindig az orosz rulett címû társasjáték kockázatát hordozza. De nem féltem, Win majd tesz róla, hogy egy úton heverõ szikladaraboktól kapjon egy másik pofont balról is a kormányszerkezet, hogy helyreigazodjon szépen a rend. Repárácijá áutómobíliá. De akkor is: a Win pompás sofõr, szolgálatkészsége felülmúlhatatlan és az, hogy 15 éves kora óta vezet autót és még él, azt bizonyítja, hogy tud! Mi látunk rémeket.

A tegnap esti étterembe megyünk ebédelni, bízva abban, hogy az ételek minõsége változatlan, a hullaszag pedig már a múlté. Az elsõ várokozásunk bejött, a második kevésbé, de most kedvezõbb a széljárás, és mikor leülünk és rendelünk még semmi- csak ezt követõen. Nagyobb zûr az, hogy a kaja megérkeztével több légiónyi légy is letelepedik az asztalunkhoz, pedig erre számítva, minden egyes tálat külön letakarva hoz ki a pincér, így a legyek csak a szánkra, az orrunkra az arcunkra és az éppen fogyasztás alatt levõ ételeinkre szállnak de gyakorlatilag olyan mennyiségben, hogy míg az egyik kezünkben a villa és eszünk, a másikkal folyamatosan legyezni kell, méghozzá dinamikusan és így is csak részeredményeket könyvelhetünk el. És ha egy pillanatnyi szünetet tartunk, a legyek máris boldogan mászkálnak a lábacskáikkal a kajákon, meg néha még szájunk szélére telepedni is megpróbálkoznak -ha ezt túléljük fertõzés nélkül, mert isten tudja, honnan jöttek… A kezdet kezdetén még arra gondoltunk, hogy pár perces munkával agyonverjük az egész bandát és aztán nyugodtan eszünk, de ez hiú ábránd maradt, fel is adtuk.

A légymennyiségrõl legyen annyi tájékoztató adat, hogy mivel az asztal kockás (négyzetrácsos sõt: négyzethálós) mintával van díszítve, így könnyen megszámolható a légymennyiség: egy kb. 20 x 20 cm-es négyzetben nagyjából 15 db nyugalmi helyzetben levõ egyed pihen, nem vicc, elég rémes. Az erõviszonyokat felfogva sokat nem zavarunk rajtuk; ha feléjük csapunk csak növeljük a komfortérzetüket mert kicsit hûsölnek legalább a felkavart levegõben, de szívinfarktust nem kapnak és célzott támadásokat már nem is indítunk ellenük, ha másért nem, hát azért, mert egy NATO tagország fõként tartózkodjon az erõszak alkalmazásától.

De az étel (gyömbéres húsgolyók Zsombornak, édes-savanyú zöldség nekem, mindkettõ mellé rizs) eszméletlen jó, de most már ide többet (sajnos) nem jövünk, mert hiába a lelkes kiszolgálás, hiába jók az ételek, a sörök pedig hidegek, mert vagy büdös van de nagyon, vagy sok légy van de nagyon, és mivel jelen esetben mind a kettõ együtt van, éspedig nagyon, talán nem tûnünk finnyásnak ha ezt a továbbiakban nem erõltetjük. Holnap reggel meg amúgyis megyünk tovább, észak-nyugat felé, Monyva városába. Különben az éttermet mindenképen javaslom: mire ezek a sorok megjelennek, csak elmúlik a büdös meg a légy: nem hiszem, hogy folyamatosan tudnak rendelkezésre tartani néhány darab többhetes vízihullát.

(Csak megjegyzem: nem lett semmi bajunk. Amúgy, ha az ember betartja az alapvetõ étkezési szabályokat, amelynek lényege minden ételre: vagy hámozd meg, vagy fõzd/süsd meg vagy dobd el, és levest pedig csak ott, ahol már rendesen forr egy ideje a víz, nem most öntötték fel, és baj nem lehet. Egyszer jött rám csak émelygés, az is Jordániában, az alatt a fél nap alatt amit Aqabában töltöttem: jöttem hazafelé egy jó kis arab étterembõl, egy fantasztikus manszaf (fõtt birka, joghurtos lében, kurva jó!) elfogyasztás után, hát nem ott negédeskedik egy kávéházi teraszon a Dobos Attila volt fogorvos és volt táncdalénekes, jelenleg a Nemzetõr kiadója, és egy meglehetõsen érdekes kinézetû hölgy kezét nyalja éppen, bõ nyállal, miközben azok megnyerõen vizenyõs szemei kocsányokon –én aztán bírom a megpróbáltatásokat, jöhet velem szembe mosolyogva a Lendvay Ildikó meg a Demeter Ervin együtt, nem vetem magamat a villamos alá, de akkor bizony elindult felfelé a manszaf, sebesen. A pasit azóta már láttam itthon beszélni a TV-ben és szerintem az elmeállapota olyan súlyos fokozatba ért el, hogy csak gyors orvosi beavatkozás segíthet: amputálni kell a fejét.)

De ma még ma van és még délután, így besétálunk a Madalay hegy lábánál levõ payákhoz, amiket már ugyan láttunk, de mégegyszer legalább kívülrõl megnézzük (a belépõ csak egy alkalomra és az adott napra érvényes). És tart még ma is a fesztivál, nézelõdjünk. Ez a nézelõdés alkalmas olcsó népszerûség hajhászásra, mert mindenki ráér bambulni és ezért teliszájjal mosolyog ránk, mint Gyurcsányra a nyugdíjasok, csak éppen nem akarnak megcsókolni –de mi nem is vagyunk annyira szépek, meg annyira milliárdosok sem. Mert azért lássuk be: mindkét körülmény édessé tehet egy csókot és kívánatossá egy megcsókolandó személyt -bár azért vannak határok!

Vasárnap van, tehát áll még a vásár, de a népesség már legyengült a nagy fiesztázásban, így viszonylag kevesen vannak. Nyugodtan lehet mászkálni és ez így marad még akkor is, amikor kezd már esteledni. Lõdörgünk vagy két órát, minden cél nélkül. Ugyan üzemelnek még a tûzhelyek, szállnak a füstök is de a hosszú asztalok mellett már üresen sorakoznak székecskék, nincs sorbaállás a süteményárus lányoknál, közönségre vár a kõrhinta: harmadnapra már kifulladt a nagy buli –nem csodálom, de van valami lehangoló ebben, mint egy szeptemberi nap, a szezon után, a Balatonon, bár itt a hõmérséklet egyáltalán nem akar lefelé menni, sõt a füstök miatt még párásabbnak, fülledtebbnek lehet érezni. Aminek a kezelésére pedig egy megoldás biztosan kínálkozik, ami pedig a Golden Lion csapszék.

Az ezt követõ egykét órát nem részletezem, bár tudnám. Kockázunk is, sörözünk is, csipegetünk is és közben nyájasan elbeszélgetünk egymással, ahogy ez minékünk szokásunk (Ferencz József óta). Figyeljük az utca gyengülõ életét meg az étterem macskáját is, amint várakozóan néz fölfele és a lámpának nekirepülõ és lehulló lepkéket kapdossa és rágcsálja el jóízûen majd a lábunknál szaladgáló jókora csótányok között tesz rendet. A csótányok látványa Zsombor szívének már korábbi útjainkon sem voltak kedvesek, pedig ezek igazán szép, 4 – 7 centis példányok, plussz bajusz, ezért haladéktalanul haza akar menni, bár ezek senkit sem zavarnak, csak fel kell húzni a lábunkat a székre és kész, de ha valakiben dolgozik az õsi vadászösztön, nyugodtan tiporhatja –a szó szoros értelmében- a szegény csótányok jogait.

Na, mindegy. Win vezetését túlélte a fiú, a hullaszagban sem hányta el magát, a millió légy nem volt akkora baj: úgy látszik, mára a csótányok tették hozzá az utolsó cseppet a pohárhoz. Ráadásul éppen kifizettük a cehhet, amikor a macska észrevétlenül az asztal alá sündörög és amikor hozzádörgölõdzik Zsombor lábához, a fiú majd szívinfarktust kap, mert azt hiszi, hogy egy gigant csótány támadta be –de a macska is megjegyzi magának ezt a napot mert kapásból egy marha nagy rúgásban részesül, pusztán e fatális félreértés okán. Címünk hátrahagyása nélkül távozunk.

A GH-ban is sörözgetünk meg kockázunk is egyet, és mellékesen számolgatjuk az új szúnyogcsípéseinket is, amiket a ma délelõtti vízeséses túrázás közben szereztünk be. Ugyan bekenhettük volna magunkat szúnyogriasztó krémmel, volt is nálunk a kishátiban, de napközben nem számítottunk szúnyogra, márpedig volt rendesen, most látjuk csak, mennyire.
De nem vészes a helyzet és különben is, napközben, ebben a tikkasztó párában ki a fene akar még magára kenni szúnyogriasztó zselét is, legfeljebb ha este, amikor nagyobb a szunyogsûrûség és kisebb a forróság. Közös vakaródzással térünk nyugovóra –ez komoly összekovácsoló erõvel bír egy ilyen hosszabb utazás során.

Nov.1. Hétfõ

A tegnapi naphoz annyi még hozzátartozik, hogy nagyon felébredt bennünk a vágy, hogy beszerezzünk egy originál Myanmar Beer reklám hamutartót. Jópofa formája van, rá van írva, hogy Myanmar Beer, meg egy arany bárka, és hát emléknek is jó. Lopjuk el- ez lenne a legegyszerûbb, de egy filléres mûanyag vacak miatt nem kockáztatom Magyarország nemzetközi hírnevét, hát az egyik pincérrel próbálok üzletelni. Hiába mondom neki, hogy kifizetem, azt mondja, hogy õ nem illetékes, hanem a boss. Jó, akkor hívd ide a Hamutartók Legnagyobb Fõnökét –így én, mire a srác úgy eltûnik, hogy többé nyomát sem látom. Az is lehet, hogy a fõnök börtönbe vezette arcátlan ajánlatom tolmácsolása miatt –szegény fiú, úgy járhatott mint az a parasztember, akit az Egri Csillagokban a török arra kényszerített, hogy bevigye a levelét az egri várba, mire Dobó István is adott a pofájára rendesen a szerencsétlennek: vasra verette és a képébe füstölte a levelet. Legközelebb én is így teszek: ha a postás az APEH-tõl hoz levelet: fejbevágom a fikusszal, tanulja meg, hogy ellenséggel nem levelezünk.

(Amúgy ne csodálkozzatok széleskörû olvasottságomon, ez mondhatni természetes; idézném ezügyben Zsombor ágán a lakásunkban gyakran megforduló bûbájos stewardesst (csak a légitársasága fapados, a leány megfelelõen kipárnázott, mondhatni Pullmann), aki álmélkodva jegyezte meg, hogy sok helyen járt már, de olyan családnál még soha, ahol a WC helyiségben elhelyezett unalomûzõ olvasmány is Kundera. Zsombor meg különösen széleskörûen tud meríteni a szerteágazó ismeretek tárházából, mert például egy Ági nevû hölgyismerõse metafizikai pszichoterapeuta iskolába jár –ezt én nem is értettem, pedig sokáig magyarázták, hogy állati trendi és hogy le vagyok maradva és végül –bevallom- annyi tudatosult bennem, hogy ez valami olyan Harry Potter-képzõ.)

A reggelinél az eddigi vendégek eltûntek, de helyettük újabbakkal találkozunk a GH éttermében. Mi már törzsvendégnek számíthatunk és tényleg megérhette a GH-soknak engedményt adni nekünk az árból, mert hiába van vendégmozgás, a szobák fele állandóan üres, mi pedig vagyunk és napi egy beágyazáson kívül más gondot nem okozunk. Most egy német pár üldögél itt (már le sem merem már írni, mert ezek annyira tipikusak, mármint német kinézetben –vajon mi hogy nézhetünk ki mások szemében?). Már végeztek a reggelivel, amikor bejön valamiért sofõrük mire a német lány felkapja azt a banánt, amit ugyan már meg is hámozott és le is tört belõle, de szemlátomást már nem bírta megenni, és a sofõr srác kezébe nyomja. Közben pedig jó hangosan unszolja, hogy egye csak meg, mert vitamin van benne és az nagyon fontos: a szegény gyerek majd elsüllyed, annyira kellemetlenül érzi magát a személyzet elõtt –nem szokás itt így hangoskodni fõként nem szokás maradékokat odaadogatni, fõként nem egy banánt, ami amúgy sem egy nagy érték errefelé és legfõként, ha már csak a szottyasztott fele van meg. Udvariasan megköszönve le is teszi, de a praktikus német lány nem esik kétségbe: ha nem kell a sofõrjének, hát nem baj. Lecsavar egy köteg WC papírt a szalvéta tartóból és akkurátusan elcsomagolja magának azt ványadt, ragadós banánt. Eszem megáll.

Kilenckor indulunk Monyvába, itt hagyjuk Mandlay-t. A szállodás nõtõl, aki érkezésünkkor még nagyon kelletlen volt, most a legjobb barátsággal válunk el. Kifizetjük a szállást, kifizetjük a megivott söröket (teljesen korrektül számoltak el mindent) és rábízzuk képeslapjainkat, hogy adja fel: mint már írtam innen, meg is érkeztek, bár csak hetekkel azután, hogy már mi is haza érkeztünk, de megjöttek, tény. A reggeli órára való tekintettel, meg hogy még alig van 25 fok, Win-en hosszú ujjú ing és dzseki is van, kicsit pumpál a jobb hátsó keréken (eléggé leeresztett –mi lesz itt még késõbb?), megpróbál rábeszélni minket még egy kõfaragó üzemre, de nem hajlunk a szép szóra, gyerünk.

A helyi közlekedésrõl már írtam, most egy kicsit kiegészítem. A „normál” távolsági buszok állapotáról sok új információt nem tudok közölni: egyszer láttunk hármat is az út szélén, üresen, pont úgy néztek ki, mint amikor a filmeken megtalálják a szakadékba esett buszt és a fõ nyomozó boldogan állapítja meg, hogy ugyan ronccsá van törve, de legalább nem égett teljesen szénné, azonosítható a hulla. És tényleg olyan, mint négy otromba keréken álló kaszni, ajtaja nincs, ablaküveg amúgy is minek, a festéke pedig csak néhol. Szóval, amikor megláttam ezt a három buszt, elõször azt hittem, hogy elhagyott roncsok és kiderült, hogy nem, hanem egy buszmegálló.

De ezeken a buszokon kívül vannak valamivel jobb állapotúak is, ezekre az van ráírva, hogy „Express bus”: ezeknek a sebessége ugyanaz, ezeknek is pont úgy utaznak a tetején, ezeknek sincs ajtaja, se ablaküvege, de külalakilag kicsit kevésbé rémes és mûszakilag is kevésbé gyatra. Persze, helyieknek vannak ezek is kitalálva, de ha egy külföldit valami arra késztet, hogy buszozzon hát ezzel szokott, mert így van némi esélye, hogy belátható idõn belül eléri a célállomását –már amennyiben nem zavarja, hogy az ülések közötti távolság a fele nálunk megszokottnak, amin még a helyiek is felhúzott lábbal üldögélnek, pedig az ülés is jóval keskenyebb, mint a nálunk. De ezek a helyiek nagyon tudnak kuporogni. Az a hasonlóság a normál és az express busz között, hogy mindkettõ megáll ahol csak intenek neki, így aztán kötött menetidõrõl beszélni teljesen felesleges. Az LP sem bíztat ilyesmivel.

Most ugyan kihagyjuk ezt az élvezetet, de utaztunk már mi is valami hasonlóval, Laoszban és itt is láttunk két cseh srácot utazni egy ilyen csodán. Onnan tudjuk hogy csehek, hogy az egyik payában pont elõttünk mentek be, és a nyilvántartó könyvben ott volt a beírás és egy nap múlva pedig ott bámultak ki az egyik ilyen expressz busz ablakából.

Monywa felé az út egész elviselhetõ minõségû. Néhol útjelzõ táblák is vannak, hogy melyik város/falu felé van útelágazás jobbra vagy balra, és bármennyire is nagyobb település felé mutat a tábla, az oda vezetõ utak mind földesek és csak azon a fõúton van aszfalt borítás –olyan, amilyen-, amin mi megyünk. A táj kellemes: szavannás részek, elárasztott rizsföldek, pálma ligetek, egy-egy kunyhó, banánfák; az út mellett a helyiek asztalokon árulják a banánt az úton pedig kiszórva szárítják a rizst. Nincs nagy gépkocsi forgalom, nem muszály ezekbe belehajtani és mivel Win-t nem engedem gyorsan menni (ráérünk, alig 100 km a mai táv és ezt simán lenyomjuk, nem kell száguldozni), így a menetszél sem fújja le a rizsszemeket az útról. Úgy 60 – 70 km/óránál korlátozom a sebességet és egy busz le is elõz minket, mire Win teljesen depressziós lesz: ezt a szégyent!

Az idõ kellemesen meleg, nem durva a párásság sem. Az út szélén nagy, festett tabló hirdeti a politikailag helyes igét, rajta értelmes tekintetû tanító tanít (kezében könyv és éppen felnéz), határozott, de mély humánummal átitatott arckifejezésû katona õrködik, puskával a vállán (tekintete a távolba szegezõdik, ahonnan jöhet az ellen, de most aztán emberére talál! –szigorú, de igazságos), egy földmûves férfi és egy nõ kéz a kézben viszi a vékát, és a vékában csak úgy tornyozódik a dús termés (ezek is felfelé néznek: ha van elõttük egy gödör, kurva nagy esés lesz a következõ pillanatban), és mindenki nagyon vidám, beleértve a háttérben rengõ dús kalászokat is, melyek között lágy fuvallat játszik pajkosan (a kalászok között Rákosi elvtárs éppen kaszál, a Viktor hurkát tölt, a Horn Gyula meg az orrát piszkálja de történetesen egyikõjük sem látszik ki a termésbõl mert mindhármukra mondták már, hogy bölcs, meg talán azt is, hogy szép, de az sosem, hogy délceg…). A tabló alatt toprongyos helyiek guggolnak az út szélén melankolikusan, a lábuk közé kapva a longyi-t: vagy buszra várnak, vagy nincs jobb dolguk. Biztos nem ezek voltak a modellek a festményhez.

Van még itt megnézendõ paya, és ez is különleges: a Thanboddhay paya, már közvetlenül Monywa elõtt. Ez paya kinézetileg a híres indonéziai Borobudur templomot utánozza, bár annál kisebb. Minden esetre így elég nagy: elfér benne 7.350 mindenféle ereklye és hasonló szent holmi, és a kisebb-nagyobb ülõ Buddha szobrokból 582.357 darab… Több, mint félmillió! És ez a mennyiség csak a központi épületben van, ami körül 845 darab, pár méter magas kis sztupa is áll még. Amúgy nem túl régi az épület: 1939-ben kezdték építeni, és 1936-ben fejezték be (más helyen 1952-ot írnak befejezésre, de tökmindegy). A paya látványa valóban lenyûgözõ. Ha felnézünk, a sima tetõt helyett a ráépített arany tornyocskák százait látjuk, ha szembe nézünk az épülettel, szinte káprázik a szemünk az agyonzsúfolt és tarkabarka színû díszítések miatt -adnak a festékeknek rendesen-, ha oldalt nézünk az épületet körülvevõ, kb. két méter magas sztupák sorjáznak (ezeken nagyon megy a rózsaszín díszítés és olyanok, mint amikor egy fehér habostortát megszórnak azokkal az apró színes tortadíszítõkkel), közöttük egy-egy magasabb oszloppal, ha pedig az ember lefelé néz, akkor a nem lép rá a kutyára, ami ott hever elõtte a jó meleg kerámia padlón és liheg.

Belül a sztupában nagyon misztikus a hangulat. A nagy belsõ terem kicsi fülékre van felosztva, a fülkék sarkaiban nagyobb Buddha szobrok állnak, a fal mellett pedig kicsi Buddha szobrok, tömegesen, a fal felsõbb részén kis párkányokon még kisebb Buddha szobrok sorakoznak szorosan egymás mellett hosszú sorokban, oszlopokban. Nincs túl sok fény de ezek megtörnek az ezernyi aranyozott Buddha szobron, mennek a füstölõk is és a gyertyák, és látogatók nincsenek sokan. Ennek a helynek megvan a hangulata, és mivel visszafogott a világítás, egyáltalán nem tûnik csiricsárénak hogy amerre csak nézünk, minden arany, kivéve a Buddha feje, ami fehér, rajta pedig a szája, amely szép vörös. De hát ilyennek kell lennie egy Buddhának.

Különleges, hogy nagyon sok szobor áll, mi nem Buddha. Bámész tekintetõ longyis emberszobrok kukucskálnak kifelé vakablakokból, barátságos mosolyú szerzetes szobrok támaszkodnak a párkányokra, a kisajtók mellett festett gólyák állnak õrt, a nagy ajtók mellett vicsorgó tigrisszobrok és emellett számos tanulságos jelenetet is megszoborlottak az alkotók. Nekem az a szobor-együttes tetszett legjobban, amiben egy csontsovány férfi néz elrémülve egy földön fekvõ, amáde jóltáplált másikra: ez utóbbinak a dagadt hasából kékre, zöldre, vörösre kiszínezett belek lógnak kifele, amelybõl egy keselyû lakmároz, jóízûen. Szerencsére az ipse már meg van halva, amit úgy ábrázolt a mûvész szemléletesen, hogy a szájából kilóg a nyelve, oldalra, vagy 20 centiméteresen, jó hosszan, akkurátusan. Mindezt gipszbõl és szép színesre kipingálva. Mellettük egy térdelõ szerzetes, ajkán olyan „nem megmondtam?” jellegû félmosollyal, mint aki tudja, amit tud. Ezzel a sokkoló látvánnyal színvonalban legfeljebb csak a fidesz „Özv. Savanyúné rosszabbul él, mint négy éve” kezdetû gigaplakátja volt képes felvenni a versenyt –az is volt legalább ilyen brutál, a bibircsókos, halványfos metálszínrefújt öregasszonnyal. (De erre már felvették a kesztyût a szoci PR-osok is, a „Jobban élünk, mint négy év múlva fogunk” szlogennel, és ezt egyelõre szigorúan be is tartják.)

Mindent összevetve: ez a paya szokatlan ugyan, de nagyon jól néz ki. Innen nem messze van egy kis domb, aminek a tetején egy 90 méter hosszú Buddha szobrot tettek de úgy döntöttünk, hogy ezt elég távolról megnézni: rámerengünk távolról a Buddhára, s a Buddha visszamereng ránk, de mi inkább továbbmegyünk Monywába, ahol van még mára más programunk is.

Ja, a fekvõ Buddha, míg el nem felejtem! Ez a Buddha ugyebár a 90 méterével nem mondható kicsinek, Win mégis azt mondja, amikor feléje mutat: Kleine Buddha. Kleine? Miért volna ez kicsi és fõként Win minek mondaná ezt németül? Megismételtetjük vele míg rá nem jövünk, mit is mond: nem „kleine”, hanem „recline” az a Buddha. Ami nekünk amúgy egyszerûbben: recycling.

Monyva csak nemrégen lett megnyitva a turisták elõtt. Hogy miért volt ez a titkolódzás, azt nem lehessen tudni, mivel egy elég hétköznapi kisváros 300.000 lakossal, de a közelben levõ Mogok település például még mindig tiltott –az LP figyelmeztet, hogy ha buszozunk, vagy valakivel vitetjük magunkat, készüljünk fel rá, hogy az illetõnek gõze sincs arról, mely területek tiltottak a turisták számára, tehát kerülhetünk kellemetlen helyzetbe. Mert a rendõr, az tudja.

(Mi ezt a nagy titkolódzást felfogni nem is tudjuk, mivel nálunk Magyarországon, a mûvelt Nyugaton ilyen elõ sem fordulhat, mert nálunk semmi sem titkos. Például nálunk a Nemzetbiztonsági Hivatal titkos jelentéseit vagy a Nemzetbiztonsági Bizottság még titkosabb ülésein elhangzottakat legfeljebb ha másnap hozzák nyilvánosságra megfelelõ részletezettséggel az újságok, politikai beállítódásuk szerint természetesen csak azokkal a nevekkel, akiknek jól alá akarnak vágni. Így adatott tudtára mindenkinek, hogy a feltétlenül elõnyös megjelenésû Sz. Ildikó –mûvésznevén: Mucuska- „intim kapcsolatot ápolt” az SZDSZ-es Magyar Bálinttal¸ míg a másik oldal szerint pedig a fideszes Révész Máriusz, Rogán Antal és Németh Zsolt volt az örömökben részesített fél –egyedül az a nemzetbiztonsági szakmailag el nem hanyagolható körülmény maradt titokban, hogy külön-külön-é, avagy együtt. És ez engem megörvendeztetett, feltétlenül is meg több okból is.

Mert az, hogy Mucuska pártsemleges, és jobbról-balról tömik rajta az árkokat, bizony gyógyír ez a mai megosztott kis hazánk ezer sebére, és már-már feledteti a Mohácsi Vészt, Pepó Pált és Schmuck Andort. Másrészt a házasság szentsége is tiszteletben tartatódott, lévén nem mást, mint személyesen a Mucuska férjét kérdezte a diszkrét bulvármédia: igaz-e, hogy a tisztelt nagyságos asszony a haza oltárán árkot töm? Magam sem kívánhatnék szebb kérdéseket magamnak. Harmadsorban pedig az, hogy mindenki elõtt világossá vált, hogy Magyarország biztonságos ország, mivel a nemzetbiztonságiaknak nálunk nincs egyéb dolguk, mintsemhogy puncik után szaladgáljanak: hol van még egy ilyen nyugalom és béke szigete ebben a globális terrorizmus által fenyegetett világban? Mucuskát én hungaricumként jegyeztetném be Brüsszelben és csoportos túrákat szerveztetnék rá, de megnyitnám a hazai pályát is, mert egy demokráciában egyenlõség van és jár annyi Mucuska egy egyszerû polgárnak is, mint egy politikusnak. Na nehogy má ne!)

De visszatérve Myanmarba és ide: Monywa, mivel alig van pár emeletes épülete, sokkal falusiasabb kinézetû, mint nálunk egy hasonló lélekszámú város, túl azon, hogy aszfaltozott útja sincs nagyon, és persze egy szem autó sincs és még motoros is ritkán. Csak gyalogosok és bringások, azon a szép, ergonómiailag katasztrofális kiképzésû bringán, amin ugyan délceg, egyenes derékkal lehet ülni, meg kapaszkodni is lehet a nagy ökörszarv kormányba, csak éppen tekerni kínlódás. Nálunk is ilyet gyártottak százezerszám a Csepel Mûvekben, mert az a szép, mikor délcegen ül az osztályöntudatos proletár, nem görnyed meg a tõkés rabigája elõtt (ban).

Monywát néha turistacsoportok is felkeresik: az egyik magyar iroda úgy hirdeti, hogy „süteményárus falu”, de ez aztán végképp rejtély, miért: egy szem süteményárust sem láttunk, sõt süteményt sem ettünk, bár az nem kizárható, hogy akik szembe jöttek, azok mind süteményárusok voltak, mûszakon kívül. Hotelbõl is csak három van az egész Monywában, azok közül az egyik állami tulajdonban van. Az LP megfelelõen elrémiszti az utazót ettõl az állami hoteltõl (is), miszerint piszkos és a személyzet barátságtalan, de a háttér csak az inkább, hogy az LP alapelve szerint minél kevesebbet adjunk az államnak, mert a katonai junta úgyis fegyverekre, meg a népelnyomásra fordítja a bevételeit. Ettõl függetlenül a kosz és a barátságtalanság még igaz is lehet: nálunk is a vendéglátó iparban kezdõdött a kapitalizmus még a hetvenes években, mikor „gebinbe” (aki van olyan szerencsés, hogy nem ismeri ezt a szót: egyfajta bérletbe) vettek egyes éttermeket, ott egybõl jobb lett a kaja, és udvariasabb a kiszolgálás, mint az államiban.

Ennek értelmében mi az egyik magánkézben levõ GH-t választjuk. Kinézetileg rémes: egy emeletes, lepattogzott vakolatú épület, a recepció egy kiskamra nagyságú luk. A portás mögött az elektromos kapcsolótábla huzalok olyan kavalkádját mutatja, hogy ilyen még Ázsiában is ritkaság: annyi, hogy egy atomerõmû vezérlõtermét be lehetne velük kábelezni, de szerintem még az áram is eltéved a sok toldás-foldáson, szakadt szigetelésen, önállóan lógó huzalvégeken, kapcsolókon.

De ha már ide jöttünk, ne hátráljunk. A pattanással teli képû portás intézkedésére egy segéderõ elindul megmutatni a szobánkat, átvágunk az épület földszintjén egy sötét, nyirkos, szûk folyósón. A folyosóról belátni a résnyire kinyitott ajtókon: sivár, nyers betonnal borított padlózatú tömegszállások, elhanyagolt kinézetû közös WC, fürdõ –elég vigasztalan. Ehhez képest kicsit javul a helyzet, mert kiérünk az épület túloldalán egy kellemes kis kertbe, aminek a végében egy újabb építésû hotelszárny áll és itt kapunk is egy aránylag elfogadható szobát. Színvonalra ez is elég gyenge, de funkcionálisan megfelel: van saját fürdõje, légkondija meg két ágy: OK. Megpróbálják 15 dollárért adni, de már indulunk is vissza a kocsihoz, mire megegyezünk 12 ben, így itt maradunk, név szerint a Swe Taung Tan Hotel kedves vendégeként.

Evészetre Win a GH-tól pár lépésre levõ kis kifõzdét ajánlja. Választék van bõven, de a 90 %-áról még azt sem tudjuk eldönteni, milyen növénybõl vagy állatból készülhetett a dolog. A nagy kondérban üldögélõ, szaftos, leveses disznóhúst felismerjük a malacka fejérõl meg a szomorú szemérõl ami bánatosan les ki ránk a fazékból: egy jobb körömpörkölt zsírosságát nyújtja a dolog de nem akarunk kockáztatni a nehéz kajákkal ezért párolt zöldséget (látványilag fõtt hínár –az is lehet, hogy tényleg az, de egész ízletes), sült csontokat (tudjuk, ezt adják sült hús címszó alatt), savanyú paprikát (ez mindig beválik, fõként ha nem túlzottan erõs), és szójacsírát kérünk meg rizst, de ez nem elégíti ki a vendéglátósokat, így telepakolják az asztalunkat mindenféle mással is: savanyított, fehér, kicsíráztatott borsó érkezik, kapunk egy meglehetõsen vegyes kinézetû barnás szószt, aztán egy tálka bitangerõs csilli-szószt is meg két jó nagy bögre rántottleves szerû lét benne levél és fûdarabokkal, és egy nagy tál nyers zöldséget is, de mi nem alkuszunk: nyers zöldséget nem szabad enni, a rántott levesért otthon sem verem az asztalt hogy ide nekem azonnal, a barnás szósz pedig elég gyanús, hogy a disznó fõzõleve van ideporciózva. Látványilag meg színvilágban valami fantasztikusan jól néz ki a teríték, de ezekhez az új dolgokhoz köszönettel hozzá sem nyúlunk. Ne rizikózzunk: ma délután még van programunk és miután már hetek óta nagyjából rizs-zöldségen, vagy eléggé száraz húsokon élünk, pusztán a kajaváltás is tud okozni kellemetlen meglepetéseket, hogy ne is részletezzem. És ez a kajálda nem is annyira bizalomgerjesztõ: lefényképezzük az asztalt, a sok étellel, hogy ha holnapra nem élnénk, legyen korpusz, forró nyomon lehessen elindulni.

(Hogy itt óvatoskodtunk és nem csaptunk bele a lecsóba kajailag, ezért kicsit mentegetném magamat, mert eddig ételek tekintetében nem tanúsítottuk intoleráns, kirekesztõ magatartást semmivel szemben sem és ha ma délután nincs betervezve az a kirándulás, most sem fogjuk magunkat vissza. Személy szerint én megfelelõen fel vagyok vértezve, mert a különbözõ ízorgiákat illetõen