folyt

#56930 Hozzászólás

folyt

November 2. Kedd

Fél hétkor kelünk. Elsõ tekintetem a pókot keresi és meg is találja: a számítás bevált, nem mozdult; de szeretem ilyenkor! Aztán hirtelen körülnézve a félhomályos szobában bogarakat sem látok grasszálni a padlón, pedig a hely jellegébõl következõen ez nem lehetne éppenséggel kizárt. Ráadásul amikor tegnap este jöttünk át a fõépület szûk folyosóján, néhány csótány igencsak igyekezett a szolgálati helyére, azokba a szobákba, ahol Win is helyet kapott a tömegszálláson az itt tartózkodó többi helyiekkel együtt. De a mi szobánkban egy sincs, halleluja. A nap kezd felkelni, elhúzom a függönyt, hogy Zsombor is konstatálja a reggelt. Remek a kilátás: egy trópusi növényekkel teli kertrészre nyílik, ki is lehet menni és lehet egy jó nagyot szívni a reggeli párás levegõbõl. Jó érzés, szeretem a tipikus illatát, ízét ennek a levegõnek. (Ahogy most írom, újra elõjön: akinek volt már benne része az talán ugyanúgy érzi, akinek pedig nem, annak irány a Távol-Kelet! Meg akinek volt, annak is irány.) Pedig a reggel az itteni mértékkel szinte hûvösnek mondható, legfeljebb 23 fok lehet, de majd beindul. A hangulatunk remek, és a szomszédban is valaki jól érzi magát: a szokásos harákolás, köpködés után egy helyi érzelemdús nóta hallatszik, aláfestve a WC öblítés robajával.

Átvonulunk reggelizni. Amikor leülünk, az ölünkbe szalvétát tesz a pincér: micsoda kiszolgálás! A reggeli persze benne foglaltatik az árban a reggeliben pedig egy közepes nagyságú tálca, csurdoltig megrakva gyümölccsel: szõlõ, banán, papaya, mangó, dinnye, narancs, a közepén egy virágmintásra megfaragott nemistudom-milyen gyümölcs, és mindezeken túl ismételten jön a sült krumpli (reggelirõl van szó!) meg piritós, és vaj, meg omlett. Ebédnek is elég és mindezt itt, az isten háta mögött! Ami a teát illeti: kapunk filteres (ez sem divat errefelé) fekete teát, és egy nagy kancsó zöldet: ez itt nagyon sok helyen kinn szobrozik az asztalon és aki akar, tölt belõle, avagy amíg nem hozzák ki az éppen megrendelt valamit (kaját, sört stb, bármit) addig kapunk poharakat, hogy igyuk a zöld teát (ezt márt többször is írtam, de mindegy). Úgy készül, hogy a kannába egyszer valamikor beleszórtak egy jókora adag zöld teafüvet, ha pedig elfogy róla a víz (immár: tea), öntenek újra rá forrót. És így megy ez napestig. Ezek a zöld teák különben jók, már aki szereti a kissé kesernyés ízüket –én igen. De ez a mostani tea nem valami bajnok: nem is hasonlít az eddigiekhez és ízre pedig inkább rohadt-édeskés a jellege (cukor még nincs is benne), és elég gyomorforgató. Nem bírok belenyugodni, hogy mitõl lett ilyen a kedves zöld teám, kihalászom a leveleket, mitõl ilyenek, de nem jövök rá: amikor Kalaw-nál trekkingeltem, ott láttam szárítani ilyen jellegû tealeveleket, kínáltak is az azokból fõzött teákkal a helyiek a „hosszú ház”-ban, de az jó volt, ez pedig nem. De itt a másik tea, a normál fekete, isszuk azt.

A reggeli mellé a TV nézés élvezete is járul: szépséges virágok közül kandikál be a kamera pufók arcocskájú énekesnõk felé, leány tánckar táncikál longyiban és fehér bokazokniban. Az egész stúdió ütemre ringatja a fejét. Van más is: helyiérdekû Papp Rita dalol igen mókás dalokat, sok-sok refrénnel, amikre vidám gyereksereg menetel körbe-körbe a stúdióban, széles jókedvvel, tipikus mintamókus, Rákosipajtás, tevezess. A stúdió berendezése minimalista irányzatot követi: a háttérfal egyszínû halvány rózsaszín, mindenféle díszítések vagy bármi egyéb csicsa nélkül, a gyerekek pedig azok a székek körül köröznek, ahol eddig ültek: egyszerû, mûanyag székek, 590 Ft/ db bármelyik nagyáruházban, mármint odahaza. A Kádár rendszerben is látható szép szocialista TV esztrádmûsorokhoz képest csak az a különbség, hogy a dal karaokéra alkalmassá van téve: a szöveg ott fut alatta. Ez is idõutazás, mint nálunk mostanában a TV-ben a Filmmúzeum, néha belenézek én is, mert szórakoztató nézni a 60-as, 70-es évek baromságait, de azért érnek meglepetések is.

A múltkor is, miközben éppen ütögetem ezt az útleírást a gépbe, a családom mögöttem göcög-kacag a TV mûsoron, valami jó kis humoros dolog mehet benne; én is hátranéztem min derülnek ekkorákat, hát persze, a Filmmúzeum, mennek a régi filmek, a propaganda agymosások a Kádár rendszerbõl, lám itt beszél a Pozsgai Imre elvtárs is a Hazafias Népfront elnöke, államminiszter, a Központi Bizottság tagja, mekkora tudálékos fasz volt szegény, és hát szûnni nem akaró tapsvihar fogadja a kedves szónokot –hát ez így ment akkoriban, tapsolt meg éjjenzett a sok marha a sok marhaságra, de jó, hogy túl vagyunk rajta. És ekkor derült ki, hogy el vagyok tévedve ezzel az idõutazással: hiszen ez egy mostani rendezvény és a legkevésbé sem szoci –hát így megzavarodtam. Vissza is szívom, amit írtam. Lehet?

Kaja után gyorsan össze cuccolunk és kihurcolkodunk a portához. Amíg Win odaáll a ház elé legalább lerendezzük a számát –magyarul: átadjuk a 12 dollárt. Ha a recepciós pult nem is lett korszerûbb egy nap alatt, de a rövidzárlatot valahogy elkerülték az összevissze gabalyodott vezetékek, és a portáson is észrevehetõ változások álltak be. Már a tegnapi érkezésünkkor is látható volt, hogy a sok szép pattanás közül az egyik, az állán (a legambíciózusabb) egy jókora keléssé átalakulva kezdi meg önálló életét, hát szépen meg is növekedett az éjszaka alatt, mondhatom, de esztétikailag nem sokat lendített a dolgon, hogy a gennyes részt úgy 43 %-ban eltakaró, talán ha egynéhányszor használt ragtapasszal próbálta dizájnossá tenni. Aki azt mondta neki, hogy ez sikerült, baromira átverte. Zsombor úgy nyilatkozik, hogy inkább õ hozza mindkét hátizsákot, de én fizessem ki a szállást, mert ha még egyszer ránéz a portásra, lehányja. Magamra vállalom hát a nehezebb feladatot, de nem könnyû a finom reggelivel eltelve, de mindent összevéve errõl a szállásról: remek a hely, csak az utcafront külsõ kinézetével, meg a régi épületen átvezetõ folyosóval sokkolják az embert. A portás meg csak cserél ragtapaszt magán néha. (Na ez a hely volt az, ami kivétel az ázsiai szállásokban, ahol a lepukknat külsõ komoly belbecseket rejt. Fordítva gyakoribb.)

8-kor indulunk tovább. Ez a város volt utazásunk legtávolabbi pontja, most már kanyarodunk visszafelé, délre, persze egy másik úton. Út közben ugyanis hátra van még egy komoly dolog, Bagan, ahol több napot is eltöltünk majd. Win újra elkéri a pontos adatainkat és ismételten felírja a füzetébe, most már útlevél meg vízumszámot is. Azt mondja, hogy a mai nap többször is lesz majd út közben katonai-rendõri igazoltatás, és egyszerûbb, ha kimutatja nekik a füzetet –és tényleg, ez így is történt, többször is a nap folyamán. Eddig is volt ellenõrzés, de elég volt, ha azt mondta, hogy magyarok vagyunk és engedtek tovább. A mai úton fel is írtak minket többször is.

Az út továbbra is keskeny, hogy két jármû nem is fér el rajta, de a forgalom –eltekintve a reggeli jövés-menéstõl- megint elég gyér. A környék ellenben nagyon bejön nekem: rizsföldek, szétszórtan pálmák, banánfák és mit látok: hát egy gémeskutat! Bambuszból van, persze, de teljesen olyan, mint nálunk. Az út mellett egy lufikkal, virágokkal feldíszített étterem –már ami itt az: egy fabódé- elõtt kitett asztaloknál nagy társaság falatozik. Esküvõ, mondja Win. Néha lassú folyású vizek, kis folyócskák, állóvizek mellett megyünk. Az egyiknél rózsaszínruhás szerzetesnõk mosnak –a szerzetesnõket eddig mindig patyolattiszta ruhában láttuk, pedig ez a szín elég érzékeny. Persze a férfi szerzetesek is mosnak-mosogatnak ruhát, de az õ sötétebb színû öltözetük jobban elfedi az esetleges tisztasági problémákat.

Alig megyünk egy fél órát, amikor Win nyugat felé lefordul a viszonylag járható fõútról, és egy olyan földes útra jutunk, hogy azonnal bejönnek kambodzsai emlékeim, Angkor és a thai határ közötti útszakaszt illetõen. Mondhatnám, tök olyan: mély gödrök, és olyan szinten hepék és hupák –otthon simább a szántóföld az õszi mélyszántás után, mikor avar-kori tallérokat az fordít ki az eke. Lassan döcögve halad néhány teherautó az út két szélét jelképezõ bokrok között, iparkodva elkerülni e gyepûrendszer legmélyebb gödreit. Ezen az úton busz is jár, hasonló lendülettel: a tetõn ülõk rutinosan tartják az egyensúlyt, nem is igen kapaszkodnak. Mellettük zörögnek a tetõn a nagy halomba feltornyozott biciklik és zajongnak a kosarakba zsúfolt csirkék.

Mi is így csalinkázunk jobbra-balra. Éktelen por mindenhol. Hogy ez biztosan nem az egyenesen Baganba vezetõ fõ út, az száz százalék -reggel hallottuk is, ahogy Win a helyeiktõl érdeklõdött, merre is érdemes menni, legalább is mi ezt sejtettük ki egyes szavakból, városnevekbõl meg a nagy mutogatásból. Mehetünk volna ugyanis vissza Mandlayba elõször, és onnan egy feltehetõleg ennél normálisabb úton Baganba, de úgy tûnik, az kerülõ lett volna, és inkább levágtuk. Toronyiránt pedig ez a helyzet: errefelé a fõút is abnormális, a mellékút pedig ilyen.

Az út állapotát valószínûleg a hatóságok is felismerték, mert ráküldték az egyik javító brigádjukat: két fõbõl áll a különítmény, felszerszámozottsága pedig egy lapátban és egy fonott gyékénykosárban testesül meg. Az egyik mester a lapáttal leszed egy kis futóhomokot onnan ahol bucka van, belelapátolja a kosárba, a másik pedig mint a jó szántóvetõ a magot, vagy széjjelszórja szanaszéjjel a pusztában, vagy belezúdítja egy lukba. Itt egy kis képszakadás következik, mert a felvert por miatt a látótávolság nullára csökken, majd kezdõdhetne elölrõl a homokozás, de közbelép a harmadik fázis, a szél, amely feltámad és azonnal kifújja a mélyedésbe frissen beleszórt homokot és egy újabb csinos kis dûnét képez vele valahol. A brigád erre teljes létszámában odasiet és kezdõdik minden elölrõl. Volt idõnk megszemlélni ezt a folyamatot, lévén mi is csak lépésben tudunk menni. Körülöttünk a földeken vidéki életképek: szántás bivallyal, faekével, begyûjtés kézzel, szállítás fejen egyensúlyozott kosarakban vagy a hátukra kötözött kévékben: szociofotók az 1800-as évek Magyarországáról, de eredeti mozgóképben.

Majdnem egy óráig döcögünk itt lukból ki-be, míg aztán a horizonton feltûnik egy aszfaltozott út majd egy híd is, méghozzá nem is kicsi. Mivel az Ayeyarwady-n csak három híd van, egy Mandalay alatt közvetlenül, (ezen már átmentünk amikor a királyvárosokat néztük meg) a másik Mandalaytól északra vagy 400 km-re, a harmadik pedig 400 kilométere délre, ebbõl ki tudom következtetni, hogy ez a folyó sehogysem az Ayeyarwady, hanem a másik itteni nagy, a Chindwinn folyó, amivel már Monywánál találkoztunk. Persze, ezt meg is kérdezhetem volna Win-tõl, de õt jobb nem bolygatni vezetés közben. Átmegyünk a hídon, alattunk a folyó: széles, de sekély vizû, benne hosszan elnyúló homokpadkák. A környék különben nagyon barátságos, pálmaligetek, kellemes kis bozótosok, bennük payák csúcsai látszanak. Egy fotó erejéig meg is állunk –Win állandóan figyelmeztet, hogy csak szóljak, ha fényképezni akarok, bármikor megáll, de nem élek vissza vele, csak ritkán, mert különben sosem érnénk sehova sem, de legszívesebben gyalog mennék, hogy még többet lássak. Kiszállok, de óvatosan araszolgatok a magas gazban amikor megfelelõ helyet keresek a fényképezésre, mert kígyó bárhol lehet.

Ellenõrzõ pontok is vannak. Pakkou város mellett egészen komolyan megy a dolog, kérdezõsködnek, Win pedig nagy alázattal felelget nekik és közben ránk mutogat. Látszik a katonákon, hogy szívesen levennék valamire Wint, de nem igazából merik, miattunk. Amúgy is kevés Myanmarban a turista, errefelé pedig aztán igazán alig van, így nem tudatosul bennük hogy egy diktatúrában egy külföldi szava ugyan többet számít mint egy helyié, de a hatóság mindenek felett álló. Ahol azért megfordulnak külföldiek, például a mandalay-i királyi palota õrségének már a fejébe verhették, hogy egy külföldivel másként kell bánni mint egy helyivel, de ezeken inkább tanácstalanság látszik. A barátságosság legkisebb jele nélkül bámulnak ránk, és mikor tovább engednek, Win arcán látható elégedettségbõl, meg egy-egy félhangosan tett megjegyzésébõl arra következtetünk, hogy miattunk fogják vissza magukat a katonák.

Az egyik helyen az iratokat ellenõrzõ katona mindkét csuklóján több soros, vastag aranylánc –látjuk, mint benyúl a papírokért. Amikor már jó mesze vagyunk az ellenõrzõ ponttól Win újra szóba hozza a dolgot, mutogatja a vállán a sávokat és mondja, hogy ez a katona not officer!, hanem csak közlegény volt és mutogatja a csuklóját is, hogy láttuk-e, milyen aranyak voltak rajta. Láttuk. Ahhoz képest, hogy autó alig van, jól jövedelmezhet ez a pozíció, mert hogy itt nem fizetik meg ennyire a katonákat sem –írtam, hogy pl. a Mandlay-i erõdben káposztát termelnek, hogy legyen elég kajájuk.

(Kenyai emlékem ugrik be: egy helyi kisbusszal utaztunk az ország belsejében, amikor egy elég néptelen részen több napszemüveges, hatalmas stukkeres, rezzenéstelen arcú rendõr megállította a kocsit. Kiszállították a sofõrt, az egyikük hátravitte a kocsi mögé és ott vett el tõle annyi pénzt. amennyit gondolt –ránk való tekintettel volt ilyen diszkrét, de ami jár, az jár. Nekem az ölemben volt a fényképezõgépen, de hülye teljesen nem vagyok, és persze eszem ágában sem volt lefényképezni a dolgot, de a velünk utazó angol származású NATO tiszt is aggódva súgta, hogy meg ne próbáljam! Ott, Kenyában már tudták, hogy a turistát is pont úgy fogja a golyó mint a helyit, meg pont úgy csattan a hátán a gumibot is, aztán mehet reklamálni, hová csak akar.)

E kisebb zönge után odaérünk Pakkouba, és méghozzá a Ferihez –azt meg ne kérdezd, hogy melyik Feri!, mert erre gyorsan rárímelve azt kell kötelezõen válaszolnom, hogy az, aki a fülét a szádba veri, és ezt a világért sem akarom mondani, mert csúnya, nem való útleírásba. Tehát nem is Feri, hanem ferry, és pontosan az a ferry, ami átvisz az Ayeyarwady folyón a túloldalra, ahonnan már csak egy ugrás (25 km) Bagan.

A folyó itt is jó széles, és a túlsó part valahol nagyon messze homálylik fel a kékes-párás távolban, de csak hunyorogva lehet nézegetni, mivel a nap erõsen süt és hiába borítja az egész eget vékony felhõ vagy inkább páraréteg, nagyon erõs a fény. A folyó közepén egy jókora sziget alakult ki, de ez már nem egy kis homokpad, hanem rendes sziget, fákkal egyebekkel.

A komp és a környezete elképesztõen jó. Láttunk már szakadt helyet eleget, meg rumlit is, de amit itt van, az tényleg nem semmi. Ez egy fõ átkelési pont, így kamionnyi hosszúságú hatalmas teherautók is várakoznak az átkelésre, nyitott platójukon méteres, másfél méteres átmérõjû, 10- 15 méter hosszú, óriási rönkfákkal. Elképesztõ külalakú kisebb teherautók is várakoznak, a meleg vagy a könnyebb reparálás vagy ki tudja mi miatt egyáltalán nincs rajtuk motorháztetõ, a sofõrfülkének meg ajtaja nincs, a kerekek olyan szinten simák, hogy csillog rajtuk a napfény. Az egyik teherautót sokáig nézegetem, mert a fülke tetejére rá van kötözve egy jókora marmonkanna, amibõl egy mûanyag csõ vezet a hûtõhöz: praktikus, ha elcsurog a hûtõ lyukain a víz, egybõl pótolja a tetõre felkötött tartalékból. Rozsdás uszályokra folyik a rakodás. Keskeny deszkapallókon cipelnek zsákokat a rakodók, mellettük a vízben a nõk fürdenek, ruhát mosnak, gyerekek hancúroznak. Tipikus folyóparti kép.

Az átkelésre várakozó helyiek türelmesen üldögélnek a sarkukon a fák árnyékában, de a kikötõ környékén levõ kunyhókból az itteniek egybõl megrohannak minket: vegyünk valamit, vagy adjunk nekik bármit. A rajtunk levõ pólók eléggé viseltesek -egy jobb estélyre a szmokinghoz nemigen lehetne felvenni-, de itt ez nem számít: vegyük le, cseréljünk, adnak érte longyi anyagot, de cserealapot képezhet itt parfüm (nincs nálunk) vagy a túra-sarunk (menjünk mezítláb). Nem jön létre az üzlet, mivel csak annyi cuccunk van, amennyi feltétlenül kell, ráadásul a helyiek által kínálgatott textilanyag ami esetleg terítõként is felhasználható lehetne, gyenge minõségû gyári valami, de azért nagyon utal a hiánygazdaságra, meg a pénztelenségre: cserekereskedelem, amiben egy használt póló is értékes szereplõ lehet.

A gyerekeknek persze minden jó, csak kapjanak valamit. De mit lehet adni, ami kielégítené húsz-harminc gyerek igényét? De az egyik gyerek meglátja, hogy a nadrágzsebembõl kilóg az a frissítõ kendõ, amit még az ukránok adtak a repcsin, adjam neki oda. (Megjegyzem: fontosnak tartjuk és van is nálunk ilyen kéztörlõ papír amúgy is, nemcsak ez a repülõs, mert ha valahol nem lenne víz, vagy megsérülnénk (mint Szíriában nagy hasznát is vettük a buszbalesetnél), tisztálkodásra ezek nagyon alkalmasak.) Szóval, ha ezt nézte ki magának srác, ezen ne múljon, kiveszem a zsebembõl, de olyan lendülettel veti rá magát az egész gyerek sereg, hogy majd elesek! A szerencsés nyertes kezébõl megpróbálják kitépni –szerintem gõzünk sincs arról, hogy mi is ez egyáltalán, de valami, tehát érték. A nagy huzakodás közben eltávolodnak tõlünk és csak az a nõ marad mellettünk, aki leginkább megpróbált rávenni arra, hogy adjam oda neki a pólómat. Pár angol szót makog meg mutogat: õ 30 éves, van egy rakás gyereke, elõ is állít egy párat közülük, meg egy két év körüli is ott ül a karján. Na, ez már kezelhetõ létszám, gyorsan lufikat és tollakat osztogatunk nekik, aztán pucolunk, mert a gyerekhad ezt látva újra nekünk esik.

Egy szakadt bambuszlevél tetejû sufni meg néhány kis hokedli (stoki) kocsmát képez. Win már onnan figyeli a csatánkat a gyerekekkel, és gyorsan mi is ide menekülünk. Tea és kávé –mint mindenhol- itt is van: a tea kellemes zöldtea, a kávé pedig szintén iható –az az instant csomagolású, az egyadagos kis zacskós, ami nálunk is elõfordul, de itt elég furcsa ez a luxus. (Tea és kávé bárhol iható: úgy látszik elég a sima felforralása ennek a víznek. Ha igazából szennyezett lenne akkor egy forralás édes kevés.) Ezen túlmenõen az ital kínálat langyos helyi üdítõbõl –még a színe is elég kétséges és nem vagyok meggyõzõdve arról, hogy nem esett-e át a butélia a kupak le-, és visszasrófolás módszerével elkövetett, csapvízzel való feljavításon. Valamit harapni egy kitudja-mikor készült süteményt lehet, amit a por ellen egy erõsen használt nejlonnal takarnak le, de ezek sem ütik át az ingerküszöböt.

Win, aki most is nagyon odafigyel ránk, gondosan leszedi a nejlon borítást, kezébe veszi a sütiket, egyesével szépen megnyomogatja õket és azt mondja, hogy nem friss. Alapos ember, mert azt az információt mi már szemrevételezés útján is nagy biztonsággal megállapítottuk, hogy szilárdságukra nézve ezek a sütemények vetekednek Ganz Ábrahám (1814–67) kéregöntéssel felületkezelt vasúti kerekeivel –éljenek a világhíres magyarok!-, de mindig megnyugvás, ha az ember meglátását ilyen szakszerû vizsgálat is alátámasztja.

De Win nem ilyen negatív mint én, hanem tud örülni az apróságoknak is és ha valami pozitív, azt bizony el nem rejti elõlünk: hátramegy a sufniba és néhány cukorral, kókusszal ízesített gõzgombócot (jellegében: szopott gombóc –Dohár P. nyelvkönyvében: sucked dumpling) egyensúlyozva a tenyerén tér vissza és azt mondja, hogy ezek már frissek –és bizonyításképpen ezeket is megnyomja és tényleg puha, mert hopp, be is szalad az ujja. De mi ezek után sem leszünk éhesek. Win visszaviszi, kissé csalódott, de úgy tesz, mintha nem. Állati rendes pasi, nem is akartam megbántani, mert én alapvetõleg jó ember vagyok: ha rajtam múlna, csak jót tennék embertársaimmal, vak is vezetnék világtalant, másnak ásott verembe magam bele nem esnék, Simlicska Lajosnak segítenék üldözni a mániáját, kalapoznék Demszky Gábor megrendült idegrendszerének szanatóriumi kúrálására és még tréfás szólásokat is mesélnék az Áder Jánosnak, hátha lepattogzik az arcáról a gipsz. (Ui: Deutsch Tamást, a szédületes választási kommunikációs gurut IQ-val látnám el, vékaszám –ha már az O. Viktor által ajánlott Demokrata c. ordernáré is nemes egyszerûséggel arra a megállapításra jutott, hogy a Tomi fiú, idézem szó szerint „idióta”. Ajajaj. )

(Jó, jó, a tommibójt ismerjük, hát ilyen szegény de azért a mi kutyánk kölke, aztán ontoöttunk könnyet óhányszor az Áder János láttán is, meg talán a Demszkynél is csak elmúlnak azok a nehéz napok és csak nem menstruálhat örökké mert még elvérzik a végén, de engem legjobban az nyugtalanít, hogy a Simlicskánál is lehet valami zökkenõ a kerekeknél, pedig egy pénzügyi zseninek észen kell ám lenni, nagyon. Mert elõször még APEH-elnökként fenyegette meg mindazokat, akik azt merték mondani, hogy Kaya Ibrahim, vagy azt hogy bakfitty („Az Úristen irgalmazzon tinéktek” adta tudtukra nagybetûs újsághirdetésben –óóóh, be szép, mily’ költõi finomságú mondatszerkezet!), de most meg kapott valami DM anyagot, mittudomén, cipõt a cipõboltból, vagy hogy teljes lefedettség, és hogy letölthet valami szép csengõhangot, vagy tán azt, hogy ec-pec-kimehecc, vagy valami ilyen súlyos dolgot és egybõl üzent is, szó szerint: „elvágom a torkukat”, mármint azoknak, akik a gyerekeire kezet emelnek –hogy egy reklámból ez hogyan következik, arra talán a doktor Csernus tudja csak a választ, ha egyáltalán. Na jó, de ezek után ez a Lajos szépen kiküldi szocialista plakátot szaggatni a drága gyerekét, az meg rögvest belebénázik a rendõrök karjaiba… És az szegény rendõr is hülye, mert beviszi az õrszobára a srácot, mert nem olvas újságot és nem tudja hogy tilos kezet emelni egy eredeti Simicskára! – mert a Lajos már indul is a késsel! Szóval, rajta is volna mit segíteni.)

De ezek a szép tervek a jövõ ígéretes reménységei csak, mert momentán továbbra is itt ülünk a kocsmában és mivel azt a kompot, amivel át karunk jutni, még sehol sem lehet látni a vízen –valami nagynak kell lennie, mert ekkora teherautóknak tisztességes uszály kell- , van idõnk szemrevételezni, milyen is ez a rév. Egy egyszerû folyópart, lepusztult hajók, uszályok, csónakok vannak kikötve a sárba félig elmerült betondarabokhoz. Semmi palló, vagy rámpa, vagy bármiféle épített szerkezet, és hogy hol lehet az hely, ahová a komp érkezik és fel lehet rá hajtani, az csak onnan sejthetõ, hogy egy helyen sokszorosan jobban fel van túrva a sáros part, ahogy a nagy teherautók nekiveselkednek, hogy kiküzdjék magukat a dágványból. Illetve ahová belesüppednek, amikor az érkezõ kompról lehajtanak. Nem is tudom, mi lehet itt monszum idõszak alatt, amikor a sár ennek a többszöröse. Mert most még istenes, sõt! A sõt-öt arra értem, hogy csak a part sáros, mert az idevezetõ utakon egy csepp sár sincs, lévén bokáig lehet gázolni a porban, ami néha a vicc kedvéért felkap a szél, és a pofájába fújja a várakozóknak. Ennyi elsõ látásra, és talán az is megállapítható, hogy a hely teljes mértékben nélkülözi a romantika alapvetõ jegyeit: piros kendõs tengerészek nem pengetnek gitárokon érzelmes dallamokat, cifra szoknyás lányok nem járnak hozzá tüzes táncokat, sõt még egy igazi matrózkocsmája sincs, amibõl a hallgatag csapos idõnként ki-kihajít egy részeg vendéget. Sivárság, lepusztultság.

Besétálok a rév melletti kunyhók között levõ szûk, földes, poros sikátorokba. Tiszta nyomortanya és káosz: düledezõ bambuszkunyhók, szanaszéjjel fadarabok, amelyeket a folyóból mentetek ki és tüzelésre fogják majd felhasználni, rozsdás vasak, plédarabok szétdobálva, szeméthalmokon csirkék, disznók túrnak, kutya üget közöttük célirányosan valahová, láthatóan õ a fontos elvtárs.

Legjobban azon lepõdök meg, hogy nem üt meg ez a látvány míg végre tudatosul: annyira hozzászoktunk már ehhez, hogy szinte természetes. Srácok rugdossák az errefelé szokásos, vékony, hajlékony vesszõkbõl fonott labdát. Passzolják nekem is, rúgdosunk egy kicsit a porban.

Délben fut be a jókora, uszályszerû komp. Teljesen nyitott csak az egyik végében van egy emeletes tákolmány, ami a parancsnoki híd szerepét tölti be. A jármû kora meghatározhatatlan, tetõtõl talpig szín rozsda borítja és fölényesen rácáfol azokra a fizika törvényekre, miszerint egy qrva nagy, lukakkal teli rozsdás vasdarab nem tud fennmaradni a vízen. Dehogynem. (Ha ezt látná az Archimédesz, visszamászna a kádba és mégegyszer átszámolná, hogyan is jött ki ez az egész.)

A rajta levõ teherautók elég óvatosan araszolnak le róla, ugyanis a folyóparton semmi beszállást elõsegítõ betonépítmény, csak egybõl bele huppannak a homokba, a sárba és néha elég nehezen bírnak onnan kievickélni. Amikor már az utolsó teherautó is leoldalazott a kompról majd sikeresen kibányászta magát a parti sárból, megindulhat a behajózás. Kereken 40 percig tart. A gyalogosok gyorsan elfoglalják a helyüket a parancsnoki emelvény elõtti árnyékban és folytatják az eddigi tevékenységüket: guggolnak és semmit sem csinálnak. A batyuban hurcolászott gyerekek alszanak, a felnõttek egykedvûen néznek elõre, vagy minden különösebb felhajtás nélkül beszélgetnek. Mi is felmászunk a kompra, de úgy döntünk, hogy megpróbálunk valami olyan helyet elfoglalni, honnan jobb a kilátás: hát persze, ott a kapitányi fülke, fel is mászunk. Semmi gond nincs, bekopogunk a fél zsanéron fityegõ ajtón, bebocsátást is nyerünk és helyet foglalunk a kormányállás melletti fapadokon. A fülkébe egy anyuci is bekéri magát, három kisgyerekével, plussz azzal, akit éppen most is szoptat, de ez senkit sem zavar.

Három tagú személyzet vezeti innen a hajót. A motorok is járnak, mert ahogy egy-egy teherautó nekiveselkedik hogy feltornássza magát a kompra, alaposan ellent kell tartani a mûködõ hajócsavarokkal különben kilökné az egész tutajt a vízre. Két nagy kormánykerék irányítja a kompot és ahogy így érzékelem, talán nem is kormánylapátot mozgatnak, hanem a vízbe merülõ propellerek irányának változtatásával igazgatják a hajót.

Végül fullra meg van rakva a hajó, Win is felügyeskedte magát a kocsival (ez nem egy könnyû ügy, ugyanis a kompra a felhajtó vasrámpa jó 20 cm-re imbolyog a föld felett, alatta pedig a már említett sáros trutymó van, amit a mostani ki-be szálláskor újra jól megdagasztottak a teherautók), és indulhatunk. A megnövekedett súly miatt eléggé leültünk a partra, így a motorok hosszas bõgetésével, jobbra-balra riszálgatásokkal tudunk csak lecsúszni és nagy lassan megindulni a vízen, de a kapitányi kar (a teljes 3 fõs személyzet) igazi tengeri medvék: arcizmuk sem rándul, néznek elõre, rezzenéstelenül. Én is odaállok melléjük és én is nézek elõre rezzenéstelenül. Baromi jól nézhetünk ki ahogy itt vezetjük a hajót, négy kõkemény sziklapasi.

A három tagú személyzetet szemrevételezzük, melyik is lehet itt a fõ-kapitány és melyik a kevésbé fõ, de ez nem derül ki, legkevésbé a ruházkodásuk alapján: három redves Piszkos Fred, helyi változatban. Az sem mérvadó, hogy melyikük a legrészegebb: mindegyik totál be van nyomva de inkább a bételtõl, mintsem a pálinkától, de ki tudja, lehet hogy a kettõ együtt adja az igazi ütõs elegyet. De a hajó megy és ez a lényeg. Sebessége minimális: tengeri mérföldben nem tudnám meghatározni, de 5 km/óra alatt van, az biztos, lévén a parton haladó gyalogosok leelõzik. Tehát a sebesség miatt nincs zûr, meg a sok teherautó miatt akkora a tömege a kompnak, hogy nincs az ellenfél, amelyet ne tudna lesöpörni a vízrõl. Tisztára egy folyami úthenger. Szerintem még a partot is képes lenne arrébb tolni.

Hogy most már haladunk a vízen, enyhül a kapitányok keménysége és barátságosan nézegetnek meg bólintgatnak felénk egy-egy kormánymozdulatnál. Megosztják velünk a hajóvezetés munkáját és mintha csak arra várnának, hogy jóváhagyjuk: igen, jó ez az irány, csak egy kicsit még balra –mi is visszabólintgatunk, hogy tökéletesen meg vagyunk elégedve, tökéletes ez a bal, mert ha ennél balrább is forgatnák a kormányt, az már Thürmer Gyula. Legfõképpen az egyik kapitány mosolyog barátságosan amit nem nagyon kéne elkövetnie mivel több füle van mint foga és ezért a bételtõl vérvörös ínyét vicsorítja felénk: de azt ellenben nagyon kedvesen. Mint amikor valakinek egy kocsmai verekedésben kiverik teljes fogsorát és csak a véres szájüreg marad. Durva egy látvány, de hát ilyen kemény a tengeri medvék élete.

Ez kompozás jó egy óráig tart, pedig gyakorlatilag csak annyi történik, hogy megkerüljük a szemben levõ homokpad-szigetet, és kikötünk a túloldalon. Az Ayeyarwady itt elég széles, bár nem annyira hogy ilyen sokáig tartson az út, de annyira szinte lépésben megy a hajó, hogy ezt a pár száz métert megtenni tényleg ennyi idõbe telik. Nem hittük volna, csak amikor látjuk, hogy telik az idõ, és a part pedig alig közeledik. Közben persze nézelõdünk, bár a parton nincs mit nagyon nézni: jobbról-balról sík a vidék. A hajón sincs sok látványosság: az utasok bóbiskolnak, mi leginkább két tizenéves lányra figyelünk fel: felváltva tetvészkednek egymás hosszú, fekete hajában éspedig sikeresen. A dolog úgy mûködik, hogy rövid kurkászás után megtalálódik az állat amit erõteljes roppantással a körmükkel szétnyomnak majd pedig a széttrancsírozódott rovar maradékát a fogukkal lekapargatják körmükrõl és lenyelik, mint óvodás a fikát. Biztos finom lehet, és látványnak is étvágygerjesztõ. Videót is készítettem az esetrõl és legalább össze tudom vetni, ez-e gusztusosabb, vagy amikor a szocialisták elegáns-öltönyös yuppie kampányfõnöke, Szigeti Viktor egy kampányrendezvényen izgalmában a saját kibányászott fikáját fogyasztotta hasonló módon, némi körömpiszokkal kísérve –errõl is készült felvétel, hálistennek, bár nem általam, de ez is nagyon súlyos. A hajó alsó fedélzetén jókora patkányok rohangálnak. Ha találnak egy lehullott magot egybõl felkapják, és sietnek vele valahová a hajó belsejében levõ lakásukba. Az emberekhez képest tiszta, kulturált lények.

Kikötünk. A kompról való lejövetel sem egyszerû, mert a komp rámpája most is elég magasan van a talaj felett, így Win hiába ügyeskedik, kicsit fenn is akad a kocsi alja de a helyi erõk némi fémes súrlódásos hang kíséretében letaszigálják. Mi már ezen nem is akadunk fent, mert amit ez a kocsi kibírt, ahhoz képest csak nudli az a kis deformálódás az üzemanyag vezetéken, fékcsövön, miegymáson, amit gondatlan tervezõk egy autó alvázához egyszerûen, mindenféle páncélozás nélkül rögzítettek.

Egy darabig földes úton megyünk, majd beérünk Baganba, pontosabban a Bagan-i romok melletti faluba, Nyaung U-ba: itt van a szállások többsége. Átmegyünk a viszonylag hosszú falun. Egyszerû, kis település az egész, de látszik, hogy idegenforgalmilag felkapott: a kezdetleges faházacskák földszintjén sok helyen valamilyen étkezde-szerûség látszik, az emeleten pedig ott lóg egy szakadt tábla, hogy ilyen-olyan GH. Néhány elegánsabb hotel mellett is elmegyünk: szép kerítéssel övezett, nagy parkokban állnak a kellemesen dizájnozott épületek. Mi próbálunk ragaszkodni a 15 dolláros szobához, de Win ajánlására elõször az LP által 30 dollárosnak írt Golden Express Hotel-t nézzük meg. Win azt mondja, ha sok, vagy nem tetszik, mutat mást, mert van elég. Ezt látjuk mi is.

A hotel lényegében a legközelebb esõ szálláshely a romok felé, jóval kijjebb a központtól, a falu szélén, aminek van elõnye és hátránya: hátránya az, hogy viszonylag messze, úgy 2 – 3 kilométere van a falu központjától, ahol azért láthatóan, estefelé megindul az élet, elõnye pedig az, hogy már a kertjébõl rá lehet látni az elsõ romos templomra és ami végül nagyot nyom latban: egy remek medencéje is van a kertben, nagyon kellemes virágokkal, növényzettel, napozóágyakkal. A hotel bungalókból áll, a ezek légkondisak, fürdõszobásak. Tényleg 30 dollárra tartják keményen, és hiába erõlködünk, nem is bírjuk 18 alá levinni… De legalább ezt nem kell titokban tartunk, mint a Mandlay-it. Elfogadjuk, és már megyünk is úszkálni, kezünkben egy-egy butélia sörrel, amit a hotel éttermébõl abszolút normál áron cserkésztünk be. Mivel az éttermi hûtõben nem látok túl sok lebzselõ palackot, ezek haladéktalan pótlására el nem mulasztom felhívni a pincér figyelmét aki széles mosollyal nyugtázza és máris eltûnik a raktárban és pótol. Ezt már szeretem –tudjátok, trópusokon a folyadékpótlás –már írtam, de nem lehet elégszer.

Ideérkeztünk tehát, szállás is van, nem is akármilyen, tehát a mai napra rendelt hivatalos részen túl is lennénk így a délután további részében a semmittevés, mint célfüggvény felvázolása a feladat. A múlt megszépítõ ködén át, így utólagosan és megmaradva a tárgyilagosság hímes mezején is megállapíthatjuk, hogy e feladatnak sikeresen eleget tettünk. Tudjátok, milyen szar érzés a dögmelegben, kitéve a trópusi éghajlat tûzõ napsütés elemi erejének úszkálni a kellemesen hûvös medencében, miközben bámész tekintetünk hol a nyugágyakra jótékony árnyat borító pálmafákra, hol a környezõ virágokkal teli bokrokra, hol pedig a medence partján ránk várakozó, jéghideg sörökkel teli poharakra esik? Ej, be jól is érezzük magunkat itt! –gondolkodék én fennszóval.

Ahogy ott úszkálunk, ismerõs arcok tûnnek fel: az a spanyol hármas, akikkel már Kalaw-ban és az Inle tó mellett is egy GH-ban voltunk. Feltehetõen hasonló útiterv alapján mennek õk is, mint mi, de õk most már elmenni készülõdnek, tehát amíg mi Mandalayban és Monywában idõztünk, õk már korábban ide érhettek. Csak intünk egymásnak és õk már mennek is a csomagjaikkal.

Ebédelni ugyan mehetnénk a hotel éttermébe, de minek amikor befelé a faluig egy csomó étkezõ helyet láttunk. Mi az országút mellett, a hoteltõl alig 50 métere levõ kifõzést választjuk: kellemes, árnyas fák alatt felületesen lefestett asztalok, billegõ székek és szívélyes helyiek, meg a helynek neve is van: Pyi Sone, ami nem tudni mit jelent, de nem is lényeges. A kaja kiváló, és a sörökkel együtt 4 dollárt fizetünk a kettõnk ebédjéért és kapunk elõtte mindenféle sült magokat, mogyorót utána pedig egy jókora gyümölcsöstálat: banán, ananász, dinnye –ez persze ingyen van. El is van döntve a kérdés, megtaláltuk a törzshelyünket erre a pár napra, míg itt vagyunk. Tisztázzuk még a nyitva tartást és mivel nem bírunk maradni a fenekünkön, kaja után besétálunk a faluba.

De ha már étterem. Arra valahol jóval korábban már utaltam, hogy olvastam egy történetet, amelyben az illetõ hölgy és a barátnõje szervezett úttal volt errefelé, és zacskós leveseket eszegetett esténként. És voltak ebben a hotelben is és neki is láttak a fõzõcskének az éjjeliszekrényen –aminek következtében persze a forró láboska hatására lejött a politúr, meg rásült a rátett újságpapír is, fél éjszaka vakarták. Hagy világítsam meg a dolog anyagi hátterét: a szervezet utak Burmába nincsenek fejenként 600.000 Ft (mostani árfolyamon 3.000 dollár) alatt. Az egyszemélyes zacskós leveske ára (pl. zellelkrémleves pir.zsem.kockával) otthon a Tesco-ban kb. negyed dollár (50 Ft) lehet. Itt egy jó kaja (a szálló étteremében!) két dollár. Mindent egybe véve, a két hetes úton megtakarítható a két ár különbsége, maximum 14 nap x 1,75 dollár, az összesen úgy 25 dollár, tokkal-vonóval. Sosem fogom ezt megérteni. De azért annyit még: mindenképpen elismerés annak, aki egyrészt szán pénzt az utazásra, másrészt nem a tengerparti punnyadó utakat választ hanem ilyeneket. Ezt a történetet csak azért írom le, hogy persze, hogy takarékoskodni kell, de ilyennel talán nem érdemes.

Szóval, irány a falu, az országútnak is nevezhetõ fõúton. Ahogy azt már láttuk amikor átjöttünk rajta, egy rumlis, nyüzsgõ kis település, ezeregy bolttal, bolttal összekötött fafaragó, lakkfestõ, bronzöntõ, fazekas üzemmel. Ezek mind a szervezett turistáknak vannak kitalálva és látunk is nagy buszokat állni elõttük. Benézünk azért mi is ezekbe, mert lényegében ez a hely az utolsó állomásunk Myanmarban és az otthoniaknak az ajándékokat most kell megvennünk: Yangonban már valószínûleg nem lesz rá idõnk, odafelé útközben pedig már nincsenek nagyon turistás helyek, ahol valami szuvenír vehetõ. Ki is nézünk néhány dolgot, az árakat is megjegyezzük, hogy az alkudozáshoz majd meglegyen a támpont.

Mielõtt beérkeznénk a faluba, ott magasodik mindenek fölé egy jókor a pagoda, a Shwezigon Paya. Az útról egy hosszú, fedett folyosószerûségen lehet odajutni, de ez nem a mai programunk lesz, így kihagyjuk. Kóválygunk egy kicsit a faluban, aztán egy sört is letolunk netán. Itt már láthatóan jobban élnek az emberek, köszönhetõen az idegenforgalomnak. Ami feltûnik, hogy a boltok, kifõzdék elõtt pórázon tartott kutyákkal is találkozhatunk, ami már kifejezetten a gazdagság jele: Kelet-Ázsiában átlagos ember nem tart házikutyát, csak úgy passzióból. A kóbor kutyáknak vagy ad enni, vagy találnak azok magunknak, de ha tart, akkor vagy gazdagabb, vagy pedig levágásra tartja, mint például Vietnámban, hol találkoztam is ilyesmivel. De itt nem esznek kutyát, legalább is úgy tudom.

A gyerekek itt is rözsögnek, meg próbálkoznak –vagy valamit eladni, vagy csak úgy, és ez az utóbbi a gyakoribb, szerencsére. A tipikus indítás itt is így indít, hogy nekifutnak valami komoly angol mondatnak, és aztán úgysem értik, mit válaszolsz, de legalább jót nevetnek az egész szituáción. Tényleg jópofák, vidámak. Más országban is kipróbáltam már és itt is bejön: amikor jönnek szembe és nyitják a szájukat, hogy Hello, hávárjú, meg verárjúfrom, meg kell õket elõzni és gyorsan ugyanazt kell nekik mondani: Hello, hávárjú, verárjufrom? Ezer százalék, hogy ettõl totál paffá lesznek mert megszokták, hogy ez az õ szövegük. A lassúbb felfogásúk csak bambulnak elképedve, a gyorsabb felfogásúak pedig visítozva, nevetve elszaladnak hogy micsoda remek vicc. Hát nem az?

Lemegy a nap, gyorsan besötétedik. A kis üzletekben, éttermekben a szokásos egy darab 40 wattos, himbálódzó izzó csinál nagyon jó hangulatvilágítást, megindulnak a fõzõcskék is, vöröslenek a tüzek, szállnak a füstök, nyikorog valami zene is itt-ott, a kiszûrõdõ gyenge fényekben a járókelõk sötét árnya mozog sziluettként.

Ez a település nagyjából ötvözi a helyieknek szóló kisfalu jelleget és a turistáknak szóló megfelelést is. A vendéglátóipari kétségek felszerelése a megszokott helyi: összebuherált asztalok, székek, kezdetleges berendezések és helyiségek, maga a konyha is olyan, amilyen itt lehet, de a kiszolgálók (a család tagjai) küzdenek, iparkodnak és így összességében minden el is fogadható. Gondolom, úgy veszi kezdetét egy ilyen étterem megnyitása, hogy a családfõ kirak a háza elõ egy asztalt, meg pár széket, kiírja hogy étterem az Arany Sárkányhoz, fölé lógat egy gyenge fényû villanyégõt, vesz pár üveg üdítõt és sört, a nagymutter pedig amúgy is mindig a konyhában pöcsöl. A többi már a jószerencse dolga.

Persze, a nagy hotelekben megszálló csoportos turisták nem esznek ilyen helyen: egy utazási iroda nem kockáztatja meg, hogy valamelyik nyavalygós vendége lefényképezze a konyhát vagy a klotyót és aztán otthon bármelyik bíróság kártérítésre ítélje, mint közvetlen életveszély okozást. Így aztán ezek az emberek ki is maradnak ezekbõl a remek helyekbõl. Az is jellemzõ, hogy sok helyen egy szem vendég sincs –még helyiek sem, mert nekik erre amúgy sem nagyon telik-, de ahol ülnek turisták, ott biztos, hogy több asztalnál is. Ez egy tömegvonzás-szerû jelenség: ha egy turista látja, hogy valahol egy másik turistának megfelel az a hely, õ is odaül. (Ezt az általunk favorizált étteremnél is észrevehettük: mikor mi oda telepedtünk, a kutya nem volt ott rajtunk kívül. Aztán jöttek az úton mások is és látták, hogy mi nagy elégedetten falatozunk, vagy sörözük-kockázunk, és kis tanakodás után már ültek is be. És így tovább, gyarapodott a vendégsereg.) GH-k is vannak, tömegével, kezdve a teljesen nulla színvonaltól, amikor egy düledezõ kunyhóra ki van téve a tábla, hogy Guest House, és ettõl kezdve ez az. Ára a szobának itt 2 dollár, de azt hogy szoba, inkább nem is említeném.

(Mi sem vagyunk annyira finnyásak: aludtunk mi már 2 dolláros szobában, például Laoszban, Pakbeng-ben, de mazochisták sem vagyunk és ha tízvalahány dollár különbségért medencés, klassz szállást lehet kapni, akkor testünk sanyargatását máskorra halasztjuk. Talán nem is a komfort a fõ gond ezekkel a szállásokkal itt a faluban, mert az ember elalszik bárhol, hanem az, hogy a falu turistás része igazából a csak a fõ utca, az arról nyíló földes sikátorok, az ott levõ viskók, és a mögöttük levõ szemét és dágvány biztosan vonzza az állatokat és nemcsak a disznókat, amelyek teljesen otthonosan érzik magukat: ide–oda ténferegnek az ember lába mellett, hanem a patkányokat is és velük aludni már nem akkora élmény –kipróbáltuk Vietnámban. Nincs sok fogalmam a patkányok viselkedésérõl, de az biztos, hogy ezek a Délkelet-Ázsiai fajták egyáltalán nem félnek az embertõl, ha az utcán mész, ott szalad a lábad mellett el, ha lefekszel, simán mászkál rajta, ha éppen arra viszi az útja. És a patkány harap is, amire nem tudom, mennyire elég az otthon kapott tetanusz.

A falu nekem a 30 év elõtti Saigon filmekben látott képét juttatja az eszembe: mert mielõtt még ott jártam volna (Saigon: HCMC: Ho Chi Minh City), láttam egypár dokumentumfilmet, milyen is volt az amerikaiak háborúja idején: sáros, rumlis, lepukkadt kunyhóváros. Amikor pedig pár évvel ezelõtt megláttam, alaposan csalódtam az elvárt képhez képest: rumlis, lepukkadt, tipikusan ázsiai nagyváros lett belõle. Ez a falu itt kb. olyan, mint Saigon lehetett annak idején, csak itt nincsenek amerikai katonák és nincsenek kurvák sem, legalább is nem látom õket. (Mert ha lennének, õk biztos meglátnának engem.)

Az igazat szólva, már lusták vagyunk hazagyalogolni, így egy biciklis triksát kapunk el, aki egy dollárért hazafurikáz minket. Az alku 5 dollárról indul –az árakban is látható, hogy itt a turistákra hajtanak, de ez minket nem érdekel: ha helyit vinne, nem kapná meg még a tizedét sem, így ez az egy dollár is jó üzlet neki. Vagy ha nem, hát akkor várjon jobb kuncsaftra, mi meg legfeljebb hazasétálunk: 3 kilométer miatt nem esnénk kétségbe. Mikor hazafelé zötyögünk, már tök sötét van. A riksán persze nuku világítás, de szerencsére alig jön jármû az úton, bár aki jön, az úgy döf, mintha az életéért küzdene. Nem egy veszélytelen vállalkozás éjszakai sötétben, világítás nélkül riksázgatni egy alig kétsávos országúton, de a látvány pompás: a Shwezigon paya csillogó, szinte vakítóan kivilágított aranykupolája remekül mutat a koromsötétben.

Miután a hotel melletti éttermet törzshellyé neveztük ki, haza sem megyünk hanem vacsizunk egyet. Amíg jön a kaja kockázgatunk, sörözünk, jól vagyunk. Zsombor megint gyömbéres húsgombócokat rendel, amelyek már délben is remekek voltak, és most is gyûri magába no limited -olyan a képe, mint egy víg kedélyû hörcsögé, vagy inkább mint egy szóvivõé, például a Szíjjártó Péteré, mert ki más legyen a szóvivõ mint az, aki folyamatosan egy-egy jól érett ringlót tartogat a képében. (Hadd lássák a népek, nem szegényház ez, tellik rá!)

Én meg bemegyek a konyhába megnézni, hogyan is készül. Maga a konyha pont olyan, mint amit az ember elvár egy ilyen helytõl: minden füstös, a gyenge világítást a tûzhely alól kicsapó lángok egészítik ki, az edények kora és a rájuk rakódott patina meghatározhatatlan, a zöldségek a földön hevernek, a húsok meg szanszéjjel. De van vízcsap és kivételesen a klotyó sem a konyhából nyílik, hanem a hátsó fala mögött. Az odavezetõ ösvény leküzdése elég nehézkes: egy nagyobb esõ és az abból következõ sár miatt néha egy-egy deszkadarabot tettek le a háziak, amelyek most teljesen láthatatlanok a sötétben: ha rájuk lépsz, lebillensz, ha nem rájuk, akkor belerúgsz és azt hiszed, hogy kígyó támadott meg.

Mert kígyó, az van itt. Myanmar amúgy is egy kígyós ország, de az LP kihangsúlyozza, hogy ezen a területen kiemelten kell odafigyelni, mert itt még sûrûbben vannak és ezek a nyavalyás kobrák éjszakánként mennek vadászgatni. És persze patkányokra is, azok meg vannak szépen ezekben a hátó traktusokban. De szerencsére a találkozás –egyelõre- elmarad.

Az étteremben csak mi vagyunk vendégek. Ahogy elnéztük a faluban, ott is csak gyéren voltak turisták, az úton visszafelé jövet pedig ami éttermet láttunk, az bizony kongott az ürességtõl, így aztán meg vagyunk itt nagyon becsülve: megint kapunk mogyorót, gyümölcstálat. Valamivel több sört ihattunk mint délben, mert a számla fél dollárral magasabb: négy és fél dollár, természetesen kettõnkre.

Lefekvés elõtt végül elvetjük azt az ötletemet, hogy úszunk egyet, mert így estefelé már egészen le tud hûlni a levegõ és a pára miatt még inkább annak lehet érezni. Hiba a szobában, hogy az ablakot nem ajánlatos kinyitni, mivel nincs rajta szúnyogháló, de az is lehet, hogy azért nincs rajta, mert nincs szúnyog, de ezt nem próbáljuk ki. És sajnos a légkondi pedig központilag van vezérelve és két állítási lehetõségünk van: vagy bekapcsoljuk, vagy nem kapcsoljuk be, pedig próbálkozunk a beállításával, de a légkodi hosszabb idõn át rosszhiszemû elkövetõi magatartást tanúsított, pedig mi elkövetünk néhány igen komoly becsületsértést is, sérelmére. De mindezeket bármilyen eredmény nélkül.

Ledõlünk, a légkondit végül aztán kikapcsoljuk mert elég hideget fúj, meg elég a szobában levõ kis hûtõszekrény kerregése is, bár ez a zaj az otthoni Szaratov-Minszk párost juttatja eszünkbe, és így az édes otthonra hazarévedve szunnyadunk el, édesdeden.

November 3. Szerda

Reggel felébredek, és ím, mögöttem ott a Tegnap (viszlát Tegnap!), elõttem itt a Holnap (Szia, Holnap!). Ez eddig rendben is van.

„De, kedves Barátaim (-viharos taps-), jó, ha tudjuk, (-zúgó taps-) lehetséges, sõt (-viharos taps, amely ovációba megy át-), eddigi –mondjuk így, szakmai tapasztalatom alapján (szûnni nem akaró tapsvihar-) azt mondhatom, szinte (-az egész terem feláll-) bizonyos, hogy a Tegnap har- (-hosszas taps-) -colni fog. (-bekiabálások: Alávalók! Hazaárulók! Posztkommunisták! Lúdtalpasok!) A Tegnap harcolni fog, és (-harsány fújjolás-) újabb lakatokat szerel majd a Holnap ajtajára (-több helyrõl füttyszó-). Sebaj! (-minden oldalról szûnni nem akaró felkiáltások: Éljen!-) Kedves Barátaim, ha nem nyílik, törjük rá!” (-Az egész terem feláll. Sokáig nem szûnõ taps. Dörgõ tapsvihar. Ütemes taps. Tapsi taps. Tapsi Hapsi.Harsány éljenzés. Ováció. Általános felkiáltások: Úgy van! Éljen a vezérünk! Éljen Rákosi elvtárs! Rákosi, és a Párt!-)”

Jaj, jaj, jaj, most véletlenül idemásoltam ösztönösen valami nagygyûlés szövegét, kedves Barátaim, ami most ment a hátam mögött a HírTV-ben, –a végében kicsit eltértem, de nem lényegileg- a Tegnap harca meg a Holnap lakattya, tejóég, ahol ráadásul valaki ajtókat akar törögetni; de ne törögessünk itt semmit sem kedves Barátaim, ha lehetséges ne törögessünk, nem is beszélve arról hogyha itten mégiscsak törögetünk ajtókat, –kedves Barátaim-, akkor utána pucoljunk el a balfenéken sietve, mert ha mi itt ajtókat törögetünk, kedves Barátaim, akkor jön a rendõr és elvisz minket és csúnyán be leszünk csukva, jobb esetben csak a Csernushoz, úgybizony, kedves Barátaim. Jajistenem, hova kerültem.

Szerencsére a bagan-i hotelben nem kell ajtókat törögetni, nyílnak azok szépen, még csak nem is nyikorog és Zsombor fel sem ébred amikor elmegyek úszni egy jót. Reggel 7 óra van, kellemes, friss az idõ, 23 fok körül lehet és egyáltalán nincs párásság. A medencénél senki, jót lehet úszkálni.

A reggelinél bekapjuk a heti Lariam adagot –ezt csak jelzem, amúgy fel van írva a napi útitervünkbe, amit elõ szoktunk venni, hogy ne felejtsük. A reggeli normális, tea van bõven, ami nálam elsõ rendû szempont. Dzsúz is van korlátlanul, de köze sincs a gyümölcshöz, valami édesített lónyál. Fél kilenckor lépünk ki az étterem ajtaján és azonnal meg kell változtatnom az uszodánál tett idõjárás jelentésemet: bitangul süt már a nap, meleg van és párásság. Éjszakára a szavannás vidék miatt ha le is hûlt a levegõ, ebben a régióban szokták mérni a legnagyobb melegeket Myanmarban.

A szemüvegem megint szolgál egy kis meglepetéssel: a vietnámi utamon a lencsét rögzítõ csavar gurult el, de hiába találtam meg, nem volt kéznél kiscsavarhúzóm, hogy becsavarozzam. Most pedig a mûanyag orrnyereg törött el amikor törölgettem. A következõ utamnál tehát hoznom kell magammal kiscsavarhúzót, mûanyag orrnyerget, a hozzá tartozó kiscsavarral együtt, meg hoznom kell a lencsét rögzítõ, másfajta kicsavart is, ja és persze körömlakkot, amivel meg lehet erõsíteni a kiscsavarokat hogy ne lazuljanak ki, valamint tartalék szemüveget is, ha netán az üvege törne el. (Ezt csak a szemüvegesek kedvéért részleteztem ha ilyen helyre utaznak, mert itt optikus talán ha Mandalay-ban vagy Rangonban van. Végül Bangkokban pótoltam.)

Mivel ma mászkálni fogunk a terepen, bakancsot veszünk fel, és mivel megyünk templomokba is, hosszú nadrágot. Az én nadrágomnak a szára felgombolható, amit én meg is teszek dacára annak, hogy így az egyik rövidebb mint a másik, lévén a megfelelõ gomb történetesen le van szakadva. Zsombor szerint pont úgy nézek ki mint egy hülye túlkoros óvodás, csak az uzsis zsacsi hiányzik a kezembõl, rajta jelemmel (pöttyös labda), de én arra hívom fel a figyelmét, hogy nem divatolni jöttünk, amire Zsombor csak az okos fejecskéjét csóválja, de ezt már egyszer kifejtettem: az övé, és ha akarja, hát hagy csóválja.

De mielõtt még bármi, tudjunk meg valamit Baganról.

Egyetlen volt burmai fõváros sem büszkélkedhet olyan dicsõ múlttal, és olyan gazdag díszletekkel, mint az ezer esztendõvel ezelõtt formát öltõ Bagan, az elsõ királyi székhely. A jelenlegi Bagan (Pagan) területe már 2500 évvel ezelõtt is lakott volt, de nagyjából 1000 évvel ezelõtt kezdõdött az a korszak, amivel a történetírás már nagyobb részletességgel foglalkozik. Ez volt a Pagan Birodalom és most is lehet látni a templomok sokaságát, amelyek nagyjából 900 – 1000 évvel ezelõtt épültek. De az idõk itt sem teltek azóta eseménytelenül. Jártak itt –és nem kegyeleti céllal- a mongolok, Kublai kán vezetésével 1287-ben ami véget vetett a nagy építkezésnek meg az egész birodalomnak is (a mongolok a tatárjárás nevû project keretében valamivel korábban nálunk is tették tiszteletüket -Batu kán). Hogy ezek után milyen népek keveregtek errefelé, a látvány szempontjából már nem annyira fontos, mert a jelenleg is látható építmények már addigra megvoltak és jórészben megvannak ma is. Tehát a sok, pompás szakrális épület átvészelte a mongolokat, a Pagan Birodalom azonban lehanyatlott és az elkövetkezõ 250 évben a Shan-fejedelmek uralták az országot, majd az 1500-as években Toungoo lett helyette a központ, ahol még az utunk elsõ részében, észak felé haladva már mi is jártunk.

A nagyjából 40 négyzetkilométeres területen (úgy 6 – 7 km-es oldalhosszúságú négyzetrõl van szó) van vagy 4.000 építmény –ez nagggyon sok!!-, döntõ részük sztúpa, templom, ilyesmi. Ebben benne vannak a legkisebbek is, de a jelentõsebbek száma is eléri a 150 darabot, amelyek közül az LP –amely könyvecske sok tekintetben megfelelõ, de kulturális vonatkozásban nem túlzottan bõbeszédû- 45-rõl ír részletesebben is. Mi valószínûleg alaposabban csak legfeljebb ennek a felét tervezzük megnézni.

Ha valaki nem látta, legalább fényképrõl, próbáljon elképzelni egy félsivatagos, gyér növényzettel, bokrokkal gyakran, fákkal ritkábban tûzdelt, de alapvetõleg sivár, sík vidéket, kikopott füveket, vörös földet. És ami tele van sztúpákkal. Egyértelmûen több a templom, mint a fa: amerre nézünk, egymás hegyén hátán kicsi, nagy és mégnagyobb templomok csúcsos kupolái meredeznek, sorokban, oszlopokban és összevissza. A legkisebbek alig egy-két méteresek, a legnagyobbak bazilika méretûek többnyire vörös téglából, vagy meghagyva fehér-szürke építõkövek eredeti színét, esetleg fehérre festve, vagy tökig bearanyozott kupolával. Általában valami díszítéssel; a díszítõelemek között elefántok és mindenféle szörnyek találhatóak, és természetesen a primitíven megmunkált, aranyozott Buddha szobrok, melyek nem ritkán emelet magasak.

Nagy szerencsére, a helyreállítások még vagy sehol sem tartanak vagy felfogták, hogy nem a csicsásra való vikszolás a megoldás, így itt érezhetõ az a Myanmarban csak egy–egy épületnél tapasztalható hangulat: hogyha valami ezer éves, akkor az úgy is nézzen ki. Itt az egész terület ilyen –isteni.

Az elsõ templom amit megnézünk, a Swezigon Paya, amit már tegnap is láttuk, mikor bementünk a faluba, ott csillogott kivilágítva és most a napsütésben még inkább tündöklik –ilyenkor tényleg igaz az a mondás, hogy napra lehet nézni, de õrá nem: a napra sem lehet persze nézni, de a kupolára sem, mintha egy aranytükörbõl verõdnének a szemünkbe a napsugarak. Nagyon ki van aranyozva az egész, ami azt jelenti, hogy valamiért nagyon fontos és valóban: valamikor 1000 évvel ezelõtt megépítették és ez volt az elsõ sztupa Burmában, mondhatni a prototípus, és ennek alapján épült az összes többi. Így most ez a templom is egyike a fõ nemzeti imádkozóhelyeknek –visszagondolva, ezekbõl a fõ helyekbõl is láttunk már jópárat- és amikor november-decemberben a templom ünnepe van, csak úgy özönlenek ide a népek.
Tehát a Shwezigon paya egyike volt a korai a Theravada buddhizmus templomainak és elég kihangsúlyozzák a leírások, hogy itt „nat”-okat is ábrázoltak. Ez fontos. A nat-ok ugyanis a buddhizmus elõtti burmai vallásban levõ természeti szellemek, jó és gonosz földszellemek és az amelyekben való hit a nép körében a mai napig fenntmaradt. Ez a paya volt tehát az elsõ ahol ábrázolták õket, de most már számos szentélyben láthatóak, szerte Myanmarban, a híres sztúpákban (például a Shwedagon) és az útszéli jelentéktelen sztúpákban is. Maguk a szerzetesek nincsenek elragadtatva a nat-októl, mert nem tartják õket használhatónak a buddhizmus céljainak elérése érdekében, de elismerik a nat-okat és elfogadják az emberek hitét. Nat-ja van minden Myanmar-i tartománynak, sõt minden egyes napnak is, külön és ha kiszámoltatjuk asztrológiai szakértõkkel, melyik nat is a mienk, lehet felajánlásokat tenni, imádkozni, e személyre szabott nat-unkhoz.
Anawratha király kezdte az építkezést. A helyszínt úgy határozta meg, hogy egy fehér elefántra felkötözött mindenféle Buddha relikviákat, egy Kínából származó smaragd Buddha szobrot meg ilyesmiket, azt mondta neki, hogy Gyí, paci és ahol az elefánt megállt, ott kezdte meg az építkezést. A kezdeti lendület csak három színt megépítéséig terjedt, mert a királyt egy vad bivaly megölte és a templom befejezése az õt követõ királyra Kyanzittha-ra maradt, aki a történészek szerint Bagan legnagyobb királya volt, és 1100 környékén élt. Ez a király tudhatott valamit a munkaszervezésrõl, mivel elrendelte, hogy minden alattvalója köteles még egy embert, akarom mondani egy követ idehozni a templom építéséhez és így fel is pörgött dolog. A király épített itt mást is, mivel alatta kezdték a helyet „négymillió pagoda városának” hívni. Ez a templom is felépült, földrengések meg is rongálták, újabban rendbe is hozatták és most itt van, szépen kiglancolva, oroszlánszobrokkal õriztetve, terrakotta táblákon szent történetekkel, virágdíszítésekkel, sárkányokkal, és legbelül egy fekvõ Buddha szoborral. Én nem vagyok híve az orrba-szájba aranyozásnak, színes díszítéseknek, de ez a templom így elég jó és építészetileg is nagyon esztétikus. Kellemes sétálgatni benne.

A templomot a középsõ nagy kupola uralja, de a körülötte levõ széles teraszon, nyitott belsõ részeken is garmadával álnak a hófehérre festett, arany kupolával díszített kisebb sztúpák. Beljebb szoborcsoportok: egy fa alatt éppen megvilágosodó Buddha körül elefánton ülõ lándzsás harcos, párduc, krokodil és majomszerû formában ábrázolt nat-ok, díszes fejfedõkkel, színes ruhákban. Mivel hétköznap délelõtt van, nincsenek sokan, csend van, csak amikor a közeli reptérrõl nem túl magasan elszáll egy repcsi, repül fel egy jókora madárhad, majd egy kört leírva a kupola körül telepszik vissza megszokott helyére. Annyira kevesen vannak a hívõk, hogy engem sem vesz észre az a huszonév körüli szerzetes, aki egy kis kergetõzés után végül jól fenékbe rúgja az elõtte haladó másik szerzetest; mindkettõjük kezében a gyûjtögetõ edény, lehet, hogy valami elszámolási vitára tett emígyen pontot. Amikor észreveszi, hogy felvettem videóra, kuncogva eliszkol az árkádok között.

Win kocsijában hagyjuk a cipõinket, mezitlábolunk körbe, nézegetünk, mindenféle árusok szólítgatnak, ami az ember egyik fülén be, a másikon ki, de Zsombor odahajol hozzám, hogy Te, ezek honnan veszik, hogy mi szlovének vagyunk? Mi, szlovénok? Valami szlovén csoport lehet itt talán, de hát akkor sem, mert ezeknek az árusoknak halvány gõzük sincs arról, hogy Európában van-e más ország Németországon, Anglián és Franciaországon kívül, ha egyáltalán, nemhogy még Szlovénia, de tényleg mondogatják, kérdõ hangsúllyal: szlovén, szlovén, szlovén… Jobban odafigyelek, hát vazze, nem szlovén: hanem szuvenír!

A következõ úticélunk a Mount Popa, innen úgy 50 km-re. A faluból kifelé egy a darabig kétszer kétsávos az út, középen az elválasztó részen gondozott virágok, majd pedig egy ellenõrzõ pont, ahol igazoltatnak (Win bemondása is elég) és meg kell vennünk a Bagan Archeological Zone belépõt, pár dollárért –ettõl persze a Popa hegyen lesz még belépõ, mint ahogy volt a Swezigon Paya-nál is és valószínûleg kaszálnak még más templomoknál is. (Olvasom, hogy vannak olyan utazók, akit ezek a belépõdíj-szedések nagyon zavarnak. Ez persze nem teljesen egyértelmû dolog: zavaró, hogy szednek, és hogy ez az állami (katonai diktatúra) kasszát gyarapítja, de ahhoz képest, hogy milyen olcsó amúgy az egész ország, ez nehogy már olyan lényeges legyen. És ha már az árak, csak egy példa Törökországból, ahol nem régen voltunk (volt egy akciós MALÉV diák-felnõtt jegy párosítás, így aztán gyorsan csináltunk egy körutat Zsomborral): szinte minden templomért, görög romért, erõdért 10 dollár alatt nemigen van belépõ, de 25 dollár az Istanbul-i Topkapi-ba és külön kell még venni a kincstárba, a hárembe… Szóval, bár utálunk fizetni bárhol és bármiért, itt ez nem is olyan drága, úgyhogy kezeljük ezeket a dolgokat árnyaltan. Minket nem is zavar, tudomásul vesszük.)

Az út kifejezetten jónak mondható, nem túl széles, de helyi mértékekhez képest elég jó minõségû a burkolat, ezért aztán nyomjuk is a gázt és centizzük is szembe jövõket. Nagy forgalom így sincs, de turista buszok már elõfordulnak. A táj nagyon-nagyon kellemes, inkább sík, lágy emelkedõkkel, rizsföldekkel, pálmákkal és nem annyira lepattant minden, mint amilyeneket eddig gyakran láthattunk. Még a földeken álló pálmakunyhók is jobb állapotúnak, rendezettebbnek tûnnek. Látszik, hogy itt a turizmusra vannak dolgok kihegyezve: aki csak iderepül Mandalayból, vagy Yangonból legalább annyira téves képet alakíthat ki az országról, mint Kambodzsáról az a sok turista, aki például Bangkokból egyenesen a turizmus által szintén felkapott Angkorba (Siem Reap) repül.

Ahogy Angkornál is, itt is több helyen is angol nyelvû tabló hirdeti a Japán-Myanmar-i Barátság-ot –a japcsik részt vesznek az itteni feltárásokban is, ahogy az Angkor-i romoknál is jeleskednek.

Az út általában csak enyhén kanyarog, de amikor néha élesebben fordul megnyugodva állapíthatjuk meg, hogy Win kanyartechnikája egy gyûszûnyit sem változott –kár is lenne, ez már az itteni folklór része, hagyomány, szálljon apáról gyermekére, mert ép ésszel ilyen dolog ki nem található: tökig gázzal bele a kanyarba, pont a felénél satufék és eltorzult arccal kormánytekerés koppanásig, aztán valahogy csak kivergõdünk. Mivel az út mellett most nincsenek szakadékok hanem csak sík vidék és mezõ, hagyom Win-t tombolni. Ha nem sikerül a manõver, legfeljebb kiszaladunk a rizsföldre a bivalyok közé, ha pedig sikerül, akkor megállapítható, hogy mégis csak tud vezetni, lám. És mivel mindig sikerül, tehát remek sofõr és mindenképpen egy arany ember, és ha mégegyszer jönnék, csakis õt választanám. Ti is!

Mindemellett azért nem nagyon kötnék életbiztosítást a falvak lakóira, amikor Win barátunk energiatakarékos üzemmódban, tehát kikapcsolt motorral ámde erõsen bekapcsolt dudával 80 km/órával bevágtat az úton folyó alkalmi falugyûlés illetve a kihelyezett baromfi udvar résztvevõi közé –bár mostanában már magától is lassít néha, mert éles felfogással úgy észlelte, hogy a vilidzs pípöl ilyentén való ritkítási kísérleteit mi némileg rosszalljuk.

Az út mellett kis pálmakunyhók, elõttük mindenféle marhaságot árulnak és hogy legyen valami amiért egyáltalán megálljanak a turisták, tehenekkel hajtott mogyoróolaj-préseket mûködtetnek. A szerkezet úgy néz ki, hogy van egy fekvõ malomkõ, a közepe luka