folyt.

#54086 Hozzászólás

Ahmet

folyt.

Végre, végre egy órakor megérkeztünk Shilinbe. El se akartam hinni! A kísérõ közölte, hogy kettõre legyek a busznál, mert indulunk vissza. Felejtsd el! Otthagytam a francba. Ko-cogott utánam, hogy nem kettõkor, hanem háromkor. Na, jó, majd meglátjuk –, gondoltam, és elloholtam a bejárat felé. Ha elég a két óra, akkor jó, ha nem, akkor megyek majd másik busz-szal.
Kifizettem a meglehetõsen borsos belépõt, átestem a fémkeresésen, biztonsági ellenõrzésen is, és mehettem, amerre látok. A röhej az, hogy ha valaki veszi a fáradtságot, akkor megkerül-heti az egész kócerájt, és bemehet mindenféle ellenõrzés és jegyfizetés nélkül.
Zúdultam a tömeggel a fantasztikus sziklák felé. Mikor odaértem, úgy gondoltam, hogy mindenkinek igaza volt, aki leszólta a helyet. A sziklák tényleg fantasztikusak voltak, de az egészet agyonvágta az, hogy körülöttük nyírt gyep, virágágyások, és kikövezett gyalogutak. Na, ezért kár volt, ráadásul lépni se lehetett a csoportoktól, amik a megafonos vezetõk után vonultak. Gondoltam, ha már itt vagyok, akkor körüljárom. Villámgyorsan rájöttem, hogy a kínaiak itt is azt csinálják, mint mindenhol. Egy jól bejáratott útvonalon terelik végig ezeket a birkákat. Na, ha õk mennek jobbra, akkor én balra, aztán nem zavarjuk egymást. Ez a csodála-tos! Nem szóródtak szét, nem zavartak.
Kicsit beljebb, ahova nem mennek a csoportok, már nem volt parkosítva, az ösvények is keskenyebbek voltak. Mikor még távolabb mentem, nem volt már semmi ösvény, csak csend – ami azért elég ritka errefelé –, és természet – ami szintén. Rendes tempóban jártam az ösvé-nyeket, folyt is rólam a víz. A szürke sziklákat az erózió formálta a legfélelmetesebb alakokra. Magas oszlopok és falak alakultak ki, mindnek éles, cakkos teteje volt. Az ösvény meg lent vezetett a félhomályban. Helyenként liánok is nõttek, hogy teljes legyen az Indiana Jones ér-zés. Mikor kiértem egy teljesen elhagyatott helyre, felmásztam az egyik sziklára. A teteje tüs-késre erodálódott, de annyira éles, hegyes volt mindenhol, hogy a súlyom alatt lepattantak az elvékonyodott kõpengék. Innen visszakeveredtem a kiépített részre. Egy tó bukkant fel a szik-lák között. Félelmetes volt, ahogy a kõcsipkék tükrözõdtek. Onnan nem messze meglepõdve tapasztaltam, hogy egy tábla mutat a sziklák közé vezetõ nagyon keskeny ösvényre, hogy Dangerous section! Ennek fele se tréfa, merre is menjek? Nálunk az ilyen hat lánccal és négy korláttal, meg büntetéssel le lenne zárva, itt meg még reklámozzak is. Elindultam felfelé. Rö-videsen négykézláb kellett átbújnom a félig ledõlt sziklák alatt, aztán meg felfelé kaptatni a kõbe vésett lépcsõfokokon. Elõször hetykén szökdécseltem, de ahogy nõtt a magasság, és csökkent a szélesség, úgy fogyott a bátorságom. Végül már szinte minden szikla alattam volt. Úgy nézett ki, mintha lentrõl ezer konyhakés mutatna rám. Talán nem kéne leesni, gondoltam. Majd rögtön végiggondoltam az esélyeimet, ha mégis. Amit meghagynának belõlem a szik-lák, az a tóba esne. Ilyen gondolatokkal markoltam a penge vékony szikla legfelsõ taraját, miközben átegyensúlyoztam egy szakaszon, amit egy kõlappal – mi mással – kipótoltak, hogy el lehessen menni. Az ösvény, vagy mi a fene szélessége itt már csak 20 cm volt. Fönt talál-koztam egy emberrel, aki lényegesen magabiztosabban mozgott, de rajta is láttam, hogy job-ban be van fosva, mint ahogy mutatja, és ez egy kicsit megnyugtatott. Mikor találtam magam-nak egy biztos pontot, akkor végre rendesen körülnéztem, nem csak úgy, hogy na, mire esnék. A látvány gyönyörû volt. Ahol a sziklák közt állt egy egy fa, ott látszott, hogy õsz van. Vörös, sárga, zöld levelek a szürke sziklák közt. Hát, megérte felmászni.
Lefelé se volt egyszerû, mert ugye nem könnyû úgy menni, hogy az ember nyakában lóg egy fotóstáska is.
Mászkáltam még az ösvényeken, és biztos voltam benne, hogy el lehetne itt tölteni rengeteg idõt, de így is elég sokat láttam belõle, a buszt meg még elérem, úgyhogy kifelé vettem az irányt. Már amennyire egy ilyen helyen lehet irányt venni. Az ösvény az nem kérdezte, hogy merre akarok menni, követte a szurdokot. Végül kikeveredtem az útra, ahol a csoportok vo-nulnak, és a kapuhoz mentem. Leginkább inni szerettem volna, mert lefolyt rólam öt liter víz a turné során. Egyszer azt hittem, hogy esik az esõ, felnéztem az égre, de ragyogó kék volt. Akkor jöttem rá, hogy az izzadtság csöpög a fülemrõl. Ááá!
A busz ott várt, ahol megbeszéltük. Magát a jármûvet nem nagyon ismertem volna meg, de a parókás útitársunkat biztosan. Szép fekete nylonparóka virított a fején. Az alatt milyen me-leg lehetett?
Idõben indultunk vissza. Attól borultam volna ki, ha ezután még ott állunk. Na, nem ott áll-tunk, hanem öt kilométerrel arrébb. Mikor jöttünk, már akkor is láttam, hogy egy kamion fek-szik az egyik kanyarban, na azt mentették. Mikor elmentünk mellette, már talpra volt állítva, és egy gyanúsan emberforma kék csomag feküdt mellette.
Kunmingba visszaérve az állomásra mentem megvenni a másnapi vonatjegyemet, úgyis ott rakott ki a busz. A vasútállomás egyébként éppen nem létezett, mikor ott jártam, mivel a régit lebontották, az új meg még sehol se volt. Kicsit féltem is a jegyvételtõl, de gyorsan meglett a pénztár. Rákészültem a vásárlásra, és kis cédulára kiírtam, hogy Guilin, így is, meg kimásol-tam a könyvembõl kínai jelekkel is, mellé írtam, hogy mikor, aztán nekivágtam. Egészen könnyen ment, mert a kulcsszavakat tudta a pénztáros angolul.
– Guilin, tomorrow! – Guilin, holnap!
– Hard sleeper, soft sleeper? – Keményágyas, puhaágyas?
– Hard. – Kemény.
– Ok!
Már meg is volt az egész. Ez nagyon feldobott. Gyalog indultam el a Beijing Lun észak felé. Vettem egy pálcikára tûzött fél ananászt, és örültem a jó dolgomnak. Kicsivel késõbb utánam hellózott egy fickó. Visszaköszöntem, örüljön a nyelvtudásának, de kiderült, hogy tényleg beszél angolul. Egy kisfiúval jött, akirõl kiderült, hogy a tanítványa. Angolul tanítja, miért cserébe a gazdag apja nála fekteti be a pénzét. Hol van itt kommunizmus?!
Vacsoráztam, majd a szállodámba mentem. Beszélgettem egy-két emberrel, majd elvonul-tam zuhanyozni. Kerestem a tusfürdõmet, de nem leltem, biztosan ottfelejtettem a zuhanyzó-ban az elõzõ nap, gondoltam, de ott se volt. Valaki biztosan elhasználja az én drága Baba tus-fürdõmet – szomorkodtam –, és fájó szívvel veszteséglistára tettem, aztán sima vízzel mostam le magam. Mikor visszacaplattam a szobámba, akkor láttam, hogy a galád takarítónõ belerakta a papucsos zacskóba, és a szomszéd ágyra rakta. Felháborító, ezek a mai takarítók! De leg-alább megvan.
December 5 Péntek
Mivel a vonatjegyem 2041-re szólt volt elég idõm Kunmingban, bár inkább mentem volna már. A nagy idõmilliomosságban úgy gondoltam, hogy majd sokáig alszok, hiszen megtehe-tem. Ezzel csak az volt a gond, hogy egy dormitóriumban nem mindig én döntöm el, hogy meddig alszok. Az egész szoba lakossága korán kelt, mert mentek statisztálni valami filmbe 220 Y-ért. Hívtak engem is, de végül kihagytam, mert nem tudták megmondani, hogy meddig tart. Pedig lehettem volna kínai sztárstatiszta.
Szóval nekem a filmezésbõl csak a koránkelés maradt. Összeszedtem magamat és elindul-tam a városba. Elsõ az evés, ami errefelé nem megy annyira egyszerûen. Itt a legtöbb kifõz-dében nem voltak kipakolva az alapanyagok, hanem mondta a kedves vendég, hogy mit akar, fizetett, aztán hozták. Ez nekem nem ment. Egészen pontosan a megmondás részével voltak problémáim, így mindig csak azt ehettem, amit már éppen evett valaki, mert arra tudtam rá-bökni.
Reggeli után az állatkert felé indultam, de magát az állatkertet elkerültem nagyívben, mert csak a nyugati utazók felháborodásáról híres, mert itt is úgy tartják a jószágokat, hogy úgy vannak belezsúfolva a ketrecbe, mint kövér nõ a neccharisnyába, vagyis a ketrec méretét az állat mérete határozza meg. Helyette a szomszédjába mentem, a Yuantong templomba, mert még mindig nem lett elegem a templomokból.
Érdekes volt. Azt épületek egy kis tavat vettek körül, amin egy pavilon állt. A tóban renge-teg teknõs volt. Legtöbbjük a sziget partján sütkérezett. Közéjük vegyülve üldögélt egy ráné-zésre jó félkilós béka is. A város a falon túl volt, mégis mintha több napi távolság választott volna el tõle.
A nagy nyugalomból a városon keresztülgyalogolva a Yunnan múzeumba mentem, hogy felszedjek valami kultúrát is. Végignéztem a híres bronz dobokat, és az idõrendbe szedett por-celánokat is, sõt még a kalligráfiákon is végigszaladtam, de az az igazság, hogy a földszinti üzletben sokkal több mindent láttam, és még vezetést is kaptam, mert a boltos lány nagyon szeretett volna nyelvet gyakorolni.
A múzeum megtekintése után már csak rengeteg idõm maradt. Sétálgattam, és ezredszer is végignéztem a virág- és madárpiac portékáit. Igazából a legkevesebb az a virág meg a madár volt errefelé. Inkább turistáknak szánt „igazi” régiségeket lehetett errefelé kapni.
Végiggyalogoltam a városon, hogy találjak egy internet elérhetõséget, de sehol semmi. Má-sodikán olvastam utoljára leveleket, de a kínai karakterek megkeserítették az életemet, így a lényeget elfelejtettem megírni Gabinak, azt, hogy nem felejtettem el az évfordulónkat. Vagyis elfelejtettem. Azóta is netet keresek, és nem találom azt se, ahol akkor jártam, mert arra is véletlenül akadtam. Lementem a térképrõl, de semmit nem találtam, eltekintve egy piactól, amit biztos, hogy nem turistáknak találtak ki. Mikor visszafelé tartottam már a városba, akkor találtam egy nagy Internet Café feliratot. Idõm eddigre már nem nagyon volt, de bementem. Szívesen olvastam volna magyar híreket, de sietnem kellett, hogy elérjem a vonatomat. Rá-számoltam azt is, hogy meg kell találni a pályaudvar megfelelõ részét, mivel nem a pénztártól indulnak a vonatok.
A Cameliában felszedtem a cuccaimat, amit kemény 0,5 Y-ért õriztek egész nap, és elindul-tam az állomásra. A buszról leszállva megkezdtem harcomat, hogy az építkezési területen megtaláljam a vonatomat. A mutogatásban már elég jó voltam, mutogattam mindenkinek a jegyemet, õk meg mutogatták az irányt. A kínai rendszer határozottan tetszik. A jegyre rá van írva a vonat száma, a pályaudvaron meg mindenfelé ki van nyilazva, hogy melyik vonat merre van. Nincs káosz, nincs keresgélés, hogy melyik vágány merre, meg mit hazudott a bakter, csak a táblákat kell követni. A peron bejáratánál ellenõrzik a jegyet, és a vonat ajtajában le-cserélik egy bilétára, amin csak a kijelölt ágy száma van. Zsebemben a fémlappal felszálltam. Szerencsére már bent állt, nem kellett rambózni. A buszok elsõ ajtaján lévõ karakter volt a szám mellett, így gyorsan kilogikáztam, hogy a felsõ ágy az enyém a három közül. Nem vol-tak fülkék, de az elrendezés olyan volt. A csomagot a folyosón lévõ csomagtartóra tornáztam fel, majd leültem az egyik lehajtható székre az asztalka mellé. Az alsó ágyon van csak annyi hely, hogy ülni lehessen, a többin még egy kínainak is kushadni kell, nem hogy nekem!
Megettem a vacsorának szánt kajám egy részét és felmásztam az ágyamra. A fotóscucc vállpántján átdugtam a lábamat, hátha így felébredek, ha le akarják nyúlni, és már aludtam is.
December 6. Szombat
Meglepõen jól aludtam, a hímzett kispárna segíthetett. Lemásztam a két méter magasan lévõ galambdúcomból és megnéztem, hogy hozott-e valamit a Mikulás éjjel a cipõmbe. Nem ho-zott semmit, de ebben a köpködõs országban ennek inkább örültem, meg annak is, hogy meg-van még. Egyáltalán nem hiányzott semmim.
Reggelire megettem a váróteremben vásárolt buktám maradékát és a lehajtható ülésrõl bá-multam a tájat. Kezdtek feltûnni a hegyek, amik miatt Guilin felé vettem az irányt. A mezõn álltak szétszórva, olyanok voltak, mintha gyerekek rajzolták volna oda. A sík területbõl egy-szer csak felbukkantak, szinte minden oldalról függõleges volt az oldaluk, a teteje meg mind-nek lekerekített.
A gyér reggeli után vágytam valami ételre még, úgyhogy kipróbáltam a kínai utazós kaját. A mozgóárustól szereztem be. Száraz tészta, egy papírdobozban, meg mellé csomagolva min-denféle ízesítõ. Igazi mûanyag kaja. Csak forróvíz kell hozzá, ami Kínában nem lehet prob-léma. Vételeztem én is a legközelebbi köztermoszból és vártam a hatást. A használati utasítás-sal meggyûlt a bajom, de utastársaimat már tanulmányoztam hogyan is kell fõzni vonaton. Nem volt rossz, és nem is volt kevés. Az egészet megfejeltem egy sörrel, így egész jó éreztem magamat. Kellemesen elbutulva visszamásztam a helyemre egy kis szunyókálásra. Volt idõm, az útikönyv szerint jósolt utazási idõ 24 óra volt, és vonatról lévén szó nem bízhattam abban, hogy a jó idõnek köszönhetõen jelentõs órákat faragnak le belõle.
A szunya után megint jött egy kis kifelé bámulás. Semmi jelentõs nem történt, talán csak annyi, hogy a megláttam, hogyan tört be a kapitalizmus a vasúthoz. Olyan volt mint a magyar postahivatalok, ahova a demokráciával együtt betörtek a literes bugyik, és a zoknik. Persze kettõs honfoglalással érkeztek, az elsõ hullámot a kaparós sorsjegyek jelentették. Itt ez a sors-jegy dolog elmaradt, és rögtön támadtak a zoknik. A vasúti alkalmazottak felkaptak egy-egy kosarat és beindították a bizniszt. Nem csak úgy tessék-lássék, hanem komolyan agitáltak a legjobb minõségû zoknikkal. Lehet, hogy ez a kommunikációs technika Mao Ce Tung örök-sége öröksége? Látványos méretekre nyújtották a zoknikat, majd megdicsõült arccal mutatták a potenciális vevõknek, hogy a párjához képest egy millimétert se nyúlt meg. Hát, a mai mû-szálak sokat bírnak. Elém is leraktak egy ötös csomagot, de nem vettem, minek, csak két lá-bam van.
Szépen besötétedett, innentõl elég uncsi volt, mert a bámulás kifelé innentõl nem kötött le. Végül 24 óra zakatolás után megérkeztünk Guilinbe.
A pályaudvar elõtt vadászó szállodai felhajtók hadán céltudatosan vágtam át. Nem álltam le a taxisokkal se alkudozni, hanem próbáltam messze kerülni a lehúzós néptõl. Az útikönyvbõl kinézett szálloda felé loholtam megtermett hátizsákommal. A járda nedves volt, valószínûleg nem sokkal elõtte esett, ettõl olyan volt mint a korcsolyapálya. Tipegtem a sok cuccal. Rövi-desen megérkeztem, de gyanúsan nagy volt a sötétség az ajtó mögött. Mikor megpróbáltam bemenni, már integetett a két õr, hogy én itt nem fogok alukálni. Bánatosan fordultam vissza az ajtóból. Legnagyobb meglepetésemre egy férfival találtam magam szemben, aki egy mobilt nyújtott felém azzal az arckifejezéssel, ami az egész világon annyit jelent: Téged keresnek! Teljesen meg voltam zavarodva. Vártam, hogy Morpheus szól bele ,és kiutat kínál a Mátrix-ból, de nem. A vonal másik végén egy szállodatulaj beszélt, közölte velem, hogy az általam keresett hely megszûnt, de az övé is pont olyan jó, és a telefon tulajdonosa odakísér. Megnyu-godtam, hogy minden rendben a világgal. Az elõrelátó szállodatulajdonos egy õrt állított az utazók által ismert, ám csendben megszûnt szálloda elé, és ha az õr látott egy áldozatot, akkor azonnal hívta a fõnököt. Nem kell ide nyelveket beszélõ alkalmazott, csak egy telefon.
A szálloda ahova mentünk természetesen majdhogynem a vasútállomás mellett volt, így fe-leslegesen gyalogoltam annyit. A szoba amit kivettem meglehetõsen leélt volt, de mindegy. Volt különbejáratú fürdõszobám, ami nagy luxus, bár melegvíz nem volt. A WC ülõkéjén keresztben papírszalag virított nagy felirattal: DESINFECTED. Kétségeim voltak.
Lepakoltam és kajálda után néztem. A szomszéd utcában azonnal leintettek, hogy van inglismenü. Ennek megörültem, mert nem kell eljátszanom, ahogy a wokban megsütik a tész-tát. Bekajáltam aztán visszavonultam kipihenni a nagy semmittevést.
December 7. Vasárnap
Bementem a városba. Kicsit csalódás volt, mert annyit hallottam már, hogy a várost dicsé-rik, erre egy teljesen modern városban találtam magam.
A Wang Cheng palotához mentem elõször. Pillanatnyilag az egyetem mûködik benne, meg egy kis múzeum. Miután kifizettem a szerénynek nem annyira mondható beugrót, úgy érez-tem, hogy meg kell néznem, mert kifizettem. Minden felirat csak és kizárólag kínaiul volt, az egyetlen érdekes dolog az volt, hogy meg kellett találnom a villanykapcsolókat, ahogy halad-tam elõre szobáról-szobára. Utána felmásztam a palota mögötti hegyre. Ez is olyan volt, mint errefelé mindegyik. Leginkább cukorsüveghez hasonlított, így nem volt egyszerû a feljutás annak ellenére sem, hogy lépcsõt építettek rá. Fent egy kis pavilon van, amibe nem lehet be-menni. Ez kiváltotta belõlem az egészséges kíváncsiságot, és aki keres az ugye talál, sikerült egy lukon benéznem. Lehangoló, de egy baromi nagy légvédelmi sziréna volt benn. A kilátás a párás idõ ellenére csodálatos volt. Körben mindenhol félelmetes mészkõhegyek, a köztük szabadon maradt lapos helyen meg a város.
Még a bejáratnál ajánlkozott egy srác, hogy végigvezet, de pénzes ajánlat volt, így elutasí-tottam, de ingyen is ajánlotta, hogy nézzem meg a hegy alatti barlangot. Hihetetlen, hogy egy kis angolgyakorlásért már senki nem dolgozik. Szóval leereszkedtem a hegy lábához, és ke-resni kezdetem a barlangot, de csak egy boltot találtam. Érdeklõdtem, egy csámpás fogú, egyetemista önkéntes kinézetû õrnél, de egy szót sem értett, viszont nagyon készséges volt, ahogy egy önkéntestõl elvárható. Végül kerített valakit, aki megértette, hogy mit is akarok, és a boltra mutatott. Bátortalanul bementem, és kiderült, hogy a szent barlangban folytatódik.
Az egyik eladó rögtön körbevezetett, mert õ nem tudta azt amit én igen: nem fogok vásárol-ni. A barlang egy kápolna, amelynek a falába istenképek vannak faragva, nyilván szöveggel együtt. Elmesélte, hogy minden évhez tartozik egy kép. Kikerestük az ’77-hez tartozót, így végre megtudtam, hogy a kígyó évében születtem. Volt persze gyönyörûségesen szépséges színes lámpás kivilágítás is. A bolt részlegbe visszaérve rögtön felajánlotta, hogy a személyre szabott istenségem papír képmását megvehetem, de letettem róla. Ezek egyébként úgy ké-szülnek, hogy a dombormû elé papírt raknak és átsatírozzák.
Mosolyogva elbúcsúztam, és mentem a városba. Nem ott mentem ki, ahol befelé jöttem, itt nem volt jegyszedõ, csak egyenruhás õr. Rögtön az járt az eszemben, hogy egyszerûen egy akármilyen igazolvány felvillantásával bejöhettem volna. Ehhh, mindig csak a csalás.
Közben az idõ egyre rosszabb lett. Az elõzõ nap este se véletlen volt vizes a járda. Elkezdett szemerkélni az esõ, és a köd is olyan volt, mint Chengduban.
A Xiangbi Shanhoz mentem, de csak nézelõdni. Ez az Elefánt-hegy, ami arról kapta a nevét, hogy az élénkebb fantáziájúak úgy látták, olyan alakja van, mint egy elefántnak, ami a vízbe dugja az ormányát. Az idõ egyre kevésbé volt kellemes, meg a város se gyõzött meg igazán, így eldöntöttem, megyek Yangshuoba. Loholtam vissza a szállodához, hogy dél elõtt kijelent-kezzek még, ami pénzmegtakarítás. Sikerült is megoldanom tizenkettõ elõtt tíz perccel. Beül-tem a korábbi éttermembe, és megebédeltem. A szemben lévõ masszázsszalonból integettek a lányok, hogy ugorjak be, de volt egy olyan gyanúm, hogy a masszázsszalon ott is azt jelenti, mint Magyarországon.
Ebéd után kiballagtam a buszpályaudvarra, és megvettem a jegyet Yangshuoba. Teljesen szokatlan volt számomra, hogy egy nagy, légkondis busz állt be. Kényelmes volt, utaztunk rajta vagy négyen. Az út nem volt hosszú, rövidesen megérkeztünk. Mikor leszálltam megro-hant legalább húsz szállodai felhajtó, mindegyik a saját brossúráját lobogtatta felém, a kör-nyék legjobb szállodájáról. Futólépésben menekültem, õk meg – lévén, hogy nem volt közel, s távol más áldozat – utánam. Bevillant a Brian élete címû film megfelelõ jelenete, így megtor-pantam, és visszafordulva rájuk kiabáltam: MENJETEK A PICSÁBA! A hatás annyi volt mint a filmben, de én jobban jártam, mert egy bizonyos táv után feladták, csak addigra nem tudtam, hogy merre is kellene menni. Ahhoz, hogy betájoljam magam vissza kellett volna menni, de a rám leselkedõk miatt nem volt hozzá kedvem. Végül megszólított a helyi iskola egyik tanereje, és elvezetett a kiszemelt szállodához. Bejelentkeztem, és lepakoltam a hat-ágyas szoba kiválasztott fekhelyére. Becsuktam az ablakot is, mert a friss levegõ ugyan fon-tos, de baromi hideg volt már bent is. Az ablak becsukása sokat nem segíthetett a dolgon, mert fûtés itt se volt.
Lementem a városba csellengeni. Céltalanul kóboroltam, míg rá nem bukkantam a városi parkra. Kifizettem a kategóriájában borsosnak számító belépõt, és bementem. Leginkább le-robbantnak nevezhetném a helyet, bár néhány helyrõl jó kilátás nyílt a környékre. Természe-tesen itt is cukorsüveg hegyekkel volt teleszórva minden.
A nap hátralevõ részében ajándékokat vásároltam, mert a szokásos souvenir vadászat mellé ott volt még a karácsony is. Estefelé beültem egy helyre sörözni. Közben elbeszélgettem a felszolgálókkal, ráértek, nem volt nagy forgalom. Elég hideg volt, nem igazán csúszott a sör.
Megkínáltak valami héjában fõtt csicsókával, vagy valami más krumpliszerû dologgal. Mi-közben megfelelõen összemaszatoltuk magunkat, elbeszélgettünk. Megtudtam, hogy az elõzõ nap még gyönyörû idõ volt, csak az én tiszteletemre köszöntött be köd. Boldoggá tett az in-formáció. Kaptam még narancsot is, de nem olyat, amire gondolna az ember, hanem kicsi, pár centi átmérõjû kis vackokat. Mikor meg akartam hámozni, szóltak, hogy kár a maceráért, egyben kell megenni, jót tesz a toroknak. Gondoltam akkor ki van kompenzálva a kínai cigi okozta károkozás.
A sörözés után átfagyva felmentem a szobámba, de rá kellett jönnöm, hogy korán van még, és éhes is vagyok, tehát egy kétbetûs kitérés után újra az utcán voltam. Nézegettem az étter-meket, meg az árakat a kirakott étlapokon. Az Under the Moonnál is éppen a kínálatot vettem számba, mikor az egyik pincérnõ bizalmasan megsúgta, hogy bent meleg van. Ennek fele se tréfa, ez minden pénzt megér, gondoltam, és bementem. Valóban, legalább egy fokkal mele-gebb volt, mint kint. Ciki lett volna innen meghátrálni, meg minden egyéb tekintetben kelle-mes kis hely volt. Az asztalon gyertyák, nagy üvegezett tolóajtók körben. Maradtam, és nem bántam meg, mert valami isteni sült tésztát ettem, meg banános palacsintát. Ilyen kaja után már lehet aludni.
Már a szobámban készülõdtem, mikor nyílt az ajtó, és belépett egy ismerõs árnyék, mikor felkapcsolta a villanyt, akkor láttam, hogy Andash az, akit még Emei Shanban ismertem meg, bár azóta Kunmingban is összefutottunk. Sokat nem beszélgettünk, mert az útitársával együtt leginkább evésre vágyott.
December 8. Hétfõ
A Yulong Hé folyóhoz terveztem kirándulást. A buszpályaudvaron találtam is egy egészen mikro buszt, ami arrafelé indult. Benyomakodtam, és már mentünk is. Az út nem volt hosszú, legfeljebb két kilométert utaztam, és már a folyó hídjánál is voltunk. Kikászálódtam, és a fo-lyó bal partján felfelé indultam. Ahogy haladtam, eltûntek az errefelé is szaporodó vendéghá-zak. Az egyik utolsónak még betévedtem az udvarára, ahol két nagy kutya jelezte, hogy húz-zak el. Örömmel meg is tettem, és visszatérültem a földútra, amin indultam. A folyó vize tel-jesen nyugodt volt. A völgy nem is annyira völgy volt, inkább egy folyamatos hegyhiány, ahol pont elfért egy folyócska. Mindkét oldalon a csak errefelé szokványos hegyek. Többféle is akadt közöttük. A leggyakoribb az állított ellipszis alakú, de van ennek több módosulata is. Az egyik például szinte szabályos félgömb, a másik egészen lingam (pöcs) alakúra nyúlt, de létezik Gauss-görbe is, meg cápafog alakú. És mindegyik zöld. Még a függõleges falakat is növények borítják.
Bandukoltam felfelé a folyó mentén. Áthaladtam néhány faluszerûségen is. Igazából csak elszórt házak voltak. A folyó mellett még akadt hely némi rizsföldnek is. Már nem volt rizs-szezon, régen learatták a termést. Elmentem pár sír mellett is. Kínában nincsenek temetõk, a csillagok, meg az elhunyt személye alapján jelölték ki a bölcsek a sírhelyet. Ha a család jóban volt velük, akkor volt olyan kedves, és a csekélyke családi birtok terméketlen részét találta alkalmasnak a temetésre. Nem sok viszály lehetett, mert mindegyik a hegy tövében volt, és nem a rizsföld közepén. Mentem mendegéltem, de csak nem értem el a híres Sárkány hidat. Az egyetlen pont ahol keresztezni lehetett a folyót az utam során, egy modern beton tákol-mány volt. Átmentem rajta és a másik parton visszafelé indultam. Innen még jobb volt a vi-dék, mert azon a parton, ahol az imént jöttem sokkal közelebb vannak a folyóhoz a hegyek, így most a víz szélérõl duplán láthattam õket. Egyrészt az eredetit, másrészt a tükörképet a teljesen sima vízen. Keretnek meg néhány bambuszcsoport. A róla készült képet tapétának lehetne használni. Olyan fajtának, amit „jó” ízléssel rendelkezõ emberek szoktak az ágy mö-gé, elõszobába, akárhova felrakni egy teljes fal méretében. Persze a legelterjedtebb motívum a pálmafás tengerpart, közvetlen utána a havasi tájkép, de azt hiszem pont itt az ideje feldobni a piacot a kínai karsztvidék kollekcióval. Mellesleg életben lenyûgözõ volt.
Mikor úgy tûnt, hogy elfogy az összes út az én oldalamon, akkor észrevettem, hogy koráb-ban csak úgy elsétáltam egy technikatörténeti kuriózum mellett. A folyón átjárást biztosított egy pontonhíd. Régi olajoshordók voltak összefûzve két sorban, a tetejükön meg deszkák ke-resztben. Bátortalanul indultam el a korhadt deszkákon. A híd hullámzott csekélyke súlyom alatt is, és bizarr módon kanyargott a túlpart felé, ami egyetlen általam ismert hídnak sem jellemzõje. Biztonságban átértem, bár folyamatosan a lábam elé kellett nézni, mert helyenként hiányzott egy-egy léc, én meg nem akartam fürdeni, mert hideg volt. A víz egyébként félel-metesen tiszta. Állítólag a kõzet miatt jól öntisztulnak errefelé a folyók. Én inkább annak tu-lajdonítanám, hogy az idegenforgalomból él a környék, nem az iparból. Remélem így is ma-rad, mert más vizet nem láttam Kínában, aminek leláttam volna a fenekéig. Szóval a kanyar-gó, imbolygó, lyukacsos hídon úgy mentem át, hogy a lábamat bámultam, így a partra lépés-kor továbbra is úgy éreztem, hogy hullámzik alattam a talaj.
A már ismert úton haladtam visszafelé, mikor eleredt az esõ. Szedtem a lábam, bár ettõl még ugyanúgy esett, szidtam is az eget, hogy miért nem bírta még egy pár napig, és úgy lát-szik az égiek félnek a fenyegetésemtõl, mert elállt. Az úthoz kiérve elindultam a város félé, közben nézegettem hátrafelé, hogy mikor jön egy nekem megfelelõ busz. Egy hasonló mikro-, vagy inkább nanobusz állt meg, mint amivel érkeztem. Az ablakai természetesen – mint min-den más négykerekûnek – be voltAK fóliázva, így nem láttam be. Ezért még nagyobb volt a meglepetés, mikor elhúztam az oldalajtót. Olyan érzés volt, mint a szardíniakonzerv kinyitása. Pislogott rám a sok bezsúfolt arc, és szorítottak még egy helyet. Érdekes, hogy még egy hely mindig van. A Xi Jie – Nyugati utca – végén szálltam ki, és elmentem abba az étterembe, ahol elõzõ nap sörözgettem a fagyhalál széléig. Az ebéd amit kaptam felejthetõ ízvilágú volt.
Az ebéd után a város másik parkjába mentem a Zöld Lótusz Csúcsra. Furcsa park, a Li Jiang folyó partján álló hegy egyik oldalán alakítottak ki néhány ösvényt, azon lehet felkaptatni egy darabig. Van néhány kalligráfia is a sziklába vésve. A híres emberek látogatása után mindig maradnak ilyen emlékek. A park nem nagy, csak a belépõ. Hozzászoktak már ahhoz, hogy sok erre a „gazdag” külföldi.
Innen a Li Jiang partján indultam felfelé. A víz itt is nyugodt volt – a száraz évszakban nincs sok víz itt se, nem járnak hajók –, és szél se fújt. Itt keskenyebb volt a folyóvölgy, nin-csenek rizsföldek a két parton, az út, amin mentem a hegyoldalban vezetett. Elõször a város-ban gyalogoltam, egészen kikötõig, ami nyáron elég forgalmas lehet, már csak az üres bazár standokból ítélve is. Mentem tovább az üres asztalok között, amik az utat szegélyezték. Szé-pen elfogyott a házak után az útburkolat is. Elég szépen eltávolodtam a várostól, úgyhogy visszafordultam. Már a bazárnál tartottam, mikor megint eleredt az esõ, és ezen semmi nem segített már. Az ereszek alatt próbáltam meglépni az áldás elõl, de elég kevés sikerrel. Az ebédelõs helyemre menekültem, hogy megnézzem az e-mailjeimet. A hálózat olyan lassú volt, hogy már-már a hajamat téptem, mire megjelent valami a monitoron, persze fûtés nem volt továbbra sem. Átmentem az Under the Moonba, mert az ebéd tapasztalatai után inkább ott akartam enni.
A pincérlányok megismertek, nem nagy a forgalom. Meglepetést kaptam, hoztak nekem is egy lavórt, amiben samottal kirakott vödörben izzott a brikett. Abszurd volt a francia kisven-déglõ hangulatát árasztó helyen egy ilyen fûtés. A lavór az asztal alá került, és így lényegesen kellemesebb volt az élet. Megvacsoráztam, és egy sört is ittam minden vacogás nélkül. Béké-sen üldögéltem, kezem az asztal alatt melegedett, mikor beviharzott egy lány, és leült az egyik asztalhoz. Errefelé elég bátor módon levette a kabátját, úgy ült az asztalhoz. Meginvitáltam a személyes parazsamhoz melegedni, amit el is fogadott. Emmának hívták, Skóciából jött vo-nattal. Mesélte, hogy útba ejtette Magyarországot is, mielõtt a Transzszibériai expresszel Mongóliába ment volna. Ott ismert meg egy walesi srácot, Gust, aki nemrég írta neki, hogy itt van Yangshuoban, így hát felkerekedtünk, hogy megkeressük a szállodáját. Az esõ közben elállt, de ez sokat nem könnyített a keresésen, mert senki nem hallott még a helyrõl, így felad-tuk, és beültünk egy kocsmába. Még ki se csapolták a sörünket, mikor belépett a keresett személy. Ez a jó a kisvárosokban. Csak úgy megjegyezném, hogy könyvem szerint a lakosság 300.000 fõ, szinte falu.
Hajnali egyig dumcsiztunk, akkor feladtam, és elmentem aludni. Elõtte még megbeszéltük, hogy a Mei You – vagyis Nincsen – Caféban találkozunk tízkor egy reggelire.
December 9. Kedd
Tíz körül ébredtem, úgyhogy erõs volt bennem a gyanú, hogy a megbeszélt találkozóra nem fogok odaérni. Ez egyre erõsödött bennem, mikor a fürdõszobára vártam. Tíz perc után nyil-vánvalóvá vált, hogy csak nõ lehet bent. Ezen jót röhögtünk kínai szobatársammal, aki még türelmetlenebbül várt a budira, mint én. Fél óra záróizomtorna után végre kilibegett a hölgy.
Háromnegyed tizenegy volt már, mikor elmentem a Mei You elõtt. Nem számítottam ilyen mértékû türelemre, de benéztem, és legnagyobb meglepetésemre Emmát láttam bent üldögél-ni. Megreggeliztem én is, és mire befejeztem Gus is megérkezett. Elõzõ este háromig iszogat-tak, csoda, hogy felkeltek. Én nem tettem volna.
A mai napra a Yueliang Shan – vagyis Hold hegy – meglátogatását terveztem, esetleg, egy környékbeli barlangot. Elváltunk egymástól, én mentem megint a buszállomásra, és gyakorla-tilag ugyanarra buszoztam, mint az elõzõ napon, csak messzebb, de nem sokkal.
A nevét a közepén virító félhold alakú lyukról kapta. Jól néz ki, szó ami szó, szinte szabá-lyos háromszög alakú hegy, a közepe táján a boltíves nyílással.
A jegy megvétele után elkezdtem felfelé baktatni a kikövezett ösvényen, ami emlékeztetett az Emei Shan lépcsõihez. Nagy lehet télvíz idején a turistahiány, mert egy néni rám akaszko-dott, hogy vegyek nála üdítõt, és minden mászás ellenére kitartóan követett, ismételgetve a háromszavas angoltudását, amivel szomjúságra akart rábeszélni. Hatástalan volt ellene min-den. Kipróbáltam, a „nem látlak” trükktõl a hazudozásig mindent, de csak jött utánam. Aztán megállt, hogy majd itt megvár és akkor visszafelé vehetek nála akármit. Lelkesen helyesel-tem, bízva abban, hogy nem lesz annyi türelme, esetleg vezet lefelé más út is. Az esõ csend-ben szemerkélt, amirõl szívesen lemondtam volna, és nem volt valami meleg sem, de meg kellett állnom vetkõznöm néhány réteget. Rajtam kívül nem sokan jártak arrafelé akkor.
Mikor felértem a lyukhoz, akkor láttam csak, hogy mekkora. A szélessége lehetett 30 méter, a magassága meg 20. Lehet, hogy melléhord a saciméterem, de jellemzõ a méretre, hogy rög-tön az jutott eszembe, hogy ezen Bessenyei Péter biztos rögtön át akarna repülni. Persze ahogy ismerem még meg is fordulna ekkora helyen. átmentem ezen a furcsa barlangon – mert végül is az – és felfedeztem, hogy az ösvény tovább vezet felfelé. Volt ugyan egy nagy „Tilos az Á” tábla, de ilyenkor mindig elfelejtek angolul, így továbbmentem. Itt már nem volt burko-lat, csak a legfrankóbb agyag. Ez a szemerkélõ esõvel összefogva ragaccsá, meg csúszós ku-limásszá alakult, hogy megvédje a csúcs titkait, de nem adtam fel. Szépen felmásztam, és nem bántam meg. A kilátás a pára, és az esõ ellenére is fantasztikus volt. Alattam a rizsföldek, néhány falu, és ameddig a szem ellát ezek a mesebeli hegyek. Ha az ember látja ezt a helyet, talán még a sárkányokban is tud hinni. Na, jó, ha nem múlt el hat éves.
Körbefényképeztem a világot, és elindultam lefelé. Na, ez sokkal gázosabb volt, mint felfe-lé. Lassan araszoltam, mert éreztem, hogy nem célszerû itt kitörni a nyakam, mert a tilos táb-lát nem nagyon fogják átlépni a kínaiak, így meg se találnak. Nincs is veszélyesebb, mint a csúszós agyag! Fõleg, ha megsebesítették! Mikor kiértem a kövezett részre tíz centivel maga-sabb voltam, mint a mászás elõtt, és egyensúlyozni is nehezebb volt a gömbtalpú cipõben. Félórás küzdelem után megszabadultam a sár nagy részétõl. (Az utolsó darabkák akkor tûntek el a bakancsomról, mikor február utolsó hetében Szarvaskõn hóban gyalogoltunk egy napot, pedig közben le is mostam a nyomorultat.)
Leballagtam a lépcsõkön, és arra gondoltam, vajon vár-e rám az asszony a kólákkal? Nem várt, volt esze. Békésen nézegethettem a bejárat mellett a táblát a közeli barlang gyönyörûsé-geirõl. Ez lett volna a mai nap másik programja, de elbizonytalanodtam. Iszapban hempergést, meg patakban fürdést ajánlott a túra. 7-8 °C-ra becsültem a hõmérsékletet, ami nem annyira tüzelte bennem a vágyat az ilyesmi iránt, úgyhogy errõl lemondtam csendben.
Helyette az elsõ busszal visszamentem a városba, majd rögtön tovább Baishába, hogy végre megnézzem a Sárkány-hidat. Egy mellékúton gyalogoltam két kilométert a Yulong He folyó-ig. Itt átmentem a hídon, ami még mindig nem a Sárkány-híd, vagyis Yulong Qiao volt, és a parton elindultam. A riszföldek töltésein haladtam folyásirányban. Rövidesen elértem a hidat. Egy nagy boltív ível át a folyó fölött, már 1412 óta. Magában ez a szám nem egy nagy durra-nás, a híd is eléggé leharcolt állapotban van, de érdemes egy kicsit belegondolni.
Ez már a mongol invázió idején is idõsebb volt, mint én most, túlélte õket és a világháború-kat, és Maót, meg a kulturális forradalmat is. Akkor rakták le az alapjait, amikor a többség szerint még lapos volt a Föld. Most piros nylon szatyrok vannak szétdobálva rajta, de gyaní-tom, hogy ettõl se fog összedõlni. Ja, és a mai napig használják! Én is átmentem rajta, de csak azért, hogy vissza is jöjjek. Nincs rajta semmi csicsa, csak a funkció. Már hatszáz éve.
Folytattam az utamat tovább a rizsföldeken keresztül. Nem sok emberrel találkoztam, talán néggyel, meg ugyanannyi bivallyal. Ezek nagyon tetszenek nekem. Nagy mafla állat, aztán úgy állnak a szarvai, mintha az áramvonalasság lett volna a fõ szempont a tervezésnél.
Ahogy haladtam, észrevettem, hogy piros nyilak mutogatnak nagyjából arra, amerre én tar-tok. Állítólag van arra még egy régi híd, biztosan oda vezet, gondoltam. Ebbõl is kiviláglik, hogy nem vagyok valami tanulékony, mert nem olyan sokkal elõtte ezt már eljátszottam Kunmingban, de sebaj, követtem a nyilakat. Itta annyira nem lehetett elrontani, mert csak a folyót kell követni. Gondoltam, ha a nyilak fel akarnak mászatni a hegyekre, akkor megvá-lunk egymástól. Kanyarogtam mindenféle úton, és ösvényen, kereszteztem öntözõcsatornákat apró hidakon és ugrásokkal. Átvágtam néhány falun is, ahol a helyiek furcsán néztek rám, a kutyák meg ugattak. Az egyik el is határozta, hogy megtép, de eléggé bátortalan volt a pro-jekthez, mert csak akkor rohant felém csaholva, mikor hátat fordítottam neki. Ennek az lett az eredménye, hogy a nagy forgolódásban teljesen elszédültem. Gyorsabban elhagytam volna a territóriumát, ha békén hagy. A régi hidat nem találtam meg, de elértem oda, ahol az elõzõ nap átkeltem a folyón és visszaindultam. Most is átmentem a folyón, de nem a parton mentem tovább, hanem Yanngshuo felé indultam az úton. Nagyon büszke voltam magamra, hogy a kínai kresztábláról el tudtam olvasni, hogy melyik irány vezet a városba. Elvileg nem volt több a távolság három kilométernél. Az út szélén ballagtam, figyeltem hogyan terelik haza a kacsákat. Haláli, amikor száz kacsa trappol az aszfalton. Az idétlen úszóhártyájuk csak úgy csattog. Ahogy mentem szembe velük – igaz az út másik oldalán –, kicsit elbizonytalnítottam a csapatot, ezért lassítottak. Paccs…paccs…paccs, aztán mikor melléjük értem, akkor bele-húztak, hogy minél gyorsabban elsuhanjanak mellettem, paccspaccspaccs. És mindezt kb. száz pár kacsaláb. Nem sokat bandukolhattam, mert megállt mellettem egy háromkerekû cset-tegõ, és felvett. Ezek a járgányok igen elterjedtek errefelé. Mikor elõször láttam azt hittem házi gyártmány, de annyi egyforma volt belõlük egész utam során, hogy biztosan van Kínában egy csettegõgyár. Elöl van a motorja, meg egy kereke. A kisebbeket úgy lehet irányítani, mint egy motoros kapát, a nagyobbaknak rendes kormánykerekük van. Engem egy ilyen vett fel. Pakk-pakk hangokkal hasítottuk a levegõt. Elöl egy gumibelsõ van mindegyikre felapplikálva – csak úgy házilag – hogy a hûtõvíz ne fröcsögjön ki. Ezt cikk-cakkosra vágják le, hogy szép legyen.
Miközben robogtunk, megláttam brit barátaimat, Emmát és Gust velem szembe biciklizni. Integettünk egymásnak. Az önkéntes fuvarosom a város szélén rakott le, és megsarcolt 1 Y-ra, ami méltányos ár. Besétáltam a városba. Közben megnéztem a piacot is, ami a város legtöbb utcáját elfoglalja. A szállodába mentem, és beálltam a zuhany alá. Egy fél órán át engedtem magamra a forró vizet és bíztam benne, hogy mikor kimegyek nem várnak hárman az ajtó elõtt.
Megtisztulva indultam az Under the Moonba, hogy megérdemelt vacsorámat magamhoz vegyem. Ott üldögéltem, mikor megláttam a barátaimat az utcán. Beinvitáltam õket. Együtt megvacsoráztunk és beszélgettünk. Este tízre beszéltünk meg egy találkát a Red Star Express-be. Addig volt még idõm bõven, így megnéztem a leveleimet. Az étteremben ingyen internetelérés volt. Leültem a gép elé, a pincérlányok utánam hozták a sörömet, meg a lavór-ban a parazsat. Félemetes, hogy az ujjaimmal a XXI. század technológiáján zongoráztam, miközben a lábamat egy olyan eszköz mellett melengettem, amit már az ókori rómaiak is használtak, és a világ nagy részén nem sokkal késõbb ki is veszett, mert nem túl hatékony. Mire befejeztem, már mehettem is át a Red Starba, a megbeszélt találkára. Az a jó, hogy ezek a helyek mind egy utcában vannak, így nem kell gyalogolni.
Egy pár sör mellett folytattuk a beszélgetést, aztán megint egy óra lett. Elmentünk lefeküd-ni. Alvás elõtt még beszélgettem egy kicsit a kínai szobatársammal, aztán szunyáltam én is.
December 10. Szerda
Reggel belém hasított a felismerés, hogy baromira nincs idõm elmenni Longshengbe – aho-va szerettem volna –, hogy megnézzem a híres rizsteraszokat, mert Chengduba eljutni kell két nap, így ha elmegyek még rizsteraszozni is, akkor az utolsó pillanatban esek be a reptérre. Arról nem is beszélve, hogy ez arra az esetre vonatkozik, ha minden klappol.
Nagyon nehéz szívvel mondtam le a rizsteraszaimról, amitõl olyan érzésem lett, mintha idõ elõtt kellene megszakítanom az utazást.
Lementem a Mei Youba, és reggeli mellett elmeséltem bánatomat Emmáéknak, aztán visz-szamentem a cuccaimért a szobámba. Kikísértek a buszpályaudvarra, és integettek, mikor Guilin felé indultam az elsõ busszal. A busz a vasútállomás elõtt rakott ki, ahol éppen egy transzport kiskatonát tereltek a vonatról teherautókra. Nem ez volt az elsõ alkalom, hogy ka-tonai csapatokat láttam, de mindig meglepett, hogy mekkora szemeket tudtak mereszteni rám. Gondolom, itt is az a módi, mint nálunk volt régen, hogy a katonák mindig az ország túlsó végében teljesítenek szolgálatot, így nem lázadnak. Ja, hivatalos verzió szerint ez az „Ismerd meg hazádat” mozgalom. Ezek is lehet, hogy valahonnan az isten háta mögül jöttek, soha nem láttak még külföldit.
Bementem, és megvettem a jegyemet. Az útikönyvem szerint 3-4 óra a menetidõ, de elég volt a térképre nézni, és tudtam, hogy ez valami oltári nagy baromság. Emma szerint 17 óra, ami sokkal reálisabbnak tûnt. Szerencsém volt, húsz percen belül indult egy vonat.
Mentem befelé, a hátizsákot beraktam a röntgenbe, ami errefelé az állomáson is van. Vi-gyázni is kell, mert eltérítenek egy vonatot, aztán ott a baj! Már vettem volna fel a cuccot a túloldalon, mikor jött a rendõr, hogy nyissam ki. Gondoltam, hogy csak a machete lehet a gond, meg a többi kés, de ártatlan arcot vágtam, és kinyitottam, mint aki semmit se ért. Persze ha fentrõl belenézett, akkor csak a koszos ruháimat láthatta, így visszaparancsolta a röntgen-be. A kép megint nem volt tiszta, mert a zsák fémváza takarta a késeket, így félreállított, hogy majd a fõnök lejön aztán dönt a sorsomról. Ez már nem annyira tetszett, így elkezdtem muto-gatni a jegyemet, hogy mennem kell, ne szórakozzanak. A fickó rám nézett, és intett, hogy menjek. Valószínûleg megpróbálta maga elé képzelni a helyzetet, ahogy egy machetével vé-gigszamurájozok a vonaton, hogy megdöntsem a kommunista párt hatalmát, és a látványt any-nyira abszurdnak érezte, hogy utamra engedett.
Nem kellett sokat várnom a beszállásra, mire megtaláltam a megfelelõ kaput, már özönlött befelé a tömeg. Megint a felsõ ágyat kaptam. Örültem neki, mert az olyan megbízható, biz-tonságos helynek tûnt. Felcuccoltam, és vártam, hogy este legyen. Sok minden nem történt. Jó darabon visszafelé vonatoztam, mert Liuzhouig vissza kellett menni, ott ágazik el ugyanis a vasút. Mikor besötétedett lefeküdtem, de nem tudtam aludni. Vagy azért, mert nem csináltam semmit, vagy azért, mert nem ittam sört.
December 11. Csütörtök
Reggel minden rendben volt, csomaglétszám ellenõrzésen mindenki megvolt. Elvileg már nyolcra Guiyangban kellett volna lennünk, de késett a vonat.
Ahogy megérkeztem, rögtön mentem is a pénztárhoz, hogy megvegyem a chengdui jegyet. Az elsõ vonat négy elõtt indult, úgyhogy volt idõm a városra bõven, több is, mint szerettem volna. A hátizsákot beadtam a megõrzõbe, mert azzal a hátamon tényleg hosszú lett volna a nap.
Elõször a madár és halpiacra mentem. A Zunyi Lun végigmenve láthattam az ország egyik legnagyobb Mao szobrát. Csalódás volt, mert a vizuális effektek nagy szakértõi háttérnek be-raktak egy kétszer magasabb épületet, így a szobor akármekkora is volt, eltörpült a ház árnyé-kában. Mao elvtárs egyébként egy nagy, üres térnek, a Renmin térnek integet, amin semmi nincs, csak két – Louvre koppintás – üvegpiramis.
Átmentem a Nanming He hídján, és már ott is voltam a piacon. Az árusok még csak most pakolták ki a portékát. A madarakat fõleg a hullámospapagáj, a halakat az aranyhal képvisel-te. Az utóbbiból persze volt jó néhány változat. A két legszörnyûbb az átlátszó volt, és az, amelyiknek a szemén, vagy a szeme alatt – ezt nem sikerült megállapítanom, mert csak fent-rõl nézhettem õket a lavórban – egy nagy átlátszó hólyag volt. A dagadt, és a guvadt szemû verzión már fenn se akadtam. Volt persze minden egyéb, ami egy akváriumba kellhet, meg kiegészítõk az erkélyen berendezett kerthez. A papagájokat nagy kalitkában tartották, mégsem repkedtek. Talán nem kellett volna annyit berakni, amennyi befér.
Szinte a piacról nyílt a Qianming templom. A bejárathoz egy keskeny sikátor vezetett. Ezt úgy találtam meg, hogy itt voltak a füstölõárusok. A bejáratnál a jegyárus néni arca egészen felderült, mikor meghallotta, hogy tudom kínaiul, hogy a one yuan, az yi kuai. A templom egészen kicsi volt, és a kertje is csak akkora volt, amekkora a virágcserepekbe belefért. Akár-merre néztem, a háttér mindig valami magas, modern üvegpalota volt. Itt bent meg az évezre-des hagyományok.
A fél várost megkerülve a Wengchang Gé pavilonhoz mentem. Itt látható a városfal egy kis megmaradt, és felújított darabja is. A pavilon nem volt túl érdekes. Megint a folyó felé fordul-tam, hogy a Jiaxiu pavilont látogassam meg. Az utat, amin mentem, éppen szélesítették, így a környékbeli házak egy részét lebontották. Azért volt érdekes, mert így bele lehetett látni egy kicsit a házak „rendszerébe” A több emeletes épületekre itt-ott ráépítettek, ha kellett még egy szoba, vagy megtoldották az éppen rendelkezésre álló anyagokból Az egész úgy nézett ki, mint életem elsõ olyan kártyavára, ami elérte a harmadik szintet is. Persze az összképhez hoz-zátartoznak a szárítókötelek, és a kiteregetett ruha, meg most már a tv antennák is.
A Jiaxiu pavilon ezeknél lényegesen jobban nézett ki, és kicsit korosabb is volt. Ahhoz, hogy odajussak, megint át kellett mennem a folyón. A híd közepén állt egy másik kis pavilon is, de hogy mi lehetett a rendeltetése, azt nem tudom. A folyó jobb partján álló Jiaxiu Lou nagy része sajnos le volt zárva a felújítás miatt.
A városban kóvályogtam, néztem a forgatagot. Vettem egy adag sült rizst, dobozban, olyan McDonald’s stílusban, és egy parkban leültem eszegetni. Csípett, mint a veszedelem!
A piac végénél láttam egy embert, aki a tipikus kínai vállrúdon élõ pontyot szállított. Min-den halnak a hátúszóján át volt fûzve egy piros madzag, annál fogva volt a rúd végére akaszt-va. Mindkét oldalon lógott hét-nyolc halacska. Mivel nem a farkuknál aggatták fel õket, víz-szintesen lógtak, mintha éppen csak csoportosan úszkálnának a tömegben. Elég nyugodtan tûrték, hogy csak a levegõbe tátoghatnak.
Ahogy mentem, tovább, éppen ezen a lehetetlen szállítási módon gondolkodtam, mikor megláttam, hogy nem sokkal elõttem meg ugyanígy húst visz valaki. Na, nesze neked higié-nia! Aztán felötlött bennem, hogy mégis milyen hús lehet az, minek van ilyen kicsi combja, talán bárány? Meggyorsítottam a lépteimet, hogy közelebbrõl is megvizsgáljam a rakományt. Pár lépésrõl már láttam, hogy ez nem lehet bárány, mert karmos kis tappancsokban végzõdik, és akkor megfordult a férfi, és a rúd másik végérõl két-három kutyafej vicsorgott rám. Sátáni pofát vágtak, fõleg, hogy teljesen szõrtelenek voltak, és a madzagos felfüggesztés húzta vi-gyorba a képüket.
Az ebédre befalt rizses sült fûszer marta a beleimet, úgyhogy nagyon vágytam valami al-kalmas oltóközegre. A szervezetem sörért sikított. Persze csak a B vitamin tartalom miatt! Hiába kerestem valami pénztárcámhoz szabott sörivó helyet, csak nem akadt az utamba egy se. Errefelé nem divat az ilyesmi, csak a romlott nyugatiaknak jutna eszébe, hogy igyanak evés nélkül. Aztán feladtam, és beültem egy étterembe. A személyzet nem egy tagja részt vett a pantomimben, hogy kitalálják mit is akarok. Egy ideig hiába mutogattam a sörre, és ismétel-tem minden hanglejtés kombinációban, hogy pi jiu, nem értették, hogy mit akarok, vagy nem akartak hinni a fülüknek. Aztán mikor úgy gondoltam, hogy nekem már mindegy, mert a fû-szeres ebéd lángjai fognak elemészteni, mint Jean d’Arcot, akkor kihoztak egy üveggel.
Kitöltöttek egy fél pohárral, nem többet. Ahogy beleittam, és letettem a poharat, máris ott termett valaki, hogy megint a feles szintre állítsa a sört. A harmadik alkalomnál rájöttek, hogy ez sok rohangálással jár, így állítottak mellém egy õrt, aki ott állt vigyázzban az asztalomnál, és ügyelt a megfelelõ sörellátásomra. Közben én írtam volna a naplómat, de baromira idegesí-tett, hogy ott áll felettem egy pincérlány, vagyis xiaojie, és azt lesi, hogy kell-e tölteni. Szépen rábeszéltem, hogy pihengessen csak, és engem is hagyjon meg ebben a tevékenységben. Iszo-gatás közben el nézegettem, hogy mekkora tempóban bontják a kerítést az utca túloldalán. Reggel óta végeztek kb. három méterrel. Nem lenne rossz eredmény, ha nem háromig teljesí-tik ezt. Lassan elfogyasztottam a sörömet, és elindultam az állomásra.
Kiváltottam a zsákomat, és elkezdtem parázni a röntgentõl, hogy megint lekapcsolnak, de szerencsére itt nem voltak olyan lelkesek, mint Guilinben. A vonaton szépen elhelyezkedtem, és vártam a nagy semmire. Aztán a kocsikísérõk integettek, hogy látogassam meg õket a fül-kéjükben. Az egyikük évek óta tanul angolul, õ akart egy kicsit gyakorolni. Szegény nem hi-szem, hogy valami intenzív tanfolyamra járna. A korát olyan húsz évre taksáltam, de mikor beszélgettünk kezdett kibukni, hogy baromira mellélõttem. Akkor kezdett gyanús lenni, mikor az mondta, hogy tizenöt éve tanul angolul, aztán kiderült, hogy iskolás korú gyereke van.
Itt is volt árus, világítós tollat árult. Ahányszor bekapcsolja az ember, annyiszor más szín-ben pompázik. Annyira szörnyen semmire se jó dolog volt, hogy vettem egyet. A nagy be-szélgetés, mutogatás során beesteledett, és le kellett kapcsolni a lámpát, úgyhogy mentem aludni.
December 12. Péntek
Reggel megérkeztem Chengduba. Majd egy hónapja indultam el, és az eltelt idõ alatt a har-mincvalahány tartományból gyakorlatilag egyet jártam be. Az idõmbõl 148 órát töltöttem buszon, vagy vonaton. Hát, nagy ez az ország, vagy inkább kontinens!
Elõször is szállodát kerestem, pontosabban a Traffic Hotelbe mentem. Mintha hazaértem volna, úgy szálltam fel a 16-os buszra. A helyet megtaláltam könnyedén, de a szálloda bejára-tát keresgélni kellett. Bejelentkeztem, aztán mentem is a cuccaimért, amit a Friendship Hotel-ben hagytam megõrzésre.
Útközben beugrottam a BRTC-be, hogy megnézzem, ott van-e Miss Long, de nem jártam szerencsével.
Mielõtt bementem volna a gönceimért, még pénzt váltottam, mert nem akartam mindent el-vinni a bankig, meg vissza. Kiváltottam a cuccaimat, egy kisebb infarktus árán. A hölgye-mény a pultnál közölte, hogy nem találja. Angolul persze nem tudott, így behívott a tárolóba, ahol láthattam, hogy nincs. Mosolyogva, magyarul közöltem vele, hogy elvágom a torkát, ha nem keríti elõ. Szerencséje volt, mert jött a kollegina, aki tudta hol van. Meglepõdtem, hogy milyen nehéz, és mekkora. Nem így emlékeztem.
Az egyik kis üzletbõl megpróbáltam felhívni az ismerõseimet. A legtöbb trafikban van nyil-vános telefon. Nem pénzdobálós, csak egy hétköznapi telefon, aztán ha végzett az ember, ak-kor a tulajnak fizet. Senkit nem sikerült elérnem. Imre telefonja csak foglaltat jelzett, Miss Long ki volt kapcsolva, egyedül Ivyt tudtam elérni. Megbeszéltük, hogy egy óra múlva talál-kozunk. Jobb híján a Friendshipnél. Ez azt eredményezte, hogy visszakutyagoltam a Trafficbe, leraktam a göncöket, aztán vissza a Friendshiphez. Amíg vártam, elmentek elõttem a pincérlányok, akik naponta háromszor hoztak nekünk kaját, másfél hónapig. Nem akartak hinni a szemüknek, hogy megint itt vagyok.
Megérkezett Ivy, és elindultunk sétálgatni, csak úgy céltalanul. Egy idõ után beültünk enni, de nem tudtam rádumálni, úgyhogy csak én ettem, mert nekem már majd kilyukadt a gyom-rom. Egy teát is alig akart elfogadni.
Az ebéd után ballagtunk tovább. Az egyik sarkon megláttam, hogy olyan szivrt árulnak, amit a hajléktalanok szívnak errefelé. Picúréknak mindig szoktam vinne egy adagot az éppen aktuális ország dohányipari remekeibõl, ezért nem tudtam ellenállni. Ivy volt a tolmácsom, aki megkérdezte, hogy mennyibe kerül. Kb. nyolc darab volt egybefogva papírszalaggal. Négy yuan, mondta az árus. Odaadtam a négy yuant, mire kezembe nyomott egy akkora cso-magot, amibe volt vagy húsz darab.
A sétánk közben többször próbáltuk hívni Miss Longot, és végül sikerrel jártunk. Megbe-széltük, hogy a házuk elõtt találkozunk. Már tudott járni, nem csak ugrálni. A sok fekvésben (és nassolásban) szépen meghízott, alig ismertem rá. Elmentünk egy kis étterembe hot pot vacsira. Felhívta Jameset is, hogy jöjjön.
A menü nyúl- és kacsafej volt csípõsen. Nem tudom mit esznek rajta, mert, hogy húst nem az biztos. Egyébként a nyuszi feje hosszában volt félbevágva, a kacsáé meg keresztben. Kap-tunk egyszer használatos nylon kesztyût is. Na, gondoltam, itt hajfestés is lesz, de nem, csak nem akarták, hogy összemaszatoljuk magunkat. Volt pálcika is, de csak arra volt jó, hogy kipiszkáljam a nyúl agyát. Ekkor jöttem rá, hogy a nyulak miért nem építenek ûrállomást. Aztán persze a forró lébe jött zöldség is, hogy együnk is valamit, ekkor már hasznos volt a pálcika is. A kaja mellé forralt sört ittunk. Elõször nem akartam hinni a szememnek, mikor láttam, hogy gõzölög a kancsó. Egész jó volt. Édesre csinálták, még valami bogyókat is raktak bele. Mikor kihûlt, akkor már nem volt annyira élvezetes.
Miss Long javaslatára, aki mellesleg idegenvezetõként is funkcionál, elhatároztuk Ivyval, hogy másnap meglátogatjuk a sichuani operát.
A vacsora végeztével mindenki szépen hazavonult.
December 13. Szombat
Reggel még megpróbáltam felhívni Imrééket, de továbbra is csak a „foglalt” jelzéssel tud-tam beszélni. Vagy hosszan dumálnak, vagy már kikapcsolták a telefonjukat. A legutolsó in-formációm szerint õk is a következõ napon utaztak haza.
Aztán Ivyt hívtam. Hozott nekem csokit, mert tudta, hogy megint éhes leszek, mert a reggeli rendszerint elmaradt nálam. Cserébe neki ajándékoztam csodálatos világítós tollamat.
A csoki ellenére beültünk reggelizni, de most nem csak én ettem. Egy kis kifõzdében ettünk. Olyan hely, ahova az emberek beugranak munka elõtt valami kis tésztára.
Legalább háromszor körbesétáltuk Chengdut, ami nem kis teljesítmény. Mikor már majd le-szakadt a lábunk, akkor elmentünk a Renmin parkba, hogy beüljünk egy teaházba. Mikor utoljára itt jártam, akkor éppen virágkiállítás volt, hatalmas tömeggel. Ivy is ugyanazon a na-pon járt itt az anyjával, meg a nagybátyjával, de nem futottunk össze. Jó darabig üldögéltünk, mert a gyalogláshoz egyikünknek se volt nagy kedve. Kitárgyaltuk a kínai élet minden pont-ját, aztán csak sétáltunk még egy kört, mielõtt az operába indultunk volna.
Elõször busszal akartunk menni, de senki nem tudta megmondani, hogy melyik busz megy oda. Ekkor megpróbáltuk az uras megoldást, hogy taxit fogjunk. Ez még annyira se ment. Mindegyik foglalt volt. Maradt a gyaloglás. Kiderült, hogy jártam már arra, csak nem is tud-tam, hogy ott van az opera. Ivy nélkül biztos nem találtam volna meg, úgy el volt dugva.
Nem egy európai stílusú operára kell gondolni! Nyáron szabadtéri elõadások vannak, télen meg egy nagy teremben lehet élvezni a mûsort. A nézõtéren asztalok mellett állnak a székek, és minden érkezõ azonnal kap egy csésze teát. A fûtést egy hatalmas fém serpenyõben álló parázs biztosította.
Rövidesen elkezdõdött az elõadás. Nem igazán jó szó az opera, inkább a cirkusz, a színház és a bábszínház keveréke volt. Mindenféle kínai nyelvtudás nélkül is élvezhetõ volt.
Tûznyelõket láttunk, és bábosokat. Az utóbbiak nem paraván mögül játszottak, hanem egy-szerûen kiálltak a színpadra. A bábokat alulról, pálcákkal irányították, de olyan tökéletesen, hogy egy idõ után az ember szinte el is felejtette, hogy bábokat lát.
Felléptek a híres sichuani maszkcserélõk is. Mutatványuk abból áll, hogy egy pillanatra el-takarják az arcukat a köpenyük szélével, és ennyi idõ elég is arra, hogy lecseréljék az arcukat takaró álarcot. Félelmetes gyorsasággal csinálják mindezt. Csak bámultam!
Mire vége lett, már nem jártak a buszok, így taxival mentünk haza. Elõször hazafuvaroztam Ivyt, aztán a Traffic Hotelhez vitettem magam. Ahogy visszaértem fel kellett hívnom Ivyt, mert csak úgy engedett el, hogy felhívom, ha visszaértem. Nevettem, mondván, hogy egy hónapig utazgattam egyedül, nem fogok elveszni egy taxiút alatt, de felhívtam, hogy megnyu-godjon. Szomorú szívvel pakoltam össze a dolgaimat. A maradék WC papírt, mosóport a szo-batársamnak adtam – akivel a szobát osztottam meg, mert itt is dormba költöztem –, nem volt értelme hazacipelni.
December 14. Vasárnap
A hazaindulás napja. A vekker csörgésére ébredtem. Felöltöztem, és felmálháztam magam. Nagyon bíztam benne, hogy a hátizsákom nem lesz több húsz kilónál, mert nem szerettem volna fizetni. Ez jött a hátamra. A hasamra aggattam a kis hátizsákot, a vállamra meg a fotós-táskát. Alig kaptam levegõt, így kellett a buszmegállóig elmennem. A buszon is csak ültem, de nem mertem lepakolni, mert aztán nem tudom visszavenni. Elmentem a találkahelyig, és megvártam Ivyt. Együtt mentünk ki a reptérre. Becheckoltam a 20,8 kg-osra sikerült hátizsá-komat, és leültünk reggelizni. Sütit hozott, valamilyen chengdui specialitást. Isteni volt.
Csináltam Ivyról egy búcsúfotót és bementem a tranzitba. Integettünk még egymásnak, az-tán Ivy is ment a dolgára.
A repülõúton nem történt semmi. A kilátás viszont gyönyörû volt. A felhõk mindent beborí-tottak, nem volt rajtuk semmi luk, a tetejük sima volt, mintha havas tájat néznék. Csak he-lyenként dugták át a fejüket a havas hegycsúcsok.
Az úton kiterveltem, hogy mit is csináljak Pekingben, mert a következõ gép, ami Moszkvá-ba visz, csak másnap indult.
Mikor megérkeztem, az összes felesleges cuccot egybe raktam, és beadtam a megõrzõbe, hogy ne kelljen cipelni. Horribilis árat kértek, de amilyen súlya volt, nem sajnáltam. Buszra pattantam, és már robogtam is a város felé. Próbáltam felismerni néhány helyet, a négy évvel ezelõtti pekingi látogatásomról, de teljesen idegennek tûnt a táj. Eltartott egy darabig, mire beértünk, de legalább olyan helyen raktak le, amirõl tudtam hol van. A Tiananmen tér mellett szálltam le.
Sajnos a Tiltott város már bezárt, mire odaértem, de a Tiananmen kapura még felmásztam. Nem volt egy nagy élmény, de legalább lenéztem a térre. Most Mao van a téren, és a tömeg integet a kapuról. Változnak az idõk.
Még sétáltam egyet a világ legnagyobb terén, miközben ment lefelé a nap, aztán elindultam a kinézett szállodám felé. Gyalogoltam vagy két kilométert, mire megleltem az International Hotelt, ami mellett kellett lenni egy International Youthhostelnek. Talán mondanom se kell, hogy a másodikat kerestem. Sõt, kutattam, mert elköltözött. Ott köröztem a környéken, és nem találtam. Erõt vettem magamon, és bementem a csilli-villi öt csillagos hotelbe megkér-dezni. Adtak egy szórólapot, amin volt térkép arról, hogyan találom meg. Nagyon lepukkant-nak éreztem magam a sok puccos bútor, és londiner között.
Elsétáltam a jelzett helyre, és meg is leltem. Bejelentkeztem, lepakoltam. Beszélgettem egy keveset a szobatársaimmal, aztán mentem kajáldát keresni, mert a reggeli süti óta nem sokat ettem.
Egy viszonylag jó kinézetû éttermet választottam. Persze a jó kinézet csak az eddig látoga-tott helyekkel összefüggésben értelmezhetõ. Kínaiul rendeltem Konbao csirkét, és sört. Marha büszke voltam magamra, hogy azt kaptam, amit akartam. Alig fizettem valamit a vacsoráért, pedig meg akartam már szabadulni a nyakamon maradt yuantól.
Hazafelé bementem egy útba esõ internet caféba, és megírtam az utolsó leveleimet Kínából. Itt futottam össze az egyik szobatársammal. Este még dumáltam vele is, meg a másik fickó-val, aztán alvás.
December 15. Hétfõ
A délelõtt semmire nem volt elég, fõleg, hogy korábban ki kellett menni a reptérre. Fogtam a cuccaimat, és elindultam a reptéri busz megállója felé. Visszakaptam a szálláson letétbe helyezett 100 yuanomat is, így még több pénzem volt, amivel nem tudtam mit kezdeni. Az utcán az egyik árustól vettem egy üveg piát, az sose árt alapon.
A busz az International Hoteltõl indult. Én voltam az egyetlen, akinek nem voltak cuccai. A reptéren viszont felvettem mindet. Újra rendeztem a holmimat, mielõtt becheckoltam. A mér-leg 20,1 kg-ot mutatott, úgy látszik fogyott a zsákom. Vigyorogtam, mint a tejbetök, hogy ilyen jól belõttem a súlyt. A nehéz cuccok, mint pl. a jegyzeteim, meg az üveg pia, a kézi-poggyászban volt, így nem kell fizetni. Kérdezte a pultnál a nõ, hogy van-e kézipoggyász. Mondtam, hogy csak a kis hátizsák, meg a fotóscucc. A hátizsákot rakjam a mérlegre. Azon-nal kivert a veríték, de felraktam, amilyen óvatosan csak tudtam, mintha attól kevesebbet mu-tatna. Megdöbbentem, mikor a számok 29,7-ig pörögtek, majd megálltak. A kérlelhetetlen asszonyság közölte, hogy ezt bizony fel kell adni a másikkal. Könyörgésre fogtam a dolgot, hogy ne piszkáljon már így ki velem, stb. Azt mondta, hogy nem kell fizetnem, de nincs mese, megy a gép hasába. Gyorsan elkezdtem kimenteni a cuccokat belõle. Kivettem a filmeket, mert az a legfontosabb, hogy hazaérjen. Ki akartam venni a piát is, de rám parancsolt, hogy az is megy. Nem akartam vitatkozni, mert a végén fizethetek, csak bízhattam benne, hogy szára-zon kapom meg a zsákot. Azt se vetettem fel, hogy a tranzitban öt literes whiskeyt lehet kap-ni, ami szintén üvegben van. Megkaptam a beszállókártyámat, és már mentem is befelé. A tranzitban majd elköltöm a pénzemet, a maradék idõben elszívok egy cigit… Rádöbbentem, hogy a cigi is úton van a csomagtérbe. Mindegy, veszek azt is.
Mászkáltam az üzletekben, nem sok értelmes dolgot láttam, vettem bort, édességet, és cigit is, de kartonnal, mert az volt a legkisebb kiszerelés.
Rövidesen szállhattam is be a 777-esbe. Még mindig hatalmas volt. Az út nem is tûnt olyan hosszúnak, mint id