folyt

#56931 Hozzászólás

folyt

November 4. Csütörtök

A mai nap megindulunk megnézni a templomokat. Le kéne adni mosatni a ruháinkat, de egy darab egy dollár, legyen az zokni vagy póló vagy télikabát, bár az momentán nincs nálunk, de ha lenne, ennyi lenne –megkérdeztük, csak a miheztartás végett, meg a viccezés miatt: persze, hogy rábólintottak, mivel gõzük sincs arról, hogy vannak olyan keserves helyek ezen a világon, ahol télen kicsikét más ruhát kell viselni, mint a nyáron. Itt nincs nyári longyi meg téli longyi, lévén a legmelegebb idõszak májusban van 27 – 38 C közötti hõmérséklettel, a leghidegebb januárban pedig 17 –28 C között fagynak gondolom halálra tömegével. Hacsakhanem alávesznek egy jéger alsót. Ez az egy dolcsis átlagár jó sok, gyorsan szelektálunk is: zoknik, kicsit használt pólók és hasonlók inkább pikk-pakk kimosódnak általunk, a fürdõszobában. Megszáradni pedig úgyis meg fognak ebben a melegben. Visszautasítjuk a kizsákmányolást.

Amint végzünk, Win már készen áll, hogy elinduljunk. Azon már tegnapi napnál is tûnõdtem, hogyan írjak egy olyan területrõl, ahol ezrével állnak a viszonylag egyforma stílusú, legfeljebb nagyságukban különbözõ templomok. Arra semmiképpen sem hajlok, hogy részletesen leírjam a történetüket és a jellemzõiket –magyarul szólva: kimásoljam az LP-bõl-, tehát hogy melyik templomot mikor építették és építészetileg mik a jellegzetességei, mert én is amatõr vagyok ezekben a kérdésekben (ez persze nem szokott zavarni egyéb esetekben). De aki olvassa az se mindenki végzett építész. Vagy ha az, úgyis görcsei lennének az én szakszerû magyarázataimra. És mindenki számára amúgy is baromi unalmas lenne és ami a legfontosabb, ebbe beleértem magamat is.

Amatõr szinten –számomra- a templomok úgy többé-kevésbé egyforma stílusúak –ez persze nem minõsítése a területnek, mert nagyon jól néz ki az egész, és hát sok egyformából is lehet valami nagyon jó és szép -ha most gyalulatlan gyémánt akarnék lenni, példák özönét tudnám hozni a sörösüvegekkel megrakott asztal esztétikai élvezetétõl kezdve kétmillió lobogó kokárdazászló szívet melengetõ látványáig, de úgy érzem, hogy az eddigiek így is magukért.

Persze, nem mindegyik tök egyforma, mert van itt olyan, ami egy komolyabb kiterjedésû földszintes építmény, teltebb szilvához hasonlító csúccsal meg abból kiemelkedõ toronnyal a tetején, és annak is a legtetején aranyozott csúccsal; van hasonló, csak nem egy, hanem két-három emeletes és aztán jön a csúcs, ami karcsúbb is lehet, aztán van egészen monumentálisan feltornyosuló, 60 méternél is magasabb épület, sok csúccsal vagy éppen kevesebbel és mindezek csak a nagyobbak; közöttük pár méter magas kis sztupák tömege. A tömeg jelen esetben megfelelõ szó: ahogy már írtam, több ezer darab különféle építmény van a területen. Sokan vannak és elegen.

Az építmények anyaga többnyire egyszerû tégla, ami a napsütéstõl függõen nagyon téglavörös, vagy sárgás-aranylóba hajlik. Kevesebb a fehér, inkább vajszínû kõbõl épített, rajta sötétzölden megtelepedett mohaszerû növényekkel, a monszunesõk által feketére patinásodott részekkel. Ettõl függetlenül az épületeket nagyjából egy 250 éves idõszak alatt építették fel: az 1200-as évek végére 4448 épületrõl írtak a korbeli feljegyzések, amíg legkorábbi 931-ben épült, a Nathlaung Kyaung, egy hindu templom egyedüliként a többi buddhista között. A Shwezigon Paya-ról, mint a burmai templomok prototípusáról pedig már írtam.

A terület fantasztikuma abban rejlik, hogy egyrészt hiába egyformának tûnnek, mindegyikben lehet találni valami megkapó részletet, egy szobrot, egy falfestményt, egy díszített oszlopsort és ilyeneket, amiért végignézni egyáltalán nem unalmas –de leírni, képi látvány nélkül: borzasztó. Bevallom: megpróbáltam. Aztán több oldalt kitöröltem, vérzõ szívvel. Ezt látni kell –nincs mese. A leírásokból pedig csak a legminimálisabbat hagytam meg.

Például amivel kezdjük a megnézéseket: a Htilominlo Pahto (a patho burmai szó, templomot jelent) a nagyobb építmények közé sorolandó. 46 méter magas, két jókora emeletes, rajta torony, csúccsal. Távolról vöröstéglásnak tûnik, de közelrõl árnyalódik ez a kép: a homlokzatokon homokkõ dekorációk kötik le a tekintetet, egyes részei az esõtõl sötétebbek, vagy éppen a naptól kifehéredtek, a naptól védett oldalakon nagyon jól mutatnak a relifek közé telepedett szürkés-zöld mohák. Körüljárva van mit nézetgetni rajta, márha az ember nem botlik bele helyi árusokba.

Mert a templom körül és közvetlenül a bejáratnál árusok tömege, a szokásos turista holmikkal. Elég intenzívek, fotózásnál ott csámborognak a legjobb helyeken, beállnak a képbe az árukkal, ott karattyolnak melletted videózás közben és elég nehezen leküzdhetõek –már aki le akarja küzdeni, mert sok turista nagy élvezettel babrál a holmik között: hát persze, hogy rámozdulnak a helyzetre a helyiek. Fotózásnál leginkább a legjobb helyre odatett vásári asztalok, gány polcok a gagyikkal rontják el a látványt és ezek a legjobban zavaróak, mert ami mozog (helyi lakos), az ki is zavarható a képbõl. A polc nem.

Belül négy nagy Buddha szobor üldögél, mégpedig aktív hitéleti célból. Ennek következtében a belseje –más ilyen templomokhoz hasonlóan- nem a turisták élvezkedését, hanem elsõsorban a helyiek kegyeleti céljait tartja szem elõtt. Én például valószínûleg nem tennék egy ezer éves épület patinás falai közé, az évszázadok alatt megkopott járókövekre hupikék mintás linóleumot (PVC padlóborítást), bár bizonyára akik itt térdepelnek rajta hosszasan, tennének. És tesznek is. És valószínûleg nekik van igazuk: én csak egy vendég vagyok itt, ez meg az övék, mégha baromira el is cseszi a kinézetétét.

De a falakon levõ díszítések nagyon megérik az odafigyelést. Ábrázolásilag nem tesznek bizonyságot a mûvészek túlzottan nagy fantáziáról: Buddhák és szinte sorminta szerûen egyformák. De a kifakult színek és magának az egésznek a hangulata remek. Szerencsére idebent már nincs tömeg, így szinte magányosan lehet végigbóklászni a csúcsosan boltíves kapukkal megosztott, szûk folyosókon, ahol világítás nincs, csak amennyi fény kívülrõl beszûrõdik. A Buddha szobrok persze kivételesek ebben a tekintetben: fölöttük, egy szál dróton himbálódzó villanykörte hajnalban vagy sötétedés után valami fényt mégiscsak biztosít az imádkozók részére.
Tovább megyünk a következõ templomhoz. Az 1090-ben épült Ananda paya egyike a leghíresebbeknek itt Baganban (egy utazási iroda prospektusa világhírûnek is nevezi, de hát az ember mûveltsége véges, annyi minden világhírû manapság, ki tudja ezeket mind számon tartani). Ennek a leg-nek logikus következményeképpen alig lehet bejutni az árusoktól. Turisták nincsenek is annyian, ahány árus itt tolong –ez jó, mert az árusok kívül maradnak, bent tehát itt is szépen lehet élvezkedni, nincs tömeg. Ez az árusítgatás persze elrontja a paya külsõ képét –ahogy az elõzõnél is, odapakolnak mindenhová: csecsebecsék, bóvlik, bigyók, gagyik-, de szerencsére bent már nyugisabb a hangulat. Itt inkább a helyi zarándokoknak esünk áldozatául: többtucat csoportkép készül, amelyben mi vagyunk a fõalakok amint éppen nagy barátsággal átkaroljuk õket, kezeket fogunk, vagy csak éppen meredten állunk tíz másik meredt helyi társaságában.
Ahogy sok másik, ez a sztúpa is használatos jelenleg, így a praktikum itt is elég rendesen az esztétikum rovására megy: például a belsõ világításhoz –pár szál villanykörtéhez- a vastag, fekete kábelek összevissza kanyarognak, lógnak, gubancolódnak és látványosan van kihúzva egy jó vastag kábel a nagy Buddha szobrokhoz is, hogy a fejük körül villódzó sziporkafényekhez meglegyen az áram. A fõ sztupa melletti kisebb építmények tetejére felbuherált villanykörtéhez is minden elrejtés nélkül vezet a villanydrót, a kapcsolója pedig pont egy kisebb Buddha-szobor feje fölött van: kissé be kell nyúlni a szobor mögé, közben megkapaszkodni Buddha szent karjában, hogy be ne billenjünk a szobor mögé és máris ég a lámpa, mint a képregényekben, ha az illetõnek remek gondolata támad. A helyi látogatók nem nagyon vigyáznak a tisztaságra: szemetek szétdobálva, mûanyag zacskók szanaszéjjel, kajamaradványok. De persze csak mezítláb, szigorúan, mert szent a hely!
Pedig ez a payát is a legszebbek között tartják nyilván itt Baganban. Egy 1975-ös földrengés alaposan adott neki, de azóta rendbe hozták, de szerencsére nem az a salamon töke ragyogású, hanem beleillik a többi itteni sztúpa közé, bár ez nem a leggyakoribb vöröstéglás, hanem fehér kövekbõl épül. Ahogy már írtam, ez közelrõl inkább vajfehér, vagy inkább beszürkült piszkosfehér. De ez pont így jó és remekül kijön a színi kontraszt a világos falak és a kifejezetten befeketedett tornyok között, legtetején pedig ott az aranyozott kupola. Kívül a falon, kis fülkékben, bemélyedésekben Buddhák ücsörögnek, sarkokon jókora sárkányok ülnek õrt. Távolabbról egy sorktornyos várkastélynak látszik.

Belül is nagyon dekoratív részei vannak: a fehér falakon sztupa-formájú relifek lágy barna színekkel kidekorálva, festmények Buddha életének eseményeirõl, a bagani hétköznapokról és különféle szimbolikus történetek, állat testû vagy fejû emberek ábrázolásaival. Itt már látszik, hogy nemrég lett restaurálva, de ízlésesen és színekben is mértéktartóan nyúltak a dolgokhoz. A központi részben négy nagy Buddha szobor néz a fõ égtájak felé, az általunk is ismert Buddha a három Buddha-elõdjével: Kassapa, Gotama, Konagamana, Kakusantha. A szobrok fele 900 éves, a másik fele elpusztult és csak pótolták. Különbség nincs: egyformán csillognak-villognak az aranyborításukkal, de szerencsére a gyengébb világításnak, nem olyan durván.

Már bejártunk a payát és éppen kívülrõl kerülgetjük, amikor egy pasi mellénk keveredik és valamit árul, de nem akarunk venni. Ilyenkor a kereskedõi marketingfogás a személyes megközelítés: na, honnan jöttünk? Ösztönösen mondjuk (meg persze udvariasan is, mert szépen kérdezték), hogy Hungary, pedig tegnap már megegyeztünk, hogy Banglades. A pasinak persze lövése sincs errõl az országról, hát egyszerûsítünk és szinte egyszerre vágjuk ki az újabb választ: Bangaldes. És be is jön, a faszi ezt már érti, sõt vissza is kérdez, de bólint és el is tûnik. No, ez bejött, korábban kellett volna kitalálni. De alig megyünk pár métert újra itt van, lohol utánunk és valamit lobogtat a kezében: egy bankjegyet, valami helyi pénz de nem ismerjük milyen címlet, mert a helyi írásjelekkel nem vagyunk otthonos viszonyban és számokat meg nem látunk ezen az oldalán. De azt mondja a pasi, hogy mennyi dollárt ér ez meg nekem. Nekem, miért? Erre azt mondja, hogy ezt én otthon használhatom, õ meg nem. Jézus, mi ez, megfordítom a bankjegyet, hát ott már olvasható egy 10 –es szám, meg az a szöveg, hogy Central Bank of Bangladesh! Eccer hazudunk, akkor is ráfaragunk. Rohadt nehezen vágtuk ki magunkat, de kivágtuk.

Ha az ember a bagani templomok között mászkál, a legtöbb helyrõl látható egy mindegyiknél monumentálisabb, többemeletes sztúpa, a Thatbyinnyu Pahto. Mi is látjuk, megnézzük közelrõl is. Ez a templom sem az itt általános téglavörös épület. Azon pár darab közé tartozik –mint az elõzõ-, amelyik fehér kõbõl készült és ez is sok helyen patinásan besötétedett. Ez volt a bagani aranykor utoljára épült pagodája, éppen a mongolok megérkezte elõtt fejezték be. 61 méteres magasságával most is kitûnik a többi közül, de a több emeletes épületre manapság már tilos felmenni. Kívül a falban itt is kis fülkék, bennük aranyozott Buddhákkal, belül színes ábrázolásokkal díszített falak. A Buddha szobrok elõtt hívek imádkoznak, füstölõk, gyertyák teszik misztikussá a képet. A színeket annak idején úgy csinálták, hogy -mivel akkoriban nem lehetett leugorni egy kis temperáért a dekorációs boltba-, az agyagos földbõl a sárga színt, színes ércekbõl a zöldet és más színt, a pirosat pedig állati vérbõl állították elõ.

Megnézünk még egy pár templomot majd lemegyünk a Bupaya templomhoz, amit egybõl az Ayeyarwady folyó mellett építettek fel. Egyike Bagan legöregebb sztupáinak, egyes feltételezések szerint már 850 –ben is állt. Az 1975-ös földrengés teljesen lerombolta, de a folyóba belezuhant építõköveit kiemelték és gyakorlatilag teljesen helyreállították az épületet. A stílusa hasonló a már látottakéhoz –nem is írok részletesen, de feltétlenül megnézendõ, amihez az itt majdnem Velencei-tó szélességûre növekedett folyó egyedi háttért ad. A túloldal a párás levegõ miatt szinte csak jelképesen látható.

Ezután megint vissza kocsikázunk a terület belsejébe. Autózunk is, de gyakrabban inkább sétálunk a vörös-poros dûlõúton, rugdossuk a göröngyöket és a megkeményedett bivalyszart: a területen több marhacsorda is legelészik, nem túl népesek, legfeljebb 10 – 20 állatból áll egy kontingens. Némelyek mellett kutyás pásztorok bandukolnak, de vannak teljesen önjáró egységek is. Nagyon lényeges, hogy itt nemcsak a romokat érdemes megnézni, mert maga a terület is nagyon látványos és jó mászkálni, lõdörögni a kanyargós földutakon, a bokros, trópusi növények között. Körülöttünk a zöld növényzetbõl, az embermagasságúra megnõtt sûrû füvek közül mindenfelé vöröstéglás sztúpák csúcsai emelkednek ki. Annyi van belõlük, hogy bármerre is nézünk, közel-távol nagyjából 50 – 80 darabot biztosan meg tudnánk számolni. A romok közül egyesekhez kis dûlõutak is vezetnek, de olyan sok út nem lehet, ahány paya van: sok kisebb épülethez éppen csak olyan széles a csapás, amin egy ember szûken elfér. Az ember odaballag, körülnéz, élvezi a látványt aztán tovább bandukol néhány métert, tízmétert a következõ kis építményig, felmászik az építményeket körülvevõ teraszokra, benézeget a boltíves bejárókon, riasztgatja a falakon napozó gyíkokat. Bokrok is vannak, magas fû is van, de sok fa alapvetõleg nincs a területen. Jól mutat, ezen a sík vidéken, ahogy a nagyobb payákat sokszor 20 –30 méter magas pálmafák is övezik. Tetszik.

(Ahogy az ember nézeget, megint csak az jut az eszébe, hogy a bagani királyság fénykorában, úgy 1000 évvel ezelõtt, mennyi energia ment arra, hogy vallásos épületek ezrei jöjjenek létre, és mint közgazdaságilag „improduktív beruházások”, ezek a pénzek és munkaerõk biztos hogy fordulhattak volna olyan dolgokra is, amelyek az e földi lét elviselésének jobbá tételét szolgálhatták volna -ahogy manapság ez a sok aranyozás is az életszínvonal rovására megy. És ahogy a kambodzsai Angkor is addig csinálgatta a templomok sokaságát, míg bele nem rokkant és valamelyik kevésbé spirituális lélekkel rendelkezõ szomszédja le nem rohanta és pusztította el, itt is a sok kegyhely építésére való koncentrálás legyengítette Bagan hatalmát és el is pusztult a hely. (Ezért nem ugyanaz, hogy állami pénzbõl mi épül: színház, vagy autósztráda, vagy netán azoknak az étterme, fürdõje és egyebe –ha egyáltalán épül, vagy csak a pénzt teszik zsebre-, akik ott díszpintyegnek mögöttünk politikai rendezvényeken a szónoki emelvényen.)

A nagyobb épületek között külön megemlítem még a Sulamani paya-t, amiben egy jókora Buddha szobor áll, amire sárkány vigyáz. A sárkány ábrázolása jelen esetben nem csupán szimbolikus. A történet szerint Buddha egyszer egy olyan hegységen utazott keresztül, ahol egy sárkány lakott és nem tetszett neki Buddháék megjelenése. Buddha egyik tanítványa ugyan elõvarázsolt egy még hatalmasabb sárkányt, de végül Buddha a szeretetével lecsillapította a kedélyeket. Erre utal az, hogy a szobor-sárkány lihegõsre nyitott szájából egy kankalin-szerû virág lóg ki. Kábé olyan, mint mikor egy kócos gyerekpulikutya nagy lelkesen beleharap a tavaszi mezõbe és most lelkesen várja hogy megdicsérje a gazdi, de igazából nem tudja, mint is kezdjen a szájába akadt pitypanggal.

Az ember hiába is tagadná, nem lehet reggeltõl estig egyfolytában sztupákat nézni, meg álmélkodni a megmunkálásokon, a festményeken, a szobrokon és az építészeti megoldásokon, hanem kifejezetten jólesik egy kicsit kódorogni is közöttük –annyira közel vannak egymáshoz. Amúgy is szívesen sétálgatunk, Win-t tehát itt magára hagyjuk, hogy majd visszajövünk. Nem sokkal eltávolodva a Sulamani payától egy félig romos de nagyon rusztikus falmaradvány tûnik fel. Kissé odébb komótosan haladó és közben legelészõ tehéncsorda, mögöttük pedig a sztupák: nagyon jó fotótéma. A falat jobbára már benõtte a növényzet, elõtte pár méterrel pedig egy teljesen áthatolhatatlan ingoványszerû rész van, de egy kis ügyeskedéssel egy darabig azért be lehetne jutni, mert alig pár lépésre csak a földes úttól vagy egy kis rész, amire oda lehetne állni és akkor tök úgy festene a dolog, mintha benn lennék a susnyákos kellõs közepében, és remek fénykép készülhetne.

Zsombornak persze esze ágában sincs ilyen kétes helyekre bemászni –elég volt neki a kígyó még az utazás elején, de nincs probléma: itt mászkálnak ökrök, tehenek is, ha az ember megfelelõen hangosan, dobogva és megfontoltan közlekedik mint egy bivaly, ha van is itt kígyó, elhúzza a csíkot –ez a kígyók természetrajza, legalább az a logikus, hogy így legyen, vagy még inkább: lövésem sincs az egészrõl, de én így gondolom. Ennek jegyében Zsombor kezébe nyomom a fényképezõt és szépen be is lépkedek, jó erõteljesen be is hatolok a kis tisztásra, illetve majdnem. Mert ez a kígyós számításom teljesen bevált, ugyanis tényleg volt ott kígyó, el is akarta húzni a csíkot, csakhogy nem tõlem menekülve hanem egyenesen felém: eddig valahol napozhatott a fal környékén, és engem meghallva a feltételezéseknek megfelelõen szépen haza akart pucolni. A baj csak ott volt, hogy a lakhelye az az ingoványos rész lehetett, ahová haladva pont keresztezte egymást az utunk. Jézus Szent Ereje!

Férfiasan bevallom, baromira beszartam, amikor a lábamtól alig 40 centiméterre egy kígyó háromszögleû feje tûnt elõ a bozótból, totálisan ott, ahová akövetkezõ pillanatban léptem volna. Én megdermedtem de Zsombor sem bírt mozdulni kezében a fényképezõgéppel, hogy gyorsan megörökítse az apucija életének utolsó perceit. De a kígyó másként döntött –talán nem ítélt veszélyesek magára nézve- és tõlem elfordulva folytatta az útját és becsúszott a dágványos részbe. Egészben nem is láttam, milyen hosszú a dög, csak amikor a feje már eltûnt a redvásban és a teste csak úgy jött még utána hosszan: méter körüli lehetett, barnás, csillogó testû. Ahogy eltûnt végre én megfordultam és nagy bátran hanyatt homlok kifelé az útra ahol Zsombor még mindég dermedten állt, kezében a fényképezõvel.

Hát ez meleg volt.

De az ember hamar magához tér és hogy így megúsztam a dolgot kurva bátor is lettem, meg egyben rohadt zaklatott is és hogy lányos zavaromat oldjam, pár követ nagysietve még belevágtam a bokrok közé, hogy ami kígyó van, az mozduljon, vagy dögöljön…, aztán szépen visszamásztam az elõzõ tisztás részhez –Zsombor az eset óta még szólni sem tudott, de most kitör, hogy most aztán tökéletesen hülye vagyok és ebben neki teljesen igaza is van-, de csakazért is elkészíttettem magamról azt a fotót, mert az ember azért ember nempediglen oktalan állat, merthogy az ember legyen következetes. (Szép példája ennek a nemolyrég Indiában elhunyt D. Jaggaiah nevû földmûves esete, akinek a halálát történetesen a házikészítésû szesz okozta. E szomorú eseményt követõen a gyászszertartáson a résztvevõk a hagyományok szerint ittak az elvesztett falubéli emlékére –a házigazda idõnek elõtti elhunyta okából marad még az üvegekben és mindezek eredõjeként tíz gyászoló is életét vesztette ugyanattól a szesztõl -közöttük az elhunyt négy családtagja.)

De én a fényképen mosolygok erõsen mint akit b.szni visznek, és laza is vagyok mint egy marék zizi, aztán pedig menekülünk mindketten, pontosabban Vitéz S. E fõhadnagy: „Hogyan gyõztem le Bükksütty község külterületén a vörös bolsevik hordát én meg a legényem, majdnem” emlékirataiból merített szóhasználattal: rugalmasan elszakadtunk, taktikai visszavonulást hajtottunk végre, a továbbiakban mélységben védekeztünk, arcvonal kiegyenlítést hajtottunk végre, megrövidítettük a frontot. Szóval: fejvesztve pucoltunk. A szívem közben pedig még jódarabig dupla fordulaton, jólbeszartam, nemmondom.

A tegnapi nap kiderült, hogy beengednek a templomokba rövid nadrágban is, ezáltal én ma rövidnadrágban voltam (Zsombor az óvatos: hosszú gatyában), ezt az öltözetet azonnal átértékelem, és gyorsan hazahúzunk hosszú nadrágot venni. (A hosszú nadrág azért jó, mert ha a kígyó nem érzi magát nagyon veszélyben, akkor csak legfeljebb feléd kap, és ha hosszú nadrág van rajtad, akkor lehet, hogy csak azt éri el. Rövid nadrágban pedig biztosan téged, és itt nincs szérum sehol sem. Írtam már: Myanmarban van a legtöbb halálos kígyómarás a világon, és Bagan környéke kifejezetten kígyós.

Hazaérve a recepciósnak elmondtam a történetet, õ beírja a noteszembe a kígyófajta nevét: „Lin Mwe”, és azt mondja, (Áder János mélylírájával szólva: íly szavak szöktek ki foga kerítésén), hogy nagy mázlim van, mert ez a fajta is halálosan mar ugyan, de nem annyira agresszív, úgy is mondhatja, hogy kifejezetten friendly. Mert itt van még a kobra, de avval nemigen kerülsz kontaktusba, mert az sziszeg ha valaki közeledik, tehát csak nem lépek rá, de az igazán veszélyes, az egy tíz–harminc centis, vékonyka kis kígyó, szürke vagy fekete, az aztán se nem friendly sem nem higgadt, és ha azzal futok így össze, akkor baj van. (Big problem). Megnyugtat, hogy a bozótosban vagy a fûben úgysem veszem észre, de ha gondolom, nézegessek fel a fákra, ott esetleg láthatok ilyet. De ha ott látok, akkor ne izguljak, mert az ott is marad, ellentétben azokkal, amiket nem látok meg a fûben, mert az aztán nekem jön. Köszönöm a tájékoztatást, és ennyi ismeret meg találkozás a kígyókkal elég is volt mára, holnapra, meg talán még az elkövetkezõ 20 évre is.

Persze, azért visszamegyünk még követ nézni, de elõtte bekapunk valami kaját (az étterem, a kaják, a grátisz gyümölcstál, a sörök, valamint az árak változatlanok), majd csobbanunk is egyet a medencében. Itt új vendégekbe botlunk; róluk csak annyit, hogy bizonyára ki vannak tiltva a saját hazájukból, esztétikai alapon. De a toleráns Kelet Ázsia mindent elvisel. Valamennyire tisztában lehetnek az elõnytelen megjelenésükkel és az egyik pasit láthatólag zavarja, hogy a hasa legkevésbé sem kockás, mert leginkább kocka, vagy még inkább hordó, ezért megpróbál mérsékelten levegõt venni és beszívva tartani az egészet, hátha attól kisebb lesz, de ez reménytelen vállalkozás még rövid távon is, nemhogy még. Szegény, ott fuldoklik a parton.

Én medencében lubickolva nyugtatom a kígyó-zaklatta idegeimet, de ráérek és el is gondolkozom, hogyan s’ miként lehetne segíteni rajta és eszembe is jut az idea: ha damillal jó szorosan körbe-körbe tekergetnénk, mármint horizontálisan, a kockahas fele meglenne: be lenne csíkozva. És itt a nagy agyi brillancia, hogyan oldjuk meg vertikálisan, hogyan legyen ezek után a csíkozott pacalból kockahas? Hát úgy, hogy a pasi a foga közé szorítaná egy másik damil egyik végét, a másik végét pedig például ráköthetnénk a lábujjára, befeszítené és máris kialakult a négyzetháló. Jó, jó, húzni kell erõsen, de a szépségért szenvedni kell, hogy elõálljanak a rows and columns, ahogy a számítógépen ki van írva azon a nyelven, amin elég rosszul értek, sajnos.

Ellenben kicsi a világ! Írtam már a két cseh srácról, akiket már kétszer is láttunk és legutóbb egy helyi buszról szálltak le még Madalay környékén, hát most itt vannak, összes csomagjukkal: egy-egy kis hátizsák, legfeljebb 15 liter körül, benne max. pár pólónak, meg egy fogkefének hely. A lényeg pedig rá van kötve az egyikre: egy háncsokból, növényszárakból fonott kis labdaszerûség, amivel lábtengózni szoktak a helyiek. Nem színezik a pakolást a fiúk.

Holnap meg kell venni az ajándékokat az otthoniaknak. Nyaung U faluban van egy piac, mindenféle turistás marhaság is kapható, aminek az otthoniak nagyon örülnek: pólók, faragások, bronz csengettyûk, arra kanyarodunk. Bemegyünk Win-nal: hát zárva. És azért van zárva, mert azt árusok körmenetre készülnek: hosszú sorban állnak egymás után a triciklik, és rájuk van összevissza fel akasztgatva, feltornyozva vagy éppen csörömpölve fellógatva az oldalán az az áru, amivel az adott boltos foglalkozik. A körmenet így ugyan nem annyira fennkölt mint nálunk odahaza, és például a színét sem látom benne menetelni élpolitikusoknak (ezeknek a díszpintyeknek az egyik fele korábban a mélyvallásosságról közismert Magyar Szocialista Munkáspárt reprezentánsa volt, a másik fele pedig még a 90’-es években a „Csuhások, kifelé!” invitációval kedveskedett az egyházaknak, de aztán nyomtak annyi közpénzt oda, hogy kegyesen megbocsátódott eme botlás), de a demonstráció itt jóval praktikusabb: a felvonulás végeztével ezeket a holmikat odaadják a szerzeteseknek. Tehát emiatt ma nincs piac de holnap se lesz, mert akkor valamilyen hold lesz: most nem tudom, hogy vagy teljes, vagy fél, vagy negyed vagy esetleg semmilyen hold sem (de az is lehet, hogy talán háromnegyed-alá vagy kegyelem-kettes), de az biztos, hogy valami lesz és ami lesz, azt nagyon meg kell ünnepelni, mert nem volt elég a néhány nappal ezelõtti háromnapos ereszd el a hajam, még amikor Mandalay-ban voltunk.

Sajnos nincs idõnk megvárni a dolgok kijegecesedését (pedig egy kis jegec, az bizony nagyon kéne), de nem baj, van bolt a romok körül is és nyitva is lesz –nyugta meg Win. Holnap majd ott bevásárolunk, most pedig elmegyünk naplementézni. A helyszín a Mingala Zedi. Ez is egy jó kilátó, de építészetileg nem lóg ki a többi épület közük: kicsit talán csúcsosabb és kicsit késõbb épült, mint a többi: 1274-ben, egyike az utolsóknak a mongol invázió elõtt. Ez emeleteken körbesétálva sok életképet véstek a falra: elefántok viaskodnak (az egyik éppen fejre van állva, a másik pedig elégedetten emeli az ormányát), gyümölcsfák alatt leányzók üldögélnek, szerzetes magyaráz valamit a pár hívõnek, félmeztelen lányok táncikálnak –szóval van itt minden. A képek olyan kerámia anyaggal voltak bevonva, ami leginkább a pécsi Zsolnai gyár eozin-os kerámiáira hasonlít. Alaposan ki van már fakulva és ahol a máz lepattogzott, alóla a vörös kerámia alapszín látszik ki. Nagyon jó ez a két szín együtt: egy halvány kék és egy fakó barnás-vörös.

A mai nap Zsombor – a tegnapi estéhez képest- lényegesen jobban érezte magát, de ennek ellenére estefelé megint felmegy a láza, 37,8 fokra. Rubophen tabletta majd egy óra múlva újabb hõmérõzés: 38,0, szépen emelkedik, a fene egye meg. A torokfájás elmúlt, de a fiú az este javarészét a klotyón tölti: mi a csudát ehetett, hiszen elég egyformákat kajáltunk. De azért elmegyünk vacsizni, mert azt muszály és ilyenkor remek lehetõségek adódnak arra, hogy a szegény beteg életét még jobban keserítsem: csak fõtt rizst kap, meg hozzá zöld teával is keserítem az életét, ami –mint már többször írtam-, minden étkezõhelyen kint van az asztalon. Itt is: mûanyag kancsó rejti e nemes italt, amire az idõk során rárakódott patina ölesnek írható le legprecízebben. Hozzá nem értõ ember persze egyszerûen koszosnak vélné.

A vacsora után az egész este fél óránként mérem Zsombor lázát: ez a módszer kifárasztja a lázat és elveszi az alany kedvét a betegeskedéstõl. Be is jön: fél tízre már csak 37,2 C, és most már hagyom szegényt aludni. De hogy eszébe ne jusson lázasnak lenni az éjszaka beígérem, hogy ha még egyszer 37,5 C fölött lesz, végbélben is tartunk egy kontroll lázmérést. Pszichikailag kell úrrá lenni a betegségen. És ha egyszer úrrá leszünk, többet soha nem adjuk ki a kezünkbõl!, ahogy ennek a receptjét a „magyar nép nemzeti orvosa”, a polgári oldalba frissen betagozott SS tiszt-imitátor, világosan megfogalmazta: „Ha négy évre nyerni tudnánk, és utána mondjuk az ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és õk szavazhatnának, húsz évre minden megoldódna.” Ez aztán egy vídiakemény bejelentés, úgy vágja hátba a demokráciát, mint ligeti kurvát a körhinta.

Amúgy remek egy ember ez a nemzeti bohócdoktor: a Vezénylõ Tábornok Úr kiváló érzékkel megtalálta azt a kulcsembert, akire egymagában rá lehet bízni a választások elvesztését (eddig ez a feladat a kipróbált Kövér László privilégiuma volt); úgy hallottam, hogy a szocik lovas-szobrot akarnak neki emeltetni, de nem mondom, meg is dolgozott érte, és ami jár, az jár.

November 5. Péntek

Reggel Zsombor már csak 37 C körüli hõemelkedéssel, de elég rossz közérzettel ébred: a lázat levertük, a gyomor problémákat a Reasec-kel úgy-ahogy lerendeztük, de most újra a torka fáj. Ez talán a tegnap délután miatt van; még tegnap a medencénél sem volt sokat, inkább visszament heverni a légkondi alá a hûvös szobában. Nincs kedve mozogni így abban maradunk, hogy inkább egyedül megyek megvenni a szuvenírokat. (Addig is míg távol leszek, ne jácc a légkondival és csak keveset reinkarnálj. Ha jó leszel, hozok neked nyalogatni albán tokhalpasztát sok kecsöppel, hogy erõs legyél megint és elbírd tépni a WC papírt, akár a perforált rész mellett is. Szia.)

A szuvenír vásárlási akció keretében pólók lettek véve a kiskorúbb hozzátartozóknak, a hátukon feliratok, hogy Myanmar, meg ilyesmi –nagyon mennek ezek otthon; a vietnámi-zászlós pólóval a kisebbik gyerek majdnem önkényuralmi jelképekkel valósított meg súlyos szabálysértést vagy talán állam ellenes szervezkedést is, nem tudom, mert tanárerõk azon rugóztak, hogy a vörös mezõben legelészõ sárga ötágú csillag (ilyen a vietnámi zászló) megvalósítja-e ugyanazt a csúnyaságot, amit például bármilyen mezõben a vörös csillag.

Vettem lakkból készült poháralátéteket –piszkos drágán kezdik árulni, aztán persze legfeljebb mennek és az ötödéért simán megvehetõk, a már említett Myanmar-os pólókat –gyártják Thaiföldön-, meg mindenféle bronzdolgokat is veszek: egy 20 cm átmérõjû gongot 25 dollárért akarnak adni mert antik (a francokat az), én csak bólintok rá és teszem félre, mellé még egy csomó csengettyût, kicsiket és elég nagyokat is és újabb bronzállatokat is felhalmozok, majd egy kis beszélgetés után cakk-pakk18 dollár lesz a vége a teljes számlának. Nem kell szívbajozni. Amúgy is, ezeknél a turistás boltoknál az ár meghatározása úgy történik, hogy a fõnök a hasára üt és mond egy számot: errõl az árképzésrõl persze nem ír Samuelson. Az eladó végül szépen mindent összecsomagolt, takaros kis pakk lett, „Jó utat” -mondta végül és csak befelé zokogott.

Hazamegyek és szerencsére Zsombor is jobban van már. Mivel pont a hotel mellett kezdõdnek a romok –a legközelebbi csak pár percre-, kisétálunk és mászkálunk még egy jó nagyot. Ezek a sztúpák nem túl magasak és lényegében senki nem is látogatja õket, csak ha éppen összevissza kódorog, mint most mi. Az elég romos talapzatukra ugyan fel lehet mászni, de jobbára be sem lehet menni, vagy csak kicsit de azt is elkerüljük, mivel itt már tényleg alig fordul meg valaki, így a kígyóknak remek napozós és lakóhely lehet. Most már óvatosak vagyunk. De nagyon érdemes ez a mászkálás, és ha nem is kizárólag a különleges sztúpák, hanem az egész környék kinézete miatt: maga táj a remek, és benne ezekkel az 1000 éves épületekkel. Mozgás tényleg alig: a pár szélesebb földúton néha elteker egy-egy helyi paraszt bringával, fején szalmakalap, ott-ott néhány tehénbõl, vagy népesebb, fehér testû, fekete fejû birkákból álló csorda lépeget lassan, eszegetve a füvet és nagyon nagy a nyugalom.

Bagan a maga komplexitásában remek: kiváló látványt nyújtanak a nagyobb sztúpák, de a növényzet és a kicsi sablon-építmények tömege adja köréjük magát az alaphangulatot. Nem is lehetne eldönteni, mi miatt érdemes felkeresni ezt a helyet: az egyedi épületek, vagy a sokezer apróbbak miatt? Így, együtt az igazi, nem is teszünk különbséget, egyebek között ez is megkülönböztet bennünket például a Bayer Zsolt, panelproli szakértõtõl, akinek bizony nem mindegy: „Inkább hatezer szoci, mint egy büdös SZDSZ-es”- vélekedett egy nyilvános lakossági fórumon. És az Úristen kegyes az õ Kicsiny Birkáihoz, mert lám, a kérése meghallgatásra talált: ahogy elnézem a 2006-os választások végeredményét, tényleg összejött pluszba az a párezer szoci, bár nem hiszem, hogy pontosan így gondolta a dolgot.

Pár órás bóklászás után visszamegyünk a hotelbe és egy jó nagyot úszunk is: aki kitalálta a medencét a 37 celziuszban, az bizony nem volt nagyon ostoba ember.

Este naplementézés. A szokásos remek látvány. És egyben elvileg a búcsúest is: holnap indulunk visszafelé, Yangonba. Két nap alatt érünk majd le, egyszer meg is alszunk, és biztosan látunk még egy csomó jó dolgot út közben, de ezek már a kifutó részei ennek a körútnak: holnapután ilyenkor már bõven a reptéren kell lennünk, hogy visszarepüljünk Bangkokba. Thaiföldön kimegyünk még néhány napra szigetezni valahová, levezetésképpen, ami biztos jó lesz, de Myanmar, a látnivalóival együtt igazából ezennel befejezõdött.

November 6. Szombat

Indulunk vissza Yangonba. Ahogy már írtam, az utazás most is két napig tart majd de nem azon az úton megyünk, amin jöttünk: felfelé az 1. számú fõút kiváló burkolatát élvezhettük magunk alatt, most a 2. számút élvezhetjük: Win szerint nagy különbség eleinte nem lesz, de a holnapi napon, a Yangonba bevezetõ rész már sokkal jobb. Ma a terv szerint megtesszünk a nagyobb részt, úgy 400 km-t Pyay városáig, holnap pedig egy jó 200 kilométeres szakaszt, de nem baj, mindenképpen oda kell érnünk a repülõgép késõ délutáni indulásáig. És a közlekedéssel, és a jármûvel bármikor történhet valami zûr, úgyhogy dolgozzunk csak szépen rátartással.

Ennek az utazásnak az indulási hely elérésén túl inkább az út közbeni nézelõdés lesz a célja: bambulás menet közben kifele. 7 óra után indulunk, ahogy süket sofõréknél szokásos, jó darabig erõteljes indexelés is segíti a haladást, míg Win nagy nehezen észreveszi a villogását és egy elégedett mosollyal az ajakán végre kikapcsolja.

9 óra környékén egy benzinkútnál naftát vételezünk: én fotókat készítek annak ellenére, hogy nagyon tiltakoznak, és megpróbálják eltakarni a kezükkel a kamerát, de én ügyesebb vagyok Amikor tovább megyünk a motor iszonyúkat durrog. Ez most vagy gyújtás probléma, vagy amilyen benzint tankolt abban van valami ügyesség, de szerencsére a kezdeti 5 percenkénti bekövetkezés szépen ritkul félórásig. Gõzöm sincs arról, hogy Win egyáltalán észleli-e. Minden esetre már õ is szívesen lenne otthon: egy–egy jobb szakaszon felnyomja 90-re is a sebességet mire a kocsi minden eresztékében recseg-ropog, az a csoda, hogy egyáltalán még egyben van. Én meg legyezek a szeme elõtt, hogy lassabban. Az út egy sávos, viszonylag tûrhetõ, forgalom gyakorlatilag nincs. Egy buddhista szerzeteseket szállító szakadt teherautó akad az utunkba és éppen egy útdíjfizetési pontnál. Az ellenõrök intenek, hogy nem kell fizetni, mehetnek a buddhisták, mire Win rájuk tapad és õ is int, hogy õ is buddhista aki hozzájuk tartozik és mire észbe kapnának az õrök, máris elpucol fizetés nélkül. Ilyen cseleknél nagyon elégedetten tud nézni egy darabig.

Mi is hasonló elégedettséggel nézegetünk, de mi a tájat, ami nagyjából olyan, mint volt észak felé haladtunkban is. Út szélén kolduló szerzetesek igyekeznek libasorban, munkások mennek, vállukon átvetett bambusz rudakon kosarakat, termékeket szállítanak. Meg akkumlátort: a kis üzletek világítása aksiról mûködik, gondolom tölteni viszik valahová. Vízhordó asszonyok mennek kettesével, hármasával, fejükön a vizesbödön, az út mellett pocsolyaszerû képzõdmények bivallyal, kacsákkal, az iszapban kotorászó helyiekkel.

Áthajtunk egy nagyobb folyó feletti hídon. (Eddig is voltak ilyesmik, de kisebbek. Különbség nem nagyon van, sõt a kisebb hidak még jobb állapotúak. Ez a híd is egy acélszerkezet vázra felhalmozott hulladékfából áll, de elég látványos konstrukció; deszkák, hogy szét ne csússzanak dróttal, vaskapcsokkal, kábeldarabokkal vannak összegányolva, úgyhogy csak óvatosan araszolunk át rajta. A folyón túl az eddigi sík vidék dombossá válik, a dombokon mindenfelé „bólogató” olajkutak: itt még a gyarmati idõkben is komoly formában folyt az olajkitermelés. Több folyómeder mellett is elmegyünk. Szinte mindegyik teljesen, vagy alaposan ki van száradva, de a nyomokból látható, hogy ha esik, van itt víz dögivel. Áthajtunk egy jó széles, de teljesen kiszáradt medren is: az út egyenesen bele visz, és a túloldalán folytatódik, tehát ez rendben van így, de mi lehet itt, ha ebben víz is van? –kérdezem én Win-t, amikor lépésben döcögünk át a poros folyómedren. Hát az van, mondja Win, hogy monszun idõszakban ez az út nemigen járható (a 2-es fõút!), monszunon kívül ha mégiscsak esik egy jókora esõ (mert esik), akkor az van, hogy várni kell pár napot a továbbhaladással, míg lemegy a víz. Node ottmarad a sár. Ennek kapcsán itt, a folyó mellett élõ népek nagyon gazdagok (-így a Win-), mert abból élnek, hogy ökreikkel átrángatják a sáron a jármûveket, és ebbõl búsás haszonra tesznek szert. (Lehet, hogy repülni gyorsabb, de egy csomó ilyen apróságot nem láttunk volna. Megéri ez a két nap plussz.)

Dél környékén egy készülõ új útra hajtunk fel: a terep már el van egyengetve, láthatólag normális, kétsávos út lesz, de szilárd burkolatnak még nyoma sincs, sõt még gépek sem állnak hogy elkezdjék az asztfaltozást: ha ez egy darabig még így marad, a következõ esõ jól szétvágja majd a dolgot, de jelenleg még sima, jó. Win ismét nekiereszti és most hagyom tombolni, ha kicsúszunk, legfeljebb kiszaladunk a pampákra, és ott se fa, se árok. Zsombor nem örül –Szíriában sem volt se árok se fa, aztán mégiscsak meghaltak ott egy páran. De itt semmiféle forgalom sincs, nincs minek nekimenni, meg jól lehet látni is. Szinte már élvezem Win változatlan stílusát mert ezen a sima földúton jókat lehet kicsúszni, amikor a padlógáz után a kanyar közepén hirtelen rááll fékre. De nem is baj, ha belehúzunk, mert az eddig eltelt 5 óra alatt megtettünk 150 kilométert és hátravan még 250 a mai napból. Tehát eddig a viszonylag közlekedhetõ úton sem bírtunk átlag 30 kilométeres sebességnél többet menni, mert ahol rossz volt, ott aztán csak lépésben lehetett. Egy faluban megállunk enni egyet: Win nem mulasztja azonnal az asztalra tetetni a lime-os hagymakarikákat. Végzünk, újból lóra. Az út ezek után egységesen rossz, de nincsenek benne katasztrofálisan elhanyagolt szakaszok, így fél ötre be is érünk Pyay városába.

Pyay-ban csak azért állunk meg, mert egy nap alatt nem tudtunk volna eljutni Yangonig, pihenõ, hasonlóan mint az 1-es úton volt Toungoo-ban. Ez a város nagyobbnak tûnik és van egy paya, a Shwesandaw Paya ami arról nevezetes, hogy itt van Buddha néhány hajszála és ennek örömére építettek ide egy nagy Buddha szobrot is; „ten-storey Buddha” –látványilag nem sokkal durvább, mint egy választási twenty-storey Gurcsány-poszter, és ahová lifttel lehet felmenni, mint ahogyan a Gyurcsány füléhez is. A Buddha szobor ott magaslik a város felett –nem csoda, hogy magaslik, errefelé még mutatóban sincs tízemeletes épület, ráadásul ezt is egy dombra építették, mint például Yangonban a Swedagon-t. Elõre bejelentem mindenkinek, lehûtendõ a felfokozott várakozásokat: ennél többet nem is írok róla, mert mi is beértük a távoli látványával. Láttunk már annyi payá-t, hogy pont elég is volt.

Behajtunk keményen a városba. Myanmar nem a kapkodós stílusáról mutatkozott be eddig sem minekünk, de Pyay még ezen is túltesz, legalább is így elsõ látásra. Leglátványosabban a bringások. Tök le vannak lassulva, tekerik nagy komóttal, tekeregnek jobbra-balra az út közepén arra kalkulálva, hogy legfeljebb egy hasonló sebességû bringás lehet mögöttük. De jövünk mi, Winnel, és harsona dudaszóval. Amire persze nem reagálnak. De logikus: ha nincs forgalom, minek készüljenek fel rá? Hogy ezt egy mindennapos gyakorlati példával megvilágítsam: például a nyuszik számára sem bír gyakorlati vonatkozással hogy a fénynek van sebessége, mivel ahhoz, hogy még idejében elpucoljanak, lényegtelen az idõkülönbség, ami az erdõ szélén a farkas tényleges megjelenése és a farkasról a nyúlpajtás szemébe beérkezõ fény között van, de vagy kihaltak volna, vagy felfedezték volna a relativitás elméletet, ha a farkas a fény sebességével közlekedne. (Einstein, szegény meg sehol se lenne.) De Pyay-ban még az Euklidesz-i geometria is bõven sok, kivéve ebbõl a Win mostani rajtaütésszerû megérkezését (és kivéve persze a gyevi bírót, mert az Mátyás király óta mindenbõl ki kell venni, tudjuk).

A Win által javasolt GH egybõl a bevezetõ út mellett van, szocreál, egyemeletes lepusztult betonkocka, de a személyzet kedves, a szoba meg olyan, amilyen: egyszerû, de normális, légkondi, fürdõszoba, 15 dollár. Az emeleten egy hosszú folyosóról nyílik szépen egymás mellett vagy 16- 20 szoba, kizárólag helyiekkel megrakva.. Az egység neve Smile Motel, az LP nem írja, pedig nem egy mai darab. Nincs vele zûr, egybõl fel is rántunk magunkhoz néhány butéliát, hogy amíg lecuccolunk, oldódjunk mielõtt felkeresnénk e világvárosban a „busy downtown”-t (Win meghatározása).

A busy downtown felkeresésére a sötétedés után kerítünk sort. Hátunk mögött ott van a hallgatag de csak nyolcemeletes Drugics a létrájával -bocs, nem, hanem a szintén hallgatag de tízemeletes Buddha a liftjével, szépen kivilágítva, fehér test, bíbor köpeny, piros ajakak: érezzük is a hátunkon az örökkévalóságba meredõ tekintetének a súlyát, miközben a mi tekintetünk itt a mindennapok földhözragadt porában étkezõ helyiség vonatkozásában pásztáz. Nincs is mesze egy szép kerthelyiség, az asztalokon gyertyák égnek, néhány TV is ki van téve a placcra. Valami sportmûsor megy, de számomra a sport annál a kérdésnél kezd érdekes lenni, hogy vajon hogyan a fenében tud egy darab súlyemelõ sportember vizeletében egyszerre kétfajta DNS is benne lenni, plusz egy kósza Viagra maradvány is, amit ráadásul az egyik kísérõ szed. (Mert ugyebár megyünk külföldre EB-zni és csak elugrunk má’ a görög kurváknak megmutatni a magyar virtust ahol aztán nagy lenne a blama, ha végül nem állna fel a cerka –ezért a Viagra. No, és hogy mégse menjünk hiába államköltségen a görögbe, csak összehugyozunk páran, nagy testvériesen egy pár deci anabolikus szteroidokat is a sportolósi fiúknak, ha már emelgetik azokat a fene nagy súlyokat, szegények.)

A kerthelyiség csábító, de ha már kihagytuk a sokemeletes Buddhát, nézzünk várost elõtte. Elég hamar beérkezünk a centrumba, ami egy tér, a téren egy lovasszobor felék nézve, elõre szegez éppen a kardjával: õ a Bogyoke vitéz, ki más, tökig bearanyozva, sõt még azon túl is. Tetszetõs egy darab.

A centrum ezen kívül semmi más, mint néhány bolt, pont olyanok, amikkel eddig is találkoztunk, kínai áruk tonnaszám és már fordulnánk is vissza a kerthelyiségbe, amikor a végzet közbeszól, pontosabban szemünkbe ötöltet egy beszédes ábrát egy helyiség fölött, amire rája vagyon festve egy szép csendélet, amelyen éppen egy sárgás, kissé habozó folyadék ömölik egy pohárba. Aki ezt félreértené és azt hinné, hogy vizeletleadás folyik itt nagy tételben, hát nem (pontosabban nem direkt, hanem csak vese-áttételesen), mert oda van írva az is, hogy Myanmar Beer. Semmi flanc, de asztalok vannak, lerogyunk az elsõ sorba, középre, cégreklámnak. A hely tehát nem flancos, de a kiszolgálás, az már igen! A csapolt söröket alátéttel hozzák ki (az alátét ugyan csak egy szál WC papír, de mi tudjuk, hogy ez itt a szalvéta), lesik a mozdulatainkat. Amikor Zsombor rágyújtana már repül is a péncérfiú a gyufával, aztán parázson sült csirkedarabokat válogathatunk, amit elõtte szezámmagos, szója pácos lében érleltek… Remek. (Madárinfluenza –ugyan! a disznótartók találták ki az egészet, hogy tüsszögjön már a csirke is, hamár a disznó pestises, a marhának meg szivacsos az agya, mint annak az illetõnek, aki a Gyurcsány könnyfakasztóan lírai beszédeit írja.

A sör meg olyan, mint eddig, továbbra sem egy Smädny Mnich Svetlé Pivo (Najtazsim hriechom je nepit’ dobré pivo! Na zdravie!) de azért nagyon megteszi, fõként miután közös ismerõsöm, Dréher Antal is hiányával tüntet, kényszerûleg, de már nem sokáig.

Jó a hely, neve nincs, de felismerhetõ és ott van a tértõl nem messze, a Bogyoke lovának a segge néz feléje, ami nem túl szép dolog, de nem lehet mindenkinek két feje, még a Bogyoke lovának sem. Eszegetünk, sörözgetünk, és közben szokásunk szerint kockajátékokat is ûzünk, ami szintén nagy közönségsikert vonz maga után. Ámde esemény áll be: Zsombornak a pincér diszkréten egy kis levélkét hoz, diszkérten, mint egykoron pihegõ keblû úriasszonyoknak hoztak titkon a cselédlányok a snájdig huszárkapitányoktól vagy amiket szerelemtõl elbódult, sóvárgó jogászhallgatók csúsztattak lopva az imakönyvek sárguló lapjai közé és amiket aztán eme úrhölgyek remegõ kézzel rejtének krizantén és violaszirmok közé, hogy bús õszi estéken majdan elõvegyék, és újra elolvassák ama fiatalság ellobbant virágára emlékezvén… Szóval, summa-summárum: a Zsombor levelet kapott. (A Nyilasnak pakkja gyütt.)

Zsombor a kis félbehajtott papírt felfokozott várakozással hajtotta szét (én úgy tettem mintha, és csak a szemem sarkából: ki a bánat irogat itt leveleket, megint valami begerjedt travi, mint Bangkokban pár éve?). A levél csak egy kérdés: „Where are you from?” Minek ezt levelezni, de mindegy, Zsombor ráírja, hogy Hungary és a pincér eltûnik a válasszal, azóta sem tudjuk, ki küldte. Zsombor valamelyik hölgyben reménykedik, akik az étterem belsõbb részein foglalatoskodnak; ki mosogat, ki csirkét vág, ki pedig a klotyót tisztogatja, de mindegy: nõ. Én nem kívánom leverni Zsombor fejérõl a glóriát, de szerintem maga a pincér gyerek lobbant lángra, de mivel nem tapasztalt semmi bíztatót a személye irányába, inkább ejtette a dolgot. Vagy kellett neki a gyûjteményébe, milyen nemzetközi közönség keresi fel eme restauranciát.

Egy távolsági busz áll meg az étteremtõl nem messze, Yangonból jön, nem az a teljesen lepukkant fajta –érdekes lenne megtudni, mikor indult el onnan. A helyiek mellett két francia srác is lekászálódik róla meg egy szem, az öltözete alapján valószínûleg Bangkokból hozott thai csaj (TGF= thai girl friend), ami dicsérendõen költségtakarékos és egyben kielégítõ felállás: a nõ sem unatkozik, biztos ki lesz elégítve is és csak fele annyiba kerül. Kis beszélgetés, szállást kérdeznek, mi mondunk, de sokallják a 15 dollárt így martalékául esnek az ugrásra kész helyieknek.

Win is feltûnik –nem kellett sokat mászkálnia, hogy ebben a busy downtown-ban megtaláljon minket, a második kocsma elõterében. Win azt kéri, írjunk neki be az emlékkönyvébe, hogy mutogathassa majd reklám céljából más elszánt utazóknak. Megígérjük és bele is írunk, angolul is, magyarul is, dicsérjük ahogy csak kell, meg ahogy tényleg komolyan is gondoljuk, hogy kedves, meg szolgálatkész, meg mindent megmutatott, meg remek szállásokat szerzett, de egy témát nem túlzottan bontunk ki, a vezetési stílusát: good and safe driver, pont, mert ami igaz, igaz: csak elhozott minket végig ezen az úton, rendben, és legyen valami meglepetés az utókornak is. Amúgy is, legutóbb és emlékkönyvbe H. Katinak írtam az érzelmeimrõl valamint szerelmünk tárgyi beteljesülésének részleteirõl, de ez még általános iskolában volt egy fékeveszett kakaós zsúron, és azt is kitépették vele az édes szülei. (Mi még itt azon is gondolkoztunk, hogy németül is beleírunk, de csak annyit, hogy Win tud jó, echte deutsche wurst-ot szerezni, mert ha megkérdezik esetleg majd tõle, úgyis mindenre rábólint, mert nem hallja, és hagy szívjanak a svábok –de végül ejtjük az ötletet, pedig szerintem nem volt rossz éca.)

Közben persze nem áll meg az élet, és mivel úgy döntünk, hogy ez a búcsúest –holnap este elméletileg már Bangkokban kell lennünk, hogy elérjük az esti repcsit- folyamatosan haladva szépen átrendezzük az asztalt: ha egy közeli fotót készítenénk, ahol nem látszanak Kelet-Ázsia jellegzetes környezetének jegyei, Németország, Oktoberfest sem szégyenkezhetne a megüresedett korsó felhozatalban. És nem viszik el a kiürült darabokat, hagy díszelegjenek szépen, bár ennek következtében már nincs nagyon hol gurítani a kockát –mi ennek tudjuk be, hogy dobás közben folytonosan kipotyognak a kezünkbõl és kotorászhatunk utánuk az asztal alatt. A játék így sajnos veszít a korábbi lendületébõl, mondhatnám kissé szaggatottá válik, de halad, és ez a fontos, hogy halaggyunk. (Hogy merre, az egy idõ után már részletkérdés.) És közben persze elmés csevelyek is folynak; talán jól jellemzi a kialakult helyzet, hogy témaként az is felvetõdik, hogy vajon milyen lehet a vagina ízû sör és ezt az opciót sem mulasztjuk el alaposan körüljárni.

Míg itt folyik sör, elõttünk az utcán folyik az élet. Mivel az általunk bemutatott mutatványoknak számos nézõje akad a helyi járókelõk karából, pont elõttünk cövekel le egy triciklis lottóárus, aki talán üzletileg úgy ítéli meg, hogy a forgandó szerencsét jelképezõ kockázás sorsjegyek vételére buzdítja a népeket. Kis magnójából ezerrel löki a zenét, amely jellegében egyáltalán nem a helyi zenei világot tükrözi, hanem kifejezetten dallamos, például olyan, ami Horvátországban is honos. Leszolmizálni most nem fogom, de ha valakit közelebbrõl is érdekel, hát például Zlatko Pejakovic, Miroslav Skoro, vagy Oliver Dragojevic elõadásában, olyan ez is. (Vagy talán a Goran Karan?)

Amit még beírok a füzetembe az az, hogy egy fiatal lány tûnik ki a minket bámuló népségbõl. Itt minden nõnek nagyjából egyforma stílusban van a haja (hosszan leengedve), de ennek rövidre van vágva és pont olyan, mint a Zalatnay Cininek, amikor a 70’-es években még énekléssel kereste a kenyerét, nempedig zacskóragasztással, mint manapság.

Az estérõl még feljegyzésre méltónak ítélem meg, hogy a piszoár felett három dülledt szemû gekkó lebzsel –viccezhetnék, hogy nem akarnak hinni a szemüknek-, de ehhez több mondanivalóm most sincs, és az egésznek amúgy sincs jelentõsége, bár ez nem feltétlenül meghatározó, mint ahogy erre egy naggyûlésen a fõszónok lobogó fáklyaként rávilágított: „Kedves Barátaim, ne féljünk kimondani, azért még nem kell keresni az értelmet a paradicsomlevesben, mert betûtészta van benne.” (Juj-jujj-jujj, de durva; a színpad elé kivezényelt polgári óvodások egyik fele a megváltást hozó ciánkáliért eseng, a másik végsõ erejével a kanalába dõl.)

Ellenben van valami, amirõl ott egy szót sem írtam fel a jegyzeteibe, és nem ok nélkül: ha véletlenül a hatóság elveszi a füzetemet, nem kell errõl találniuk semmit sem. Ugyanis egy huszonvalahány éves, kifejezetten jó arcú fiú telepszik oda mellénk. Eleinte kicsit úgy tesz, mintha a kockajáték szabályai érdekelné, de pillanatokon belül a katonai diktatúrára tereli a szót, és nemigen kíméli. Miután a három hét alatt ezt a témát Win is erõsen kerülte –és mi sem forszíroztuk- most elsõre nem is tudom, hogy a srác komolyan beszél, vagy pedig provokátor –de olyan tisztességes arcú a fiú, hogy ebben erõsen kételkedem. Angolul is tûrhetõen adja elõ magát, elmondja hol lakik, mi a foglalkozása –nem gond ez, kérdezem, nem hallja meg más, amit te most elõadsz, nem lesz ebbõl kellemetlenséged? Á- mondja, itt senki sem ér olyan szinten angolul, hogy megértse; hát én ebben erõsen kételkedem. De azt mondja, hogy a civil besúgók felismerhetõk, mivel szolgálataikért cipõt is kapnak, méghozzá egyformát és elég valakinek a lábára nézni és már tudják is, hányadán állnak vele. (Itt amúgy az emberek 90 %-a gumi strandpapucsban csoszog, és egy cipõ amúgy is feltûnõ, fõként ha kincstári.) Elmondja, mennyire szeretne világot látni, de nem lehet utazni, és sorolja a diktatúra egyéb ügyeit: szinte ugyanazok, amiket nekem is volt módom jó sokáig élvezni a Kádár rendszerben. Elég sokáig hallgatjuk de inkább passzívak vagyunk, mintsem aktívak. Szokatlan volt ez a nagy kitárulkozás, bár lehet, hogy csak mesélni akart nekünk, hogy tudjuk meg, mi van a felszín alatt. Azzal válunk el, hogy a hosszú szovjet elnyomás diktatúra után nálunk is meg történt a változás, és kicsit most már itt is mintha enyhülne a helyzet.
Hazaevickélünk de ha már fõ csapásként kimaradt a kerthelyiséges étterem, hát ím, nem az utunkba esik éppen? De igen, így még ott is letolunk egy gyûszût nagysietve –nem ragozom, jól alszunk az éjjel, és még újsághír sem lesz belõlünk: „Nyárád polgármestere berúgott, majd ököllel arcon vágta a hatvan éves plébánost. Amíg a rendõrökre vártak, a polgármester megbotlott a lépcsõn és eltörte a lábát.”

November 7. Vasárnap

Ma van november 7.: éjjen a Nagy Októberi Szocialista Forradalom gyõzelme!, amiben egyetlen érdekes az volt, hogy októberben történt és annak ellenére novemberben volt rá az Éjjjen!!; de jókat is szórakoztam a sok hülye beszéden. (De kellemetlenségem is volt egyszer belõle, mert a munkahelyemen le kellett vonulni a nagyterembe ünnepelni, szépen felöltözve. Én szépen fel is öltöztem, mert az ünnep az ünnep, de úgy ítéltem meg -amúgy teljesen helyénvalón-, hogy van szék, ülünk, úgyis csak deréktól felfelé látszunk, ezért a munkahelyi rövidszárú farmeremben és a hozzá pásszintott standpapucsomban osontam le a lépcsõn + felül az ízléses lila zakó, meg a fehéring, és persze az a szép nyakkendõ is, a pálmafákkal. A munkahely amúgy elég feszes volt alakilag, de mivel rajtam kívül más nem bírta betölteni a sok kimûveltnek a gépébe a tetriszt meg a pásziánszot, ezért megtartottak; bár amikor így, az ünnepi hangulatú slattyogásom közben pont beleütköztem a teljes vezetõi garnitúrába, plusz a drága elvtársakba a pártközpontból, az enyéim porokért nyúltak, a párt káderek pedig azt hitték, hogy újra kitört az ’56 és halomra lesznek lõve. A haszna az egésznek annyi volt, hogy a fõnökömet baromira lecseszték, engem pedig azonnal levettek a Párt utánpótlási tervébõl amivel sok mellébeszélést takarítottunk meg egymásnak. Ezzel különben nem hivalkodni akartam csak jelezni: nem volt kötelezõ belépni a Pártba, de keményen meg kellett dolgozni érte, mármint hogy ne kelljen.

Aztán pedig megdõlt a rendszer, pedig amit nagyon szeretek az az ünneplés, meg a felvonulás, meg a harcias szónoklatok, meg a derék régi kommunisták a dísztribünön. De szerencsére újra van ilyesmi, és én ott is vagyok minden fidesz–polgári körös megmozduláson a többi régi elvtársakkal együtt, mert a víz nem válik vérré. Éjjen a Szûrös Mátyás!

Bár a tegnap esti elszunnyadásunkkal hiba nem volt, ma hajnalra kiderült, hogy a motelt nem nevezhetnénk méltán a nyugalom szigetének. Úgy hajnali 5 óra környékén oltári ajtócsapkodás, egy kisgyerek éktelenül bömböl, kísérõként élénk diskurzusok, gondolom a gyereknevelés aktuális kérdéseirõl, majd valaki erõteljesen a kõpadlóhoz vert valamit, de nem egy gyereket, talán inkább egy pléh lavórt, ami hosszan gurgulázik végig a folyósón, mígsem végigpattogva a lépcsõn lehull a földszintre, ahol kong még egy jó nagyot azután elhallgat. Ráadásul elég aggódva ébredek mert tartok a tegnap esti ereszd el a hajam utóhatásaitól, de a vizezett csapolt sörnek számos elõnye van, többek között a másnaposság és a fejfájás elkerülése. Zsombor kárörvendõn kérdezget is ezirányban –kétségtelenül, megalapozottan-, de hiába: én mint a makk.

Csomagolgatunk, elpakoljuk a tegnap este jelentõs szerzeményét is, egy Myanmar Beer feliratú hamutartót: tündérszép ormótlan mûanyag sokkhatás, de Manadalay óta fáj egy ilyenre fogam, és a tegnapi tulaj meghallgatta erre irányuló kérésemet –így nem kellett ellopnom, bár fel voltam erre is teljesen készülve. (Zsombor is: le nem vette a szemét a kezemrõl, nehogy.)

A kajánál a felszolgáló lány kérdezi, hogy kérek-e reggelire motorokat (Would like motors?), minek kérnék? de Zsombor szerint igazából „more toast” volt a kérdés, az meg jöhet, persze, beszéjj értelmesen, ne motyogj. Jó meleg van, izzadunk pedig csak fél nyolc van.

Nyolc után pár perccel indulunk tovább, az út meglepõen jó, alig valami kátyú, mintha nem is itt lennénk –klasszisokkal jobb, mint eddig valaha is volt. Simán beérünk idõben Yangonba, ha ez így marad. Az út környezete is rendezett, a fák törzse fehérre festve. Win megint megpróbálkozik gyorsabban menni, de nem engedem, mert az utolsó kilométereken már tényleg nem akarok semmi zûrt, és hiába a jó út, a szélén összevissza kavarognak a bringások, triciklisek és a gyalogosok. Bár Winnel ezek nem egy súlycsoportú ellenfelek és ezt õ jól is tudja.

A jó útnak köszönhetõen nagyban folyik a rizs-szárítás, ahogy már eddig is sokszor láttuk és ezt is kerülgetni kell. A helyiek nagy zsákokban hozzák a rizst, kiterítik az út jó felét elfoglalva vele és fagereblyékkel forgatják, hogy egyenletesen száradjon napon. (Egyszer hivatalos voltam egy napkollektorokkal mûködõ terményszárító ünnepélyes megnyitására. Amint ott álldogálunk meghatva a magyar ugarból szárba szökkent high tech mellett, egy helyi paraszt bácsi megfogja kezem és azt mondja nagy bizalmasan: Látom, maga egy tanult ember, hát mondja meg, nem egy marhaság az egész? Mert amikor süt a nap kérem, a termény megszárad amúgy is, ha pedig nem süt, ez a hóbelevanc sem mûködik.) Itt ilyen felvetés nincs, meg high tech sincs, de nap, meg meleg, az van dögivel. Meg jobbra-balra síkság és rizsföldek, hogy legyen utánpótlás.

Erre a szép útra nem is engedik rá a bivalykordékat, ökrösszekereket: párhuzamosan mellette külön földút van, nagy port felverve azon közlekednek. És a környezõ táj sem más: a földutak mellett dágványok, a dágványokban cölöpökre vert házak, a házak alatt fekete disznók hemperegnek, mögöttük bedõlt kerítéssel körülvett kertféle baromfiakkal és persze mindenfelé szemét, hulladék.

Délben már csak 80 km-re vagyunk Yangontól, nagyon ráérünk, meg is állunk egy út széli, jó szakadt helyen kajálni. A kaja remek és itt a szokásos nekünk kijáró hagyma-lime mellé kapunk még savanyított erõspaprikát és fokhagymát is. Ha valakire ezek után rálehelünk, annak vége és ha még úgy is adódna, célszerû csókcsatákat is elkerülni egy darabig.

Egyre több a helyi busz a jól láthatóan kisiparban szegycselt karosszériájával, ecsettel nagyjából lemázolva zöldre. Pick-up-ok is sûrûbben tûnnek fel sõt itt már kalauz is van: õ is ott csimpaszkodik a többiekkel kívülrõl, de a nyakában valami táskaszerû utal a magas hivatására. Beérünk Yangonban de most már nem vacakolunk a várossal, egybõl a reptérre megyünk, ahová fél kettõ körül meg is érkezünk. Win-tõl szépen elbúcsúzunk, megkapja a hátralevõ 300 dollárt és odaadjuk neki a maradék köteg kyat-okat –kilóra megvan, bár gõzöm sincs, hogy értékre mennyi lehet, de a három hetes költekezés után is maradt még bõven a beváltott 500 dollárból –ráadásul sok templomnál dollárral kellett fizetnünk. De nem baj, ami maradt, nem veszett kárba, megkapta a Win.

A repcsi este háromnegyed nyolckor indul, tehát úgy 6 óra múlva, lássuk van-e korábbi. És van: háromnegyed hatkor is indul egy, tehát nyerhetnénk két órát, de hát át kéne csekkolni a jegyet. Próbálkozok hivatalosnak tûnõ személyiségeket megnyerni az ügynek, de meglehetõsen leszarnak, mindenki mond valamit, eltûnik és aztán többet sosem látjuk. A reptéri váróterem amúgy pont úgy néz ki, mintha egy leharcolt vasúti pályaudvari váró lenne, mindenféle lepattogzott festékû ajtók nyílnak ismeretlen helyekre; mindenesetre a belépni tilos jel és az angol felirat ott van mindegyiken. A leginkább használtnak tûnõ mögött feltételezem az állomásfõnököt és a váltókezelõ fõbaktert tehát rájuk rontok és el is találtam: sikerült betörnöm a reptéri agyközpontba, ahol néhány officér és négy-öt lõdörgõ nõ testesíti meg a légiforgalmi fõhatóságot. Igazából nem is lepõdnek meg az érkeztemen és amikor megkérdezem, hogy a kezemben levõ jeggyel elrepülhetnék-e a korábbi járattal, misem természetesebb kézmozdulattal mutatják, hogy csak rajta, õk nem gördítenek akadályt. Lesz hely? –így én. Lesz –így õk. Ne írjunk valamit rá ezügyben a jegyre? – így én. Ne –így õk. Mivel látom, hogy a számítógépeik (összesen kettõ darab az egész irodában, az is valami õsrégi) be sincsenek kapcsolva, úgy ítélem, meg, hogy vagy lesz hely, vagy nem –majd meglátjuk, ha odaérünk a becsekkoláshoz.

Kimegyek, mondom Zsombornak a jó hírt, de nincs elragadtatva, azt kérdezi, hogy ez a korábbi egy thai gép lesz, vagy a velük kooperációban repülõ helyi légitársaságé. Most már tudom a járást, visszamegyek, meg