Folytatás…

#57963 Hozzászólás

Grell

Folytatás…

Az ebédidõ is eljött, ezért visszaballagtunk a resort fõhadiszállására, ahol az étterem volt. Nagyon kedves, hangulatos hely volt, egyszerû, de masszív faasztalok székekkel, puritánsága nagyon illett a környezethez. Ráadásul csendes és nyugodt volt, talán három vagy négy ember lézengett az egész helyen, az ott dolgozott thai-okkal együtt. A bangkoki zaj és nyüzsgés után a kellemes erdei nyugalom, paradicsomi állapotokat varázsolt körénk. A ráncaink kisimultak, légzésünk lassú és egyenletes lett, valamint mindegyikünk arcán állandósodott egy igen széles és letörölhetetlen vigyor, ami egészen, a ferihegyi reptérrõl kivezetõ kapu átlépéséig tartozékunk maradt. No de vissza az étkezéshez. Ez volt Thaiföldön az elsõ ebédünk, amit olyan helyen költöttünk el, ahol felveszik a rendelést, és szakács készíti az ételt. Na most azt tudni kell, hogy nagyon rugalmatlan a gyomrunk az idegen kulináris élményeket érintõen. A két nap alatt is szinte kizárólag európai ételt ettünk, ami azért nem tudta teljesen kikerülni a helyi alapanyagok és szakácsmûvészet hatásait. Szerencsénkre mindenhol bõséges választék volt, ki-ki kísérletezhetett a maga kedve szerint. Én egy finom Pad thai-t ettem, ami ízlett, de sajnos napok multával rá kellett jönnünk, a halszósszal készített ételeket nem tolerálja a szervezetünk. Pedig tényleg igyekeztünk.
Délután elindultunk, hogy feltérképezzük a nemzeti park, turistáknak kialakított környékét ahol –akárcsak másutt – szabványos jelzésekkel jelölt utakon lehetett kirándulni. Ehhez el kellett sétálnunk a park fõbejáratáig ahol egy nagy épületben lehetett térképet kapni a túrákhoz és informálódni a természetvédelmi területrõl.
Miközben igyekeztünk a bejárathoz, – ami úgy körül belül két kilométerre volt a szállásunktól -, megálltunk a környék egyetlen nagyobb közértjénél, vizet vásárolni a sétához. Bementünk és elvettük, ami kellett, majd az élelmiszeres sorok között sétálgatva a pénztárhoz igyekeztünk. Ahol is hûlt helyét találtuk bármifajta pénztárosnak vagy eladónak. Nyújtogattuk a nyakunkat, de egy árva lélek sem volt rajtunk kívül a boltban. Úgy öt perc várakozás után, hangos köhécselésbe és lármás beszélgetésbe fogtunk, de senki nem jött elõ, se a raktárhelység mélyérõl, se máshonnan. Tanácstalanul álldogáltunk. Tíz perc után felbontottuk az imént vásárolt árut és elfogyasztottuk. Újra elsétáltunk a sorok között és feltöltöttük a megcsappant készletet. Az üres üvegeket és zacskókat gondosan összegyûjtöttük a pénztárnál, hogy ha jön az eladó, ne legyen kétséges, megdézsmáltuk a portékát. De nem jött senki. Tizenöt perc elteltével, barátom már türelmetlenül ugrándozott egy égõ öngyújtóval a füstérzékelõ riasztó felé hogy beindítsa a szirénát. Megértõ mosollyal csavartam ki kezébõl a tûzszerszámot és még egy palack, hûsítõ vízért küldtem. Kora délután volt, tûzõ nap és ameddig a szem ellátott, a magyar, napszúrást elszenvedni készülõ turistákon kívül, egy kóbor helyibeli sem tette tiszteletét a környéken. Gyanakodni kezdtem, hogy talán ez valami helyi szokás, egy tréfa, mikor már az õrület elsõ látható jelei árulkodnak hogylétünk felõl, villámcsapásszerû hirtelenséggel elõugranak a helyiek a fák és bokrok mögül, hogy újjal mutogatva kacaghassanak rajtunk. Fél óra után sem jött senki, hogy nevessen rajtunk. Majd eszembe jutott mi ez az egész. Egy nagyon ügyes marketingfogás. Nehogy már az ember egy üveg vízzel és némi aprósággal távozzon a boltból. Á, dehogy. Amíg kénytelen várakozni, ebben a hõségben úgy sem bírja sokáig, újabb és újabb vizes palackot fog felbontani. Annak az ízét, elõbb utóbb úgyis megunja, ezért majd vesz hozzá pár kis üveg Shark-ot, (a Red-bull energia italnak egy ügyes thai változata ) ami annyira édes, hogy irány vissza az ásványvizes pult felé. Majd az ember feladva minden megmaradt méltóságát, megadóan beletörõdve sorsába még egy Chip-szes zacskót is kibont. A harmadik ilyen zacskónál megjelent az eladó. Mindannyian megtöröltük a szemünket, hátha csak káprázik látószervünk. Ketten a csapatból nevetve legyintettek, biztosak voltak benne, hogy vizionálnak. De nem, valóban ott volt és elvette a fizetséget, alig negyven perc után. Úgy tûnt egyébként, hogy csendes pihenõjét tölthette, mert álmos kinézettel és akkora táskákkal a szeme alatt érkezett, hogy azt még maga Derrick fõfelügyelõ is megirigyelhette volna.
Vidáman bandukoltunk tovább, kicsit kilépve, de azért érezve, hogy két kilométert megtenni egy óra alatt, nem lesz túl erõs részidõ. Kiértünk egy aszfaltozott fõútra, ami a parkhoz vitt. Na most, hogy mennyire nem volt ezen az úton forgalom, azt leginkább azzal kutyussal tudnám érzékeltetni, aki a kétrészes sáv egyik felét keresztben elfoglalta, a hátán feküdve, lábaival kinyújtózva, miközben édesdeden aludt. Mikor megláttuk õkelmét távolabbról, egy emberként könyveltük el, hogy a gépesített közlekedés újabb áldozatát látjuk, és összeszorult szívvel szántuk szegényt. Mikor a jószág mellé értünk és hallottuk azt az ordenáréul szemtelen hangos horkolását, amit jóízû csámcsogás kísért, döbbenve álltunk meg egy pillanatra. Akkor szembesültünk elõször azzal az itthon elképzelhetetlen ténnyel, hogy a thaiföldi kóbor kutyákkal hihetetlenül toleránsak a helyiek. Bármerre mentünk utunk során, mindenhol találkoztunk kóbor ebekkel akik, barátságosak és kedvesek, bátran közelednek az emberekhez, mert nem Félnek tõlük, mert nincs miért. Késõbb Koh Phangan-on a helyi étteremben egyszerre három kutya is szaladgált, vacsora idõben, a vendégek asztalai között, a pincérek folyton megbotlottak bennük, de még csak arrébb sem terelték õket, sõt nem is szóltak rájuk. Ez, nekünk állatbarátoknak, nagy szimpatikus vonása még Thaiföldnek. (A strandon a homokban ültem, mikor az egyik kutyus odajött hozzám, leült közvetlenül mellém, majd úgy gondolta, hogy én valami kényelmes párna lehetek, egész egyszerûen rám dõlt ))Saját szememmel láttam, mikor is a resortba tévedt kóbor cicát, aki sebesült volt a lábán, a személyzet kezelésbe vette lefertõtlenítve a sebet, majd bekötözték és a recepciónál lévõ várakozó fotelek egyikébe fektették. Lehet, hogy ez a jelenség nem egész Thaiföldre vonatkozik, nem tudom, de az biztos, hogy amerre megfordultunk, békén hagyták és nem bántották a kóbor állatokat.
A park bejáratától pár méterre felállított telefonfülkék tele voltak ragasztva mindenféle papírdarabokkal. Közelebb mentem és megdöbbenve láttam, hogy kivétel nélkül, mindegyik darab, az alig egy hónappal korábban történt Tsunami áldozatait keresõ hozzátartozók falragaszai. Khao Sok úgy egy órányira lehet Krabi-tól, attól a nagyobb várostól, aminek a közvetlen környezetében lejátszódott a decemberi katasztrófa.
Elég szörnyû felvételeket láttunk még itthon, és sok élménybeszámolót olvastunk róla, de ahogy szembe találtam magam a kétségbe esett emberek plakátjaival, úgy éreztem magam, mint akit földhöz vágnak, de úgy rendesen. Sokat tanakodtunk indulás elõtt, ebben a helyzetben mi helyes és mi nem. Végül is a thai-oknak hittünk, akik nagyon sok helyen kampányoltak azért, hogy a turisták ne mondják le tervezett utazásaikat. Úgy mondták, nekik ez a legnagyobb segítség, hiszen a turizmus az egyik fõ bevételi forrása az államnak.
A parkban, miután szereztünk egy térképet, csak úgy találomra elindultunk az egyik úton kicsit kóborolni. Az ösvényt, már pár tíz méter után, mindkét oldalról közrefogta a sûrû növényzet. A sípoló bogarak itt sokkal nagyobb létszámban voltak jelen, mint a resort közelében, a hangjuk is bátrabb, erõteljesebb volt. Néha megálltunk pillanatokra, és hitetlenkedve, de mosolyogva hallgattuk ezt a vijjogó lármát.

A tájkép és a környezet minden képzeletet felülmúlt. A dzsungel, végre itt megmutatta igazi arcát, azt, ami annyira vonzóvá tette. A szálláshelyünk környékétõl is le voltunk nyûgözve, de ez a hely maga volt csodaország, Alice nélkül. Már sokat ismételtem magam, de most is kénytelen vagyok, mert a trópusi növényvilág fantasztikuma magával ragadott és ez kissé ráment az agyamra. Mentségemre legyen mondva kedvelem a fákat, és eddig a pillanatig kizárólag csak ismeretterjesztõ filmekben láttam hasonló képeket. Elvesztem a hatalmas pálmalevelek, óriás bambuszok, liánok és rajtuk nyíló virágok, banánfák között.
Megfogadtam, hogy legközelebb csak egy növényhatározóval a hónom alatt fogok elindulni. Sokat segített, a virágokkal szoros barátságban álló útitársnõnk szakmai ismerete, aki botanika ismereteinket jelképezõ légüres tudás zsákunkat, falatnyi morzsákkal tömködte. Innen tudom csak, hogy az általam felsoroltakon kívül, olyan növényekkel is találkoztunk, amik megtalálhatók általában sok hazai nappaliban, fikuszok és páfrányok formájában, csak itt az erdõben úgy hatvanszor nagyobb kiadásban. Viszont volt még egy nagy növénytani álmom. Szerettem volna látni, a kifejezetten az esõerdõre jellemzõ, sárkányszil névre hallgató fát. A fa jellegzetessége a gyökere, aminek a föld feletti részei, tarajszerûen, háromszög alakban csatlakoznak a törzshöz, ahol akár már ember nagyságú is lehet a magassága. Két ilyen taréjlemezt befedve már kész is van a kellemes kis menedékhely. Az esõerdõ látogatása nem lehetett teljeses, amíg nem találkozunk egy ilyen fával. Természetesen ez a vágyam is teljesült, méghozzá egy mindent felülmúló példány segített ebben. Törzsének átmérõje úgy 5-6 méter lehetett, lemez gyökerének a magassága pedig jó két méter.
Kóborlásaink során kedvezett a szerencse, mert sikerült néhány állatot is látnunk, habár szerettünk volna, ha ezekbõl, a jószágokból jóval többel akadunk össze. Találkoztunk tukán madárral, amit jó fél óráig nesztelenül követtünk, sokféle gyíkkal, gekkóval, amik a harminc-negyven centit is elérték testhosszukkal, és egy rémisztõ hirtelenséggel megjelenõ, majd gyorsan tovacikázó kígyóval (amiért igen hálás voltam, mert szép nagyra nõtt példány volt) A találomra választott úton kicsit elszakadtunk egymástól, ketten a cimborámmal lemaradtunk. Hogy-hogy nem valamiért nem figyeltünk a jelzésekre, és mikor elértük a folyót és a többiek hûlt helyét találtuk, elindultunk tovább. Észre sem vettük, hogy útnak már nyoma sincs, de mivel a part közelében nem volt olyan sûrû a növényzet mi rendületlenül haladtunk tovább. Mikor hatalmas sziklák állták el a folyó mellett futó ösvényünket, az erdõ felé vettük az irányt. Jó fél órát haladtunk tovább és szentségeltünk, vajon hova tûnhettek a többiek. Még mindig abban a hiszemben voltunk, hogy egy turista ösvényen jövünk, de ehhez a tényhez csupán addig ragaszkodtunk, míg már nem tudtunk semerre lépni a sûrû aljnövényzettõl. Bármerre fordultunk liánok és bambuszok állták az utunkat. Elõször jót nevettünk azon, hogy valószínûleg eltévedtünk, majd mikor a harmadszori próbálkozásra is visszakerültünk a kiinduló pontra, kicsit fagyosabb lett a hangulat. A komám egy kicsit a szívére vette a dolgot, hamarosan mentõcsapatokról, kutyás keresõkrõl, végsõként pedig, gyûjtögetõ erdei életmódról kezdett vizionálni.
Természetesen megtaláltuk a megoldást, de sajnos semmi romantika nem volt benne. Az ember, gyerekkori olvasmányai alapján, ilyenkor talán a nap állását és a fák mohás oldalát venné szemügyre, jobb esetben a tájolót és a térképet, de mi a jól bevált videokameránál maradtunk. Visszanézvén a felvett utat, rögtön tudtuk hol fordultunk rossz irányba, és szépen visszabandukoltunk, majd úgy egy óra múltán megtaláltuk a többieket is.

A kirándulásból hazafelé menet, meglepve tapasztaltuk, hogy sötétedni kezdett, úgy tûnt elkirándultuk az idõnket. Ki kellett lépnünk, mert Thaiföldön egy szempillantás alatt fordult estébe a délután. De a szürkület elsõ jelei alaposan felrázták az erdõt.
Csak annyit vettünk észre, hogy a környék kellemes duruzslása percek alatt tivornyázó égzengésbe csapott. Lemeredve álltunk és szólni sem bírtunk, a fülünk hallatára ébredt fel a dzsungel. Elképesztõ volt, ahogy hirtelen megtelt élettel az erdõ, mintha maga a természet jutott volna hosszú idõ után szóhoz. Mindegyikünkre nagy hatással volt, némán, szinte meghatódva álltunk és csak pislogtunk megilletõdöttségünkben. Úgy éreztük, most találkoztunk valamivel. Valamivel, ami túlmutat a hétköznapi lét mindennapjain. Éreztük, ahogy életre kel a természet, ami hatalmas, de mégis annyira törékeny, és aminek mi is részei vagyunk, de valahogy felettünk áll, jóságosan és ragyogóan. Egy pillanatra pontosan tudtuk, hol a helyünk a világban. Bõgõmajmok kiáltoztak a fák sûrûjében, madarak rikoltoztak és trilláztak, Gekkók énekeltek furcsa, kuruttyoló hangjukon, a sivító bogár barátaink még jobban rákapcsoltak és hozzájuk új szólamok csatlakoztak, egyszóval minden élõlény, ami képes volt valamiféle hangképzésre, az most bemutatta tudományát.
Egészen a szállásunkig menet csendben maradtunk, kicsit mindenki magába szállt.
A házban még tettünk vettünk, vacsorához készülõdtünk. Szép sorban megfürdött mindenki, én maradtam utoljára, a többiek a ház elõtt vártak rám. Éppen törülköztem a szobában, mikor a szemem sarkából észrevettem egy árnyat a párnámon és odakaptam a fejem. Egy irdatlan méretû fekete pók vigyorgott rám. Egy hang sem jött ki a torkomon, rögtön megdermedtem. Mivel azt nem lehet rám mondani, hogy szoros kebelbarátságban állnék a rovarok, bogarak bármely tagjával, sõt kifejezetten barátságtalanul fordítom el a tekintetem egy-egy találkozás alkalmával, ezért ijedten vettem zokon, ahogy a rusnya dög kisajátítja kényelmes vánkosomat, majd három lábával felrázza és megpaskolja azt, felém pedig nyelvöltés formájában közli, keressek más fekhelyet. Úgy gondoltam mégsem eshetek ilyen rútság áldozatául, ezért miután magamhoz tértem a földön az ájulásból, amit az ijedség okozott, felkeltem és hangos sikítássommal próbáltam elkergetni a betolakodót. Bíztam benne, hogy érzékenyen érinti felháborodásom, és lehajtott fejjel, megadóan távozik ágyamról. De nem. Az állat nem ment semerre. E mértéktelen pimaszság láttán, fegyver után néztem, noha soha semmit nem bántok, most úgy éreztem, ezért elégtételt kell vennem. A pók meg sem moccant. Dacolt a fenyegetésemmel. Hidegvérûen nézett szembe velem és felvette az elévágott képzeletbeli kesztyûmet.
Megköszörültem torkomat, elõkészítvén hangszálaimat egy még nagyobb üvöltéshez de most még egy gonosz nézéssel is megtoldottam. Még mindig semmi reakció, pedig a hangom és nézésem most már egy egész pápua-újGuineai fejvadász törzset is fejvesztett menekülésre késztetne. A nyolclábú lény bátorsága tisztelet kezdett ébreszteni bennem, nemes ellenfelem annyira ragaszkodott pozíciójának halált megvetõ védelméhez, hogy megsüvegeltem. Ettõl engedékenyebb hangulatba kerültem és fehér zászló után néztem, békekötés esetén majd kiengesztelem egy vadi új szövõgéppel, ami kifejezetten pókháló készítéshez való. A kibékülés esetére tervezett összeborulásunkat hangos kacaj szakította félbe, ami a ház teraszáról érkezett. Azonnal leesett, hogy valaki csúnyán átvert. A pók nem mozdult most sem, de most hogy közelebb mentem hozzá már láttam hogy nem is az, aminek hittem. Egy hangya volt, és ráadásul gumiból készült. Mikor kedves barátom pirospozsgás és felettébb vidám arca jelent meg a lépcsõfeljáróban, – amihez elsõként a hátizsákomat próbáltam hozzá vágni, majd minden mást, ami a kezem ügyébe került – jó hangos anyázásba kezdtem. Édesanyja nevének említését még különbözõ jelzõkkel kellett díszítenem, ami azután hagyta el a számat, miután megmutatta a bekapcsolt videókamerát. Ehhez a poénhoz ismerni kell a cimborámat. Tehát csak azért hozott magával egy mûhangyát, -amit tízezer kilométeren keresztül utaztatott, mert már otthon kitalálta, hogy ez mekkora vicc lesz. Hónapokkal elõre tervezett. Nem csak úgy futtában, aznap, á dehogy. Szinte elõttem, van az arca, miután megfogalmazódott benne ez az ötlet, biztos, hogy még röhögött is magában.
Vacsora közben már izgatottak voltunk a másnapot illetõen, ugyanis befizettünk egy elefánt kirándulásra, és kíváncsiak voltunk milyen lesz.
Én picit ettõl is ódzkodtam, mert nem szeretem ezt a turistáskodós elefántolást, ahol szerencsétlen állatokra ráerõltetik az ülõpadot, és úgy kell furikáznia szegényeknek a vendégeket. Viszont azt is tudtam, hogy az ormányosokat nagyrészt a kirándulásból jött bevételekbõl tartják el. A túra 900 Thb / fõ volt.
Másnap minden kiderült a túrával kapcsolatban. A megbeszélt idõpontra megérkezett a pickup (szinte mindenki, aki autót vezet thaiföldön, ilyennel közlekedik) és mi elhelyezkedtünk a platóján. Úgy húsz percet mehettünk mire megérkeztünk. Már ott ácsorogtak az elefántok, várták a turistákat. Egy fából eszkábált, toronyszerû felépítményre kellett felmászni, és onnan lehetett az ormányosok hátára ülni. Alaposan szemügyre vettem a jószágokat és a körülményeiket és meglepõ módon kielégítõnek találtam. Elsõként a padot vizsgáltam meg, amin a vendégeket fuvarozták. Jó sok pokróccal volt alátámasztva, megfelelõen rögzítve, nem csúszkált az elefántok hátán. Ez kissé megnyugtatott , de igazán az hatott lelkivilágom csitulására, ahogy a hajtóik bántak az állatokkal. Félreértés ne essék, látszódott rajtuk a határozottság (ami kötelezõ ekkora méretû jószágoknál), de figyeltek is az általuk gondozott állatra. Az biztos, hogy nem bírtam volna ki, ha látom, hogy az egyik kísérõ odacsap a botjával csak úgy, vagánykodásból, vagy rosszindulatból. Akkor azonnal leszálltam volna, és máris fordulok vissza. Az elefánthajcsár darabokra tört maradékát pedig kidobtam volna kukába. Szívem szerint mindegyik elefántot személyesen interjúvoltam volna meg, hogy jól érzi-e magát, és nem zavarja-e ha felülök a hátára. Szerencsére elmondhatom, – mivel életem egyik legfantasztikusabb élménye volt- hogy aggodalmaim alaptalanok voltak.
Elindultunk be az erdõbe, én egyedül ültem hátasparipámon, aki olyan ringatózva közlekedett, mint egy hánykolódó hajó. Alig bírtam kapaszkodni a padnak az oldalába, amibõl próbáltam nem kiesni egy gyönyörû csukafejessel az út porába.
Pár perc után megszoktam és már ahhoz is vettem a bátorságot, hogy elõrehajolva simogassam derék hátasom óriási méretû kobakját. Tikos vágyam az volt, hogy az elefánt nyakába üljek. Mégiscsak úgy az igazi, az embernek kevésbé van olyan érzése, hogy kihasználja szegény párát. Viszont nem mertem megemlíteni a kérésemet a mellett gyalogló elefántvigyázónak. A szemem ellenben kiesett, mikor megpillantottam az elõttem haladó barátaimat, annak is lány tagját, aki már vidáman integetett az elefántjuk nyakában. Rögvest szóvá tettem én is, és engedélyt is kaptam a tervemre, de majd csak a visszafelé úton lehetett kivitelezni. Körülbelül egy óra után megérkeztünk a vízeséshez, ami a túra célja volt. Itt lehetett fürdeni meg bóklászni. Az elefántokat szépen elvitték megitatni, majd a szintén, az itt is kialakított felépítményhez terelték õket, ahol nyugodtan várakoztak. A többiek elmentek fürdeni, de én nem bírtam levenni a szemem az állatokról. Felmásztam egy nagyobbacska sziklára, onnan pont fejmagasságban volt az egyik elefánt, úgy jó húsz centire tõlem. Kötelezõvé tenném minden ember számára, hogy életében egyszer, ilyen közelrõl, nézzen bele egy elefánt szemébe. Amit én akkor láttam, azt soha nem fogom elfelejteni, mindaz az ártatlan kedvesség, ami a világon létezik, bele van sûrítve egy szempárba, egy tekintetbe, egy pillantásba. Most sem nagyon jött ki hang a torkomon, csak néztem tiszteletteljesen és simogattam az ormányát. El sem akartam engedni. Egy kb. negyven perces pihi után, visszaindultunk, immáron én is a jószág nyakában, öntudatlanul is az Indiana Jones filmzenéjét fütyörészve. Sokkal, de sokkal kényelmesebb így közlekedni vele. Pláne, hogy közben lehet vakargatni a füle tövét. A haja az nagyon vicces, mint a drótkefe olyan erõs.
Sajnos hamar visszaértünk, de hátra volt még az etetés. Lehetett kapni banánt, fürtjét úgy 20 Thb ért, és azt adhattuk oda kedves, ormányos pajtásainknak. Profi módon vették el tõlünk a banánokat, rendkívül ügyesen használták hosszú orrukat.
Fájó szívvel, de elbúcsúztunk tõlük, de ígéretet tettünk a viszontlátásra.
A visszafelé úton,a pickup platóján, ismét mindenki szótlanabb volt, ma is valami kizökkentett monoton, automatikus gondolatainkból.
Másnap korán reggel elhagytuk Khao Sok csodás erdeit, és Surat Thani felé vettük az irányt, ahonnan átkelünk a híres Koh Phangan szigetre.
A kisbusz ablakából még egyszer visszanéztem az erdõre, és szentül megfogadtam, hogy ide, egyszer vissza kell még térnem. Majd elõre néztem, és rémülten fedeztem fel, hogy a barátomtól kölcsönkapott sapkát, – amit addig hordhattam míg nem veszek magamnak egyet- amit a szíve csücske volt, a szeme fénye, elvesztettem. Ijedtemben csuklottam egyet, mert éreztem, ebbõl bizony botrány lesz. Pláne, hogy bõ 60 centire ült tõlem. Sajnos túl nagyot csuklottam és kérdõen néztek rám. Én töredelmesen bevallottam bûnömet. A verítéket a homlokom, – ami lelkiismeret furdalásomtól támadt-, megfagyasztotta kedves barátom gyilkos pillantása. Szerencsére be volt kapcsolva a biztonsági öve, mert láttam a szemébõl, hogy egy hajszálon múlik, hogy ne tépje ki a kormányt sofõrünk kezébõl és a kocsiból, hogy a homlokomba szúrja. Vidám percek elé néztem amíg beértünk a buszhoz, ami majd elvisz minket a kompig.

Folyt Köv.

Bocs a késedelemért, lakásfelújításban vagyok.