Skorpió a hasamon, avagy túra az Albán-Alpokban-2. rész

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Skorpió a hasamon, avagy túra az Albán-Alpokban Skorpió a hasamon, avagy túra az Albán-Alpokban-2. rész

#56714 Hozzászólás

Kristóf

Skorpió a hasamon, avagy túra az Albán-Alpokban-2. rész

A Qafa e Dobricesen keresztül Theth-be vezetõ út a nikci katolikus templom mögül indult, elsõ ránézésre jól kitaposott, széles ösvénynek tûnt. Még elõzõ este a szemben fekvõ hegyoldalról nézegettem a Nikcet három oldalról határoló hegyek meredek, helyenként kilencven fokos oldalát, el se tudtam képzelni, hogy lehet ezen mászás nélkül feljutni, bár az erdõfoltok jónéhány helyen takarhatták az ösvényt, így nem tudtam, mire is számíthatok majd másnap, bár ez – bevallom – elõzõ este nem is nagyon érdekelt, mert az egész napos túrázástól és az ezer méternél is több szintemelkedéstõl, majd még nagyobb ereszkedéstõl holtfáradt voltam. A háziak viszont felvilágosítottak, hogy Theth-ig akár még lóval is el lehet jutni Nikcbõl, és 5-8 óra az út gyalog, ám ezek az információk nem bizonyultak igaznak, legalábbis azon az útvonalon biztosan nem tudna végig jönni egy paci, amelyiken én Theth-be jutottam és az idõkeretet is jócskán túlléptem…

Szóval nekiindultam a közepesen emelkedõ, jól kitaposott ösvényen, ami azonban pár száz méter megtétele után bekanyarodott a falu központjától bal felé húzódó, a településhez tartozó völgybe, ahol több ház is állt, de ez az irány nekem nem volt jó, mert a helyiek és a térkép szerint is a Dobrices-hágó a falu fölött magasodó hegy gerincén, a Mal e Madhe és egy másik csúcs közötti nyeregben volt, tehát nekem nem balra, hanem jobbra kellett volna fordulnom. Vitt is egy kicsi ösvény ebbe az irányba, de gondoltam, hogy jobb, ha megkérdezem, nehogy a végén még vissza kelljen jönnöm, ezért bementem a völgybe a házak közé egy kis útbaigazításért, ám egyik háznál se láttam mozgást. Úgy tízperces járkálás után észrevettem egy felszerszámozott lovat egy kapu elõtt és mivel a kiabálásra senki sem jött elõ, így benyitottam. Egy középkorú nõ volt az alacsony, maximum száznyolcvanöt centiméteres belmagasságú szobában, ahol ki se tudtam egyenesedni, aki mosolyogva invitált, majd megmutatta a Londonban élõ lánya esküvõi képét, ezután kihozott a konyhából egy szövetzsákba csomagolt djath-ot ( köszönet a felvilágosításért Jani haverjának:), azaz kecskesajtot és felszelte, majd nekem ajándékozta az egész, félkilós darabot, amit elfogadtam, mert szükségem volt a kalóriára a meredek és hosszú úton… Ezután kijött az udvarra és megmutatta a hágóhoz vezetõ utat, ami az a kis ösvény volt, amit már korábban észrevettem, így távolról jól látszott, hogyan kanyarog a hegyoldalban.

Búcsúzás után nekiindultam: az ösvény elõször majdhogynem szintben haladt, majd erõsen emelkedni kezdett, ám, hogy lóval is járható legyen a meredekebb részeket szerpentinesen taposták ki. Senkivel sem találkoztam, amióta elhagytam a völgyet, de megnyugvásomra észrevettem, hogy friss lócitromok fekszenek az ösvényen, tehát nem sokkal elõttem járt itt valaki, talán utol is érem… A csapás legtöbbször lombos, majd fenyõerdõben haladt és egyetlen olyan része sem volt, ahol gyalog, mászás nélkül el ne lehetett volna menni, tehát elõzõ nap este nem látszott, hogy a lombok takarása alatt futó út elkerüli a meredek részeket. Gyalogoltam, kaptattam kifulladásig, de az ösvény csak nem akart elfogyni, pedig a hegygerinc már nagyon közelinek tûnt. Hiába, csalóka a távolság, ha lentrõl felfelé néz az ember…

Na, most már itt lehetne a teteje, de még mindig csak emelkedik! – konstatáltam sokadjára. Hiába, sok az a kilencszáz méternél is nagyobb szintkülönbség, ami Nikc és hágó között van. Na, végre megpillantottam egy meredek sziklafalat egészen közel, amirõl víz csordogált és egy falétra volt nekitámasztva. Lépteimet megszaporázva odasiettem a forráshoz és beleittam az egy törzsbõl faragott vályúban csörgedezõ finom, hideg vízbe. Itt már más volt a táj képe: a nyeregbe értem, a Dobrices-hágóra, amit erõsen megritkított fenyõerdõ borított, mindenhol kivágott fák feküdtek. Innen az út egy ideig szintben, majd lefelé haladt és hamarosan megpillantottam a gerinc túloldalán levõ több száz méter átmérõjû kráterszerû völgyben fekvõ pásztortanyát. Már ereszkedés közben közeli lövésekre lettem figyelmes, ezért elkezdtem kiabálni, nehogy összetévesszenek valami vadállattal, így haladtam tovább egy pár percig, amikor megpillantottam öt-hat tizenéves srácot, akik lelkesen kiáltozva üdvözöltek, majd kölcsönös bemutatkozás után elkísértek a tanyához, ami a hágónál körülbelül kétszáz méterrel lejjebb feküdt. A réten itt is kecskék legelésztek a kis faházak körül. Megkérdeztem, hol találok “uj”-t, azaz vizet, mire egy forráshoz kísértek, amibõl egy gumicsõ lógott ki, ahol megtöltöttem kulacsomat, amit az elõzõ favályús forrásnál az algák nagy száma miatt kihagytam. A srácok közben izgatottan sutyorogtak, majd az egyikük nekem ajándékozott egy frissen kilõtt Kalasnyikov töltényhüvelyt, gondolom ennek a hangját hallottam útközben. Még az elõzõ utamról emlékeztem, hogy ezen a vidéken Kalasnyikovval vadásznak és ezzel védik magukat a vérbosszútól is, különösen mióta az 1997-es piramisjátékot követõ polgárháborúban kifosztották a fegyverraktárakat. Leültem és betömtem az arcomba egy kis “djath”-ot, mert már igen megéheztem, ugyanis a tegnap esti köret nélküli fõtt tészta után, amit a vendéglátóimnál fogyasztottam el Nikcben még nem ettem semmit leszámítva néhány gyümölcsöt. Az út felfelé vagy öt órát vett igénybe, tehát majdnem annyit, amennyi idõ alatt Theth-be kellett volna érnem a nikci fiúk szerint, igaz, õk nem számolták bele, hogy cipelek egy húszkilós hátizsákot, így nem értem rá sokáig pihenni, mert nem akartam, hogy rám esteledjen a hegyek között, ezért folytattam az utat.

A srácok által mutatott irányba indulva hamarosan újra emelkedni kezdett az út és pár száz méter után a fenyõerdõ is elmaradt mögöttem átadva helyét a kietlen, sziklás, ámde gyönyörû hegyvidéknek. A továbbra is folyamatosan emelkedõ völgyet balról a Mal e Madhe jobbról pedig egy dupla kúp alakú ikercsúcs határolta. Az ösvény gyakorlatilag egyáltalán nem látszott a sziklás talajon, viszont a környéken már jól megszokott útjelzést, azaz a birkaszart követve nem volt nehéz tartani az irányt, ebben segítségemre volt a birkákról a sziklákra kenõdött sár is. Egy-két újabb óra elteltével már 1900 méteres magasságban találtam magam, ha hihetek a térképemnek… Eddig pontosan navigáltam, amit jelentõsen megkönnyítettek a birka”nyomok”, most azonban egy dolinaszerû, füves völgybe érkeztem, amit legelõnek használhattak, mert tele volt szarva, kivezetõ nyomot viszont más irányba, mint ahonnan jöttem nem találtam. Leültem és – GPS híján – megpróbáltam magamat betájolni a térképem és az iránytûm segítségével: az a süvegcukor alakú hegy itt elõttem az Arapit, mögöttem a Madhe, jobbra pedig az ikercsúcsok, szóval akkor valószínûleg balra kell mennem, vagy mégsem…? Kísérteties volt a néma csend, amit már szinte zúgásnak hallottam, igaz, egy órával korábban, amikor még láttam a nyomokat hallottam valahonnan kolompolást, de senkit sem láttam a hang pedig valószínûleg össze-vissza verõdött a sziklafalak között, így még az irányt sem tudtam, merre lehetett a nyáj. Szóval elindultam, hátha a dolina szélérõl többet fogok látni és felkapaszkodtam a sziklákon, de csak egy újabb sziklás kiemelkedés tárult a szemem elé, ami minden kilátást eltakart, így visszamásztam a völgybe és elindultam abba az irányba, amerre a térkép alapján sejtettem a Pejes-hágót, ami már Theth fölött van. Fölkapaszkodtam a dolina másik falán, itt egy régi, tetõ nélküli kõépület romjai árválkodtak, de civilizáció más nyomára nem bukkantam, pedig már csak egy óra volt hátra sötétedésig… Balról akartam kerülni az Arapitot, de semmit sem láttam, mert mindenhol újabb és újabb kiemelkedések takarták el a kilátást, pedig minden kiszögellésnél reménykedtem, hogy mögötte megpillantom a hágót. Pár perc múlva eleredt az esõ… na tessék, most még ez is. Felvettem az esõköpenyt és másztam tovább. Hamarosan megpillantottam egy másik völgyet mélyen alattam, de nem tudtam, hogy mászható-e a hegyoldal, ezért leraktam a nehéz hátizsákot és elindultam felderíteni. Viszonylag könnyû volt lejutni az elsõ szakaszon de lejjebb úgy látszott, mintha egy szakadék széle lenne. Odaaraszoltam, hogy meg ne csússzak a vizes füvön, de nagy örömmel vettem észre, hogy nem is annyira meredek, csak rám ne sötétedjen közben, mert már erõsen szürkült, a hegyek között különben is gyorsabban sötétedig, így visszamásztam a zsákomért és újra nekivágtam. A sziklák tele voltak csigákkal, igyekeztem elkerülni, hogy rájuk lépjek, de néhányszor azért recsegett a cipõm talpa alatt… A lejtõ alsó részét nagy sziklák borították, közöttük vánszorogtam a szitáló esõben, amikor észrevettem az elsõ kõkupacot, nagyanyám, aki szintén imádott túrázni mindig Steinmann-nak, azaz kõembernek nevezte az ilyen útjelzõ halmokat, ezek szerint szoktak erre járni emberek is. Még jobban megörültem, amikor meghallottam a kolompszót, de hiába kiabáltam, semmiféle válasz nem érkezett és nem láttam sem az állatokat, sem a gazdájukat, így levertem a sátramat a völgy alján, mert már majdnem teljesen besötétedett. Majd reggel folytatom, gondoltam és bebújva a hálózsákomba megpróbáltam behatárolni a térképen, hogy pontosan hol is lehetek: volt egy elképzelésem, hogy melyik völgyben sátorozom és ha ez helyesnek bizonyul, akkor reggel meg lesz a hágó, a völgy ugyanis egyik irányba a montenegrói Gusinjébe, a másikba viszont a Pejes-hágón át Theth-be vezet, ha jól tájékozódtam, ha viszont mégsem, akkor visszafordulok, amerrõl jöttem, az utat valószínûleg megtalálom, hiszen állandóan hátranézve memorizáltam idefelé jövet, Algériában is így találtam vissza a sivatagi Hoggar-hegységbõl Tamanrassetbe! Észrevettem a térképen még egy biztató jelet: eszerint a Pejes-hágón egy villanyvezeték halad át, majd végig a völgyön Montenegró felé! Ezt biztos könnyû lesz megtalálni és ezt követve eljuthatok a hágóhoz! Éjszaka elég nyugtalanul aludtam, leginkább a vízhiánytól tartottam egy esetleges eltévedés esetén és már nagyon vártam a reggelt, hogy végre bizonyságot nyerjek, merre is vagyok pontosan.

Hoppá, hiszen már világosság szûrõdik át a sátor falán! Akkor viszont hajrá, és ezzel fel is rántottam a cipzárat, de csalódással vegyes félelemmel konstatáltam, hogy akkora köd van, hogy a látótávolság két-három méteresre csökkent! Hogy fogok innen kitalálni, ha tartósan ilyen marad az idõ? Visszabújtam és vártam fél órát, majd újra kinéztem, de a köd csak nem akart eloszlani. Ezt ismételgettem még egy órán keresztül, amikor elkezdett tisztulni az idõ és nem telt bele húsz perc sem és kisütött a nap! Hála Istennek! Gyorsan összecsomagoltam a sátrat és elindultam, hátha belebotlok a vezetékbe. Átmásztam néhány kisebb füves dombon, amit szintén birkabogyók tarkítottak és eljutottam a völgy túlsó faláig, de vezetéknek se híre, se hamva! Leültem és a térkép és iránytû segítségével próbáltam betájolni magamat, majd elindultam dél felé, amerre a hágót sejtettem. Nemsokára újra kolompszó ütötte meg a fülemet és megpillantottam magam alatt három legelészõ lovat, a nyakukban kolomp csilingelt, ám embert sehol sem láttam! Ha állatok vannak, akkor viszont lennie kell víznek is, jutott eszembe és elindultam dél felé. Az egyik dombon egy bunker árválkodott, még Enver Hoxha idejébõl, hihetetlen, hogy még ide is építettek… Átmásztam még néhány hasonló kiemelkedésen, majd gyönyörû látvány tárult a szemem elé: egy kis, zöld vizû tó terült el alattam, a szélén rétestészta szerûen réteges szikladarabok, mellette kecskenyáj legelészett, pásztorral! Egybõl eszembe jutott, hogy a fekete-fehér fénymásolt térképemen a Pejes-hágó elõtt fel van tüntetve, hogy liq. Pejes, ami az albán “liqeni”, tehát magyarul “tó” szónak a rövidítése, így ez nem lehet más, mint a Pejes-tó, a hágónak tehát itt kell lennie! Átkiáltottam a pásztornak, õ meghallotta, vissza integetett, majd elindult az ellenkezõ irányba, de sebaj, már tudtam, hol vagyok! Elhaladva a kis tengerszem mellett egy pejes-hágógyanús hasadék felé vettem az irányt és láss csodát: megpillantottam egy pirossal festett feliratot egy nyíllal, hogy arra van az Arapit-hegy, majd pár méterrel késõbb végsõ bizonyosságot nyertem, hogy jó helyen járok: nagy, piros betûkkel ez volt a sziklára mázolva: QAFA E PEJES!

Huhh! Kifújtam magamat és elindultam lefelé a meredek ösvényen. A térkép nélkül biztos nem találtam volna ide, de az a villanyvezeték azóta is rejtély elõttem, ugyanis nyomát se láttam, sem a völgyben, sem pedig a hágón! Eszembe jutott az is, hogy a völgy meredek falán, ahol elõzõ este lejöttem, biztos nem lehet lóval lejutni, úgyhogy vagy létezik egy másik út is, vagy tévedtek a nikci fiúk és mégsem lehet lóval átjutni a hegyeken. Az út szerpentin szerûen kanyargott lefelé, alattam már látszott Theth. Innentõl piros festékkel jelezték az utat, egy helyen tájékoztató táblát is láttam, hogy merre van a legmagasabb csúcs, a Jezerce és még néhány másik hegy és völgy. Pár kanyar után egy közeledõ, szõke fejre lettem figyelmes és hamarosan üdvözöltük egymást egy cseh turistával, aki már bejárta a környéket, megmászta az Arapitot, a Jezercét és még több itteni csúcsot, most Montenegróba igyekezett a völgyön keresztül, illegálisan lépve át a határt. GPS-e neki se volt, de mutatott egy netrõl nyomtatott régi szovjet katonai térképet a hegységrõl, az alapján tájékozódott. Beszélgettünk még Tadzsikisztánról is, mert, mint kiderült mindketten a közelmúltban jártunk ott, majd jó utat kívántunk egymásnak és nekiindultunk: õ fölfelé én pedig az ellenkezõ irányba, de nem telt bele tíz perc sem és újabb két ember jött szembe! Egy pillanatig fel sem ismertem õket és nem csodálkoztam, hogy magyarul, sõt a nevemen szólítva üdvözölnek: – szia Kristóf! Aztán leesett a tantusz, hogy róluk másoltam a térképemet, még Budapesten, miután az interneten megtárgyaltuk, hogy mindannyian ide tartunk… Még egy sms-t is kaptam tõlük, amikor még Montenegróban voltam, hogy Theth felé tartanak, de nem hittem volna, hogy találkozunk. Õk épp az Arapitra tartottak, majd onnan a völgyön keresztül Montenegróba, de végül Theth felé mentek vissza, mert a srác hasmenést kapott a theth-i víztõl és legyengült, így a hegyet se tudta megmászni, csak a barátnõje, neki viszont kiment a bokája, ezért inkább a visszavonulás mellett döntöttek. Adtak viszont nekem háromezer leket, ami hatezer forint, mert mindenhol eurót kértek tõlük, így az út elején váltott pénz a nyakukon maradt. Persze lehettek volna egy kicsit rámenõsebbek, hogy õk lekkel szeretnének fizetni, belõlem biztos nem szedtek volna ki egy kanyi eurót se a siptárok:))) Mindenesetre megköszöntem az ajándékot és tovább álltam. Fáradt voltam már és lassan haladtam, egy forrásnál le is ültem djath-ot enni, amikor elhaladt mellettem újabb két cseh turista. Akkor már értettem, mirõl beszéltek a haverjaim, amikor azt mondták, hogy Theth környéke elturistásodott…

Elhaladtam egy kisebb település, Okol mellett, majd beértem Theth-be. Rögtön szembe jött velem vagy tíz idõsebb német, majd egy nyugdíjas, szintén külföldi párra lettem figyelmes, ezután pedig, legnagyobb megrökönyödésemre – akár hiszitek, akár nem – egy igazi szemetest vettem észre! Ejha, ez aztán nem semmi itt Albániában a hegyek között! Eszembe jutott, milyen volt Theth öt évvel ezelõtt: csak két turistával találkoztam: egy norvég házaspárral, egy helyi család pedig ingyen vendégül látott. Most táblákra szerelt angol és német nyelvû térképek hirdették a faluban, hogy melyik családoknál van fizetõs szállás: többek között Thertorja-éknál is, ahol annak idején laktam. Felkapaszkodtam a hegyoldalba, ahol az út kezdõdik Koplik, majd Shkodra felé. Elmentem a régi kézilabdapálya mellett, ahol azóta egy szállodát húztak fel étteremmel: gondoltam, eszem végre valami meleget, elég volt már a sok djath-ból, de meglepetésemre az angolul is törve beszélõ tulajdonosnõ közölte, hogy csak a vendégek használhatják az éttermet, így egy kisebb kempingben vettem fél kiló kenyeret, amit – a változatosság kedvéért – djath-tal fogyasztottam el, majd felvertem a sátramat, mert aznap már nem volt forgalom Shkodra felé. Reggel újra kiálltam az útra, de egy órán belül mindössze két jármû haladt el arra: egy kisbusz, aki tizenöt euróért akart elvinni a negyven kilométerre levõ városba, õt elküldtem a f@szba, majd egy amerikai rendszámú terepjáró, aki ötszáz lekért, azaz ezer forintért vállalta a fuvart. Amikor megszólítottam a sofõrt angolul, kiderült, hogy csak albánul beszél, a rendszámot valószínûleg vette valahol, hogy ne kelljen adót fizetnie a kocsi után, gyanúsan sok michigani rendszámot láttam azon a környéken, szerintem valaki egy sufniban gyártja õket. Kíváncsi vagyok, milyen forgalmi tartozik hozzá:)) Az arc egyébként elõször hatszáz leket akart kérni, de sikerült lealkudnom 16,67%-kal ötszázra, így végül megegyeztünk:)) A haverjaim stoppoltak erre, meg másfelé is Albániában és állítólag a legtöbb sofõr már nem kér pénzt a fuvarért úgy, mint pár éve, itt viszont tényleg nem volt forgalom ebbe az irányba, meg amúgy is volt nálam háromezer lek, úgyhogy nem bántam a dolgot. Szóval elindultunk és hamarosan földmérõkre lettem figyelmes a hegyoldalban kanyargó földúton. Aszfalt, aszfalt! – magyarázták útitársaim. Rruga e re? – új út? Kérdeztem, valószínûleg helytelen albánsággal. Po! – igen! Egyébként nem is csodálkozom, hogy leaszfaltozzák a thet-i utat, mert elég sok autó jött rajta szembe, egyszer egy egész konvojnyi német terepjáró, valami utazási iroda webcímével az oldalán. Egy-két óra múlva leértünk Shkodrába. Csak nem sokkal az érkezésünk elõtt derült ki számomra, hogy az anyósülésen nem egy albán, hanem egy izraeli turista utazott, aki épp a Balkánt járja és neki sem kell vízum egyik országba sem a környéken. Az Albán-Alpoknak ez a része teljesen más, mint Vermosh, Nikc és a Mal e Madhe környéke, ahol még közel sincs annyi idegen, sõt én eggyel se találkoztam arrafelé, még a külföldi rendszámú terepjárókat is rendre albánok vezették, bár nincs kétségem afelõl, hogy nem telik bele pár év és az a rész is hasonló sorsra jut, mint Theth és a Valbona-völgy, ami persze jövedelemszerzési és fejlõdési lehetõség a helyieknek.

Shkodra nem változott sokat elsõ látásra: ugyanaz a kaotikus közlekedés, néhol kolduló cigánygyerekek, finom burek és olcsó, de jó pizzaszelet kapható. A fõúton láttam egy magyar rendszámú kocsit is, valószínûleg turisták ugrottak át Montenegróból, igaz, öt évvel ezelõtt egy bontóban figyeltem fel egy magyar rendszámú karosszériára… Végiggyalogoltam a fõúton, majd a rozafai vár tövében át a hídon, hogy stoppoljak a montenegrói határ felé, amikor hozzám lépett négy, tizenöt év körüli cigánygyerek és pénzt kértek: – euro, euro! – mondogatták. Már majdnem adtam nekik a megmaradt lekbõl, amivel nem is jártak volna rosszul, amikor az egyik megragadta a kezemet és elkezdte rángatni. Na, a kurva anyádat! – gondoltam. Agresszív koldusnak egy fillért se, azzal kitéptem magamat, majd tovább indultam, de a közel-keleti utazási tapasztalataim és a hatodik érzékem sugallatára szerencsémre hátranéztem és nem lepõdtem meg túlságosan, amikor a fiú követ szorongató, dobásra lendített keze hirtelen lehanyatlott. Hirtelen haragra gerjedtem, felkaptam egy jókora kavicsot és feléjük dobtam, mire riadtan rebbentek szét. Gyorsan el innen, futott át az agyamon, hiszen a folyónak ez a partja egy nagy cigány telep és nem akartam, hogy a világon mindenhol beilleszkedni vágyó, toleráns kisebbség azt tegye velem, amit Szögi Lajossal Olaszliszkán, ezért elsiettem a határ irányába és csak egy kilométerrel odébb álltam meg egy benzinkútnál, ahol pár percnyi stoppolás után sikerült leintenem egy kocsit, amit egy montenegrói albán vezetett és pont a muriqani határra ment. A tizenöt kilométeres út teljesen új volt, jó állapotú, max pár éve aszfaltozhatták és a határátkelõ is megújult: modern épület csillogó ablakokkal, egy albán, egy montenegrói és egy EU-s zászlóval, amit azért függesztettek ki egy tábla tanúsága szerint, mert az Unió finanszírozta a Nyugat-Balkán elsõ egyesített határátkelõjének építését, ahol a montenegrói és az albán rendõr egymás mellett ellenõriznek, mindkettõ albán területen és még csak idén júniusban adták át a forgalomnak. Az útlevélvizsgálat után átmentem a montenegrói oldalra, ahol a régi határállomás üres és lelakatolt épülete elõtt stoppoltam Ulcinj felé. Itt már senkinek sem kellett megállnia, csak annak, aki felvett.