Skorpió a hasamon, avagy túra az Albán-Alpokban

Kezdőlap utazas.com Fórum Kelet-Európa Albánia most Skorpió a hasamon, avagy túra az Albán-Alpokban

#123029 Hozzászólás

Kristóf

Skorpió a hasamon, avagy túra az Albán-Alpokban

Öt év után ismét elindultam Albániába. Akkoriban Bajram Curriból Valbonán keresztül a hegygerincen át Theth-be gyalogoltam, ennek a leírását is ebben a topikban találhatjátok 2004. augusztus 6-ai dátummal. Még azon az úton elhatároztam, hogy egyszer elmegyek az ország északi csücskében fekvõ Vermoshtól Thethig a keskeny hegyipásztor-ösvényeken, de a sok Afrika- és Ázsia-túra miatt csak most jutott rá idõm:)) Mivel az idén Albánia-év volt az ismerõseim körében, azaz boldog-boldogtalan oda kirándult és fõként az északi hegyekre voltak kíváncsiak, így megtudtam, hogy az anno még felfedezetlen, csak a helyi kecskepásztorok által járt Valbona folyó völgyébõl a Theth-völgybe vezetõ ösvény, amit öt évvel ezelõtt két napig kerestem, mára egy frekventált turista útvonallá változott, amit – a piros jelzéseket követve – naponta 20-30 nyugati látogató keres fel. Ebbõl arra következtettem, hogy az egész Albán-Alpok ilyen lett, ám ez a tény nem szegte kedvemet: legfeljebb majd lerugdosom õket az ösvényrõl, ha nem férek el a hájas seggüktõl – gondoltam:)))

Ezekkel a nemes gondolatokkal keltem fel augusztus végén, majd kimásztam a montenegrói Gusinje közelében fekvõ grncari legelõn felállított sátramból, kidörzsölve szemembõl a fáradságot, ami egy éjszaka is legelészõ tehén nyakába akasztott kolomp, valamint a sátram közvetlen közelében hajnali háromkor vágtató ló okozta rossz alvás következménye volt, majd elindultam a pár száz méterre fekvõ albán határ felé. A montenegrói rendõr meg se nézte az útlevelemet, a közvetlenül mellette levõ albán viszont pecséttel (az átkelõ neve: Bashkim) is ellátta, ebbõl megállapítottam, hogy a múltkori kisebb, kék bélyegzõket nagyobbra és feketére cserélték azóta:)), a hatósági közeg elõtt fekvõ listából pedig kiolvastam, hogy az elõttem áttekerõ 15-20 biciklis fiú és lány szerb volt, ugyanis nyárra már Szerbiával szemben is felfüggesztette a vízumkötelezettséget az albán kormány, mi magyarok, meg az összes EU-s és egyéb nyugati állatfajta pedig már személyivel is meglátogathatja az országot. A gyors procedúra után nekiindultam a gyönyörû földútnak: az egész tulajdonképpen a montenegrói Grncar-völgy folytatása Albániában. Lombos erdõs hegyek és kis tanyaszerû farmok között gyalogoltam a folyóvölgyben, hamarosan egy gyönyörû kis vízesés fölötti pontonszerû vashidacskán átkeltem fölötte, majd nemsokára következett a Google Earth-rõl és a nálam levõ fénymásolt, 1:50 000-es méretarányú turistatérképrõl már ismert elágazás, ahol jobb felé Vermosh-ba, bal felé pedig Shkodrába vezet a burkolatlan fõút. Az utóbbi felé vettem az irányt. Magas, meredek hegyoldalak között haladtam, a szélén néhol bunkerek is föl-fölbukkantak, egyszer-kétszer terepjáró, vagy kisbusz is jött valamelyik irányba, fõként külföldi rendszámmal. Pár kilométer után elértem a következõ falut, Tepishtát, majd újabb félórás emelkedéssel Qafa e Bordolecbe jutottam, ami a település központja volt, kis focipályával, kocsmával és egy konténerben berendezett italbolttal. Itt tolongott a falu apraja-nagyja, mert a helyi foci válogatott éppen meccset játszott. A szabadtéri krimóban próbáltam útbaigazítást kérni, hogy merre vezet az út a Koprishtit-hágóhoz ( albánul Qafa e Koprishtit ), ahonnan lejuthatok a kétezer méternél magasabb hegylánc túloldalán fekvõ Nikcbe. A barátságos kocsmáros a civil ruhában, de oldalán szolgálati fegyverével sörözõ rendõrrel olaszul ( amit nem beszélek ) és kézzel lábbal elmagyarázta, hogy merre kell mennem. Érkezésemre sajnos felfigyelt egy sárga pólós, tökrészeg félkegyelmû is, aki elindult velem együtt, hogy majd õ megmutatja az utat, majd pár perc múlva magyarázat nekem szerbül, hogy dvagyeszety evró, amit én többször és nyomatékosan visszautasítottam. Nem nézett ki veszélyesnek, de nyilvánvalóan elmebeteg és részeg volt, minden szembejövõt megszólított, egyszer egy szerzetes kezét kezdte el csókolgatni, hogy az alig tudott szabadulni tõle ( fõleg keresztény falvak vannak a vidéken ), gondolkodtam, hogy szabadulhatnék meg tõle. Letértünk a fõútról, és keskeny ösvényre tértünk, ami a hegyoldalban futott. Elment mellettünk néhány lovas gyerek, nem sokkal késõbb egy domb aljához értünk. Gondoltam, biztos nem támad meg, hiszen mindenki látta, hogy vele vagyok és láthatóan ismerték az emberek. Elindultunk felfelé a domboldalon, de a csávó még a lejtõ alján levette a cipõjét és mezítláb szaladt fel az emelkedõn, majd visszarohant, hogy újra felvegye a lábbelit, amit a domb aljában hagyott. Ekkor elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy elhagyjam a falu bolondját, ráadásul erõs volt a gyanúm, hogy rossz felé megyünk, mert a hágó a hegygerinc tetején volt és a térképem szerint az odavezetõ völgyet már elhagytuk, így lerohantam a domb másik oldalán és visszakanyarodtam az útra, amelyiken jöttünk, majd a völgy bejáratánál elindultam felfelé az erdõben a fák között botorkálva, de nem leltem ösvényre, az irány viszont jónak tûnt, így nem fordultam vissza. Hamarosan észrevettem egy fejkendõs, hosszú szoknyás nénit, amint egy lovat vezetett kantárszáron. Kiáltottam neki, õ megállt. Lihegve rohantam oda és egyre csak a hágó nevét ismételgettem: Qafa e Koprishtit. A néni mosolygott és mutatta, hogy tegyem fel a hátizsákomat a lóra kötözött szõlõs ládára, majd elindultunk hegymenetben. Az ösvényt alig lehetett látni a fák között, néhány patanyom és lócitrom jelezte csupán, hogy jó felé megyünk. Fél óra múltán elértünk néhány pásztortanyát, amik a völgy szemben levõ oldalán voltak és a néni negyedórás átkiabálós párbeszédet folytatott az ott lakókkal, majd folytattuk utunkat felfelé. Újabb erdõs emelkedõ, kis forrással és sok lószarral, majd egy gyönyörû, füves fennsík tárult a szemünk elé: dimbes-dombos rét, rajta kecskenyájak legelésztek, néhány fakunyhós pásztortanya állt és bõvizû forrás csörgedezett. Amint meglátott minket, odafutott hozzánk a néni két húsz év körüli lánya, akik addig a kecskéket terelgették. Az egyik olyan szép és kedves volt, hogy rögtön belészerettem:))) Csak albánul tudott a család, de behívtak a kunyhóba és hellyel kínáltak. A szebbik lány pár szót beszélt angolul és elmondta, hogy Shkodrában laknak az állataikkal együtt, de a nyarat legeltetéssel töltik itt a pásztortanyán. Egészen szürreálisnak tûnt, hogy a fakunyhó három falát belülrõl rózsaszínû, Barbie babás faliszõnyeg borította. Vendéglátóm körbemutatva így szólt: very beautiful girl! Aranyos volt… Ezután étellel kínáltak: leültettek egy kis asztalhoz a kunyhó sarkában: elém tettek egy kis kenyeret (buk), meg sült krumplit, szeletelt paradicsomot, és házi kecskesajtot, amit valami gyohh-nak, vagy hasonlónak hívtak, az asztal közepén pedig a királyi fogás díszelgett: egy nyúzott kecskefej, amin a legyek ki-be mászkáltak a különbözõ lukakon. Ez utóbbit kihagytam:)), a többivel viszont jól laktam, majd a néni útmutatása alapján felgyalogoltam a hágóhoz, ami már egész jól látszott a legelõrõl és nem is volt messze. Hátrapillantva még láttam, hogy a barátságos család hosszasan nézett utánam… Elhaladtam egy kis, régi temetõ mellett, ahol faragatlan, írás nélküli terméskövekkel jelölték a sírhelyeket, utoljára Afganisztánban láttam ilyet, ezek szerint már régen is éltek itt fent emberek… A Koprishtit-hágóról lepillantva megpillantottam a völgyet, ahol Nikc fekszik: kútszerûen mély volt, meredek hegyoldalakkal, a térkép szerint a hágó 1900 méteren, Nikc pedig mindössze 600-on feküdt, így a nap végén még le kellett botorkálnom egy 1300 méteres szintkülönbséget, ami ilyenkor már fárasztóbb, mint felfelé menni. Tõlem balra a völgy hegyektõl lezárt vége feküdt, fölötte az Albán-Alpok legmagasabb csúcsai meredeztek kiesen és sziklásan, köztük a megye (Malesia e Madhe) névadója, a Mal e Madhe, ami nagy hegyet jelent, jobbra pedig a völgy kijárata a Vermosh-Shkodra burkolatlan “fõútjára” nézett, amirõl lekanyarodtam Tepishtánál. Sötétedéskor értem le a lent fekvõ Vukelbe, majd onnan Nikcbe. Itt is keresztények laknak, már a hegyrõl látszottak a kõházak között a kis templomok. A lefelé vezetõ út nagyon kimerített, az alsó részen annyira omladékos volt a hegyoldal, hogy állandóan csúszkáltam az apró kavicsokon, csodálkoztam, hogy a helyiek hogyan bírják ezt lóháton… Egyébként több lovassal is találkoztam ezeken az ösvényeken, a fiatal lányoktól az öreg bácsikig, többségük jellegzetes, csontos arcú albán. A csajok többsége egész helyes volt, egyetlenegy szépséghibájuk, hogy húszéves korukra már a fogaik jó része hiányzik, ami arról árulkodik, hogy nem erõsségük a szájhigiénia… Fáradtan érkeztem Nikcbe és már majdnem teljesen sötét volt, így megkérdeztem pár srácot, akik a templom környékén beszélgettek, hogy hol sátorozhatnék. Egyikük, aki korábban Montenegróban dolgozott és beszélt szerbül felajánlotta, hogy nyugodtan alhatok náluk, fizetni sem kell érte. Nagy, kétszintes kõházban lakott a családjával, keresztények voltak, a szoba sarkában rézbõl készült rákifõzõ, amivel ezt a szõlõbõl, vagy szilvából készült pálinkaszerû italt készítették. Hamarosan elõkerült egy-két üveggel és emelkedett lett a hangulat: átjöttek a haverok meg a családtagok is. A srác sodort egy füves cigit és elmondta, hogy itt egy kiló csak száz euróba kerül… Az éjszakát a fölsõ szinten töltöttem egy kényelmes ágyban, reggel viszont arra ébredtem, hogy csípnek a bolhák és amikor felkeltem és levettem a pólómat egy élõ skorpiót találtam a hasamon, a trikóm alatt! Még jó, hogy nem csípett meg, bár tudtommal ezek a kicsi, balkáni példányok nem halálosak, de azért biztosan nem lett volna kellemes érzés… Lesöpörtem, majd lementem a reggeli kávéra, ezután a házigazda megmutatta, merre vezet az út a Qafa e Dobrices, majd Theth felé. Az Alpoknak ezen a részén egyetlen turistával, vagy más külföldivel sem találkoztam, jelzések se voltak, úgy, mint a haverok elmondása alapján a hegység theth-környéki részén.

Folyt. köv.