Stopp és csövezés a Balkánon

Kezdőlap utazas.com Fórum Kelet-Európa Albánia most Stopp és csövezés a Balkánon

#123035 Hozzászólás

Kristóf

Stopp és csövezés a Balkánon

Látom, Te is szakértõ vagy a témában:)) Én még sose jártam Dél-Albániában, pontosabban a Tirana-Durres vonaltól délebbre. Engem – máig is emlékszem a nevezetes dátumra – 2000. július 1-jén csapott meg elõször a Balkán szele, akkor rábeszéltem egy alkesz haveromat, hogy hagyja már a fenébe a Csalogány Presszót a Batthyány térnél és húzzunk má’ le Szerbiába egy kocsma és egyéb túrára.:) Végül többhetes gyõzködés után kötélnek állt a srác és levonatoztunk Szabadkára. Elõször nem értettem, hogy miért repülnek ki különféle tárgyak a vonat ablakán, amikor már jugoszláv területre értünk, de még nem futottunk be Szabadkára, ahol a szerb vámvizsgálat volt, de útitársaink hamar felvilágosítottak minket a csempészés eme módozatáról.

Mondanom se kell, hogy addigra már totál be voltunk baszva:)) és elindultunk felfedezni a helyi kocsmákat. Ez elég jól sikerült, rögtön az állomás mellett találtunk is egy vonzó kis mûintézményt, ahol a magyar tulajtól megtudtuk, hogy Kis-Jugoszlávia nem is annyira vészes hely és a szerbek egyáltalán nem annyira vérszomjasak, ahogy azt a híradások alapján sejtettük. Mentségünkre szolgáljon, hogy azelõtt még alig jártunk külföldön, sõt, Budapesten kívül is csak ritkán és az egy évvel azelõtti bombázások nem keltették kimondottan jó hírét az országnak, meg akkor még a derék Slobo papa volt az elnök, szóval némi fenntartással léptük át a határt, ami nem is volt alaptalan, mert a szomszédos kocsmában egy csapat, jól felszerelt csetnik rögtön lábon lõtte a haveromat, én is alig tudtam elmenekülni. Na jó, ezt az utóbbi mondatot csak viccnek szántam:))) Szóval mulattunk vagy hajnali háromig, megkóstoltuk a pizzás, húsos, túrós és egyéb burekeket és végül egy állomás környéki padon tértünk nyugovóra. Másnap, július másodikán, miután kipróbáltam az állomás nyilvános rötyijét, megkértem a vécés nénit, hogy ugyan, vágja má’ le a farmerdzsekim ujját, mer’ az annyira vagányul néz ki, amit a néni szívesen meg is tett, cserébe neki adtam a lenyesett anyagot:)) Ezután felszálltunk az elsõ, Belgrádba induló vonatra, igaz, csak Szabadkára jöttünk volna az elõzetes tervek szerint, de ha már itt voltunk…

Pár órás zötyögés után befutottunk a jugó fõvárosba, ahol életemben elõször megkóstoltam a pljeskavicát ajvárral és mustárral, majd – kezünkben az állandó üveg sörrel – elindultunk felfedezni a várost. Megcsodáltunk egy ortodox templomot és némi útba igazítás és reménytelen vécékeresés ( a sok sör, ugye, végül egy bokorban oldottam meg a dolgot :) után megtaláltuk a Kalemegdan névre hallgató várat a Száva és a Duna találkozásánál ( persze akkor még nem tudtuk, hogy ez a neve, csak késõbb tettem szert erre a hatalmas mûveltségre :). A régi falaknál érdekesebb volt a hadtörténeti múzeum: itt ugyanis nem csak egyszerû buzogányok, meg sisakok voltak, hanem az egy évvel azelõtt kilõtt NATO rakéták megmaradt farkai, valamint szárnydarabok a lelõtt F-117A Lopakodó és F-16-os amerikai vadászgépekbõl, ezekbõl – igazi bunkó módjára – le is törtem egy kis darabot, amit azóta is otthon õrzök ereklyeként:)) A Lopakodó szárnya egyébként egészen érdekes volt, mintha papírsejtekbõl állna belülrõl. Vettem is egy képeslapot a fõutcán, amin a gép roncsai láthatóak alatta egy felirattal: bocsánat, hogy lelõttünk, nem vettünk észre, mert láthatatlan voltál:) Beszereztem még a fõutcán egy kis zászlót, rajta Karadzsics és Mladics képe “szerb hõsök” szöveggel. Visszatérve a pályaudvarra eszünkbe jutott, milyen szép képeslapokat láttunk Montenegróról is, így elhatároztuk, hogy ha már eddig lejöttünk…

Szóval egy óra múlva már a tenger felé zötyögtünk. A vonaton kellemesen eltársalogtunk útitársainkkal, az egyikük, egy montenegrói srác mesélte, hogy egyszer már járt Albániában, de akkor az albán ismerõsei kísérték, akik garantálták az életét, egyedül a világ minden kincséért se menne oda! Ekkor fogant meg a fejemben, hogy nekem is el kéne látogatnom erre a veszélyes, Isten háta mögötti helyre. Sutomoreban szálltunk le a vonatról éjszaka, de a tengerparti bárokból még javában szólt a zene, emlékszem is egy szerb dalra, aminek az volt a refrénje, hogy Aamsteerdaam. Az esti sör és csevap adagunk elfogyasztása után egy halászcsónakba másztunk be aludni, amivel csak az volt a gond, hogy állandóan dülöngélt, és ha én fordultam oldalra, akkor Feri gurult rám, ha pedig õ mozdult, akkor én csúsztam át hozzá, de azért a kimerültség és a sör megtette a magáét, így jót aludtunk. Másnap alsógatyában vetettük magunkat az ötven fokos hõség elõl a gyönyörû, csillogó vízbe, ahol még öt-hat méter mélyen is látszott a tengerfenék a rengeteg kagylóval meg sünnel. Jól le is égtünk a napon, így nem is hazudtam akkorát, amikor a helyi nyilvános telefonról ( ami elõtt qrva sokan álltak sorba a postán ) betelefonáltam a munkahelyemre, hogy lebetegedtem, azon a héten ne számítsanak rám:)) Egyszer felfigyeltünk egy néger csoportra is a parton, vagy ezek mégis csak cigányok? Hát, hozzájuk képest a mi romáink skandinávok:)) Akkoriban egyébként még alig jártak ide külföldi turisták, minden nagyon olcsó volt, de már akkor is csak a német márkát fogadták el, a dinárral Szerbiába akartak minket visszaküldeni. Nagyon tetszett az is, hogy a parton ki volt rakva néhány, a tenger fenekérõl elõkotort középkori, szétrozsdásodott ágyúcsõ is.

Még át akartunk stoppolni Dubrovnikba, de senki sem vett fel minket ( amit nem is csodálok :) és a pénzünk is fogyatkozóban volt, így elhatároztuk, hogy másnap hazamegyünk. Aznap este nem kellett sör a jó alváshoz, holtfáradtak voltunk mind a ketten. Még világosban felmásztunk egy fenyvessel borított dombra, és leheveredtünk a tûleveleken. Ezzel pusztán az volt a baj, hogy a levágott ujjú farmerdzsekim már nem takarta a szarrá égett karomat, amit így kegyetlenül szúrtak a fenyõtûk, azonban aznap este még ez se tudott ébren tartani és hamarosan mély álomba zuhantam. Másnap egész nap a tengerpart egyik elhagyott részén strandoltunk alsógatyában, mert fürdõruhát nem hoztunk, mivel csak egy szabadkai sörözéshez készülõdtünk, szemben velünk pedig egy csaj nudizott, nagyon izgi volt:)) Hamar eljött az este és indult a vonatunk. Abban az idõben ( lehet, hogy azóta is, ezt nem tudom, mert már mindig stoppal járok ) volt egy közvetlen kocsi Barból Szabadkára, ide szálltunk fel. A teljes árú jegy – most kapaszkodjatok meg! – 10, azaz tíz márkába ( gyengébbek kedvéért öt euróba ) került az egész, hétszáz kilométeres szakaszra Sutomoretól ( Bartol kb öt kilométer ) Szabadkáig! Reggelre oda is értünk, és még el tudtuk csípni a budapesti nemzetközi járatot. A magyar vámos csaj elcsodálkozott, amikor kipakoltatta Feri táskáját és elõkerült belõle a néhány kagyló mellett egy rothadó, bûzös tengeri süntetem is, amit azért vitt haza, hogy kipreparáltassa:)

Szóval ekkor fogant meg elõször a fejemben, hogy el kéne látogatni Albániába, de erre csak a következõ évben kerítettem sort, mert nem találtam társat az útra. Akkor egy másik haverommal beadtuk a vízumkérelmet, de végül is egyedül utaztam, mert õ az utolsó pillanatban visszatáncolt. Nem mintha félt volna az országtól, de elõtte együtt sátoroztunk Montenegróban és nem tetszett neki a kényelmetlenség. Szóval 2001. augusztusában indultam neki elõször, ahogy már írtam akkor még a Gábor Áron utcában levõ követségen kellett vízumot csináltatnom, ami ötven dolláromba került, és egy hetet kellett rá várnom. Csak Shkodrában, mellette a velipojei strandon, Tiranában és Durresben jártam, itt és a fõvárosban csöveztem, de Velipojeban meghívott egy család, akik egész nyárra befészkelték magukat egy félkész szállodába, aminek még csak a falai álltak, még az áramot is bekötötték valahonnan és zenét hallgattak, sütöttek, fõztek. Egyikükkel azóta is tartom a kapcsolatot, õ már évek óta Észak-Írországban él. Akkor még egyáltalán nem találkoztam turistákkal az országban, mindenki azt hitte, hogy valami segélyszervezetnek dolgozom. Legközelebb 2004-ben mentem, de ezt az utat már leírtam…

Most is végig stoppoltam, az indulástól az érkezésig csak a Theth-Shkodra útért fizettem. A kilenc napos túra alatt – Albánián kívül – megnéztem Ulcinjt és Stari Bart, odafelé pedig a félig még most is szétlõtt Szentlászlót Eszék mellett és a boszniai Bijeljinát. Az egész út szõröstül-bõröstül – most kapaszkodj meg – hétezer forintomba került stoppal és sátorral:)))