Vesszõnek

#226259 Hozzászólás

Linda

Vesszõnek

Vikk-kel egyetértek, ötévi együttjárás után hozzámentem a barátomhoz és kiköltöztem vele Izraelbe.
Egy év után hazajöttünk és másfél év után itthon váltam el.
Odakint az elsõ idõszak nagyon jó volt, úgy tûnt, mintha egy hosszabb turista útra mentem volna. Aztán jöttek a szürke hétköznapok. Én még a nyelvet sem beszéltem, bár angolul és magyarul is el lehet boldogulni Izraelben. A család miatt kénytelen voltam egy nyelviskolába beiratkozni. Azt meg hozzá kell tenni, hogy csak másodrendû letelepedett nem zsidó családtag voltam, ami a családban nem okozott gondott, de kint az életben annál inkább. Ugyanis a személyi igazolványba szépen belevésték azt, hogy “nem zsidó”. Ezek után minden olyan hivatalban ahol személyi kellett, máris azt vettem észre, hogy a sor végére kerültem, az áruházban a biztonsági õr mindig megmotozott, stb., stb.
Világéletemben önáálló voltam, az egyetem mellett jártam házat takarítani, hogy ne kelljen pénzt kérni anyáméktól. Izraelben abba a helyzetbe kerültem, hogy mindenre pénzt kellett kérnem a férjecskémtõl, ha akartam venni valamit magamnak, vagy el akartam ugrani a városba.
Az ex férjemmel egy évi ottlét után jöttünk haza, itt pedig õ került, úgymond hátrányosabb helyzetbe. Ez pedig gyorsan és biztosan vezetett a váláshoz.
Nem tudom, ha még egyszer abban a helyzetben lennék, hogy külföldi akarna elvenni feleségül, biztos, hogy nemet mondanék. Bár az is igaz, hogy abban a kisvárosban, ahol laktam kint, három magyar lány volt és évek óta éltek ott, teljesen átvették az ottani szokásokat, kultúrát. Én erre nem voltam képes, mindig is önfejû, önálló és nagypofájú voltam és vagyok. Ez pedig arrafelé nem igazán elõnyös tulajdonság egy nõre nézve.