Börleszk Thaiföldön

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Börleszk Thaiföldön

  • Indította
    Témakör
  • #1482 Hozzászólás

    Grell

    Sziasztok,

    Gondoltam megosztom veletek én is, baráti táraságom, thaiföldi hátizsákos túrájának, kellemes, vicces és viszontagságos élményeit.
    A csapatról elöljáróban mindenképpen említést kell tennem, hogy nagyjából felvázoljam, milyen nehézségi fokozattal indultunk neki Ázsiának.
    Szóval egy olyan társaságról (5 fõ, 2 lány + 3 fiú) van szó, akik már régóta rajongtak Thaiföldért, ámde utazási rutintalanságuknál csak idegen nyelvismereti hiányosságuk volt nagyobb. Mit szépítsem, egyedül én beszélek angolul, de engem sem alkalmazna a BBC külföldi tudósítónak. Kishazánkból, idegen országba, csak határrevíziók alkalmával kerültünk, abból pedig mostanában nem volt sok. Szóval azt hiszem, ha úgy fogalmaztam az imént, hogy nem voltunk kellõen gyakorlott utazók akkor igazából csak nagyon udvariasan akartam lenni magunkkal szemben. Cserébe viszont jól nevelt és illedelmes turisták voltunk, ilyenekrõl álmodik minden idegenforgalmi szakember.
    Hónapokkal elõre megterveztünk mindent. Fogtunk 1 db. Magyarnyelvû Lonely Planet könyvet, amibõl meghatároztuk az úti célokat, plusz hónapokon át, bújtuk a fórumokat. Megvettük a repjegyeket, és az interneten elõre lefoglaltuk a szállásokat ahol csak lehetett. A repülõút úgy nézett ki, hogy Budapest – Moszkva – Bangkok, a kint tartózkodásunk idõtartama pedig kb. négy hét. Mikor meg volt minden, egyre nagyobb izgalommal vártuk az indulás napját.

    Mínusz elsõ nap.

    Azért írok már errõl a napról, mert a kalandok még itthon elkezdõdtek, aminek én voltam a szenvedõ alanya. Este már jólesõ türelmetlenséggel vártam a másnap reggeli indulást, be voltam pakolva a hátizsákba, mindent elintéztem, éppen hozzáláttam a vacsorámnak, amikor megcsörrent a telefonom. Az utazási iroda volt ahol a repülõjegyeket vettük. Nekem a többiekhez képest egy héttel korábban haza kellett jönnöm, mert dolgoznom kellett, ezért az én jegyem visszafelé más idõpontra szólt. Nagyon ki voltam számolva a napokkal a munka miatt.
    Az iroda közölte velem, hogy az Aeroflott törölte a járatomat hazafelé…

    Amikor felszedtem a földrõl a telefonom, és elhaló hangon folytattam a diskurzust, javasolták, hogy reggel a reptéren, írassam át a jegyet egy korábbi idõpontra.

    Elsõ nap

    Kiviharzottam Ferihegyre reggel fél nyolcra, a gép csak ½ 12 – kor indult.
    Türelmetlenül, fel s alá sétálgattam a légitársaság irodájának ajtaja elõtt, kb.20 cm mély nyomvonalat hagyva a padlóban. Kilenckor ki is nyitottak és elég lekezelõ modorban fogadták a kérésemet. Nehezen sikerült elintéztetnem velük az átírást, de sajnos csak két nappal késõbbi idõpontot találtak a visszaúthoz. Káromkodtam egy sort, mert muszáj volt korábban hazajönnöm a meló miatt. Mindegy, lesz ami lesz, átírattam a jegyet. Felhívtam a fõnökömet elmeséltem, hogy mi a helyzet. Õ nagyon nem örült a hírnek, mert õ is elutazott abban az idõben, – így is melegváltás lett volna, én jövök, õ meg megy – és valakinek bent kell lennie a cégnél. Végül is rendes volt és bevállalta, hogy majd õ megy két nappal késõbb, menjek nyugodtan. Én már tiszta ideg voltam az elmúlt eseményektõl. A többieket közben értesítettem telefonon, jelezvén, lehet, hogy nélkülem mennek.
    Amikor végül is találkoztunk a terminálban, már tudták, hogy minden oké, és szélesen mosolygott mindenki, hogy – hú, milyen jó lesz minden. Én meg a szívinfarktus okozta grimasszal az arcomon próbáltam elvegyülni közöttük.

    Beülve a repülõbe aztán fordult a kocka. Hirtelen mindenki félni kezdett a repüléstõl, pedig igen szórakoztató történeteket meséltem a National Geographic Chanel-en látott légikatasztrófákról.
    Az út, Moszkváig meglehetõsen eseménytelenül telt, délután négykor landoltunk, Bangkok felé csak éjfélkor indult a csatlakozás, úgyhogy elvegyültünk a seremetyevói terminál forgatagában. Késõbb mikor megéheztünk, arra gondoltunk megengedjük magunknak azt az örömet, hogy megkajálunk az étteremben, hiszen nyaralni indulunk, ennyi még belefér, még akkor is, ha reptéri árakkal számolunk. Kértünk öt darab hamburgert és egynéhány teát. Jó hangulatba megvacsoráztunk és folytattuk a viccelõdést. Az étlapon, minden ár, rubel-ben volt feltüntetve, aminek nem tulajdonítottunk túl nagyjelentõséget. Sajnos rosszul hittük. Fizetéskor
    szóltunk, hogy dollárban szeretnénk egyenlíteni a számlát, természetesen nem volt probléma, szívesen fogadták az ötletet. A gond az volt, amikor megnevezték a pontos összeget. Az öt burgerért, úgy tizennyolc-húszezer forintot kellett kicsengetünk. Szóvá tettük, hogy valami elszámolás történhetett, de bizonygatták, hogy nincs semmi hiba a számlánkba. A nagy hercehurca végén kiderült, hogy körülbelül egy az egybe váltják a rubelt és a dollárt. Mindenki sík ideg lett. Ezen események után, egyik kedves barátunkat vizesborogatással a fején kellett elvezetnünk a váróba, ahol még órák múlva is csak érthetetlen gurgulázás hangjai jöttek ki a torkán, értelmes szavak helyett. – Akkor még szerencsére nem tudta, de ha a thaiföldi kaja árakhoz mérte volna az oroszt, bizony orvost is kereshettünk volna. –
    Kissé ugyan morcosabbak lettünk, de azért hamar kihevertük a történéseket, hiszen folytattuk utunkat.
    A Bangkokig tartó repülõút, jó hosszú volt, délelõtt 11 –re értük el a Thai fõvárost.
    Ahogy kiszálltunk a gépbõl, elég sok ember állt a folyosón, várták a vendégeket miközben mindegyik kedvesen mosolygott. Ez elég furcsán hatott, akkor még nem igazán értettem, és az igazat megvallva nem törtem magam, hogy viszonozzam.
    Mivel az útitervben csak két nap jutott Bangkokra, már a repülõtéren megszerveztük a nap további részét. Úgy döntöttünk, hogy szombat lévén, elõször irány a híres Chatuchak piac, a szállásunkat majd csak azután foglaljuk el. Elsõnek átöltöztünk a WC-ben, lecseréltük téli cuccainkat, és elõkerültek a rövid nadrágok. Egy pillanatra megálltunk és néma csenddel adóztunk az otthoni januári télnek, majd elmorzsolt mindenki egy könnycseppet a szeme sarkában.
    Leadtuk a csomagokat a reptéri megõrzõbe. Szépen elmondtam angolul, hogy mit is szeretnék, amit készségesen megértettek, és közölték thai angolsággal, mindez mennyibe is fog kerülni.
    Kábé így: – tithántettitibát.
    Teljesen megdermedtem. Akkor hittem azt elõször, hogy valami elvarázsolt helyen vagyok. Fogalmam sem volt, mit akar velem közölni, a csomagos srác.
    Nagyon udvariasan mondtam, hogy bocsi, de nem értem.
    Még egyszer nekifutott: tithántettitibát.
    Na, gondoltam, ez hosszú menet lesz, és ismét, félhülye mosollyal az arcomon megráztam a fejem és mint aki sajnálatos módon nagyot hall közelebb hajoltam hozzá.
    Ismét elhangzott a varázsszó: tithántettitibát
    Szememmel jeleztem a többieknek, hogy helyezzék magukat kényelembe, mert itt éjszakázunk. Ekkor már gyanakodni kezdtem saját értelmi képességem és angoltudásom felõl.
    De megint nem jutottam elõrébb: tithántettitibát
    A torkom összeszorult és éreztem, sírni fogok. Kezdtem elveszíteni a reményt és a valóság érzékelésemet.

    Végül, valahogyan, talán isteni sugallatra, egyszer csak megértettem: Six hundred sixty bhat, vagyis 660 thb. Legszívesebben fanfárokkal, és tûzijátékkal ünnepeltem volna a pillanatot. (Hozzá kell még tennem, hogy nagyon sok csomagunk volt. Az egyik cimborám, konkrétan egy egész turista hátizsákban, kizárólag csak a tisztálkodó szereit szállította.)
    De ami ebbõl a legfontosabb tanulság: a csomag megõrzõs fiú arca ugyan olyan kedves volt akkor is, mikor húszadszorra ismételte el az árat. Nem kapta fel a vizet, nem hõzöngött, türelmesen és segítõkészen válaszolt sokadszorra is.
    Amikor már gyõzelemittasan, hagytam magam mögött a pultot, az egyik kedves barátom, csak úgy félvállról, megkérdezte: – Miért nem kérted meg, hogy írja le egy papírra?
    Bután ránéztem, és megfordult a fejemben az a kósza gondolat, hogy kikötözöm magam a fotocellás ajtó elé.
    Végül kiléptünk a repülõtér ajtaján, és megpillantottuk a várost.
    Kellemes szmog fogadott, jókora forgalommal és zajjal együtt. Na és pálmafák, nem mindegy. Azért, be kell, hogy valljam, a másodperc tört részéig egy pillanatra megrémültem. Nagyon furcsa volt elsõ pillanatra a város.
    Egy darabig csak álldogáltunk majd kerestünk egy kisbuszt, ami taxiként üzemelt, s elindultunk a piac felé. Mivel öten voltunk, gondoltuk, hogy sima taxiba nem férünk be, ezért a drágább busz mellett döntöttünk. Elõre, egy recepciónál meg kellett adnunk az úti célt és rögvest ki is kellett fizetnünk a viteldíjat. Muhahahahahahaha. Amatõrök. Ez volt az utolsó és egyetlen bénázásunk az egész utazás alatt, ezt teljes nyugalommal kijelenthetem. Még hogy kisbusz. Persze. Mikor a piacról visszafelé leintettem egy taxist és megkérdeztem, nem lenne-e gond, ha öten ülnénk be a kocsiba, csak vigyorgott és rátett 50 bhatot az árra.
    Na, szóval eljutottunk a Chatuchak piacra, ami egyszerûen elképesztõ. Irgalmatlan nagy piac, hétvégenként kb. 400 000-ren fordulnak meg ott. Mindent lehet kapni, a kavicstól a repülõgépig. Teljesen hihetetlen volt, amit ott átéltünk. Még csak pár órája voltunk Thaiföldön, Ázsia keleti részén, tízen pár órára a budapesti betondzsungeltõl, teljesen tapasztalatlanul, ezért szinte sokkolt minket a látvány.
    Hömpölygõ embertömeg, iszonyatos karattyoló zsivaj, meleg, millióféle portéka, és mégis annyira lenyûgözõen egzotikus, hogy az amúgy vásárlás és tömeg undorral rendelkezõ barátom is fülig érõ szájjal vetette be magát a standok közé.
    Csapatunk kettévált, mert a lányokkal képtelenség volt emberi tempóban haladni.
    Céltalanul lófráltunk, csak bámészkodtunk és hüledeztünk a rengeteg látnivalón. Nem sokára megszomjaztunk, és az unszolásomra megkóstoltunk egy valódi, 100 százalékos aloe vera-ból facsart ivólevet, amit ott helyben készítettek el a növénybõl. Helyes kis átlátszó mûanyag zacskóban árulták szívószállal, a pohárra túl nagy gondot nem fordítván. Fõ az egészség jelszóval barátom belehörpintett. Majd szó nélkül a kezembe nyomta, hogy én is megízleljem. A kis cseles. Nem vettem észre a villámokat szóró szemét, miközben átadta a zacskót a szívószállal. Én is megkóstoltam. Megtántorodtam az élménytõl, cimborám nem különben. Mintha valaki penetráns szagú lábfürdõjébõl kortyoltunk volna jókorát. Álltunk a jó széles út kellõs közepén, és egy olyan rángatózós performance-t nyomtunk, hogy többen érdeklõdve megálltak, vajon milyen utcai showmûsorral kedveskednek nekik ezek a jópofa külföldiek. Mindketten öklendeztünk és anyáztunk, majdhogynem halálunkon voltunk. Percekbe telt mire magunkhoz tértünk.
    Túlélvén az eseményt, vetettünk néhány keresztet, majd biztosra menvén megfogadtuk, hogy az elsõ Buddha szobornál füstölõt gyújtunk, engesztelésül az isteneknek. Ha visszagondolok arra az elviselhetetlen ízre, most is begörcsöl a nyelõcsövem. Szerencsére hamar megfeledkeztünk errõl az apró incidensrõl, mert csak bámultunk és versengve mutogattuk egymásnak a szokatlanabbnál szokatlanabb vásárfiát. Például az egyik kifõzdét, melynek specialitása, a gazdag fehérjében és tápanyagban bõvelkedõ, naturális élelmiszer árulása volt. Körülbelül hatféle terméket forgalmaztak, amiket forró olajban kisütöttek és úgy kínálták fogyasztásra. Az étlap kb. így nézett ki: Szöcske egészben (5 thb / deka) Szöcske németesen (2 szöcskéhez 1 svábbogár), Csótány ala Bangkok, Sáska hentes módra,
    Tücsök elsõ hegedûs módra, Vonós négyes (2 db mezei + 2 erdei tücsök)
    Jó étvágyat.
    Persze már sokat hallottunk a bogarak ilyesforma fogyasztásáról, de látni mégis érdekes volt.
    Cimborám, – aki megjárta az aloe verával, minden áron be akart szerezni valami helyi lenge viseletet, amiben majd a hõségben tud közlekedni. Valaki mesélte neki, hogy ez egy nagyon bõ ruhadarab, egy egyszerû lepedõszerû valami, amibõl össze lehet állítani a halászok által hordott buggyos nadrágot. Én csak vonogattam a vállam, elképzelni sem tudtam, mit akarhat. Találtunk egy ilyesmi részt a piacon, ahol pont ilyen anyagokat árultak. Na, mindjárt elkezdett a srác válogatni, de elég csicsás darabokból állt a választék. Kicsit furcsálltuk az elképzelését, de õ váltig állította, hogy ilyet akar venni. Két eladó hölgy jött oda, de látszott rajtuk hogy furcsán méregetnek, mintha valami nem stimmelt volna. Mikor viszont látták cimborám elszántságát, nagyon segítõkészek voltak. Rögtön elõkaptak három-négy ilyen leplet, és szépen körbetekerték vele a haveromat, de érdekes módon mindig valami szoknyaforma lett a vége. Mi, a másik társunkkal egyre nagyobb szemekkel néztük a ruhapróbát és vakargattuk a fejünket. Végül is barátom megvette az egyiket.
    Nos igen, természetesen egy nõi ruhaboltban voltunk és barátom sikeresen gazdagította ruhatárát egy szoknyával. A thai embereknél a homoszexualitás elfogadása teljesen természetes, rengeteg lánynak kinézõ fiú van az országban.
    Ezért volt, hogy a boltos hölgyek, nem tudták eldönteni, hogy mi, a három fiú, most milyen minõségben vagyunk jelen az õ üzletükben, de cimboránk, a vásárlással nem hagyott efelõl kétséget.
    Egyetlen dolog volt csak, ami kifejezetten nem tetszett a piacon, és az pedig az állatkereskedés. Rágcsálóktól a különféle egzotikus madarakig, tengeri halak tömkelege, korallok, selyem majmok, és még sorolhatnám oldalakon keresztül miféle állatokat lehetett ott beszerezni, amik jobbára védettek, ráadásul embertelen körülmények között voltak tartva. Sajnos ez igen elszomorító volt.
    Minden más, ezzel ellentétben messzemenõkig szuper, amit vidám kis csapatunk hölgytagjai azonnal alátámasztottak azokkal a hatalmas csomagokkal, amikkel feltûntetek a megbeszélt találkozóhelyen. Cirka öt-hat órája élveztük a januári harminc fokot, a szállásunknak még se híre, se hamva, még a saját csomagjainkért is vissza kell mennünk a reptérre, erre a csajok beállítanak egy halom „azonnal meg kellett vennem, annyira jó” mindenféle cuccal. De nem ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy igazuk volt. Sajnos a két nap (egy éjszaka) Bangkokban semmire nem elég, ezért ki kellett az alkalmat használni és mivel itt minden kapaható, ráadásul sokkal olcsóbban, mint az üdülõhelyeken ezért tényleg jogos volt, hogy az elsõ nap elintézték, kinek, milyen szuvenírt visznek haza. Ja kérem, nagy a család. Igaz, hogy kedves barátom(ném), még az állatai létszámát is beleszámolja, ezekbe az ajándékokba. Végül is sikerült a lányokat kitoloncolni a piac területérõl. Tehát kedves férfi bajtársaim, csak óvatosan ezzel az engedékeny piactúrával, mert tényleg nagyon érdekes, mint látványosság, de itt még egy súlyos vásárlás és tömeg undorral rendelkezõ hölgy is részegült vigyorral az arcán, sikítva veti bele magát a vásározók tömegébe. Miután kijutottunk, leintettünk egy taxit és elindultunk a reptérre a csomagokért. Kialkudtuk a viteldíjat. Mehettünk volna, úgy is, hogy bekapcsoltatjuk a Taximétert tudom, de egész egyszerûen nem volt pofánk, hogy az így is arcpirítóan olcsó taxi díjat, még lejjebb faragjuk. Tegye mindenki a szívére a kezét. Amikor valaki legalább negyven percet furikázik a városban, és mindezért elkérnek kb. 1500 Ft- ot, az minden, csak nem drága, még nekünk sem. Persze lehet és kell is alkudozni velük, de ennyit kibírtunk mi is. A sofõr nagyon kedves volt, sokat beszélgettünk vele, õszintén érdekelte honnan jöttünk, de látszott az arcán, hogy csak sejtése van arról, hol is lehet az a Magyarország.
    A csomagmegõrzõben immáron minden simán ment, jöhetett a szálás elfoglalása. Én már picit kezdtem aggódni, mert már este hat óra felé járt az idõ, féltem nehogy azt higgyék, hogy nem megyünk és kiadják a szobákat. Valamint azon is izgultam, hogy egyáltalán legyen szállásunk. Mert hiába voltak e-mail váltások, meg visszaigazolás, meg elõleg fizetés én azért még egy picit gyanakvó szemmel méregettem ezt a furcsa ázsiai légkört.
    Teljesen feleslegesen. Megérkeztünk, és legnagyobb meglepetésemre minden olyan simán ment, hogy lesett az állam. Komolyan mondom, itthon egy buszjegy beszerzése nagyobb feladat, mint kint szobát keresni és beköltözni.
    Tudni kell, hogy a Khao San road közvetlen közelében találtunk motelt. Kb. 400 thb (2000 Ft)/ nap / kétágyas szoba + reggeli. Teljesen kultúrált, szerény, de tiszta, egyszóval tökéletes. Mindenki kicsit elvonult, lepakolt, lezuhanyozott, átöltözött, majd bevetettük magunkat az esti khao san rd. és a mellette lévõ utcák sûrûjébe. Nekem egybõl a szárnyas fejvadász c. film utcajelenetei jutottak az eszembe a környékrõl. Ahogy a színes neonok világítanak (de nem nyugati mintára), emberek százai nyüzsögnek mindenfelé, itt is szuvenírek és egyéb holmik ezreit kínálják megvételre, hangos zene mindenhonnan, utcai kifõzdék egyszemélyes standjai kb. ötvenméterenként, ahol hol gyümölcsöket árulnak, hol sütnek mindenféle érdekességeket, ráadásul mindent betölt egy enyhén fanyar édeskés illat. Teljesen fellelkesültünk, mert minden percben olyan élmények értek, amik még soha életünkben. Kezdtünk beleszeretni Thaiföldbe. Ha valaki itthoni szemmel figyeli ezt az egész kavalkádot, azt mondhatná, hogy gagyi siófok esti korzózás az egész, de ennek az illetõnek nem lenne mit mondanom, mert messzire elkerülném.
    Egy óra sétálgatás után ismét kettévált kis csapatunk, mert a lányok leültek egy kellemes teraszra valami italt fogyasztani. Enyhén tûzbe jöttek az egzotikus koktélok kínálatától és természetesen rögtön meg kellett kóstolni az egyiket. Kértek valami jól hangzót, amit rögtön ki is hoztak. Vagyis jobban mondva inkább cipeltek. Igen, mivel egy literes vödörben hozták ki. Igen, vödörben. Az volt szépen feldíszítve napernyõvel meg szívószállal. Azt hittük, hogy rosszul látunk. Késõbb kiderült, bizony van a thai italkultúrának ilyen mértékegysége. Ekkor hagytuk õket magukra, mert nem volt kedvünk órákig mellettük ácsorogni, míg elfogy a koktél.

    Vidáman vettük a nyakunkba a környezõ utcákat. Megálltunk egy szobornál, hogy fényképezzünk, tanakodtunk, hogy szerepelhetnénk mindhárman a képen, amikor oda jött egy srác, hogy szívesen lefényképez minket. Így is tett, majd szóba elegyedtem vele. A fiú nem thai volt, én indiaira tippeltem. Mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk nagyon megörült és elújságolta, hogy sok magyar barátja van.
    Mondta, hogy õ Nepálból jött és itt próbál boldogulni. A másik két barátom elõttem sétált, nem hallotta a beszélgetésünket. Továbbá a srác mindenáron be akart minket tuszkolni egy férfiszabóságba, ahol pazar öltönyöket árultak. Már olvastam a fórumokon ilyen figurákról, ezért minden áron le akartuk rázni, de annyira kedves és udvarias volt, hogy végül csak betértük egy elegáns szalonba. Volt bent egy szintén nem thai eladó, aki rögtön zakók tucatjai kezdte mutogatni nekünk. Én rögtön levetettem magam egy bõr kanapéra és onnan figyeltem az eseményeket sûrûn bólogatva milyen nagyszerûek is a portékák. Egyik barátom csatlakozott hozzám, nem úgy harmadik társunk, akit az eladó rögtön elkapva máris feltuszkolta rá az elsõ útjába kerülõ zakót. Természetes azt a szegény párát kapták el, aki megvette a szoknyát. Mit ne mondjak, parádésan festett. Alul a kis nyári rövid gatyájában, felül pedig egy konzervatív angol tweed zakóban. Én mindeközben az asztalra tett divatmagazinokat lapozgattam, és közben hangosan kifejeztem tetszésemet, milyen remek kis ruhadarabot találtak megrökönyödött barátomnak. Szegény komám, itthon kapásból oldalba rúgna akárkit, aki ruhapróbákkal merészelné zaklatni lelkivilágát, de udvarias gyerek lévén, kényszeredett mosollyal az arcán engedett az újabb és újabb daraboknak. Mi addig a kanapén már fergetegesen szórakoztunk, szerencsétlen pajtásunkon. Azt hiszem, épp az esküvõi szmokingoknál járhattak, mikor betoppant az eladó üzlettársa. Rögtön nagy boltot szimatolt, ezért nyájasan odaperdült cimboránkhoz, aki már azt sem tudta hol van. Az újonnan érkezett azonnal bemutatkozott és közölte, hogy õ is Nepálból érkezett.
    Kedves barátom azonban mindössze a Pált értette a mondat végén. Felcsillant a szeme, és mint valami régen látott ismerõsét üdvözölte õ is: Áhh, Pál !!!
    A kedves nepáliak még meg is hatódtak, hogy valaki ennyire fellelkesül országuk említése hallatán. Szerintem nem sok választotta el õket egy közös összeborulástól.
    Szó szerint fuldoklottam a röhögéstõl. Most már bizonyos voltam benne, hogy megérkeztem meseországba.
    A lányokhoz visszafelé menet még jókat kacagtunk. Mikor visszaértünk hozzájuk, a koktélból nem fogyott túl sok. Nemsokára azonban elfáradtunk és a motel felé vettük az irányt. A szobáknál elköszöntünk egymástól és mindenki nyugovóra tért. Én mivel nem aludtam a repülõn, gyakorlatilag összerogytam és reggelig szunyáltam
    Nem úgy nagyon kedves pálozó barátom, aki kedvesével együtt hajtotta álomra a fejét. A következõ történésnek nem voltam fültanúja, – legõszintébb sajnálatomra -,
    de valahogy a következõket tudom elképzelni:
    Kb 23:00 órakor lefeküdtek aludni és elszenderednek.
    Barátom kinyitja a szemét, nagyot ásít, és hihetetlenül friss, reggeli lendülettel kipattan az ágyból. Fütyörészve konstatálta, hogy milyen prímán aludt, majd nekilát a reggeli tennivalóknak. Észreveszi, hogy párja még álomszuszék módon húzza lóbõrt.
    Kedvesen elmosolyodik, elnézõen megcsóválja a fejét, de határozottan felébreszti, hogy elég a lustálkodásból, reggel van. A barátnõ az orra elé tartja a telefont, aminek az immár megfelelõ idõzónához igazított órája lesújtó hírt közöl: 01:15
    Barátom az estet képtelenségnek nevezi, és továbbra is ragaszkodik a felkeléshez.
    Ezért a másik telefon is elõkerül, megerõsítvén az elõzõ idõpontot. Cimborám gyanakodni kezd, de még mindig képtelenségnek tartja történteket, elvégre friss, mint a harmat. Nincs mese, ki kell vinni és meg kell mutatni neki, hogy minden csendes, alszik a ház, sötét az ég, csillagok, miegymás.
    Barátom magából kikelve, összeesküvést emleget, öklöt rázva nevezi a világot szemét és modortalan helynek, ahol az éjszaka nem képes idejében megvirradni.
    Aljas árulás az egész, ihatatlan Aloe Vera, szoknya vásár, öltönypróba, ráadásul itt nincs is olyan, hogy reggel.

    Második nap.

    Szerencsére létezett, amit a pazar reggeli is bizonyított a motelban. A szálló méretéhez képest hatalmas svédasztal várt, európai és thai ételekbõl, rengeteg gyümölcsbõl és italból. Tényleg volt minden, ami nekünk kellhetett ilyenkor.
    Evés után indultunk várost nézni. Mivel aránylag közel voltak azok a nevezetességek, amiket látni szerettünk volna (királyi palota, arany fekvõ Buddha, hajnal templom…) ezért gyalog vágtunk neki, s közben nézelõdtünk.
    A város most tûnt csak elõ igazán, abból a tegnapi rohanásból, mikor szinte fel sem fogtuk, hol vagyunk. Hihetetlen forgalom minden úton, rengeteg motor, robogó – amiken nem ritkán hárman is ültek – Tuk –Tuk, és autó. Rögtön megállapítottuk, hogy a budapesti csúcsforgalom ehhez képest falusi csend és nyugalom. Valamint kénytelenek voltunk azt is beismerni, hogy az otthoni városlakók bizony óvatosan és a kreszt betartva közlekednek. Bangkokhoz képest. Olyan cikázásokat és elõzéseket láttunk, hogy a Rally sportot igen kedvelõ barátom azon gondolkodott, hogy felállít egy nyugágyat a járdán, magához vesz némi pattogatott kukoricát, és úgy nézelõdik tovább. Azért szerencsére a piros lámpánál megállnak. Ja, és mindenki dudál, de az a legviccesebb, hogy nem dühbõl, ááá, csak úgy, pusztán megszokásból.
    Elsõként a királyi palotát akartuk felkeresni. Útközben sokat nézelõdtünk, és próbáltuk megtalálni a helyes irányt, de nem sikerült. Mikor látta az egyik helybeli, hogy nagyon elmélyülten böngésszük a térképet, oda jött megkérdezni mit is keresünk. Mikor megtudta, hogy a palotát, elmondta, hogy zárva van aznap a nyilvánosság elõl. Javasolta menjünk inkább az állatkertbe. A furcsa csak az volt, hogy kb. harmincszor elismételte, hogy a ma zárva a palota. Én nem gyanakodtam, de a többiek a Lonley planet-re hivatkozva, mondták, hogy menjünk csak oda, s majd kiderül mi a helyzet. Így is lett. Kiderült, egyáltalán nem volt semmiféle szünnap. Késõbb tudtam meg, hogy sokan máshová irányítják a turistákat, arra hivatkozva, hogy a keresett hely zárva van, mert esetleg jutalékot kapnak egyéb külföldieket csalogató helyrõl.
    Végül is megérkeztünk a palotához, ahová rövidnadrágban és lenge öltözetben nem lehet belépni. Aki mégis így érkezik, az bérelhet a portán megfelelõ, illõ viseletet.
    A királyi rezidencia belül nagyon szép, gyönyörûen gondozott növényekkel és parkokkal. Az épületek rendkívül gazdagon díszítettek, elképesztõen részletes aranyozott megmunkálásokkal. Természetesen Buddhista templom is van a palota udvarában, itt lehet füstölõt gyújtani és imádkozni. Láttam ott egy legalább nyolcvan éves apácát, aki az egyik szobor elõtt állva hangosan énekelve imádkozott. Nagyon megkapó jelenet volt, ahogy figyelemre sem méltatva a körülötte nyüzsgõ turista sereget, gondozta lelkivilágát.
    A palota megtekintését feltétlenül ajánlom mindenki figyelmébe, egy jó nagyot lehet szippantani, az autentikus, nyugodt, délkelet ázsiai légkörbõl. A tömeg ellenére is valahogy marasztaló hely.
    Sajnos az idõ sürgetett, ezért tovább álltunk a fekvõ Buddha temploma felé.
    Útközben vettem agy ananászt, (10 thb= 50 ft.) ami óriási volt, egy szempillantás alatt megpucolták és felszeletelték kisebb kockákra, kaptam hozzá egy hegyes hurkapálcikát evõeszköz gyanánt. Az itthoni ananászok után ez maga volt a mennyei manna, mézédes és lédús. Nagyon finom volt. Késõbb vettem hozzá egy rögbi labda nagyságú kókuszt, amit egy kisebb karddal megnyitottak, és belehajítottak egy szívószálat és a kezembe nyomták. Egészségemre.
    A fekvõ Buddha temploma (Wat Pho) arról nevezetes, hogy itt látható a világ leghosszabb fekvõ, vagy pihenõ buddhája, mellesleg ez Thaiföld egyik legrégebbi temploma. A fekvõ szobor tényleg hatalmas, nem beszéltek mellé. Ami itt még nagyon tetszett azok az udvaron található kisebb sziklakertek voltak. Általában egy szobor mellé telepítették ezeket, s a mohás sziklák közé még növényeket ültettek. Túl sokat errõl sem lehet mesélni, mert ezeket is élõben érdemes látni.
    Utolsó úti célunk felé, át kellett kelnünk a fõvárost kettészelõ folyón, a Mae Nam Chao Phraya – n (csak viccbõl írtam le a nevét). A komp felé bandukolva megálltunk egy zöldségesnél, ahol olyan választék és mennyiség volt, hogy káprázott a szemünk. Gyorsan le is fényképeztük. A tulaj pedig, – mikor látta mire készülünk – udvariasan és mosolyogva elállt az útból, hogy ne zavarja a képet!! Mikor odaértünk a komphoz barátom nagylelkûen kijelentette, hogy az egész társaságot meghívja a hajóútra. Gavallér cselekedetének fényét, még az a tény sem homályosította, hogy a jegy ára mindössze 2 thb azaz kemény 10 ft. volt fejenként.
    Igaz maga a hajóút sem tartott tovább öt percnél. Na most, a thai vízi közlekedés a szárazföldiével egyenértékû. Mindenfelé, kis motoros dzsunkák eszeveszetten kerülgették a nagyobb hajókat. A saját szememmel láttam, ahogy egy kisebb hajó elé, – ami kikötni készült Kb. 50- utassal – bevágott egy motoros ladik, körülbelül 3 és fél centire kerülték el egymást. A folyó sajnos meglehetõsen szennyezett.
    A hajnal templom (Wat Arun) már messzirõl látszódott.
    Tulajdonképpen maga a nevezetesség, egy hatalmas sztúpa, 82 méter magas.
    Érdekessége, hogy mindenhol díszítve vannak a falak, és a kiszögellések színes cserép és mozaikdarabokból kirakott mintákkal. Sokáig itt sem bámészkodhattunk, mert egyre jobban sürgetett az idõ, lassan indulunk kellett a pályaudvarra, hiszen este még várt ránk egy 7 órás vonatút Surat Thani- ba. Gyorsan visszasiettünk a szállásra és kijelentkeztünk. Már épp indulóban voltunk, amikor, a tegnap balsors által üldözött barátom észrevette, hogy mind egy szálig elvesztették a pénzüket.
    Egy pillanatra érdemes elidõzni ennél a pontnál és becsukni a szemünket, megpróbálva elképzelni a kialakult helyzetet. Tehát a 28 naposra tervezett nyaralás
    második napján, kedves barátaim felfedezik, hogy bizony egy fillérük sincs. Óriási jelenet volt. Pánik, sírógörcs, merre lehet vajon a pénz, stb, stb – közben találgatás, hogy lekéssük-e vajon a vonatot.

    Olyan feszültség támadt húsz másodperc alatt, hogy ha azt elektromos energiává lehetett volna alakítani, minimum New York éves szükségletét kielégítette volna.

    Folyt. köv.

20 hozzászólás megtekintése - 1-20 / 30
  • Szerző
    Hozzászólás
  • #457494 Hozzászólás

    octopus

    Most olvastam az útleírást – méghozzá együltömben – nagyon élvezetes volt. Az utazásod óta eltelt néhány év. Jártál-e ez idő alatt valamilyen jó kis helyen és készítettél-e újabb útleírást? Ehhez gratulálok és köszönöm az élményt, sokszor sírva röhögtem olvasás közben. Szia

    #57984 Hozzászólás

    Pisti

    Ujra indult az utazas .com

    lehet a korabbi torzskozonseg is elokerul?Jo lenne.

    #57983 Hozzászólás

    Pisti

    Grell

    Valami ujsag feloletek?

    #57982 Hozzászólás

    Trisa
    Tag

    Grell

    Hát ez zseniális volt!!!!
    Nagyon tetszett. Egy ültömben végigolvastam az egészet.
    Lehet hogy jövõre nekünk is ide kellene utazni?

    #57981 Hozzászólás

    tomcsi

    köszi

    Nagyon köszönöm ezt az élvezetes leírást! Újra ott éreztem magam…

    #57980 Hozzászólás

    KC

    Nedves

    a dzsungel és NEDVEZményesebb a repjegy és a szállás :)

    #57979 Hozzászólás

    Grell

    thx

    Köszi szépen. Ha rajtam múlna, már holnap indulnék vissza, de sajnos ez idén nem aktuális, talán jövõre. Ha tehetném, akkor az esõs évszakban mennék, mert nagyon kíváncsi vagyok, milyen olyankor a dzsungel.

    #57978 Hozzászólás

    Ahmet

    Grell

    Köszi! Jó volt, Seremetyevo rulez, én is üldögéltem ott egy sort. : )

    #57977 Hozzászólás

    KC

    Nagy vagy Grell!

    Kár, hogy vége.

    A pillangófarmon mi is jártunk és nekünk is azt mondták, hogy élnek az éjjeli lepkék, de ez a demonstráció megdöbbentett volna minket is.

    Mikor mész legközelebb?

    Gondolom, már alig várod, mint mi…

    Üdv. Attila

    #57976 Hozzászólás

    Grell

    Végjáték

    Délután, a megbeszélt idõpontban találkoztunk vezetõnkkel és elindultunk. Egy rövid séta után megérkeztünk, azoknak a szikláknak a tetejéhez, amik lezárták azt a partszakaszt, ahol a resortunk is volt, és amik elválasztották a másik öböltõl. Tulajdonképpen alig hagytuk magunk mögött a környéket. A kilátás fentrõl, meglehetõsen szép volt, gondolom azért is építettek oda luxus apartmanokat. Az ember nem ilyen helyre képzeli a varánuszokat. Végül is egy nagy épületnél, egy családi házhoz hasonló, vendéglátóhelyen kötöttünk ki. A ház mellett a dzsungel kezdõdött, de nem hittem, hogy egy ilyen helyre, óriásgyíkok merészkednének. A térkép szerint jóval messzebb kellett volna, hogy legyenek az állatok, de kísérõnk váltig állította, hogy ide fognak jönni délután négyre. Mindezt, olyan határozott, magától értetõdõ hozzáállással, mintha a gyíkok pontosságához órát lehetne igazítani. Na persze, gondoltam magamban, konkrét kétkedéssel fogadva a kijelentést. Leültünk a lépcsõre és vártunk. Eközben megjelent a ház (kiderült, hogy ez is apartman volt) tulaja, egy francia hölgy, és érdeklõdött, hogy mit ücsörgünk a lépcsõjén. Természetesen franciául kérdezett, amit egyáltalán nem értek, ezért csak gondolom, hogy ezt kérdezte. Angolul válaszoltam, hogy varánusz nézõbe jöttünk, a nõ erre megvonta a vállát és tovább nem foglalkozott velünk, rendezgette a teraszon lévõ asztalokat és székeket.
    Négy óra után tíz perccel, kérdõ tekintettel fordultam thai barátunk felé, jelezvén azt, hogy nem teljes a létszám, néhány varánusz hiányzik. De legalábbis egy biztos.
    Azt válaszolta mindjárt itt lesznek.
    Fél ötkor az elõbbi eseménysor megismétlõdött.
    Háromnegyedkor azért rákérdeztem jó helyen, vagyunk-e.
    Barátunk megnyugtatott, jó helyen vagyunk, ne aggódjak, biztos, hogy elõjönnek a hüllõk. Egész halkan azért hozzátette, néha ötre jönnek. Ezt már nehezen bírtam röhögés nélkül, de erõt vettem magamon. Príma, mondtam, akkor majd együtt teázunk.
    Miután fél hatkor, még egy árva gekkót sem láttunk, kicsit körülnéztünk a fák között, de egy lélek sem volt sehol. Hatkor hazaindultunk.
    Hát varánuszt, azt egy darabot sem láttunk, kísérõnk viszont a hazafelé vezetõ úton végig, gyõzködött, hogy márpedig rendszeresen találkozik velük azon a helyen, délután négykor. Kissé megtépázva érezhette büszkeségét, mert minden áron be akarta bizonyítani, hogy nem lódít, és tényleg élnek itt ilyen állatok, ezért teljesen más, kerülõ úton vitt minket haza. A séta közben gyakran megállt, hallgatózott, feszülten figyelt, benézett a bokrok közé, néha csendre intett minket, egyszóval mindent megtett, hogy elõkerítse nekünk a láthatatlan állatokat. Hirtelen az út oldalához szaladt, majd gyõzelemittasan az agyagos talajra mutatott. Egy nyomra hívta fel a figyelmûnket, ami feltûnõen hasonlított egy jókora karmos gyíkláb lenyomatára. Viselkedése e percben leginkább egy ötös lottó nyertesére hasonlított, és ha nem fogom vissza, még a végén pezsgõt bontott volna. Mikor bizonyítva látta a varánuszok ko-phangani létezését, mint a nyíl kilõtt, és szaladt vissza a kölcsönzõbe ahonnan eljött. Valószínûleg szegény csak egy fél órás kis kiruccanásra számított nem pedig egy több órás cserkészésre.
    Azért enyhe szomorúságot éreztünk, mert szívesen megnéztük volna a varánuszokat, vagy ahogy a helyiek mondják a Ta- Qguad- okat.
    Másnap a hold elérte a látható legkerekebb alakját, ezért este elmentünk, hogy megtekintsük a híres Full Moon Party-t. Ez a rendezvény a sziget délkeleti partrészén, Haat Rin-en kap helyet minden hónapban. Az utóbbi idõben, már a teljes holdfogyatkozást is bulival ünneplik, Black Moon néven, ugyan ott, sõt már a Half Moon-t is. Gyakorlatilag szerintem, már akármit kitalálhatnak party ürügyén, csak minél több turista menjen.
    Túl sokat nem tudok errõl írni, mert ahány ember annyi vélemény. Egy hatalmas partszakasz van gyakorlatilag részekre felosztva, ahol más és más zenék szólnak, de fõleg az elektronikus party szcénára jellemzõ stílusok. Rengetegen vannak, és meglepetésemre sok ázsiai fiatal is feltûnt, akiket a nyaralásom során, szinte csak mint dolgozó, vendéglátóként láttam. A légkör barátságos volt, de idióták mindenütt vannak. Nekem úgy aránylag tetszett az egész este, de elájulva nem voltam tõle.
    Mindenhol azt olvastam a Full Moon-ról -még az indulásunk elõtt otthon-, hogy nagyon kell vigyázni, mert rengeteg a rendõr és ilyenkor szokták elõszeretettel a turistákat lekapcsolni, tehát nem érdemes semmilyen tudatmódosító szert birtokolni.
    Szerencsére nem élek ilyenekkel, és rendõrbõl sem láttam túl sokat, úgyhogy nem tudom mi az igazság, minket egyáltalán nem maceráltak. Az viszont tény, hogy egy körülbelül kilenc éves thai kisfiú jött oda hozzám és ajánlott megvételre xtc-t. No Comment.
    Másnap hallottuk a híreket, hogy két Samui felé tartó csónak, ami a buliról vitte haza az embereket felborult, és tizenvalahányan meghaltak, páran eltûntek. Persze azonnali telefonálásokba kezdtünk, hogy megnyugtassuk az itthoniakat, mindenki jól van, ne aggódjanak. Állítólag az itthoni hírekben az is szerepelt elõször, hogy három magyar is a balestet szenvedõk között volt, majd késõbb cáfolták csak az értesülést.
    A következõ napot kivételesen heverészéssel töltöttük, lélekben felkészültünk a másnapi elhajózásra, Ko Samui felé. Nekem vészesen fogyott az idõm, már csak öt napom maradt a hazautazásig. Még gyorsan elmentem egy thai masszázsra, ahol nagyon felfrissültem. Egy az átlagosabbnál is csendesebb helyen végezték a masszázst, csak a hullámok morajlása és a teraszon felakasztott szélharangok furcsa dallamai hallatszottak, amik mentálisan lazítottak. Mindenképpen érdemes kipróbálni. A masszírozás után, minden vendéget leültettek egy kis idõre és egy forró, zöld teával kínálták. Nagyon kellemes egy órás idõtöltés volt. Az árára pontosan nem emlékszem, de úgy rémlik nem volt annyira olcsó, – kb. mint itthon-, de mindenképpen jól esett.
    Másnap délelõtt minden ismerõsünktõl elköszöntünk, majd a Tong Sala – i kikötõbe mentünk. A kompra rengeteg ember várt, és miután befutott egy aprócska hajó, amirõl kiderült ez visz minket Samuira, aggódva néztem, hogy fogunk erre felférni.
    Amikor a betonpart széléhez állt a hajó, és megnyitották a feljárót, egy másodperc alatt odagyûlt a hajóállomáson tartózkodó összes ember, de olyan sebességgel mintha egy óriási elektromágnest kapcsoltak volna be. Tolongani kellett a feljutásért is. Mindenkirõl levetették a hátizsákot, és a hajófedélzet közepére tették. Eme cselekedetüket, igen rosszallóan vettem tudomásul, mert még kevesebb hely maradt az embereknek. Tíz perccel késõbb, már egy masszív kis gúla emelkedett a hajón, és még mindig csak jöttek a felszállók. Szép nagy csomaghegy lett végül is. Arra gondoltam, hogy még a mai, modern matrózokat is valami elképzelhetetlen fájdalom gyötör, ha egy hajó, magasban himbálódzó árbockosár nélkül vág neki a víznek, és emiatt építették, azt a kedves dombot a hátizsákokból. Már vártam, hogy valamelyik hajós, felkapaszkodjon a tetejére egy távcsõvel. Úgy húsz perc múlva elindultunk és a két nappal korábbi hajóborulást emlegettük, ami szintén a lehetségesnél jóval több ember szállítása miatt következett be. Szó szerint nyomorgás volt a hajón. Szerencsére az út nem volt annyira hosszú, mint idefele jövet. Ahogy elhagytuk a szigetet, a Haat Rin felé esõ vizeken, kisebb katonai naszádokat láttunk cirkálni, valószínûleg a Full Moon idején vízbe veszett embereket keresték. Egy Valószerûtlenül kicsi kis kikötõben értünk partot, és rögtön láttuk, hogy ez bizony már nem a vadregényes Ko Phangan. Taxik tömkelege és rengeteg ember várta a kompról lejövõ utazókat. Valahogy kikecmeregtünk a tömegbõl, és az elsõ ajánlkozó fuvarossal megállapodtunk, hogy elvisz minket a szálláshelyünkre. Útközben figyeltük a környéket. Tudtuk, hogy Samui teljesen más légkörû, mint Phangan, de azért ennyire forgalmas helyre nem számítottunk. Egy igazi üdülõhely, jó és rossz értelemben véve is. A szállásunk, az eddig átéltekhez képest nagyon fõúri volt, rendes fürdõszoba, járólappal kövezett nappali, tv-vel, plusz erkélyes kilátás a tengerre, egyszóval minden igényt kielégített, úgyhogy másnap már tovább is álltunk. Az ára úgy 700 thb volt fejenként, ami így az utazásunk vége felé már drágának mondható. Ráadásul ilyen koszos partszakaszt még nem láttam semerre. Tele volt minden eldobált szeméttel. Azt hiszem, azt nyugodtan leszögezhetjük, hogy a thaiföldi emberek még nem igazán érzik magukénak, hogy ügyeljenek a szemetelésre, pedig biztos, hogy büntetik ott is. Talán ez lehet az egyetlen kifogásunk ezzel az országgal szemben, pedig mi sem Svájcból jövünk.

    16. nap

    Tehát nem messze az elõbbi helytõl, találtunk egy jóval kedvezõbb szállást. A part lélekszáma itt már ugyan sûrûbb volt, de itt sem volt vészes. A víz nagyon csendes, nyugodt volt, nyoma sem volt a Ko Phangani óriás hullámoknak. Itt is voltak sziklák a parton, amik a víz alatt folytatódtak tovább. Már tudtuk, hogy a sima víz és a felszín alatti kövek, kiváló sznorizási lehetõséget sejtetnek, ezért mindenki rögvest felvette a búvárszemüvegét, és a sziklák felé vette az irányt. Odaúsztunk a kövekhez, és elképedve láttuk, hogy van körülötte élet. A szikla alján korallok nõttek néhány nõvénnyel együtt. Nem túl sokkal, de éppen annyival, hogy különbözõ vízi élõlények birtokba vegyék. Sajnos nem nagyon ismerem a halfajokat, sõt inkább semennyire, ezért csak azt tudom leírni, hogy én kb. nyolc-tíz fajt láttam, mindenféle méretben és színekben. Egyedül a bõröndhalat, kacagtató dobozszerû formájával, és a bohóchalat sikerült beazonosítanom. Az utóbbit is csak a Nemo rajzfilm miatt. Nagyon sok idõt töltöttünk ezután a vízben, a szikláknál, ha volt egy kis idõnk, akkor azt gyorsan kihasználtuk a búvárkodásra.
    Voltunk samuinak egy állatkertjében, amelynek egy része a tengeri élõvilággal foglalkozik. Érdemes megnézni, hogy milyen halakkal lehet találkozni a trópusi égövben, ha valaki búvárkodásra adja a fejét. Ezen kívül lehet még teknõsöket is etetni. Helyet kapott az akváriumok mellett egy medence, ahol szép nagyra nõtt tengeri teknõsök pihennek. Õket lehetett salátával etetni 10 thb-ért. Hatalmas páncéljukból nyújtogatták a nyakukat, hogy elvegyék a salátaleveleket, amit láthatóan nagyon szerettek. Akinél saláta volt, azt a teknõsök igaz barátjuknak tekintették és majszolgatva a zöldséget „elüldögéltek” az ember mellett. Mint igazhitû állatvédõnek természetesen nem túl jó érzés azokat a nagy jószágokat a medencékben látni, de amilyen halászat folyik manapság, talán õk is ezt választanák ismerve az esélyeiket. A szárazföldi világot bemutató rész, nem túl barátságos az állatkertben, egészen kis ketrecekbe vannak bezárva az állatok. Kicsit olyan érzése van az embernek, mintha az építtetõk azt gondolták volna, mindegy milyen, csak legyen egy állatkertje samuinak. Egyébként mióta megismertem Gerald Durell munkásságát, nincs semmi bajom az állatkertekkel, illetve azokkal nincs, akik az általa vallott szellemiségben mûködnek.
    Nem messze az állatkerttõl, úgy jó fél óra sétára, található a Samui pillangó kert. Thaiföld minden részérõl vannak itt lepkék. Aki szereti ezeket a szép rovarokat, feltétlenül nézze meg a kertet, de szánjon rá idõt, mert bizony órákat el lehet tölteni, míg meg tud az ember jobban figyelni egy-egy példányt. Viszont a forgalom ott jártunkkor nulla volt, csak mi tartózkodtunk az egész farmon. A hely elég nagy, egy dombra épült, aminek az aljától vezetõ úton, lehet feljutni a tetejére ahova egy kisebb kilátót építettek és ahonnan igen szép rálátás nyílt a tengerre. A dombtetõn egy kisebb rovartani kiállítás is látható, telis-tele különös és furcsa szerzettel. Itt volt egy idõsebb bácsi, aki ragyogó tekintettel válaszolgatott a kérdéseinkre, és lelkendezve mutogatta a kiállítást. Elmeséltem neki a Khao Sok-ban hallott bogárvisítást amire õ rögtön megmutatta nekem, melyik bogár érte a felelõs. Rámutatott egy nagyobbfajta, úgy hat-nyolc centis állatra és elmesélte, hogy úgy adja ki ezt a hangot, hogy levegõt présel ki magából, majd a jószág potroha felé mutatott. Ránéztem a bácsira, kettõt pislantottam némán, azután újból az üveglap mögé rögzített állatra vetettem tekintetem. Átsuhant a fejemen, vajon az öreg tisztában van vele milyen horderejû információt közölt? Hümmögve bólogattam, és elismerõen, tisztelettel néztem a preparált, jószágot. Elvégre, aki ilyen hangosan tud „fingani”, azt legalább egy fejbiccentés megilleti. Ezen a helyen láttam életem legnagyobb lepkéit. Egy drótra fel voltak fûzve, szépen sorban egymás után. Kiguvadt szemekkel néztem, mert úgy huszonöt centi átmérõjûek voltak, rozsdásbarna színû szárnyikkal együtt. Titokban nem bántam, hogy ezek is preparáltak, mert jobb a tisztes távolság. Így sétálgattunk mellettük fel és alá, majd szintén megkérdeztem a bácsit, a lepkéket illetõen. Õ azt felelte, hogy ezek éjjeli lepkék és most alszanak. Majd ezzel a lendülettel lekapta az egyiküket a drótról és elhajította. A pillangó felébredt és álmosan továbbrepült valami nyugodalmas helyre. Mindannyian azt gondoltuk, hogy ezek is halott állatok ezért, szabályosan meghökkentünk mikor elrepülni láttuk egyiküket. Mondanom sem kell, hogy egy emberként ugrottunk hátra a kifeszített dróttól, ahol az óriáslepkék aludtak. Már lelki szemeim elõtt láttam, amint felkapja valamelyikünket az egyik lepke, és magával ragadja.
    Még este is ez volt a téma aznap.
    Egyik délelõtt kint feküdtünk a parton, aggódva néztem a szigetet elhagyó repülõket, amik félóránként elhagyták samui légterét. Csupa régebbi motoros gép volt, sugárhajtású alig akadt közöttük. Mivel én repülõvel mentem vissza Bankokba, jobb szerettem volna ha nem légcsavaros visz. Nem félek a repüléstõl, de ez valahogy olyan elavultnak tûnt. A nézelõdés közben hallottuk, hogy valami lesik mellénk kb. egy méterre tõlünk. Egy zöldes színû, határozottan kígyószerû valami volt ami a puffanás hangját okozta. Néhány méterrel arrébb gyerekek nevetgéltek, néha felénk fordulva, ezért azt hittük, biztos ijesztgetni akarnak egy mûanyag rémséggel. Természetesen nem vettük a lapot, nehogy már bedõljünk nekik. Néhány másodperccel késõbb, viszont a zöld mûanyag darab fogta magát és elindult egy másik pálmafa irányába. Kedves barátom akkorát nyelt, hogy szerintem még mindig visszhangzik tõle a környék. Nem tréfa volt, egy kedves kis zöld kígyó esett majdnem a nyakunkba, a fejünk felett lévõ pálmafáról.
    Hirtelen mindenkinek eszébe jutott, hogy valami halaszthatatlan dolga támadt, ezért gyorsan szedelõzködni kezdtünk és elhagytuk a helyszínt.

    20. nap

    Elérkezett az indulásom ideje. Délelõtt még búvárkodtam egy utolsót, majd elköszöntem a többiektõl és kimentem a reptérre. Filmeken láttam ilyen repülõteret. A pálmafák között, egy cölöpökön álló nádfedeles hatalmas terasz volt. Itt voltak a Check in pultok. Igazán hangulatos volt. Pláne hogy a repülõgéphez, olyasmi kiskocsikkal vittek ki, mint amilyen itthon a BNV területén közlekedett, az a piros.
    A gép, amihez kivittek, természetesen légcsavaros volt és barátságtalanul fekete, sûrû olajfoltok díszítették a motorburkolatot. Lemondóan legyintettem. A Bangkok Airways indította a gépet, és igazából semmilyen probléma nem merült fel. Kedvesek voltak a stewardess-ek és még uzsonnát is adtak az alig egy órás útra. Bangkokba érvén rutinosan beadtam a nagy csomagomat a megõrzõbe,- minek cipeljem egy napra- majd elmentem a motelba. Ugyan ott szálltam meg, mint érkezésünk alkalmával. Este még kimentem egyet sétálni a Khaosan road-ra, de egyedül nem volt az igazi.
    Furcsa volt, de úgy járkáltam az emberek között, mint valami öreg és tapasztalt világutazó, olyan aki már érti a dörgést. Mint aki átesett a tûzkeresztségen és
    beavatott lett.

    21. nap

    Reggel a taxiban, a repülõtér felé menet, csak szótlanul bámultam ki az ablakon, néztem a forgalmat és nyüzsgõ embereket. Hát nagyon úgy tûnt tényleg hazafelé jövök, véget ért ez kalandos utazás. Mikor beléptem a légkondicionált terminálba és átvettem a csomagmegõrzõbõl a batyumat ez az érzés csak fokozódott. Irigykedve gondoltam a samui-n maradt barátaimra, akik még egy hétig élvezhetik a februári nyarat. Végül is lassan tudomásul vettem a lehangoló helyzetem, és odabandukoltam az információs táblához, hogy megnézzem melyik pultnál lesz a Check in.
    Viszlát Thaiföld, hamarosan visszajövök.

    Vége.

    Csak azt hittem, de még nem egészen:

    Szóval. Ez állt a táblán: Aeroflott XYZ számú járat Moscow 10:30 Cancelled.
    Aha, rendben. Ilyen nincs csak a mesében. Legszívesebben odamentem volna egy biztonsági emberhez, hogy kitépjem az övébõl az elektrosokkot és önön magam ellen fordítsam. Csak, hogy valami mulatságos dolog is történjen velem. Direkt át kellett íratnom a jegyemet induláskor a visszaúthoz, mert már az a járat is törölve lett.
    Erre tessék. Ha nem érek holnapra haza abból nagy gáz lesz a melóhelyemen. Elkezdtem gyalogkakukk módjára rohangálni az épületben. Elsõ zavaromban csak úgy körbe-körbe, mint egy háborodott. Majd célt is kerestem az idegtõl megfeszülõ lábaimnak, és az orosz légitársaság kirendeltségéhez vágtáztam. Az Aeroflott irodája zárva volt, ezért visszarohantam a pulthoz, ahol már vagy ötven dühös orosz várakozott. Hosszú percek múlva kiderült, nem törölték a járatot csak 10:30 helyett 18:00 kor indul. Mivel nekem éjfélkor csatlakozásom lett volna Moszkvából ezért elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkában és a hûvös orosz télre gondoltam. A csomagom leadásakor közölték velem, hogy nem fogom elérni a csatlakozást – nahát micsoda meglepetés – és elnézésemet kérték, de Budapestre induló járat csak másnap délelõtt volt. Tehát nagyjából a következõ türelemfejlesztõ gyakorlatok vártak rám: Hét és fél óra várakozás Bangkokban, egy tíz órás repülõút (Jaj, de milyen! Önfeledten kacarászom most is, ha rágondolok) majd egy szintén tíz órás várakozás a barátságos moszkvai transzfer terminálban. Mint valami kísértet tettem oda a mérlegre a hátizsákomat, hogy üveges tekintettel nézzem, amint az automata csomagszállító szalagon eltûnik valamerre. A beszálló kapuknál lévõ terminálban valamelyest megnyugodtam és hosszú, céltalan sétákba kezdtem. Szerencsére igen nagy volt a terminál, ezért egy oda vissza séta, lassú, bámészkodó üzemmódban akár húsz percet is igénybe vett. Az ötödik körnél már régi barátjukként üdvözöltek az újságosok és egyéb bazárosok. Thaiföldön szinte tényleg mindenki mosolyog, és ez valahogy átragad az emberre. A harmadik hét után már én is teljesen automatikusan viszonoztam ezt a fajta kedvességet. Annyira, hogy amikor az egyik sétám során, a szemem sarkából látott stewardess rám mosolygott, szinte oda sem pillantva mosolyogtam én is felé. Alig kisebbítette a kedvességemet az a tény, hogy szegény lány kartonpapírból volt kivágva, mert hogy egy légitársaságot reklámozott. Pár méter után vettem észre, hogy visszamosolyogtam egy marketing célokat szolgáló egészalakosra kivágott fényképre. Ha eme reklám, kiagyalója látta volna jelenetet, szerintem azonnal fizetésemelést kért volna. Gyorsan eloldalogtam a helyszínrõl, betudván a cselekedetemet megviselt lelkiállapotomnak.
    Egész gyorsan eltelt az idõ a beszállásig. Annyira színes volt a váróterem forgataga, hogy egészen lekötött, ahogy figyeltem a különbözõ nációkat. Az indiai Szikh-ektõl kezdve az afrikai üzletemberekig, szinte minden népcsoport képviseltette magát.
    A repülõhöz egy csuklós busszal vittek ki minket és elnézve a velem utazó embereket, már halványan gyanítottam, hogy nem lesz egy sima út. Kedves Orosz útitársaim a várakozás kínzó fájdalmát alkoholos tartalmú italok fogyasztásával enyhítették és ez igen csak meglátszott rajtuk. Gyakorlatilag tök részeg volt az egész gép. Simán dohányoztak és üvöltöztek az út elsõ harmadában. Kezdtek nagyon idegesíteni, ennyire suttyó viselkedést szerencsére itthon is csak ritkán láttam, pedig megfordultam már egy pár mogorvább helyen. Az ivást a repülõn kezdték csak el igazán, és teli tüdõbõl beszéltek egymás arcába. Olyan hangzavarral beszéltek egymáshoz, hogy nem hallottam a hajtómû turbinákat, két percenként ijedten néztem ki az ablakon, hogy minden rendben van-e velük.
    Nos az út második harmadában, jött a büntetés. Egy laza három órás légörvénybe kerültünk, ami úgy rázta, dobálta a gépet, mintha a gép csak valami játékrepülõ lenne King Kong kezében. Még az utaskísérõk is falfehérek voltak, és a biztonsági övet bekapcsolva ültek a helyükön. A hullámvasutazás megtette hatását az italozó közönségre. Sorban kerültek elõ a papírzacskók és a komoly rosszullét félreismerhetetlen hangjai lettek a dominánsak a gép utasterében. Gonosz, kárörvendõ vigyor ült ki az arcomra. Vagyis csak ült volna, de én is meg voltam illetõdve, ugyanis egy-egy nagyobb rázkódásnál a frászt kaptam én is.
    Az utolsó három óra, a csendé és a nyugalomé volt. Éjfélre értünk a seremetyevói légikikötõbe ahol is megkezdõdött a virrasztásom. Hideg volt. Aludni nem lehetett azokon a kényelmetlen padokon, ráadásul egy szál pulóverben voltam és dideregtem. Kint mínusz 26 fok volt és sötét éjjel. Még a verebek is bent töltötték az éjszakát a terminálban. Unalomûzésként a Bangkokban vett Cadbury csokimból dobáltam nekik a mogyoró darabokat. Nagyon vicces volt, ha valaki netán azt mondja, hogy egy váróteremben verebeket etetek egyszer, hát nem tudom, mit feleltem volna.
    Viszont sok tévékészülék volt, amin a Discovery csatorna adása ment. Ráadásul magyarul. Amikor elõször meghallottam, néztem egy jókorát. Megkezdõdött a ráhangolódás a hazaérkezésre. Éjjel fél öt felé találkoztam egy idõsebb magyar házaspárral, akik szintén a Bangkoki géppel jöttek. Velük diskuráltam óránként, mikor szokásos sétámra indultam. Kibeszéltük a gépen történteket és az indulás bonyodalmait.
    Nehezen, de eltelt az este és újból egy repülõn ültem, immár egy kisebben és csak két és fél óráig. Gyönyörû idõben repültünk, még egy széllökés sem volt. A gép majdnem teljesen üres volt, talán ha tizenöt ember jött vele Budapestre.
    Leszálláskor az ég és a táj szürke és barátságtalan volt, a vámosokkal és a határõrökkel együtt. Sehol egy kedves biccentés, vagy ne adj isten mosoly.
    Fáradt voltam és kedvtelen. Szerencsére, jó apám kijött elém a reptérre és kissé felvidított. De ahogy bezáródott mögöttem a repülõtér fotocellás ajtaja, és szembenéztem a lehangoló hamuszínnel, eszembe jutott a három hét minden csodálatos élménye: Bangkok, Khao Sok, Phangan és Samui. Valahogy annyira távolinak és meseszerûnek tûnt mindez. Szomorúan, és igen nagyot sóhajtva indultam el az autóhoz, a parkoló felé.

    Vége (most már tényleg)

    H.át ennyi.
    Bo CS. a késedelmekért és örülök, hogy elolvastad.

    #57975 Hozzászólás

    Grell

    :)

    Elnézést a késedelemért, de megint csak a lakásfelújításra kell ujjal mutogatnom. Úton voltam? Sajnos nem, habár ha a festékbolt és a lakás közötti rohangálást annak lehet nevezni, akkor mégis.
    Az utolsó rész valamikor a jövõ hét vége felé fog elkészülni. Ismét nagyon igyekszem….

    üdv.

    #57974 Hozzászólás

    Kate
    Regisztrált – bejelentkezve üzenet küldhető

    na végre…

    Azt hittem, már elvesztél, minden nap hiába vártam a folytatást… Jó volt újra olvasni a soraidat és várjuk a befejezést! Netán úton voltál valamerre, azért késett ennyit a story? :-)
    Bye

    #57973 Hozzászólás

    Ahmet

    Grell

    Várjuk!

    #57972 Hozzászólás

    Grell

    Folytatás…

    A délelõttöket általában a tengerparti heverészéssel próbáltuk eltölteni, de mindig nagyon hamar meguntuk a semmittevést. A fürdõzéseket nagyon élveztük, azonban túl sokáig a vízben sem bírtuk, mivel a szigetnek ez a része volt a legszelesebb, ezért a gyakran emberméretû hullámokkal való viaskodás, hamar kifárasztott mindenkit. Hihetetlen volt egyébként, hogy a strandon sütkérezõ emberek létszáma, – csúcsidõben, mikor a legtöbben voltak, – úgy körülbelül negyven lehetett, a part teljes, háromszázvalahány méteres hosszúságában. Ez azért nem volt az a kifejezett népsûrûség. Szerencsére, nem volt semmiféle szórakozási lehetõség, ami túl népszerûvé tette volna a tengerpartot a turisták között, gondolok itt a jetski-re meg a motorcsónakos ernyõzésre. Mindössze kajakot lehetet bérelni, de a tenger állandó heves hullámzása idejében elvette majdnem mindenki kedvét ettõl a sporttól. Emlékszem, úgy fél óráig figyeltünk egy srácot, aki elszántan próbált beülni a kajakjába, de nem bírt a vízzel. Természetesen rögvest elhatároztuk, hogy másnap majd mi is kipróbáljuk, és majd megmutatjuk, hogy is kell ezt profin véghezvinni, végtére is kajakos nagyhatalom vagyunk, tehát biztos a génjeinkben van a sportág mibenléte.
    Délután várt ránk Phangan egyik legmagasabb pontja, ami egy vízesés közelében volt. Hamarosan ismét egy Pickup hátulján zötykölõdtünk, és egy fél órás út után, megérkeztünk a hegy aljához, ahonnan jelzett erdei ösvényen kellett felfelé bandukolnunk a kilátóig. Kezdtük magunkat rutinosnak érezni a platós autókról való fel és leszállásban, egy elit katonai kommandós egység magabiztosságával ugráltunk le a kocsi hátuljáról. Egymás után, sorban, ruganyos mozdulatokkal érintünk az anyaföldet. Ha ruházatunk, ne adj isten, terepszínû lett volna, az arra járók (egy lélek sem volt) minden bizonnyal azt gondolják, hogy európai NATO megfigyelõk hagyják el jármûvûket, feszes, katonás tempóban. Még én is elhittem ezt egy pillanatra, csak a mögöttem támadt tompa puffanás hangja zavart meg egy kicsit képzelgésemben. A zajra egy emberként fordultunk hátra, de a porfelhõtõl, – amit gyaníthatóan a puffanás okozott, – nem láttunk semmit, csupán egy elhaló hang segélyhörgése hallatszott lentrõl. Mikor kitisztult a köd, láttuk, hogy csapatunk egyik lány tagja ismerkedik a phangani-i talaj, meglehetõsen laza, porózus szerkezetével. Egy embert vesztettünk! – kiáltottunk fel. –Hívja valaki gyorsan a szanitéceket! – reagáltunk katonásdi szerepünknek megfelelõen. Szerencsére pár karcoláson kívül komolyabb baj nem történt, kiderült, hogy a jármû elhagyása pillanatában, a leányzó thai, szárong viselete, beakadt valamibe, ami barátságosan vízszintbe helyezte õnagyságát, majd rábízta a gravitáció törvényére. Másfél méterrõl porba hullani, nem túl szórakoztató, de az illetõ, lány létére, nagyon strammul viselte a csapást, se egy könnycsepp, se egy grimasz, csak fegyelmezetten tûrte a megpróbáltatást. Na jó, azért mondjuk hangosan nem röhögött. Mi is csak egész halkan.
    Mivel jól zárult az ügy, nekivágtunk a felfelé vezetõ útnak. Szépszál fák nõttek az erdõben, lombkoronájuk között elég fény jutott át ahhoz, hogy ne legyen hûsebb a levegõ, mint a tengerparton. Itt nem burjánzott áthatolhatatlanul a trópusi növényzet, de azért gyérnek nem volt nevezhetõ. Gondolom, ezt is csak a kao shok-i õserdõ kitörölhetetlen sokkhatása miatt éreztem szellõsebbnek. Az út, emelkedõnek indult, majd, – hogy katonai terminológiában maradjak-, tüdõlövés érzetû meredekségre váltott. Ez kicsit lelassította az iramot, de nem adtuk fel. Az ösvény mellett, a vízesés vájta meder futott, ami igazából egy majdnem teljesen kiszáradt csermelyre hasonlított, csak az esõs évszakban töltötte be nevétõl elvárható szerepét, egyébként csak alig láthatóan csordogált benne a víz.
    Egy kb. háromnegyed órás kutyagolás után, érezhetõen ritkult a növényzet, hamarosan el is értük a tetõt. Egy kanyargós csapás vezetett a roppant sziklákhoz, ami végül is a kilátót magát jelentette. Ember alkotta építménynek nyoma sem volt. Az óriási szikla, lapos teteje volt a legjobb hely a környék rálátásához.
    Hát a látképért biztosan megérte megtennünk a délutáni kirándulást, mert káprázatos volt. A sziget, zöld, kisebb-nagyobb dombjai között kilátás nyílt egészen a tenger, látóhatárig mindent beborító víztömegére. Természetesen csend volt itt is, csak a sípoló bogarak, és a madarak éneke szolgáltatta a zenei aláfestést. Úgy majd egy órán keresztül ittuk a tájképet, ami ismét valami jólesõ élménnyel gazdagított bennünket. Megint csak kaptunk egy életre szóló emléket ettõl az országtól. Néztem a távoli horizontot, és szinte vártam, hogy feltûnjön Sandokan kalózhajója. Pedig az a történet sokkal délebbre játszódott.
    Este, vacsora után lesétáltunk a partra és a már majdnem telihold fényénél bóklásztunk és kagylókat keresgéltünk. Az apály miatt a víz egészen visszahúzódott és tele volt mindenféle érdekes hordalékkal a part. A víz visszatükrözte a környék és az ég fényeit, ezért sokkal világosabbnak tûnt az éjszaka. A hold egészen más irányból világított, mint a hazai égbolton, sokkal magasabbra kellett fordítani a fejünket, ha látni akartuk. Ennyit számít, ha valaki a 47.-ik szélességi fok helyett a 9.-iken kémleli az eget.
    Másnap kora délután indultunk Ko Ma szigetére, ami Ko Phangan észak-nyugati csücskének a közvetlen közelében van. Mindenki beszerezte a búvárszemüveget és a légzõpipát, mert állítólag az egyik legjobb hely a környéken a szabad tüdõs búvárkodáshoz a sznorizáshoz, aminek a hivatalos, idegen neve: snorkelling. Ez csupán annyit jelentett számunkra, hogy a víz felszínéhez egészen közel úszkáltunk és bámultuk a víz alatti világot. A szigeten, sok helyen hirdettek búvártúrákat, ami a snorkelling-ezéstõl kezdve a palackos merülésekig bezárólag mindenfajta lehetõséget magába foglalt. Ezek a kirándulások akár több naposak is lehettek.
    Az igazi búvárparadicsom azonban Ko Tao szigete, ami már szinte csak a búvárkodással kapcsolatos kikapcsolódási lehetõségekre specializálódott. Sajnos oda nem jutottunk el, de sokat hallottunk felõle.
    Találkoztunk ismét helyi ismerõsünkkel, aki megszervezte a túrát, és elindultunk a felfedezõútra. Természetesen most is egy pickup kisteherautóval mentünk, a srác elhozta az öccsét is, mert õ nem tudott vezetni, de úgy gondolta velünk jön. Elõzõ napi kirándulásunkkor az unokatesója fuvarozott minket, de egyre jobb viszonyban lettünk, ezért most õ is jött. Mikor odaértünk, õk leparkoltak az öccsével és ott maradtak a kocsinál, mondták, hogy menjünk nyugodtan, õk majd várnak ránk. Megkérdeztem tõlük, hogy mégis mikorra jöjjünk vissza, de csak mosolyogtak és közölték: addig maradunk ameddig akarunk. Ezt nem igazán értettem ezért még egyszer rákérdeztem, hogy jó de mégis mikorra: – két – három óra múlva? Erre még mindig mosolyogva magyarázták, csak nyugalom, én most nyaralok, szabadságon vagyok, ne törõdjek semmivel, jövünk, amikor jönni akarunk és kész. Teljesen elképedtem. Ezek tényleg itt fognak ránk várni, amíg mi pancsolunk? Semmi határidõ, hogy:- Hé srácok, azért vacsorára haza kéne érnünk, vár a család. Sehogy sem akartam elhinni, hogy ilyen létezik. A vicces az volt, hogy én izgultam, hogy meddig maradhatunk, és õk nyugtatgattak, hogy senki sem rohan sehova, és csak élvezzük a nyaralást. Ko Ma úgy jó ötven méterre volt Ko Phangan-tól, körülbelül derékig érõ vízben lehetett átbotorkálni azon a földnyelven, ami összekötötte õket.
    Az egész sziget gyakorlatilag két-háromszáz méter lehetett keresztül-kasul, tulajdonképpen egy sziklákkal körülvett hatalmas domb volt, viszont egy kisebb resort és étterem azért a biztonság kedvéért itt is helyett kapott. Nagyon vadregényes volt, mint egy lakatlan sziget. Leszámítva azt a pár kezdetleges bungalót, ami beljebb volt összeeszkábálva.
    A parton, kókuszpálmák helyett mangrove fák álltak, görbén és göcsörtösen, zöldellõ lombjuk, mintha közvetlenül a szerteágazó gyökér indáikból nõtt volna ki. A többiek már a habok között úszkáltak, amíg én megpróbáltam valahogy méretre igazítani a szemüvegem. Mikor elkészültem, feltettem a fejemre a pipával együtt. Nagyon vártam már ezt a pillanatot. Még sohasem búvárkodtam, de mindig is érdekelt mi van a víz alatt, fõleg, hogy thai barátunk elõre beharangozta, micsoda jó kis korall szirtek vannak a közelben, tele mindenféle fajú hallal. Olyan elszántan indultam neki a tengernek, hogy ha megboldogult Cousteau kapitány látott volna, a meghatottságtól szipogva, húrcolt volna azonnal hajója, a Calypso fedélzetére, búvár segédnek. A vízben megtett legelsõ lépésem után egy éles fájdalmat éreztem a bal lábamban, amire felkaptam és láttam, hogy valami igen csúnyán elvágta. Nem láttam a pipától!(meg a búvárszemüvegtõl sem). Kénytelen voltam kiülni a homokra és ápolni a sebesülésem. Sajnos ezzel véget is ért koh phangani búvárkarrierem. Képzeletben szomorúan integettem a nélkülem elhajózó Calypso-nak, és legendás kapitányának. Végül is jó négy óra hosszát voltunk azon a kis szigeten, mindenkinek nagyon tetszett, részletesen beszámoltak nekem a többiek az általuk látott halak megfigyelésének eredményeirõl. A délutáni apály, egy teljesen szárazza varázsolta a földnyelvet, amin idefele jöttünk, immáron száraz lábbal tettük meg a visszafelé vezetõ utat. Kísérõink ugyan azon a helyen tartózkodtak, ahol elváltunk tõlük. Most is mosolyogva vártak minket, egy percet sem aggódtak azon, mikor jövünk, pedig jóval tovább maradtunk, mint azt terveztük.
    Hazafelé még valahogy kitaláltuk, hogy be kellene ugrani Tong Sala-ba, mert a kamerához akartunk kazettát venni. A legudvarisabb formában, szemlesütve és pironkodva adtam elõ a kérdésünket, hogy tényleg csak két perce, de nem lehetne-e, hogy megálljunk. Útikalauzaink reakciója pontosan ugyan olyan volt, mint kora délután. Persze, természetesen, amit csak akarunk, nyugalom, ne is törõdjek vele. Minden megjátszás nélkül. Ellenkezõ esetben én vagyok teljesen naiv. Kissé morfondíroztam, mert sehogy sem fért a dolog a fejembe. Ennyi pénzt nem adtunk oda nekik a kirándulásért az tuti. Lassan két hete már, hogy az országban voltunk, már kezdtük érezni, mi mennyibe kerül. Végsõ konklúzióra jutottam. Ezek teljesen, kedves, normális emberek. A szomorú tény az, hogy ezen meg kellett lepõdnöm.
    Mielõtt még valaki rám akarná húzni a vizes lepedõt, én egy szóval sem állítom, hogy egész Thaföld-re ez a viselkedés lenne a jellemzõ, nem, biztos ott is megvannak az ügyeskedõk, akik lehúzzák a turistákat. Csak valahogy mi ezekkel nem igazán találkoztunk. Itt nem tudom megállni, hogy ne kanyarodjak vissza az írásom elején felvetett pénztémához. Tudom, ha nagyon szigorúan nézem a tényeket, a 200 Thb, amit fejenként kialkudtunk ezért a délutánért, nekik biztos, hogy sok pénz. Még szép, hogy kedvesek velünk. De. Mennyit is ért ez meg nekünk? Nem ért meg kerek ezer forintot, hogy kedves figyelmességgel és vendéglátással ránk szánjanak 6-7 órát, amivel tényleg segítik, hogy jól érezzük magunkat? Mert nekünk simán megért. Mindenki jól járt és elégedett volt. Tudom, hogy sokan nem osztják a véleményemet, mert szerintük a thai-okkal keményen kell pénzügyekben eljárni és alkudozni, és igen is, ha a fél órás taxi út a városban csak kétszázötven forint lenne hivatalosan a kialkudott nyolcszáz helyett, akkor ragaszkodni kell hozzá. Biztos? Így is a töredéke az itthoni áraknak.
    Nem akarok moralizálni, döntse el mindenki maga.
    Szóval a két perc helyett, majdnem egy órát töltöttünk Tong Sala-ban, mert hirtelen mindenhova be kellett néznünk. Mikor végeztünk, már szinte rohanva érkeztünk meg a parkolóba, ahol a kocsit és sofõrjeinket hagytuk. Már messzirõl láttam, hogy mosolyognak ránk, miközben lábukat feltéve a mûszerfalra várakoztak. Feladtam. Kész. Úgy látszik képtelenség türelmetlenségen kapni õket. Ezek után Hia-val (kimondhatatlan volt a neve, de erre a szóra hasonlított a legjobban), aki szervezte a sznorizást, igen jóban lettünk. Sokat ücsörögtem a zöldséges bódéja mellett, csak úgy semmit téve, és dumálgattunk errõl-arról.

    Egyik nap eszünk be jutott a kajakbérlés, valahogy pár napig megfeledkeztünk róla. Volt egy térképünk a szigetrõl, ami fényképes illusztrációkat tartalmazott Phangan különbözõ részeirõl. Ezen meglepõdve láttuk, hogy az öböl kanyarulta után, az ottani part mellett, varánuszok élnek, méghozzá szabadon. Méretüket tekintve azért ne komodói varánuszra gondoljunk, azért annál jóval kisebb állatok voltak. Mivel ezt, muszáj volt megnézni és a vízi megközelítés volt a legalkalmasabb (legrövidebb),
    rögvest, kibéreltünk három kajakot a kölcsönzõbõl. Nem merek rá megesküdni, de úgy emlékszem darabja 30 thb/óra volt, nagyon olcsó. Elhúztuk õket a tengerig, majd hajrá, felpattantunk a csónakokra és kényelmesen evezve elhajóztunk a lemenõ nap fényében. Na persze, aztán felébredtem. Kénytelen voltam, mert ahogy a derékig érõ vízben vontattam a kajakot, – a szél aznap sem csendesedett,- egy iszonyú hullám kitépte a kezembõl azt, felrepítette, majd egyenesen ráejtette a fejemre. Nem egészen fél másodperc múlva, mint egy desszertként, megérkezett hozzá a lapát is. Természetesen ugyan ott landolva, a homlokomon. Kénytelen voltam elrebegni egy hálaadó imát, a pehelykönnyû, mûanyag, fröccsöntött kajakok feltalálásáért. Szerencsére a vízmélység, a hullám magasságával együtt, jelentõsen tompította a becsapódást és volt hova menekülnöm (a víz alá), de ha ez faépítésû jármûvel történik, az ártott volna az egészségemnek és a széles jókedvemnek. Ez közvetlenül az után történt, hogy cimborám és párja, úgy bõ öt másodperc alatt vízre szálltak, és máris erõs lapátolással haladtak elõre. Ekkora mázlit még a világ nem látott, és azt is elmondom, hogy miért. Hárman maradtunk a vízben két csónakkal, és három lapáttal. Meg a tízezernyi pofátlan hullámmal. Nem hazudok, de a következõ másfél órát azzal próbáltuk eltölteni, hogy beleüljünk azokba a rohadt hajókba. Mindezt úgy, hogy lehetõleg élve megússzuk, mert néha nagyon necces volt a dolog. A hullámverésbe képtelenség volt megtartani a csónakot, pláne beleülni. Aki ezt ilyenkor megpróbálja, az készüljön fel, hogy záporozni fognak rá a bérelt hajók és tartozékaik. Ráadásul igen fárasztó volt, ellen tartani a víz dobálásának, menekülni az égbõl hulló kajakok elöl, találat esetén pedig újra eszmélethez térni fulladásos halál nélkül. Persze borulás esetén húsz méterrel kijjebb találtuk magunkat és kezdõdött minden elõröl. Közben szép kis nézõsereg gyûlt össze a parton, egyen- ketten nyugágyat nyitottak és hozzá sört bontottak. A szerencsés pár, aki az elején olyan könnyen meglógott, már több tengeri mérföldnyi elõnyre tett szert, konkrétan apró pontként imbolyogtak a távolban. Egymásra néztünk vergõdõ barátainkkal és nem hittük el, hogy tudtak ezek ilyen zökkenõ mentesen kereket oldani, akarom mondani ellapátolni. Megpróbáltuk azt a módszert is, hogy két ember fogja a hajót, egy pedig tüstént elhelyezkedik benne, de mikor jött az újabb hullám, borította a tervet, szó szerint. Kedves barátom, nevezzük D.-nek, nyugodt, türelmes mindig jó kedélyû ember hírében állt, és áll. Soha egy hangos szó nem hagyta el száját, mindig csak a csendes megfontoltság. Ezért is ijedtem meg oly nagyon, mikor az eltelt óra után, vérvörös, dühtõl torzult fejjel, torka szakadtából üvöltött, mint egy sakál, és szandáljait – ami a vízben rajta volt, gondolva a kirándulásra, – egymás után hajigálta ki a partra tiszta erejébõl, majd iszonytató õrjöngésben elhagyta a tengert. Talán még köpött is felé egyet a partról, megvetõen. Kievickéltem hozzá kihúzva a hajókat, de nem volt beszédes kedvében, sõt kijelentette, mára befejezte ezt a „mission impossible”-t.
    Hogy, hogy nem, de egyszer csak elõkerült, három nagyon különös thai szerzet.
    Kinézetre mintha idõsebb hippik lettek volna: hosszú haj, halásznadrág, meztelen felsõtest. Kiderült róluk, hogy halászok és megszántak minket, látva a bénázásunkat.
    Lerajzolták nekem a homokba, hogy kb. 45 fokos szögbe, állítsam be a kajakot a hullámokkal szemben, majd felfedték az õsi titkot: három nagy hullám után, mindig egy nagyon kicsi jön, ami elég lapos ahhoz, ne tudjon felborítani. Kb. olyan képet vághattam, mintha a frigyláda rejtekhelyét árulták volna el . Visszamentem a vízbe és figyelni kezdtem. Minden pontosan úgy történt, ahogy elmesélték: jött három irdatlan taraj, majd egy sokkal kisebb. Mivel sûrûn jöttek a hullámok, ezért nagyon kellett igyekezni, hogy hibátlan idõzítéssel ki lehessen használni azt a négy másodpercet, amíg nem életveszélyes a hajóra szállás. Bámulatos, de ezek után elsõre sikerült a vízen és a kajakban maradás. Gyorsan lapátolni kezdtem, és mint egy tizenöt méterrel elõrébb, ahol már sokkal mélyebb volt a tenger, a vízfelszín simább lett, a hajó csak kellemesen ringatózott. Az evezés már könnyen ment, jó messzire eltávolodtam a parttól, de annyira elfáradtam az elõzõ másfél órás, küzdelemben, hogy csak napoztam az öböl közepén. Mikor meguntam, a part felé fordultam és kieveztem. A kifelé sodró hullámokat sokkal jobban tudtam kezelni, elég volt csak a lapáttal néhol korrigálni. Olyan jól belejöttem, hogy az utolsó hullámtaréjjal egészen a partig vitettem magam, ami szépen letett a homokra. Annyira profinak tûntem, hogy két angol srác egy „very good landing” mondat mellett megtapsolta a partra érésemet. Megköszöntem, és mélyen hallgattam az egyáltalán nem „very good starting”- ról.
    Ebéd után találkoztam a motorkölcsönzõs sráccal, azzal, aki korábban összevakart földrõl miután bemutattam motoros tudományomat. Megmutattam neki a térképet, amin a varánuszok voltak és megkérdeztem, hogy szigorúan szárazföldön, el lehet-e jutni hozzájuk. Jót nevetett, mert kiderült, hogy a resortunktól, egy kb. tíz perces út vezet addig a helyig ahová az állatok délután elsétálnak. A fiú, szó szerint azt mondta, hogy minden délután, pontban négy órakor, megjelennek ott a gyíkok. Ezután felajánlotta, hogy elvezet minket a vadlesre.

    Folyt. köv. (az utolsó rész)

    #57971 Hozzászólás

    Kate
    Regisztrált – bejelentkezve üzenet küldhető

    :-)

    Hi,
    hát igazán megérdemled az elismerést, tegnap este ismét nagyon jól szórakoztam a folytatáson, fõleg a robogózós rész volt az, amikor csapkodtam a térdem a röhögéstõl… :-)
    Motorvezetésbõl tudnálak korrepetálni, bár egy kis robogó csak egy “segédmotor-kerékpár” és szerintem szörnyû vele közlekedni, mintha ló helyett egy csacsin próbálnál meg lovagolni… Bár nem hiszem, hogy Thaiföldön sorakoztak volna a szép “nagy vasak”, de nagymotort vezetni sokkal jobb, elhiheted. Na, kicsit elkanyarodtam a témától, szóval kérnénk szépen a folytatást, hogy legyen megint esti mesénk… Köszike!

    #57970 Hozzászólás

    Grell
    Regisztrált – bejelentkezve üzenet küldhető

    Folytatás…

    Egy buszvégállomáson tettek ki végül minket, ami igen kicsi volt, csupán egy jármû fért el benne összesen. Ez a busz vitt le minket a komp kikötõig, Donsak-ig. Kényelmes nagy autóbusz volt, légkondival, ún. Coach. A kompjegyeket még Khao Sok-ban vettük meg. Az is nagyon tetszett a thaiföldi túrizmusban, hogy a különbözõ úti célok eléréséhez szükséges jegyeket (komp, busz, befizetett pár napos kirándulás) nem csak a indulási helyükön lehetett megvenni hanem onnan akár száz kilométerre is.
    Bepakoltuk a zsákjainkat a busz csomagtartójába, majd meglátogattuk az állomáson lévõ büféket, mert jó két óra hosszat kellet várni az indulásra. Kicsit nehezen telt az idõ, reggel 8 körül indultunk Khao sok-ból, kb másfél óra alatt értünk Surat Thani-ba, és még itt is várni kellett a tovább indulásra. Kicsit meglepõdtem, mert én azt hittem, úgy beszéltük meg a khao sok-ban, hogy a kisbusz egészen a kompig fog vinni minket. Na mindegy. Nem értettem miért kell még innen buszozni, ha egyszer a hajóállomás ebben a városban van. Viszont a kompjegy vásárlásban a buszjegy is benne volt.
    A coach-csal úgy háromnegyed órát furikáztunk, úgy tûnt a donsak-i komp nem ott van ahol én gondoltam, hanem jóval arrébb. A busz kényelméhez, az a profi hifi berendezés is hozzátartozott, ami volt olyan kedves és megismertetett minket a thai popzene múlhatatlan dicsõségével. Volt egy-két olyan nóta, hogy azt még a Krisz Rudin edzõdött fülûek is pironkodva kapcsolnák ki.
    Nem volt baj, legalább a megtelt, feszülõ könnyzacskóimon kicsit engedett a nyomás. A térdemet is élénkpirosra csapdostam, úgy kacarásztam.
    Mikor megérkeztünk a kikötõbe, a busz rögtön besorolt az egyik komphoz, ami ott várt és ahova már fel lehetett hajtani a kocsikkal. -Jaj, de jó itt legalább nem kell sokat várni, gondoltam magamban. De igencsak gyanús lett a helyzet mikor a két kikötõhelybõl a másikra vetettem a tekintetem ahol az a tábla állt, hogy: Koh Phangan. Leszálltam és megkérdeztem a sofõrt, merre is tartunk tulajdonképp. Õ közölte, hogy samui-ra. Príma, remek. Gyorsan szóltam, hogy akkor mi itt kiszállnánk és kipakoltuk a cuccainkat. Most már láttam, hogy az indulni készülõ hajó bejáratánál a tábla Koh Samui nevét hirdette.
    Átsétáltunk a másik „vágányhoz” ahol szintén ringatózott egy hajó, de fel még nem lehetett szállni rá. Ki voltak írva az indulási idõpontok és kiderült, hogy ezt sem fogjuk megúszni két óra várakozás nélkül. Kristálytisztán látszódott, ez a nap az utazással fog eltelni. Amíg vártunk, kicsit körbejártuk a terepet, de leginkább a tengert néztük és a közeli mészkõhegyeket, amik körbevették a donsaki öblöt. Kellemes szél hûsítette a meleget, ami egyben a tenger felszínét is hullámosra formálta. Várakozásunkat a hajón folytattuk tovább. Egészen a tat végén tudtunk leülni, de a kilátás innen is pompásnak ígérkezett. Figyeltük, hogy sorolnak be a jármûvek a hajó gyomrába és megállapítottuk, hogy a thai-ok imádják a színes, vidám fényezéseket. A legkomolyabb tetszést, egy platós teherautó aratta (Kb. IFA méretû), amin spoilerek voltak(!!) és a szivárvány minden színét viselte magán a sofõrfülke.
    A hajó motorjai lassan felbõgtek és cammogva elindultunk a kikötõbõl.
    Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy péntek van, hat napja indultunk el otthonról. Máris eltelt egy hét. Micsoda szörnyûség.

    Ahogy a partot jócskán magunk mögött hagytuk, a tenger kiszélesedett, és elképesztõen zöld hullámokat dobált a hátán. Az öbölre pazar kilátás nyílt, igazán a vízrõl látszódott teljes valójában. Az egész öblöt körbevette egy szabálytalan alakú hegyképzõdmény, egy-két süveg formájú csúccsal, ami szerintem szintén jellegzetes a délkelt ázsiai tájra.
    A hatalmas víz látványa rám mindig kellemesen hat, a hullámok morajlása, és a szél illata, az amúgy tökéletes kedélyállapotomat még jobban ellazította. Thaiföld néma ritmusa összeszinkronizálódott az agyhullámaimmal.
    Egy jó fél óra múlva, elõbukkant Phangan sziget a látóhatár végébõl kiemelkedve, de még igen messze volt.
    Sokat halottunk és olvastunk errõl a helyrõl, és egyre jobban vártuk a kikötést. Úgy terveztük, hogy itt a szigeten, a klasszikus értelmû nyaralásnak is teret engedünk, tehát lesz fürdõzés, pihenés és minden efféle szórakozás. Mivel ott tartózkodásunk idejére eset a telihold ünnep, ami a világ egyik legnagyobb tengerparti bulija, felvettük az esemény megtekintését a program listánkra. Kinõttünk már a bulizós korból és nem is vagyunk tücc-tücc party fanok, de abban egyetértettünk, ha már itt vagyunk, nézzük meg, miért is olyan híres.
    Két órás út után elértük a szigetet és kikötöttünk Tong Sala-ban, az egyik legsûrûbben lakott környéken, ami már-már kisvárosra emlékeztet. A hajóról lefelé jövet, sok helyibeli megrohanta a turistákat, mindenféle szálláslehetõséget ajánlva. Mivel az interneten keresztül már foglaltunk helyet, elsõsorban valami szállítóeszközre volt szükségünk. Fogalmunk sem volt, hogy a szigeten merre van a szállás, csak a nevét tudtuk. (Meg a címét is, csak akkor nem gondoltam, hogy az az)
    Nem volt túl egyszerû kocsit szerezni, mert elég drága árakat kértek. Kicsit leültünk, megvártuk, míg elcsendesedik a kikötés utáni forgalom, majd rögvest találtunk is egy Szong Toj-t ami hajlandó volt elvinni minket, megfelelõ áron. Kiderült, hogy a resortunk a sziget átellenes részén van. A szigetrõl tudni kell, hogy csupa hegyvidék az egész, dimbes-dombos, legmagasabb pontja 500 m. Aszfaltozott út, csak a nagyobb településeket köti össze, egyébként földút fut rajta keresztül mindenhol, amiket az esõs évszak láthatóan megvisel, mert iszonyú, vízmosás okozta vájatok tarkítják. Ilyen utakon zötykölõdtünk a kocsin, akárcsak ha hullámvasúton ülnénk.
    Az itteni sofõrünk nem viccelt, ahol csak tudott 70-nel száguldozott, úgy mintha autópályán lenne. A baj igazából az volt, hogy ahol meg nem tudta tartani a 70-es tempót, mert annyira rossz volt az út, ott meg 69-cel viharzott. Így aztán a kis szong toj-unk izgalmas kis jármûvé változott. (a szong toj egy picike busz féle, egy platós személyautó, aminek a két hosszanti oldalán, egymással szemben, egy-egy pad van elhelyezve, kb. nyolc-tíz személyes, ja és a plató felett csõvázas keret van tetõvel )
    Már az elsõ kanyarban éreztem, hogy vagy én vagyok túlságosan kishitû az autó képességeit illetõen, avagy vezetõnk az, aki maláriás lázálmában keveri össze járgányát egy subaru impreza-val. Valahogy próbáltam volna megkocogtatni a vállát, hogy érdeklõdjem, mert õszintén szólva nem láttam induláskor rajtszámot a kocsin, – nem beszélve a navigátor hûlt helyérõl-, de a merevítõ vasakat kellett erõsen markolnom, ha nem szerettem volna egy huppanónál a fejemmel megnyitni a tetõt. Bár gyönyörûen vadregényes volt a táj itt is, hasonló dzsungel fogadott minket, mint khao sok-ban, de azért érezhetõ volt a különbség. Viszont rengeteg kókuszpálma volt, ami visszavonhatatlanul pecsételte rá a szigetre a trópusi jelzõt.
    Mikor megérkeztünk a végállomásra, kifizettük a sofõrt és átadtuk neki az elsõ helyezésért járó díjat, amit képzeletbeli rallye-jában ért el. Ha a thai nyelvet valamennyire beszélném, biztos még kedvesen elmondtam volna neki, hogy a nap hátra levõ részében keressen valami árnyékos helyet, majd vegyen vizesborogatást, és egy hétig még ne menjen a tûzõ napra.
    Ezek után bevittük a zsákokat a recepcióhoz és lecuccoltunk. Kellemes lágy zene szólt, mindenhonnan, nem túl hangosan, pont csak annyira, hogy halljuk a tenger hullámainak morajlását. Hihetetlenül kellemes hangulata volt. Körülbelül olyan érzés volt ebbe a nyugodt légkörû helyre megérkezni, mintha egy mitológiai kertbe csöppent volna az ember, ahol nimfák dalai balzsamozzák az ember lelkét. Természetesen már itt is várták az érkezésünket, és kb. 3 perc ügyintézés után, átvehettük a bungalóinkat.
    A faház bérlése 600 Thb/nap volt, mindegyik kétszemélyes, zuhanyzóval és wc-vel ellátva. Nagyon jó kis apartmanok voltak, minden igényünknek maximálisan megfelelt.
    Miután kipakoltunk, kisétáltunk a tengerpartra, ami úgy jó 25 méterre volt a házaktól. Annyira közel volt, hogy ha netalántán az az esztelen ötletem támadt volna, hogy mostantól csak fókajárásban vagyok hajlandó közlekedni a tengerig, ezek után azt is bátran megtehetem, nem lesz túl fárasztó.
    Kilépve a homokos partra tényleg elállt a szavunk a csodálkozástól, pedig igyekeztünk a látványra felkészülni. A vízpart, egy jó három-négyszáz méteres öböl volt, amelynek jobb oldalát hatalmas sziklatömbök zártak le, a bal oldalán, pedig egy magas, növényekkel benõtt földnyelv ért a vízbe, a sziget, itt kanyarodott tovább, eltûnve a szemünk elöl. A jobb oldal felõli sziklákat megkerülve egy másik, jóval nagyobb beach, kifli formájú karéja nézett a mi partunkra, majdnem merõlegesen. A szél, az öbölben, mindig élénk volt, ami erõteljes hullámokat formált a vízbõl. A távolban azonban még nyugodt volt és csendes, csak apró fehér fodrok díszítették a zöld víztükröt, ami egyre messzebb és messzebb nyúlva, a látóhatárig uralta a tájat. A homokos part mellett végig, óriási kókuszpálmák álltak, szinte védjegyként arra vonatkozólag, hogy paradicsomi körülmények közé érkeztünk. Végigtekintettünk még egyszer az egész környéken, – miután újra egyenletesen tudtuk venni a levegõt,- és majdhogynem ugrándozásba kezdtünk lelkesedõ örömünkben.
    Sajnos már alkonyodott, – gyorsan elrepült ez a nap a sok utazástól-, így hát felkerestük a resortunk éttermét, és megvacsoráztunk. Errõl sem tudok semmi rosszat mondani, mind az étel, mind pedig a kedves emberek csak jobban fokozták elégedettségünket. Mindenütt nyugodtság, kellemesen lazító zene, ami elképesztõen passzolt a tenger hangjaihoz. Evés közben még elhatároztuk, hogy a másnapunkat, strandolással és pihenéssel töltjük, mi, fiúk, még hozzátettük, hogy elérkezett az idõ a robogó bérléshez. Már egy hete csak nézegettük a thai motorokat, és most ki is akartuk õket próbálni. Ehhez minden körülmény tökéletesnek tûnt.

    Hetedik nap.

    Délelõtt mindent megtettünk azért, hogy jól teljenek a fürdõzésre szánt percek. Elég magas hullámok között pancsoltunk.
    Ebéd után elindultunk, hogy felderítsük lakóhelyünk közvetlen közelét. A faluközpont nem sokkal a bungalóink mellett volt található, ami pár épületet jelentett csupán, egy közértet egy kis gyümölcsárus standdal (ami egyben mosoda is volt), egy „turisztikai iroda” ahol be lehetett fizetni mindenféle utazásra, kirándulásra, mellesleg õk foglalkoztak a robogó bérbeadásokkal is. Ezeken kívül, még néhány, Thai
    Pub is elõfordult, ahová nem fér be túl sok ember, de viszont mindent megtesznek azok kényelme érdekében, van néhány függõágy és puha kinyitható matrac, amin a vendégek fetrenghetnek.
    Nagyon hamar bejártuk a területet és láttuk, ha innen messzebbre kívánunk eljutni ahhoz valami jármû fog majd kelleni. Így hát a mosolyogva fordultunk vissza a robogók felé. A bérleti díj 300 thb/nap volt, igazán olcsónak mondható, gyorsan ki is béreltünk hármat. Az ott dolgozó srác mindent elmagyarázott, megmutatta, hogy kell váltani, fék, gáz, satöbbi. Kérdezte még, hogy tudok-e motorozni? Magabiztosan bólintottam, elvégre hogyne tudnék, hiszen még soha sem motoroztam. Az ember mindig képes arra, amit még soha az életében nem tett, legalábbis a képzeletében. Gyorsan felpattantam, és enyhén lekezelõ mosollyal meghúztam a gázkart. A robogó kilõtt alattam, mint a rakéta, és a frászt hozta rám, de szerencsére nem húztam meg nagyon, ezért hamar lelassult, viszont jóval arrébb kerültem kiindulási helyemrõl. Úgy gondoltam ideje megfordulnom, ne hogy azt higgyék, le akarok pattanni a motorral. Ez a manõver sikeresen felszínre hozta azt elrejtett, parányi problémát, hogy nem tudok motorozni. Én kormány mozdulattal próbáltam kanyarodni, de annyira lelassultam, hogy majdnem eldõltem, ezért meghúztam a gázt. Sajnos jókora gázfröccsöt adtam, mert túl gyors lett a motor, és megijedtem. Természetesen azon voltam, hogy lefékezzek, ezért nagyon határozottan próbáltam tenni valamit. Nos, ez azt jelentette, hogy ütközésig meghúztam a gázkart. Mi mást. A robogó ebben a pillanatban, egy dühös, megvadult bölényre hasonlított, olyanra, amit egy indián épp most lõtt faron, a vasár és ünnepnapi nyílvesszejével. És ennek ültem én a hátán. Igaz, csak igen rövid ideig.
    A kanyart nem tudtam befejezni, hanem félúton irányt változtattam, és egyenest az út menti veteményes felé száguldottam, ahová pillanatok alatt megérkeztem. Túl közel, mondhatni harapás közelbe kerültek az ott termett nyeszlett paradicsomok, mivel a kert elõtt található kicsi kerítés gyorsan megállított és elrepültem, de amit végül is kidöntöttem. Konkrétan fejjel elõre belevetettem magam a bolgárkertészet világába. Egy darabig így pihengettem a földön, immár megszelídült társammal együtt, és csendesen tûnõdtem a világ dolgairól. Természetesen mindez egy étterem elõtt történt, ahonnan kirohantak az emberek és kedvesen, együtt érzõen fuldoklottak a röhögéstõl. Aranyosak voltak, csupán néhányan tapsoltak a tömegben. A thai kölcsönzõs srác rohant hozzám oda, hogy jól vagyok-e. Szerencsére kutya bajom volt, leszámítva az önérzetemen keletkezett sebesülést. A motor is egyben volt, sõt még a kerítést is helyre lehetett rakni, lehet, hogy fel voltak készülve az ehhez hasonló malõrökre. A barátaim ebbõl egy árva pillanatot sem kaptak el, már rég heted hét határon voltak, azt hitték én már elindultam. Kissé megtépázva, de büszkén toltam vissza a robogót a parkolóba. Az incidensnek viszont elõnyei is voltak, mert sikerült rögtön az elsõ nap bemutatkoznom a környéken, úgy hogy innentõl kezdve a turista irodás srác, – aki egyben a robogókért is felelt – bármerre mentem, bárhol találkoztam is vele, mindig régi cimborájaként üdvözölt. Még a nevemet is sikerült megtanulnia. Nagyon a szívébe zárhatott, mert mikor elhagytuk a szigetet és elköszöntem az ottani thai barátainktól,- akikkel addig megismerkedtünk – õt kifelejtettem, mert nem volt sehol. Már fent ültünk az indulni készülõ kocsi hátulján, mikor hallom és látom, hogy a nevemet kiabálva rohan oda hozzánk. Megrázta a kezem és megveregette a hátam, – szinte megölelt, és közölte jöjjek vissza minél hamarabb. Tehát túl sok gondom nem akadt, a motorshow után, ha valamit szerettem volna kérdezni, kérni a helyiektõl.
    Délután egyedül bóklásztam a környéken, és leültem a közért elõtti padra. Szóba elegyedtem az egyik thai emberrel, aki elég jól tudott angolul és elbeszélgettünk.
    Megkérdezte, mit szeretnénk látni, amíg Koh Phangan-on vagyunk. Mondtam neki, hogy nincs konkrétan semmi tervünk, erre õ ajánlott néhány látnivalót. Megkerestem a többieket és elmeséltem, milyen lehetõségek adódtak. Mindenkinek tetszettek az ötletek, és mivel nem tudunk egész nap strandolni és semmit tenni, ezért rögvest rábólintottunk. Két programot is szervezett nekünk újdonsült ismerõsünk. Egyik napra a sziget legmagasabb pontján található kilátóhoz való kirándulást beszéltük meg, a másik napra pedig Koh Phangan észak nyugati csücskének közvetlen közelében található apró sziget, Koh Ma megtekintését.

    Még mindig van….

    #57969 Hozzászólás

    Grell

    Sokkal jobban igyekszem

    Kedves Kate,véleményedet nem hagyhatom köszönet nélkül.
    Köszönöm szépen.

    Pó apó, igazad van. :)

    #57968 Hozzászólás

    hagy szóljon!

    A lakásfelújítás várhat…

    #57967 Hozzászólás

    Kate
    Regisztrált – bejelentkezve üzenet küldhető

    Gratulálok

    Le a kalappal az irományod elõtt, nagyon király, magával ragadó stílusú!! Várjuk a folytatást, ezt bárki nevében írhatom, aki eddig olvasta a kalandjaitokat. Ajánlani is fogom a barátaimnak, ígérem! Érdekes, elgondolkodtató és vicces is egyben, rögtön jobb kedvem lett, miután elolvastam, kösz az élményt!! :-)
    Egy utaskísérõ barátnõm szintén járt Thaiföldön, lenyûgöztek a képei (elefántos kirándulás, városi forgatag, táj stb) de így, olvasva is egyre jobban azt érzi az ember, hogy ezt látnia kell(ene)…

    #57966 Hozzászólás

    Grell

    igyekszem

    Köszönöm, és igyekszem. Pár nap és jön a következõ rész.

20 hozzászólás megtekintése - 1-20 / 30
Hozzászólás: Börleszk Thaiföldön
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.