Börleszk Thaiföldön

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Börleszk Thaiföldön

  • Indította
    Témakör
  • #1482 Hozzászólás

    Grell

    Sziasztok,

    Gondoltam megosztom veletek én is, baráti táraságom, thaiföldi hátizsákos túrájának, kellemes, vicces és viszontagságos élményeit.
    A csapatról elöljáróban mindenképpen említést kell tennem, hogy nagyjából felvázoljam, milyen nehézségi fokozattal indultunk neki Ázsiának.
    Szóval egy olyan társaságról (5 fõ, 2 lány + 3 fiú) van szó, akik már régóta rajongtak Thaiföldért, ámde utazási rutintalanságuknál csak idegen nyelvismereti hiányosságuk volt nagyobb. Mit szépítsem, egyedül én beszélek angolul, de engem sem alkalmazna a BBC külföldi tudósítónak. Kishazánkból, idegen országba, csak határrevíziók alkalmával kerültünk, abból pedig mostanában nem volt sok. Szóval azt hiszem, ha úgy fogalmaztam az imént, hogy nem voltunk kellõen gyakorlott utazók akkor igazából csak nagyon udvariasan akartam lenni magunkkal szemben. Cserébe viszont jól nevelt és illedelmes turisták voltunk, ilyenekrõl álmodik minden idegenforgalmi szakember.
    Hónapokkal elõre megterveztünk mindent. Fogtunk 1 db. Magyarnyelvû Lonely Planet könyvet, amibõl meghatároztuk az úti célokat, plusz hónapokon át, bújtuk a fórumokat. Megvettük a repjegyeket, és az interneten elõre lefoglaltuk a szállásokat ahol csak lehetett. A repülõút úgy nézett ki, hogy Budapest – Moszkva – Bangkok, a kint tartózkodásunk idõtartama pedig kb. négy hét. Mikor meg volt minden, egyre nagyobb izgalommal vártuk az indulás napját.

    Mínusz elsõ nap.

    Azért írok már errõl a napról, mert a kalandok még itthon elkezdõdtek, aminek én voltam a szenvedõ alanya. Este már jólesõ türelmetlenséggel vártam a másnap reggeli indulást, be voltam pakolva a hátizsákba, mindent elintéztem, éppen hozzáláttam a vacsorámnak, amikor megcsörrent a telefonom. Az utazási iroda volt ahol a repülõjegyeket vettük. Nekem a többiekhez képest egy héttel korábban haza kellett jönnöm, mert dolgoznom kellett, ezért az én jegyem visszafelé más idõpontra szólt. Nagyon ki voltam számolva a napokkal a munka miatt.
    Az iroda közölte velem, hogy az Aeroflott törölte a járatomat hazafelé…

    Amikor felszedtem a földrõl a telefonom, és elhaló hangon folytattam a diskurzust, javasolták, hogy reggel a reptéren, írassam át a jegyet egy korábbi idõpontra.

    Elsõ nap

    Kiviharzottam Ferihegyre reggel fél nyolcra, a gép csak ½ 12 – kor indult.
    Türelmetlenül, fel s alá sétálgattam a légitársaság irodájának ajtaja elõtt, kb.20 cm mély nyomvonalat hagyva a padlóban. Kilenckor ki is nyitottak és elég lekezelõ modorban fogadták a kérésemet. Nehezen sikerült elintéztetnem velük az átírást, de sajnos csak két nappal késõbbi idõpontot találtak a visszaúthoz. Káromkodtam egy sort, mert muszáj volt korábban hazajönnöm a meló miatt. Mindegy, lesz ami lesz, átírattam a jegyet. Felhívtam a fõnökömet elmeséltem, hogy mi a helyzet. Õ nagyon nem örült a hírnek, mert õ is elutazott abban az idõben, – így is melegváltás lett volna, én jövök, õ meg megy – és valakinek bent kell lennie a cégnél. Végül is rendes volt és bevállalta, hogy majd õ megy két nappal késõbb, menjek nyugodtan. Én már tiszta ideg voltam az elmúlt eseményektõl. A többieket közben értesítettem telefonon, jelezvén, lehet, hogy nélkülem mennek.
    Amikor végül is találkoztunk a terminálban, már tudták, hogy minden oké, és szélesen mosolygott mindenki, hogy – hú, milyen jó lesz minden. Én meg a szívinfarktus okozta grimasszal az arcomon próbáltam elvegyülni közöttük.

    Beülve a repülõbe aztán fordult a kocka. Hirtelen mindenki félni kezdett a repüléstõl, pedig igen szórakoztató történeteket meséltem a National Geographic Chanel-en látott légikatasztrófákról.
    Az út, Moszkváig meglehetõsen eseménytelenül telt, délután négykor landoltunk, Bangkok felé csak éjfélkor indult a csatlakozás, úgyhogy elvegyültünk a seremetyevói terminál forgatagában. Késõbb mikor megéheztünk, arra gondoltunk megengedjük magunknak azt az örömet, hogy megkajálunk az étteremben, hiszen nyaralni indulunk, ennyi még belefér, még akkor is, ha reptéri árakkal számolunk. Kértünk öt darab hamburgert és egynéhány teát. Jó hangulatba megvacsoráztunk és folytattuk a viccelõdést. Az étlapon, minden ár, rubel-ben volt feltüntetve, aminek nem tulajdonítottunk túl nagyjelentõséget. Sajnos rosszul hittük. Fizetéskor
    szóltunk, hogy dollárban szeretnénk egyenlíteni a számlát, természetesen nem volt probléma, szívesen fogadták az ötletet. A gond az volt, amikor megnevezték a pontos összeget. Az öt burgerért, úgy tizennyolc-húszezer forintot kellett kicsengetünk. Szóvá tettük, hogy valami elszámolás történhetett, de bizonygatták, hogy nincs semmi hiba a számlánkba. A nagy hercehurca végén kiderült, hogy körülbelül egy az egybe váltják a rubelt és a dollárt. Mindenki sík ideg lett. Ezen események után, egyik kedves barátunkat vizesborogatással a fején kellett elvezetnünk a váróba, ahol még órák múlva is csak érthetetlen gurgulázás hangjai jöttek ki a torkán, értelmes szavak helyett. – Akkor még szerencsére nem tudta, de ha a thaiföldi kaja árakhoz mérte volna az oroszt, bizony orvost is kereshettünk volna. –
    Kissé ugyan morcosabbak lettünk, de azért hamar kihevertük a történéseket, hiszen folytattuk utunkat.
    A Bangkokig tartó repülõút, jó hosszú volt, délelõtt 11 –re értük el a Thai fõvárost.
    Ahogy kiszálltunk a gépbõl, elég sok ember állt a folyosón, várták a vendégeket miközben mindegyik kedvesen mosolygott. Ez elég furcsán hatott, akkor még nem igazán értettem, és az igazat megvallva nem törtem magam, hogy viszonozzam.
    Mivel az útitervben csak két nap jutott Bangkokra, már a repülõtéren megszerveztük a nap további részét. Úgy döntöttünk, hogy szombat lévén, elõször irány a híres Chatuchak piac, a szállásunkat majd csak azután foglaljuk el. Elsõnek átöltöztünk a WC-ben, lecseréltük téli cuccainkat, és elõkerültek a rövid nadrágok. Egy pillanatra megálltunk és néma csenddel adóztunk az otthoni januári télnek, majd elmorzsolt mindenki egy könnycseppet a szeme sarkában.
    Leadtuk a csomagokat a reptéri megõrzõbe. Szépen elmondtam angolul, hogy mit is szeretnék, amit készségesen megértettek, és közölték thai angolsággal, mindez mennyibe is fog kerülni.
    Kábé így: – tithántettitibát.
    Teljesen megdermedtem. Akkor hittem azt elõször, hogy valami elvarázsolt helyen vagyok. Fogalmam sem volt, mit akar velem közölni, a csomagos srác.
    Nagyon udvariasan mondtam, hogy bocsi, de nem értem.
    Még egyszer nekifutott: tithántettitibát.
    Na, gondoltam, ez hosszú menet lesz, és ismét, félhülye mosollyal az arcomon megráztam a fejem és mint aki sajnálatos módon nagyot hall közelebb hajoltam hozzá.
    Ismét elhangzott a varázsszó: tithántettitibát
    Szememmel jeleztem a többieknek, hogy helyezzék magukat kényelembe, mert itt éjszakázunk. Ekkor már gyanakodni kezdtem saját értelmi képességem és angoltudásom felõl.
    De megint nem jutottam elõrébb: tithántettitibát
    A torkom összeszorult és éreztem, sírni fogok. Kezdtem elveszíteni a reményt és a valóság érzékelésemet.

    Végül, valahogyan, talán isteni sugallatra, egyszer csak megértettem: Six hundred sixty bhat, vagyis 660 thb. Legszívesebben fanfárokkal, és tûzijátékkal ünnepeltem volna a pillanatot. (Hozzá kell még tennem, hogy nagyon sok csomagunk volt. Az egyik cimborám, konkrétan egy egész turista hátizsákban, kizárólag csak a tisztálkodó szereit szállította.)
    De ami ebbõl a legfontosabb tanulság: a csomag megõrzõs fiú arca ugyan olyan kedves volt akkor is, mikor húszadszorra ismételte el az árat. Nem kapta fel a vizet, nem hõzöngött, türelmesen és segítõkészen válaszolt sokadszorra is.
    Amikor már gyõzelemittasan, hagytam magam mögött a pultot, az egyik kedves barátom, csak úgy félvállról, megkérdezte: – Miért nem kérted meg, hogy írja le egy papírra?
    Bután ránéztem, és megfordult a fejemben az a kósza gondolat, hogy kikötözöm magam a fotocellás ajtó elé.
    Végül kiléptünk a repülõtér ajtaján, és megpillantottuk a várost.
    Kellemes szmog fogadott, jókora forgalommal és zajjal együtt. Na és pálmafák, nem mindegy. Azért, be kell, hogy valljam, a másodperc tört részéig egy pillanatra megrémültem. Nagyon furcsa volt elsõ pillanatra a város.
    Egy darabig csak álldogáltunk majd kerestünk egy kisbuszt, ami taxiként üzemelt, s elindultunk a piac felé. Mivel öten voltunk, gondoltuk, hogy sima taxiba nem férünk be, ezért a drágább busz mellett döntöttünk. Elõre, egy recepciónál meg kellett adnunk az úti célt és rögvest ki is kellett fizetnünk a viteldíjat. Muhahahahahahaha. Amatõrök. Ez volt az utolsó és egyetlen bénázásunk az egész utazás alatt, ezt teljes nyugalommal kijelenthetem. Még hogy kisbusz. Persze. Mikor a piacról visszafelé leintettem egy taxist és megkérdeztem, nem lenne-e gond, ha öten ülnénk be a kocsiba, csak vigyorgott és rátett 50 bhatot az árra.
    Na, szóval eljutottunk a Chatuchak piacra, ami egyszerûen elképesztõ. Irgalmatlan nagy piac, hétvégenként kb. 400 000-ren fordulnak meg ott. Mindent lehet kapni, a kavicstól a repülõgépig. Teljesen hihetetlen volt, amit ott átéltünk. Még csak pár órája voltunk Thaiföldön, Ázsia keleti részén, tízen pár órára a budapesti betondzsungeltõl, teljesen tapasztalatlanul, ezért szinte sokkolt minket a látvány.
    Hömpölygõ embertömeg, iszonyatos karattyoló zsivaj, meleg, millióféle portéka, és mégis annyira lenyûgözõen egzotikus, hogy az amúgy vásárlás és tömeg undorral rendelkezõ barátom is fülig érõ szájjal vetette be magát a standok közé.
    Csapatunk kettévált, mert a lányokkal képtelenség volt emberi tempóban haladni.
    Céltalanul lófráltunk, csak bámészkodtunk és hüledeztünk a rengeteg látnivalón. Nem sokára megszomjaztunk, és az unszolásomra megkóstoltunk egy valódi, 100 százalékos aloe vera-ból facsart ivólevet, amit ott helyben készítettek el a növénybõl. Helyes kis átlátszó mûanyag zacskóban árulták szívószállal, a pohárra túl nagy gondot nem fordítván. Fõ az egészség jelszóval barátom belehörpintett. Majd szó nélkül a kezembe nyomta, hogy én is megízleljem. A kis cseles. Nem vettem észre a villámokat szóró szemét, miközben átadta a zacskót a szívószállal. Én is megkóstoltam. Megtántorodtam az élménytõl, cimborám nem különben. Mintha valaki penetráns szagú lábfürdõjébõl kortyoltunk volna jókorát. Álltunk a jó széles út kellõs közepén, és egy olyan rángatózós performance-t nyomtunk, hogy többen érdeklõdve megálltak, vajon milyen utcai showmûsorral kedveskednek nekik ezek a jópofa külföldiek. Mindketten öklendeztünk és anyáztunk, majdhogynem halálunkon voltunk. Percekbe telt mire magunkhoz tértünk.
    Túlélvén az eseményt, vetettünk néhány keresztet, majd biztosra menvén megfogadtuk, hogy az elsõ Buddha szobornál füstölõt gyújtunk, engesztelésül az isteneknek. Ha visszagondolok arra az elviselhetetlen ízre, most is begörcsöl a nyelõcsövem. Szerencsére hamar megfeledkeztünk errõl az apró incidensrõl, mert csak bámultunk és versengve mutogattuk egymásnak a szokatlanabbnál szokatlanabb vásárfiát. Például az egyik kifõzdét, melynek specialitása, a gazdag fehérjében és tápanyagban bõvelkedõ, naturális élelmiszer árulása volt. Körülbelül hatféle terméket forgalmaztak, amiket forró olajban kisütöttek és úgy kínálták fogyasztásra. Az étlap kb. így nézett ki: Szöcske egészben (5 thb / deka) Szöcske németesen (2 szöcskéhez 1 svábbogár), Csótány ala Bangkok, Sáska hentes módra,
    Tücsök elsõ hegedûs módra, Vonós négyes (2 db mezei + 2 erdei tücsök)
    Jó étvágyat.
    Persze már sokat hallottunk a bogarak ilyesforma fogyasztásáról, de látni mégis érdekes volt.
    Cimborám, – aki megjárta az aloe verával, minden áron be akart szerezni valami helyi lenge viseletet, amiben majd a hõségben tud közlekedni. Valaki mesélte neki, hogy ez egy nagyon bõ ruhadarab, egy egyszerû lepedõszerû valami, amibõl össze lehet állítani a halászok által hordott buggyos nadrágot. Én csak vonogattam a vállam, elképzelni sem tudtam, mit akarhat. Találtunk egy ilyesmi részt a piacon, ahol pont ilyen anyagokat árultak. Na, mindjárt elkezdett a srác válogatni, de elég csicsás darabokból állt a választék. Kicsit furcsálltuk az elképzelését, de õ váltig állította, hogy ilyet akar venni. Két eladó hölgy jött oda, de látszott rajtuk hogy furcsán méregetnek, mintha valami nem stimmelt volna. Mikor viszont látták cimborám elszántságát, nagyon segítõkészek voltak. Rögtön elõkaptak három-négy ilyen leplet, és szépen körbetekerték vele a haveromat, de érdekes módon mindig valami szoknyaforma lett a vége. Mi, a másik társunkkal egyre nagyobb szemekkel néztük a ruhapróbát és vakargattuk a fejünket. Végül is barátom megvette az egyiket.
    Nos igen, természetesen egy nõi ruhaboltban voltunk és barátom sikeresen gazdagította ruhatárát egy szoknyával. A thai embereknél a homoszexualitás elfogadása teljesen természetes, rengeteg lánynak kinézõ fiú van az országban.
    Ezért volt, hogy a boltos hölgyek, nem tudták eldönteni, hogy mi, a három fiú, most milyen minõségben vagyunk jelen az õ üzletükben, de cimboránk, a vásárlással nem hagyott efelõl kétséget.
    Egyetlen dolog volt csak, ami kifejezetten nem tetszett a piacon, és az pedig az állatkereskedés. Rágcsálóktól a különféle egzotikus madarakig, tengeri halak tömkelege, korallok, selyem majmok, és még sorolhatnám oldalakon keresztül miféle állatokat lehetett ott beszerezni, amik jobbára védettek, ráadásul embertelen körülmények között voltak tartva. Sajnos ez igen elszomorító volt.
    Minden más, ezzel ellentétben messzemenõkig szuper, amit vidám kis csapatunk hölgytagjai azonnal alátámasztottak azokkal a hatalmas csomagokkal, amikkel feltûntetek a megbeszélt találkozóhelyen. Cirka öt-hat órája élveztük a januári harminc fokot, a szállásunknak még se híre, se hamva, még a saját csomagjainkért is vissza kell mennünk a reptérre, erre a csajok beállítanak egy halom „azonnal meg kellett vennem, annyira jó” mindenféle cuccal. De nem ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy igazuk volt. Sajnos a két nap (egy éjszaka) Bangkokban semmire nem elég, ezért ki kellett az alkalmat használni és mivel itt minden kapaható, ráadásul sokkal olcsóbban, mint az üdülõhelyeken ezért tényleg jogos volt, hogy az elsõ nap elintézték, kinek, milyen szuvenírt visznek haza. Ja kérem, nagy a család. Igaz, hogy kedves barátom(ném), még az állatai létszámát is beleszámolja, ezekbe az ajándékokba. Végül is sikerült a lányokat kitoloncolni a piac területérõl. Tehát kedves férfi bajtársaim, csak óvatosan ezzel az engedékeny piactúrával, mert tényleg nagyon érdekes, mint látványosság, de itt még egy súlyos vásárlás és tömeg undorral rendelkezõ hölgy is részegült vigyorral az arcán, sikítva veti bele magát a vásározók tömegébe. Miután kijutottunk, leintettünk egy taxit és elindultunk a reptérre a csomagokért. Kialkudtuk a viteldíjat. Mehettünk volna, úgy is, hogy bekapcsoltatjuk a Taximétert tudom, de egész egyszerûen nem volt pofánk, hogy az így is arcpirítóan olcsó taxi díjat, még lejjebb faragjuk. Tegye mindenki a szívére a kezét. Amikor valaki legalább negyven percet furikázik a városban, és mindezért elkérnek kb. 1500 Ft- ot, az minden, csak nem drága, még nekünk sem. Persze lehet és kell is alkudozni velük, de ennyit kibírtunk mi is. A sofõr nagyon kedves volt, sokat beszélgettünk vele, õszintén érdekelte honnan jöttünk, de látszott az arcán, hogy csak sejtése van arról, hol is lehet az a Magyarország.
    A csomagmegõrzõben immáron minden simán ment, jöhetett a szálás elfoglalása. Én már picit kezdtem aggódni, mert már este hat óra felé járt az idõ, féltem nehogy azt higgyék, hogy nem megyünk és kiadják a szobákat. Valamint azon is izgultam, hogy egyáltalán legyen szállásunk. Mert hiába voltak e-mail váltások, meg visszaigazolás, meg elõleg fizetés én azért még egy picit gyanakvó szemmel méregettem ezt a furcsa ázsiai légkört.
    Teljesen feleslegesen. Megérkeztünk, és legnagyobb meglepetésemre minden olyan simán ment, hogy lesett az állam. Komolyan mondom, itthon egy buszjegy beszerzése nagyobb feladat, mint kint szobát keresni és beköltözni.
    Tudni kell, hogy a Khao San road közvetlen közelében találtunk motelt. Kb. 400 thb (2000 Ft)/ nap / kétágyas szoba + reggeli. Teljesen kultúrált, szerény, de tiszta, egyszóval tökéletes. Mindenki kicsit elvonult, lepakolt, lezuhanyozott, átöltözött, majd bevetettük magunkat az esti khao san rd. és a mellette lévõ utcák sûrûjébe. Nekem egybõl a szárnyas fejvadász c. film utcajelenetei jutottak az eszembe a környékrõl. Ahogy a színes neonok világítanak (de nem nyugati mintára), emberek százai nyüzsögnek mindenfelé, itt is szuvenírek és egyéb holmik ezreit kínálják megvételre, hangos zene mindenhonnan, utcai kifõzdék egyszemélyes standjai kb. ötvenméterenként, ahol hol gyümölcsöket árulnak, hol sütnek mindenféle érdekességeket, ráadásul mindent betölt egy enyhén fanyar édeskés illat. Teljesen fellelkesültünk, mert minden percben olyan élmények értek, amik még soha életünkben. Kezdtünk beleszeretni Thaiföldbe. Ha valaki itthoni szemmel figyeli ezt az egész kavalkádot, azt mondhatná, hogy gagyi siófok esti korzózás az egész, de ennek az illetõnek nem lenne mit mondanom, mert messzire elkerülném.
    Egy óra sétálgatás után ismét kettévált kis csapatunk, mert a lányok leültek egy kellemes teraszra valami italt fogyasztani. Enyhén tûzbe jöttek az egzotikus koktélok kínálatától és természetesen rögtön meg kellett kóstolni az egyiket. Kértek valami jól hangzót, amit rögtön ki is hoztak. Vagyis jobban mondva inkább cipeltek. Igen, mivel egy literes vödörben hozták ki. Igen, vödörben. Az volt szépen feldíszítve napernyõvel meg szívószállal. Azt hittük, hogy rosszul látunk. Késõbb kiderült, bizony van a thai italkultúrának ilyen mértékegysége. Ekkor hagytuk õket magukra, mert nem volt kedvünk órákig mellettük ácsorogni, míg elfogy a koktél.

    Vidáman vettük a nyakunkba a környezõ utcákat. Megálltunk egy szobornál, hogy fényképezzünk, tanakodtunk, hogy szerepelhetnénk mindhárman a képen, amikor oda jött egy srác, hogy szívesen lefényképez minket. Így is tett, majd szóba elegyedtem vele. A fiú nem thai volt, én indiaira tippeltem. Mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk nagyon megörült és elújságolta, hogy sok magyar barátja van.
    Mondta, hogy õ Nepálból jött és itt próbál boldogulni. A másik két barátom elõttem sétált, nem hallotta a beszélgetésünket. Továbbá a srác mindenáron be akart minket tuszkolni egy férfiszabóságba, ahol pazar öltönyöket árultak. Már olvastam a fórumokon ilyen figurákról, ezért minden áron le akartuk rázni, de annyira kedves és udvarias volt, hogy végül csak betértük egy elegáns szalonba. Volt bent egy szintén nem thai eladó, aki rögtön zakók tucatjai kezdte mutogatni nekünk. Én rögtön levetettem magam egy bõr kanapéra és onnan figyeltem az eseményeket sûrûn bólogatva milyen nagyszerûek is a portékák. Egyik barátom csatlakozott hozzám, nem úgy harmadik társunk, akit az eladó rögtön elkapva máris feltuszkolta rá az elsõ útjába kerülõ zakót. Természetes azt a szegény párát kapták el, aki megvette a szoknyát. Mit ne mondjak, parádésan festett. Alul a kis nyári rövid gatyájában, felül pedig egy konzervatív angol tweed zakóban. Én mindeközben az asztalra tett divatmagazinokat lapozgattam, és közben hangosan kifejeztem tetszésemet, milyen remek kis ruhadarabot találtak megrökönyödött barátomnak. Szegény komám, itthon kapásból oldalba rúgna akárkit, aki ruhapróbákkal merészelné zaklatni lelkivilágát, de udvarias gyerek lévén, kényszeredett mosollyal az arcán engedett az újabb és újabb daraboknak. Mi addig a kanapén már fergetegesen szórakoztunk, szerencsétlen pajtásunkon. Azt hiszem, épp az esküvõi szmokingoknál járhattak, mikor betoppant az eladó üzlettársa. Rögtön nagy boltot szimatolt, ezért nyájasan odaperdült cimboránkhoz, aki már azt sem tudta hol van. Az újonnan érkezett azonnal bemutatkozott és közölte, hogy õ is Nepálból érkezett.
    Kedves barátom azonban mindössze a Pált értette a mondat végén. Felcsillant a szeme, és mint valami régen látott ismerõsét üdvözölte õ is: Áhh, Pál !!!
    A kedves nepáliak még meg is hatódtak, hogy valaki ennyire fellelkesül országuk említése hallatán. Szerintem nem sok választotta el õket egy közös összeborulástól.
    Szó szerint fuldoklottam a röhögéstõl. Most már bizonyos voltam benne, hogy megérkeztem meseországba.
    A lányokhoz visszafelé menet még jókat kacagtunk. Mikor visszaértünk hozzájuk, a koktélból nem fogyott túl sok. Nemsokára azonban elfáradtunk és a motel felé vettük az irányt. A szobáknál elköszöntünk egymástól és mindenki nyugovóra tért. Én mivel nem aludtam a repülõn, gyakorlatilag összerogytam és reggelig szunyáltam
    Nem úgy nagyon kedves pálozó barátom, aki kedvesével együtt hajtotta álomra a fejét. A következõ történésnek nem voltam fültanúja, – legõszintébb sajnálatomra -,
    de valahogy a következõket tudom elképzelni:
    Kb 23:00 órakor lefeküdtek aludni és elszenderednek.
    Barátom kinyitja a szemét, nagyot ásít, és hihetetlenül friss, reggeli lendülettel kipattan az ágyból. Fütyörészve konstatálta, hogy milyen prímán aludt, majd nekilát a reggeli tennivalóknak. Észreveszi, hogy párja még álomszuszék módon húzza lóbõrt.
    Kedvesen elmosolyodik, elnézõen megcsóválja a fejét, de határozottan felébreszti, hogy elég a lustálkodásból, reggel van. A barátnõ az orra elé tartja a telefont, aminek az immár megfelelõ idõzónához igazított órája lesújtó hírt közöl: 01:15
    Barátom az estet képtelenségnek nevezi, és továbbra is ragaszkodik a felkeléshez.
    Ezért a másik telefon is elõkerül, megerõsítvén az elõzõ idõpontot. Cimborám gyanakodni kezd, de még mindig képtelenségnek tartja történteket, elvégre friss, mint a harmat. Nincs mese, ki kell vinni és meg kell mutatni neki, hogy minden csendes, alszik a ház, sötét az ég, csillagok, miegymás.
    Barátom magából kikelve, összeesküvést emleget, öklöt rázva nevezi a világot szemét és modortalan helynek, ahol az éjszaka nem képes idejében megvirradni.
    Aljas árulás az egész, ihatatlan Aloe Vera, szoknya vásár, öltönypróba, ráadásul itt nincs is olyan, hogy reggel.

    Második nap.

    Szerencsére létezett, amit a pazar reggeli is bizonyított a motelban. A szálló méretéhez képest hatalmas svédasztal várt, európai és thai ételekbõl, rengeteg gyümölcsbõl és italból. Tényleg volt minden, ami nekünk kellhetett ilyenkor.
    Evés után indultunk várost nézni. Mivel aránylag közel voltak azok a nevezetességek, amiket látni szerettünk volna (királyi palota, arany fekvõ Buddha, hajnal templom…) ezért gyalog vágtunk neki, s közben nézelõdtünk.
    A város most tûnt csak elõ igazán, abból a tegnapi rohanásból, mikor szinte fel sem fogtuk, hol vagyunk. Hihetetlen forgalom minden úton, rengeteg motor, robogó – amiken nem ritkán hárman is ültek – Tuk –Tuk, és autó. Rögtön megállapítottuk, hogy a budapesti csúcsforgalom ehhez képest falusi csend és nyugalom. Valamint kénytelenek voltunk azt is beismerni, hogy az otthoni városlakók bizony óvatosan és a kreszt betartva közlekednek. Bangkokhoz képest. Olyan cikázásokat és elõzéseket láttunk, hogy a Rally sportot igen kedvelõ barátom azon gondolkodott, hogy felállít egy nyugágyat a járdán, magához vesz némi pattogatott kukoricát, és úgy nézelõdik tovább. Azért szerencsére a piros lámpánál megállnak. Ja, és mindenki dudál, de az a legviccesebb, hogy nem dühbõl, ááá, csak úgy, pusztán megszokásból.
    Elsõként a királyi palotát akartuk felkeresni. Útközben sokat nézelõdtünk, és próbáltuk megtalálni a helyes irányt, de nem sikerült. Mikor látta az egyik helybeli, hogy nagyon elmélyülten böngésszük a térképet, oda jött megkérdezni mit is keresünk. Mikor megtudta, hogy a palotát, elmondta, hogy zárva van aznap a nyilvánosság elõl. Javasolta menjünk inkább az állatkertbe. A furcsa csak az volt, hogy kb. harmincszor elismételte, hogy a ma zárva a palota. Én nem gyanakodtam, de a többiek a Lonley planet-re hivatkozva, mondták, hogy menjünk csak oda, s majd kiderül mi a helyzet. Így is lett. Kiderült, egyáltalán nem volt semmiféle szünnap. Késõbb tudtam meg, hogy sokan máshová irányítják a turistákat, arra hivatkozva, hogy a keresett hely zárva van, mert esetleg jutalékot kapnak egyéb külföldieket csalogató helyrõl.
    Végül is megérkeztünk a palotához, ahová rövidnadrágban és lenge öltözetben nem lehet belépni. Aki mégis így érkezik, az bérelhet a portán megfelelõ, illõ viseletet.
    A királyi rezidencia belül nagyon szép, gyönyörûen gondozott növényekkel és parkokkal. Az épületek rendkívül gazdagon díszítettek, elképesztõen részletes aranyozott megmunkálásokkal. Természetesen Buddhista templom is van a palota udvarában, itt lehet füstölõt gyújtani és imádkozni. Láttam ott egy legalább nyolcvan éves apácát, aki az egyik szobor elõtt állva hangosan énekelve imádkozott. Nagyon megkapó jelenet volt, ahogy figyelemre sem méltatva a körülötte nyüzsgõ turista sereget, gondozta lelkivilágát.
    A palota megtekintését feltétlenül ajánlom mindenki figyelmébe, egy jó nagyot lehet szippantani, az autentikus, nyugodt, délkelet ázsiai légkörbõl. A tömeg ellenére is valahogy marasztaló hely.
    Sajnos az idõ sürgetett, ezért tovább álltunk a fekvõ Buddha temploma felé.
    Útközben vettem agy ananászt, (10 thb= 50 ft.) ami óriási volt, egy szempillantás alatt megpucolták és felszeletelték kisebb kockákra, kaptam hozzá egy hegyes hurkapálcikát evõeszköz gyanánt. Az itthoni ananászok után ez maga volt a mennyei manna, mézédes és lédús. Nagyon finom volt. Késõbb vettem hozzá egy rögbi labda nagyságú kókuszt, amit egy kisebb karddal megnyitottak, és belehajítottak egy szívószálat és a kezembe nyomták. Egészségemre.
    A fekvõ Buddha temploma (Wat Pho) arról nevezetes, hogy itt látható a világ leghosszabb fekvõ, vagy pihenõ buddhája, mellesleg ez Thaiföld egyik legrégebbi temploma. A fekvõ szobor tényleg hatalmas, nem beszéltek mellé. Ami itt még nagyon tetszett azok az udvaron található kisebb sziklakertek voltak. Általában egy szobor mellé telepítették ezeket, s a mohás sziklák közé még növényeket ültettek. Túl sokat errõl sem lehet mesélni, mert ezeket is élõben érdemes látni.
    Utolsó úti célunk felé, át kellett kelnünk a fõvárost kettészelõ folyón, a Mae Nam Chao Phraya – n (csak viccbõl írtam le a nevét). A komp felé bandukolva megálltunk egy zöldségesnél, ahol olyan választék és mennyiség volt, hogy káprázott a szemünk. Gyorsan le is fényképeztük. A tulaj pedig, – mikor látta mire készülünk – udvariasan és mosolyogva elállt az útból, hogy ne zavarja a képet!! Mikor odaértünk a komphoz barátom nagylelkûen kijelentette, hogy az egész társaságot meghívja a hajóútra. Gavallér cselekedetének fényét, még az a tény sem homályosította, hogy a jegy ára mindössze 2 thb azaz kemény 10 ft. volt fejenként.
    Igaz maga a hajóút sem tartott tovább öt percnél. Na most, a thai vízi közlekedés a szárazföldiével egyenértékû. Mindenfelé, kis motoros dzsunkák eszeveszetten kerülgették a nagyobb hajókat. A saját szememmel láttam, ahogy egy kisebb hajó elé, – ami kikötni készült Kb. 50- utassal – bevágott egy motoros ladik, körülbelül 3 és fél centire kerülték el egymást. A folyó sajnos meglehetõsen szennyezett.
    A hajnal templom (Wat Arun) már messzirõl látszódott.
    Tulajdonképpen maga a nevezetesség, egy hatalmas sztúpa, 82 méter magas.
    Érdekessége, hogy mindenhol díszítve vannak a falak, és a kiszögellések színes cserép és mozaikdarabokból kirakott mintákkal. Sokáig itt sem bámészkodhattunk, mert egyre jobban sürgetett az idõ, lassan indulunk kellett a pályaudvarra, hiszen este még várt ránk egy 7 órás vonatút Surat Thani- ba. Gyorsan visszasiettünk a szállásra és kijelentkeztünk. Már épp indulóban voltunk, amikor, a tegnap balsors által üldözött barátom észrevette, hogy mind egy szálig elvesztették a pénzüket.
    Egy pillanatra érdemes elidõzni ennél a pontnál és becsukni a szemünket, megpróbálva elképzelni a kialakult helyzetet. Tehát a 28 naposra tervezett nyaralás
    második napján, kedves barátaim felfedezik, hogy bizony egy fillérük sincs. Óriási jelenet volt. Pánik, sírógörcs, merre lehet vajon a pénz, stb, stb – közben találgatás, hogy lekéssük-e vajon a vonatot.

    Olyan feszültség támadt húsz másodperc alatt, hogy ha azt elektromos energiává lehetett volna alakítani, minimum New York éves szükségletét kielégítette volna.

    Folyt. köv.

10 hozzászólás megtekintése - 21-30 / 30
  • Szerző
    Hozzászólás
  • #57965 Hozzászólás

    Ahmet

    Grell

    Méééég! : )

    #57964 Hozzászólás

    olvasó

    Grell

    Egyéni és olvasmányos a stílus.
    Folytatni kötelezõ!

    #57963 Hozzászólás

    Grell

    Folytatás…

    Az ebédidõ is eljött, ezért visszaballagtunk a resort fõhadiszállására, ahol az étterem volt. Nagyon kedves, hangulatos hely volt, egyszerû, de masszív faasztalok székekkel, puritánsága nagyon illett a környezethez. Ráadásul csendes és nyugodt volt, talán három vagy négy ember lézengett az egész helyen, az ott dolgozott thai-okkal együtt. A bangkoki zaj és nyüzsgés után a kellemes erdei nyugalom, paradicsomi állapotokat varázsolt körénk. A ráncaink kisimultak, légzésünk lassú és egyenletes lett, valamint mindegyikünk arcán állandósodott egy igen széles és letörölhetetlen vigyor, ami egészen, a ferihegyi reptérrõl kivezetõ kapu átlépéséig tartozékunk maradt. No de vissza az étkezéshez. Ez volt Thaiföldön az elsõ ebédünk, amit olyan helyen költöttünk el, ahol felveszik a rendelést, és szakács készíti az ételt. Na most azt tudni kell, hogy nagyon rugalmatlan a gyomrunk az idegen kulináris élményeket érintõen. A két nap alatt is szinte kizárólag európai ételt ettünk, ami azért nem tudta teljesen kikerülni a helyi alapanyagok és szakácsmûvészet hatásait. Szerencsénkre mindenhol bõséges választék volt, ki-ki kísérletezhetett a maga kedve szerint. Én egy finom Pad thai-t ettem, ami ízlett, de sajnos napok multával rá kellett jönnünk, a halszósszal készített ételeket nem tolerálja a szervezetünk. Pedig tényleg igyekeztünk.
    Délután elindultunk, hogy feltérképezzük a nemzeti park, turistáknak kialakított környékét ahol –akárcsak másutt – szabványos jelzésekkel jelölt utakon lehetett kirándulni. Ehhez el kellett sétálnunk a park fõbejáratáig ahol egy nagy épületben lehetett térképet kapni a túrákhoz és informálódni a természetvédelmi területrõl.
    Miközben igyekeztünk a bejárathoz, – ami úgy körül belül két kilométerre volt a szállásunktól -, megálltunk a környék egyetlen nagyobb közértjénél, vizet vásárolni a sétához. Bementünk és elvettük, ami kellett, majd az élelmiszeres sorok között sétálgatva a pénztárhoz igyekeztünk. Ahol is hûlt helyét találtuk bármifajta pénztárosnak vagy eladónak. Nyújtogattuk a nyakunkat, de egy árva lélek sem volt rajtunk kívül a boltban. Úgy öt perc várakozás után, hangos köhécselésbe és lármás beszélgetésbe fogtunk, de senki nem jött elõ, se a raktárhelység mélyérõl, se máshonnan. Tanácstalanul álldogáltunk. Tíz perc után felbontottuk az imént vásárolt árut és elfogyasztottuk. Újra elsétáltunk a sorok között és feltöltöttük a megcsappant készletet. Az üres üvegeket és zacskókat gondosan összegyûjtöttük a pénztárnál, hogy ha jön az eladó, ne legyen kétséges, megdézsmáltuk a portékát. De nem jött senki. Tizenöt perc elteltével, barátom már türelmetlenül ugrándozott egy égõ öngyújtóval a füstérzékelõ riasztó felé hogy beindítsa a szirénát. Megértõ mosollyal csavartam ki kezébõl a tûzszerszámot és még egy palack, hûsítõ vízért küldtem. Kora délután volt, tûzõ nap és ameddig a szem ellátott, a magyar, napszúrást elszenvedni készülõ turistákon kívül, egy kóbor helyibeli sem tette tiszteletét a környéken. Gyanakodni kezdtem, hogy talán ez valami helyi szokás, egy tréfa, mikor már az õrület elsõ látható jelei árulkodnak hogylétünk felõl, villámcsapásszerû hirtelenséggel elõugranak a helyiek a fák és bokrok mögül, hogy újjal mutogatva kacaghassanak rajtunk. Fél óra után sem jött senki, hogy nevessen rajtunk. Majd eszembe jutott mi ez az egész. Egy nagyon ügyes marketingfogás. Nehogy már az ember egy üveg vízzel és némi aprósággal távozzon a boltból. Á, dehogy. Amíg kénytelen várakozni, ebben a hõségben úgy sem bírja sokáig, újabb és újabb vizes palackot fog felbontani. Annak az ízét, elõbb utóbb úgyis megunja, ezért majd vesz hozzá pár kis üveg Shark-ot, (a Red-bull energia italnak egy ügyes thai változata ) ami annyira édes, hogy irány vissza az ásványvizes pult felé. Majd az ember feladva minden megmaradt méltóságát, megadóan beletörõdve sorsába még egy Chip-szes zacskót is kibont. A harmadik ilyen zacskónál megjelent az eladó. Mindannyian megtöröltük a szemünket, hátha csak káprázik látószervünk. Ketten a csapatból nevetve legyintettek, biztosak voltak benne, hogy vizionálnak. De nem, valóban ott volt és elvette a fizetséget, alig negyven perc után. Úgy tûnt egyébként, hogy csendes pihenõjét tölthette, mert álmos kinézettel és akkora táskákkal a szeme alatt érkezett, hogy azt még maga Derrick fõfelügyelõ is megirigyelhette volna.
    Vidáman bandukoltunk tovább, kicsit kilépve, de azért érezve, hogy két kilométert megtenni egy óra alatt, nem lesz túl erõs részidõ. Kiértünk egy aszfaltozott fõútra, ami a parkhoz vitt. Na most, hogy mennyire nem volt ezen az úton forgalom, azt leginkább azzal kutyussal tudnám érzékeltetni, aki a kétrészes sáv egyik felét keresztben elfoglalta, a hátán feküdve, lábaival kinyújtózva, miközben édesdeden aludt. Mikor megláttuk õkelmét távolabbról, egy emberként könyveltük el, hogy a gépesített közlekedés újabb áldozatát látjuk, és összeszorult szívvel szántuk szegényt. Mikor a jószág mellé értünk és hallottuk azt az ordenáréul szemtelen hangos horkolását, amit jóízû csámcsogás kísért, döbbenve álltunk meg egy pillanatra. Akkor szembesültünk elõször azzal az itthon elképzelhetetlen ténnyel, hogy a thaiföldi kóbor kutyákkal hihetetlenül toleránsak a helyiek. Bármerre mentünk utunk során, mindenhol találkoztunk kóbor ebekkel akik, barátságosak és kedvesek, bátran közelednek az emberekhez, mert nem Félnek tõlük, mert nincs miért. Késõbb Koh Phangan-on a helyi étteremben egyszerre három kutya is szaladgált, vacsora idõben, a vendégek asztalai között, a pincérek folyton megbotlottak bennük, de még csak arrébb sem terelték õket, sõt nem is szóltak rájuk. Ez, nekünk állatbarátoknak, nagy szimpatikus vonása még Thaiföldnek. (A strandon a homokban ültem, mikor az egyik kutyus odajött hozzám, leült közvetlenül mellém, majd úgy gondolta, hogy én valami kényelmes párna lehetek, egész egyszerûen rám dõlt ))Saját szememmel láttam, mikor is a resortba tévedt kóbor cicát, aki sebesült volt a lábán, a személyzet kezelésbe vette lefertõtlenítve a sebet, majd bekötözték és a recepciónál lévõ várakozó fotelek egyikébe fektették. Lehet, hogy ez a jelenség nem egész Thaiföldre vonatkozik, nem tudom, de az biztos, hogy amerre megfordultunk, békén hagyták és nem bántották a kóbor állatokat.
    A park bejáratától pár méterre felállított telefonfülkék tele voltak ragasztva mindenféle papírdarabokkal. Közelebb mentem és megdöbbenve láttam, hogy kivétel nélkül, mindegyik darab, az alig egy hónappal korábban történt Tsunami áldozatait keresõ hozzátartozók falragaszai. Khao Sok úgy egy órányira lehet Krabi-tól, attól a nagyobb várostól, aminek a közvetlen környezetében lejátszódott a decemberi katasztrófa.
    Elég szörnyû felvételeket láttunk még itthon, és sok élménybeszámolót olvastunk róla, de ahogy szembe találtam magam a kétségbe esett emberek plakátjaival, úgy éreztem magam, mint akit földhöz vágnak, de úgy rendesen. Sokat tanakodtunk indulás elõtt, ebben a helyzetben mi helyes és mi nem. Végül is a thai-oknak hittünk, akik nagyon sok helyen kampányoltak azért, hogy a turisták ne mondják le tervezett utazásaikat. Úgy mondták, nekik ez a legnagyobb segítség, hiszen a turizmus az egyik fõ bevételi forrása az államnak.
    A parkban, miután szereztünk egy térképet, csak úgy találomra elindultunk az egyik úton kicsit kóborolni. Az ösvényt, már pár tíz méter után, mindkét oldalról közrefogta a sûrû növényzet. A sípoló bogarak itt sokkal nagyobb létszámban voltak jelen, mint a resort közelében, a hangjuk is bátrabb, erõteljesebb volt. Néha megálltunk pillanatokra, és hitetlenkedve, de mosolyogva hallgattuk ezt a vijjogó lármát.

    A tájkép és a környezet minden képzeletet felülmúlt. A dzsungel, végre itt megmutatta igazi arcát, azt, ami annyira vonzóvá tette. A szálláshelyünk környékétõl is le voltunk nyûgözve, de ez a hely maga volt csodaország, Alice nélkül. Már sokat ismételtem magam, de most is kénytelen vagyok, mert a trópusi növényvilág fantasztikuma magával ragadott és ez kissé ráment az agyamra. Mentségemre legyen mondva kedvelem a fákat, és eddig a pillanatig kizárólag csak ismeretterjesztõ filmekben láttam hasonló képeket. Elvesztem a hatalmas pálmalevelek, óriás bambuszok, liánok és rajtuk nyíló virágok, banánfák között.
    Megfogadtam, hogy legközelebb csak egy növényhatározóval a hónom alatt fogok elindulni. Sokat segített, a virágokkal szoros barátságban álló útitársnõnk szakmai ismerete, aki botanika ismereteinket jelképezõ légüres tudás zsákunkat, falatnyi morzsákkal tömködte. Innen tudom csak, hogy az általam felsoroltakon kívül, olyan növényekkel is találkoztunk, amik megtalálhatók általában sok hazai nappaliban, fikuszok és páfrányok formájában, csak itt az erdõben úgy hatvanszor nagyobb kiadásban. Viszont volt még egy nagy növénytani álmom. Szerettem volna látni, a kifejezetten az esõerdõre jellemzõ, sárkányszil névre hallgató fát. A fa jellegzetessége a gyökere, aminek a föld feletti részei, tarajszerûen, háromszög alakban csatlakoznak a törzshöz, ahol akár már ember nagyságú is lehet a magassága. Két ilyen taréjlemezt befedve már kész is van a kellemes kis menedékhely. Az esõerdõ látogatása nem lehetett teljeses, amíg nem találkozunk egy ilyen fával. Természetesen ez a vágyam is teljesült, méghozzá egy mindent felülmúló példány segített ebben. Törzsének átmérõje úgy 5-6 méter lehetett, lemez gyökerének a magassága pedig jó két méter.
    Kóborlásaink során kedvezett a szerencse, mert sikerült néhány állatot is látnunk, habár szerettünk volna, ha ezekbõl, a jószágokból jóval többel akadunk össze. Találkoztunk tukán madárral, amit jó fél óráig nesztelenül követtünk, sokféle gyíkkal, gekkóval, amik a harminc-negyven centit is elérték testhosszukkal, és egy rémisztõ hirtelenséggel megjelenõ, majd gyorsan tovacikázó kígyóval (amiért igen hálás voltam, mert szép nagyra nõtt példány volt) A találomra választott úton kicsit elszakadtunk egymástól, ketten a cimborámmal lemaradtunk. Hogy-hogy nem valamiért nem figyeltünk a jelzésekre, és mikor elértük a folyót és a többiek hûlt helyét találtuk, elindultunk tovább. Észre sem vettük, hogy útnak már nyoma sincs, de mivel a part közelében nem volt olyan sûrû a növényzet mi rendületlenül haladtunk tovább. Mikor hatalmas sziklák állták el a folyó mellett futó ösvényünket, az erdõ felé vettük az irányt. Jó fél órát haladtunk tovább és szentségeltünk, vajon hova tûnhettek a többiek. Még mindig abban a hiszemben voltunk, hogy egy turista ösvényen jövünk, de ehhez a tényhez csupán addig ragaszkodtunk, míg már nem tudtunk semerre lépni a sûrû aljnövényzettõl. Bármerre fordultunk liánok és bambuszok állták az utunkat. Elõször jót nevettünk azon, hogy valószínûleg eltévedtünk, majd mikor a harmadszori próbálkozásra is visszakerültünk a kiinduló pontra, kicsit fagyosabb lett a hangulat. A komám egy kicsit a szívére vette a dolgot, hamarosan mentõcsapatokról, kutyás keresõkrõl, végsõként pedig, gyûjtögetõ erdei életmódról kezdett vizionálni.
    Természetesen megtaláltuk a megoldást, de sajnos semmi romantika nem volt benne. Az ember, gyerekkori olvasmányai alapján, ilyenkor talán a nap állását és a fák mohás oldalát venné szemügyre, jobb esetben a tájolót és a térképet, de mi a jól bevált videokameránál maradtunk. Visszanézvén a felvett utat, rögtön tudtuk hol fordultunk rossz irányba, és szépen visszabandukoltunk, majd úgy egy óra múltán megtaláltuk a többieket is.

    A kirándulásból hazafelé menet, meglepve tapasztaltuk, hogy sötétedni kezdett, úgy tûnt elkirándultuk az idõnket. Ki kellett lépnünk, mert Thaiföldön egy szempillantás alatt fordult estébe a délután. De a szürkület elsõ jelei alaposan felrázták az erdõt.
    Csak annyit vettünk észre, hogy a környék kellemes duruzslása percek alatt tivornyázó égzengésbe csapott. Lemeredve álltunk és szólni sem bírtunk, a fülünk hallatára ébredt fel a dzsungel. Elképesztõ volt, ahogy hirtelen megtelt élettel az erdõ, mintha maga a természet jutott volna hosszú idõ után szóhoz. Mindegyikünkre nagy hatással volt, némán, szinte meghatódva álltunk és csak pislogtunk megilletõdöttségünkben. Úgy éreztük, most találkoztunk valamivel. Valamivel, ami túlmutat a hétköznapi lét mindennapjain. Éreztük, ahogy életre kel a természet, ami hatalmas, de mégis annyira törékeny, és aminek mi is részei vagyunk, de valahogy felettünk áll, jóságosan és ragyogóan. Egy pillanatra pontosan tudtuk, hol a helyünk a világban. Bõgõmajmok kiáltoztak a fák sûrûjében, madarak rikoltoztak és trilláztak, Gekkók énekeltek furcsa, kuruttyoló hangjukon, a sivító bogár barátaink még jobban rákapcsoltak és hozzájuk új szólamok csatlakoztak, egyszóval minden élõlény, ami képes volt valamiféle hangképzésre, az most bemutatta tudományát.
    Egészen a szállásunkig menet csendben maradtunk, kicsit mindenki magába szállt.
    A házban még tettünk vettünk, vacsorához készülõdtünk. Szép sorban megfürdött mindenki, én maradtam utoljára, a többiek a ház elõtt vártak rám. Éppen törülköztem a szobában, mikor a szemem sarkából észrevettem egy árnyat a párnámon és odakaptam a fejem. Egy irdatlan méretû fekete pók vigyorgott rám. Egy hang sem jött ki a torkomon, rögtön megdermedtem. Mivel azt nem lehet rám mondani, hogy szoros kebelbarátságban állnék a rovarok, bogarak bármely tagjával, sõt kifejezetten barátságtalanul fordítom el a tekintetem egy-egy találkozás alkalmával, ezért ijedten vettem zokon, ahogy a rusnya dög kisajátítja kényelmes vánkosomat, majd három lábával felrázza és megpaskolja azt, felém pedig nyelvöltés formájában közli, keressek más fekhelyet. Úgy gondoltam mégsem eshetek ilyen rútság áldozatául, ezért miután magamhoz tértem a földön az ájulásból, amit az ijedség okozott, felkeltem és hangos sikítássommal próbáltam elkergetni a betolakodót. Bíztam benne, hogy érzékenyen érinti felháborodásom, és lehajtott fejjel, megadóan távozik ágyamról. De nem. Az állat nem ment semerre. E mértéktelen pimaszság láttán, fegyver után néztem, noha soha semmit nem bántok, most úgy éreztem, ezért elégtételt kell vennem. A pók meg sem moccant. Dacolt a fenyegetésemmel. Hidegvérûen nézett szembe velem és felvette az elévágott képzeletbeli kesztyûmet.
    Megköszörültem torkomat, elõkészítvén hangszálaimat egy még nagyobb üvöltéshez de most még egy gonosz nézéssel is megtoldottam. Még mindig semmi reakció, pedig a hangom és nézésem most már egy egész pápua-újGuineai fejvadász törzset is fejvesztett menekülésre késztetne. A nyolclábú lény bátorsága tisztelet kezdett ébreszteni bennem, nemes ellenfelem annyira ragaszkodott pozíciójának halált megvetõ védelméhez, hogy megsüvegeltem. Ettõl engedékenyebb hangulatba kerültem és fehér zászló után néztem, békekötés esetén majd kiengesztelem egy vadi új szövõgéppel, ami kifejezetten pókháló készítéshez való. A kibékülés esetére tervezett összeborulásunkat hangos kacaj szakította félbe, ami a ház teraszáról érkezett. Azonnal leesett, hogy valaki csúnyán átvert. A pók nem mozdult most sem, de most hogy közelebb mentem hozzá már láttam hogy nem is az, aminek hittem. Egy hangya volt, és ráadásul gumiból készült. Mikor kedves barátom pirospozsgás és felettébb vidám arca jelent meg a lépcsõfeljáróban, – amihez elsõként a hátizsákomat próbáltam hozzá vágni, majd minden mást, ami a kezem ügyébe került – jó hangos anyázásba kezdtem. Édesanyja nevének említését még különbözõ jelzõkkel kellett díszítenem, ami azután hagyta el a számat, miután megmutatta a bekapcsolt videókamerát. Ehhez a poénhoz ismerni kell a cimborámat. Tehát csak azért hozott magával egy mûhangyát, -amit tízezer kilométeren keresztül utaztatott, mert már otthon kitalálta, hogy ez mekkora vicc lesz. Hónapokkal elõre tervezett. Nem csak úgy futtában, aznap, á dehogy. Szinte elõttem, van az arca, miután megfogalmazódott benne ez az ötlet, biztos, hogy még röhögött is magában.
    Vacsora közben már izgatottak voltunk a másnapot illetõen, ugyanis befizettünk egy elefánt kirándulásra, és kíváncsiak voltunk milyen lesz.
    Én picit ettõl is ódzkodtam, mert nem szeretem ezt a turistáskodós elefántolást, ahol szerencsétlen állatokra ráerõltetik az ülõpadot, és úgy kell furikáznia szegényeknek a vendégeket. Viszont azt is tudtam, hogy az ormányosokat nagyrészt a kirándulásból jött bevételekbõl tartják el. A túra 900 Thb / fõ volt.
    Másnap minden kiderült a túrával kapcsolatban. A megbeszélt idõpontra megérkezett a pickup (szinte mindenki, aki autót vezet thaiföldön, ilyennel közlekedik) és mi elhelyezkedtünk a platóján. Úgy húsz percet mehettünk mire megérkeztünk. Már ott ácsorogtak az elefántok, várták a turistákat. Egy fából eszkábált, toronyszerû felépítményre kellett felmászni, és onnan lehetett az ormányosok hátára ülni. Alaposan szemügyre vettem a jószágokat és a körülményeiket és meglepõ módon kielégítõnek találtam. Elsõként a padot vizsgáltam meg, amin a vendégeket fuvarozták. Jó sok pokróccal volt alátámasztva, megfelelõen rögzítve, nem csúszkált az elefántok hátán. Ez kissé megnyugtatott , de igazán az hatott lelkivilágom csitulására, ahogy a hajtóik bántak az állatokkal. Félreértés ne essék, látszódott rajtuk a határozottság (ami kötelezõ ekkora méretû jószágoknál), de figyeltek is az általuk gondozott állatra. Az biztos, hogy nem bírtam volna ki, ha látom, hogy az egyik kísérõ odacsap a botjával csak úgy, vagánykodásból, vagy rosszindulatból. Akkor azonnal leszálltam volna, és máris fordulok vissza. Az elefánthajcsár darabokra tört maradékát pedig kidobtam volna kukába. Szívem szerint mindegyik elefántot személyesen interjúvoltam volna meg, hogy jól érzi-e magát, és nem zavarja-e ha felülök a hátára. Szerencsére elmondhatom, – mivel életem egyik legfantasztikusabb élménye volt- hogy aggodalmaim alaptalanok voltak.
    Elindultunk be az erdõbe, én egyedül ültem hátasparipámon, aki olyan ringatózva közlekedett, mint egy hánykolódó hajó. Alig bírtam kapaszkodni a padnak az oldalába, amibõl próbáltam nem kiesni egy gyönyörû csukafejessel az út porába.
    Pár perc után megszoktam és már ahhoz is vettem a bátorságot, hogy elõrehajolva simogassam derék hátasom óriási méretû kobakját. Tikos vágyam az volt, hogy az elefánt nyakába üljek. Mégiscsak úgy az igazi, az embernek kevésbé van olyan érzése, hogy kihasználja szegény párát. Viszont nem mertem megemlíteni a kérésemet a mellett gyalogló elefántvigyázónak. A szemem ellenben kiesett, mikor megpillantottam az elõttem haladó barátaimat, annak is lány tagját, aki már vidáman integetett az elefántjuk nyakában. Rögvest szóvá tettem én is, és engedélyt is kaptam a tervemre, de majd csak a visszafelé úton lehetett kivitelezni. Körülbelül egy óra után megérkeztünk a vízeséshez, ami a túra célja volt. Itt lehetett fürdeni meg bóklászni. Az elefántokat szépen elvitték megitatni, majd a szintén, az itt is kialakított felépítményhez terelték õket, ahol nyugodtan várakoztak. A többiek elmentek fürdeni, de én nem bírtam levenni a szemem az állatokról. Felmásztam egy nagyobbacska sziklára, onnan pont fejmagasságban volt az egyik elefánt, úgy jó húsz centire tõlem. Kötelezõvé tenném minden ember számára, hogy életében egyszer, ilyen közelrõl, nézzen bele egy elefánt szemébe. Amit én akkor láttam, azt soha nem fogom elfelejteni, mindaz az ártatlan kedvesség, ami a világon létezik, bele van sûrítve egy szempárba, egy tekintetbe, egy pillantásba. Most sem nagyon jött ki hang a torkomon, csak néztem tiszteletteljesen és simogattam az ormányát. El sem akartam engedni. Egy kb. negyven perces pihi után, visszaindultunk, immáron én is a jószág nyakában, öntudatlanul is az Indiana Jones filmzenéjét fütyörészve. Sokkal, de sokkal kényelmesebb így közlekedni vele. Pláne, hogy közben lehet vakargatni a füle tövét. A haja az nagyon vicces, mint a drótkefe olyan erõs.
    Sajnos hamar visszaértünk, de hátra volt még az etetés. Lehetett kapni banánt, fürtjét úgy 20 Thb ért, és azt adhattuk oda kedves, ormányos pajtásainknak. Profi módon vették el tõlünk a banánokat, rendkívül ügyesen használták hosszú orrukat.
    Fájó szívvel, de elbúcsúztunk tõlük, de ígéretet tettünk a viszontlátásra.
    A visszafelé úton,a pickup platóján, ismét mindenki szótlanabb volt, ma is valami kizökkentett monoton, automatikus gondolatainkból.
    Másnap korán reggel elhagytuk Khao Sok csodás erdeit, és Surat Thani felé vettük az irányt, ahonnan átkelünk a híres Koh Phangan szigetre.
    A kisbusz ablakából még egyszer visszanéztem az erdõre, és szentül megfogadtam, hogy ide, egyszer vissza kell még térnem. Majd elõre néztem, és rémülten fedeztem fel, hogy a barátomtól kölcsönkapott sapkát, – amit addig hordhattam míg nem veszek magamnak egyet- amit a szíve csücske volt, a szeme fénye, elvesztettem. Ijedtemben csuklottam egyet, mert éreztem, ebbõl bizony botrány lesz. Pláne, hogy bõ 60 centire ült tõlem. Sajnos túl nagyot csuklottam és kérdõen néztek rám. Én töredelmesen bevallottam bûnömet. A verítéket a homlokom, – ami lelkiismeret furdalásomtól támadt-, megfagyasztotta kedves barátom gyilkos pillantása. Szerencsére be volt kapcsolva a biztonsági öve, mert láttam a szemébõl, hogy egy hajszálon múlik, hogy ne tépje ki a kormányt sofõrünk kezébõl és a kocsiból, hogy a homlokomba szúrja. Vidám percek elé néztem amíg beértünk a buszhoz, ami majd elvisz minket a kompig.

    Folyt Köv.

    Bocs a késedelemért, lakásfelújításban vagyok.

    #57962 Hozzászólás

    Grell

    Folytatás…

    Tehát akkor onnan, hogy eltûnt a pénz…

    Még mielõtt kitört volna egy súlyos, emberéletet is követelõ belsõ viszály a csapatban, gyorsan a recepcióshoz fordultam, hogy elkérjem egy pillanatra annak a szobának a kulcsát ahol a barátaim aludtak. Természetesen gond nélkül visszaadták, mikor megemlítettem, hogy valamit valószínûleg fent felejtettünk.
    Kissé szótlan cimborámmal együtt, kettesével szedve a lépcsõket, rohantunk fel a harmadik emeletre a szoba felé. Benyitottunk a helységbe, illetve csak nyitottunk volna, mert az már tárva nyitva állt. Bent egy kedélyes, idõsebb hölgy volt elfoglalva a takarítással. Nagyot nyelve arra gondoltam, kész, vége, ha itt is maradt a pénz, akkor annak már hírmondója sincs. Azért megmutattuk a kulcsot a néninek és valahogy megértettük vele, hogy körbenézünk egy kicsit, mert valami hibádzik a leltárunkból.
    Mosolyogva mutatta, hogy a zuhanyzóban egy rövidnadrág van felakasztva a törülközõ tartó állványra. A Cimborám a fejéhez kapott és tüstént magához vette a ruhadarabot. Akkor láttam, hogy a nadrág jobb zsebe, feltûnõen ki van kerekedve, de úgy rendesen. Barátom megkönnyebbült arcára néztem és könyörögtem neki, ne hogy azt merje mondani, hogy az összes pénzüket abban a zsebben tartotta.
    De bizony. Azt mondta.
    Szóval a zsé, a zsebben lapult. Nagy nehezen végül is megálltam az irányú elképzelésemet, hogy lelökjem társam a lépcsõn. A lényeg a lényeg, mindenki megnyugodott és folytatódhatott a nyaralás. Az idõnk, a vonat indulásáig vészesen fogyott, ezért mihamarabb ki kellett érnünk a pályaudvarra. A jegyek még itthon lettek kifizetve, egy utazási irodán keresztül, de a bangkoki repülõtéren vettük át õket, ahova kihozta az iroda thai kapcsolata.
    A motelbõl kilépve megszavaztuk, hogy tuk-tukkal próbáljuk meg elérni az állomást. Már két teljes napja, hogy csak irigykedve nézzük ezeket híres jármûveket, nosza itt az ideje, hogy kipróbálni õket. Hát túl sok idõt nem kellett azzal töltenünk, hogy keressünk két szabad tuk-tuk-ot, ugyanis körülbelül minden harmadik személyszállító eszköz, ami az utakon közlekedik, az egy ilyen motoros riksa. A létszámmal tehát nem volt baj, ellentétben a sofõrökkel. Normális áron egyik sem akart elvinni minket a vasúthoz, sokkal drágábbak voltak, mint a taxik. Nagy nehezen találtunk két derék fuvarost akik, vállalták az utat kb. 100 thb/tuktuk –ért. Megkértem õket, hogy ha lehetséges maradjunk látótávolságban egymás tukjaitól, nehogy galiba legyen. Valamit rosszul mondhattam, mert a távolsággal ugyan nem volt baj, de ezek elkezdtek versenyezni egymással. Talán úgy gondolták, most megmutatják, milyen is egy igazi bangkoki tuk-tuk sofõr. Száguldoztunk a forgalomban, keresztül kasul mindenen és mindenkin. Õszintén megmondom, nagyon élveztük, hangosan kacarászva integettünk át egymásnak. Ahhoz képest, hogy a mi háromkerekûnket egy õsz öreg bácsika vezette, igazán feszesre vette a tempót. Még szélesebb lett a mosolyom mikor megpillantottam a sofõrünk, az utastérben elhelyezett vezetõi engedélyét. A fényképrõl a bácsi nézett rám vissza, de úgy 40 évvel fiatalabban. Jó hosszú idõre adják itt ki a fuvarengedélyeket, gondoltam.
    Azt már talán mondanom sem kell, hogy a forgalom és a szmog szavak értelmét újra definiáltam eme rövid, úgy fél órás út után. Hihetetlen volt a nyitott térben ülni, és így utazni a fõváros délutáni csúcsforgalmában, a rengeteg motor, robogó és autó között. Reméltem, hogy a pályaudvar mellett egy oxigénsátrat találunk, vagy legalább egy csomagolt hegyi levegõt árusító boltot.
    Akadt még valami, amit útközben megfigyeltem és teljesen lenyûgözött. Ez pedig nem volt más, mint a forgalmasabb keresztezõdésekben mûködõ KRESZ lámpák ténykedése.
    A világ egyik legzseniálisabb találmányát véltem felfedezni. A lámpák mellett egy digitális percszámláló állt jól láthatóan, és visszafelé számlálva a másodperceket, mutatta, meddig marad a fény piros, illetve zöld. Mindenki pontosan tudhatta mikor fog váltani a lámpa. Egyszerû és zseniális. Nem kell árgus szemekkel figyelni a lámpát a pirosnál, ami persze pont akkor vált zöldre, mikor véletlenül oldalra nézünk, ki az ablakon, picit elkalandozva, hogy a mögöttünk lévõ autó kellemetlen dudálására kapjuk vissza a fejünket és induljunk el padlógázzal. Képzeletbeli kalapomat ismét megemeltem. Sõt, úgy emlékszem innen kezdve már vissza sem tettem a fejemre.
    A pályaudvart mindenfélének elképzeltem, valami nagyon egzotikusra számítottam, de egy korrekt, európai légkört árasztó létesítményben találtam magam. A váróterem hatalmas, ezernyi székkel, a terem körül, pedig az utasok ellátásra szakosodott üzlethelyiségek sorakoznak. Vettünk némi ellátmányt a hosszú útra, majd megkerestük, melyik vágányról indul a vonatunk és felszálltunk rá. Nagyon érdekes volt a vagon belsõ kialakítása. Nem voltak fülkék, mint az itthoniaknál, sem pedig több férõhelyes egymással szembefordított ülések, csupán az ablakok mellett volt elhelyezve két hatalmas, fotelszerû ülõhely. Pont akkorák voltak, hogy két ember ne férjen el rajtuk egymás mellett, viszont egynek tágas, kényelmes helye legyen. Gyakorlatilag minden jegyhez egy fotel tartozott. Jópofa dolog volt, csak azt nem értettem, hogy lesznek ebbõl ágyak, pláne kettõ. Mikor elindult a vonat az ablakhoz tapadtam, és mohó érdeklõdéssel figyeltem a síneken túli világot. Ahogy elértük Bangkok külvárosi részét, szomorúan láttam, hogy ennek a nagyvárosnak is megvannak a maga árnyoldalai. A vasút közvetlen közelében, száz és száz métereken át, nyomortelepek ütött-kopott, mindenféle hulladékból barkácsolt kalyibái sorakoztak. Régi hordókban tüzek égtek, ruhátlan gyerekek rohangáltak, szeméthegyek és por mindenütt. Akárcsak ha megelevenedett volna valami dokumentumfilm, ami egészen eddig érzelemmentesen kényelemes távolságból közli a tényeket. Hát a valóságot élõben látni és mindezt tudomásul venni nem egy varázslatos mesedélután. Hirtelen átéreztük mennyire furcsa egy hely ez a mi bolygónk. Magánrepülõgép kontra koldulás az életért.
    Végül is elhagytuk a várost majd nem sokkal azután lement a nap és ez a tény mintegy véget vetett bámészkodásomnak. Viszont a vonaton ezzel egy idõben felpezsdült az élet, addig sehol sem látott árusok és pincérek tûntek fel mindenféle étket és italt kínálgatva. Állítólag volt valahol egy konyha is a vonaton. Mi a vagon végében voltunk az ajtónál, azon túl két szolgálati ágy volt, meg a mosdóhelyiség. Olyan tíz óra magasságában jött két ember és ágyakat varázsolt elõ a fotelokból, majd lehajtottak az ablak felett idáig megbújó hosszú támlát, ami a másik fekvõhelyet rejtette. Aha. Így már értettem, ezek szerint nem felváltva kell aludnunk az alsó részen. Még sokáig mászkáltunk és beszélgettünk, nem igazán voltunk álmosak. A kinti szolgálati helyet idõközben elfoglalta egy vasúti dolgozó, aki vagy meg volt fázva vagy allergiás volt, nem tudom, de akkorákat tüsszögött, hogy azt hittem elõször, hogy ordítozik.
    Még lefekvés elõtt az egyik kis pincér srác jött oda hozzám, megfogta a karomat, mélyen a szemembe nézett és félreérthetetlenül megkérdezte, hogy hozzon e nekem egy sört. Megszeppenve megköszöntem a kedvességét, de mondtam neki, hogy nem iszom sört. Aztán azon gondolkoztam, vajon, hogy fogom álcázni a fekhelyemet, és hogy fogok abból a parányi kis függönybõl, – amit az ágy elé lehetett húzni, – áthatolhatatlan betonfalat építeni. Késõbb a vagon kezdett elcsendesedni, mindenki az alvással kísérletezett. A szenderedést, már csak egy-egy hatalmas tüsszentés zavarta meg néha, ami a szolgálati hely felõl érkezett. Alig egy-két óra múlva felébredtem, mert a klíma úgy két centirõl fújta az egész hátamra a kellemetlenül hûsítõ levegõt. Kiderült, hogy a lent pihenõ cimborám sem alszik, ezért lemásztam hozzá, dumálni és megtervezni az elkövetkezõ napot. Surat Thani külvárosában szállunk le a vonatról, hogy onnan egyenesen a Khao Sok-i nemzeti parkba jussunk. A nyaralásnak ettõl a résztõl kicsit tartottam, mert oda nem foglaltunk elõre szállást, habár a Lonley Planet-bõl kinéztünk ugyan egy resort-ot, de lesz ami lesz alapon próbálkoztunk. Már az is némi gyötrõdést okozott, hogy miként jutunk el a nemzeti parkig, hiszen hajnal öt óra körül veszünk érzékeny búcsút vonatunktól, és ki tudja mikor fog busz indulni az erdõségbe. Ezeken tépelõdtünk, amikor ismét egy velõtrázó tüsszentés hallatszott, de ezt a hangot most még egy súlyosnak igérkezõ puffanás is kísérte. Átnézünk a vagonajtó ablakán és látjuk, hogy szegény náthás vasutas barátunk éppen tápászkodva áll fel a földrõl, porolgatva magát. Sikerült akkorát prüszkölnie, hogy leesett az ágyról. Ezen jelenet meglehetõsen felvidított bennünket, én kénytelen voltam egy teljes egész párnát belegyömöszölni a számba, nehogy felkeltsem a vonatot a harsány röhögésemmel. Még percek múlva is törölgettük a könnyet a szemünkbõl. Mindketten arra jutottunk végül, hogy itthon is jócskán történtek velünk mulatságos események, de ez a három nap idáig mindent visz. És hol volt még a vége!
    Végre megérkeztünk és leszálltunk a vonatról, kint még az éjszakai sötétség uralkodott, a hajnal még nem vette a fáradságot, hogy pillantást vessen a tájra. Az állomás mellett a pusztaságban, ahol egy lélek sem volt, természetesen egy éjjel nappali kisvendéglõt, közértet és egy minibusz taxi állomást találtunk. Mi mást. Hárman négyen rögvest tudakozódva jöttek hozzánk, hogy merre szeretnénk menni, mi a tervünk, õk bármit, bárhova, bármikor. Elmondtuk, hogy a nemzeti parkba, majd megmutattuk a Planet könyvet és a resort címét. 20 másodperc múlva már ki is alkudtuk a nagyon kedvezõ fuvardíjat 300 thb (olyan 80 Km.-re volt a resort kb. 1 órás út kocsival) majd hajnali reggelizés következett. Kihasználva a kis pihenõt felkerestem a mosdót. Beléptem és megdöbbenve láttam a fajansz hiányát. Kifordultam az ajtón, megvizsgáltam még egyszer a feliratot rajta. Semmi kétség jó helyen jártam. De akkor vajon hol a kerámia? Pedig egyre jobban éreztem, arra a porcelán darabra hamarosan nagy szükségem lesz. Mindössze egy fémlemezt láttam a földön, amiben két lábnyom helye volt gyárilag elhelyezve. Nem vagyok teljesen hülye, hallottam már ilyen pottyantós dolgokról, de még nem találkoztam velük. Viszont ezen a fémlapon, nem volt khm… lejárati nyílás kialakítva. Összeszedve minden bátorságomat kimentem és az elsõ utamba kerülõ thai embernek elõadtam a problémámat. Mit tesz isten, ez az ember egy termetes idõs asszonyság volt aki, meghallva a problémámat nevetve magyarázta, hogy mûködik a dolog. Nem vettem észre egy a falon lévõ, szintén fém nyomógombot, amit rendeltetésszerûen használva, megoldja a felmerült problémát, és a fémlapot szétnyitja. Precíz illesztés, mit ne mondjak.
    Reggeli, illetve akarom mondani a hajnali után beültünk a kocsiba és nekivágtunk a sötét országútnak. Egy jó darabig nem láttunk semmit a tájból, majd lassanként szürkülni kezdett a környék. Csak körvonalak látszódtak és csupán annyit tudtunk kivenni, hogy dombok között, megyünk. Majd ahogy pirkadni kezdett, és a halvány még bágyadt napsugarak végigszaladtak a dombokon, lerántva azt a fátyolos leplet a környékrõl, mindenkinek elállt a lélegzete. Leírhatatlan volt. Gomolygott a reggeli pára a fák között, amik irdatlan tömegben és változatos fajtában voltak jelen. Mindenhol dombok, nem túl magasak, úgy maximum száz – százötven méteresek, mind benõve a valaha látott legburjánzóbb növényvilággal. Egy igazi trópusi esõerdõ, egy valódi dzsungel, aminek ott abban a percben szerelmese lettem örökre. Olyan volt, amit még álmaimban sem reméltem, hogy valaha látok. A dombok teteje enyhén lapos formájú, ami annyira jellegzetes a trópusi, ázsiai vidékre.
    Végül már fent volt a nap, mikor megérkeztünk, kiszálltunk a kocsiból és immár testközelbõl folytattuk a csodálkozást, ugyanis a resort, ahova mentünk bent volt az erdõben. Alig volt reggel hét óra, de máris fogadott minket a szállóhely vezetõje. Egy igen kedves német (sic!) ember.
    Mikor mondtuk, hogy mi járatban vagyunk, és hogy szobát keresünk, azonnal körbevitt és megmutatta a mik a lehetõségek. Sajnálattal közölte, hogy csupán két ház szabad, de megmutatta õket. Az egyik rögtön megtetszett, kétszintes volt egy úgy nevezett Thai house. Sajnos a Lonley Planet-bõl kinézett Bird house-ok már mind foglaltak voltak, ezek érdekessége, hogy a fák lombkoronái alá voltak közvetlenül építve. Nekünk a Thai ház tökéletesen megfelelt, hatalmas volt kényelmesen elfértünk benne és naponta csak 800 Thb volt az ára. Fejenként 160 thb, ez elég jó ár szerintem egy kb. 40 nm –es házért. (Most láttam, hogy már honlapjuk is van, megnéztem az árakat és sajnos drágult, most 1200 Thb/nap)
    Az apartman csodálatos, fából készült cölöpház volt, mint már említettem két szinttel.
    Fürdõszoba is rendelkezésre állt benne, aminek nem voltak ablakai. Olyan volt, mint egy terasz, amit körben derékig eltakar egy fakerítés. Mikor az ember zuhanyozott, rálátott az erdõre, a fákra, a bambuszokra és a különleges bokrokra. A ház közvetlen közelében élõ banánfa méteres levelei pedig egyenesen tiszteletüket tették, és meginvitálták magukat a fürdõhelyiségbe. A fürdõszoba természetes közelségbe hozta a természetet. Hihetetlen. Életem végéig el tudnám viselni azt a látványt. A mosdócsapot apró békák vették idõnként birtokba, mikor úgy gondolták, most már õk jönnek a tisztálkodásban. A toalett is itt volt, gondolom, nem kell ecsetelnem az elõnyeit.
    A szobákat viszont gekkók keresték fel, mozdulatlanul lapultak a plafonon, várva egy-egy kövér szúnyogra.
    Klaus, a német vendéglátónk ellátott mindenféle jó tanácsokkal. Fõleg a majmokra hívta fel a figyelmünket. Szólt, hogy ne hagyjunk kaját elöl, mert a ravasz kiskópék el fogják õket csórni. Mindannyian nagy állatbarátok vagyunk, és arra a lehetõségre, hogy majmok jöhetnek át vendégségbe, a felsõ szintet kiválasztó barátaim egy külön kis terülj-terülj asztalkámat varázsoltak az emeleti ablak párkányára. Majd véletlenül átjönnek a majmok, fenét. Azonnal jöjjenek át! Este, épphogy nem gyújtottak gyertyát az ablakba, hogy biztos idetaláljanak szegény párák.
    Elhelyezkedtünk és elrendezkedtünk, délelõtt pedig nekivágtunk, hogy felfedezzük a környéket. Három napot fogunk eltölteni itt az erdõben, a resort a „Sok” folyó közvetlen közelében van. Sajnos a száraz évszakban csak lusta pataknak tûnik, de látva a medrét, és a mészkõsziklákba vájt nyomait, a monszun idején bizonyára tisztelet parancsolóbb a víztömeg. Gyakorlatilag a házunktól pár méterre, már ízelítõt kaphattunk, milyen is egy trópusi esõerdõ. Sajnálom, hogy a botanikához egyáltalán nem értek, és nem tudom felsorolni azt hihetetlen sokféle, különleges nõvényt, amibe minden lépésnél belebotlottunk. Mindenhol hatalmas pálmák (nem kókusz), bambuszok és banánfák, óriási, méteres levelekkel. Szájtátva közlekedtünk, pedig még nem is láttuk az igazi dzsungelt. Az állatvilág egyelõre lapított, illetve volt egy láthatatlan ámbátor annál harsányabb képviselõje, amely példátlanul viselkedett. Ez egy elképesztõ bogárfajta volt, aminek iszonyú éles, rezgõsen sípolós hangja van. Olyan mintha egy ventilátor a másodperc tört része alatt iszonyatos sebességre pörögne fel, amit sivító hang kísér. Próbáltuk becserkészni a jószágot, de nem sikerült megfigyelni. Hosszú perceket töltöttünk azzal, hogy az egyre hangosodó visítást követve, nesztelenül lopóztunk az aljnövényzetben, várva a pillanatot, mikor megpillantjuk ezt az erdei harsonást. Mindhiába. Mikor úgy éreztük a hang kíméletlen erejébõl, hogy valamerre az orrunk elõtt lehet a bogár, hirtelen elnémult és észrevehetetlenül megbújt valahol a növények között. Egy jó fél napunk elment ezekre az akciókra és kissé megtépázta az idegeinket, mert minden egyes alkalommal elhitette velünk, hogy majd most megláthatjuk. De nem, egyszer sem, és szerintem még most is rajtunk röhögnek a levelek alatt, mikor napnyugtakor összejönnek anekdotázni. Szinte látom magam elõtt, ahogy felemlegetik: – És arra emlékeztek, amikor azokat a szerencsétlen turistákat az örültbe kergettük?
    De tényleg, én minden egyes kutatás alkalmával egyre óvatosabb és halkabb lettem. Úgy lopóztam közelebb, és úgy olvadtam bele a környezetbe, hogy egy percekig engem figyelõ kaméleon is elsírta magát gyönyörûségében. De csak nem mutatkoztak a bogarak, nem is láttam õket soha. (Azaz láttam, de majd csak késõbb a Samuin lévõ pillangóház preparált bogárgyûjteménye között.)
    Sétálgattunk a patakparton és nézelõdtünk. Valaki közülünk felkiáltott, mert a pár méterre lévõ túloldalon, egy vízbe lógó faágon észrevett egy mozdulatlanul ülõ gyíkot, Nagy lelkesedéssel bámultuk, találgatva vajon agáma, vagy skink, vagy esetleg kaméleon e az illetõ. Nos, úgy öt perc szemguvadás után, kiegyeztünk abban, hogy az csak egy másik faág.
    Nem sokkal késõbb egy tisztás felé vettük az irányt ahol végre tényleg találkoztunk egy igazi különlegességgel. Egyik társunk, arccal elõre, majdnem belegyalogolt egy hatalmas pók lakásába, ahol is a háziúr éppen otthon volt. Két, egymáshoz közel lévõ fa törzse közé szõtte hálóját, aminek közepén ült, nyugodtan, csendben, várva a figyelmetlen európai turistát. Azt hiszem gömb pók a faj neve, egyébként teljesen ártalmatlan, de nagyon nagy. Ha egy 15 cm átmérõjû kört rajzolunk, ami visszaadja pók termetét, akkor megérthetjük miért volt nagy az ijedelem. Lefényképeztük, úgy, hogy a tenyeremet a pók mögé tettem, érzékeltetve a nagyságát, ami bõven kilógott a háttérbõl. (Igaz nincs péklapát méretû markom)

    Folyt. köv.
    Bocs a késésért, igyekszem a továbbiakban :)

    #57961 Hozzászólás

    ÁGNES
    Regisztrált – bejelentkezve üzenet küldhető

    síírok

    üdv kedves barátom síííírok a nevetéstõl és a vissszaemlékezéstõl is. Valóban érzem mindenemen Thaiföld varázsát és a leírhatatlan dühöt,hogy nem mentem ki,amikor ott volt a kezemben a lehetõség.
    puszi

    #57960 Hozzászólás

    Ahmet

    Ne már!!!

    Mi lett a pénzzel?! Könyörgöm, folytasd!

    #57959 Hozzászólás

    Pere

    :)

    Nagyon jó és tényleg mulatságos.
    Egy dolog nem tetszett csak,a taxis.Eleve drágábban számolnak mindent a túristáknak és ha látják,hogy kifizetik a többieknek sem fogják olcsóbban odaadni.Lehet,hogy 1500 Ft nem sok,de egy kifõzdében ennyiért kb 10x megvacsorázol.Pattayáról mesélték,hogy megjöttek az oroszok,akik mindent kifizetnek,nem alkudoznak és éppen ezért másoknak nem adják pl a pólót,mert majd jön az orosz aki kifizeti.

    Azért várom a folytatást ! :)

    #57958 Hozzászólás

    Grell

    :)

    Örülök, hogy tetszett, ígérem, hamarosan folytatom. A sztori 2005 januárjában történt, a cunami után pár héttel. Ez valahogy kimaradt, de késõbb majd utalok rá.
    Addig is egy kis kedvcsinálónak: lesz khao sok nemzeti park , koh phangan, koh samui
    Ezeken a helyeken még az elõzõeknél is érdekesebb kalandokban volt részünk. :)

    #57957 Hozzászólás

    Moni
    Regisztrált – bejelentkezve üzenet küldhető

    Óriási!

    Igen, folytasd!!!! Ferrrgeteges a humorod+látásmódod!(Kössz KC, hogy felhívtad a figyelmet erre a fórumon!)

    #57956 Hozzászólás

    KC

    Hatalmasat alkottál

    Talán említsd meg az idószakot, írtad, hogy télies ruhákat cseréltetek. Nekem könnyebb a csomag mert május végefelé látogatjuk Thaiföldet. Most jöttem haza, de ez a csodálatos írásod ujra visszavitt.
    Utólagos engedelmeddel, a Thaiföld 13 topikba megemlítem útleírásod elsõ részét.

    Türelmetlenül várom a folytatást!

    Folytasd!

    Folytasd!

    Folytasd!

    Folytasd!

    Folytasd!

10 hozzászólás megtekintése - 21-30 / 30
Hozzászólás: Börleszk Thaiföldön
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.