Brazilia 2002 tavasz – 3. rész

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Brazilia 2002 tavasz – 3. rész

  • Ennek a témakörnek tartalma 0 résztvevő és 0 hozzászólás.
  • Indította
    Témakör
  • #1120 Hozzászólás

    Ági

    Április 20, szombat

    Ezen a napon ütött be a ménkû. Autót akartunk bérelni egy napra, hogy bejárjuk a környéket. Reggel 8-ra rendeltük meg az autót. Le is mentünk idõben a recepcióra és vártuk, hogy mikor hozzák a kocsit. Ricardo telefonált, majd szólt nekünk, hogy kérik a hitelkártyánkat. Persze nem fogadták el a Visa Electront, lehúzós kártyánk pedig nem volt. Ez eddig nem is jelentett problémát, ha nincs kocsi akkor busszal is be lehet járni néhány közelebbi látnivalót. A baj azzal volt, hogy Rióban akartunk kocsit bérelni és az utunkat kocsival folytatni tovább, minden le volt foglalva, az autó, a szállások Brasiliában, Ouro Pretoban, Anniékkal meg volt beszélve a program, hogy mikor hol leszünk és ha itt nem tudtunk autót bérelni, akkor Rióban sem fogunk tudni. Szóval borult az egész útiterv. Ettõl egy kicsit idegesek lettünk. Felsétáltunk az Avenida Schimmelpfengen Foz do Iguassu fõterére a gõzölgõ melegben, leültünk egy padra és megpróbáltunk magunkhoz térni. Szar volt. Elhatároztuk, hogy keresünk egy utazási irodát, ahol megkérdezzük az árakat. Sikerült is találni utazási irodát, még egyszer rákérdeztünk az autóbérlésre, náluk is kellett a lehúzós kártya. Sok helyen béreltünk már autót, sehol se kérték a kártyát. Így a repülõjegyekre kérdeztünk rá, mert úgy gondoltuk, hogy legjobb lesz Salvadort megnézni. A repülõjegyek drágák voltak a költségvetésünkhöz képest, úgyhogy nem jutottunk elõre. Végül úgy döntöttünk, hogy majd Rióban utánajárunk a dolognak és elslattyogtunk az állatkertbe. Az állatkert kicsi de jópofán van megcsinálva. Eleredt az esõ, úgyhogy szakadó esõben sétáltunk egyik lombkorona alól a másik alá. Fantasztikus, hogy az esõerdõ fái mennyire felfogják a csapadékot. Láttuk az onca-t (párduc) a brazilok nemzeti állatát. Egyébként a brazil papírpénzeken az õshonos állatok vannak rajta, jópofa. Mire körbejártunk már el is állt az esõ.
    A buszvégállomás az állatkert mellett van, itt megvártuk a buszt, ami elvitt a Parque des Aves-be, közben ettünk egy pirog jellegû töltött sült tésztát, coxinha a neve, kicsit zsíros de finom.
    A Parque des Aves óriási élmény volt. A hatalmas kalitkaszerûen kialakított részekben a madarak szabadon röpködnek, esznek, isznak és a látogatók közöttük sétálnak. Hihetetlen élmény, tukánok karnyújtásnyira, papagájok és jó ég tudja hány szebbnél szebb madár. Van közöttük igazi bohócmester is, az egyik egy fapadon ücsörgött, Attila leült mellé és a jókora kakas nagyságú madár, aki egyáltalán nem félt, a kezében lévõ ásványvizes üveg tetejét püfölte a csõrével. Kb. félúton elfogyott a filmünk, elõresétáltunk a bolthoz venni, leültünk kicsit a bárban, gyönyörûen van kialakítva, mintha egy paradicsomi kert közepén lenne az ember, kis majmok és egy jó fej tukán volt a társaságunk. Azt hiszem nagyon jól tettük, hogy a fõ turistaszezonon kívül jöttünk, így alig voltak látogatók, csend volt és béke, csak a madarak hangját lehetett hallani. Nagyon klassz ajándékbolt is van itt, minden fajta és áru csecsebecsét és emléktárgyat árulnak. Mivel gyûjtöm a faragott állatfigurákat jó sokáig elbóklásztunk, mire kiválasztottuk a papagájt és a tukánt, amit megvettünk. Aztán visszamentünk a parkba és megnéztük, amit még nem láttunk meg azokat a részeket is, amik a legjobban tetszettek. Nem is tudom hány órát töltöttünk el itt, csak úgy repült az idõ.
    A park elõtt szép nagy parkoló van kialakítva a turistabuszok számára, itt és az úttest másik oldalán mindenféle kézi szõtteseket, törülközõket, függõágyakat és függõfoteleket árultak. Megálltunk nézelõdni, persze azonnal lecsapott ránk az egyik árus. A függõfotel buli egy darab, jó lenne otthonra, de nem volt olyan színû, ami tetszett volna. Ilyen apróságon persze nem akadtak fent, mondta az ember, hogy várjunk 5 percet, kocsiba vágta magát és tényleg hamarosan jött vissza néhány másik színû változattal. Az egyik pontosan olyan volt, amire gondoltunk. Néhány percnyi alkudozás után gazdát is cserélt a fotel, büszkén mutogatta, hogy milyen jó minõségû kapót ad hozzá, amivel fel lehet a mennyezetbe fúrni. Kicsit ormótlan volt annak ellenére, hogy szépen becsomagolták egy mûanyag tokba.
    Megvártuk a buszt és visszamentünk a szállodába, rendbe szedtük magunkat és elvonultunk vacsorázni a közeli Pizza Hut-ba. Mivel tél fele jártunk már és csak 30 fok volt este 7-kor, nem mûködött a légkondi, a helyi fiatalok fázósan húzódtak össze. Aztán elkezdett szakadni az esõ, mintha dézsából öntötték volna. Sokáig elücsörögtünk, néztük az utcán sétálókat és az autókat és vártuk, hogy elálljon az esõ.

    Április 21, vasárnap

    A gépünk du. 1/2 4-kor indult Rioba, így szabad volt a délelõttünk és kényelmesre vettük a figurát. Elsétáltunk a fõ térre aztán taxiba ültünk ( taxi drosztnál mindenhol van egy gondnok, vagy minek nevezzem, aki irányítja is a taxisokat és fõzi nekik a matét. Mindenkinek ott a kis mates küblije és van egy szekrényféle, amibe vízforralót szereltek. A taxis lerakta a félig tele matés küblit a szekrénybe és már indultunk is a három határ találkozásához – ide nem visz busz. Brazília, Argentína és Paraguay találkozik itt, ahol a Rio Parana és a Rio Iguacu egymásba ömlik. A hármas határ tiszteletére mindegyik ország felállított egy obeliszket, amelyet a zászlója színeire festett, a brazilok kis parkot is kialakítottak itt, tele virágokkal, néhány kioszkkal persze. Az argentin oldal is gondozott, a paraguayi oldalon azonban nincs semmi. Innen nem messze van egy kör alakú fa építmény, az Espacio des Americas, ahonnan szép kilátás nyílik a folyókra. Amikor mi ott voltunk az épületbe nem lehetett bemenni mert éppen istentiszteletet tartottak benne.
    Aztán visszamentünk a szállodához, még egyszer utoljára bevásároltunk a pékségben, becsomagoltunk és du. 2-kor vittek ki minket a reptérre.

    A foz-i reptér volt a legszebb, amit Brazíliában láttunk. Kicsi, de európai színvonalú és itt találkoztunk az egyetlen (!) emberrel, aki korrektül tudott angolul. Beszédültünk egy indián boltba, vettünk némi guarani népzenét.
    A repülõút eseménytelen volt, útközben megálltunk Sao Paulo-ban, itt gyakorlatilag kicserélõdött az utazóközönség, alig páran maradtunk. Leszállni nem lehetett, így végignéztük a villámtakarítást.
    Este 6-ra értünk Rioba, felvettük a csomagunkat, Brazíliában mindenhol az a szokás, mint kiderült, hogy a kijáratnál ellenõrök állnak, akik egyeztetik a csomagon lévõ számot a csomagjegyeken lévõvel, gondolom sok lehet a lopás.

    A sofõr már várt minket. (Mint kiderült marhaság volt transzfert rendeli, alaposan megvágtak minket, de féltem Riotól, nagyon sok rosszat olvastam róla.) Szóval várt a sofõr névtáblával, legalább tudott valamennyire angolul. Lesétáltunk a parkolóba, nincs a kocsi sehol. Ember leizzadt, látszott rajta, hogy azt hiszi, ellopták a kocsit. Mi összenéztünk, na ez is jól kezdõdik. Aztán kiderült, hogy rossz oldalra jöttünk, a másikon parkolt. Lelkes vigyorgás közben caplattunk át. A csomagok persze itt sem fértek el, mert a csomagtartó nagy részét a gázpalack foglalja el. Fel nem foghatom, hogyan lehet taxizni úgy, hogy 2 bõrönd ne férjen el a csomagtartóban, igazán nem szoktunk sok cuccal utazni. A nagyobbik bõrönd az anyósülésre került. A nemzetközi repülõtérre érkeztünk, az esti csúcsforgalomban jó 1,5 órát tartott mire elértünk a szállodába a Copacabana-ra. Már sötét volt, semmit se láttunk, kaotikusnak tûnt az egész. Az is volt.

    Lepakoltunk és elindultunk felderíteni a környéket boltilag. Nem a Copacabana felé indultunk, hanem befelé, a hátsó utcákba. Hömpölygött a tömeg, a kávéházakban üvöltött a zene, az emberek kint ücsörögtek a tereken, beszélgettek, a gyerekek fociztak. Hamar találtunk egy nagy boltot, vettünk vizet és Guaranat és némi harapnivalót. Volt ugyan minibár a szobába de az árak bestiálisak. A hûtõszekrény viszont jól jött.

    Április 22, hétfõ

    A szálloda étterme a 12. Emelten van, fantasztikus panoráma nyílik róla a Copacabana-ra és a Pao do Asucar-ra. Szépséghibája a dolognak, hogy minden oldala üveg és a légkondit nem mûködtetik, tûzi a nap, így már reggel 6-kor gatyarohasztó meleg van benne.
    A reggeli pazar volt, a szokásos gyümölcs és sonka-sajt mellett rántotta, sült kolbász, virsli és mindenféle apró sütemény. Eszpresszó kávét persze itt sem lehetet kapni, szerencsére a hallban volt egy termosz kávéval és mini méretû mûanyag poharakkal
    Interneten keresztül egész napos városnézést foglaltunk erre a napra, hogy valami képet kapjunk Rio-ról. 8-ra jött a busz, ez persze még csak a gyûjtõ busz volt, aztán átszálltunk egy nagyobb buszra és megkezdõdött az egész napos városnézés, méghozzá, olyan, amilyet még nem pipáltunk.
    Elõször elvittek minket a Flamingo Beach-re, ahol hajóra szálltunk. Ez a hajókirándulás volt hivatott helyettesíteni a Cukorsüveghegyet, ami akkor éppen 3 hónapig zárva volt tatarozás miatt. Ügyetlen meleg volt, de a hajón fújt a szél, így kellemes volt. Ülõhely persze nem volt rendes, úgyhogy a 2,5 órás kirándulás végére teljesen elültük a fenekünket. A hajó körbe vitt minket a Guanabara öbölben, nagyon szép volt, még a Niemeyer-féle múzeum épületét is le tudtuk fényképezni Niteroiban.
    Friss ananászt és dinnyét hordtak körbe, jól nézett ki, de nem mertem enni belõle, mert a hajó, a kapitány és a legénységet képezõ fiatal kölyök tisztasága hagyott némi kívánnivalót maga után, az én gyomrom meg erre érzékeny és semmi kedvem sem volt egy néhány napos hasmenéshez, ami eddigi útjainkon mindig standard program volt. Caipirinhat is csináltak nagy show közepette, de azt már pénzért árulták. Persze egy orosz nõn kívül senkinek se kellett, ilyen melegben a tûzõ napon ücsörögve nem tanácsos alkoholt inni ha nincs az ember hozzászokva.
    Kikötés után bevittek Rio belvárosába és megnéztük az új katedrálist. Érdekes, modern épület, de semmi különös.
    Ezt az ebéd követte egy churrascheriaban, ahol az ebéd ugyan benne volt a program árában, de az italáért rendesen megvágtak minket. Hosszú várakozás és idegenvezetõ csere után ismét buszra szálltunk. Az idegenvezetés elméletileg 3 nyelven zajlott, portugálul, spanyolul és angolul. Az elsõ kettõvel nem volt gond, de angolul az elsõ idegenvezetõ sem tudott nagyon, ez meg egyáltalán nem. Szóval elindultunk a Corcovado felé, az idegenvezetõ beszélt, beszélt, közben néha megjegyezte angolul, hogy “Ipanema on the left side, Leblon on the right side. Correct?” Ennyi volt, amit angolul el bírt mondani, na meg a legvégén a dolognak egy mondatot, hogy borravalót lehet adni. Még jó, hogy már elõre elolvastunk mindent és elég sokat megértettem a spanyolból.
    Útközben megálltunk a Maracana stadionnál, bemenni nem lehetett, de kiszálltunk elõtte és megnéztük a Pelé mezeket áruló emberkéket.
    Átmentünk a Santa Terezinha negyeden, nagyon szép része ez Rionak, bár itt is megvan az ami mindenhol: a putri mellett a gyönyörû villa. Majd a Tijuca parkon vezetett keresztül az út, egyre párásabb lett a levegõ a végén felhõben mentünk. Egy ponton a nagy buszból át kellett szállni kisbuszba, az vitt fel a legfelsõ parkolóba ahonnan 250 lépcsõfok megmászásával lehet elérni a Krisztus szobrot. A parkolóban és aztán minden lépcsõfordulóban büfék és souvenir árusok. Pechünk volt, mert végig felhõben volt a Corcovado csúcsa – ez a normál állapota szemben Cukorsüveg heggyel, amelyik általában napos és nincs köd. Egyébként már építik a liftet, éppen ideje mert sokaknak komoly akadályt jelent a 250 lépcsõfok, a mi csoportunkban is több idõs házaspár volt, akik alig bírtak fölmászni. Attila elõre ment, nekem lassabban ment a mászás, amikor felértem benéztem a szobor talapzatában lévõ kápolnába aztán körbesétáltam. Rioból szinte semmi se látszott, a szobor meg olyan nagy és a hely olyan kicsi, hogy az arcát csak bizonyos helyekrõl lehet látni. Fényképezgettünk aztán lesétáltunk a parkolóba és a bárban ücsörögve vártuk meg a többieket.

    Április 23. Kedd
    Reggel szokás szerint jókor korán megreggeliztünk, a reggeli pazar volt, a kilátás gyönyörû. Tulajdonképpen utunk során ez volt az egyik hely, ahol igazán finom sütiket ettünk, Brazília nem az édességek hazája. Úgy ettem volna egy nagy fagylalt kelyhet, olyat amiben mindenféle fagyi van és gyümölcs darabok meg dió és mindenféle földi jó, tulajdonképpen egy komplett kaja és ilyen melegben jól esett volna mondjuk a hamburger helyett ebédre. Anniékat késõbb kérdeztem, de még nem is hallottak ilyenrõl!
    Szóval reggel 8-kor elmentünk – utolsó próbálkozásként – az Unidas rent A Car irodájába és végleg bebizonyosodott, hogy mi itt autót nem fogunk bérelni. Taxiba szálltunk és elvitettük magunkat az Ipanema Travelhez, hogy most mit tegyünk, de kiderült, hogy valami rioi ünnep van (máshol Brazíliában nem volt ünnep) és minden zárva van. A kedvünk nem volt túl jó, eddig végig azt reméltük, hogy csak sikerül valahogy megoldani a dolgot. Fogtuk magunkat és kimentünk a rodoviarira. A buszpályaudvar hatalmas, lepusztult, nyüzsgõ épület volt, azt se tudtuk, hogy mit akarunk pontosan. Ouro Pretoba egyetlen busz indul, este 11-kor. Ebbõl nem kértünk, úgyhogy lelombozva indultunk vissza a szállodába. Helyi buszra szálltunk ami jó sokáig tekergett velünk rettenetesen lepukkant részeken át, érdekes volt. Kicsit elõbb szálltunk le, mint kellett volna a szállodához, elbámészkodtunk egy élelmiszer boltban, vettünk némi ebédre valót és Guarana-t (üdítõt) aztán visszaslattyogtunk a szállodába. A délután a hogyan tovább tervezésével telt. Eredetileg szerdán már tovább akartunk állni Rioból, így maradnunk kellett még egy napot. A dengue járvány miatt igyekeztünk rioi tartózkodásunkat a lehetõ legrövidebbre fogni, de õszintén megvallva nem is nagyon tetszett a város.
    Estefelé felkerekedtünk, hogy egy közeli étteremben megkóstoljuk a feijoadat, a rioiak nemzeti eledelét. Már akkor kinéztem magamnak az éttermet, amikor délben visszafelé mentünk a szállodába.
    Sétáltunk tehát a kivilágított Copacabanan, néztük az árusokat és az éttermeket vizslattuk, ahogy elmentünk mellettük, mind koszos és lerobbant volt, amikor gyönyörûen megbotlottam és pofára estem. A fényképezõgép a táskámban volt, nagy baja nem lett, de egy helyen a lencsét körülvevõ mûanyag perem letört.
    Ez sem emelte a hangulatomat, fájó lábbal sántikáltam el az étteremig. Leültünk a kinti részre és megrendeltük a feijoadat. Persze ez is egy koszos kis étterem volt, árusok hada támadt meg minket a pincér pedig megjelent egy hatalmas tálca elõétellel, csupa fantáziátlan dolog mint natúr reszelt sárgarépa, olajbogyó, ecetes fürj tojás amiért aztán borsos árat számolnak fel. Egyrészt végigkóstoltuk már ezeket Fozban, másrész igen rossz hangulatban voltam, úgyhogy a pincérnek szegeztem a kérdést, hogy ez vajon a feijoda részét képezi és az árban benne van? Kénytelen volt megmondani, hogy nem, ezt külön számolják fel. Szépen visszaküldtem vele az elõételt, hogy mi azt nem kértük. Olyan dühös voltam, hogy majd szét robbantam. De ez még nem volt nekik elég, próbálkoztak egy adag caipirinhaval is, amit persze nem úgy hoztak ki, ahogyan kell, nem volt jégkocka se citrom szelet és a pohár se a tipikus caipirinhas pohár volt hanem egy snassz üveg pohár, mint amiben régen a presszókban adták a kávét nálunk. Azt már csak azért sem ittuk meg.
    Na, jött a nap fénypontja a feijoada a kötelezõ farofa-val és tepertõvel. A barna cserépedény csurig volt a sötétbarna színû babfõzelékkel, amibõl egy malac füle állt ki. Azért megpróbálkoztunk vele de a hús büdös volt és az étel ehetetlen. Ettünk némi rizst és tepertõt, fizettünk – egy árva fillér borravalót se adtunk. Akkor és ott azt hiszem a lelkem odaadtam volna egy tál paprikás csirkéért nokedlivel és kovi ubival….
    Megpróbálkoztunk a sétálással de olyan mennyiségû árus rohant le minket, hogy visszamenekültünk a szállodába. A Copacabana reggel teljesen normális hely de ahogy besötétedik a tengerparti sétányon millió árus jelenik meg, felállítják a kis standjaikat vagy csak leterítenek egy rongyot a földre és arra rakják ki az árut – lehet ott minden bóvlit kapni. Nagyon erõszakosak.
    Beültünk a hotel bárjába, hallgattuk a jazzt, az ablak a Copacabanara nézett és szopogattuk a Caipirinhat, ami igazán kiváló ital.

    Április 24 szerda
    Terveink szerint az utolsó nap Rioban. Szokás szerint 6-kor megreggeliztünk, a brazilok korán kelnek és 6-kor már mindenhol lehetett reggelizni, talán a nagy meleg miatt van így és elindultunk a belvárosba, hogy repülõjegyet keressünk. Az útikönyvbõl kinéztem egy nagy utazási iroda címét és odavitettük magunkat taxival. Az iroda, amit kerestünk csõdbement. Mit volt mit tenni, elindultunk az egyik fõ utcán és bementünk az elsõ travel agency-be, amit láttunk. Itt végre visszatért a szerencsénk pedig azt hittük, hogy örökre cserben hagyott minket és hihetetlenül olcsó áron kaptunk repülõjegyet a Rio – Salvador – Belo Horizonte – Sao Paolo útvonalra. Rio Salvador: 138 R, Salvador- Belo Horizonte: 133R és Belo Horizonte Sao Paulo: 107R. Szállást azonban nem tudtunk foglalni. Bementünk még néhány utazási irodába szállást keresni, de sehol sem tudtak segíteni, úgyhogy feladtuk.
    Végigsétáltunk az Avenida Rio Brancon míg ki nem értünk az Avenida Presidente Vargasra. Meleg, õrjöngõ forgalom, embertömeg, a légkondikról az ember nyakába csöpögõ víz …
    Az Avenida Presidente Vargas hatalmas, széles út, átmentünk az árnyas oldalra, nagyon magas épületek szegélyezik. Betértünk egy arab étterembe, ahol nagyon megörültek annak, hogy magyarok vagyunk, bár szerintem fogalmuk sem volt róla, hogy az mit jelent. Finom lepénykéket ettünk. Lesétáltunk a Nossa senhora de Candelaria templomig, bementünk, megpihentünk egy kicsit. A hátsó bejáraton mentünk be és elöl jöttünk ki a Praca Pio X-re. Csináltunk néhány fényképet bár a fény borzasztó éles volt és befordultunk a Rua 1 de Marco-ra. Ez egy keskeny és árnyas utca de a hömpölygõ forgalomtól – fõleg buszok – és amiatt, hogy a járda nagyon keskeny szinte semmit se lehet látni, pedig szép régi házak vannak itt. Rengeteg busz közlekedik Rioban, mennek mint az õrült, a piros lámpánál se állnak meg. Megnéztük az Igreja Nossa senhora do Monte do Carmo templomot, a régi katedrálist, majd a mellette lévõ Ordem Terceira de Nossa Senhora do Carmo templomot. Európai szemmel furcsák ezek a templomok, minden fából van és kicsik, általában egy hajós templomok. Tomboló barokk, festett, aranyozott fafaragványok, szobrok mindenhol.
    Átsétáltunk a Praca 115 de Novembron és messzirõl ugyan, de megnéztük az Arco do Teles-t.
    Iszonyatos volt a zaj, a szmog és a tömeg.
    Délután a Jardim Botanico-ba mentünk el. Sétálgattunk a kissé lepusztult parkban, szép volt a pálmasor, a kutak és a bambuszerdõ. Messzirõl látszott a Corcovado. Most bezzeg nem volt felhõben. Több hófehér, gyönyörû menyasszonyi ruhába öltözött lányt is láttunk, a kiket fényképeztek. Talán modellek voltak.
    Vacsorára betértünk a Bob’s-ba, a brazil McDonaldsba. Hot dogot ettünk, kicsi volt és unalmas.
    Este Anni telefonált, az eredeti terv szerint már Ouro Pretoban kellett volna lennünk, ott kerestek minket de nem találtak és nem tudták mi történt. Gondolták megpróbálják, hátha még Rioban vagyunk.

    Április 25, csütörtök
    Jókor korán felkeltünk és 6-kor már az étterem elõtt toporogtunk és vártuk, hogy kinyisson. A gép 8.30-kor indul Salvadorba. Rendeztük a számlát – persze itt is le akartak nyúlni egy kicsit, a portás elfelejtette a visszajárót visszaadni. Ez megint feldühített rendesen, úgyhogy elég morcos pofával hívtam fel a figyelmét arra a tényre, miszerint is elfelejtett visszaadni.
    A riói repülõtér legnagyobb megdöbbenésünkre kihalt volt. Én azt vártam volna, hogy nyüzsgõ élet fogad, de az amúgy elég nagy repülõtér kongott az ürességtõl. Próbáltunk utazási irodát keresni, ahol foglalhatnánk szállást Salvadorba, de nem volt sehol. Végül letelt a várakozási idõ és elindultunk. A gép leszállt Porto Seguroban így csak dél körül érkeztünk meg Salvadorba. A repülõ téren kerestünk egy utazási irodát ahol persze nem tudtak angolul – miért is tudtak volna ugye Brazília egyik legtúristasújtottabb területén a repülõtéren lévõ utazási irodában (3-an voltak ott, egy se bírt tudni angolul), azért megértettük egymást de igen hamar ki is fordultam onnan mert mindenáron tengerpartra akartak küldeni. Átmentünk a Bahiatoursa irodájába (az LP is ezt ajánlotta), itt tudtak angolul és azonnal sikerült szállást foglalni a Hotel Pelourinho-ban az óváros – s egyben a nyomornegyed – szívében. Ahogy kiléptünk az irodából, azonnal le is szólított egy taxis, úgyhogy rögtön meg volt a transzfer is. Nem kért sokat, igaz egy lerobbant kisbusszal volt légkondi nélkül.
    A repülõtér messze van a várostól. A táj egész más itt, mint az esõerdõs részeken, amelyeket eddig láttunk. Kicsit sivatagos, sokkal szárazabb. Más volt a hangulat is. Szinte egész Salvador szegény de a házak színesek és a domboldalon egymáshoz préselõdõ házak hangulatos látványt nyújtanak. Pelourinho, az óváros, meredek dombtetõre épült és a történelmi rész szépen fel van újítva. Nagyon hangulatos.
    A szálloda portája mindkét oldalon nyitott árkád volt. Drágábban akarták adni a szobát, de mondtuk, hogy a Bahiatoursanal nem ennyit mondtak úgyhogy maradt minden a régiben azzal a felkiáltással, hogy ‘a reptéri utazási irodában még nem tudtak az áremelésrõl’. Na, nem is lett volna szabad többet fizetni. A szoba ugyan nagy volt és a fürdõszoba is de nagyon lerobbant hatást keltett. Volt benne egy franciaágy, az úgy ahogy elment, takarót nem adtak csak egy lepedõt, végül is olyan meleg volt, hogy nem hiányzott nagyon, egy iszonyú ósdi ruhásszekrény, amirõl az ember azt várta volna, hogy mikor dõl össze, egy repedezett tükör, egy rossz szék és egy vadonatúj hûtõszekrény. Volt viszont légkondi az ablakra szerelve, amit nem lehetett kinyitni. Nagy nehezen feltoltuk, de nem akart megállni, úgyhogy a caipirinha készítõ fa alkalmatossággal támasztottuk ki. A fürdõszobán nem volt ablak csak üreges téglák. Az is tágas volt, egyik sarkában zuhanyfülke és mellette a WC. Namármost valamilyen rejtélyes oknál fogva a WC kagylót a zuhanyfülke falára merõlegesen állították be, ha az ember ráült, akkor a zuhanyfülke falát nézte, azaz ráült volna és nézte volna, mert nem volt elég hely a lábaknak. Csak 90 fokkal kellet volna elforgatni és akkor minden jó lett volna. Így se volt nagy a baj, keresztben kellett ráülni. Mindezért kárpótolt, hogy Jorge Amado ebben a házban élt egy darabig, itt kezdet írni elsõ mûvét.
    Lecuccoltunk és kaja után néztünk. Kifelé menet megérdeklõdtük a portán, hogy mikor lesz Candomblé, mondták, hogy aznap este. Foglaltunk rá jegyet és felsétáltunk a 2 percnyire lévõ Terreiro de Jesus térre és beültünk egy nagyon kellemes, kerthelységes vendéglõbe. Nagy volt a meleg, de fújdogált a szél, a tér gyönyörû volt, piros virágpompában állt ott egy hatalmas fa, lélegzetelállítóan szép volt. Az étterem sarkában mini zenekar, kellemes jazz. Külön alkalmazottat tartottak arra, hogy elhessegesse az árusokat. Grill csirkét rendeltem, valamiféle panírban sült csirkedarabokat hoztak ki, jó volt. Ebéd után kicsit ücsörögtünk, hallgattuk a zenét és élveztük a szellõt aztán elindultunk, hogy sétáljunk egyet a téren. Pénzt is kellett váltani és filmet is kellett venni a géphez, no meg valami kaját is szerettünk volna vásárolni. Alig tettünk meg néhány lépést, máris megtámadtak a kéregetõk. Pontosabban jött egy fantasztikus bahiai öltözetben lévõ asszony, hogy ugyan menjünk be az ékszerboltba, ahol dolgozik. Hamarosan futva érkezett még 2 hasonló öltözetû nõ, mondták, hogy fényképezzük le õket nyugodtan. 10 reálba került ez a szórakozás, de a képek szuperek lettek. Alighogy leráztuk õket, mellénk szegõdött egy másik nõ ezekkel a Bonfim da Bahia szalagokkal, mondta, hogy nem kerül semmibe, õ nem kér pénzt, egyszerûen nem bírtuk lerázni, ahogy mentünk, kötözte a kezemre a szalagot amit nem kértem, aztán pedig csak jött tovább mellettünk, hogy adjunk neki un real, un real un real …. A végén nem bírtuk tovább, adtunk neki egy reált. A pénzváltás se volt különb. Igazi rosszarcú pasas, koszos kis üzlet, különbözõ helyekrõl szedte össze a pénzt, számolta és megint számolta, kevert jobbra, kevert balra, de csak nem tudott átverni. Minden jó hangulatunk elszállt, vettünk gyorsan néhány tekercs filmet, boltot, ahol vizet vagy valami kaját lehetett volna vásárolni nem találtunk, úgyhogy visszamentünk a szállodába. Turista alig volt itt is (egész Brazília pangott az ürességtõl) és úgy vetõdtek rá az emberre.
    Szóval visszamentünk a szállodába de elõtte a házban lévõ utazási irodában befizettünk másnapra egy egész napos városnézésre és a rákövetkezõ napra pedig egy egész napos kirándulásra a teknõsökhöz.
    A szobánk ablaka az alattunk lévõ nyomornegyedre nézett, apró viskók, összetákolt kerítésszerûség, a villanyoszlopot megcsapolva életveszélyes módon bevezetett villany és ledöngölt vörös föld, amit rendszeresen sepregettek, nem volt eldobott szemét, a körülményekhez képest tisztaság és rend uralkodott.
    Este 1/2 8-ra jöttek értünk, világos ruhákba öltöztünk, mert a Candomléra nem szabad sötét ruhában menni. Az utcán pezsgett a forgalom, hófehérbe öltözött bahiai asszonyok özönlötték el az utcát, fantasztikus látvány volt. A kisbusz jó sokára érkezett meg és még vagy egy óra azzal telt el, hogy szedtük fel a vendégeket a különbözõ szállodákból. Az egyik japán pasast még átöltözni is visszazavarták, mert sötét színû polo volt rajta. Nagy nehezen megérkeztünk a terreiro-hoz. Ez is a nyomornegyedben volt, szegényes házak között meredek lépcsõn kellett felkapaszkodni, a kis utcákban megrekedt a forróság. A terreiro (legalábbis amit láttunk belõle) egy nagy terem volt, a fal mellett székekkel, egyik oldalon a férfiak, másikon a nõk (de nem jutott mindenkinek ülõhely), a falakon néhány színes, az isteneket ábrázoló festmény. A szertartás már elkezdõdött, középen vagy 10-12 asszony fehér ruhában kört formált és körbe-körbe táncolt, közben énekeltek. Elméletileg transzba kellett volna esniük, ezt elõsegítendõ szivarra gyújtottak. Pokoli volt a hõség a zárt helységben, bár az ajtó nyitva volt a levegõ nem mozgott. A füst, a meleg, az éles lámpavilágítás olyan valószerûtlenné tette az egészet. Egyik másik táncos elkezdett rángatózni, de elég egyértelmû volt, hogy mûrángatózásról van szó, nem igazán értettük, hogy mi van. Majd egy pasas játszotta el a transzot, de hát az is röhejes volt vagy inkább szánalmas. Jó sokára szünetet tartottak (a a táncosok öltöztek át kicsit színesebb ruhába) és egy nagy tálból édeskés ízû kukoricalepényt kínáltak, nem volt rossz. Szünetben a parányi kertben megnéztük az oltárt, de sajnos nem értettünk az egészbõl semmit – volt ott néhány növény meg cserépedény. Még egy órahosszát ücsörögtünk és néztük a táncosokat, aztán nagy megkönnyebbülésünkre jelzett a programot szervezõ nõ, hogy vége, indulunk vissza. Leballagtunk a lépcsõn, vissza a kisbuszhoz, a vityillókban mindenhol szólt a zene, táncoltak – buli volt. Még eltartott egy darabig, mire visszaértünk a szállóba, Pelurinho lámpafényben fürdött, az utcán még minding sokan voltak.

    Április 26 péntek
    Ez volt az egyetlen szálloda Brazíliában, ahol csak 7 órától lehetett reggelizni. A szobát a légkondi kellemesen lehûtötte, de a folyosón megrekedt a levegõ, ablak se volt. Ahogy kiléptünk az ajtón ránk izzadt ing és gatya. A reggeli még nem votl kész persze, a tejes kancsóból alig folyta tej és a vaj avas volt, a gyümölcsök sem voltak igazán finomak, a sonkát sajtot pedig jó sokára hozták ki. (Igaz ekkorra már baromira untuk a kötelezõ sajtot és sonkát, de itt nem volt más ehetõ.)
    Úgy volt, hogy reggel 9-re jön az idegenvezetõ, mi le is mentünk idõben de a portásnak fogalma sem volt róla, hogy mi kértünk idegenvezetõt, megbeszéltük, hogy akkor majd délután és elindultunk sétálni. Baromi meleg volt. Felmentünk a Terreiro Do Jesus térre, kicsit szétnéztünk, de már félve, hogy mikor támadnak a kéregetõk. Megnéztük kívülrõl a Szent Ferenc templomot, fantasztikusan szép volt. Próbáltunk volna valami kajás boltot keresni, ahol vizet lehet venni, de sehol sem volt. Végül úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a szobába pihenni és erõinket gyûjtjük a legnagyobb melegben teendõ városnézésre. Amikor visszaértünk, ott várt egy kis nõ, Maria, az idegenvezetõ, aki elkeverte az idõpontokat vagy valami ilyesmi és az is kiderült, hogy nem csoportos városnézés lesz, hanem csak az idegenvezetõ és mi ketten. Megbeszéltük és úgy döntöttünk, hogy akkor inkább most azonnal induljunk el, inkább, mint délután.
    Elõször lesétáltunk a rabszolgák templomához, az Igreja NS do Rosario dos Pretos-t a Largo do Pelourinho-n. Azután felsétáltunk a Rua Alfredo do Brito-n, bekukkantottunk a tatarozás alatt álló orvosi egyetem épületébe, láttunk egy kakaócserjét, bementünk a Catedral Basilica-ba majd átsétáltunk az Igreja do Sao Francisco-ba, ebbe a fantasztikusan gazdag, arany templom néven is ismert barokk csodába, végül megnéztük az Igreja da Ordem Terceira de Sao Francisco templomot kívülrõl, mert itt a homlokzat az, ami gyönyörû. Közben persze bezavart minket csipke és festmény boltba, de hát nem akartunk vásárolni semmit, meg drága is volt. Mivel dolga volt az idegenvezetõnek, leültetett minket egy bárba, kértük, hogy hideg gyümölcslevet adjanak de jég nélkül, majd elment, hogy nemsokára jön. A gyümölcslé megérkezett de meleg volt és nagyon szar, otthagytuk a fenébe és átmentünk a szomszédos étterembe, ahol az elõzõ napon ebédeltünk és ittunk egy hideg kólát. Most is kellemes élõ zene szólt, fújt a szél és egyszerûen élveztük a salvadori hangulatot.
    Egy kis idõ múlva felbukkant Maria és folytattuk a városnézést. Elsétáltunk a Praca Tome de Souzara a Lacerda lifthez, ami a felsõ várost összeköti az alsó várossal. Éppen felújították, úgyhogy csak kívülrõl tudtuk megnézni és megnéztük a másik, üzemelõ liftet, ami új ezért nem híres. Fentrõl megnéztük a Mercado Modelot, elvileg az is benne van a programban, de mi inkább azt kértük, hogy gyümölcs és zöldség piacra vigyen el minket. A városháza elõtt nézegettük a panorámát, a panoráma gyönyörû volt, a városháza pedig egy szörnyû modern épület.
    Megjött a kisbusz és elindultunk a városnézés második részére, az alsóvárosba. Lementünk a tengerpartra, hogy megnézzük a panorámát. Salvador de Bahia hatalmas város, több oldalról is megnéztük, elmentünk a Bonfin templomhoz is, de mivel zárva volt és árusok hada vette körül, inkább nem szálltunk ki, inkább egy partmenti erõdnél álltunk meg sétálni.
    Végül elmentünk a piacra. A táskánkat az autóban kellett hagyni a biztonság kedvéért, az idegenvezetõ nagyon ideges volt.
    A piacon rettenetes zsúfoltság, kosz és káoszuralkodott. Csirkék ketrecekben, a gyümölcsök, zöldségek összeeszkábált állványokon voltak kiállítva, a jaca átható szaga érzõdött mindenhol. Ezt a gyümölcsöt nem kóstoltuk, de mindenhol láttuk itt északon, árulták az út mellett is. Vettünk egy görögdinnyét és egy kis fürt almabanánt. Ezzel vége is votl a napnak. A piacon szívesen nézgelõdtem volna még, de Maria annyira ideges volt, hogy inkább mentünk. Fáradtak voltunk, mire visszaértünk a szállodába. Nem is ebédeltünk, csal ittuk a hideg vizet és lefeküdtünk aludni.
    Estefelé taxival elmentünk abba az étterembe, amit a korút során néztünk ki magunknak a tóparton. Pizzát rendeltünk. A tóparton sokan voltak, szemmel láthatóan a salvadoriak oda járnak hûsölni, bár az étteremben szinte senki se volt rajtunk kívül.
    A pizzát furcsán tálalták, adtak egy szeletet, majd amikor elfogyott, akkor jött a pincér és vágott még egy szeletet. Utcagyerekek jöttek pizzát kéregetni, de túl jól voltak öltözve ahhoz, hogy adjunk, nem igazán szegény gyerekek voltak, csak éppen kunyeráltak. Megpróbálkoztam az ananász desszerttel, persze, hogy konzerv ananász volt tejszínnel. Miért is gondoltam, hogy bár mázsaszámra árulják a friss ananászt mindenfelé, a reggelihez mindig adnak felszeletelt friss ananászt, legalább friss ananász salátát adnak vagy valami fantáziadúsabb édességet? Konzerv ananász szeletek voltak saját levükben.
    Fújt a szél, kellemesen elücsörögtünk a nyitott teraszon. Taxival visszamentünk a szállodába. Kint buli volt, üvöltött a zene, az ablakból néztük, ahogy az alattunk lévõ favelában szépítkeznek a lányok és zajlott az élet, de nem mentünk ki az utcára. Jobb a békesség.

    Április 27. Szombat
    Miután elfogyasztottuk a sajt, sonka és zsömle reggelit, összeszedtük magunkat és lementünk a portára, vártuk a buszt, ami idõre meg is érkezett. A mai program a TAMAR (tartaruga marina) program volt és közben megálló Guarajuba-nál.
    Elõször persze órák teltek el avval, hogy összeszedtük a többi résztvevõt, ezen közben azért északi irányban haladtunk a tengerparton, el a millió ’praia’ mellett. Útközben megálltunk egy helyen pisilni, Lago do Abaté-nél, a hófehér, valóban fehér homok és a zöld növényzet érdekes kontrasztot alkotott. Dél körül értünk a stranddal kombinált teknõs farmra, Praia do Forte-ra. A pálmafák közötti szûk kis sétányokon, amelyet mindenféle kis boltok szegélyeztek, fullasztó volt a hõség. A homokban gázolva jutottunk el a teknõs farmra. Kicsi volt de nagyon érdekes. Igazi nagy teknõst csak egyet láttunk, a legnagyobb fajtából, ami ember nagyságú, pedig nem is volt. Kb. 1 óra hosszat nézelõdtünk majd újra buszba szálltunk és elindultunk Salvador felé. Útközben megálltunk Guarajuba mellett ahol strandolni illetve ebédelni lehetett. Az étterem nagyon kellemes, árnyékos kerthelység volt, iszogattunk és hajtottuk el a Cocado-t kínáló gyerekeket. Megebédeltünk és nagyokat vigyorogtunk azon, hogy a köretet saláta bár szerûségbõl kellett venni és ott csak fõtt rizs volt meg farofa és tepertõ, saláta egy szál nem sok, annyi se. Édességnek nem volt nagy választék, guyava lekvárt kaptunk, hogy kóstoljuk meg, mert azt hoztak volna ki egy büdlivel édességnek. Ami azt illeti, nem voltunk elragadtatva. Kb. 3-4 órát ücsörögtünk itt, a nap tûzött, iszonyú volt a hõség és csak a strandra mehettünk volna, oda meg nem volt kedvünk.
    A busszal sokáig tartott az út visszafele, mi voltunk az utolsók, akiket kietettek már jó koromsötét volt.
    Az esti program: mosás.

    Április 28, vasárnap

    Délelõtt sokáig aludtunk, aztán csomagoltunk. Délben kellett a szobát elhagyni és délre jött a taxis, aki kivitt a reptérre. A taxi ugyanaz volt, mint akivel érkeztünk. Hamar kiértünk a repülõtérre, sikerült a függõszéket, amit Fozban vettünk és aminek ekkorra már rendesen megrongálódott a borítója, a repülõtéren becsomagoltatni. Kellett pénzt váltanunk, de úgy gondoltuk, hogy majd váltunk Belo Horizontéban, ettünk egy hamburgert és vettünk Cocadot ajándékba.
    Estefelé érkeztünk Belo Horizontéba, a reptéren az utazási pultnál találtunk szállást, de amikor pénzt próbáltunk váltani, hát nem sikerült. Kártyával se sikerült kivenni az automatából, rendesen meg voltunk lõve. Nem volt arra se elég reálunk, hogy a taxit kifizessük a szállodáig. Nem volt más választásunk, beültünk egybe, majd amint megérkeztünk, beszaladtam a szállodába és a portán váltani akartam, de nem jött össze. Gyorsan rákiabáltam a portásra, hogy 7 reálra van szükségem, annyi kellett ahhoz, hogy a taxit ki tudjuk fizetni. Szegény ijedtében azonnal adott. Mikor ezt rendeztük, kiderült, hogy nem olyan egyszerû pénzt váltani. Már fent voltunk a szobánkban, amikor jött, hogy sikerült lerendeznie a dolgot, odaadtuk neki a dollárt és kb. fél óra múlva jött is a pénzzel. Mire mindezen túl voltunk, elegünk volta a mai napból. Annival beszéltünk telefonon és elmondtuk, hogy mikor érkezünk Sao Pauloba.

    Április 29, hétfõ
    Reggel szokás szerint korán keltünk, megreggeliztünk és a portást megkérdeztük, hogy van-e kirándulás Ouru Preto-ba. Bemutatta nekünk azt a taxist, aki mindig ott volt a szállodában és megbeszéltük, hogy másnap vele megyünk el oda. Ma viszont Congonhas volt a program és még nem volt 1/8, amikor taxival kimentünk a buszpályaudvarra. Mint kiderült 8-kor indult a busz Congonhasba, megvettük a jegyet, egy üveg vizet és már indultunk is. A busz kicsit le volt robbanva és minden fánál megállt, emberek szálltak fel és le … Jó 2 órába telt, mire megérkeztünk Congonhasba. Minas Gerais is csupa hegy, a táj nagyon szép, bár más mint a mi szelíd lankáink. Vörös föld, meredek hegyek és meleg … Idegen, egzotikus, gyönyörû.
    Itt kevesebb esõ esik, mint a tengerparton, de a levegõ nagyon párás.
    Szóval megérkeztünk Congonhasba. A buszpályaudvar kulturált, vettünk vizet, meg akartuk venni a buszjegyet visszafelé is, de nem lehetett. Megvártuk a Basilica buszt, ami felvisz a Basilicához. A bust körbevitt a faluban, egyikre hegyre föl, a másikon le, csupa meredek domboldalra épült ez a település is. Szegénység, kosz. A bazilika háta mögött szálltunk le. A bazilika és az elõtte lévõ tér gyönyörûen rendben van tartva, lélegzetállító látvány. Egy életre beleszerettünk Alejadinhoba, nem hiába hívják a brazil Michelangelonak. A templomba nem lehetett bemenni, de a 12 apostol szobra kívül van, alaposan megnéztük õket. Páratlan látvány, az ember alig tud elszakadni. A faszobrokat sem láttuk, csak az utolsó vacsorát, mert ezek a téren elszórt kis házikókba vannak zárva. Az utolsó vacsorát is azért láttuk, mert ki volt törve az ablak. Fantasztikus élmény volt, ha becsukom a szemem most is látom magam elõtt.
    Beültünk a téren lévõ étterembe és tutu a mineira-t ebédeltünk. Ez is fekete bab volt, rizs és zöldség, de legalább ehetõ volt. Utána visszasétáltunk a buszmegállóba és vártuk a buszt. 1 órakor indult egy busz vissza Belo Horizontéba, utána csak jóval késõbb volt busz. Nagyon sokat vártunk. Amikor végre megjött és felszálltunk, idegesek voltunk, mert a kalauz végigkérdezett mindenkit, hogy hol akar kiszállni és a busz mindenfelé letért az útról. Végül mégis elértük a buszt és 1/23-ra visszaértünk Belo Horizontéba. Belo Horizonte nagyon csúnya város, alig van benne látnivaló. És itt láttuk a legrosszabb képû alakokat egész Brazíliában.
    Kicsit pihentünk a szállodában, aztán elindultunk bankot keresni és pénzt váltani, meg venni valami ennivalót. A pénzváltás megint nem jött össze, a bankból is kizavartak, hogy ilyen késõn már nem váltanak. Sétálgattunk, megnéztük a piacot és végül egy por chilo étteremben vettünk kaját, szendvicset és salátát – más már nem volt – visszamentünk a szállodába és ismét a portást kértük meg, hogy váltson pénzt.

    Április 30, kedd
    A mai program Ouro Preto volt. Szerencsés döntés volt, mert Ouro Preto meredekebb volt, mint eddig bármelyik brazil város, amit láttunk. Több, mint 1 óra volt kocsival, a már ismerõs meredek hegyek között vitt az út. Alig volt forgalom. Megálltunk Ouro Preto fölött, egy templomnál, ahonnan gyönyörû kilátás nyílt a városra. Ez a templom se volt nyitva persze. Csodaszép város. Egy ékszer a hegyek között. Megnéztük a templomokat, a fõteret és az Alejadinho múzeumot. Attila még Chico Rey aranybányájába is bement, egy magánház udvarán volt a bejárat, én nem mertem bemenni. Csupa sár volt, amikor kijött.
    Ittunk egy kólát egy kedves kis kávézóban és elindultunk visszafelé. Belo Horizontéban még megnéztük a Pampulha negyedben a Niemayer féle Szt. Ferenc templomot, érdekes volt, bár a modern mûvészet tõlem kicsit távol áll.
    A szálloda éttermében ettünk, Attila sajtos fettucinit és meg lasagnet. A pincér már második napja figyelgetett minket, nem sok külföldi fordulhat meg errefelé, végül megkérdezte, hogy amerikaiak vagyunk-e. Azzal nem tudott mit kezdeni, hogy magyarok vagyunk.

    Május 1. szerda

    Reggel a tegnapi taxisunkkal kivitettük magunkat a reptérre. A reptér iszonyú pici volt, de a TAM ingyen üdítõt és kekszet kínált. Dél körül értünk Sao Pauloba, ahol Anni és Attila már vártak a Congonhas repülõtéren.
    Elvitte minket az állatkertbe, de mivel ünnepnap volt (május 1) valami iszonyú tömeg volt az állatkertnél. Bementünk ugyan, de 5 percen belül feladtuk, semmit nem lehetett látni, esélytelen volt, hogy akár egy állathoz is közel lehessen férni, hömpölygött a tömeg.
    Végül felhívtuk az Anniékat, akik megbeszélték egy taxissal, hogy hova vigyen minket, ahová értünk jönnek. Jellemzõ Sao Paulo méreteire, hogy a taxis többször hívta õket, hogy merre is kell menni mert nem ismerte az utat.
    Ildikóéknál ebédeltünk, túrós csuszát csinált a tiszteletünkre, nagyon finom volt. Attila közben keresett nekünk egy szállodát a közelben, ahová délután elmentünk, lepakoltunk. Nagyon szép szálloda volt, hatalmas szobával, gyönyörû fürdõszobával. Gyorsan lezuhanyoztunk azután elmentünk egy nagy plázába, Ildikó is csatlakozott hozzánk, nagyon szép volt, vízóra is volt benne és rengeteg virág. Itt láttunk végre igazi cukrászdákat, habos süti költeményeket, Ildikó szerint minden igazi cukrászda magyar kézben van. Megkóstoltuk a Pan do Minast, egy sajtos gombóc, nagyon finom, könnyû, omlós a tészta.

    Május 2. csütörtök
    Az utolsó napunk. Reggeli a szálloda éttermében, pazar volt a kínálat bár kicsit zavart a gyereksereg, valami iskolai csoport lakott a hotelban.
    Reggeli után hazatelefonáltunk, akkor tudtuk meg, hogy a papa kedden meghalt.
    Kicsit megdöbbentünk, de nem ért váratlanul minket.
    Anniék jöttek értünk és elindultunk megnézni Sao Paulot. Reménytelen vállalkozás, órákig tart mire egyik helyrõl átér a másikra az ember. Én kinéztem néhány múzeumot, amit szerettem volna megnézni, el is mentünk, de már egyik se volt meg.
    Azután Attila felvitt minket a Pico do Jarauga csúcsra, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt Sao Paulora. Rengeteget nevettünk útközben, mert Attila mindenképpen a majmokat akarta megmutatni ,amik itt élnek, de nem láttunk egyet se. Azután elmentünk megvenni az ajándékokat, gyümölcsöket, kávét, amit az utolsó pillanatra hagytunk. Egy hatalmas bevásárlóközpontba mentünk, ahol van egy bolt, ahol Unikumot, magyar bort is lehetett kapni. Megnéztünk egy kutyaeledel boltot is, ami mostanában nyílt, szép nagy volt de a választék nem volt az igazi.
    Egy nagyon szép churrascheriában ebédeltünk, jól elment az idõ és késõn értünk vissza a szállodába. Összecsomagoltunk és pihentünk egy kicsit, este 7-re jöttek értünk az Anniék és kivittek a reptérre. Hát a Guarulhos nem egy kellemes repülõtér.
    Leültünk a bárba, a reálunkat nem tudtuk elkölteni, mert itt minden dollárt van. Este 11-kor indult a gép, szakadt az esõ és hûvös volt – legalábbis a repülõtéren lévõ tájékoztatás szerint. Megint jól ültünk, ketten egy négyüléses sorban.
    Attila ekkor már nagyon rosszul volt, végigbóbiskolta az utat, én is aludtam egy kicsit, borzasztó volt, mint mindig. Amszterdamban nem kellett sokat várni a csatlakozásra, Attila pocsékul volt, még napokig lábadozott itthon.

Hozzászólás: Brazilia 2002 tavasz – 3. rész
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.