Dél-India, 1. rész

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Dél-India, 1. rész

  • Ennek a témakörnek tartalma 0 résztvevő és 0 hozzászólás.
  • Indította
    Témakör
  • #53683 Hozzászólás

    Xmas

    Dél-India
    (2015. április 3-15.)

    1993 és 1997 között négy évet töltöttünk kiküldetésben Észak-Indiában. Gyermekeink az azóta eltelt 18 év során már kétszer is visszalátogattak „második” hazájukba, így hát nekünk is illet visszamenni ebbe a dél-ázsiai országba, hogy felelevenítsünk emlékeinket, meglássuk, hogy mi minden változott az elmúlt évek során. Igazi összehasonlítás az lett volna, ha a már egyszer bejárt helyeket, városokat, tájakat látogatjuk meg újra, de mivel India egy hatalmas ország és Észak-Indián kívül máshol is van sok látnivaló, ezért inkább az ismeretlen Délt választottuk. Mivel nem szeretünk csoporttal utazni, kerestünk egy utazási irodát, aki egy csoportoknak meghirdetett programot kettőnknek (mármint nekem és feleségemnek) is leszervezi. Ez azt jelentette, hogy bérelt autóval és sofőrrel végigcsináljuk az Iroda Dél-Indiára ajánlott programját, amit megtoldottunk még két nappal az Indiai Óceán melletti kétnapos pihenéssel. Mivel angolul beszélünk, tolmácsra és magyar idegenvezetőre nem volt szükségünk. Ennek következtében az út nem is volt drágább, mintha csoporttal mentünk volna, ezzel szemben minden flottabbul ment; a látnivalókra kevesebb idő is elég volt és több szabad idő maradt pihenésre. És így is történt. Bár sofőrünk, aki végig vezette autónkat Tamil Nadu és Kerala államokban, jóformán semmit sem beszélt angolul, amit a indiai partner utazási iroda azzal kompenzált, hogy minden városban profi és angolul jól beszélő helyi idegenvezetők vártak ránk. Ez azzal az előnnyel is járt, hogy mivel csak ketten voltunk, sokkal több információhoz jutottunk, mintha csoporttal lettünk volna. A látnivalók megtekintése általában délre (kényelmes reggeli indulással) befejeződött és következő úticélunkat már akár ebédidőre el is tudtuk érni. A szállodák európai színvonalúak voltak, többnyire három, vagy négy csillagosok büfé reggelivel, de volt egy ötcsillagos is. Helyi kiadást csak az ebéd és a vacsora jelentett, meg itt-ott némi borravaló.

    Budapestről április 3-án délután indultunk az Emirates légitársaság gépén Dubai átszállással Chennai (korábbi nevén Madras) felé. A madraszi gép gyakorlatilag egy másik, vadi újnak tűnő és nagyon modern repülőtérről indult, amit legalább fél órába tellett elérni és ehhez még kisvasutat is igénybe kellett venni. Ami meglepő volt, hogy a reptéri boltok eladói szinte kivétel nélkül ázsiaiak voltak, a madraszi járaton pedig főleg hazalátogató tamil vendégmunkások foglaltak helyet családtagjaikkal. A kiszolgálás és ellátás az Emirátus járatán kifogástalan volt. A személyzetet több országból toborozták; nevüket és hazájukat egy kis kitűzőről lehetett megtudni. És így – adott esetben – az utas akár anyanyelvén is fordulhatott hozzájuk, akárcsak mi is, hiszen egy magyar fiatalember is volt az utaskísérők között.

    1. nap (Szombat, április 4.)
    Chennaiba reggel 8.15 órakor érkeztünk meg, ahol 27 C fokos párás meleg várt bennünket, meg a helyi utazási iroda képviselője Satish-al, aki két héten keresztül a sofőrünk lesz.
    Chennainak, Tamil Nadu állam fővárosának 8,6 millió lakosa van. A szállodába vezető utakon óriási volt a forgalom, meg a zaj. Ebben nem sok változás történt az elmúlt 18 évben. Az utcakép azonban megváltozott; sok az új autó: Indiában gyártott külföldi márkák (főleg Suzukik) és hazai fejlesztésű Mahindra és Tata márkájú kocsik sokasága lassítja a korábban amúgy sem nagyon gyors közlekedést. Motor meg robogó annyiféle van, hogy összeszámolni is nehéz lenne. A motorosok többnyire sisak nélkül vezetnek (ami a bődületes meleg miatt még érthető is) és viszik a kismotoron az egész családot (vezető+feleség+két gyermek), de láttam olyant is, amikor öten ültek a 125 köbcentis motoron, ugyanis ezek többségének hengerűrtartalma ennél nem is nagyobb.
    A repülőtértől a szállodáig (The Accord Metropolitan) 40 percig tartott az út. A hotelben nagyon szívélyes fogadtatás várt ránk welcome drinkkel és fényképezéssel, mely utóbbival megspórolták szállodának az adminisztráció egy részét. Bár többnyire így is mindig elkérték az útlevelünket, hogy fénymásolatot készítsenek róla. Itt is, mint a szállodák többségében biztonsági kapun keresztül kellett (kellett volna?) belépni az előcsarnokba és volt, hogy tükörrel alá is néztek a gépkocsinak. Mielőtt szobánkat elfoglaltuk volna, a helyi iroda képviselője egy kis eligazítást tartott a ránk váró programról (amit már amúgy is ismertünk) és átadott mindkettőnknek cégének 1-1 reklám kalapját (ami a nagy meleg miatt a későbbiekben még jó szolgálatot tett), valamint 1-1, a meztelen lábra húzható „akármit”, ha valamelyikünk nem bírná ki mezítláb a meglátogatandó templomok forró padlóját. Ezután a személyzet egyik tagja elkísért bennünket a szobánkhoz és azt részletesen bemutatta (ez a rituálé a későbbiekben is többször megismétlődött). A szoba teljesen megfelelt az elvárásainknak (TV, telefon, jégszekrény, kis fémkazetta értékmegőrzésre, stb.) A satöbbiből legjobban a vízforralót értékeltük, amihez kávé, tea és cukor is járt. És így volt ez végig valamennyi szállodában. Szóval elfoglaltuk szobánkat, noha még 12 óra sem volt és semmi „hivatalos” program nem várt ránk, tehát szabadok voltunk. Közben a kinti hőmérséklet felment vagy 35 fokra, ami chennai körülmények közt is magasnak számított az évnek ebben az időszakában. Sebaj, mi azért elindultunk egy kis városnézésre – gyalog. Először is ebéd után néztünk, amit meg is találtunk egy Domino’s Pizza gyorséttermi láncnál. Ebédünk (1-1 közepes pizza és 1-1 ½ literes Cola: á. 405, illetve 43 indiai rúpia) kettőnknek 1.67.50 rúpiába került, amiben 4,99 % service tax (felszolgálási díj) és 14,5 % ÁFA is benne foglaltatott. Megjegyzem, hogy ezeket a számokat nem mindig tüntették fel külön és ha igen, akkor is lehetett ezektől eltérés.
    Sétánk során betértünk egy szupermarketbe, ahol a vacsorára gondolván vettünk az elkészítendő tea mellé 4 db muffint 25 rúpiáért. A boltban rám a legnagyobb hatást a rizsfajták óriási választéka jelentette; szerintem volt belőlük vagy 20! Aztán már rövidre fogtuk a nagy meleg miatt a sétát, hiába voltak a járdák szélén az árnyat adó fák. Hazatérve rögtön a 2. emeleten található kis uszodához mentünk, amelynek hűs vize feledtette a kinti nagy hőséget.

    2. nap (Vasárnap, április 5.)
    Bőséges büfé reggeli után megjött helyi idegenvezetőnk Mahesh és 8 órakor elindultunk légkondicionált Toyotánkkal várost nézni. Először a Mylapure városrészben található Kapaleeshwara Shiva templomot néztük meg, ami tipikus dél-indiai (dravida) működő templom a magasba törő és jellegzetes piramis alakú kapujával (gopurammmal) volt. Ez is, akárcsak a többi hasonló templom fallal van körülvéve, ezen belül találhatók csarnokok és szentélyek, mely utóbbiakba a nem hinduk nem is léphetnek be. A városban az elmúlt héten fejeződött be egy többnapos vallási ünnep és ennek az „utórezgései” még láthatók voltak. Még sok volt a zarándok, a virág és ajándékárusok, a díszítéseket még nem bontották le teljesen, a templomudvaron még láthatóak voltak a felvonulás tárgyai, kellékei (szobrok, ernyők), a földön pedig sokszínű, köralakú, vallási szimbólumot jelentő krétarajzok. Noha Shiva templomról volt szó, más isteneknek is voltak itt szentélyei és megfigyelhettük, hogy másként imádkoznak – mondjuk – Shivához és megint máskép Ganeshához. A templom melletti utcában pedig egy hatalmas nyitott szín alatt pihent a körmenet fő attrakciója, Shiva „járműve” a négykerekű kocsi, ami olyan nehéz, hogy 300 ember szokta húzni. Innen a Szent Tamás (San Thome) katedrálishoz mentünk, amely egykor Tamás (a „kételkedő”) apostol földi maradványait tartalmazta, amíg el nem vitték a Vatikánba. Szent Tamás, aki a Szentföldről eljutott egészen az indiai Madrasig és itt a környéken halt meg 54-ben és lett eltemetve, ami azt is jelentette, hogy a kereszténység már Kr. után az 1. században eljutott Indiába. Az indiaiak nagyon büszkék erre, mert mint mondják, a 12 apostol közül csak három apostol (Péter, Jakab és Tamás) temetkezési helye ismert, úgy mint Róma, a spanyol Santiago de Compostella és Madras. Utunk következő állomása a hosszú homokos tengerpart, a 13 km hosszú Marina volt. Az út egyik oldalán kertes villák, meg még a britek által épített kormányépületek vannak, a másik oldalon pedig egy vagy 200 méter széles beépítetlen homokos part, ahol itt-ott bódék sorakoztak az emberektől még üres parton. Tovább haladva a parton Észak felé, eljutottunk a város régi negyedébe, ami ennek megfelelően elég lepukkadt volt, tele hajléktalanokkal. Rövid látogatást tettünk az Állami Múzeumban, ahol vallásos bronzszobrokat bemutató kiállítást néztünk meg. A hindu isteneket ábrázoló szobrok anyaga különleges bronz, ami a hagyományos ötvözeten felül még ezüstöt és aranyat is tartalmaz.

    A városnézés ezzel be is fejeződött és a dél-nyugati irányban mintegy kb. 60 km távolságra lévő szent város, Kanchipuram felé vettük az irányt. Jó sokáig tartott, míg kijutottunk a városból, ami arra jó volt. hogy megfigyeléseket tegyünk. Az egyik az volt, hogy nem láttunk sem taxit, sem szent tehenet az utcákon. A magyarázat az, hogy van ugyan taxi, de az inkább csak a reptér és a város között közlekedik (a városban a háromkerekű tuk-tukot használják) és a teheneket pedig a városvezetés egyszerűen kitiltotta az utcákról. Brávó! Ja és még valami: láttunk sorban álló embereket húsbolt előtt. Mahesh azt mondta, hogy a szigorúan vegetáriánus dél-indiaiak azért a hétvégeken mégis szívesen esznek húst is és ezért ilyenkor nagyobb a kereslet. A többnyire sík tájon itt-ott dombok is emelkedtek; látszott, hogy a száraz évszak végén járunk. Ami a növényzetet illeti, lehettünk volna akár Észak-Indiában is.
    Kanchipuram India hét szent városainak egyike és az egyetlen, ami Dél-Indiában található. A templomok városának is hívják, jelenleg mintegy 200 van belőlük, de a város fénykorában volt vagy ezer is. A templomok különböző korokból származnak, gránitból készültek. A városba érve előbb egy Vishnu istennek szentelt hatalmas templom komplexumot néztünk meg, amelyet erős és magas falak vettek körül (az egykor északról jövő muszlim hódítók ellen). A templomnak volt vízmedencéje (a rituális megmerüléshez), valamint „1000” oszlopos csarnoka is, ahol a hívők összegyűlhettek, ünnepelhettek. Az épületeket és szobrokat hatalmas gránit tömbökből faragták ki – az utóbbiakat többnyire egyetlen darabból. A templom látványossága még az a tetőről lelógó hatalmas, több szemből álló lánc, amit egyetlen darab gránitsziklából faragtak ki. A következő meglátogatott templom a Sivának szentelt Kailasanatha Temple sokkal régebbi (és kisebb) volt, a Pallava dinasztia idejében épült a kései 7. században egy kevésbé kemény gránitfajtából, ami meg is látszott a műemlék templomon. Az erózió által okozott károkat restaurálással próbálták orvosolni, de az eredmény rosszabb lett, mint amilyen a beavatkozás előtt volt. Noha ez a templom kimondottan műemléki, nem működő templom volt, itt is le kellett vetni a cipőinket, ami miatt – tekintettel a tomboló hőségre – úgy ugráltunk, mintha tűzön jártunk volna.
    Idegenvezetőnk felhívta a figyelmünket arra, hogy a működő templomokat körbevevő falra kívül függőleges piros csíkokat festenek, hogy az utazóknak hamar feltűnjenek.
    Közben ismerkedtünk az árakkal: vettünk 10 db banánt 60, 3 db 4 decis mangó italt és 2 liter vizet 160, valamint 3 db képeslapot 50 rúpiáért.

    A templomlátogatások végeztével elbúcsúztunk Maheshtől, aki visszament Chennaiba, hogy másnap ismét csatakozzon hozzánk és délkeleti irányban folytattuk utunkat a Bengáli öböl partján fekvő Mahabalipuramba. A 60 km-es utat 1-1 1/2 óra alatt tettük meg és ¼ 4 óra tájban megékeztünk tengerparti szállodánkba, az Ideal Beach Resortba. Itt virágfüzérrel és frissítő kendővel fogadtak bennünket, majd pedig De Lux kategóriás szobánkba kísértek. Szobánk teraszáról láthattuk az enyhén hullámzó tengert, amiben nemsokára meg is fürödtünk. A szállodának gyönyörűen gondozott hatalmas kertje volt, uszodával, pálmafákkal és éttermekkel. A vendégek részben külföldi, részben belföldiek voltak. Az utóbbiak között oroszul beszélők is akadtak. Sajnáltuk, hogy csak egy napot fogunk itt tölteni.
    Estére büfé vacsorát választottunk (kiváló volt) és a jól ismert Kingfisher márkájú sört ittuk hozzá, amiért persze külön kellett fizetni. A vacsora egy főnek kb 700 rúpiába volt és a többi helyen is nagyjából ugyanennyit kellett fizetni.

    3. nap (Hétfő, április 6.)
    Reggel a padlón lévő ajtónyílásban itt is várt már egy angol nyelvű napilap, akárcsak további utunk során a többi szállodában is. Megjegyzendő, hogy a napilapok ára hihetetlenül olcsó itt Indiában (3 rúpia, azaz kb 15 Forint!). A nagy választékot kínáló büfé reggeli elfogyasztása után 8.30-kor indultunk felhős és borult időben a Világörökség részét képező, tengerparton található gránit templomok megtekintésére. Hamar elértük a több templomot magában foglaló, kerítéssel körülvett komplexumot, ahol először szembesültünk azzal, hogy a belépőjegyek mennyivel drágábbak a külföldiek számára, mint a hazai turistáknak. Egész pontosan 25-szörös a különbség; egy belépő az indusoknak 10, a külföldieknek 250 rúpia volt, ami még mindig alacsonyabb, mint amit a hasonló látnivalókért mondjuk Európában kellene fizetni. Ezért aztán ez nem is tartja vissza a külföldi turistákat, akik – bár még korán volt – szép számmal jöttek megnézni a templomokat. Ma Mahabalipuram egy kis falucska, de az 5-8. században az első Tamil dinasztia, a kanchipurami Pallava királyok kikötője és második fővárosa volt. Ekkor készültek azok a templomok, amiket a britek ástak ki a homokból a XIX. században. Ezeket a templomokat egy-egy, a tengerparton egy vonalban sorakozó különálló gránit sziklákból alakították ki és jól mutatják a tamil templomépítési technika fejlődését. Úgy is lehetne mondani, hogy rajtuk tanulták a kőfaragás és templomépítés mesterségét, amit az is bizonyít, hogy a felületek megmunkálása nyers, felületes. Minden templom (a közvetlenül a parton álló kivételével) egyetlen sziklából lett kivésve; az elsőknél felülről kezdték a megmunkálást, majd oldalról haladtak befelé, végül a „harmadik generációsnál” gránitdarabokból építkeztek. Lehetett látni a korabeli életet megörökítő domborműveket és különálló állatszobrokat (elefánt, bika, majom) is. Utoljára a legkésőbb épült parti templomot néztük meg, ami már faragott gránitdarabokból áll és amit a szélerózió (és feltehetően a puhább alapanyag miatt is) már eléggé kikezdett. Itt aztán búcsút vettünk Maheshtől, akitől a viszonylag rövid idő alatt többet tudtunk meg a hinduizmusról, mint az alatt a négy év alatt, amit 1993 és 1997 között ebben az országban töltöttünk.
    Utunkat kb. ½ 11 órakor a korábbi francia gyarmat, Pondicherry, azaz Puducherry felé folytattuk. Az államra és a hasonló nevű fővárosának megnevezésére ma még mindkét elnevezést használják, de az újkeletű Puducherry a hivatalos; jelentése tamil nyelven új hely. A régi brit birodalmi helységnevek át-, illetve visszakeresztelése már vagy 20 éves múltra tekint vissza Indiában. Így lett Bombayból Mumbai, Calcuttából Colcata, Madrasból Chennai, Bangaloreból Bengaluru, stb.
    Útközben megálltunk egy sólepárlónál, ahol tengervízből a víz elpárologtatásával sót állítottak elő. Továbbhaladva az országúton kapuszerű építmény jelezte, hogy egy új államba, mai nevén Puducherrybe érkeztünk. Itt meg kellett állnunk, mert útadót kellett fizetni és csak ezután folytathattuk utunkat. Mielőtt a fővárosba, magába Puducherrybe bementünk volna, előbb megálltunk egy rövid időre Aurovilleben, ebben az 1968-ban megnyitott, francia utópisták által megálmodott városban, ahol a különféle nemzetek fiai békében és harmóniában éltek volna. Az utópista kísérlet valójában megbukott, bár egy pár ezer külföldi, főleg francia él még itt. Ők azok akik motorjaikkal itt-ott feltűnnek a környéken. A városka státusza jelenleg vitatott és viszonylag független mind az indiai államtól, mind az őt létrehozó alapítványtól (Aurobindo Society). Itt mintegy 1-1 ½ órát töltöttünk el a kevés látnivaló megtekintésével. Voltak butikok, éttermek a nagy fák árnyékában, boltok, ahol az itt élők termékeit árulták, a biogazdálkodást népszerűsítő kiállítás és egy előadóterem, ahol levetítették azt a filmet, amelyen megörökítették Auroville történetét. Csak miután megnéztük a filmet, volt szabad elgyalogolni a mintegy 2 km távolságban lévő különleges építményhez, egy aranyos színben pompázó hatalmas gömbhöz, a Matri Mandírhoz. Ez a szépen parkosított környezetben fekvő, eredetileg a város szellemi és fizikai központjának szánt építmény valójában ma sincs egészen kész, nincs beüzemelve, mint meditációs központ. Szóval Satish itt kitett bennünket a kocsiból és magunkra hagyott. Ez azért is volt meglepő, mert ezt a látogatást a programunk nem tartalmazta és Satish gyenge angoljával nem igazán tudta megértetni velünk, hogy ez most mi, mennyi időnk van rá, stb. Mindegy. Megoldottuk és a látogatás befejeztével Satish várt ránk a parkolóban és most már irányt vettünk Puducherrybe, ahová 3 óra tájban meg is érkeztünk egész pontosan a tamil negyedben fekvő Anandha Inn szállodába, ahol frissítő kendővel, üdítő itallal és a nyakunkba aggatott sállal fogadtak.
    Az utcákon nagy volt a forgalom és még nagyobb a meleg (36-38 C fok). Ezen a napon sem ebédeltünk, de vettünk 250 rúpiáért 3 csomag kekszet, 4 db muffint és 2 üveg mangó italt, majd visszahúzódtunk légkondicionált szobánkba, de előbb még kerestünk egy pénzváltót. Először a chennai repülőtéren váltottunk rúpiát – nagyon rosszul; 1 USD-ért csak 52 rúpiát adtak, elismervényt – mondvacsinált ürügyekre hivatkozva – pedig nem. Itt a városban már értékén váltották a dollárt 1:61-es árfolyamon.
    Vacsorázni a szálloda éttermébe mentünk, de előtte még úsztunk egyet a különleges környezetben fekvő medencében, ami egy kőlapokkal borított udvarban volt három oldalról körülvéve a szállodaszárnyakkal. Az embernek az volt az érzése, mintha egy fedett uszodában lenne.
    Az indiai fogásokat tartalmazó vacsoránk jó és bőséges volt; ketten 1.360 rúpiát fizettünk (plusz 140 rúpia borravaló).
    Estére a szobában maradt az újságolvasás és a TV nézés. A sok indiai csatorna mellett azért mindig akadt egy-egy angol nyelvű (CNC, BBC) is. Volt áramkimaradás is (akárcsak Chennaiban), de csak arra a rövid időre, amíg a generátor be nem kapcsolt.

    4. nap (Kedd, április 7.)
    Szokásom szerint ezen a napon is korán ébredtem, amit arra használtam, hogy sétáljak egy kicsit az ébredő városban, ami most egy másik arcát mutatta az előző napi zsúfoltsággal szemben. Láttam csendes, árnyas utcákat hagyományos stílusban épült házakkal. Ezek földszintesek, cseréppel fedettek, teljes utcafrontjuk teraszt alkot. Aztán voltak új, „modern”, többszintes épületek csiricsáré színekkel és stílusban. Több helyen söpörték, vizezték a kis utcákat, tulajdonosaik a ház bejárata elé szórással fehér porból mandalát (vallási ihletésű köralakú minta) készítettek az aszfaltra. Járt már triciklijével a mobil zöldség- és gyümölcsárus, hangosan kínálva portékáját. A szent tehenek is felébredtek már és a varjak és patkányok társaságában kezdték eltüntetni az utcára előző nap kiszórt hulladékot. A plakátragasztó is korán kezdte a napot; egy lerobbant falra próbálta felragasztani a reklámjait, hirdetéseit.
    Kényelmes, 9 órás indulást választva kezdtük meg a városnézést új idegenvezetőnkkel, Bonifáciusszal, aki azzal kezdte, hogy röviden elmondta a város történetét. Ennek kezdete még a római időkig nyúlik vissza, aztán a középkorban először jöttek a portugálok, majd a hollandok, a franciák és britek. Ez utóbbi kettő között a város háromszor is gazdát cserélt, végül a XVIII. századtól a franciáké lett. Noha a volt gyarmatosítók 1954-ben önként feladták a várost az indiaiaknak, a francia hatás ma is érződik a városon. Puducherry és még három kisebb, korábban a franciák által uralt terület alkotja ma az 1 millió lakosú államot, amelynek hivatalos státusza: Union Territory (Uniós Terület). Itt is tamilok laknak saját nyelvvel, saját írással akárcsak Tamil Naduban. Erre a tamilok egyébként nagyon büszkék; az iskolában a gyerekeknek a hindi helyett második nyelvként az angolt tanítják!
    A város látványosan két részre van osztva egy keskeny csatornával; a tengerparti kisebb rész a francia negyed, a csatornától nyugatra fekvő rész pedig a tamil, illetve a muzulmán negyed. Ami érdekes városnézés szempontjából, az a francia negyedben van, ami tisztább, ápoltabb és kevésbé zsúfolt, illetve forgalmas, mint a másik. Bonifáciusz először természetesen a francia negyedbe vitt bennünket, ahol jelentősége, jelentése van annak, hogy az épület milyen színre van festve. Így a francia tulajdonban lévők sárga-fehérre, az ashramok (meditációs helyek) fehér-szürkére, míg a kormány és a közigazgatás épületei tiszta fehérre vannak meszelve. A franciák, noha már vagy 70 éve kivonultak Pondicherryből, sokféle módon igyekeznek fenntartani jelenlétüket a kis államban. Ennek legfontosabb eleme a Francia Kulturális Intézet, amit legelőször megnéztünk. Nem a franciákon múlik, de a francia gyarmati múlt öröksége tovább él például a rendőrök piros kepijében (sapkájában), a kétnyelvű utcatáblákban (francia és tamil) a francia negyedben, a sok idelátogató, főleg francia turistákban és abban, hogy ma még mindig mintegy 30 ezer indusnak van francia útlevele. A város leghíresebb ashramja (alapítva 1926-ban) az alapító, Sri Aurobindo nevét viseli, akinek sírja az épülettel szemben az utca másik oldalán lévő kertben található. Ez egy valóságos zarándokhely indusok és európaiak számára egyaránt. Sri Aurobindo egy híres „guru” volt, aki megpróbálta a yogát és a modern tudományokat összeolvasztani. Halála után tanítványa, egy francia hölgy, akit csak The Mother-nek (Az Anyának) hívtak, alapította meg Aurovillet. Ezt követően megnéztük a Szent Szív katolikus templomot és a tamil negyedben egy Ganesh templomot. (G. a bölcsesség és a jólét elefántfejű istene, az egyik legnépszerűbb hindu isten.) A templom tipikus dél-indiai, aminek egyik fontos, talán legfőbb vonása az a sok ember- és istenfigura, ami a falait díszíti és káprázatos színekben pompázik, amit az idő sem tud kikezdeni, mert a hindu vallás szerint 12 évente mindennek és mindenkinek meg kell újulnia, ami a templomokra lefordítva azt jelenti, hogy újból mindent ki kell festeni a legapróbb részletekig. Ez persze a valóságban csak a legnagyobb templomokra érvényes. Egyébként a klasszikus, dél-indiai tamil templomok építőanyaga legtöbbször tégla, de ez nem látható a felületét díszítő stukkóból készült sok színes ember- és állatfigura miatt.
    Közben még a francia negyedben sikerült egy postahivatalban a levlapjainkat is feladni; egy lapra a bélyeg potom 15 rúpiába került.
    A városnézés ¼ 11 óráig tartott és utána nekiindultunk Tanjore, régi nevén Thanjavur felé. Végig sík vidéken haladtunk (Tamil Nadu állam többnyire sík) rizs, földi mogyoró és cukornád táblák közt. Az utóbbinak éppen akkor folyt az aratása. Sok fa, nagy forgalom és szegénység és a nagyobb városokból már száműzött hazai gyártású autómárka, az Ambassador feltűnése volt az, ami kísérte utunkat. Megfigyelhettük, hogy a nőknél még a szári viselet dominál, de a szalvar-kamiz divat feljövőben van főleg a fiatalabb nemzedéknél. Láttunk mecseteket is, melyeknek építési stílusa, színe semmi egységet nem mutatott. Minaretjük tetején többnyire egy fekvő félholdba ágyazott ötágú csillag volt.
    3 és ½ óra és 172 kilométer megtétele után megérkeztünk szállodánkba, a Sangam Hotelbe. Szerencsénkre itt is volt úszómedence (és WiFi), amit ki is használtunk egy kis úszásra.

    5. nap (Szerda, április 8.)
    Noha a nagy meleg napközben nem csökkent, már kezdtek gyülekezni a felhők az előmonszún jeleként. Éjjel például esett az eső.
    A napi programunk 8 órakor kezdődött az UNESCO Világörökség részeként nyilvántartott Brihadeswara Templom és Erőd megtekintésével. Shekar személyében megint egy nagyon képzett idegenvezetőt kaptunk, aki láthatóan nagyon vallásos volt és nagy lelkesedéssel végezte feladatát. A 40 hektáron árokkal és fallal körülvett és Shiva istennek szentelt templomot a Chola dinasztia fénykorában építették a XI. században sárgásbarna színű gránitból. (A dinasztia 400 éves uralkodása alatt mintegy 400 templomot építettek.) A terület közepén áll a főépület, a 63 méter magas gopuram, amelynek tetején egy egy darabból álló hatalmas, kb 81 tonnás gránitgömb trónol. A ránk maradt írások szerint a tömböt egy 6 km-es földrámpán görgették fel egyenesen a torony tetejére, hasonlóan ahhoz a módszerhez, amivel a fáraók építették piramisaikat. A falakon belül még számtalan épület: oszlopcsarnok, kisebb szentélyek és egy hatalmas, egyetlen darab kőből faragott Nandi (bika) szobor található. A szobornak helyt adó nyitott csarnok mennyezetén színes freskók vannak. A Templom ma is működik, a hívek jönnek, a papok végzik dolgukat. Hamuval rajzolnak jelet a homlokodra, de ami még érdekesebb az az, hogy miből van a hamu? A válasz egyszerű: tehénszarból. Szent tehenek megszárított trottyát égetik el és ezzel a hamuval kapnak áldást a hívők. Aztán tanultunk még egy érdekes dolgot, valami hasonlót ahhoz, amit a szikheknél és a buddhistáknál már láttunk. Az isteneket reggel zenével ébresztik, majd a papok „megetetik” és felöltöztetik őket! A zenét láttuk és hallottuk, de a többit nem, mert az a szentélyben történik, ahová mi nem hinduk nem mehettünk be. (Később Maduraiban azt is látni fogjuk, hogyan helyezik nyugovóra az isteneket.) A város fő látnivalóján kívül, megnéztük még a Régészeti Múzeumot (főleg szobrokat), a XVI. században épült palotát, benne a Művészeti Galériával (művészi bronz szobrok, melyek egy része a muszlim hódítást a földben elásva vészelték át) és a Saraswati Mahal Libraryt (könyvtárat), amely számtalan indiai és európai nyelven írt régi kéziratot őriz.
    Mielőtt folytattuk volna utunkat következő úti célunk, Trichy felé a természet szükségletének is eleget akartunk tenni és ami ilyenkor történni szokott, vezetőnk – arra hivatkozva, hogy itt nincs a mi igényeinknek megfelelő nyilvános WC, azaz mosdó – elvitt bennünket egy kasmíri ajándékboltba azzal a „felkiáltással”, hogy nyugodtan használjuk a mosdót, vásárolni nem kötelező. Ez így igaz is, de tessék elképzelni, hogy milyen az, amikor belépsz az üres üzletbe, felgyulladnak a villanyok, bekapcsolják a ventillátorokat és az eladók elkezdenek körülötted sürögni-forogni, teát kínálni. Ezek után pofátlanság lenne semmit sem vásárolni úgy, hogy a dolognak ezt a részét feleségemre hagytam én meg az idegenvezetőnket és a bolt egyik alkalmazottját azzal „szórakoztattam”, hogy rövid ismertetést adtam nekik a magyarországi demokrácia romló helyzetéről. Úgy tűnt, érdekelte őket. Mire mondókám végére értem, Márta is nyélbe ütötte a maga üzletét: vett egy szép díszpárna huzatot (500 IR) és egy doboz különleges minőségű teát (450 IR). Ezzel ki is végeztük Tanjoret és máris indultunk tovább a 60 km távolságra fekvő Trichy felé. A 60 km egy része valódi autópálya volt (fizettünk is a használatáért 57 rúpiát) és kaptunk egy rövid, de heves esőt is. Érkezés a városba, a Grand Gardenia szállodába 13 óra tájban. Itt aztán bajban voltunk a korai érkezéssel, mert ez volt az egyetlen olyan szálloda az utunk során, amelynek nem volt úszómedencéje és semmi program nem várt ránk a délután folyamán. Ráadásul a város szélén voltunk és a környezet olyan volt, hogy semmi sem csábított egy kis sétálásra úgy, hogy maradt a TV, meg az olvasás. Na meg az evés, mert ez alkalommal nemcsak vacsoráztunk, hanem ebédeltünk is. A szálloda földszintjéhez kapcsolódóan volt egy helyiek által igen kedvelt étterem, ahol helyi és indiai ételeket szolgáltak fel igen méltányos áron. Az ebédünkért (1-1 adag tavaszi tekercs és 1-1 pohár lasszi) 250 rúpiát (+20 IR borravalót), a vacsoráért (1 chicken biryáni és 1 chicken noodle + 1-1 adag fagylalt) 445, azaz borravalóval együtt 500 rúpiát fizettünk.

    6. nap (Csütörtök, április 9.)
    A szállodában a reggelik egyre inkább a hindu ízlésnek megfelelők voltak, de azért mindig akadt valami, ami a mi gyomrunknak is megfelelt. Idegenvezetőnket útközben szedtük fel, egy fiatal kopasz tanárembert, aki nem is köszönt és be sem mutatkozott.
    A város teljes neve Tiruchirappalli és a városon keresztülfolyó Cauvery még egy szigetet is létrehozott, amin a város egyik nevezetessége, a Sri Ranganathaswamy (röviden csak Srirangam) templom komplexum található, ami egyesek szerint a legnagyobb egész Indiában. Mi először a folyó melletti halottégető helyhez mentünk. Volt itt koldus, sadhu (szent ember), templomi elefánt, sok-sok hívő, akik mostak és fürödtek a folyóban és tanulták a papoktól az imádkozási rituálét. Innen a Srirangam templomhoz mentünk, ahol a fotózásért 50 rúpiát kellett fizetni. A templom óriási területet foglal el, 21 gopuramája van, többségük a 14.-17. században épült. Jó állapotban vannak, renoválások most is folytak, miközben zajlott a hitélet;
    a papok imádkoztak a hívekért – persze pénzért. A templomban ételt is osztanak, vannak saját állataik és ottlétünkkor az egyik hívő éppen egy lovat ajándékozott a templomnak. A templomlátogatást követően a Sziklaerőd Templomnál (Rock Fort Temple) folytattuk a városnézést. A templom a tájból kiemelkedő 83 méter magas magános sziklatömbön épült és oda a sziklába vájt lépcsőkön lehet feljutni. A 437 lépcsőfok egy része fedett, de az utolsó szakaszon már semmi árnyék sem volt. Hogy valahogy ki lehessen bírni a „tüzönjárást”, néhány lépcsőfokonként rongyszőnyegeket terítettek le. Legalul a bejáratnál le kellett vetni a lábbeliket és jött a ruhamustra, amin én megbuktam, mivel egy hagyományos, az egyszerű indiaiak által viselt lungi volt rajtam. Nem értettem, hogy ez miért nem jó? Volt, aki azt mondta, hogy azért, mert ez muszlim viselet, mások szerint pedig ez egyszerűen nem egy szent helyre, templomba való viselet. Hajlok arra, hogy az utóbbi vélekedést fogadjam el. Nos akkor mi legyen, tettem fel a kérdést. Én már pedig felmegyek a templomba. Fogtam és fellebbentettem a lungimat a kapusnak és megmutattam neki a szép színes thai selyem alsónadrágomat. Ebben mehetek? – kérdeztem. A válasz legnagyobb megdöbbenésemre igen volt. Így aztán alsónadrágban vágtam neki a 437 lépcsőfoknak. Félúton is volt egy templom (Sri Thayumanaswamy Temple), de ennek szentélyébe sem léphettünk be, akárcsak a Sziklatemplomba. Mégis érdemes volt megmászni a sok lépcsőt, mert felülről (20 rúpiás „fotójegy” ellenében) jó kilátás nyílt a városra – jó alkalom volt a fotózásra. Feleségem és az idegenvezetőnk a fedetlen lépcsősor végén vártak rám, ahol megpihentünk és ittunk egy-egy hideg üdítőt (2×20 rúpia). Közben egy indus család ment el előttünk, ahol a nagylány farmerbe volt öltözve. Vezetőnk erre hangos megjegyzést tett mondván, hogy micsoda skandalum, hogy a nyugati divatot képviselő farmerben be lehet lépni ide, de lungiban nem. Közben tett egy-két dehonesztáló megjegyzést a papokra és a vallásra. A családapa „vette a lapot” és megkérdezte vezetőnket, hogy vajon hindu-e. El lehet képzelni, hogy mit gondolhatott, amikor vezetőnk igennel válaszolt. Vezetőnk jól mulatott ezen és megjegyezte, hogy szereti provokálni az embereket és hogy milyen jól szórakozott ezen az egészen. Valójában én szimpatizáltam vele, de azzal már nem, hogy búcsúzáskor borravalót emlegetett, amit persze nem kapott. Végül is neki köszönhettem, hogy megfelelő öltözék híján alsónadrágban kellett megmásznom a Sziklaerőd Templomot.
    Ennyi volt a kulturális program és még csak 12 óra volt, amikor elindultunk a 138 km távolságra fekvő Madurai felé. Egy autópályára hajazó úton kétszer is fizetnünk kellett (60, illetve 80 rúpiát). Egyszer megálltunk egy benzinkútnál „technikai szünet” és üdítő vételezése céljából (2 db 0,5 literes 7Up 75ért). Másodszor már a városban a virágpiacnál. Satish kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy ez is benne van a programunkban és menjünk, nézzünk körül. Ez tényleg egy virágpiac volt, mivel itt jóformán csak magát a virágot, a szirmokat árulták. Legtöbb az itt nagyon kedvelt jázminból volt, amiből a hindu nők füzért szoktak csinálnak és reggelente ezt fűzik a simán hátrafésült hajukba. A város környékén egész falvak lakossága foglalkozik a jázmin termesztésével.
    ½ 3 órakor érkeztünk meg szállodánkba, a Sangam Hotelbe, ahol két éjszakát töltöttünk. Az előcsarnokban az utazási iroda itteni képviselője fogadott bennünket, akivel elcsevegtünk egy kicsit, majd elfoglaltuk szobánkat. Fish and chips ebédünket a szobánkba kérettük, majd úszni indultunk a kertbe. Ebből azonban egyelőre semmi sem lett, mert a medencében a helyi gyerekeknek úszásoktatást tartottak. Ez úgy nézett ki, hogy az egyik oktató a medence szélén ülve egyenként hajigálta be (szó szerint) az általános iskoláskorú gyerekeket a vízbe (némelyiknek még tetszett is), a másik pedig a vízben állva mentette a már fuldoklás szélén álló tanulókat. Mindez a medence körül székeken ülő szülők szeme láttára történt, akik közül néhányan tevékenyen részt is vettek az „oktatásban” például azzal, hogy síró, nyivákoló gyerekeiket akaratuk ellenére kergették vissza a vízbe.

Hozzászólás: Dél-India, 1. rész
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.