Dél-India, 2. rész

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Dél-India, 2. rész

  • Ennek a témakörnek tartalma 0 résztvevő és 0 hozzászólás.
  • Indította
    Témakör
  • #53684 Hozzászólás

    Xmas

    Már majdnem este lett, mire mi is úszhattunk egyet. Vacsorára az étteremben tavaszi tekercset, dal makhanit és garlic naan-t ettünk. A vacsoravendégek láttunk olyan külföldi turistákat is, akikkel már korábban találkoztunk.
    Kint egy kis szellő is kerekedett, így kimerészkedtünk az utcára egy rövid sétára. Ivóvíz készletünket is kiegészítettük; egy kis boltban vettünk egy 2 literes palackot 35 rúpiáért.

    1. nap (Péntek, április 10.)
    Reggel még sikerült egyet úsznom, mielőtt 7 órakor megérkezett volna a gyereksereg. Reggeli 8 órakor, indulás idegenvezetőnkkel, Pandival 9 órakor. Először a XVII. században épült Tirumalai Nayak palotát néztük meg. Az eredeti, indo-szaracén stílusban épült létesítményből mára a bejárati nagy kapun kívül csak a trónterem (durbar hall) és a részben múzeumként szolgáló„bálterem” maradt meg, de a méretek így is lenyűgözőek. Itt a külföldieknek csak ötször nagyobb belépődíjat (50 IR) kellett fizetni, mint a helyieknek. A fotózásért 30 rúpiát gomboltak le. A nap fénypontja, a Shree Meenakshi templom alig egy kilométerre volt a palotától. A 6 hektáron elterülő, 4 bejárattal bíró, Pandiya stílusben épült templom a hívőktől ma is nyüzsgő zarándokhely. Lábbelinket az egyik bejárattal szembeni megőrzőben kellett hagyni (némi borravaló ellenében), majd átgyalogolni mezítláb a bejárathoz, ahol nagyon szigorú biztonsági ellenőrzésnek kellett magunkat alávetni. Itt ki is írták, hogy a Templom lungiban nem látogatható! A templomon belül fényképezni sem lehetett, mobillal viszont igen (50 rúpiáért) ??? A Pandiya stílusra a magasabb gopurámok (50 méter körüliek) és a kisebb szentélyek (vimanák) jellemzőek. A Templom egy labirintushoz hasonlítható; a tornyokat fedett folyosók kötik össze és mindenütt nyüzsögtek a hívők nem utolsó sorban azért, mert péntek volt, a hinduk szent napja. Volt, aki itt tartotta esküvőjét, volt, aki itt piknikelt, mások imát mondattak a pappal (pénzért természetesen) az elhunytakért (ezt évente szokás megtenni). Megnéztük a Templom múzeumát is, ahol ismertetőt kaptunk a tamil írás kialakulásáról. Eszerint jelenleg a tamil nyelvben 216 betű van, ezen belül 12 magánhangzó és 18 mássalhangzó. És hogy valamit tudjak is tamilul, felírtam magamnak ezen a nyelven azt a szót, hogy köszönöm, azaz nandri, vagy kenandri.
    A parkolóhoz menet még végigmentünk a papok utcáján, ahol a házak bejárata előtt kőporral készült koncentrikus, vallási jelentéssel bíró ábrák (kolamok) borították az úttestet. Irtózatos meleg volt (másnapra 34 C meleget vártak) ezért nem is bántuk, hogy délre már vissza is értünk a szállodába. Az úszómedencében változatlanul folyt az „úszásoktatás” síró, sőt néha sikoltozó gyerekhangoktól kísérve.
    A szálloda éttermében elköltött vacsora után este 8 órakor indultunk vissza a Meenakshi Templomba megnézni a turistalátványosságként is nyilvántartott Templom Ceremóniát. Ez 9.30 órakor veszi kezdetét, amikor is a papok egy kis körmenet keretében Siva képmását a szentélyből átviszik Parvati „hálóhelye” mellé és közben „meg is etetetik”. (Az egész jelenet hasonló ahhoz, mint amikor Amritsarban a szikhek szent könyvét (Granth Sahib) éjjelre átviszik – lelkes hívők által kísért ceremónia keretében – egy másik épületbe az Akhal Takhatba, a szikh parlamentbe). Meg kell mondanom, hogy az egész tumultuózus jelenet inkább visszatetszést keltett bennem, mint áhítatot és megint megállapítottam – a dél-indiai templomlátogatások összefoglalójaként, hogy a hindu vallást nem nekem találták ki. Őszintén szólva semmi szimpatikust nem találok, nem találtam benne.
    Este 11 óra után értünk vissza a szállodánkba és ezzel be is fejeződött a templomlátogatások sora.

    2. nap (Szombat, április 11.)
    Reggel 9 órakor indultunk neki a Periyarba tartó 155 km-es útnak. A városból kimenve több olyan körforgalmat is érintettünk, amelynek közepén szobor volt. Az érdekes az volt, hogy ezek fel voltak „állványozva” feltehetően abból a célból, hogy nemzeti ünnepek idején könnyebben meg tudják koszorúzni egy viráglánccal az elhunyt személyek szobrait. A forgalmat bukkanók lassították és mindig nagy volt a tülkölés. Satish nagyon jó sofőrnek bizonyult, amihez a szükséges agresszivitása is megvolt. Enélkül ugyanis Indiában alig jutsz előbbre a nagy forgalomban. Én többnyire mellette ültem és így jól megfigyelhettem vezetési módját. Ami nem tetszett benne az az volt, hogy néha felesleges tülkölt és olyan közel ment a motoroskhoz, hogy állandóan attól féltem, hogy fellöki őket. Madurait elhagyva a táj a korábbihoz képest megváltozott; több volt a fa, a zöld, a szépen művelt földek (gyapot, rizs, cukornád, kókusz és papaya ültetvények. Aztán ½ 1 óra tájban feltűntek Kerala hegyei, a Nyugati Gathok és elkezdtünk felfelé kapaszkodni a erdővel borított szerpentineken. A gerincet kb. 1.200 méter magasságban értük el Kumily városkánál, ahol meg is álltunk, mert megint egy előre nem jelzett program következett: látogatás egy fűszer ültetvényben helyi vezetővel. Noha ilyenben már volt részünk máshol, mégis tanultunk, láttunk új dolgokat. El is költöttünk az ültetvény boltjában 800 rúpiát egy-két különlegességre (csokis tea, kesudió, kandírozott ginger). Kumilytől nem messze volt Thekkady, ahol a szállásunk, a Cardamom County Hotel volt. Itt megint nagy vendégszeretettel fogadtak bennünket: welcome drink, a nyakba virágfüzér és ami új volt, egy névre szóló üdvözlő levél a Hotel vezetésétől! A pazar fogadás méltó volt a Hotelhez, ami egy gyönyörű kertben terült el különálló épületekkel az enyhén teraszos domboldalon. Ami külön kiemelendő, a teraszos házak többségét egy aprólevelű futónövény (talán a borostyánhoz lehet hasonlítani) borította, amelyet olyan rövidre metszettek, hogy úgy tűnt, mintha nem is növényzet takarná a falakat. Az úszómedence alját és falait szürke és fekete gránit alkotta, ami a természetes vizek hangulatát kölcsönözte. Csodálatos volt, de hosszú pihenésre nem volt mód, mert következett az aznapi program, a Tamil Nadu és Kerala államok határán található Periyar Nemzeti Park (Periyar Wildlife Sanctuary) megtekintése. A Parkhoz vezető út két oldalán hatalmas bambuszok nőttek és szinte ráhajoltak az útra. Pár perc autózás után meg is érkeztünk a Park bejáratához; Satish megvette a belépőket (nekünk 500 rúpia/fő!) és máris mentünk tovább a parkolóba. Innen mi gyalog és egyedül folytattuk utunkat a hatalmas fák között a sok belföldi turistával együtt kíváncsi és szemtelen makakó majmok tekintetétől kísérve. Célunk egy, a park közepén duzzasztással keletkezett mesterséges tavon található kikötő volt, ahonnan a hajók a kb. 1 ½ órás útra indultak. Itt azért megint a „hónunk alá nyúltak”, megkaptuk a jegyeket és hozzá az eligazítást, hogy mikor és melyik hajóval fogunk menni. ½ 4-kor be is szálltunk és elfoglaltuk helyünket a fedélzet elején lévő sorban. Sokáig azért nem örülhettünk a kitűnő látást biztosító helyünknek, mert hatalmas zuhét kaptunk és ideiglenesen el is kellett hagynunk a helyünket, mert lassan csurom vizesek lettünk a becsapódó esőtől. De minden jó, ha a vége jó; az eső elállt, láttunk a parton elefántokat, szarvasokat és gaurt, egy ázsiai szarvasmarhafélét és a táj is gyönyörű volt. Mi kellett volna még? A hajóból kiszállva meglátogattam a helyi WC-t, aminek használatáért csak 2, azaz kettő rúpiát kellett fizetnem. Már említettem a szemtelen majmokat, akik újabb „gaztettet” hajtottak végre, illetve csak egy, egy félkarú, aki egy lánytársaság egyik tagjának kezéből kitépte a táskáját és felmenekült vele egy fára. A kikötő felé menet pedig annak voltunk szemtanúi, hogy egy majomcsapat hogy rámol ki egy autót, amelynek vezetője nem csukta be az ablakokat.
    A Hotelban az a’la cart vacsora mellett döntöttünk: minestrone leves, birjani és sör 1.373 rúpiáért összesen. Fizetni az étteremben nem lehetett (!); a számlát az induláskor kellett rendezni. A vacsorával azonban még nem ért véget a nap. Zenét hallottunk a városkából, ami arra indított bennünket, hogy megnézzük az eredetét. Jól tettük; egy belépődíjas (20 IR/fő) virágkiállítás volt, ami inkább valami vásárra emlékezetett, ahol sok mindent árusítottak, volt színpad is zenével és tánccal, a gyerekeknek meg kis vidámpark. Nagy volt a nyüzsgés, kellemes az idő – szóval jól elszórakoztam.

    9. nap (Vasárnap, április 12.)
    Sajnos a reggeli úszás elmaradt az érthetetlen házi szabályozás miatt, ami csak 9 órától teszi ezt lehetővé. Meg is kifogásoltam ezt azon a kérdőíven, aminek a kitöltésére felkértek. És ha hiszed, ha nem, Magyarországra visszatérve már várt a szálloda e-mailje, amiben megköszönték észrevételemet és ígéretet tettek arra vonatkozólag, hogy a medencét úgy fogják tisztítani, hogy reggel már korábban is lehessen fürödni benne! Ez jó érzéssel töltött el.
    A reggeli után 9 órakor indultunk a 95 km távolságra fekvő Munnar felé a fel-le kanyargó úton, ahol az út szélén hibiszkusz sövénnyel védett kardamom (Kerala egyik legfontosabb fűszere) ültetvények sorakoztak az árnyat adó hatalmas fák alatt. Jól karban tartott és szép keresztény templomok emelkedtek ki a tájból – szó szerint, mert noha a keresztények csak egy 20%-os kisebbséget alkotnak , a keralai hindu templomok alacsonyak, egészen mások, mint Tamil Naduban, ezzel azt a téves hitet keltve, hogy az államban csak keresztények élnek.
    Programunkban két vízesés meglátogatása is szerepelt, de erre technikai okok miatt nem kerülhetett sor. Erről az utazási iroda képviselője telefonon tájékoztatott és elnézést is kért ezért. Helyette egy tea ültetvény megtekintését iktatták az aznapi programunkba.
    Az egész út során én többnyire Satish mellett ültem, így az autóból jobban tudtam fényképezni. Szegény sofőrünk jól megfázott valahol az elmúlt napokban és így mellette ülve kénytelen voltam nézni, hogyan szipog és csöpög az orra. Mert azt ki nem fújta volna; zsebkendőjét csak arra használta, hogy csöpögő taknyát vele időnként letörölje. Egy patikánál aztán megálltunk és bevett valami orvosságot, amitől lassan javult az állapota.
    Munnar, Kerala tea fővárosa, a tenger szintje felett 1.500-1.600 méter magasan fekszik, körülötte meredek domboldalakon tea ültetvények sorakoztak, amiket még a britek telepítettek a XIX. század második felében. Korábban is láttam már teaültetvényt (Indiában északon és Kínában is), mégis meglepett, amit itt láttam. Ugyanis itt nem sorok voltak, hanem egy-egy kis zöld szigetet alkotó bokrok, amiket körbe lehetett járni a sokszor igen meredek domboldalakon, ahol egy-egy árnyékot adó fa is volt, már csak azért is, hogy az gyökereivel meggátolja a vízeróziót. Ahogy közeledtünk Munnar felé, megjelentek az eukaliptuszok és a turisták. A kanyargós és keskeny utakon csak lassan és óvatosan lehetett haladni, de így legalább élvezni lehetett a kilátást a domboldalakat borító ültetvényekre. Satish tájékozódási képessége itt csődöt mondott, mert jól eltévedtünk, de azért 1 órára csak megérkeztünk a The Windermere Estate nevű szálláshelyünkre, amely egy teaültetvény kellős közepén csodálatos környezetben volt saját kilátóval (egy hatalmas kőszikla odavezető úttal és korláttal). Szobánk tágas, kényelmes volt, terasz is tartozott hozzá. Itt nem volt a szobában televízió, de helyette családias környezet és csend és nyugalom. Rendes ebéd helyett ettünk egy kis szőlőt (50 rúpiáért vettük), csokit, teát és kesudiót. Délután 2 órakor indultunk vissza Munnarba, ahol felvettük fiatal, nagyon szimpatikus idegenvezetőnket, Vishnut, aki az elmaradt vízesés program helyett egy teaültetvénybe kalauzolt bennünket, ahol elmesélte a tea termesztés feldolgozás csínját-bínját. Ezt már csak én hallgattam, mert elkezdett esni az eső (és hűvös is lett) és feleségem inkább egy ereszt keresett az égi áldás elől. Vishnutól megtudtam, hogy itt a teát nem kézzel szedik, hanem egy kis ollóval és a levágott levelek egy kis nyitott dobozba hullnak. Csak amikor a doboz megtelik, akkor kerülnek a levelek (hajtásvégek) a szedő asszonyok hátán lévő „puttonyba”. Az asszonyokon nagyon erős anyagból készült kötény van, mert a bokrok között nagyon kicsi a távolság és így az erős és sűrű ágak különben felsértenék az alsó testüket.
    Vishnu fiatal volt és diák, így szokásom ellenére 100 rúpia borravalóval jutalmaztuk helyi vezetőnk igyekvését.
    Szállásunkra visszatérve előbb elköltöttük a gratis „ötórai teánkat” (amihez még egy helyi süti is járt) a kis, oldalról nyitott teaházban, majd kis kilátónkról megnéztük a naplementét. Vacsorázni a hotel kis éttermébe mentünk, ahol ültetéses vacsoramenü várt bennünket figyelmes kiszolgálással. A 850 rúpiás menü a következő volt: karfiolos krémleves, kétféle főétel (egy vegás és egy húsos) rizzsel és rotival (indiai lepénykenyér), édesség és forrásvíz.

    10. nap (Hétfő, április 13.)
    Madárcsicsergésre és hűvös reggelre ébredtünk. A bővített kontinentális reggeli elfogyasztása után 9 órakor indultunk a 135 km távolságra fekvő Cochin (mai nevén Kochi), az Arab tenger mellett fekvő régi kereskedőváros és kikötő felé. Az út egy hosszú ereszkedés volt; 1.500 méter magasról a tenger szintjére. Utunkat kezdetben fűszerültetvények kísérték, amik nyitva voltak a látogatók, turisták számára. A tájat ugyanakkor hatalmas reklámtáblák „szennyezték” az út két oldalán. Megint sok szép keresztény templomot láttunk, egyikbe be is mentünk.
    Ismét lassúsági rekordot döntve, 4 órás autóút után érkeztünk meg szállodánkba, a város egyik forgalmas főútján fekvő Holiday Innbe. Itt megint várt bennünket az indiai utazási iroda helyi képviselője, aki segített (feleslegesen) a bejelentkezésnél. Erre a napra már nem volt program, de szerencsékre szép kis úszómedence várt bennünket az emeleten, ahonnan jó kilátás is nyílt a városra. Nagyon meleg volt, de szerencsénkre volt a közelben egy Mc. Donald’s, ahol mintegy 500 rúpiáért megebédeltünk. Hát ez nem volt egy nagy „genusz”!
    Szállodánk egyébként tartogatott egy-két meglepetést. Így például a liftet csak az használhatta, akinek volt a szobáját nyitó mágneskártyája. Emiatt rögtön kértünk is még egy egyet, mert – ahogy ez mindenütt szokás – pároknak is csak egy mágneskártyát szoktak adni. Aztán ott volt a fürdőszobánk, amit üvegfal választott el a szobától. Paradicsom a kukkolóknak! A megoldás persze adott volt: le kellett ereszteni egy rollót és máris megszűnt a belátás. Aztán amikor délután felkerekedett a szél, valami elkezdte ütemesen verni kívülről a szobánk falát. Kiderült, hogy a hotel tetejéről lelógó, az ablaktisztító munkások által rosszul rögzített kötél volt a ludas. Szóltunk a recepciónak, ahol elnézést kértek és megígérték, hogy megoldják a problémát. Ez azonban nem volt egyszerű. Nem is ment és csak akkor lett csönd, ha elállt a szél.
    Vacsorára pizzát ettünk az étteremben, de az sem volt az ínyünkre.

    11. nap (Kedd, április 14.)
    Reggeli előtt jót úsztam az esőre hajló időben. 9 órakor városnézésre indultunk autóval és Satishsal; az helyi idegenvezetőnket útközben akartuk felvenni. Ez sajnos nagyon rosszul sikerült. A randevú helyét pontatlanul határozhatták meg, ehhez járult még Satish gyenge helyismerete, aminek az lett az eredménye, hogy 50 percet kóvályogtunk a városban, míg megleltük Rajot, aki nem igazán mentegetőzött a kései randevú miatt és aminek az lett az eredménye, hogy a városnézés a tervezettnél rövidebb lett. Én mindenesetre nem rejtettem véka alá az ezzel kapcsolatos véleményemet.
    Keralában a malayalam nyelvet beszélik és az állam neve ezen a nyelven annyit jelent, mint „kókuszpálmák országa”. Történelme, kultúrája régi időkre nyúlik vissza. Fűszerei, szantálfája és elefáncsontja miatt jöttek ide már föníciaiak, rómaiak, arabok, kínaiak, portugálok és hollandok is. Na és persze végül a britek. Letelepedtek itt a 2000 évvel ezelőtt Palesztinából menekült zsidók és amikor Vasco da Gama 500 évvel ezelőtt elvetődött ide, virágzó keresztény közösségeket talált, akik nem is hallottak a pápáról. Tamás apostol, a „kételkedő” állítólag itt lépett India földjére Kr. után 52-ben.
    Szállodánk valójában nem is Kochiban volt, hanem Ernakulamban. Ezt a városrészt egy szigeten (Willingdon Island) keresztül vezető híd köti össze magával Kochival. A városnézést a félsziget északi részén, a történelmi hangulatot árasztó Fort Kochiben kezdtük. A fort szó erődöt jelent, de ez ma már nem létezik. Széles terek, tengerparti sétány, utcák földszintes házakkal, amelyek történelmi hangulatot árasztanak. A tenger itt meglehetősen piszkos, fürdésre nem igen alkalmas; a delfineknek azonban úgy látszik mégis jó. Ezt bizonyította feltűnésük a part közelében. Előbb elhaladtunk a régi holland temető mellett (a portugál hódítókat, 200 évre a hollandok váltották fel), majd működés közben láttuk a híres kínai merítőhálókat. Ezt az ellensúllyal ellátott saját stégen álló hatalmas hálót több ember működteti. Fogást nem láttunk! Utunk innen a Szent Ferenc templomhoz (St. Francis Church) vezetett, amit holland templomnak is neveznek, bár a portugálok építették, mint az első keresztény templomot Indiában 1503-ban. A nagy portugál felfedezőt, Vasco da Gamát itt temették el 1524-ben. (Földi maradványait fia 14 év múlva hazavitte Lisszabonba.)
    Keralában valamikor virágzó zsidó közösség volt, ami ma már csak nyomokban lelhető fel. Ilyen a szerény összegű (5 rúpia bel- és külföldinek egyformán) belépőjegy ellenében látható zsinagóga. A sajátságos hangulatú (kék, Kínából származó padlócsempék) imahelyet, amelyet 1568-ban történt megépítése óta már többször átépítettek, ottlétünkkor is sokan látogatták. Noha ma már csak hét zsidó él Kochiban, így ők valójában nem tudnának itt imádkozni, de mindig van annyi külföldi zsidó látogató, hogy összejön az előírt 11 fő. A zsinagóga a régi zsidó negyed mellett van, ami hangulatos utcácskáival, ajándékboltjaival sok turistát vonzanak. A zsinagóga közelében van a portugálok által a kochini rádzsának 1557-ben ajándékként épített Mattancherry Palace. A köznép inkább holland palotának hívja, mivel a hollandok többször is felújították. A kívül belül szerény épület (belépődíj, mint a zsinagógában) tulajdonképpen azokról a csodálatosan szép falfestményekről híres, amelyek a két hindu eposzból (a Ramayana és a Mahabharata) való jeleneteket ábrázolnak. A Palota múzeumként is szolgál; a látogatók sokat megtudhattak a kochini uralkodókról, például arról, hogy az utódlás joga mindig a nővér fiát illette. Ide kívánkozik annak megemlítése, hogy a mai Kerala állam India függetlenségének elnyerése során három királyságból jött létre, úgy mint Kochi, Malabar és Travancore. Travancore és Kochi maharadzsái, eltérően a többi indiai uralkodótól, sokat törődtek alattvalóik jólétével és ez a trend az állam megalakulásával tovább folytatódott, mégpedig többnyire a helyi kommunista párt vezetésével. Ennek eredményeként például az általános műveltség tekintetében (pl. írástudás) Kerala az indiai államok között az élen jár.
    Hogy a vásárlás se maradjon el, megálltunk egy gyümölcsárusnál, ahol Raj „áldásos” közreműködésével megvettük a legdrágább mangót és guavát, majd még elvitt egy „csokiboltba” is, ahol házi készítésű barna és fehér csokoládét, zöld és fekete teát vásároltunk. Az átcímkézett teákról otthon kiderült, hogy bizony nagyon gyengécske a minőségük. Gondolom, hogy Raj ettől függetlenül megkapta a boltostól a maga jutalékát, ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Ezután Raj már igyekezett megszabadulni tőlünk; állandóan az óráját nézte és telefonált. Egy biztos, hogy bár valószínűleg mindent megnéztünk, amit meg kellett nézni, de a 3 órásra tervezett városnézésből csak lecsalt 1 órát a kései találkozás miatt.
    A városnézés után a párás 32 fokos melegben jól esett egy kis úszás a szálloda medencéjében, mielőtt a napi programunkat folytattuk volna. Ez pedig a híres Kathakali tánc megtekintése volt. 5 órakor indultunk és az előadás 6 órakor kezdődött egy szerény ház első emeletén, ahol volt egy pici színpad, néhány sor székkel és egy ventillátorral. Az első óra a táncos (egy férfi) előkészületével telt el. Láthattuk, hogy hogyan festi ki az arcát és lesz az emberi arcból egy démoni. Majd segédlettel elkezdett öltözni, sok-sok kiló ruhadarabot aggatva magára. Ezt követően elmagyarázta, hogy az egyes kézmozdulatoknak mi a jelentése. Maga a tánc viszonylag rövid ideig tartott és gondolom nagyon kimeríthető lehetett a művésznek a sok „göncben”. Én nagyra értékeltem a látottakat és ezt 200 rúpia adománnyal honoráltuk. Szégyen, hogy mindössze nyolcan voltunk kíváncsiak erre az attrakcióra.
    A mozgalmas nap után úgy gondoltuk, hogy megérdemlünk egy büfé vacsorát (á.: 1.300 rúpia/fő) és így is tettünk. Közben pedig kitölthettünk megint egy, a vacsorát illető „elégedettségi kérdőívet”. Úgy tűnt, hogy a szálloda nagyon ad arra, hogy a vendégek jól érezzék magukat; így pl. többször is elnézést kértek a csattogó kötél miatt.

    12. nap (Szerda, április 15.)
    Az eznapi indulás (10.30 órakor) nagyon öreguras volt, így aztán indulás előtt volt mindenre idő: úszásra, reggelire, újságolvasásra. Megtudtuk, hogy ünnep van, valamiféle keralai újév, amikor az emberek így köszöntik egymást: Happy Vishu!
    Ezen a napon került sor a már nagyon várt hajókázásra a backwatereken, ahol a tengerrel összeköttetésben álló tavak, valamint hol keskenyebb, hol szélesebb csatornák mellett folyik az élet. A hajóraszállás egyik helyszíne a Kochitól 55 km távolságra fekvő Allepey, vagy Alappuzha. Hajónk valójában egy kis falu, Pallathuruthi mellől indult, ahol több hajó, a régi rizsszállító bárkák modern változatai (acél hajótest, légkondicionált hálószobák három fős személyzettel és az egészhajó leborítva, „bepakolva” egyetlen bambuszfonattal) horgonyoztak. Dél tájban érkeztünk meg, de beletelt egy időbe, mire Satish meglelte hajónkat, a Mayflowert. A legénység felcipelte hajónkra a csomagjainkat (a hajón töltöttük ugyanis az éjszakát) és amint elhelyezkedtünk, már indultunk is. Egy folyón, vagy inkább egy széles csatornán indultunk el, hogy egy kört megtéve másnap reggel 9 órára visszaérkezzünk az indulás helyszínére. A kapitány a hajó orrában ült, mi pedig mögötte egy fedett, de oldalról nyitott „szalonban”. Meglehetősen lassan haladtunk, kicsi volt a menetszél úgy, hogy rásegítettünk egy ventillátorral. Viszonylag kevés hasonló hajóval találkoztunk, mivel már lassan vége volt a turista idénynek. A csatornát szegélyező töltés néha igen keskeny volt, de zajlott rajta az élet; házak, kis kertek, sőt út is végighúzódott rajta motorkerékpárok számára. A házaknál pár lépcsősoron le lehetett menni a vízhez, amiben fürödtek, mostak az emberek. Csönd és nyugalom volt mindenütt. Az ebédhez kikötöttünk; egyszerűen odaálltunk egy zöldellő partszakaszhoz. A legénységből Jákob volt a szakács és a pincér egy személyben; ő szolgálta fel a bőséges és több fogásból álló ebédet. Ebéd után folytattuk utunkat. A parton néhol kisebb szállodák, valamint hajónkkal nem járható keskenyebb csatornák is feltűntek. A töltéseknek vagy mindkét oldalán víz volt, vagy egyik oldalukon a vízszintnél mélyebben fekvő learatott rizsföld. A kókuszpálmák elmaradhatatlan kellékei voltak a tájnak. Az ellátás továbbra is első osztályú volt; délután teát, kávét és sült banánt kaptunk. Egy nagyobb falunál, Chambakulamnál megint kikötöttünk. Egy régi és nagyon szép keresztény templomba be is mentünk, ahol éppen mise volt a mezítlábas híveknek. Nem mintha nem lett volna lábbelijük, de nyílván itt is az a szokás, hogy a templomba lépés előtt le kell vetni a cipőt. Volt még egy utcácska tele ajándékboltokkal, ami minket hidegen hagyott, de vettünk a kamerámhoz gyanúsan olcsó elemeket, darabját 11 rúpiáért. Annyit is ért, azaz semennyit; néhány kattintás és máris dobhattuk el őket. Esteledett, amikor az éjszakázáshoz egy birtok közelében kikötöttünk. Mi sétáltunk egyet a parton, a legénység pedig leengedte a szúnyoghálókat az étkezésre is szolgáló „szalonban”. 7 órakor bőséges vacsora volt úgy, hogy bőven maradt belőle a legénységnek is.

    13. nap (csütörtök, április 16.)
    A szobában jól működött a légkondi úgy, hogy az éjszaka kellemesen telt. 7 órakor folytattuk utunkat és közben megreggeliztünk. Időnként kisebb járathajókkal is találkoztunk. A vízi út hol szélesebb, hol keskenyebb volt, autóút alatt is elhaladtunk. A programnak megfelelően 9 órára értünk vissza a kikötőbe. Az úttal és a kiszolgálással nagyon meg voltunk elégedve és ezt 1.000 rúpiával honoráltuk, amit az egyik hajósnak adtam át azzal, hogy ossza meg a többiekkel. Ők közben felkapták csomagjainkat és az autónkhoz vitték őket, ahol Satish már várt ránk. A búcsúzáskor Jákob nagyon savanyú képet vágott. Attól tartok, hogy ő nem értesült a nagyvonalú borravalóról – nagy lelkiismeret furdalást okozva nekem.

    Eljött az utolsó, autózással töltött nap. Úti célunk délen, az Arab tenger partján Allepeytől 164 km távolságra fekvő, a szép tengerpartjáról híres Kovalam volt. Csak egyszer álltunk meg 10 percre pipilni, meg egy üdítőt meginni. Útközben Satish is átadott kitöltésre egy kérdőívet, amelyben a munkáját kellett értékelni. Mondanom sem kell, hogy csupa jó jegyet kapott, bár megjegyeztük, hogy fejleszthetné angol tudását, noha ez nála nem volt követelmény. Négy és fél órás autókázás után végre elértük a tengerparton fekvő ötcsillagos szállodánkat, a The Leela Garden View-t. Alig hogy kiszálltunk, Satish már el is tűnt (még hosszú út várt rá aznap). Éppen hogy csak át tudtuk adni neki a megérdemelt borravalót, 1.000 rúpiát.
    A szállodában a fogadás minden eddigit felülmúlt, a bejelentkezést is megcsinálták helyettünk – a kisujjunkat sem kellett mozdítani. Ezt rögtön kihasználtam és megkértem őket, hogy szerezzenek a kamerához 2 db jó tartós elemet. Az elemek rövid időn belül meg is jöttek, aminek nagyon megörültem és 75 rúpiás ár mellé adtunk 25 rúpia borravalót. Hát ilyen egy ötcsillagos hotel! Bár ez semmi volt ahhoz képest, ami a vacsoránál történt. Az étterem tengerre néző nyitott teraszán vacsorát rendeltünk; az én főételem marha volt, feleségemé hal. Neki azonban nem volt szerencséje a választásával, mert a hal belül nyers volt. Reklamáltunk is rögtön és a válasz az volt, hogy válasszunk: akarunk-e egy jól megfőtt adagot, vagy inkább valami mást. Feleségem az utóbbit választotta. Ezzel azonban még nem ért véget a „kompenzáció”; a főszakács a hibát magára vállalva személyesen jött elnézést kérni és mint később – a számla rendezésénél, amikor kijelentkeztünk – az egész vacsora gratis volt! Ezt nevezem!
    Szállodánk fekvése csodálatos volt. A főépület egy hatalmas hallal egy domb tetején állt és onnan lefelé menve lehetett megközelíteni a szobákat, amelyek lépcsőszerűen helyezkedtek és majdnem a partig értek. A parton saját homokos strand várt árnyékos napozó ágyakkal, külön étteremmel. Egy kissé távolabb egy négytornyú mecset állt a parton, ahol a helybéliek is fürödhettek. Vízi sportokra viszont nagy csalódásomra nem volt lehetőség. Voltak ellenben a parton halászcsónakok, bár a többségük este 7 órakor már kint volt a tengeren.
    A szállodában láthatólag nem volt telt ház; a vendégek többnyire helybéliek voltak, de volt néhány külföldi is és nagy meglepetésünkre egy négyfős magyar társaság is.

    14. nap (Péntek, április 17.)
    Az étteremben hiába volt terülj-terülj asztalkám, egyre kevesebbet reggeliztem gondolva már az otthoni szerény reggelikre. Reggeli után számvetést csináltunk. Kiderült, hogy túl sok pénzt váltottunk és a felesleget valahogy el kellett költeni. Én motorcsónakázásra és sznorkelezésre akartam befizetni (ezt már előző nap tisztáztam Alival, a „főrendezővel a parton), Márta pedig majd délután masszíroztat. Írtunk a helyi utazási irodánk központjának is Delhibe, mert tisztáznunk kellett a hazaindulás idejét és módját ugyanis érkezésünkkor meglepetésünkre senki sem várt minket a cégtől. Végül estefelé a helyi irodától felhívott minket Hari Krishna és megbeszéltünk mindent.
    A parton a párás meleg a kellemes szél miatt elviselhető volt. Ali már türelmetlenül várt. Nem csoda, velem megcsinálta az évszázad üzletét: 6.000 rúpiát kért (és én alku nélkül adtam is neki!), amiért járt 30 perc motorcsónakázás és egy másik félóra sznorkelezés. A motorcsónakkal a part mentén tettünk egy oda-vissza utat. Nem volt egy nagy dobás, de a pénzt el kellett költeni. Ezután jött a sznorkelezés egy itt használatos halászcsónakról, ami azért megérdemel némi figyelmet. Ezeket a csónakokat ugyanis használat után többnyire szétszedik (így szárítják a feltehetően nagyon könnyű fából készített tengeri járművet); az eredmény hat darab kb. 3 méteres „gerenda”, amiket aztán vízrebocsájtás előtt a végükön 1-1 darab lapos deszkával összefognak. A csónak egyik oldaláról a stabilitás növelésére egy rúd merül a vízbe, amit a két végén egy-egy tartórúd köt össze a csónakkal. Evezőként egy hosszában kettészelt vastag bambusz rudat használnak. Ülőhelyként a csónak hosszában lefektetett deszka szolgál. A sznorkelezésről nincs mit mondanom; rövid volt és érdektelen (a Vörös tenger után nem is lehetett mást várni), ellenben jól leégtem a lassú járművünkben.
    Az ebédet a parti étteremből rendeltük (2 db zöldséges tekercs, 1 adag sültkrumpli és 2 db 7up üdítő összesen 1.860 rúpiáért) és a nyugágyunkon ülve fogyasztottuk el.
    Délután Márta elment masszíroztatni (ayurvedikus, olajos, á.: 3.800 IR) én meg tévéztem, kihasználva azt, hogy ebben a szállodában volt a legnagyobb a csatornaválaszték. Közben kopogtak, mert megint takarítani akartak! Borzasztó; még a házi fürdőköpenyt is naponta cserélték. Azt viszont értékeltük, hogy a szobában egy tál gyümölcs fogadott bennünket – a Hotel ajándéka.
    Vacsora előtt még elnéztünk a város szabad strandjához, ahol igen csak mozgalmas volt az élet. A helyiek persze inkább csak a lábukat áztatták és próbálták átugrani a hullámokat, a nők természetesen felöltözve. A strandról visszafelé menet az egyik boltos „paszmatri”-val szólított meg bennünket, ebből rögtön tudtuk, hogy itt a külföldi turistákat az oroszok jelentik.
    A vacsoránk ezen a napon levesből, tésztaételből, italból és fagylaltból állt, ami összesen 3.845 rúpiába került. A csekély számú vendég szórakoztatására sötétedés után egy kis show-műsor (ének, zene, tánc) következett a kis medence partján.

    15. nap (Szombat, április 18.)
    A semmittevés napja, amibe azért egy kis fürdés és úszás azért belefért. Éjjel esett egy kevés eső, viszont később már ragyogóan sütött a Nap. Hogy teljen az idő, ebédelni megint beültünk a medence melletti étterembe. Noha csak szendvicseket és sült krumplit ettünk (na meg lassit és sört ittunk), irtózatosan jóllaktunk. Ez újabb ürügy volt a lustálkodásra, olvasásra. A szálloda kis úszómedencéje külön említést érdemel. Benne állva, le tudtál nézni a tengerre és ha a tengerrel ellentétes partjáról a tengert akartad nézni, akkor a kétféle víz, valósággal egybefolyt; csak egy vékony csík választotta el a kétféle vizet a szemlélődő számára. Csodálatos fotókat lehetett készíteni naplementekor.
    A búcsúesténkre stílusosan indiai ételeket ettünk, mind nagyon finom volt és a személyzet olyan udvarias volt, hogy az már „fájt”. És az esti szórakoztató műsor sem maradt el.

    16. nap (Vasárnap, április 19.)
    A hazautazás napja. Sok alvásra nem volt idő, ébresztő 0.30 órakor, indulás Hari Krishnával a reptérre 1.15 órakor A 3 éve elkészült modern reptér szállodánktól nem messze, Thiruvananthapuramban volt. Alapos biztonsági vizsgálatnak vetettek alá, ennek ellenére Márta útlevelével (ugyanis véletlenül fölcseréltük őket) majdnem sikerült átmenni a határellenőrzésen. Miután megtörtént a becsekkolás, az egyik fiatal földi kísérő hölgy udvariasan megkérdezte tőlem, hogy nem akarok-e tolószéket?! Köpni nyelni nem tudtam a meglepetéstől, bár fel is háborodhattam volna, hiszen a 73 évem ellenére jó erőben vagyok és mások szerint 10 évet le is tagadhatnék a koromból. No, emiatt egy darabig elviccelődtem a fiatal hölggyel, akivel közvetlenül a beszállás előtt még összefutottunk és akkor elnézést is kért. Hát így ért véget a mi dél-indiai kalandunk.

    Budapest, 2015. augusztus 10.

Hozzászólás: Dél-India, 2. rész
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.