Dél-India

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Dél-India

  • Indította
    Témakör
  • #981 Hozzászólás

    Sajo

    Bár már hónapok óta tervezgettük magunkban az utat, az összepakolás valahogy megint a végére maradt. Pénteken délután mindketten igyekeztünk hamar végezni, én még elrohantam néhány szükséges felszerelési tárgyat megvenni, odaadtam a legkényesebb növényt egy barátomnak megõrzésre (a többit majd feljön hetente meglocsolni) és már pakolhattunk is össze. Szokás szerint sikerült az éjjel közepére elkészülnünk, aludtunk három órát (minek többet, a repülõn lesz rá idõnk) és szombat reggel indultunk is a barátnõmmel (Gabi) ketten Indiába. A roppant hideg hangulatú frankfurti reptéren vártunk pár órát a csatlakozásra – de kit zavart, úton voltunk!!! – és már indulhattunk is tovább.

    Éjjel 1 felé érkeztünk meg Bombaybe, így a csomagok felszedése, útlevélkezelés, pénzváltás után olyan fél 3 felé érkeztünk meg a Victoria pályaudvarra. Ilyen késõ éjjel érdekes volt megérkezni: a város teljesen kihalt és sötét, szinte egy lélek sem mozdult. Miután a taxiból kiszálltunk bementünk a pályaudvarra, mert úgy terveztük, hogy ott elleszünk reggelig. Aztán rájöttünk, hogy még nem vagyunk teljesen akklimatizálódva Indiához, így a kõpadlón összezsúfolódva alvó emberek közé mégsem szerettünk volna befeküdni. Felvertük hát az irodában az asztalon alvó alkalmazottat, hátha van szállás a pályaudvaron. Nem volt, legalábbis az álmosságtól még mindig kába vasutas ezt állította. Viszont bizonytalanul integetett az egyik irányba, hogy az állomással szemben van egy hotel. Mivel az LP szerint több is volt, így nem voltunk elkeseredve, elindultunk hát szállást vadászni.

    A kihalt sötétben azonban nem olyan egyszerû tájékozódni…azt sem tudtam megállapítani, hogy a pályaudvar melyik oldalán lehetünk (mint másnap kiderült, az oldalsó bejáratnál voltunk). A házak tövében sok ember aludt és minden ajtó valami redõnnyel volt lezárva, így elsõre nem találtuk meg a hotel bejáratát. Aztán valahogy sikerült egy ébren levõ embert találni, aki megmutatta melyik redõnyön zörgessünk. A zajra az egyik hajléktalan felpattant, majd kiderült, hogy õ az ajtónálló (fekvõ) :-). Kinyitotta a redõnyt, felmentünk a lépcsõn majd a recepción felébresztettük a földön alvó alkalmazottakat. A késõi idõpont ellenére nagyon gyorsan megegyeztünk a szobáról és már aludhattunk is.

    Aztán néhány órás alvás után nyakunkba vettük a várost, a hátizsákjainkat a hotel portáján hagyva. Elõször persze a közeli pályaudvarra mentünk (szép viktoriánus épület), majd megnéztük a Sri Lhaxami templomot (nagyon érdekes hangulatú templom a tengerparti sziklák felett!), a közelben lévõ nagy mecsetet (nem jutt eszembe a neve), a Dhobi ghatat, a Gateway of Indiat-t, a Szent Pál katedrálist, a Victoria gardent és este a vonatindulás elõtt még csatangoltunk a bazárokban. A lábunkat lejártuk a betonon, de mivel vasárnap volt, így legalább a forgalom és a tömeg nem volt nagy, ráadásul nyugati turistát is alig lehetett látni a városban (csak a Gateway környékén láttunk).

    A vonatunk este 10-kor indult Hubli-ba. Elõtte felszedtük a zsákjainkat a szálláson és egy tusolásra bekéredzkedtünk még a közös zuhanyzóba, ugyanis jól megizzadtunk a nagy melegben, meg hát koszosak is lettünk a sok gyaloglástól. Aztán egy gyors vacsi egy utcai kifõzdében és már mehettünk is.

    A vonaton összeismerkedtünk egy vasútnál dolgozó „civil engineer”-el, ment haza családot látogatni. Nagyon jót beszélgettünk, sokat megtudtam az indiaiak utazási szokásiról és arról, hogy miért utazik viszonylag keveset még a tehetõsebb indiai is. Na meg persze szívesen beszélt Karnataka államról is, ahonnan származott. Az LP pedig nagyon tetszett neki, szerinte nagyon jó. (Azért az LP ne bízza el magát a dicsérettõl, mert mint kiderült, más útikönyvet eddig még nem látott elõtte. :-))

    Másnap dél körül értünk Hubliba, ám itt csupán annyit idõztünk, amíg kerestünk egy Badamiba induló buszt. Szerencsénk volt, egy óra múlva indult is. (Hubliban a látottak alapján amúgy nem szívesen idõztem volna többet.)

    Kora este érkeztünk meg Badamiba, szállást hamar találtunk – egész jónak tûnt és olcsó is volt. Aztán este jött az Indiában szokásos áramszünet és kiderült, hogy a generátor pont az ablakunk alatt van. Ráadásul az áramszünet kivételesen sokáig tartott (hajnalig), így a generátor egész éjjel járt. Baromi hangos volt, és mivel a ventilátor nem volt a generátorra kötve, így az ablakot is nyitva kellett hagynunk, ha nem akartunk megfõni. De sebaj, másnap kiderült, hogy nem hiába szenvedtünk.

    Másnap kora reggel kisétáltunk a Badamiban levõ (elvileg mesterséges) tó partjára, ami a falu szélén fekszik. A falu épp ébredezett, amikor keresztvágtunk rajta – a szûk utcácskák vízben tocsogtak, mert mindenki mosogatott és takarított, pici malacok rohangáltak, gyerekek játszottak a földön (amíg arra nem mentünk, mert utána mi voltunk a fõ atrakció) – nagyon hangulatos volt.

    A falu amúgy két hegy (a falu felöl nézve inkább sziklafal) között fekszik, ez öleli körbe a tavat is. A tó partján igen szép õsi templomok találhatóak, egy élelmes helyi kisgyerek (talán ha nyolc éves lehetett) szegõdött mellénk egy hasonló korú barátjával. A kisgyerek ugyan csak pár mondatott beszélt angolul (az idõbe telt, mire rájöttünk, hogy angolul beszél :-)), azonban jól megtanulta, hogy a templomok falán levõ dombormûvek mit ábrázolnak. Lelkesen végig is magyarázta, kimondottan éveztük a próbálkozást, így hát adtunk neki egy kis pénzt.

    Aztán felkapaszkodtunk a falut körülvevõ egyik hegy tetején levõ erõdhöz, illetve templomhoz. Megérte – a kilátás és a nyugalom (egy lélek sem volt a környéken) páratlan volt. Bár nehezünkre esett otthagyni ezt a váratlanul fellelt apró kis csodahelyet, egy idõ után mégis továbbindultunk.

    Visszamentünk a faluba, ahol egy kis utánajárással szereztünk egy taxit. A tulajjal megegyeztünk, hogy elvisz minket, Aihole-ba, Pattadakal-ba és a Mahakuta templomhoz. Ha kora reggel indultunk volna erre a körre, akkor valószínûleg helyi buszokkal is meg tudjuk járni egy nap alatt, de az idõszûke miatt reggel ugye a tópartal kezdtünk. (Amúgy a több mint fél napon át tartó taxizás átszámítva kevesebb, mint 2000 forintunkba került.)

    Elsõ célpontunk Aihole volt, ahol szintén Csalukja templomok voltak, mint Badamiban. Ezek valamivel fiatalabbak és itt már a legnagyobb templomcsoport látogatásáért fizetni is kellett (2 USD, ha jól emlékszem). A templomok szépek és érdekesek. Turista nagyon kevés volt, azok is csak indiaiak – persze szinte mindegyikük fényképezkedett velünk. A fõ templomcsoporton kívül is van több szép templom (és nem csak hindu, hanem dzsaina és budhista is) a faluban és közvetlen közelében. Azokhoz is elsétáltunk, miközben taxisunk türelmesen várakozott valahol az árnyékban. A séta során igencsak elgondolkoztató volt a hatalmas kontraszt: fenséges ezeréves templomok és nagyon szegény apró falu.

    Miután körsétánkkal végeztünk újból be a kocsiba, irány Pattadakal. Az itt található templomcsoport szintén a Csalukják építtették (hogy miért emeltek ennyi helyre templomokat, annak az a magyarázata, hogy uralmuk évszázadaiban különbözõ okok miatt háromszor változott meg fõvárosuk helye). A három helyszín közül itt a legkidolgozottabbak a templomok és itt is maradtak meg talán a legépebb állapotban. Itt is fizetni kellett (ugyan annyit, mint Aihole-ban), de én úgy gondolom, hogy ez teljesen rendben van így: ezeknek a templomoknak a rendben tartása nem kis összeg lehet. Turista itt sem volt sok (ellenben itt is mindegyik fényképezkedett velünk :-)) és mivel itt külföldiként egy iktatókönyvben regisztrálni kellett magunkat láttam, hogy az elmúlt 1 hónapban rajtunk kívül összesen három külföldi járt itt.

    Eddig még nem szóltam a falvak közötti utakról és a földekrõl. Az indiai vidéki élet minden varázsa a szemünk elé tárult a Badami környéki apró falvakban (pár nádfedelû viskó) és az út menti földeken. Miután taxisunk látta, hogy élénken érdeklõdök – és többször is megálltunk nézelõdni -, mindent megtett, hogy elmagyarázza mit látunk (növények, termények, munkafázisok, stb.). Igaz, angolul egy szót sem beszélt, de így is egész jól elboldogultunk. A földeken mindenhol dolgoztak, némelyiken férfiak szántottak, másokon az asszonyok és gyermekek takarították be a terményt. Ami engem mindig meglep és csodálkozásra késztett, hogy az európai szemmel nézve nagy szegénységben elõ emberek arcán és mozdulataiban nyoma sincs a letargiának vagy önsajnálatnak, sõt az idegent látva õszinte örömmel mosolyognak. Ezt a vidéki hangulatot sikerült megörökítenem életem talán eddig legjobb fényképével (amit persze akkor még nem tudhattam :-)).

    Mivel nem szeretek pofátlanul betolakodni az emberek életébe, ezért ha a helyzet lehetõvé teszi igyekszem megtudni, hogy fotóalanyaim beleegyeznek-e a fényképezésbe. Ehhez gyakran elég csak barátságosan rámosolyogni is messzirõl mutatni a fényképezõgépet. Indiában néhány speciális eset kivételével soha senki nem tiltakozott, sõt szinte mindenki olyan meglepõ természetességgel örült a fényképezésnek, hogy kiváló fotóalanyok lettek. Így történt az is, hogy az egyik földet mûvelõ férfi miután lefényképezhettem szántás közben, odajött hozzám és nagy izgalommal kérdezte, hogy el tudom-e neki küldeni a fényképet majd. Persze megígértem és nagyon izgulok, hogy megkapta-e. Sajnos írni se õ, se a taxisunk nem tudott, így csak hallás alapján írhattam le a nevét és a lakcímét.

    Délután közepén el is értünk a Mahakuta templomhoz. Ez is nagyon öreg templom, de az eddigiekkel ellentétben ez még ma is használatban van. Bent a papok rá tudtak beszélni minket, hogy vegyünk áldozati ajándékot (5 Rs). Nagyon örültek ennek, és az egyik fiatal pap egész jó angolsággal el is magyarázta az áldozati szertartás mikéntjét. Áldoztunk hát az isteneknek, a pap kérésére lefényképeztük magunkat vele (azóta ahogy kérte, el is küldtük neki a képet egy magyarországi képeslappal együtt). Ezek után körbevezetett minket a templomon és elmesélte a történetét.

    Sajnos mire késõ délután visszaértünk Badami-ba elkezdett szakadni az esõ, így hát világörökség részét képezõ barlangtemplomok helyett megebédeltünk. Mire elállt az égi áldás, addigra besötétedett. Este persze belevetettük magunkat a falu forgatagába. Roppant nagy volt a nyüzsgés és amerre jártunk, ott többnyire mi lettünk az est egyik eseménye, különösen a gyerekek körében (ott tartózkodásunk alatt ugyanis nem láttunk más turistát).

    A buszpályaudvaron még az este igyekeztünk megtudni, mikor indul másnap a busz Hubliba. Kora délutánra ugyanis oda kellett érnünk, mert a kiszemelt vonat akkor ment Arsikere-be. Szerencsére 8:30-kor indult, így felcsillant a remény, hogy a barlangtemplomokat is megnézhetjük még a reggel.

    Most éjjel szerencsére nem volt áramszünet, így jól aludhattunk. Kora hajnalban keltünk és mire a müezzin énekelni kezdett (sok muzulmán él ugyanis a faluban), már útrakészén álltunk. Szinte még sötétben vágtunk át a falun a barlangokhoz, így 6 órára odaértünk (a szállásunkon állították, hogy ekkor nyitják ki). Meglepõ módon tényleg találtunk ébren levõ õröket, így kifizethettük a jegyet. Ekkorra határozottan világosodott és már indultunk volna fel a lépcsõn, amikor az egyik õr jelezte, hogy várjunk egy kicsit. Élénk mutogatással elmagyarázta, hogy a barlangtemplomokban majmok élnek, amiket elõbb ki kell zavarniuk. Ugyanis a majmok reggel kicsit morcosak, amit megértek, mert én is az lennék, ha kora reggel felzavarnának álmomból. :-)

    A barlangtemplomok megérték a korai kelést. A felkelõ nap fényében csodálatosan plasztikusak voltak a dombormûvek, néha szinte kilépni látszottak a falból. Ezen felül még fantasztikus rálátásunk volt a tóra, a környezõ templomokra és a szemközti hegyen levõ erõdre (ahol elõzõ reggel jártunk) is. Sajnos túl soká nem idõzhettünk, mert a reggelirõl ugyan lemondtunk, de már így is igyekezni kellett, hogy elérjük a buszt.

    Visszafelé futni kellett, hogy felszedjük a zsákjainkat, de idõben kiértünk a buszpályaudvarra. Aztán ekkor kezdõdtek a nehézségek, ugyanis Indiában a buszokra általában csak hindiül vannak kiírva a célállomások, itt azonban senki sem tudta megmondani, melyik busz fog Hubliba menni (a hivatalosnak tûnõ szerv sem :-)). Így hát végigkérdeztük az összes buszt, de egyik sem volt a miénk. Viszont percek múlva már minden ember tudta, hova akarunk menni, így egy sor önkéntes segédkezett nekünk a beérkezõ buszok kérdezésével. Többször szóltak is, hogy ez vagy az a busz oda megy, de aztán a buszvezetõvel konzultálva kiderült, hogy mégsem. Aztán végre az egyik buszon a vezetõ is és a jegyszedõ is egybehangzóan állította, hogy rátaláltunk a megfelelõ buszra. A busz úgy 9 körül el is indult.

    Azt gondoltuk, most már minden különösebb izgalom nélkül elérjük a vonatot, azonban nem számoltunk mindennel. Karnataka állam egyes részeire ugyanis tényleg elég nehéz eljutni, mert az utak sokszor nagyon rosszak. A Hubliból Badamiba vezetõ út is tele volt kátyúkkal, sok helyen szinte csak földút volt, de ezzel még semmi baj nincs. Azonban egyszer csak azt láttuk, hogy buszunk megáll egy jó hosszú kocsisor végén. Mindenfelé emberek ácsorogtak: a többi busz és kocsi utasai. Ugyanis az elõzõ napi esõ következtében egy folyónál elöntötte az utat a víz. Aznap még egyetlen jármû sem jutott át. Én is elõre sétáltam, hogy megnézzem a folyót, majd visszamentem a buszhoz. A helyik roppant nyugodtan fogadták az eseményeket, és mi sem éreztük úgy, hogy el kéne rontani az utazásunkat holmi nyugati típusú idegeskedéssel.

    Szerencsére a buszon utazott egy általános iskolai tanár, aki az állatorvos fiát látogatta meg Badamiban. Vele nagyon jól elbeszélgettünk (õ volt az egyetlen angoltudó a buszon), így élvezetesen telt a várakozás. Megtudtuk például, hogy szerinte India gazdasága szépen fejlõdik, azonban óriási probléma a túlnépesedés (azon viszont csodálkozott, hogy Magyarországon fogy a népesség). Még számos más dologról is beszéltünk és közben az is kiderült, hogy õ ugyan azzal a vonattal akar továbbmenni, mint mi.

    Úgy másfél óra múlva nagy mozgolódás támadt és az emberek elkezdtek felszállni a buszra. Az hamar gyanússá vált, hogy csak a miénkre és sokkal több, mint ahányan a megállás elõtt voltunk. Aztán elindultunk, aznap a mi buszunk volt az elsõ, amely megpróbálkozott az átkeléssel. Jó nagy tömeg gyûlt össze a folyó két partján és az emberek hangosan szurkoltak nekünk. Mi is szurkoltunk, amikor a busz nagy lendülettel belerohant a zavaros, rohanó vízbe. Gabi aggódót, én inkább fényképeztem.

    Aztán valahogy átjutottunk, amit a sokaság lelkes éljenzéssel fogadott. Innen már gond nélkül eljutottunk Hubliba és a vonatot is elértük útitársunknak köszönhetõen, mert õ tudta, hol kell a buszt megállítani, hogy a legközelebb legyünk a pályaudvarhoz. Ezután megnézhettük, miként tud egy indiai tanárember befurakodni a jegypénztárnál a sor elejére :-) és már szállhattunk is fel a vonatra.

    Arsikerében nem idõztünk sokat, megkajáltunk a buszpályaudvarral szemben levõ kifõzdében és vártunk a beluri buszra. Sajnos azt nem tudták megmondani mikor indul (pontosabban hárman is megmondták, de mindenki mást :-)), viszont legalább azt biztosan be lehetett azonosítani, hogy honnan fog menni. Mintegy két óra várakozás után a busz meg is érkezett és hamarosan indult is.

    Késõ este lett, mire megérkeztünk Belurba. Ekkor már szinte semmi mozgás nem volt a faluban, csupán az érkezõ buszra várt 1-2 riksás. Így hát nem kezdtünk szállást keresgélni magunk, hanem az LP-bõl kinéztünk egyet és az egyik riksással odavitettük magunkat.

    Másnap reggel átbuszoztunk a közeli Halebidba, ahol két fantasztikus csillag alakú Hojszala és egy egyszerûbb (de szintén igen szép) dzsaina templom található. De tényleg…ámultunk. Ennyire részletgazdag és tökéletesen kidolgozott dombormûveket még nem láttunk soha és a templomok szinte minden négyzetcentiméterén ott voltak. Még a belsõ oszlopok is mind különbözõ díszítéssel rendelkeztek.

    Miután megnéztük a templomokat, visszabuszoztunk Belurba, hogy megnézzük a harmadik Hojszala templomot is. Ez is hasonlóan gyönyörû volt, bár talán az utólag hozzáépített goparam (kaputorony) egy kicsit elütött a templom korábbi részeitõl.

    Következõ reggel kijelentkeztünk és egy átszállással elbuszoztunk Sravanabelagolába, ahova dél körül meg is érkeztünk. Itt kell megjegyeznem, hogy a megfelelõ buszok megtalálása a mulatságos összevisszaság ellenére nem túl nehéz feladat, de ahhoz viszont figyelni kell, hogy az ember jó helyen szálljon le (kivéve, ha a végállomásig megyünk). Azzal ugyan mindig megpróbálkoztunk, hogy a jegykezelõt megérjük, hogy szóljon, de ez nem minden esetben jön be (nagyon segítõkészek, de idõnként a nagy tumultusban elfeledkeznek róla :-)). Így hát maradt az útszéli boltok feliratainak lesése, amelyek cégtábláin – ha az embernek egy kis szerencséje van – talán angolul is fel van írva a cím a falu vagy város nevével együtt.

    Sravanabelagola egy nagyon érdekes falu, dzsaina szent hely. Szállásunk egy tipikus zarándokszállás volt, közvetlenül a falu közepén található tank (rituális fürdõmedence) mellett. A falut két oldalán egy-egy kisebb hegy magasodik, amelyekre tömör sziklába vágott lépcsõk vezetnek fel. Az egyik tetején található a híres, egy tömbbõl kifaragott 17m magas Dzsaina szobor. A szobor a faluból nem látható, így ha a zarándok látni akarja, akkor bizony mindenképpen fel kell kapaszkodnia a lépcsõkön. Mivel mezítláb (zokni azért megengedett) kell menni a hegy aljától kezdve, így meglehetõsen forróvá vált a talpunk alatt a talaj…kellett nekünk a legnagyobb hõségben elindulnunk :-). Árnyék felfelé sehol nem volt, így meglehetõsen jól esett a templom árkádjának árnyékában hûsölni egy kicsit, amikor felértünk. Az árkád alatt rajtunk kívül még apácák (?) is ültek és dzsaina szent dalokat énekeltek. Nagyon békés hangulatot árasztott az egész és a szobor is lenyûgözõ volt a maga egyszerûségében.

    A másik hegyre szintén mezítláb kellett felmászni. A hegy tetején levõ templomoknál (majdnem húsz kisebb templom egy fallal körülvéve) egy árva lélek sem volt rajtunk kívül, illetve azért néhány kecske legelészett.

    Estefelé sétára indultunk a faluban. Séta közben betértünk két dzsaina templomba…az egyiknél a pap körbevezetett minket, hát valami fantasztikus figura volt (késõbb láttuk, amint mindenkinek jókedvûen köszöngetve kismotoron száguldozott az utcákon :-)). A másikban éppen gyerekek tanultak vallási énekeket – okoztunk is jó nagy izgalmat a körükben, mikor a tanítójuk biztatására beültünk hallgatni õket.

    …folytatom meg, ha van erdeklodes.

    Sajo’

15 hozzászólás megtekintése - 1-15 / 15
  • Szerző
    Hozzászólás
  • #53938 Hozzászólás

    Sajo

    Valasz

    Tudom, hogy mas oktober, mint augusztus-szeptember. Csak azt mondtam, hogy a monszun szele minket is elkapott es az nem volt veszes. Szerintem a monszunk nem teszi tonkre az utat, inkabb csak napi egyszer lesz eso (de az nagy :-)). Esetleg egy ket nehezen megkozelitheto helyre fog tovabb tartani a buszos ut.

    De azert kerdez meg olyat is, aki volt monszun idejen Indiaban (en mindketszer utana voltam).

    Sajo’

    #53937 Hozzászólás

    raczt

    kösz+még kérdés

    Hát igen, köszönöm, baráti beszámolókból tényleg vannak már fogalmaim Indiáról. Marokkó nem olyan vészes egyáltalán. Ok, ti októberben voltatok, az mégis más, mint az én esetemben, nekem aug. közepétõl szept. közepéig lesz idõm menni, azért az még monszunos idõszak, nem? Félreértés ne essék, nem félek az esõtõl, de ha tönkreteszi a programokat, akkor lehet, hogy értelmesebb lenne az utat máskorra halasztani. Igazándiból ezen vívódom, mert engem a hideg-meleg nem zavar, de ha több napig a szobában kell ülnöm, mert ömlik az esõ, az nagyon. Ez van, láthatod, még nem voltam monszunos országban.:) LP-t most olvasom, még fogok szerintem kérdezni. köszi szépen, minden jót

    #53936 Hozzászólás

    Sajo

    re: re: :-)

    Szerintem nem lesz a monszunnal akkora gondod. Mi oktoberben voltunk, de elkapott minket vagy a nyarimonszun vege vagy a novemberi monszun eleje (nem tudom melyik, mert tobben ellenkezoleg nyilatkoztak a helyiek kozul. :-))). De ez csupan azzal jart, hogy neha kicsit felhosebb volt az eg, illetve neha esetfele volt egy-egy nagy zapor (fel ora)…de ez igazabol egyaltalan nem volt zavaro.

    A kevesbe nyugodt helyeken arra fondoltam, hogy nagy a tomeg, nagy a zaj és a kaosz. De mindez nem “fenyegeto”, csak van. Egyéb szempontbol pedig India teljesen biztonasagos. Indiaban meg soha nem ereztem magam veszelyben, meg ejjel a nagyvarosok (pl. Delhi, Bombay) szegenynegyedeiben setalva sem.

    Az utak minosege ugyan nehany allamban tenyleg nem tul jo, de en eddig soha nem akadtam el a helyi buszokkal.

    Torokorszagnal ugyan “zurosebb”, mert nagyobb a kaosz, szegenyebb es nehezebb neha tajekozodni. Pl. azt hamar meg fogod tanulni, hogy legalabb 3 embert meg kell kerdezni valamirol (irany, mentrend, stb.) es ha veletlenul 2 ugyanazt mondja, akkor mar remenykedhetsz, hogy az ugy is van (de nem biztos :-)). Viszont semmivel sem veszelyesebb es valahogy ugyis mindig megtalalja az ember a helyes buszt, a megfelelo iranyt, stb.

    Marokkoban meg nem voltam, de az arab vilagrol szerzett eddigi tapasztalataim alapjan, ha ott elboldogultal, akkor itt is elfogsz. Indiaban joval kevesbbe eroszakosak az idegennel, mint egyes turistakra szakosodott arab varosokban.

    Szoval India szerintem nagyon jo hely!!!

    Sajo’

    p.s.: ha van meg kerdesed, akkor nyugodtan kerdez.

    #53935 Hozzászólás

    raczt

    re:koszi+valasz

    Ok. Ha minden jól megy, én is Dél-Indiába készülök aug-szept.-ben.Szerinted nagyon rossz a monszun miatt? Ti mikor voltatok?

    Igazándiból én kelet-törökországi, marokkói viszonylatban tudok gondolkozni, persze tudom, hogy India egészen más. Egyébként mit értesz “kevésbé nyugodt” helyeken? A tömeg, nyüzsgés engem egyáltalán nem zavar, de egyéb szempontból is veszélyesek ( közbiztosnág, robbantás, rossz minõségû utak, stb…, ami ma akkora téma)? köszi :)

    #53934 Hozzászólás

    Sajo

    Koszi + valasz

    Köszi. :-)))

    Hát, szerintem ilyen értelmeben nem sokban különbözik észak és dél India, legalábbis én nem vettem észre különbséget. Persze délen is vannak nyugodtabb heylek (pl. Kerala) és kevésbbé nyugodtabbak (pl. Mysore vagy Madurai). De ez északon is így van. (A nyugalmat persze indiai viszonylatban kell érteni. :-))

    Amúgy a különbség inkább az emberben lehet. Engem nem zavar a szokásos indiai “káosz”, ha pedig az ember aklimatizálódik Indiához, akkor már nagyon könnyen túl tudja tenni magát az ilyen dolgokon. A lényeg: ha az ember, soha nem idegeskedik apróságokon, túlteszi magát az állandó tömegen és zajon, akkor talán olyannak fogja látni Indiát, mint amilyennek én.

    Sajo’

    p.s. szerintem India toleranciára nevel, mert vagy elfogadod vagy soha többet nem mész vissza. Én még megyek (remélem).

    #53933 Hozzászólás

    raczt

    gartula+kérdés

    szia, nagyon élvezetes a leírásod!!:) De az fogott benne meg leginkább, hogy nem olyannak mutatod be Indiát, mint sokan. Igaz, még nem jártam arra, de Észak_Indiáról számos beszámolót hallottam, filmet láttam, de mintha dél különbözne tõle. Tényleg rendezettebb, nyugodtabb a légkör Dél-Indiában?

    #53932 Hozzászólás

    Sajo

    Köszi

    :-)

    #53931 Hozzászólás

    lázika

    köszönjük

    Rendes voltál, hogy megirtad a végét. Tetszett. Hali.

    #53930 Hozzászólás

    Sajo

    bocs :-)

    Gatwey = Gateway

    Mane drive = Marine drive

    Bomba = Bombay

    :-))))

    Sajo’

    #53929 Hozzászólás

    Sajo

    Del-Indiai III. rész

    Eyy kis szünet után itt a folytatás:

    A következõ nap délelõtt még élvezhettük egy kicsit a fejedelmi kényelmet, de aztán hamarosan már újra Kochin utcáit jártuk. Hátizsákjainkat leraktuk korábbi szállásunk portáján, meg a szennyes ruháinkat is odaadtuk mosatni. Mivel a vonatunk éjfél körül indult Madurai-ba, így a nap hátralevõ részét megint a Cherai-on töltöttük, késõ este pedig a tiszta (na jó, tisztább :-) ruháinkat visszacsomagolva a zsákokba kimentünk a pályaudvarra.

    A vonaton jó nagy tumultus volt, de azért valahogy elfértünk…még a helyeinket is sikerült úgy csereberélni a velünk egy rekeszben levõ indiai családdal, hogy mi legyünk a két legfelsõ ágyon (igazából még örültek is neki, mert így reggel a középsõ ágyakat felhajtva kényelmesen reggelizhettek együtt).

    Nagyon vártam már Madurait. Annyi ellentétes véleményt halottunk róla, hogy ez igazán kíváncsivá tett. Van aki szerint a legjobb, legérdekesebb, legindiaibb város…más szerint pedig rosszhangulatú, nagyon piszkos, barátságtalan. Délelõtt érkeztünk meg, lélekben felkészültem a „hiénak” támadására (mint az elõbb említettem voltak rossz vélemények is a városról), a lelkem megacéloztam, hogy ellenálljak minden erõszakos üzleti ajánlatnak…de aztán semmivel sem volt vészesebb a helyezet, mint bármely indiai városban. Gyorsan fogtunk is egy riksát (illetve õ fogott meg minket) és jókedvû, beszélgetést helyettesítõ mutogatások között hamarosan már a régi városrész közepén jártunk. A Templom közelében szálltunk ki, vigyorogva elhárítottuk riksásunk ajánlkozását, hogy keres nekünk szállást, meg aztán arra az ajánlatra is nemet mondtunk, hogy egy óra múlva visszajöjjön ide és elvigyen minket városnézni…a talán holnap találkozunkra már persze bólintottunk. :-)

    Szállást hamar találtunk (szinte ott szálltunk ki a riksából), a tetejérõl pazar kilátás nyílt a templomra. Olcsó is volt, és a másodiknak megmutatott szoba pedig már egész elfogadható tisztaságú, így lepakoltunk, és egy gyors zuhany után már indultunk is közelebbrõl is megismerkedni a várossal. Kifelé menet még elhárítottuk az egyik ravasz mosolyú boy ajánlkozását, hogy hoz hideg sört (szegény nem tudta, hogy azt egyikünk sem szereti), whiskyt (ezen azért elgondolkoztunk :-)) vagy ebédet.

    Nagyon élveztük a városban a császkálást…koszosnak ugyan tényleg koszos volt, de legalább nem volt fullasztó benzingõz, mert kocsi alig volt az utcákon. Szinte minden sarkon csatlakozott hozzánk valaki, persze általában eladni akartak, de olyan jó kedélyûen tették mindezt, hogy egyáltalán nem volt zavaró. Sõt, miután már biztosan látták, hogy nem akarunk venni, akkor sem fordítottak sértõdötten hátat, hanem továbbra is beszélgetni akartak velünk, immár minden másról. Természetesen búcsúzáskor mindig elhangzott a „maybe tomorrow” egy széles mosoly kíséretében, amire mi is mindig vigyorogva bólogattunk. Közben pedig egy nagy hangszóróból egész nap hirdetéseket olvastak fel, amit szinte az egész városban (legalábbis a régi városrészben) hallani lehetett…ennek is volt hangulata.

    A goparamok persze sokszor a szemünk elé kerültek, de úgy döntöttünk, hogy ebéd után nézzük meg a Templomot, így ellenálltunk a csábításnak és ebédig csak igyekeztünk magunkba szívni a város hangulatát. Aztán kerestünk valami helyet, ahol húst is lehet enni, mert már eléggé ki voltam rá éhezve. Ez nem is túl egyszerû egy vallási központban.

    Aztán ebéd után jöhetett a Templom. A kaputornyok lenyûgözõek voltak a hatalmas méretükkel, de a számtalan színes figura kimondottan barátságossá tette. A városra jellemzõen amúgy a legnagyobb bejárat tulajdonképpen egy bazár volt. :-). Bent a hangulat pedig egész különleges volt…nem tudom leírni, így muszáj lesz megtapasztalnotok magatoknak. :-)

    Este egy jó kis felhõszakadás kapott el minket, így mehettünk száraz ruháért a szállásunkra. Befelé menet újabb ajánlattal várt minket a boy, ezúttal a szokásoson kívül vacsorát, cigit és cinkos mosollyal a szája szélén „különleges cigit” kínált. Mivel már kezdtünk éhesek lenni és mulattatott a srác próbálkozása, így végül is beadtuk a derekunkat egy vacsorára és kólára. Mivel nem volt pofátlan az árazása, így hamar megegyeztünk abban, hogy mit akarunk enni és mennyiért. Láthatóan nagyon örült a sikeres üzletnek, egy fél óra múlva meg is jött a kajával…ételhordóban hozta (a csapatit pedig újságpapírban). Jó nagy volt az adag, ízlett, és még evõeszközt is kaptunk hozzá. Aztán késõ este az épület tetejérõl bámultuk sokáig a kivilágított templomot és néztük a lassan elcsendesedõ utcákat.

    Másnap kora reggel kimentünk a piacra, de a sár olyan hatalmas volt, hogy inkább nem mentünk túlságosan be. Így hát sétáltunk még egy nagyot, megcsodáltuk újra a kaputornyokat, fényképeztük a zarándokokat, és nagyon bánkódtunk, hogy már megvettük a vonatjegyet Nasikba. Mint a fentiekbõl talán kiolvasható, nagyon tetszett nekünk Madurai.

    A leghosszabb vonatozásunk következett. Mivel nem volt közvetlen járat Nasikba, ezért Bombay-i átszállással tudtunk csak jegyet venni. Délután indultunk el és másnap estére értünk Bombay-ba. A vonat persze összeszedett vagy másfél óra késést, aminek nem kimondottan örültünk, mert a menetrend szerinti érkezés után csak 50 percünk lett volna az átszállásig. Szerencsére az egyik nagy külvárosi állomáson (nem jut eszembe a neve) hirtelen ötlettõl vezérelve megkérdeztem egy arra lõdörgõ hordárt, hogy nem megy-e át itt Nasikba tartó vonat. Amikor megértette, hogy hova akarunk menni, akkor buzgó bólogatásba kezdett, mi pedig nagy rohanásba, mert már érkezett is a vonat mégpedig egy jó messzi vágányra…elértük és ráadásul ez az a vonat volt, ami a mi csatlakozásunk lett volna, így a jeggyel sem volt probléma.

    Nasikba éjjel 1 körül érkeztünk. Ez volt az egyik olyan hely, amit mindenképpen meg akartam nézni…a leírások alapján azt hittem, hogy kicsit majd hasonlítani fog Benares-re, ami az egyik kedvenc indiai városom. Nem hasonlított. De ez nem is baj, így is tökéletes. Bár az érkezés kicsit furcsa volt. A vonatról leszállva még bent az állomáson „megfogott” minket egy riksás, de az áralku egyszerû volt, mert mondta, hogy taxaméterrel megyünk majd. Ezen meglepõdtem, de hamarosan megértettem. Kint ugyanis egy egyenruhás katona posztolt és amikor indultunk, akkor a riksás szépen bejelentkezett nála. Õ ellenõrizte, hogy a taxaméter be van-e kapcsolva és bediktáltatta velünk a nevünket, meg hogy hova megyünk. Aztán meg jó utat kívánt (legalábbis szerintem ezt mondhatta :-)).

    A város gyakorlatilag teljesen kihalt volt, csupán két helyen láttunk katonai õrposztokat. Ez nekem egy kicsit barátságtalannak tûnt, de a riksásunk segítõkészsége jobb kedvre derített. Szerencsére az éjjel látottakból nem vontam le elhamarkodott következtetést…ugyanis mint késõbb kiderült ez a város India legbarátságosabb városa, egész Indiában itt voltak a legõszintébben segítõkészek és kedvesek az emberek (pedig mindenhol azok!).

    Ha megálltunk valahol, egy perc múlva már legalább egy tucatnyian álltak körbe minket…érdeklõdésük valódi volt és talán ez volt az egyetlen hely, ahol egyszer sem hangzott fel a gyerekektõl: please, one pen. Az elsõ riksás mindjárt meg akart hívni minket ebédre, igaz angolul nem beszélt de állította, hogy a felesége beszél. Szívesen elfogadtuk volna, de annyi mindent meg szerettünk volna nézni a környéken, hogy inkább mégis elutasítottuk udvariasan. Máskor meg egy tanár állított meg minket a feleségével és néhány tanítványával…jót beszélgettünk (kimondottan jól beszélt angolul, bár a gyerekek valószínûleg kevesebbet értettek belõle, de õk is nagyon kíváncsiak voltak, így hát a tanár idõnként fordított nekik). Az egyik legaranyosabb pedig az volt, amikor kerestük a fekete kõbõl épült Kala Rama templomot és néhány utcán játszó gyereket kérdeztünk meg merre van. Fél perc múlva legalább két tucat gyerek állt körbe minket és nagy ámulattal figyeltek…amikor pedig le akartam fényképezni õket, akkor madarat lehetett volna velük fogatni…csak azt nem értették meg, hogy azért megyek hátrébb, hogy mindegyikük beleférjen a képbe, így hát amennyit hátráltam, õk ugyan annyit jöttek elõre. :-). Aztán a negyedik alkalom és heves mutogatás után az egyikük megértette, mit akarok és végre „visszaparancsolta” a többieket. Az egyik kicsi félénken megkérdezte, hogy belenézhet-e a gépbe. Persze megengedtem…és amit egynek megengedtem, a többinek sem tagadhattam meg. Kicsit féltem, hogy nehogy összefogdossák az objektívet, de az elõbb segítségemre sietõ srác látta, hogy igyekszem vigyázni rá, így most is kapcsolt és odafigyelt a kisebbekre, nehogy bajt okozzanak. Aztán testületileg elkísértek minket a templom bejáratáig nagy lelkendezés közepette.

    Viszont valamiért ide nem nagyon járnak a fehér turisták (pénzt is csak a nemzeti bankban tudtam váltani), csak az indiai zarándokok…azok viszont nagy számban. Állítólag mintegy 2000 templom van a városban. Mi mindenesetre nagyon jól éreztük magunkat, a Rakmundnak (itt vannak a szent fürdõk) fantasztikus hangulata van kora reggel.

    A város közelében (a Godivari forrásánál) lévõ Trimbak templom pedig kihagyhatatlan. Bár a Lonley szerint csak hinduk mehetnek be, mi az egyik pappal összeismerkedtünk és így bevitt minket…ez különösen érdekes volt: léven India egyik legszentebb templomáról szó, rengeteg zarándok végezte rituális szertartásait itt. Megnézhettük magát a forrást és a rá épült szentélyt is. (Az ismeretséget amúgy néhány kiéhezett tehénnek köszönhetjük, akik a templom bejáratánál várták a zarándokok jótéteményeit…mi is vettünk egy maroknyi szénát a kapuban árusító asszonyoktól, ám nem számoltunk azzal, hogy mire képesek a tehenek, ha éhesek. Mindenesetre kimondottan mulatságos jelenet volt és ez tetszhetett meg a fentebb említett papnak is, akivel ezután beszélgetésbe elegyedtünk… :-)).

    Nasikban járva amúgy a közeli Pandu Lena-i barlangokat is érdemes meglátogatni…nem annyira a barlangok miatt, hanem mert egy szép hegyen van.

    Másnap reggel megint kimentünk a Rakmundra, majd a délelõttöt a városban való céltalan, de roppant kellemes sétálással töltöttük, miközben megnéztünk vagy egy tucatot a 2000 templomból. Aztán szomorú szívvel riksába ültünk, hogy kimenjünk a vasútállomásra. Kifelé menet még megnéztünk egy fehér márványból épült modern és hatalmas hindu templomot, ami nagyon szép volt.

    Az állomásra idõben kiértünk, majd némi mogyoró megvásárlása után keresni kezdtük a kiírást, hogy melyik vagányról is indul a vonat. Nem találtuk, de ekkor még nem aggódtunk. Néhány vasúti alkalmazottat megkérdeztünk, a többségük bólogatott, hogy igen, majd jön a vonat, de azt õk sem tudták megmondani, melyik vágányra fog érkezni. Ahogy közeledett a jegyen szereplõ idõpont, úgy lettek egyre tanácstalanabban a megkérdezettek…aztán lassanként eljutottunk az állomásfõnökig. Õ is alaposan áttanulmányozta a jegyet, majd belenézett a számítógépébe, meg telefonálgatott is egy keveset. Aztán közölte, hogy az a vonat nem létezik, amire a jegyünk szól. Egész pontosan létezik, de csak a Khumb Mela idején, ami meg ugye már másfél hónapja vége. A kérdésünkre, hogy miként kaphattunk rá mégis jegyet a pénztárnál, azt mondta, hogy nem tudja, biztos valami számítógép hiba lehetett. Kérdeztük, mitévõk legyünk, mert mi bizony még aznap szeretnénk eljutni Bombay-ba. Õ roppant megértõnek mutatkozott a problémánk iránt és intett, hogy menjünk ki vele a peronra. Majd átmutatott egy másik vágányon álló vonatra, hogy az is Bombay-ba megy. Szálljunk fel és mondjuk meg a kalauznak, hogy õ megengedte, hogy ezen a vonaton utazzunk.

    Baráti tanácsként még azt is hozzátette, hogyha el akarjuk érni a vonatot, akkor ne a távoli felüljárón menjünk át ahhoz a vágányhoz, hanem rohanjunk a síneken keresztül. De siessünk, mert most indul a vonat (ekkor tényleg meg is indult), meg a köztes vágányra érkezik a másik (ekkor már ennek a kürtjét is halottuk). Persze ezt nem ennyire szépen fogalmazta meg, de azért értettük…úgyhogy a leugrottunk a peronról a sínek közé és a vágányokon átrohanva felkapaszkodtunk a már mozgó vonatra, az ablakból szurkoló indiaiak nagy örömére. A vonaton levõ kalauz pedig láthatta, hogy tényleg a station master küldhetett minket, mert nem kötekedett, hanem mondta, hogy keressünk üres helyet magunknak…fizetni persze nem kellett, jó volt neki a nemlétezõ vonatra szóló jegy is.

    Szóval késõ délutánra visszaérkeztünk Bombay-ba. Megnéztünk egy-két szállást, mert Indiába érkeztünkkor (hajnal 3) nem nagyon vállogattunk, hanem a vasútállomáshoz legközelebbi megfizethetõ hotelba mentünk. Most azért több idönk volt erre, így olcsóbban és jobb szállást is találtunk (itt volt elõször légkondink az út során :-)), mint a múltkor, ráadásul a viktoriánus városrész közepén. Este még sétáltunk egyet, bár idõnként aggódtunk…na nem a közbiztonság miatt, szerintem egész indiában nem kell félni emiatt, hanem a petárdáktól. Ugyanis a Diwalli elsõ estéje volt. Mindenfelé durrogtattak, helyenként az egész utcán végighúzódó petárdasort raktak le az úttestre és egy sorozatban robbantották fel ezeket.

    Másnap kora reggel keltünk és kimentünk a gatwey of Indiához, hogy még az elsõ Elephanta-i hajóval el tudjunk menni, hogy ne legyen tömeg a templomoknál. Mindkettõnknek nagyon tetszettek a barlangok és egész jó képeket is sikerült csinálni, mert kora délelõtt tényleg nem volt még sok turista. Aztán a templomok után elmentünk még egy kicsit túrázni a szigeten…nagyon kellemes volt, sok lepkét és szitakötõt láttunk.
    Késõ délután aztán visszahajóztunk, sétálgattunk a viktoriánus városrészben, majd este kimentünk a Mane drive-ra. A Diwalli miatt hatalmas tömeg, mindenfelé petárdák és tûzijátékok….szóval igazi ünnepi hangulat volt.

    Aztán eljött utazásunk utolsó napja. :-( Mivel a repülõ csak késõ este indult, így a ezt a napot még élvezetesen szerettük volna eltölteni. Így hát kimentünk a Bomba mellett levõ S. Gandhi nemzeti parkba buddhista barlangokat és lepkéket nézni. A vonat majd egy órán keresztül ment és még akkor is a zsúfolt városban voltunk, amikor le kellett szállnunk. Kicsit gyanakodtam, hogy milyen lehet egy nemzeti park a város közepén. Aztán rá kellett jönnöm, hogy szép. Igaz, a bejáratnál még elég szemetes volt, sok helyi gyerek rohangált, sõt még a bejárattól kilométerekre is laktak családok deszkatákolmányokban, de ahogy távolodtunk a kerítéstõl úgy lett egyre szebb, tisztább és nyugisabb minden. Aztán egy másfél óra séta után már csak egyedül maradtunk a barlangokhoz vezetõ betonúton.

    Az elõzetes infoknak megfelelõen tényleg sok és szép lepkét láttunk. Gyakran le is tértünk az útról, hogy egy-egy különösen érdekes vagy szép pillangó után…egész addig, míg egy ilyen alkalommal Gabi feje fölött valamit meg nem láttam. Mondtam neki, hogy ne nagyon nézzen fel, hanem szép lassan sétáljon el onnan. Persze felnézet, de szerencsére nem ugrott nagyot ijedtében. Ugyanis alig valamivel a feje felett egy óriási (lábaival együtt mintegy tenyérnyi nagyságú) fekete-sárga pók lógott a fáról…még jó, hogy nem gyalogoltunk bele a hálójába.

    De az igazi döbbenet csak ezután jött. Ugyanis most már kicsit célzottabban keztük figyelni a fákat, eddig ugyanis inkább lefele figyeltünk lepkék miatt. Hát, mit mondjak: mindenfelé hatalmas pókok tanyáztak a fákon. Az út fölött a két oldalon álló fák között végig pókhálók feszültek, közepén az elõbb látotthoz hasonlóan hatalmas pókokkal. És a beljebb levõ fákon is végig… Ezek után már csak nagyon óvatosan mertünk letérni az útról…persze néha valami szép virágot vagy lepkét látva az ember elfeledkezik magáról, de aztán amikor észbekaptunk, akkor gyorsan vissza az útra.

    Aztán jött egy terepjáró benne két erdésszel, aki figyelmeztetett minket, hogy a barlangoknál csak a lentebbiket nézzük meg, mert feljebb menni veszélyes. Nem értettük miért lehet az, de nem jutott eszünkbe megkérdezni. Aztán néhány órás kényelmes séta és fényképezés után megérkeztünk a barlangokhoz, Ott azért volt pár tucat indiai turista, akik a kaputól taxival jöttek fel ide (nekünk is ajánlkoztak, de mi inkább a séta mellett döntöttünk), de szerencsére nem volt zavaró, mert õk fõleg csak a lenti néhány barlangnál voltak.

    A belépõ amúgy 2 USD volt, így hát elhatároztuk, hogy a száz valahány barlangtemplomból megnézünk amennyit tudunk. Nagyon szépek voltak, sok közülük egész apró volt, de voltak egész nagy, soktermes kolostorok is. Valamennyi templomot ugyan abba a kisebb hegybe vájták…mi valahol a hegy közepénél jártunk (úgy a 40. templom környékén), amikor egy fegyveres õrbe botlottunk. Õ is szólt, hogy ne menjünk feljebb, csak ameddig õ még lát minket. Kérdésünkre azt is elmutogatta, hogy fegyveres banditák tanyázhatnak feljebb, így nem biztonságos. Mivel már amúgy is a délután közepén jártunk, is lassanként vissza kellett indulnunk, így megfogadtuk a tanácsát és nem mentünk tovább (csak egy kicsivel :-)).

    Lefelé menet összefutottunk egy osztrák lánnyal és egy kanadai sráccal, akik Bombay-ben tanultak gyógyászatot valamelyik egyetem kiegészítõ képzésén. Beszélgettünk egy kicsit, majd ezek után javasolták, hogy menjünk együtt visszafelé. Mentünk. Szerintem a vége felé már egy kicsit unhatták, hogy mi állandóan megállunk, ha szép lepkét vagy virágot látunk és néha hosszasan lesben állunk, hogy lekapjuk, amikor a lepke kitárja a szárnyát vagy kirepül egy virágból. Pedig most sokkal gyorsabbak voltunk, mint idefelé jövet. :-)

    Este hatra értünk vissza a városba. Gabi elkezdet készülõdni, én pedig elmentem még némi ajándékot vadászni. Vettem is egy nagy halom Diwalli édességet. Aztán én is elkészültem, kicsit még le is pihentem, mert nem éreztem magam túl jól és úgy tíz körül elindultunk taxival a repülõtérre. A taxi ablakából szomorúan bámultuk az ünneplõ embereket, a fel-fellobbanó kis tûzijátékokat, hallgattuk a petárdákat. És ekkor kezdett bennem tudatosodni az is, hogy bizony lázas vagyok…mire a repülõre kerültünk és már nagyon beteg voltam, így a hazautat eléggé megszenvedtem (de azért szívesen megszenvedném évente többször is a hazautakat ilyen utazások után :-)).

    Hát, ennyi fért bele három és fél hétbe. Sûrû volt, de igyekeztünk nem rohanni…nagyon sok mindenrõl lemaradtunk volna, ha csak a fõ látványosságokat nézzük meg.

    Azért még maradtunk volna…

    Sajo’

    #53928 Hozzászólás

    Sajo

    Koszi…

    …es igyekszem a tobbit is hamarosan megirni.

    Sajo’

    #53927 Hozzászólás

    lázika

    Jó ez, Sajó

    Hej de jó ez Sajó. Hallgatjuk. Hali

    #53926 Hozzászólás

    Sajo

    Del-India II. resz

    …tehát a folytatás:

    Másnap reggel indultunk Mysore-ba. Hétvége volt és a buszpályaudvar meglepõen kihalt, rajtunk kívül talán ha két tucat helybéli várakozott a buszra. Az irodában ugyanaz az alkalmazott ült, aki tegnap délután mondta, hogy reggel nyolckor megy a buszunk. Most viszont azt állította, hogy hétvégén nincs is busz Mysore-ba. Úgy döntöttünk, hogy most biztos álmos és inkább hittünk a tegnapi kijelentésének. Jól tettük, mert nemsokára befutott a mysorei busz.

    Mysore nem lopta be magát a szívünkbe. Persze nem volt különösebb baj vele és a maharadzsa palotája tényleg szép (bár belülrõl a jaipuri és az amberi jobban tetszett nekünk), de valahogy mégsem ragadott meg minket a hangulata. Nem tudom megmondani miért, talán rossz passzban voltunk. Mindenestre szinte mindenki el akar adni füstölõt vagy különbözõ állítólag „tiszta” olajokat…én ez utóbbi pancsokból semmiképpen sem vennék, még akkor sem, ha elõszeretettel ijesztgetik az embert a Keralai szúnyogok által terjesztett elefántiózissal és állítják: az õ olajuk távol tartja majd a vérszívókat. Amúgy a helyiek tényleg büszkék városuk szépségére, és a vasárnap este meseszerûen kivilágított palota valóban igazi érdekesség. Különösen, mert ilyenkor rengeteg helyi tart esti pikniket a parkjában.

    Mysore-ból két kirándulást is tettünk a környéken. Elsõ alkalommal a közeli Ranganathittu Bird Sanctuary-t látogattuk meg, amely Cauvery folyó egy védett szakasza, ahol rengeteg madár él. A parkban lehet egy rövidebb sétát is tenni a folyóparton, de csónakkal is lehet madarat lesni. Megéri…csak nehogy csoprotos csónakázásra menjen az ember. Bárki elképzelheti, hogy mennyire lehet közelrõl megfigyelni a madarakat 10 boldogan kiabáló indiai társaságában. :-). Mi ezt elkerülendõ megegyeztünk a parkõrökkel, hogy egyikük kíséretében csak mi leszünk a csónakban (ez nem megvesztegetés volt, erre hivatalos lehetõség is van, ráadásul nem egy nagy összeg). Jó sokat voltunk kint a vízen, a parkõr pedig igyekezett minden érdekesebb helyett megmutatni és próbált a madarakról magyarázni. Ez utóbbiban talán segített volna, ha beszél angolul :-). Cserébe kérésére kipróbálhatta, hogy mit látszik a teleobjektív segítségével a madarakból…nagyon tetszett neki. Amúgy a város közelsége (Mysore kb. 20 km) ellenére sem voltak sokan a parkban, rajtunk kívül talán egy tucat indiai turistát láttunk.

    A másik napon Somnathpur-ba mentünk el. Itt is egy Hojszala templom van, ami az eddigiekhez hasonlóan nagyon szép volt. Az az érdekes, hogy bár mindegyik Hojszala templom hasonló struktúrájú és hasonlóan gazdagon díszített, mégis mind teljesen más hangulatú…ezért a negyedik ilyen templom sem volt unalmas. Ráadásul Somnathpur és környezõ vidék is szimpatikus volt, így sajnáltuk, hogy nem itt, hanem Mysore-ban éjszakázunk.

    Az utolsó Mysore-ban töltött napunkat a Chamundi Hill és más egyéb nevezetesebb helyek megismerésével töltöttük el, majd egy tandori csirke elfogyasztása után az éjszakát a Kochin-ba tartó buszon töltöttük. Kora reggel érkeztünk meg, Ernakulamban szállást kerestünk, majd Fort Kochin felfedezésére indultunk. Mivel inkább gyalog akartuk bejárni a várost, ezért elhessegettük a komp környékén minket mindenáron felszedni akaró riksákat és nem ijedtünk meg a több kilométer gyaloglás rémét elénk vetítõ fenyegetéseiktõl sem. Jó is volt sétálni, mert ez a városrész egész kellemes hangulatú, bár néhány tekintetben inkább európai, mint indiai. Dél körül a parton kajáltunk valamit, majd indultunk a zsidó negyedhez. Mivel ez újabb sok kilométerre volt, ráadásul a nap ekkor már igencsak erõs volt, így a következõ érdeklõdõ riksásnak rövid alku után igent mondtunk. Nagy szerencsénk volt, ugyanis egy kimondottan jó fej hapsi volt. Nem csupán a zsidó negyedhez vitt el minket, hanem a nap hátralevõ részében minket furikázott és elvitt több érdekes helyre. (pl. egy gyömbér feldolgozó üzembe – mielõtt valaki azt hinné, nem vásárolni, mert itt nem értékesítettek semmit, hanem válogattak, szárítottak, csomagoltak, stb.), egy olcsó kajáldához és végül vissza a kompkikötõhöz. Mindezt az eredetileg kialkudott 20 Rs-ért (azt se akarta elfogadni a végén), ugyanis szerinte a barátság többet ér, mint a pénz. Annyit kért, hogy írjunk a vendégkönyvébe, és készítsünk egy közös fotót vele, amit majd küldjünk el neki. Elküldtük.

    Másnap pihenõnapot tartottunk. Kibuszoztunk a Cherai beach-re ahol sétáltunk, jót kajáltunk, gyönyörködtünk a tengerben, Gabi kagylót gyûjtött (hihetetlen mennyiségû kagylóhéj hevert a parton…kis túlzással a homokot szinte nem is lehetett látni). Meg persze a vizet is kipróbáltuk…pontosabban én, mert Gabi nem akart tengeri fürdõt venni. Amúgy néhány lézengõ helybélin kívül senki nem volt az egész parton.

    Következõ nap Kochin környékét igyekeztünk kicsit jobban megismerni. Megnéztük India legöregebb zsinagógáját (elég romos), buszoztunk, jó sokat sétáltunk és visszafelé tartva egy korai vacsorára beugrottunk megint a Cherai-on a tegnap kipróbált parti kajáldába.

    Aztán másnap jött az a program, amit Keralában szerintem minden turista kipróbál. A backwaters. Úgy döntöttünk, hogy nem a legolcsóbb módját választjuk, hanem inkább kibérelünk egy lakóhajót 24 órára. Nem volt olcsó, legalábbis indiai mércével mérve…majdnem annyiba került, mint az összes szállásköltségünk az egész út alatt (4000 Rs). Igaz, ezért háromfõs személyzet, valamint teljes ellátás és kiszolgálás is járt. Nagyon úrias volt :-), kényelmesen ülni a karosszékben vagy feküdni a hajó elején kiterített matracon és nézni a csatornák menti életet. Na meg vízimadarakat is szép számmal láttunk. A naplemente-napfelkelte pedig gyönyörû volt.

    Jön még: Madurai, Nasik, újra Bombay (Hindu újév, Elephanta, S. Gandhi nemzeti park).

    Üdv,
    Sajo’

    p.s.: Köszönöm az érdeklõdést!

    #53925 Hozzászólás

    érdeklõdõ

    Folytasd légyszi!

    Igen, folytasd légyszi, mert nagy örömmel olvasom én is!

    #53924 Hozzászólás

    olvasó

    persze

    hogy van érdeklõdés! Várjuk a folytatást!

15 hozzászólás megtekintése - 1-15 / 15
Hozzászólás: Dél-India
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.