Egy csipet Indonézia

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Egy csipet Indonézia

  • Indította
    Témakör
  • #1251 Hozzászólás

    Xmas

    Egy csipet Indonézia
    (2010. aug.19. – szept. 12.)

    Eredetileg csak Balira akartunk menni (mármint én és a feleségem), de mivel közel háromhetesre terveztük az utat és közelebbrõl megnézve a térképet, kiderült, hogy Bali egy viszonylag kis sziget, megnõtt az „étvágyunk” és újabb uticélokat kerestünk, olyanokat, amelyek azért nincsenek nagyon messze Balitól. Így jött be a képbe Lombok, Gili Trawangan és Jáva szigete. Négy sziget, négy különbözõ kultúra viszonylag közel egymáshoz. Az utazást a fõszezon (július, augusztus, amikor Ausztráliában iskolaszünet van) végére tettük, ami még beleesik a száraz évszakba. Történetesen a választott idõpont legnagyobb hányada egybeesett a muszlimok szent hónapjával, a Ramadánnal is, de az igazat megvallva ez nem nagyon zavart bennünket sem Lombokon, sem Jáva szigetén, ahol a moszlimok vannak többségben. Hogy spóroljunk a repülõjegyen, azokat már májusban megvettük a KLM Budapest-Amszterdam-Szingapur-Denpasar viszonylatú járatára. Így egy jegy „csak” 260 ezer forintba került, kb annyiba, amennyit a három hét alatt egy fõre költöttünk. Az ilyen jegy hátránya, hogy nincs szabad helyválasztás és az ülések többnyire a szárny fölé esnek.
    A pontosan kimunkált utiterv szerint a leghosszabb idõ, amit egy helyen akartunk eltölteni, három nap volt és ez elegendõnek is bizonyult nyughatatlan természetünknek. Három helyen (Kután, Ubudban és Padang Baiban – mind Balin) elõre foglaltunk szállást az Interneten, mert a kései, illetve bizonytalan érkezés miatt nem akartuk szálláskereséssel tölteni az idõt. A döntés helyesnek bizonyult, a szállások jók voltak, jó helyen és olcsóbbak, mintha a helyszínen foglaltunk volna – igaz alku nélkül. A teljes összeget elõre ki kellett fizetni és a szállásközvetítésért az internetes cég esetenként 6-6 US dollárt kért. Annál meglepõbb volt viszont, hogy – szintén az Interneten felfedezett – autókölcsönzõ cég semmi elõleget nem kért a megrendelt autóért. Abszolút becsületbeli ügy volt annál is inkább, mivel a kocsit nem a reptéren és nem személyesen vettem át, hanem attól távol, Ubudban. Magyarán mondva tehát a cégnek saját kockázatára el kellett hoznia a kocsit – történetesen Denpasarból Ubudba. Ezt nevezem! Késõbb sem kellett semmi biztosítékot letennem, csak az átvételkor kifizetni a teljes bérleti díjat.
    Budapestrõl Bali a Ngurah Rai nemzetközi repülõteréig (aminek a helyszínéül a sziget fõvárosát, Denpasart szokták megjelölni) több, mint 24 óráig tartott az út, amibõl a tiszta repülési idõ kb 17 óra volt. Szingapurban ki kellett szállni, a gép személyzetet váltott. A reptéren jóformán csak annyit idõztünk, ami ahhoz kellett, hogy a több, mint 400 utas újra átmenjen a biztonsági ellenõrzésen. Denpasarban már teljes sötétség (a hatórás idõeltolódás miatt este ¼ 8 óra volt) és 28 C fokos hõmérséklet fogadott. A csomagok gyorsan megjöttek és a nagy csarnokban az utasokat kéttagú gamelán zenekar szórakoztatta, amíg azok sorban álltak a vízumért. Már akinek ez nem volt. Nekünk például nem volt. Elõbb be kellett fizetni a vízumdíjat (28 USD/fõ), majd az így kapott nyugtával újból sorba állni, hogy beléphessünk Indonéziába. Nagy volt a tömeg, de minden gyorsan ment és máris a reptéren kívül találtuk magunkat.
    Ezzel kezdetét vette háromhetes indonéziai tartózkodásunk, amelynek fõbb mozzanatait itt megörökítem azért, hogy késõbb is visszaemlékezhessünk a legszebb élményeinkre és hogy némi fogódzót adjak azoknak, akik esetleg Indonéziába készülnek.
    Elsõ dolgunk természetesen a pénzváltás volt, noha tudtuk, hogy a reptereken nem túl jó a dollár árfolyama. Nem is volt; 1 USA dollárért 8600 indonéz rúpiát (IDR) adtak, pedig nagy volt a konkurencia: ennyi pénzváltót egy helyen és egymás mellett még soha nem láttam. Az alkalmazottak az iroda elõtt a folyosón hangos szóval csábították pénzváltásra az érkezõ utasokat. A késõbbiekben 8300 és 8950 között váltottam a dollárt, helytõl és idõtõl függõen, mivel a dollár árfolyama ingadozott. Volt egy idõ, amikor már majdnem elérte a 10000 rúpiát.
    Elsõ napi szállásunk a Yulia Beach Inn Hotel a Kuta nevû üdülõhelyen volt, ami taxival csak mintegy 15 percre volt a repülõtértõl. Kényelmi szempontból a reptéri taxit választottuk. Az irodában bemondtuk az uticélt, kifizettük az 55 ezer rúpiás viteldíjat (amibõl 5 ezret azért kellett fizetni, mert a taxi belépett a reptér körzetébe) és máris mehettünk. A szállodában kellemes meglepetés fogadott; noha csak „standard”, azaz ventillátoros szobát foglaltunk, valami okból a foglalásunkat „felminõsítették” légkondicionálttá.

    2. nap (szombat, aug. 21.) A szálloda árában reggeli is volt, szerény választékkal. Miután ezt elfogyasztottuk, irányt vettünk a strandra, ami kb. 500 méterre volt csak. Kuta elég frekventált hely, Balin a szörfözõk Mekkája. A hullámok ugyan nem magasak, jó ha elérik a 2 métert, de állandóak – dagályban és apályban egyaránt – és kifutnak a homokos partra. Ennek megfelelõen élénk strandélet folyik a parton, a legtöbben a szörfözést tanulják. Vannak szörfdeszkát árusító boltok, szörfiskola, szörfkölcsönzés, szörfszobor. Egy kis túlzással azt lehetne mondani, hogy Kután minden a szörfözésrõl szól. A parti sáv széles és homokos és elég tisztának mondható. Ottlétünkkor éppen egy új falat húztak fel, ami a parti utat elválasztja a strandtól. A falon belül egy fasor kínál árnyékot elsõsorban az árusoknak, amibõl volt jócskán. A tengervíz tiszta és kellemes hõfokú. Ezt egyébként minden helyrõl, ahol jártunk és fürödtünk, el lehet mondani. Ezt legjobban azzal lehet illusztrálni, hogy az ember akkor sem fázott a vízben, ha egy órán keresztül sznorkelezett.
    Kuta utcái keskenyek, rendezettek. A turisták mindenütt nyüzsögtek; fehérek, ázsiaiak egyaránt. A vendéglistán elsõ helyen az ausztrálok vannak, de utánuk rögtön az ázsiaiak (Kínából, Hong-Kongból, Taiwanból és Japánból) következnek. Hallás után ítélve Európából legtöbben olaszokkal és franciákkal találkoztunk. Az utcákat a Japánból importált Honda, Yamaha, stb. márkájú, nagykerekû, 125 köbcentiméteres robogók uralják. Öreg és fiatal, helybéli és turista többnyire ezekkel a jármûvekkel közlekedik. A szörfözés megszállottjai olyan motorokat is kölcsönözhetnek, amelynek egyik oldalán olyan tartók vannak felszerelve, amelyekre fel lehet rögzíteni a szörfdeszkát. Közlekedés céljára persze vannak még taxik és lovaskocsik is. Ez utóbbiak kimondottan a turistákra specializálódtak, kétkerekûek és díszesen felszerszámozott lovacska húzza õket. Az utcákat sok szép bolt és étterem szegélyezi. Az elõbbiekben elsõsorban a helyi divat remekeit lehet megvenni. Az éttermekben szinte mindenütt van angol, illetve kétnyelvû étlap. A kínálat alapvetõen hasonló mindenütt, sõt még az árak is. A nagyobb árkülönbség néha csak abból adódik, hogy van ahol adót és kiszolgálási díjat is felszámolnak, ami akár 21% is lehet. Ezért tanácsos nem csak az ételek árát megnézni, hanem az étlap alját is, ahol az esetleges extra költségek is fel vannak tüntetve. Mi erre csak a szálloda éttermében elköltött ebéd után jöttünk rá, de ezek után mindig megnéztük az étlap alját is.
    Délelõtt megpróbáltam szörfözni azzal a kis és könnyû „deszkával”, amire csak rá kell hasalni. Hát nem ment! Gondoltam, hogy megszabadulok tõle, mert úgy sem akartam még egyszer a fél világon keresztül hazacipelni. Az egyik parti szörfkölcsönzõnek tettem egy ajánlatot: neki adom a deszkámat, ha egy órára kölcsönöz nekem egy igazi szörfdeszkát (kölcsönzési díj 1 órára 75 ezer IDR). Mivel csak alkalmazott volt, bár tetszett neki az ajánlat, azt mondta, hogy meg kell várni a fõnököt, mert õ dönt. Szerencsémre a fõnök késett és így a csereügylet elmaradt és hazamentünk ebédelni. A szerencsém abban volt, hogy délután már olyanok is voltak a strandon, akik az enyémhez hasonló deszkával „lovagolták” a hullámokat és el tudtam lesni a helyes technikát. Megvolt tehát a sikerélmény olyannyira, hogy alig tudtam abbahagyni ezt a sportot, mert ha jól elkapta az ember a hullámokat, akkor az nagy sebességgel szinte a partra vetette. A hullámok egyenletesen, állandóan és kiszámíthatóan jöttek, dagályban, apályban egyaránt. Az is jó volt itt Kután, hogy az embernek még leért a lába ott, ahol fel kellett „kapaszkodni” a hullámokra, ami nagyban megkönnyítette a helyzetet. Valóságos ingajáratot tartottam a part és a hullámok között. Mert a dolog nyitja az volt, hogy a klasszikus szörfözéssel ellentétben ezzel a deszkával nem kell a hullámra felkapaszkodni, hanem csak akkor beindulni, amikor az már átbukott és a taraja elkezd száguldani a part felé.

    Délután a meleg, de szeles és borús idõben nyakunkba vettük Kutát. A „városnézés” mellett fontos elintéznivalóink is voltak: meg akartuk venni a repülõjegyet a jávai Yogjakartába és a kombinált busz-komp-busz jegyet a Lombok szigeti Kutába. Yogjakartába az indonéz állami légitársaság (Garuda) járatával akartunk menni és egy kis keresgélés után meg is találtuk a társaság irodáját egy elõkelõ szálloda földszintjén. Csak készpénzzel lehetett fizetni és egy oda-vissza jegy ára mintegy 150.000 IDR volt. Ezután a Legian streetre mentünk, mert információink szerint ott kellett lennie a Perama nevû, a néhány nagyobb várost menetrendszerû minibusz járatokkal összekötõ társaság irodájának. Ehelyett találtunk két utazási irodát is, amelyik árulta a Perama jegyeit. Kiderült, hogy a lomboki Kutára egy nap alatt csak akkor tudunk eljutni, ha a kora reggeli járattal indulunk. Mivel ezt nem vállaltuk, maradt az a megoldás, hogy Lombok szigetére érve elõbb Mataramba (a sziget fõvárosába) megyünk, ott éjszakázunk és másnap reggel folytatjuk utunkat Kutába, ami az utikönyv szerint egy kevésbé felkapott üdülõhely, de ugyanakkor jól lehet ott szörfölni. Egy személyre az úgynevezett kombinált jegy ára – ha jól emlékszem – 360 ezer IDR volt.
    Elmentünk a Legian utcába is, ami a 2002-es terrortámadásnak a színhelye volt. A robbantás helyén ma egy emlékmû áll rajta mindazok nevével, akik ott életüket vesztették. Míg a márványba vésett neveket tanulmányoztuk, egy vallási menet haladt el az úton – leállítva a forgalmat. Így mindjárt ízelítõt kaptunk a balinézek vallásosságából, szokásaikból. Errõl röviden csak annyit, hogy a balinézek a hindu vallásnak egy balinéz változatát gyakorolják. Sok istenük van és így rengeteg ünnepet tartanak. Temploma, oltára, szentélye – kinek hogy, külön van a falvaknak, a családoknak, családok csoportjainak, éttermeknek, üzleteknek, vállalkozásoknak, stb. Ezek mérete, díszítése tükrözi a tulajdonos társadalmi presztizsét. A jómódúaknak saját templomuk van a ház udvarán, de kisebb szentélyek mindenütt elõfordulnak az utcákon a boltok elõtt, szállodákban stb. Az oltár, ahová az áldozati ajándékot rakják, „fel van öltöztetve”, azaz körbe van tekerve egy fekete-fehér kockás lepellel. Az Isteneknek általában naponta háromszor, reggel, délután és este adnak áldozati ajándékot, ami többnyire egy kis, pálmalevélbõl font kosárka, benne virág, esetleg egy pici keksz és gyümölcs, valamint füstölõ. A napot azzal kezdik, hogy az alkalomhoz illõen felöltözve – ez a férfiaknál általában hófehér sarongot és inget jelent, a derékon színes õv, a fejen pedig díszes fejpánt – a család, vagy például a szálloda személyzetének egy tagja elhelyez egy-egy kosárkát az oltáron és más, egyéb fontos helyeken, mint például a bolt bejárata, vagy az úszómedence lépcsõje elõtt és közben egy tálkából szertartásosan vizet fecskendez az áldozati tárgyra miközben ég a füstölõ és õ meg imádkozik. És ezt még megcsinálják kétszer a nap folyamán. Vannak kõfaragók, ahol készen meg lehet venni és összeállítani egy egész kis templomot és olyanok is, akik az áldozati ajándék gyártására specializálódtak, mert például egy nagyobb szállodában egy egész tálcányi áldozati kosárkát kell alkalmanként széthordani. Másoknak jó délutáni elfoglaltság – a gyér üzleti forgalom mellett – a kosárkák házi elõállítása. A sorsuk ezeknek egyébként az, hogy a nap folyamán vagy összetapossák, vagy másnap reggel összegyûjtik õket.
    A balinézek szeretnek ünnepelni: együtt és sokan. Állítólag minden hétre esik vagy két ünnep. Ilyenkor az utcáról is jól láthatóan feldíszítik a házat, vagy egyszerûen elzárják az utat, ahol zenélnek, a lányok táncolnak. Az ünnepségek másik részét a templomokban tartják, ahol 20-30, de akár 50 ember is összejön, egész családok ünnepi öltözékben. Az asszonyok színes sarongokban és tüll ingekben jönnek fejükön egyensúlyozva az áldozati ajándékot, ami többnyire díszes „gyümölcstornyokat” jelent. Közben akár 10-20 tagú, hagyományos hangszereket – többnyire gongokat – megszólaltató zenekar játszik. Egyesek fehér, illetve aranysárga ernyõt tartanak. Az istentisztelet során a hívõk sorban a földön ülnek és papjuk – nekik háttal – egy kis fedett pódiumon ülve celebrálja a misét (egy szöveget mormol és közben rázza a csengõjét). A szertartás végeztével a pap (mindig tiszta fehérben) a sorokon végigmenve minden hívõt egyenként megáld, azaz meghinti õket vízzel és a homlokukra néhány rizsszemet ragaszt.

    3. nap (hétfõ, aug.23.) Reggel 9 óra felé megjött a Perama társaságnál megrendelt minibusz, hogy Padang Bai kikötõbe szállítson bennünket. Elõbb azonban a szokásos módon még keringtünk egyet a városban és felszedtünk még 6 utast, akik közül kettõt le is tettünk Ubudban, ami nem igazán esett az utunkba. Az utakon végig nagy volt a forgalom, a jármûvek között a motorok domináltak. A gyerekek mentek az iskolába – egyenruhában. Volt vagy 11 óra amikor végre tovább indultunk Padang Bai felé, ahová kb. ¼ 1 órára érkeztünk meg. Az öbölt alacsony dombok vették körül, a kikötõben egyszerre két komp tudott kikötni. Innen indulnak a hajók a közeli szigetekre, így többek között Lombokra is. Ahogy megérkeztünk újabb emberek vettek „kezelésbe” bennünket; elirányítottak a kikötõbe, ott megint mások egy idõ után megadták a „beszállás” jelet. Végre ¼ 2 órakor el is indultunk a szikrázó napsütésben a nyugodt tengeren. A kompon fõleg helyiek utaztak, fehér turista nem volt több nyolcnál. A komp már túl volt a legszebb évein, de ment és vitte gyomrában a teherautókat és a személygépkocsikat is, sõt volt még rajta a muzulmánoknak imaterem is, amire Allah követõinek azért is szükséges volt, mert benne voltunk a muzulmán szent hónap, a Ramadán kellõs közepében. Ennek egyébként nem sok jelét láttuk, még a fõleg muzulmánok lakta vidékeken (mint például Lombokon) sem. Így hajónkon is hozzájuthattunk ételhez, italhoz. Egy poharas tésztaleves, amit csak forró vízzel kellett feltölteni, 10 ezer rupiába került. Uticélunkat, Lombok szigetét igen hamar megpillantottuk, de végül is majd 5 órás hajókázás után kötöttünk csak ki Lembar kikötõjében, amikor már elkezdett sötétedni. A kikötõ itt is egy jól védett öbölben volt, ahol az éppen tetõzõ apály miatt a halászok a parttól távol gyalogosan halásztak az öbölben. A kikötõben ismét új „ügynökök” fogadtak bennünket és bepakoltak egy minibuszba, hogy a sziget fõvárosába Mataramba (ami uticélunkkal éppen ellenkezõ irányban feküdt) vigyenek bennünket. Erre tulajdonképpen már Kutában felkészítettek bennünket, mondván, hogy a reggel 9 órás indulás esetén nem tudunk még aznap megérkezni a lomboki Kutába. Kísérõnk a minibuszban ennek mindjárt ellent mondott azzal, hogy elkezdett bennünket kapacitálni, hogy fizessünk 250 ezer rupiát és õ elintézi, hogy egy másik kocsival még aznap eljussunk uticélunkhoz, ami a sziget déli részén, a tengerparton feküdt. Osztottunk és szoroztunk, miközben persze egyre távolodtunk uticélunktól, amikor végül is belecsaptunk kísérõnk tenyerébe, mert úgy ítéltük meg, hogy még mindig ez a jobb megoldás, mint ugyanennyi pénzért megéjszakázni egy jellegtelen városban, ahonnan aztán másnap csak déltájban tudnánk megérkezni Kutába. Ahogy megállapodtunk, szinte azonnal össze is találkoztunk az ellentétes menetirányból érkezõ kocsival, aminek tovább kellett minket szállítania. Át is szálltunk azon nyomban és ezzel egy nagy száguldás vette kezdetét. Kezdetben nagyon szép, zöldellõ rizsparcellák mellett vitt utunk, ahol az elválasztó bakhátakon felkopasztott fák is jelölték a mesgyehatárokat. Néha útépítés miatt rossz minõségû kerülõ utakon száguldottunk a falvakon keresztül, amik igen csak elütöttek a Baliról megismert tiszta és rendezett településektõl. Aztán egyszer csak valami zaj jött a bal hátsó kerék felõl, úgy hogy meg is álltunk kideríteni a baj okát. De sofõrünk nem talált semmit és folytattuk a száguldást mind addig, amíg a zaj nagyobb nem lett. Ekkor derült ki, hogy majdnem elvesztettük a kereket, mert meglazultak a keréktartó csavarok. Belegondolni is rossz, hogy mi lett volna, ha a száguldás közben kiesik a kerék. Már csak néhány kilométerre voltunk uticélunktól, amikor megszólalt a naplementét és a napi böjt végét jelzõ müezzin. Sofõrünk – éhségét és szomját csillapítandó az egésznapi böjtölés után – ekkor megállt, vizet és némi élelmet vételezett magának egy útszéli „büfében”. Ezután már nyugodtabb tempóban tettük meg a hátralévõ utat és már teljes sötétségben, kb. ½ 7 óra felé kezdtük meg a szálláskeresést Kutában. Azt kértük sofõrünktõl és egy hozzánk szegõdött fiatalembertõl, hogy a tengerparton próbáljanak nekünk szállodát keresni. Nem volt egyszerû, ráadásul itt a tengerparti szálloda sem igazán a tenger mellett van. Kuta egy csöndes, álmos kis település. A parti út sziget felõli részén van néhány szálloda és az út másik oldalától pedig néhány száz méterre van a homokos tengerpart. Az út mindkét oldalát szegényes boltok (fõleg ajándéktárgyakat, ruhaféléket, egyszerûbb élelmiszereket árulnak) és néhány vendéglõ található. A fából épült parányi boltokban laknak maguk a tulajdonosok is. Szállodánk, a Sekar Kuning (angolul Yellow Flowers) néhány kétszintes bungalowból állt, egy szép kertben természetesen, a recepcióhoz kapcsolódó étterme nyitott volt. Szállásunk nagyon egyszerû volt; a nagy szoba közepén állt a szúnyoghálóval borított dupla ágy, felette mennyezeti ventilátor, a fal mellett egy szekrény. A fürdõszoba elrendezése az Ázsiában szokásos: zuhanyozó – tálca és függöny nélkül, mosdó és az európai típusú WC, melyet ülepmosó egészített ki. A szoba elõtt fedett terasz fotelekkel, asztallal. Fizettünk ezért egy éjszakára – reggelivel együtt- 200 ezer rúpiát. A személyzet kedves és készséges volt, bár ennek ellentmondott, hogy törülközõt és lepedõt (takarózni) külön kellett kérni és WC papírt pedig venni kellett. Vacsorázni a szomszédos szállodába mentünk, mert ott legalább volt még vendég rajtunk kívül. A 126 rúpiás számlánkat a borravalóval 140-re kerekítettük és mindjárt megvettük a hazaküldendõ képeslapokat (3 ezer/db és a bélyeg 11 ezer laponként) is. Noha már teljesen sötét volt, a kis boltokban még nem állt le az élet. Ezek egyike, másika – fix árakkal – menetjegyeket árult így többek között Gili Trawangan szigetre is, ami a következõ uticélunk volt. A kombinált jegy (autó + 30 perces csónakút) ára 180 ezer rúpia volt.

    4. nap (kedd, aug. 2.) Napos idõre ébredtünk; meleg volt, az égen csak kevés felhõ látszott. Még reggeli elõtt kimentem az elhagyott homokos tengerpartra. A víz tiszta volt, szörfölésre alkalmas hullámok sehol. (Az útikönyvek megtévesztõen Kutát jelölik meg, mint szörfölésre alkalmas helyet, de a valóságban az egy kicsit odébb van, például az innen nyugatra 7 km távolságban fekvõ Gerupukban.)
    A reggeli banános palacsinta volt törökösen elkészített kávéval. A babkávét itt nagyon finomra õrlik és Balin bali kávénak, Jáván jáva kávénak, stb. hívják, de mindig ugyanarról van szó és általában azt isszák a helyiek.
    Miután a szörfölésrõl kiderült az igazság és ezzel együtt az is, hogy valami jármûre szükségünk lesz, ha mozogni akarunk a szigeten, kénytelenek voltunk motort bérelni a szálloda személyzetétõl. Egy félautomata (sebességváltás kuplung nélkül) japán robogót kaptunk napi 50 ezer rúpiáért, hozzá két sisakot. A benzinrõl nekünk kellett gondoskodni. Jogosítványt nem kértek és papírt sem adtak a motorhoz, de közölték, hogy nincs biztosítva. Úgy látszik, hogy ez itt bevett szokás; bérlõ és bérbeadó kölcsönösen megbízik egymásban. Hallottuk viszont, hogy a rendõrség (legalább is Balin) elõszeretettel ellenõrzi a motorosokat és sok külföldit el is kapnak, feltételezem, hogy azért, mert nincs nemzetközi jogosítványuk, ami itt nekik kötelezõ. Ezért aztán az érintettek gyakran a „szabad elvonulás” érdekében szépen „kivásárolják” magukat az állítólag korrupt rendõröknél.

    Miután már évek óta nem motoroztam és ráadásul most feleségem személyében utasom is lett, elõbb egy kis próbajáratra indultam, amit egy, az utat óvatlanul keresztezõ tyúk bánt. Csak nagyobb baj ne legyen! Feleségem felült mögém, honalja alatt a kis szörfdeszka és elindultunk a parti úton Gerupuk felé.
    Lombok kisebb sziget, mint Bali, de rajta található Indonézia második legmagasabb hegye, a 3728 méter magas Rinjani vulkán. A szigeten hegyek és völgyek váltogatják egymást, gyönyörû és néptelen tengerpartokkal. Éghajlata, növényzete változatos. A szigetnek ez a déli része elég száraz volt, legalább is az évnek ebben az idõszakában. Lombokot a muzulmán vallású sasak nép lakja, akinek saját nyelve van. Az idegenforgalom nagy jövõ elõtt áll; épül egy nemzetközi repülõtér, hogy közvetlenül fogadni tudják a külföldrõl érkezõ turistákat.

    Gerupuknál, egy kis halászfalunál véget ér a forgalmasnak egyáltalán nem mondható tengerparti út. Érkezéskor a helyiek rögtön betereltek bennünket egy parkolóba (2000 rúpia), majd megalkudtunk egy csónakossal, hogy kivisz bennünket a hullámokhoz (2 órás idõtartamra 80 ezer rúpiáért). Itt ugyanis az járja, hogy a szörfölésre alkalmas hullámok a parttól távolabb vannak és ezeket csak csónakkal lehet megközelíteni. A hullámok közelébe érve, belevetettem magam a deszkával együtt a vízbe és a hullámokhoz úszva megpróbáltam felkapaszkodni rájuk. Hát itt nem ment, de ahogy elnéztem, ez másnak sem nagyon sikerült. Visszaérve a kis kikötõbe, meg is kérdeztem az ott lebzselõ fiatalokat, hogy nem akarja-e valaki megvenni a deszkámat. A Tomy nevû hajlandó is volt megadni érte 100 ezer rúpiát (kettõnknek ez egy ebéd ára, miközben a deszka bolti ár 450 ezer). Meg is állapodtunk abban, hogy másnap délután visszajövünk és megkötjük az üzletet. Koromnál fogva nem reméltem, hogy érdemes lenne nekem még egyszer ezt a deszkát a fél világon keresztül hazacipelni.
    Visszafelé megpillantottunk a közeli öbölben egy gyönyörû strandot, amelynek egyetlen infrastruktúrája egy parkoló volt 2 ezer rúpiáért. Az öböl keleti és nyugati felét dombok szegélyezték, a partot a korállok mállásából keletkezett vakító fehér, krétapor finomságú fövény borította, a parton az árnyékot pedig néhány fa szolgáltatta. Csönd, sehol egy ember. A nap vakítóan sütött (kissé le is égtünk), a szinte meleg tenger enyhén hullámzott. Azt hiszem ezt nevezik álomstrandnak. Aztán késõbb megjelent néhány fehér turista, na és egy-két vándorárus személyében a kereskedelem képviselõi is. Ez alkalommal nem álltunk ellen és vettünk nekem egy lombok stílusú szarongot 50 ezerért, valamint megpucoltattunk 1-1 darab ananászt és ittunk kókusztejet. Ez összesen 3×5 ezer rúpiába került.
    Ebédre halat ettünk (a grillezett és a sült változat egyaránt 42 ezer rúpiába került) és az italokkal együtt (egy nagy palack víz és két tea) egész pontosan 94 ezer rúpiát fizettünk.

    Délután az ellenkezõ irányban, azaz nyugat felé indultunk el az egyre rosszabb minõségû úton – dombnak fel, dombnak le és kissé távolodva a tengertõl. Útcélunk Mawun volt, ahol állítólag jó strand és szörfölésre alkalmas hullámok vannak. A tízegynéhány kilométeres út megtételéhez majd egy óra kellett és az öböl, ahová érkeztünk, nagyon hasonló volt a délelõttihez, a parkolásért a falusiak itt azonban 3 ezer rúpiát kértek. A tenger már elég visszahúzódott, de azért fürödtünk egyet, de szörfölésrõl szó sem lehetett. Általában elmondható, hogy a teljes apály idején (nappal ez úgy délután 5-6 óra tájban áll be) a legtöbb helyen problematikus lehet a fürdés (így volt ez Balin és késõbb Gili Trawanganon is), mert ilyenkor a vízfelszínhez közel kerülnek a korallsziklák és úszás közben felsérthetik az úszó ember testét.

    5. nap (szerda, aug. 25.) Reggel a verebek ébresztettek. Csiripelésükbe néha beleszólt egy nehezen leírható hang, amirõl késõbb kiderült, hogy egy nagyobb gekkó fajtól származik. Úgy látszik a veréb igazi internacionalista, a világ szinte minden pontján megtalálható.
    Ezen a napon egy tradicionális sasak falut akartunk megnézni, ami Kutától mintegy 14 km-re északra a fõút mellet található. Ez sem volt egy könnyû út a kis motorunkkal, mert több szakaszon is útépítés folyt. A faluhoz érve egy nagy parkolót találtunk, ahol már néhány falubeli fiatal lebzselt. Az egyik, aki Johny névre hallgatott, felajánlotta, hogy kalauzol bennünket a faluban és „tiszteletdíja” nagyságát reánk bízta. A mintegy 700 lelket számláló falu egy kisebb dombon helyezkedik el. A többnyire bambuszból készült házak elég sûrûn álltak, de minden nagyon tiszta és rendezett volt. Volt mecsetjük, kútjuk, ahová az asszonyok mosni járnak és fedett pavilon, ahol a falugyûléseket szokták tartani. Mindent megnézhettünk, bekukkanthattunk a házakba, láttuk, hogyan fonnak, szõnek az asszonyok. Amit azonban nem lehetett látni, azt Johny mondta el: nevezetesen azt, hogy a falu lakói egymás között házasodnak (ezt hívják beltenyésztésnek) és aki ezt megszegi, annak el kell hagynia a falut. A falutúra nagy élmény volt, Johny bõven megérdemelte az 50 ezer rúpiás tiszteletdíjat.
    A délutánt a kedvenc beachünkön töltöttük, miután átadtuk Tomynak a szörfdeszkát, aminek felesége láthatóan nem nagyon örült. A Nap hétágra sütött, nagyon meleg volt, de ugyanakkor felhõk is úsztak az égen. A trópusokon ritka a teljesen felhõtlen kék ég. A parton néhány iskolás fiatal sétálgatott; láthatóan szóba akartak elegyedni velem. Vettem a lapot és sikerült is beszélgetnünk egy kicsit. Kár, hogy angoljuk elég gyenge volt.
    Szállodánkba visszaindulva útközben motoros fiatalok seregébe futottunk, akik éppen akkor fejezték be gyorsulási versenyüket. Késõbb azt is tapasztaltuk, hogy a fiatalok elõszeretettel „korzóznak” motorjaikkal.
    Vacsoránkat egy kicsi, tiszta étteremben fogyasztottuk el, ahol a tálalás, kiszolgálás és ételek minõsége elsõrendû volt. Ezt a színvonalat Budapesten is elfogadnám.

    6. nap (csütörtök, aug. 26.) Reggel 9 óra tájban beállt a minibusz és néhány másik utas társaságában elindultunk Lombok észak-nyugati csücskében található Bangsal felé, ahonnan a csónakok indulnak a Gili (a gili szó egyébként „kis sziget”-et jelent) szigetek felé. A táj változatos volt, sok városon, így például a fõvároson, Mataramon is áthaladtunk. Láttunk néhány piszkos folyót és sok-sok szemetet fõleg a települések szélén. A földeken rizst, szóját, dohányt kukoricát, földimogyorót, stb. termeltek. Sok mecsetet is lehetett látni. Míg a városokban ezek eléggé kiemelkedtek a környezetükbõl, a falvakban az ember alig vette észre õket. A legegyszerûbbeknek nem is volt minaretje. Tetejüket piros cseréppel borított sátortetõ alkotta, ami úgy nézett ki, mintha a felsõ harmadát levágták volna és egy méterrel feljebb a levágott részt újból ráépítették. Csak a zöldre festett oldalfalai jelezték számunkra, hogy itt mecsetrõl van szó. A már nagyobb mecsetek tetején rozsdamentes acélból készített gömb (ilyeneket még árultak is az útszélen) csillogott, amelynek tetején – a máshol megszokott félhold helyett – egy karikába Allah nevét írták arab nyelven. Voltak aztán cifra stílusú, változatos színekre festett, minarettel bíró mecsetek is, de az elõbb leírt gömbkupolás az, ami számunkra jellegzetesen indonéznek számított.
    Utunk utolsó szakasza a dzsungellel borított Pusuk Monkey Forest hegyen keresztül vezetett. A hegy tetején megálltunk, megcsodáltuk a kilátást a távolban már látható szigetek felé, na és a majmokat, amelyekrõl a hegy, azaz az erdõ a nevét is kapta. A csúcsról kanyargó szerpentin vezetett a kikötõbe. Az út szélén itt-ott házak álltak, gazdáik benzint árultak literes üvegekben. Aztán kiderült, hogy nem mindegyikben van benzin, mert a pálmabort is így árulják a helybéliek.
    A kikötõ közelébe érve elõször ki akartak szállítani bennünket a kocsiból, hogy gyalog tegyük meg az utolsó 1 km-t a kikötõig. Ez is az egyik formája a pénzszerzésnek a helyiek részérõl, mert így egyesek esetleg igénybe fogják venni a kis lovaskocsikat, ahelyett hogy cipelnék nehéz hátizsákjaikat a forró napsütésben. De más trükköket is bevetettek. Például rá akartak beszélni arra, hogy szúnyogûzõnek vegyünk tõlük füstölõt, mert azt a szigeteken nem lehet kapni. (Megjegyzem, hogy egész indonéziai tartózkodásunk során még csak nem is láttunk szúnyogot.) Azt is mondták, hogy pénzt is nehéz lesz majd váltani; ez sem volt igaz. Mindenesetre egy 100 dollárost azért beváltottam – az eddigi legrosszabb árfolyamon (8.300 rúpia=1 USD), de számlát az eddigiektõl eltérõen nem kaptam. A kikötõben folytatódott a „trükközés”. Miután utazási irodánk (a HAMAN Tours) továbbadott bennünket, egy kísérõvel a kikötõbe mentünk és hamarosan megkezdtük a beszállást egy, a helyiek által is használt motoros csónakba, ami áruszállítást is végzett. Ez a kikötõ csak annyiban volt kikötõ, hogy valóban itt kötöttek ki a csónakok, de az utasoknak a homokos partról a vízbe gázolva kellett a jármûvet elérni és arra felkapaszkodni, ami egy nagy hátizsákkal nem volt éppen egyszerû dolog. (Ugyanez ment a szigeten is.) De sebaj, a „személyzet” segítõkész volt és segített a nehéz hátizsákokat a csónakban elhelyezni. Aztán kiderült, hogy a „személyzet” nem a személyzet volt, hanem egy ügyes vállalkozó, önkéntes csomaghordó, aki dolga végeztével pénzért kalapozott.
    A három Gili sziget Lombok és Bali között helyezkedik el. Közülük a legnagyobb a Gili Trawangan és ez van a legtávolabb Lomboktól, de. így is csak mintegy 30 percbe került, hogy a kissé hullámzó tengeren elérjük a látótávolságban fekvõ szigetünket. A déltengerekre olyannyira jellemzõ csónakunk testébõl mindkét oldalra 2-2 kar nyúlt ki egy-egy hosszú és vastag bambuszúdat tartva, amelyek a vízen siklanak és megakadályozzák a felborulást. Elölrõl nézve egy ilyen egy-két személyes halászcsónak az embert egy hatalmas pókra emlékezteti.
    Miután kiszálltunk a partra, „leintettünk” egy lovaskocsit (a szigeten a kerékpár mellett az egyetlen megtûrt jármûvet), hogy az elõre kiszemelt szállásra (francia turisták ajánlották) vigyen bennünket, ami valójában csak 5-10 perc gyalogútra feküdt a kikötõtõl, de fogalmunk sem volt, hogy melyik utcában lehet. A viteldíjat 50 ezerrõl lealkudtuk 40-re. A szigeten sok jó színvonalú, úszómedencés szálloda található, de ezek nem illettek a költségvetésünkbe. Maradt tehát a sok magánszállás (home stay) egyike, mint amit elõre kiválasztottunk. Ez, mint kiderült, tele volt. Volt azonban ugyanabban a kis mellékutcában egy másik (Famunoya Home Stay), ami nemrég nyitott. A kialakított négy szobát a tulajék házától egy keskeny út választotta el, kert nem volt. Szép volt a szoba, takarékos égõkkel, a mennyezeten ventilátor, kicsi fedett terasz asztallal és székekkel és barátságos házigazdák, akik kávéval köszöntöttek bennünket. Az itteni olcsóbb szállókra jellemzõen a zuhanyozóból enyhén sós víz folyt. Az édesvíz beszerzése a szigeten, amit 1 ½ óra alatt körbe lehet gyalogolni, problémát jelent; a csapadék kevés, nincs természetes vízfolyása és éghajlata is melegebb, mint a szárazföldön. (Ebben az esetben ezen Lombok szigetet kell érteni.) A tengervíz hõmérséklete elérheti a 32 fokot is! Egy éjszakára a reggelivel együtt 250 ezer rúpiát fizettünk. A reggelit, ami lehetett palacsinta, vagy szendvics, valamint a kávé, vagy tea, a háziak kihozták a kis teraszunkra.
    Gili Trawangan keleti partján van a legtöbb szálloda, búvárközpont és étterem. A helyiek, akik gyakorlatilag mind az idegenforgalomból élnek és sokan szobakiadással is foglalkoznak (home stay), a fõutca mögötti kis utcákban laknak. Az egyetlen kövezett út a parton fut. Meglehetõsen keskeny és ezért vigyázni kell a gyalogosoknak a közlekedést és fuvarozást lebonyolító lovaskocsikra, akik dudálással jeleznek. Fürödni a part mentén végig lehet (meg is tettük még a délután folyamán); a víz tiszta és meleg volt. A legjobb sznorkelezõ hely a sziget észak-keleti végében van. A könnyûbúvárok számára a sziget körül számtalan jó merülõ hely található. 60 dollárért gyorstalpaló tanfolyamon (30-40 perc) az úgynevezett „introductory diving” keretében abszolút kezdõk is merülhetnek. A Big Bubble Diving Centernél be is fizettem egy másnapi búvárkodásra. Ezen a napon az utazás miatt az ebéd kimaradt, de volt helyette fagylalt (két golyó 25 ezer), valamint tea és briós. A napnyugtát a szigetnek a „sunset point” elnevezésû helyérõl néztük meg. Ekkorra az apály már teljes volt és a partot körülvevõ legyalult korallfelszín kibukkant a vízbõl, lehetetlenné téve a fürdést. A vacsorához sikerült egy jó parti éttermet találni, ahol nem számoltak fel sem, adót, sem felszolgálási díjat és az ételek is izletesek voltak. A rizs (sült rizs, azaz fried rice) és csirke fõételért, 1-1 coláért és palacsintáért, valamint egy kanna teáért csak 134 ezer rúpiát fizettünk. Gondoltunk az otthoniakra is, ment az e-mail levél 400 rúpia/perc árért.

    7. nap (péntek, aug.27.) Szokásom szerint már napkelte elõtt ébren voltam, amit ki is használtam arra, hogy a parton gyönyörködjek a szemközti nagy sziget (Lombok) hegyei mögül elõbújó Napban. A sült tojásból, kétszersültbõl és kávéból álló reggeli után egyenesen a parton található búvárközpontba mentünk, ahol engem és egy fiatal francia hölgyet Stefani, az oktatónk mindjárt kezelésbe is vett. Rövid elméleti kiképzés után felvettük a felszerelést, hogy a gyakorló medencében begyakoroljuk a legfontosabb dolgokat. 10 óra felé csónakra szálltunk, hogy élesben is kipróbáljuk magunkat az úgynevezett „manta point”-nál, ahová mintegy 15 perces út után érkeztünk meg. Itt 48 percet töltöttünk a víz alatt és a legnagyobb merülési mélységünk 12 méter volt. Szépek és sokan voltak a halak, meg a korálok, de a „nagyvadak” közül, csak tengeri teknõst láttunk. Összességében azt kell mondanom, hogy bár nagy élmény ez a búvárkodás, de nem nyújtott sokkal több látnivalót, mint a másnapi sznorkelezés, ami ráadásul ingyen volt.
    Ebéd a már bejáratott vendéglõnknél, a Rudy’s-nél volt, ahol hasonlóan több más vendéglõhöz, a földön párnákon ülve is lehetett ebédelni alacsonylábú asztalok mellett. Na meg beszélgetni a barátságos pincérekkel – természetesen angolul.
    Délután körbegyalogoltuk a szigetet, s mint aki jól végezte aznapi dolgát, 136 ezer rúpiáért jól tele ettük magunkat a csillagos ég alatt.

    8. nap (szombat, aug. 28.) Megnéztem, a Nap 6.20 órakor kelt. Ilyenkor még kellemesen hûvös az idõ, kis szél is lengedez, de aztán gyorsan melegedni kezd. Megelevenedik a fõutca, az éttermek elõtt söprögetnek. Noha szelektív szemétgyûjtés is van (papír, mûanyag és szerves hulladék), a fõutcától távolabb elég szemetes a környék. Itt sok a magánszállás, az utcákon csirkék kapirgálnak, reggel kakas szól. A forgalmat a poros mellékutcákban „fekvõ rendõrök” vigyázzák. A kis szigeten van mecset és iskola is, egyenruhás diákokkal.
    A drága szállodákban inkább csoportok vannak, köztük idõsebb emberek is. A szigeten azonban a fiatal, hátizsákos, és szinte kizárólag fehér turisták vannak túlsúlyban. Tettünk még egy érdekes felfedezést: a szigeten a macskáknak nincs farkuk!? Egy helybéli szerint ennek a beltenyésztés az oka, amit máig sem értek nagyon, mert miután máshol is elkezdtem keresni a macskák farkát, kiderült, hogy ez többé kevésbé Balira és Jáva szigetére is jellemzõ volt.
    Ezen a napon fürdés, napozás és sznorkelezés volt a napirenden. A parton észak felé haladva addig mentünk, amíg elhagytuk a szállodák parton fekvõ napozóit. Találtunk árnyékot nyújtó bokrokat, és a parttól nem messze csodálatos víz alatti világot, még tengeri teknõst is.
    A szigeten van egy kis beépítetlen domb: birkalegelõ és kilátó a naplemente megtekintéséhez. Föl is másztunk rá, majd a parton már sötétben visszasétáltunk a központba. Megvacsoráztunk Rudy’s-ban, ahol már úgy ismertek minket, mint a „Papa” és a „Mama”.

    9. nap (vasárnap, aug. 29.) Búcsú és reggeli nélkül hagytuk el szállásunkat; a szobánkat már elõre kifizettük és házigazdáink nyílván elaludtak és nem hozták a reggelinket a megbeszélt idõpontra. Reggel 8.25 órakor indult csónakunk vissza Bangsalba, azaz Lombokra. Itt egy negyedórás gyaloglás következett a minibuszok parkolójáig, mert nem akartunk 10 ezer rúpiát fizetni a lovaskocsis utazásért. 9.20-kor indultunk tovább és ¾ 11 órára megérkeztünk Lembarba, a Bali felé induló kompok kikötõjébe. A komp, amelyen ez alkalommal sok fehér turista is volt, 12.20-kor indult és kb. délután 5 felé kötöttünk ki Bali szigetén, Padang Baiban. Az elõre lefoglalt és kifizetett szállodánk (Mustika Sari Beach Hotel) a kikötõi szállodasor utolsó hotelje volt, a kikötõtõl 10-15 perc gyaloglásra. Útközben több szállásajánlatot is kaptunk, ami nyílván annak a jele volt, hogy a fõszezon lassan lezárult. A Mustika Sari Beach Hotel tradicionális stílusban épült, a gondosan ápolt és szép kertjében több egyemeletes épület állt és mi egy ilyennek az alsó szintjén kaptuk meg ventillátorral ellátott szobánkat (reggelivel együtt 38 USD/nap), amelynek kertre nézõ oldala csupa üvegbõl állt. Elõtte terasz, asztallal, székekkel. Az egész létesítményen látszott, hogy látott már jobb napokat is; fürdõszobánkban például még kád is volt. A kertben szép fürdõmedence is volt, amit naponta tisztítottak, a partján nyugágyakkal. Vendég viszont nem sok volt.
    Miután letelepedtünk, kimentünk a szállodából, hogy valami vacsorázó hely után nézzünk. Két kislány rögtön lekapcsolt bennünket és egy domboldali, szép kilátással bíró éttermet ajánlott. Nem is volt vele semmi baj; szépen terített asztalok, csak 104 ezer IDR a jó vacsoráért, csak vendég nem volt rajtunk kívül egy sem.

    10. nap (hétfõ, aug. 30.) A pihenés és strandolás napja. Éjjel esett az esõ és a reggel párás volt. A reggeli 1 tojásos omlettbõl, 2 db pirítósból, vajból, mézbõl, marmeládéból, gyümölcsbõl és kávéból állt. Strandolni és sznorkelezni a Blue lagoon nevû helyre mentünk, ami a szállodánktól 15 perces gyalogútra volt. Aszfalt úton elõbb fel kellett menni egy dombra, majd onnan lépcsõkön leereszkedni egy kis öbölbe, amelynek közepén volt a Blue lagoon, egy világosabb folt a kék tengerben, mert ott mélyebb volt a víz; kitûnõ hely a búvárkodásra. Jöttek is a kisebb nagyobb motorcsónakok; hozták a turistákat a badang bai kikötõbõl merülni, sznorkelezni. Az öbölre nézõ domboldalon két étterem volt. Mindegyikben lehetett napernyõs nyugágyat (20 ezer rúpia/nap), sznorkelezõ felszerelést bérelni. A parton az étterem vendégei számára volt WC, öltözõ, az étterem mellett zuhanyozó. Minden szerény volt, semmi luxus és hivalkodás, kivéve a természetet, a szépséges öblöt, a halakat és a korállokat. Az egész napot itt töltöttük, meg is ebédeltünk 65 ezer (!) rúpiáért.
    Vacsorázni ez alkalommal a „városba” mentünk, ahol találtunk egy felkapott kis éttermet, ahol szokatlan módon – üres asztal nem lévén – a vendégek egyszerûen odaültek más asztalához.

    11. nap (kedd, aug. 31.) Éjszaka megint esett az esõ, de reggel már ragyogóan sütött a Nap. 9 órára megjött Katuch, a sofõrünk légkondicionált Suzuki egyterûjével, akit a recepciósok ajánlottak és aki 50 USD-ért egésznapos programot csinált nekünk. Szerencsénk volt vele, mert jól beszélt angolul. Elsõnek Tengananba, egy Bali Aga (ez a kifejezés Bali õslakóit jelenti) faluba látogattunk el, ami egy út végén, hegyekkel körülvett õserdõ közepén található. A 150 családból álló mintegy 700 lelket számláló falu nagyon szép és rendezett volt; tradicionális stílusban épült házakkal, sok-sok növénnyel, részben kövezett utcákkal és természetesen templommal, amelynek „harangtoronyban három harang lakózott”. Ezek kivájt és egy hosszanti réssel ellátott kötélen lógó fatörzsek voltak. Hangjuk és rendeltetésük más és más volt; az egyik csak a nõknek, a másik csak a férfiaknak, a harmadik pedig az egész lakosságnak szól, hogy jöjjenek a templomba.
    A bejáratnál kaptunk vezetõt, beírhattunk a vendégkönyvbe, amelybõl megállapítottuk, hogy elõzõ nap honfitársak is jártak itt. Vezetõnk megmutatta otthonát is. Õ is, mint valószínûleg a legtöbb helyi lakos, emléktárgyak készítésével is foglalkozik. Specialitása a pálmalevélre „vésett” bali naptár volt, amelynek készítését be is mutatta. Nem lehetett a kínálásnak ellenállni és vettünk is tõle egyet 250 ezer rúpiáért. A végére hagyom a legérdekesebbet, bár ennek nem volt látható jele: a falu lakói csak egymás között házasodnak. Búcsúzásul 20 ezer rúpiát dobtunk az adományokat gyûjtõ dobozba.
    A falulátogatás után a tengerpart felé vettük az irányt. A tájat (Kelet Balit) a sziget legmagasabb hegye, az Agung vulkán (3142 m.) uralja (1963-ban tört ki utoljára), az embereket pedig évszázadokig a Karangasemben székelõ uralkodó. Ez persze ma már a múlté, mint ahogy Karangasemet is átkeresztelték Amlampurára. Ezzel együtt a volt királyi család ma is létezik, egykori palotái a vidék idegenforgalmi látványosságai közé tartoznak. Elsõnek az Ujungban található Vízen lebegõ palotát (Floating Palace) néztük meg. Belépõ 10 ezer rúpia + parkolódíj. Nagy park, csodálatos növények, tavak palotákkal: ide vonultak vissza pihenni az uralkodók, akik utunk következõ állomásán Amlampurában máig is két palotával is rendelkeznek. Az egyik nem látogatható; a volt királyi család lakja. A másik viszont igen, bár az is lakott; a király rokonsága él benne. Itt is 10 ezer rúpiát fizettünk belépõdíjként. A palota több nyitott és zárt épületbõl áll, melyeket kertek, tavak választanak el egymástól. A fallal körülvett palota egyik oldaláról gyönyörû kilátás tárul a látogató elé az alatta elterülõ, pálmákkal borított tájra.
    Mielõtt irányt vettünk volna következõ uticélunkra, megálltunk egy vendéglõben ebédelni, amelyre Katuchot is meghívtuk. Gyönyörû volt a dimbes-dombos táj, az itt-ott pálmafákkal rizsföldek, a parcellák szélén található pici kunyhókkal, ahol a parasztok munka közben megpihenhetnek. A rizs Bali legfontosabb mezõgazdasági terménye; öntözéssel háromszor is tudnak aratni évente. A szigeten egyszerre lehet látni a rizs palántázását és az aratását. Mindamellett nem könnyû a rizstermesztõk dolga; a madarak helyenként komoly kárt tehetnek a kalászokban. Láttunk olyan táblákat is, melyeket egy az egyben hálóval borítottak be a madarak ellen.
    Katuch-al beszélgetve rákérdeztünk 1-2 árucikk árára is. Eszerint 1 kg rizs 6000, 1 motorkerékpár 1,4 millió, 1 doboz cigaretta 9 ezer rúpiába kerül.
    Amlampura után északnak, Tirtaganga felé vettük az irányt. Itt található a csodálatos Vízi palota, az uralkodók fürdõhelye. A palotához kapcsolódó luxus hotel lakói ma is fürödhetnek az egyik medencében. Ez is az a látványosság, amit egy turistának sem szabad kihagyni. (A belépõdíj árára sajnos már nem emlékezem.)
    A nap utolsó látnivalója a balinézek egyik legismertebb szent helye, a Mount Agung oldalában, mintegy 900 méter magasan fekvõ Besakih templom-együttes. Az utikönyvek és útleírások egymásnak ellenmondóan nyilatkoztak arról, hogy hogyan látogatható ez a hely. Ebben a kérdésben Katuch sem jelentett segítséget, pedig bizonyára nem elõször járt itt. Feltehetõen inkább a helyiek oldalára állt, mint a mienkre. Egy parkolóhelyre érkeztünk, ami kb 1 km-re feküdt a szent hely bejáratától. Egy közeli irodában idegenvezetõt lehetett bérelni, de mi ezt nem akartuk, ezért megkérdeztük, hogy hol lehet belépõjegyet venni, mert feltételeztük, hogy erre szükség lesz. A megkérdezettek visszaküldtek az úton, amelyen jöttünk és mintegy 1 km távolságra volt is valami irodaféle és egy ellenõrzõ pont. Az irodában fejenként 15 ezer rúpiát fizettünk egy állítólagos belépõjegyért, amirõl késõbb – jobban megszemlélve – kiderült, hogy az alig lehetett belépõ a templom-együttesbe, arról nem is beszélve, hogy az egész látogatás alatt senki sem kérte! Ezután visszatértünk a parkolóba, ahol a boltosak megrohantak azzal, hogy vegyünk tõlük derékövet, mert azt kötelezõ hordani a templomokban. Erre nem voltunk hajlandók, ellenben béreltünk darabonként 5 ezer rúpiáért egy-egy derékövnek nevezett „rongyot”, amirõl megint csak kiderült, hogy teljesen fölösleges volt. Most már csak a motorosokat kellett visszautasítani, akik arra ajánlkoztak, hogy 10 ezer rúpiáért elvisznek (és vissza is hoznak) a templom-együttes bejáratáig, ami hegynek fel egy 15 perces sétát jelentett.
    A templomok a hegyoldalon felfelé egy hosszú sávban terülnek el; többségük látogatható. Némelyikben istentisztelet volt, ahová nem illett bemenni, de kimondottan nem tiltotta senki. Az egész „procedúrából” azt a következtetést vontuk le, hogy Besakih nincs lezárva senki elõtt már csak azért sem, mert a helyiek intenzíven használják. Az pedig természetesnek mondható, hogy a helyiek ott gombolnak le pénzt a turistáktól, ahol csak tudnak. Mi jobban szerettük volna, ha ezt legálisan csinálják, hiszen a látnivaló többet is megér, mint 15 ezer rúpia.
    Az egésznapos autókázás során sikerült megismerni az északról délre tartó folyók által szaggatott bali tájat. Ezek a vízfolyások mélyen belevágták magukat a felszínbe és ezért az õket áthidaló utak hol meredeken le, hol meg felfelé haladnak. A mellékutakon nem könnyû tájékozódni, mert össze-vissza kanyarodnak és nincsenek útjelzõ táblák. Erdõk, rizsföldek, pálmafák, rendezett kis falvak és sok-sok templom kísérte utunkat. Láttuk, hogy a többnyire gömbölyû fekete lávadarabokból, hogyan hasogatnak (fûrésszel) téglákat az útszéli mûhelyek. Az autóból megfigyelhettük az asztalosok és kõfaragók munkáját is, az egyik falu kis terén pedig éppen halottat égettek.

    12. nap (szerda, szept. 1.) Éjjel megint esett az esõ, sõt a reggeli alatt is eleredt. Ezt megelõzõen még sétáltam egyet a településen, néztem az utcaseprõk szorgoskodását, hogyan hozzák motoron a szülõk pici gyermekeiket az iskolába. A harci kakasokat forgalmazó árusnál is beindult az üzlet. Egy motoros kundsaft igen hamar megalkudott egyre, aztán hóna alá kapta a jószágot és csak úgy egy kézzel vezetve elhúzott. Repülõnk Yogjakartába csak este indult, így majdnem egy egész nap állt még rendelkezésünkre, hogy élvezzük a napfényt és a tengert kedvenc öblünkben. 1 órakor kijelentkeztünk a szállodából, de az indulásig még ott maradhattunk; olvastunk meg fürödtünk a kis medencében. Katuch autójával ¼ 4 órára jött értünk. A reptérig az út nem egészen két órát vett igénybe és ezért 50 dollárt fizettünk. A célhoz közeledve lestem, hogy mikor tûnik fel az „Airport” felirat az út szélén, de hiába. Kiderült, hogy a reptér közelében már indonéz nyelven írják ezt ki, ami annyit jelent, hogy „bandara”! Érdekes szokás. Valahogy így jártunk a teavásárlással is: Ezt egy vidéki kis boltban akartuk megejteni, de akárhogy is „ragoztuk” a „tea”, vagy a „csaj” szavakat, az eladónak nem kattant be, hogy mit akarunk venni. A teát indonézül valami egész más szóval jelölik és ami nekünk a legkellemetlenebb volt: a csomagoláson csak indonéz nyelven van feltüntetve a csomag tartalma.
    A Kuta közelében, közvetlenül a tenger (Indiai óceán) mellett fekvõ nemzetközi reptér mellett van a belföldi is. A bejelentkezés gyorsan és kulturáltan folyt, miután kifizettük a fejenkénti 30 ezer rúpiás reptéri illetéket. Gépünknek 18.50 órakor kellett volna indulnia, de mi ekkor már a kifutópályán gördültünk a startvonal irányában. Ez úgy látszik Garudáéknál (ez a neve az indonéz nemzeti légitársaságnak) megszokott dolog lehet, mert visszafelé jövet gépünk már 15 perccel a hivatalos indulási idõ elõtt elstartolt. A repülési idõ 1.01 óra volt és rövidsége ellenére mégis volt ellátás; kaptunk szendvicset, üdítõt és kávét. A Jáva szigeti Yogjakartában az órák egy órával korábbi idõt mutattak, mint Balin, így aztán az indulási és érkezési idõ szinte azonos volt. A repülõtéren nagy meleg (29 fok) és szinte kibírhatatlan páratartalom fogadott. Itt is lehetett reptéri taxit rendelni. Uticélnak bemondtam egy szállodanevet a központban, de valójában nem akartunk oda menni. Barátságos fiatal sofõrünknek be is vallottam ezt és elmondtam, hogy valójában a hátizsákos turisták által frekventált Gang 1 és Gang 2 utcákban (sikátorokban) szeretnénk szállást találni. Õ végül is elvitt minket egy mellékutcában található, kívülrõl egész jól kinézõ szállodába (Hotel Kombokarno) azzal, hogy megvár és ha nem tetszik, tovább visz bennünket. A bemutatott szobáért (AC-val, reggelivel és TV-vel) 190 ezret kértek és én az ajánlatot – egy kissé elhamarkodottan – el is fogadtam. A szûk keresztmetszetet az 1,25×1,25 méteres „fürdõszoba” jelentette, ahol kvázi a WC felett volt a zuhanyozó és mosdó egy sem!!! Hát ilyen fürdõszobát még életemben nem láttam! Mint késõbb kiderült, a légkondi is gyengén fújt (állítani nem lehetett). Mindegy, a sofõr igyekezetét 10 ezer rúpiás borravalóval honoráltuk. (Az 50 ezer rúpiás viteldíjat már a repülõtéren kifizettük.) Miután elhelyezkedtünk, a kíváncsiság kicsalt bennünket a közeli Maliboro útra, ami sok boltjáról és a nyüzsgõ tömegrõl ítélve a város fõ bevásárló központja lehetett. A tumultus tényleg elképesztõ volt, miközben az ember izzadt, mint a ló az undorító párás melegben. Minden épület földszintjén volt valamilyen bolt és az árkádok alatt a bolttal szemben voltak a mozgó árusok, akik kocsijukról fõleg ruhanemût és ajándéktárgyakat árultak, sokszor ugyanazt, amit a velük szemközti boltok. A fõút két oldalán futó szerviz utakon riksák vártak utasra, meg néhány konflis. Gyalog közlekedni alig lehetett és ez így ment este 10-11 óráig. A tömegben itt-ott fehér emberek, turisták is feltûntek.

    13. nap (csütörtök, szept. 2.) A napkelte engem már megint az utcán talált. A tegnap este még zsúfolt fõút ekkor még kihalt volt. A riksások még nem dolgoztak, sokan közülük ott aludtak a saját jármûvükben. Aztán lassan megindult az élet az utcákon. Megjelentek az újságárusok; vettem is tõlük Yogjakarta térképet 15 ezerért meg egy angol nyelvû napilapot (Jakarta Post) 6500 rúpiáért. Az árkádok alatt az árusok kezdték kipakolni árujukat és megérkeztek azok is, akik estére hazatolták kocsijukat. Kinyitottak a mozgó büfék, a kis kétkerekû kocsik is, ahol fõzték a leveseket és árulták az otthon készült ételeket. Sokan taxit, bérautót ajánlottak. Az egyikkel meg is állapodtam, hogy másnap 400 ezer rúpiáért elvisz minket egy egésznapos túrára.
    A szállodában a reggelit (csokis pirítós és kávé) felhozták a szobába. Azt nem tudjuk, hogy ebben mennyi szerepe volt a Ramadánnak, de az nyilvánvaló volt, hogy a Hotel Kombokarno vendégei többnyire hithû muzulmánok voltak. Minden szobában volt imanaptár, amely a szent hónap idejére napra pontosan meghatározta az imaidõket, ami aznap a következõ volt: 04.13, 04.23, 11.40, 14,59, 17.40 és 18.49 óra. Ezek az imaidõk naponta néhány perces eltérést mutatnak. Volt ezenkívül egy imaterem is a szállodában.
    A nap fõ attrakciója a Szultán palota volt, ahová gyalog indultunk a Maliboron a még mindig párás meleg idõben. Elõbb megnéztük a Kocsi Múzeumban (belépõ 3000 rúpia) a yogjakartai szultánok hintóit, majd bementünk a Nagy Mecsetbe is, amelynek építészeti stílusa eltért minden eddig látott nagyobb és nevezetesebb mecsetétõl. Ezután következett a palota (belépõ 12.500 rúpia, fényképezõgép 1000 rúpia), amely nagy felületen terült el, sok–sok épületbõl állt és díszes öltözetû alkalmazottak vigyázták a rendet. A Palotából riksával mentünk vissza a központba ebédelni. A kialkudott 20 ezer rúpiás árat megtoldottuk még 10 ezerrel, mert annyira megsajnáltuk a riksást, akinek néha le kellett szállnia és tolni bennünket az enyhén, alig láthatóan emelkedõ út egyes szakaszain. Az ebéd a Gang 1 sikátor egyik népszerû vendéglõjében megint nagyon olcsóra sikeredett (két fõre összesen 68 ezer rúpia). A helység nyilván a patkányok között is nagyon népszerû lehetett, mert egyik példányuk ott szaladgált az asztalok alatt. Különben OK volt a vendéglõ és a felszolgált étel.
    Délutánra megjavult az idõ, kis szél kerekedett, megszûnt a magas páratartalom, sütött a Nap a kék égbolton. A délutáni program a Water Castle (Vízi Palota) megtekintése volt. Busszal mentünk 3 megállót, de a leszállás után még sokat kellett gyalogolni. Errõl a buszról, illetve járatról (Yogja Transport) érdemes bõvebben szólni. Magántársaság üzemelteti, több vonala is van a városban. A megállók egész különlegesek: egy-egy kis épület, ahová lépcsõn lehet fel- és a másik oldalon lejutni. Egy jegy 3000 rúpiába kerül. Érvényesítése után egy forgó rácson keresztül lehet bejutni a kicsiny és nyitott váróterembe, ahol 1-2 pad is található. A kis buszok emelt platójúak és megálláskor egész közel állnak be a megállóhoz úgy, hogy a beszállásnál csak be kell sétálni a kocsiba, ahol kalauz is van. A földi és a mozgó személyzet egyenruhát hord. A turisták szempontjából csak annak a járatnak van igazán értelme, ami a 3000 rúpiáért elvisz Prambananba, mert egyébként ritkán vannak a megállók. Mellesleg hagyományos buszok is közlekednek a városban.
    A Vízi Palota (a szultánok egykori fürdõje) bejáratát csak nagy nehezen találtuk meg; valami okból nem nagyon reklámozták. Szerencsénkre találtunk egy önkéntes, bõbeszédû idegenvezetõt, aki azt a pici házakból, kertekbõl és keskeny utcákból álló negyedet is megmutatta, ahol egykor a palota alkalmazottai éltek, akik ma már más foglalkozást ûznek. Például batikolnak, festenek, ajándéktárgyakat készítenek. Érdekesen telt a délután; öreg barátunkat alig tudtuk lerázni, még azután sem, hogy igyekezetét 20 ezer rúpiával honoráltuk. Meg kell mondani, hogy az emberek mindenütt igen segítõkészeknek bizonyultak, bár a nagy barátkozás vége többnyire mindig valami üzleti ajánlat lett. A recepciósok, sõt a szobalányok is érdeklõdtek napi programjaink iránt, hogy aztán jármûvet, idegenvezetõt ajánlhassanak. Mindebben azonban nem volt tolakodás.
    Este egy óra internetezésért 4000 rúpiát fizettünk.

    14. nap (péntek, szept. 3.) Mint minden nagyvárosban, itt is találkoztunk koldusokkal. Egy ilyen család reggel be is állított a szállodánkba, azaz csak inkább beköszöntek, mert nyilván ismerték már itt õket. Ugrott is a recepciós és egy marék aprópénzt dugott a családfõ markába.
    Az egésznapos kiránduláshoz a kocsit (légkondicionált Daihatsu) 9 órára rendeltük meg, de a sofõr és a közvetítõ ügynök közötti kommunikációs hiba folytán az elõbbi már reggel 6 órakor felzavart édes álmunkból. Mondhatom, nem nagyon örültünk neki, így aztán korábban, a sült rizsbõl és kávéból álló reggeli elfogyasztása után már ¾ 8 órakor elindultunk sofõrünkkel, Yandoval, aki csak gyengén beszélt angolul, de igen készséges volt. Utunk elsõ állomása a város határától nem messze fekvõ hindu templom-együttes, a Prambanan volt. Már 9 óra elõtt megérkeztünk a csodálatosan szép és nagy parkkal körülvett templomokhoz, ahonnan kitûnõ kilátás tárult elénk a Merapi vulkánra. A templomok a 7. században épültek, amikor Jáván még a hinduizmus volt az uralkodó vallás. Prambanan a világörökség része és a belépõ a külföldieknek ennek megfelelõen elég borsos: 13 USD, illetve az ennek megfelelõ összegû IDR. Nem tudom, hogy a helyiek mennyit fizetnek, mert az õ be-és kijáratuk máshol volt, de nyilvánvalóan kevesebbet. Pénzünkért azonban VIP vendégeknek kijáró megbecsülésben részesültünk. A légkondicionált kis fogadóterem ajtaját elõttünk kinyitották; ingyen kávé, tea és víz állt a rendelkezésünkre és ingyen használhattuk a parkban közlekedõ „kisvasutat”. ½ 11 óráig maradtunk és végül azon a kapun keresztül távoztunk, ahol a helyiek is elhagyhatják a parkot. Innen a parkolóhoz csak úgy jut el az ember, ha több tucat ajándékáruson vágja át magát. Ezt a „trükköt” a késõbbiekben is megfigyelhettük például híresebb templomoknál, sõt még étteremben is..
    Prambananból a Merapi vulkán lábához mentünk, ahonnan a turisták szoktak felfelé pislogni a még akkor is pipáló, utoljára 1963-ban kitört vulkánra . Itt ½ órát töltöttünk.
    Ebédelni Yando egy nagyon elõkelõ vendéglõbe vitt bennünket (egye fene, egyszer ezt is ki lehet próbálni), ahol igen úri kiszolgálásban volt részünk, de kis éttermekben ettünk már jobbat is. Az 1 órás ebédidõ után indultunk tovább Borobudurba, ahová mintegy 2 óra tájban érkeztünk meg. A 84 hektáros park közepén gyönyörû környezetben, hegyektõl körülvéve található a világ legnagyobb, a 8. században épített sztupája, ami szintén része a világörökségnek. A belépõdíj (15 USD), a fogadtatás pedig hasonló volt ahhoz, amiben Prambananban volt részünk. Ebben a mûemlékben, a prambanani hindu templomokhoz hasonlóan, nagy kárt tett az a 2006-os földrengés, ami a Merapi kitörését is elõidézte. A helyreállítási munkák mindkét mûemléknél ma is folynak. Borobodurban érdekes találkozásunk volt néhány vidám pápua turistával.
    Prambanan és Borobudur megtekintése kötelezõ mindazon turisták számára, akik Yogjakartába vetõdnek. Ennek ellenére az éves látogatók száma mindkét helyen sem éri el az évi százezret. Ez azzal is összefüggésben van, hogy Indonézia idegenforgalma szinte kizárólag a 3,9 milliós lélekszámú Balira korlátozódik, ami évente 5,75 millió turistát fogad. A hatalmas ország többi részére összesen csak mintegy 1 millió turista jut!
    A mûemlékeken kívül nagyon élveztük a jávai tájat is, a rendezett falvakat, a szépen mûvelt rizs, dohány, kukorica, paprika és földi mogyoró, stb. ültetvényeket, a kókuszpálmákat és a banánfákat. Egy helyen megálltunk, hogy vegyünk egy számunkra ismeretlen gyümölcsbõl, amit itt úgy hívnak, hogy „salak”. Külsõre a fügéhez hasonlít, de a héja vékony és kemény, akárcsak a fehér belseje.
    Délután 5 óra tájban érkeztünk vissza Yogjába (ahogy a helyiek hívják városukat), így aztán Yando már a családjával étkezhetett napnyugta után. A patkányok társaságát kerülendõ, ez alkalommal az egyik Gangban, a Superman nevû, hátizsákosok által látogatott étteremben vacsoráztunk.

    15. nap (szombat, szept. 4.) Mivel gépünk csak este indult vissza Balira, még egy teljes napunk maradt Yogjára. Megállapodtunk a szállodával, hogy este 6 órakor jelentkezünk csak ki és ezért a szobaár 50%-át kifizetjük. Délelõtt a híres madárpiacot akartuk megnézni. Egy darabon a Yogja Transporttal mentünk, de a leszállóhelytõl még sokat kellett gyalogolni a piacig, ahol nemcsak madarakat, hanem mindenféle kisállatot – kutyától a kígyóig – lehetett vásárolni. Nagyon érdekesnek találtuk, de elszomorító volt tapasztalni, hogy a nem kívánt állatok még élve a kukában landolnak. Erre úgy jöttünk rá, hogy az egyik kukából valami nyüszítésszerû hang jött. Közelebb menve kiderült, hogy a hang forrása csak egy kiskutya lehetett megcsomózott nylonzacskóba csomagolva!
    Láttunk egy keresztény templomot is, amelynek udvarán két oldalt iskolák voltak, amelyek elõtt és a nebulók szülei várakoztak. Minket meglátva integetni kezdtek. Ilyen fogadtatást, illetve a fehér turistáknak kijáró megkülönbözetett figyelmet már máshol is tapasztaltunk azokban az országokban, ahol a keresztények kisebbségben élnek. Õk nyílván ösztönösen úgy gondolják, hogy minden fehér turista keresztény és ez összekötõ kapocs köztünk.
    Visszaúton a szállodába megint igénybe vettük a Yogja Transportot és megint úgy jártunk, hogy végül egy hatalmasat gyalogolhattunk, mert a szállodánkhoz esõ legközelebbi megállója is vagy 1 kilométerrel odébb volt. Délután egy múzeumba látogattunk, amelynek nevét máig sem tudjuk, mert sem az épületen, sem a belépõjegyen nem volt feltüntetve angolul. Annyit ki tudtunk azért venni, hogy a holland gyarmati idõkbõl származó és fallal körülvett épület együttes az akkori építészeti stílusokat mutatta be, valamint képeket és maketteket az indonéz fü

1 / 1 hozzászólás megtekintése
  • Szerző
    Hozzászólás
  • #55979 Hozzászólás

    Gyula

    Köszi

    Köszi a leírást, jövõre én is Indonéziába látogatnék, így nagy segítségemre volt az írásod.

    Gyula

1 / 1 hozzászólás megtekintése
Hozzászólás: Egy csipet Indonézia
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.