Egy elfelejtett ország – Tadzsikisztán

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Egy elfelejtett ország – Tadzsikisztán

  • Indította
    Témakör
  • #978 Hozzászólás

    Gulyas Ibolya
    Regisztrált – bejelentkezve üzenet küldhető

    1. rész

    Szerencsém volt a repülõn, mert egy olyan pakisztáni orvos mellé kerültem, aki szívesen osztotta meg velem a gondolatait repülés alatt. Sokkal gyorsabban és kellemesebben telik az idõ, ha az ember egy jó beszélgetõpartnerra akad. Atif úr gyógyszerekkel kereskedik és gyakran jár Dusanbéban. Egy másik pakisztáni kollégájával a központban béreltek egy lakást, ott kipihenhettem magam. Délután megjelent két tadzsik orvos, akik segítettek nekem szállást keresni a közelben. Dusanbéban kevés az olcsó szállás, vagy nincs. Az Operaház melletti Vahs szállóba fészkeltem be magam. Hatalmas, szovjet idõkbõl való, félig lepusztult belsõvel még így is impozáns élményt nyújtott. Folyosóin mintás, puha szõnyegek, hatalmas szobák, palotához hasonló íves lépcsõi dór oszlopokhoz vezettek a kanyar után. A tévé mûködött, a vízcsapból forró víz folyt, mi kell még? Kit érdekel, hogy a szõnyeg itt-ott kiégett, a falikárpit lejött, az ágy nyikorgott, és a fürdõszobában csak úgy lehetett fogat mosni, hogy rá kellett a zuhanyozó méteres szélére ülnöm, mert csak úgy értem el. A szolgálatkész, kedves, emeleti felügyelõ hölgyektõl teát vehettem kannástul. Vasalást es mosást is vállalnak annak, akinek szüksége van rá.

    Robiyával rögtön az elsõ nap ismerkedtem meg. Sétáltam a Felszabadulás-téren, megláttam a barátnõjével menni, odaszaladtam és megkérdeztem, hogy hol lehet ilyen szép tadzsik viseletre szert tenni. Robiya eljött velem egyik bazárba, megvettük az anyagot, aztán elmentem vele hozzájuk. Egyik nõvére a környéknek varr, õ majd nekem is összehoz egy ilyen tadzsik öltözéket. Így kezdõdött a barátságunk.

    Az Operával is állati szerencsém volt. Innen a szállodából csak át kell sétálni. Micsoda luxus! Pont otthon az Avicenna életérõl szóló könyvet olvastam. Robiyát is befizettem, annyira olcsó volt a jegy. Tadzsikul énekeltek, keleti dallamok és tánc. A dalokba klasszikus operás megoldások is jöttek, és a keverék adta meg az igazi élményt. Nem sok közönség jött össze. Feltûnt a sok gyerek, a legkisebbek óvodások lehettek. A maguk mércéjével kitûnõen bírták – alig mocorogtak, nem visítoztak, suttogva szóltak egymáshoz. De jó volt ezt látni, azt hittem már nem is létezik ilyen.
    Bezúmoltam Ibn Szinnát és arra az elhatározásra jutottam, hogy mégsem kérek tõle autogramot. Egyik zöldruhás hölgy gyönyörûen énekelt meghalás közben, pedig eldõlve nem egyszerû lehet a dolog.
    Az elõadás elõtt odahajolt fölénk egy lelkes riporter leányzó egy helyi, orosznyelvû tévéadótól, hogy szívesen látnának minket egy interjú erejéig a folyosón. Elmondtam oroszul neki, az alkalomra passzentos indiai-mintázatos, csillogó kövekkel díszített csicsás tunikámban, hogy mennyire tetszik az épület, hogy pont Avicenna életét olvastam otthon, hogy számomra milyen olcsó a jegy, meg ilyenek.

    Dusanbe központja zöld es elegáns. Egy hosszú, széles fasor választja el az autósávokat. Az épületek alacsonyak, néhol szépen mívelt vasrácsos erkélyekkel ellátva. Sztálin idejében emelték õket a harmincas években, hogy helyet adjon a szovjet hivatali alkalmazottaknak és családtagjaiknak. Dusanbe multikultúrális város volt a rendszerváltásig. Örmények, grúzok, oroszok éltek egymás mellet békességben. 1991-ben kitört a polgári forradalom, és rengetegen költöztek vissza az anyaországba. Végül is Tadzsikisztán nem került iszlám fundamentalista kézre. 1997-ben orosz csapatok segítségével megállították az utolsó, nagyméretû, moszlimfundamentalista offenzivát amit Észak-Afganisztánból irányítottak. A polgárháborúnak vége lett, az ország romokban hevert. Idõközben a város egy metamorfózison ment keresztül. Épült egy modern bevásárlóközpont (tulajdonosa hogyhogy nem az elnök lánya), különbözõ butikok és élelmiszeráruházak, amelyekben olyan árubõség jelent meg, amirõl a szovjet idõkben a tadzsikok még álmodni sem mertek.
    Tadzsikisztán Közép-Ázsia legszegényebb országa. Az emberek fõleg a külföldi vendégmunkásként dolgozó családtagok hazautalt pénzébõl tartják fönn magukat. Mivel orosz a második nyelv, mindenki Oroszország különbözõ városaiban próbál szerencsét. Alig akad olyan család, ahol ne lenne legalább egy olyan családtag, aki évente csak egyszer jön haza, és rendszeresen utal át pénzt a családjának. Állitólag ez képezi a mai tadzsik gazdaság alapjának kétharmadát.
    A vagyoningatlan eléggé nagy üzlet, fõképpen a tadzsik maffia tartja a kezében. Mivel Tadzsikisztán déli része 1300 kilométeren Afganisztánnal határos, nagy része nehezen megközelíthetõ hegyi utakon vezet, a heroincsempészetet szinte lehetetlen ellenõrizni. Nem kérdés, mibõl keletkezik a vagyonuk azoknak, akik palotákat emeltetnek erre-arra, és kezükben tartják egyebek közt az ingatlanüzletet is.

    Tadzsikisztán lakóinak legnagyobb része szunnita moszlim, de élnek siiták is, – mint Iránban -, ami az egyik fõ irányzat az iszlám valláson belül.
    A siiták Mohammed halála után vejét és unokatestvérét, vagyis vér szerinti rokonát, Alit tartották az egyedüli lehetséges törvényes utódnak. A síízmus terjedéséhez nagymértékben hozzájárult az Omajjad kalifátus világi jellegével, pompájával, dõzsölésével szembeni fokozódó elégedetlenség. A legtöbb sííta, mint “a tizenkettek Iránban”, hisznek a “rejtõzködõ imám”-ban, azaz hogy ez a tizenkettedik akit Mohammad al-Mahdinak hívtak, aki 873-ban elveszett a sivatagban, egyszer majd visszatér.
    Iszmail, az izmaeliták rejtõzködõ imámja (“a hetek”) a hatodik imám fia volt. Egyértelmû, hogy a moszlimok legtöbbje az izmaelitákat egy bizarr, eltévelyedett csoportnak tartja.
    Valaha a befolyásos izmaeliták alapították a Fatamida királyságot (909-1171); azt a királyságot, amit nem Aliról, hanem Mohammed lányáról, Fatimáról neveztek el. Legszebb korszakában hatalma a mai Szicíliától Szudánig, Marokkótól Szíriáig terjedt. Õk uralkodtak egy jó ideig Mekka es Medina felett is. A hatalmi központ az általuk alapított Kairó volt, ahol szabadon virágozhatott a szépmûvészet, a vallás és a tudomány. Ott tették le az alapokat a még most is álló al-Azhar mecset építéséhez, ami máig is fontos vallási központként mûködik. A Fatamidák állandó harcban álltak a szunnita meggyõzõdésû Abbasszidákkal, akik végül is teljesen megsemmisítették õket. 1094-ben egy kis csoport sííta Irán északi részére menekült, ahol fiatal harcosokat képeztek a “dzsihád”-ra, az úgynevezett felszabadító, szent harcra. Az általuk elfoglalt néhány erõdben, a fiatal harcosok testét és lelkét gyönyörûen megmunkált virágoskertekben hasison és szexen is tréningelték. Így motiválták õket a mártíromságra. Érdekes, hogy a kis csoport fennálllása alatt rendkívüli átalakuláson ment keresztül. Kicsi, de kitûnõen megszervezett megmozdulás, amely szemmel láthatóan eltávolodott a vallási és szociálgazdasági alapjaitól. Valószínû, hogy ebben az eltávolodásban nagy szerepet játszott a pragmatikus izmaelita vezetõ Haszan Ali Sah és az angolok együttmûködése, úgy 1838 körül. Ez az Ali Sah az iráni Kerman városában volt kormányzó addig, amíg sor nem került egy félresikerült felkelésre az iráni kirány ellen, és Ali Sah Afganisztánba menekült. Itt tárgyaltak a britek és az oroszok Észak-India elérésérõl. Ali Sah felajánlotta szolgálatait a briteknek, akik köszönet fejében a Brit-Indiákra telepítették. Itt éltek az Agha Kan szultánok ország nélkül, így nem sokat veszíthettek ha támogatásuk a britek felé mégsem sikerülne.
    A második világháború után III. Agha Kan szívesen forgolódott a legmagasabb politikai körökben, így szerezve fontos befolyást mozgalmának, ami különbözõ, izmaelitákat szolgáló fejlõdést támogató szervezetek projectjeit tartalmazta. Jelszava: “Modernizáció, oktatás és nõi emancipáció”.

    Huszonöt évi használat után is kitûnõen mûködik az orosz vízmelegítõ zsinórom. A kávét így az ágyban ihatom. A tévében ismét verseket szavalnak, mindenféle híres tadzsik és perzsa költõtõl. Aztán órákig közvetítik a türkmén nagyfõnök látogatását, majd néhány pozitív interjú hangzik el a jelenlegi gazdasági fejlõdésrõl. Estére ismétlés, majd egy film következik oroszul. Azon elmélkedek, hogy vajon a türkmén vezér látogatása után elzárják-e majd a hatalmas szökõkútszövevényt a Felszabadulás-téren…
    Most éppen a nagy szocialista vezetõket látom egy zenei alátétben. A dal az ország szeretetérõl szól. Közben régi képek is megjelennek például Hruscsovról, Brezsnyevrõl, heroikus gazdasági és politikai idõkrõl. Idõs, szakállas, tadzsiksapkás férfiak építik komolyan a szocializmust. Nemzeti ruhát viselõ gyönyörû tadzsik lányok és asszonyok szolgálnak ennivalóval és meleg családi háttérrel. Valószínû, a nõk elleni bántalmazás családon belül itt is már régóta létezik. Tegnap szerzett új barátnõm, Robiya családja boldognak tûnik, kíváncsi vagyok mit tapasztalok ha náluk lakom.

    Sok az elõnye annak, hogy szinte nincs is turista. Eggyel ugyan az elõbb találkoztam a szálloda hosszú lépcsõjén, de rám sem nézett. Általában köszönti egymást az a kevés aki összefut, fõleg ilyen turistaszegény részeken. Este egy vidám, erõsen lebarnult fiú jelent meg a szálloda bejáratánál, ahol kisszéken ülve éppen a személyzettel csevegtem. Kiderült hogy lengyel, most érkezett az északi Khodzsand városából a motorján. Azzal jött el Lengyelorszagból egészen idáig. Belga motoros barátnõim jutottak az eszembe, akik motorral járták be Közép-Ázsiát és Indiát, akikkel az iráni Bam városában találkoztam még 2001-ben.

    Másnap a pakisztáni és tadzsik orvosokkal, és Nuriye nevû menedzser leányzó munkatársukkal kirándulni mentem a Varzob folyó partjára. Jól keresõ tadzsikok villái húzodnak meg a folyó két partján. Szívesen töltik itt a hétvégét. Kiülnek a lábakon álló, nyitott erkélyekre a sûrûn és harsogón tovaszelõ folyó partjára. Mivel a víz a hegyekbõl ered, állandóan hideg. A tadzsikok belehelyezik a vízbe a hûtenivalókat, és egy idõ után ott áll az asztalukon a hûvös-édes görögdinnye és az elmaradhatatlan kóla. Nézelõdök, akár a moziban. Nagypapa éppen a 346. fényképet készíti az unokájáról. Odébb virgonc, lebarnult, bõ fürdõgatyás ifjoncok rúgják a labdát fáradhatatlanul. Minden fedett erkélyen egy-egy család piknikezik. Alattunk robogó folyóvíz, körülöttünk magas hegyek, a távolban az egyik ormon még hó is látszik. Ez a Vakhon-völgy, Kondara falu után.
    Pompás és bõséges ebéd tárult elénk rövid idõ leforgása alatt. Lassan teleettük magunkat úgy, hogy utána mozdulni is alig bírtunk. Hála a perzsa jó szokások egyikének, hogy kényelmesen elfeküdhet az ember a puha párnákon és szõnyegeken, akár szunyókálhat is. Tele hassal, szótlanul néztük az ebéd maradványait, amin hatalmas, világosbarna-sárga bundájú méhek és darazsak dorbézoltak. Egyetértettünk abban, hogy a környék méze különleges lehet:kólás, sajtos, szõlõs, dinnyés, és vodkás ízesítésû is egyben.
    Hirtelen Nuriye mobilja szólalt meg. “Alo, alo!” kiabált bele Nuriye, mert a hangzavarban nehezen lehetett hallani. Semmi reakció. Megnézte a hívó számát és nevetésre fakadt, majd a pakisztáni Aftarhoz fordult: “Te hívsz, hahaha!” Kiderült, hogy Aftar lustán ráfordult a zsebére, amiben a mobilja szorongott és az, összeköttetést keresett valami okból kifolyólag pont Nuriyével.
    Az idõ pompásan telt késõ délutánig.

    Szaid nevû taxis jött értem a hotelba, hogy elvigyen Robiyáékhoz, újonnan szerzett barátnõmékhez. Házuk Dusanbe külvárosában áll, a külváros maga egy falucska, amely mentén a Varzob folyó folyik. A falu apró központjában egy mecset áll, egy vegyesbolt, egy nyílt vízcsap, pár lombos fa alatta paddal, amin mindig csak gyerekek üldögélnek. Robiyáék háza két sarkon túl található. Nagy, szürke vasajtó és kapu vezet befelé. Az udvar közepén a hegyekbõl érkezõ sebesvizû folyó csermellyé lenyugodva csordogál.

    Örömmel fogadtak. Kiültünk a szõlõlugasba az udvaron, amelyik felsõ végében egy Nagyfõnök dzsoggingol a párttagos híveivel címû poszter nyújtott takarást a konyhamûvészet fortélyait ellesni próbálók ellen. A tálban fõtt krumpli, répa, alul kenyérdarabok. Vacsora után apuka a szomszédba húzott, nekem szõlõt húztak le a lugasból. Egyik lány a hétbõl, tizennyolc évesen ment férjhez, hat hónap után elvált. Végzettsége csak általános. Háromszáz dollár lenne egy három hónapos fodrász- vagy manikûrképzés, de nincs rá. Mialatt beszélgettünk, hazajött a kilencvenhat éves nagypapa is a mecsetbõl. A második világháborúban egészen Varsóig jutott. A bal lábában most is ott egy lövedék. Amikor kicsi volt, csak szamarakkal és lovakkal közlekedtek az emberek. Akkortájt minden házhoz tartozott egy lugas és konyhakert. Dusanbéban orvos nem volt, kuruzslókhoz és népgyógyítókhoz jártak az emberek. Évekig szenvedett a veséjével, aztán eltávoztak a kövek a maguk természetes útján. Rosszul lát, de jól hall. Korábban megjárta Taskentet, Buharát és Szamarkandot is. Három fia és három lánya született. A felesége ötvenévesen halt meg, szõlõszedés közben leesett a lugasról. Mindezeket interjúzás közben tudtam meg a nagypapáról. Szeretek idõseket a múltjukról kérdezni, fontos tényezõ a jelen építéséhez. Így gondoltam most is. Beszélgetés közben a nagypapa egyre jobban dícsérte az érdeklõdésemet, vakon tapogató keze egyre közelebb irányult a karomtól beljebb. Udvariasan arrébb húzódtam. Eléggé meglepett a dolog, tõle már nem vártam ilyen akciót. Igazat adtam a közmondásnak, mely szerint vén kecske is megnyalja a sót.
    Ezt a nagypapát láttam pár héttel késõbb magából teljesen kikelve, szidva a ház népét hogy senki nem gondoskodik neki tiszta ruháról és kabátról, hogy az ördög vinné el az összes lusta lányt a családban! Miközben nagyapa bõszen ordított, az éppen otthon foglalatoskodó pár lány mukkanás nélkül lapított a helyén. Következõ nap nagypapát tiszta ruhában láttam.

    Másnap az egyik lánytestvérrel elindultunk egy közeli faluba, hogy meglátogassuk a nõvérét, aki oda ment férjhez. Osztott taxikkal (masrutkával) mentünk. A Zöld Bazárnál át kellett szállni. Hogy útközben éhen ne haljak, sürgõsen vettem egy kiló fügét. Telmon faluba érve a nõvére már várt minket. Megmûvelt földecskék mellett gyalogoltunk, kis patakot ugrottunk át, faluszéli házakat kerülgettünk, végre a patak mentén megérkeztünk a házba. A ház pont úgy néz ki, mint ahogy nálunk is egy régi parasztház kinéz. Annyi a különbség, hogy a tadzsikoknál a konyha nincs bent, és kint sem található egy kisebb épületben. A konyhaeszközöket, edényeket az épület elsõ felében álló nyílt, fedett helyiségben, polcokon tárolták. A nagyobbacska udvar közepén, hidegvizû patakféle folyik keresztül. A ház másik oldala mellett folyik a nagyobb patak, erõs sodrása majdnem engem is elvitt, amikor ebéd után megfürödtünk benne. Kaptam erre alkalmas ruhát, ami szintén egy térden aluli blúzból, és egy bõnadrágból állt. A víz jéghideg, a levegõ negyvenkét fokos. Rossz kombináció. Egyik tizenhét éves szomszéd lány megmutatta újabb felfedezését, amit õ eszkábált össze. Összekötött jó sok literes, üres kólásüveget egymás mentén, és arra ránehezedve kitûnõ úszógumit kapott. A lány szintén nem tanult tovább mint az általános, pedig szerintem nagyon okos. Kár érte.
    Az udvaron álló kemencébe tüzet rakott a háziasszony, mert kenyérsütéshez készült. Meg kell várni amig jól bemelegszik, az körülbelül fél óráig tart. Közben meggyúrják a tésztát. Egy kiló liszt kell egy nagydarab kenyérhez. Általában két-háromnaponta sütnek kenyeret, attól függ hány tagból áll a család.
    Délután a környéken sétálgattunk számos gyerek- és kutyasereg kíséretében. Tengerkék szitakötõket és egyebeket fényképeztem.

    Reggelire ordót kaptam, ez egy grízes tejbevalami, akkor ízlett.
    A családban néha magamra maradok, de csak pár percre. Akkor kitisztítom az orrom és megszámolom a pénzem.
    Reggel a Vadanaszosz állomásig három családtag is jött velem, persze én fizettem a jegyet. Onnan busszal utaztam tovább Lütfiyéig. Nem éreztem jól magam, nem bírja a szervezetem azt a sok-sok fehérkenyeret. Nagyon finom, de nem minden nap. Úgy éreztem magam, mint egy fehérkenyérrel kitömött múmia. A busz annyira lassan ment, hogy négy megálló után is még csak párszáz méterre lehettem a Vadanaszosztól, fejemre az üvegablakon át ontotta a hõséget a nap. Gyorsan kiszálltam. Elõttem egy borzasztóan rühes kutya húzott el, nemsokára el fog pusztulni. Majdnem sírva fakadtam, annyira sajnáltam. Szerencsére az egész hónap ott tartozkodásom alatt nem láttam ilyet többé, de attól félek, hogy nem azért mert alig fordul elõ. Egy mongol barátomtól tudom, hogy például Ulanbatorban az elnök parancsára néha összefogdossák a kóbor kutyákat, és viszik õket a kivégzésre.

    A taxisom üzbég nemzetiségû volt. Õ üzbégül mondta, én meg törökül válaszoltam, így aztán jól megértettük egymást. Elképedésemre közölte, hogy megvan otthon neki az a Sánta dervis címû magyar film, ami a nyolcvanas évek végén készült – és azonnal meg is bukott. Akkoriban én, és egy barátnõm ültünk csak egy pesti moziban, meg talán még két másik. A film egyik nagy orientalistánk, Vámbéry Ármin közép-ázsiai bolyongásait örökítette meg. Így eléggé romantikusan hangzik, de a film tényleg nem sikerült olyan jól. Mindenesetre a szám tátva maradt, hogy ez a taxisofõr ilyenekrõl tudott.

    Miután apuka a munkából fáradtan hazatér a státuszszimbólumként tartott Mercédeszén, leül kicsit az udvaron leterített szõnyegre. Azonnal eléje kerül a forróvízzel teli teáskanna és tálkák édességgel, magokkal, legyekjárta süteménnyel. Megvárja míg minden családtag hazaér, aztán elvonulnak egy csoportban imádkozni a nyitott verandára. Nem mindenki megye vele, a konyhát nem lehet otthagyni vacsoráig. A müezzin az imához való szólításra éppenhogy hallható mikrofon nélkül. Minaretek nincsenek, az adott politikai és történelmi háttér miatt.
    Miután eltöltenek vagy negyedórát az imádkozással, elfoglalják helyüket a szõnyegen, jöhet a vacsora. A felgyûlt, megszáradt kenyeret egy abroszban tárolják, és másodszor kel életre egy hatalmas fatál edényben. Apró darabokra tördelik, az edény aljára helyezik, aztán leöntik a frissen fõtt levessel, mindegy milyennel. Így aztán a levest is kézzel lehet enni, mert a kenyér magába szívja a levet és amolyan fõzelékfélévé változik át. A gyerekeknek mellettünk, egy kisebb szõnyegen terítenek meg, õk ott esznek.
    Föltûnt a hetek során, hogy mennyire egészségtelenül táplálkoznak. Tojást, sajtot, tejet, a répán kívül másféle zöldséget nem is láttam náluk. Ugyanúgy a rendszeres fogápolás sem tartozott a fõ foglalatosságaik közé.

    Mindenkinek gyógyszert osztogatok a családban. Egyiknek a gyomra fáj, másiknak feldagadt a keze, a harmadiknak a veséje kezdett el fájni, a negyedik megfázott és lázas, anyukának migrénes rohamai vannak – mint késõbb kiderült – a fölhelyezett spiráltól.
    Este segítettem zöldséget pucolni, ezáltal nem vagyok többé vendég, elfoglaltam a helyem a családban. A hét lányuk neve: Robiya, Bahszona, Roksana, Sukrona, Nasziba, Manizsa, Roziya. A Bibi nagymamát jelent.
    Néha Bibi jön át, vagy egy sógor aki mellesleg imám. Egyszer az elején kikérdeztem, régebben mérnök volt, aztán elkapta a hit iránti hév. Megfigyeléseim szerint egyszerûen Robiya miatt járt oda, meg enni. Beszéd közben mindig túl hosszan nézett Robiyára, míg a többire sosem, mert állandóan lehajtott fõvel ült, gondolom bölcsen. Jártam már Iránban többször is, olvastam Manny Sirazi : Az én kis utcám Teheránban címû könyvét, úgyhogy nem most jöttem le én sem a falvédõrõl.
    Az egyetlen roppant kedves, nyílt és okos mollával kissé késõbb találkoztam a 44 Friss Forrásnál.

    Reggel Bahszonával orvoshoz mentem. Állandóan hányt, fájlalta a gyomrát, ezért is vettem át sokszor a konyhatündér szerepét, ha éppen rajta volt a sor a fõzésben. Az Orvosi Egyetem mellett klinikák mûködnek, ott vártunk a sorunkra a folyosón. Várakozás közben lefényképeztem pár betegszobát. A professzor úr éppen elõadást tartott betegségekrõl kevert nyelven, oroszul és tadzsikul. Bemehettem én is, így részese lehettem az óraadásnak. Kedvesen hellyel kínált minket. A késve érkezõ medikáknak irodalmi kifejezésben álcázta a rosszallását, de azok csak szemtelenül összekacsintottak. Arról is beszélt többek között, hogy hogyan kell a más vallásúakkal kezelés közben bánni, meg a nagyszájú betegekkel. Bahszonát kissé késõbb kérdezte ki. Bahszona lesütött szemmel válaszolgatott, a pár orvostanhallgató és a professzor figyelemmel hallgatta. Én dupla figyelemmel, de így sem értettem mindent sajnos. Azt értettem, hogy a professzor úr meghatározta Bahszona betegségének koordinátáit, megmagyarázta a betegség keletkezésének lehetõségeit, kitért a betegség gyógyításának módszereire, majd pár kérdést hozzám intézett. Honnan jöttem, és hasonlók. Végül receptet kaparintott Bahszonának majd átnyújtotta neki. Bahszona elõhúzott egy huszast valahonnan az izzadó markából kenõpénznek, de én megelõztem. Tudtam, hogy a család a huszast rengeteg minden más hasznos dologra használhatja, engem meg igazán nem ver a földhöz.

    Holnap gyógyszerért megyünk, mert azt ma lekéstük. Azért, mert csak anyuka tudta melyik gyógyszertár adja ki, anyuka meg délután érkezett haza a tanszerek vásárlásából, mivel augusztus utolsó napját éltük. Hazamentem Bahszonával, két csõ fõtt kukoricával és kettõ banánnal. Gondoltam, majd pihenve elmajszolom õket. Ekkor a szomszédból kutyavonítás kezdett el nyugtalanítani. Egyik átküldött gyerek sem tudott kellõképpen felvilágosítani, vajon mi történhetett a szomszédban, hogy szünet nélkül vonyít egy kiskutya. Negyvenkét fok, a kiskutya vonyít, a gyomrom korog, és csak ez utóbbinak ismerem az okát. Felugrottam, és a gyerekek által kijárt úton, azaz a lapos pincetetõn Pókemberként száguldottam a helyszínre. Egy kiskutya szorult be két betonfal közé. Mozdulni sem tudott. A betonfalak szerencsére csak alapok maradtak egy házhoz körülbelül egy méter magasan felhúzva,logikátlanul állva egymás mellett, középen a vékony hasadékkal. A kiskutya folyamatosan üvölt, a környék gyerekserege fölötte, én megoldást keresve elmélyülten nézelõdök körbe-körbe. Gyorsan kellett cselekednem. Szerencsére nézek otthon egy brit állatmentõ sorozatot, amiben mindenféle bajba jutott állaton segítenek. Ez a kiskutya annyira nem tudott megmozdulni sem, hogy még én is megijedtem.
    Egy hosszabb, vékony ággal próbáltam irányváltásra venni lent a mélyben. Ezzel elértem, hogy a kiskutya végsõ erejét összeszedve félhold alakúra állította magát. A lábai fölfelé álltak, megharapni nem tudott. Pont ekkor köpött Mohammed érdeklõdõen a mélybe, a kiskutya fejére. Hogy van-e hatása, vagy ilyenek. Sosem gondoltam volna, hogy vészhelyzetben ennyire jól el tudok küldeni valakit perzsául az anyjába. Minden gyereket elzavartam, és nekiálltam a végsõ harcnak. Hiába akartam a lábait megfogva kihúzni a visító állatot, nem mozdult semerre sem. Éreztem, ahogy az arcomon végigfolyik az izzadság, közben a gyomromat keményen vágta a betonfal. A nap izzott, és nem voltam biztos abban, hogy a kiskutyát meg tudom menteni. Ismét lehajoltam, és a vállait erõsen lefelé nyomkodva végül is nehezen, de ki tudtam húzni. Ekkorra már elfogyott mindkettõnknek az ereje, a szomszédok is megjelentek gyerekkel a karjukon. Karomba kaptam a félholt kiskutyát, és vízért ordítottam. Valószínû nagyon határozott lehettem, mert a család szó nélkül engedelmeskedett. Lemostam a kiskutya száját, megnedvesítettem a szõrét, majd visszamentem a családomhoz és leültem a lugasba, karommal a bolhás kiskutyával. A gyerekek mukkanás nélkül lesték a parancsaimat. Mohammed vizet hozott mintás teásbögrében, amit anyuka este finoman lecserélt egy mûanyag valamire. Ismét megnedvesítettem a kiskutya szája szélét, majd lemostam az arcom. Meg sem mertem mozdulni. A hõségben ott pihegett a kis állat a karomon. Elégedettséget éreztem. Egyáltalán nem akart már megharapni. Késõbb ivott az általam kínált vízbõl, és három óra hosszat ültem vele a szõlõlugasban mozdulatlanul. Vécére nem kellett mennem, mert már rég kiizzadtam mindent.

    Esténként Bibiékhez jártunk fürdeni, mert ott van kád és folyik a csapból a melegvíz. Sõt, még egy mosógép is áll a fürdõszobában. Robiyáéknál is van melléképület fürdõszobával, benne csapokkal és vízelvezetõvel, de melegvíz az nincs. Nem értettem, miért nem lehetett volna a tetõre egy sokliteres víztartályt helyezni, ami nyáron megoldotta volna a melegvíz-problémát. Lehet, hogy télen elfagynak a vezetékek meg a csapok a nagy hegyi hidegben?

    Elsõ naptól fogva az az érzésem, hogy vadkempingezek. Udvaron mosakszom, mosogatunk, tábortüzet raknak a kenyérsütéshez, szõlõlugas a mennyezet, a hegyi víz megállás nélkül csobog, apuka es anyuka éjszakánként kint alusznak az udvaron.
    Ebben a családban mindenki keményen dolgozik, nincs mese. Korán kelnek, még hétvégén is. Tegnapelõtt azt az öt tonna szenet lapátolta a család minden tagja a pincébe, amit télire rendeltek. A házimunkát beosztják egymás között. Akkor is kell fõzni és mosogatni, ha fáj valakinek valamije. Télen is nyitott tûznél fõznek, mosogatnak a tábori konyhában. A mosogató fele elkopott, sokmindent tégla támaszt alá. Mellette két nyitott vödör, a legyek boldogan röpdösnek ki-be belõlük. Egyik vödörben mûanyagzacskók, másikban ételmaradékok. Nem tudom kinek szelektálnak, mert itt nincs disznó, sem más háziállat. A mosdó- es mellékhelyiség leghátul áll az udvaron. A mellékhelyiség alapja beton, abban egy nagyobb, háromszögû nyílás. Abba kell célozni. Víz nincs, vinni kell flakonokban. Mindig üres. A törököknél, irániaknál, szíreknél mindig tele van. A vécépapírt az ember arra használja, hogy a lemosott kezét megtörölje vele. Ennél tisztább és jobb módszert nem lehet kitalálni, nagyon hiányolom Nyugaton.

    Tegnap a kutyázás után kimostam a ruhámat és az égszínkék, tadzsik viseletemet húztam magamra. A nagy meleg miatt csak a térdig érõ blúzt, gondoltam megnapoztatom magam a térdemtõl lefele. Ott ült a teraszon a nagypapa is, aki kuncsorgatva nézett felém, gondoltam a napsütéstõl. Ekkor a nõi családtagok hevesen kezdtek integetni a fehéredõ lábam és a nagypapa felé. Azonnal megértettem a titkos üzenetet, de visszaintettem, hogy nagypapa úgyis alig lát, mint már mondta is. “Lát az mindent!!”, fakadtak könnyekre a kacagástól a nõk. Föl kellett húznom a nadrágot. Valamibõl kellemes tadzsik zene kezdett el szólni, és nagyapa hirtelen eljárt egy botos tadzsik ropogóst.

    Másnap lakodalomba indulunk Robiyával és Naszibával, a Cirkusz közelében egy lakótelepre. Én a frissen varrt, égszínkék tadzsik ruhámban ékeskedek, Robiya egy gyöngyökkel kivarrt, mohazöld bársony alkalmi viseletben. Kezében kézzel hímzett batyut tartott, amit mindenféle apró ajándékokkal töltött meg a család. A tizenötemeletes lakóház lepukkadt, akár a környéke. Minden életveszélyes, a lifttõl kezdve a folyosóig.
    A tizenkettedik emeleten ropják a negyvenként fokban. A lakás csinos, szépen átalakították. Ide szorult be a vendégsereg egypár napra. Szinte felfoghatatlan, mennyi ember meg tud férni egy kis lakásban. Minden szobában gazdagon terített szõnyeg, körülötte a vendégsereg egy része. Mindenki kézzel eszik, én is. A jobb kezükkel vesznek az ételbõl (bal kézbõl keleti szokás szerint soha, mert az tisztátalan), négy ujjukkal összegyúrják a falatot majd a szájukhoz emelik, aztán hüvelykujjukkal elegánsan belendítik a szájukba az egészet. Semmi nem vesz kárba, nem esik le a terítõre csak a gyerekeknél meg nálam. Vacsora után többek között egy aneszteziológus lánnyal beszélgetek. Meséli, hogy nemrég valamelyik project keretében öt német sebész járt itt nyúlszájas gyerekeket operálni, aztán visszamentek. Mint aneszteziológus, a havi fizetése 320 szomoni, pont annyi mint Robiya barátnõm keresete a könyvtárban.(1 dollár 5 szomoni.) Rengeteg képzett orvos hagyja el az országot, általában orosznyelvû területre vándorolnak.

    Késõbb zenét tesznek fel, és egy kisebb szobában megkezdõdik a tánc. A férfiak táncában kaukázusi elemeket fedezek fel, rá is kérdezek. Szerintük csecsen. Engem is hívnak táncolni, menni kell. Mindenkivel kell ropnom, legyen az férfi vagy nõ. Olvadok a forró, légtelen szobában, bent és kint is még mindig harminc fok fölött van a hõmérséklet, hiába tárva az ablakok.
    Az örömapa filmrendezõ, van mirõl társalognunk. Mesélte, hogy õ is vasárnaponként a Tenkes kapitánya sorozatot bámulta, akárcsak mi Magyarországon. Milyen kicsi is a világ!

    A kisebb leánykák élvezik a bulit a legjobban. Egy tízévesforma kislány azonnal mély barátságába fogadott, fogja a kezem, lesi minden kívánságom. Nézem, ahogy kecsesen hajladozik az ifjú võlegénnyel. Szívbaj nélkül eléállt, és fölkérte táncolni. Minden nõnemû személy kecsesen táncol, a vérükben van.
    Éjszakára mindenkinek leterítettek egy hosszúkás, mintás, feltöltött ülõszõnyeget. Noha úgy néztünk ki mint a heringek a dobozban szósz nélkül, mégsem éreztem kellemetlennek egy percig sem, annyira bensõséges, feszélytelen kapcsolat alakul ki az emberek között már az elsõ pillanattól.

    Reggelinél nõi függetlenségbõl tanácsokat osztogattam az érdeklõdõknek. Az aneszteziológus lánnyal kezdtem, kisebb csoporttal fejeztem be, mert odagyûltek. Közben újabb vendégek érkeztek, jönnek-mennek a lakásban mint a hangyák. Néha elvonulunk aludni vagy beszélgetni, vagy más apró csoporthoz csapódunk. Egyik vendég mesélte, hogy e lakótelep környékén levõ földterület egy részét irániak vették meg. Irániak fognak az iráni pénzen felújított lakónegyedekben lakni, irániak fognak dolgozni és itt élni. Úgy szerezték meg a lehetõséget, hogy egyszerûen több pénzt ajánlottak. A területrõl elküldték a tadzsikokat, a közeli kis gyár bezárt. Kompenzációról senki nem tud.

    Délután hirtelen ékszereket látok azokon a nõi vendégeken, akiken eddig nem volt. Lassan-lassan kezdõdik az igazi muri. A lakóház folyosóit megtölti az élõzene. Az alkalomra fogadott zenészek fújják-ütik-rázzák amit kell. Lift is van, de gyalog jönnek föl. Délelõtt leállt a duplán tömött lift, mert elment az áram. Senki nem tudja meddig tart. A liftbõl halk beszélgetés hangzott, senki nem sikítozott, nyugodtan várták a szabadulást. Állítólag naponta többször is elõfordul ilyen áramkimaradés, megszokták már. Ezek után nem vágyom többé a liftet használni, inkább gyalogolok. Különben is roppant büdös.
    A võlegény készen áll a võféllyel az indulásra. Az elõbb búcsúztatta õt rituálisan itt a lakásban a vendégsereg, most a menyasszonyért indul. Lent várja a Limousin, amit három órára 300 dollálért lehet bérelni. Még tegnap felsúrolták a bejárati lépcsõket, a mellette bûzlõ szemeteshelyiség ajtaját pedig ideiglenesen és hermetikusan lezárták. Most a lépcsõket vörös szõnyeg fedi, a ház elõtt rengeteg bámészkodó és vendég, majdnem mind táncol. Én fényképezek és filmezek. Szerencsére az ara két utcával arrébb lakik, de autóval illik menni oda is. Betuszkolnak az egyikbe, és már ott is vagyunk az ara házánál, ahol ugyanez a dínomdánom ismétlõdik csak pepitában. Nagy bánatomra, mire a dinnyére kerülne a sor, már tuszkolnak is vissza egy másik autóba, ami a házassagkötõ épülethez visz. Ott futószalagon követik egymást az ifjú párok és a hozzájuk tartozó vendégsereg. Sajnos nem sikerült levennem azt a pár percet, amikor egy másik ifjú párt a hagyományos tadzsik “hadzsar” (hosszúnyelû réztrombita) négytagos elõzenekara kísérte. Hasonlítanám a nepáli ‘narsihá’-hoz, egy mutánsa lehet az ausztrál didzseridunak, vagy a lengyel hegyi zbyrcoky trombitának.

    Rövid idõn belül a házasságkötõ teremben találtuk magunkat. A vendégseregbõl csak párat engedtek be, köztük engem. Az ifjú párokkal megtelt folyosón várakoztunk, amíg csak nem szóltak, hogy mehetünk a ceremóniára.
    A tadzsikok annyira spontán nép, hogy még ezt sem szervezik meg, helyben rögtönöznek, azaz “in medias res”-t alkalmaznak, amit mi is ismerünk az irodalom órakról. Egy kis lökdösés, irányítás, aztán majd csak beindul a dolog. A fiatal pár elõtt a harcias hivatalos hölgy, akár egy karmester, rendezte a szerinte neveletlen, izgága népséget. Amikor egyik utolsó szavára nem kezdett el kis csoportunk tapsolni majd táncolni,- pedig intett -, összehúzott szemöldökkel illette az egészet, majd morogva visszavonult.
    A zenei aláfestést szolgáló vezérlõpultnál, ami egy komputerre feltöltött MP3-as egyveleget tartalmazott, egy tizenéves gyerek nyomta le a gombot ha kellett, jobbára túl késõn vagy túl korán. Hamar megtörtént a házassagkötés, már tessékeltek is ki a hátsó ajtón az udvarra, mert utánunk jött a következõ házasulandó. Az ifjú házaspár a hagyomány szerint ilyenkor mindig elmegy a Botanikus Kertbe is. Hétvégeken nyüzsögnek az ifjú párok arrafelé.
    A vendégsereg visszatért a lakótelepi házba, és elkezdték felhordani a liften az ajándékokat. Például a hatalmas tulipános ládát, teli kosarakat, faragott és mintázott konyhai eszközöket, ruhanemût, stb. Magyarán a stafírungot. A legnagyobb szobában gyûlt össze mindenki, megkezdõdött az ajándékok megköszönése címû ceremónia. A szoba hátsó része mintás terítõk és fehér függönyök segítségével spontán háziszínpaddá alakult. A függöny takarásában a Botanikus Kertbõl visszatért fiatal pár állt. A menyasszony, arcát eltakaró fátyol mögül figyelte az eseményeket. Kezét összefogva tartva aprókat billentett minden táncoló felé, így köszönvén meg a részvételt a lakodalmon. Két idõsebb, dobot rázó és teli torokból éneklõ hölgy ült a szoba másik végén a nézõsereggel. Mindenkinek táncolni kellett egy keveset, ez jelentette a köszönetet az ifjú pár elõtt, így vált elõttük igazán láthatóvá, hogy ki is jött el. Amikor én perdültem egy keleti rezegõsre, a menyasszony mosolyogva emelte föl a fátylát és a fejét. A vendégsereg felhördült és tapsolni kezdett, amibõl világossá vált elõttem, hogy külföldi létemre nagyobb köszönettel illettek meg mint a többit. Fõleg azért is, mert az elmúlt két nap alatt kialakult szájhagyomány alapján amerikaivá lettem. Valószínû azért, mert azt ismerik. Megtanultam hogy legjobb azt mondani, hogy Európából jöttem. Azt is sokan keverték Amerikával.

    Tadzsikisztánban Birúní óta nem változott semmi nagyobb dolog, aminek csak én örülök. Itt még szakítanak idõt egy csevegésre, el merik küldeni a gyereküket egyedül az iskolába a masrutkával, merik megérinteni egymást, és szeretnek ajándékozni. A modernitás annyit jelent, hogy sok fiatal kezében látok iPod-ot meg a hallgatót, sokan használnak mobilt, az udvarokon a szamár helyett autó áll, amiket a közeli patakban mosnak le. Szinte kivétel nélkül mindenki rágja a rágógumit, lehetõleg hangosan, néha pukkantva.

    Egyik nap elmentem a Régészeti- és a Néprajzi Múzeumba. Szerencsémre egyedüli látogató voltam. Kísérõnek egyik nagyon kedves õrzõvédõ asszony csapódott mellém, magyarázta hogy mit látok. Tadzsik nyelvi és egyéb környezetben nem idegesít az ilyesmi, minden más helyzetben igen. Most hasznát vettem, mert a többdarabos, arab betûkkel vésett kõtáblákról könnyedén olvasta fel a tartalmat. Az idõsebb generáció még tanult írni is arabul-perzsául, míg a fiatalabbja már csak az arab-perzsa irodalom tanulására szorítkozik.
    A Régészeti Múzeum nem nagy, de meglepõen bõ anyagú és ugyanolyan meglepõen elhanyagolt is. A többezer éves tárgyakat, ékszereket egyszerûen feltûzték fehér pukkanós mûanyagra, de azokat nem rögzítették. A parketta Lenin idejébõl való, így aztán amerre lépünk, ott lebben föl a szõnyeg alatt egy-egy huncut darabka. Ettõl aztán az üvegszekrényben egymásra dõlnek a dolgok. Az üvegszekrényeket csak csavarozva lehet kinyitni. Csavarozás után sem jön fel igazán az üveglap, csak kis erõfeszítésekkel. Ugyanígy visszafelé is érvényes. Amikor elutazásom elõtt ismét a múzeumban jártam – ismét egyedül -, merészen megkértem az igazgatót, hogy állíttassa föl pár szekrény anyagát, mert nem látni. És fordíttassa meg az arab szövegû gyûrût, mert fejjel lefelé még nehezebb kisillabizálni. Jött is egy másik kedves hölgy a csavarhúzóval, adj neki. Kinyitottuk, felállítottuk rendben, miközben kéjesen fogdostam pár többezer éves ékszert. Letakartuk, lecsavarozta, aztán amikor elégedetten tovább lépett, megint eldõlt egy sor. Õ már nem látta, de én igen. Arra gondoltam, hogy ezt nevezik sziszifuszi harcnak. Biztonsági berendezések hiányában az egész múzeumot két perc alatt ki lehet rabolni (kivéve a hatvanméteres fekvõ Buddha-szobrot), és összeszorult szívvel gondoltam bagdadi és kairói társaira.

    A Néprajzi Múzeum mellette, három nagyobb helyiségbõl áll. Mindhárom telis-teli gyönyörûbbnél gyönyörûbb textilekkel, népviselettel, ékszerekkel, használati tárgyakkal. Sajnos tilos fényképezni, mobilt meg sosem viszek külföldre.
    A látottaktól megrészegülve léptem ki az izzó valóságba. Egy közeli nyitott büfébe tántorogtam kávézni. Hirtelen megjelent egy hölgy, és pontosan az asztalomhoz ült, mellém. Beszédbe elegyedtünk, mint mindig. Lütfiyének hívják, a Tadzsik Rádióban dolgozik. Ez az ismeretség vezetett tadzsik rádiós kalandom felé.
    Vagy két napra rá Lütfiye fölvezetett a Rádió épületébe, és büszkén bemutatott mindenkinek. Egyik szobában egy idõsebb hölgy javított valami írást a számítógépen. Gyönyörû tadzsiksággal fordult hozzám, úgyhogy azonnal megevett a sárga irigység, bár nem lehett rajtam látni.
    Lütfiye fõnöknõjét Sáfránynak hívták. A név egy apró, kékes virág bibézetének híres neve, megszárítva ételízesítõként és ételfestõként, vagy akár ruhafestéshez is használják. Gyógyhatással is bíró, drága növény.
    Pár perc múlva egy felvevõszobában találtam magam interjúadás közben, perzsa nyelven. Ki vagyok, miért jöttem, miért érdekel Tadzsikisztán, meg ilyenek. El is hangzott pár nap múlva az adás, híres lettem, nincs mese. Találkozásunkat képsorozat örökíti.
    Még a végén az elnökhöz is bejutok..

    Lütfiye férje orosz származású, Afganisztánban szolgált két évig, tizennyolc évesen kezdte. Arról a korszakról nagy szeretettel beszélt, akármennyire is tudjuk most, hogy akkor mik zajlottak arrafelé. Összefogás volt és igazi barátság, így foglalta össze. A fiát, aki most tizenhárom éves, szívesen elküldené ilyen afganisztáni szolgálatba, hogy õ is megtanulja amit az apja megtapasztalt.
    A fiú országos dzsúdóbajnok, orosznyelvû iskolába jár. Nem várta meg amíg az ember befejezte a mondókáját, szeretett dönteni, és a karomat bökte amikor kérdezni akart valamit.

3 hozzászólás megtekintése - 1-3 / 3
  • Szerző
    Hozzászólás
  • #458017 Hozzászólás

    Tajik Pamír a legizgalmasabb régió, illetve a Sándor tó környéke… hónapot trekkingeltem arra.. meg stoppoltam ahogy az dukál..:))

    #53910 Hozzászólás

    Gulyas Ibolya
    Regisztrált – bejelentkezve üzenet küldhető

    3. rész

    Az északnyugati Pendzsikentbe Vadanaszosz buszállomásról kell indulni. Alkudoztam egypár sofõrrel, és a végén egy kedves, üzbég sofõr kocsijába kerültem, akit Almuratnak hívtak. Társaságom is jó, ismét nem fogok unatkozni. Miután elhagytuk a Vakhan-völgyet, nemsokára életem legszörnyûbb alagútjába kerültem. Ez az alagút 5200 méteres, de nem ez a szörnyû benne, hanem az állapota. A betonalapot megépítése után – ami ugye nem tegnap volt – soha többé nem hozták rendbe. A sárral teli mélyedésekbõl vasbotok álltak ki szerteszét, kerülgetni kellett a méteres pocsolyákat, és a sötétséget csak a jármûvek lámpái törték meg. Nem láttam sehol egy vészkijáratot sem, és el sem mertem képzelni, hogy mi történne ha itt egy autó éppen kiégne. Aki az ország északi részébe indul, annak elkerülhetetlen, hogy ne ezen a hosszú és rémes alagúton menjen át.

    Miután kiértünk, rövid idõre megálltunk sárbarackot áruló asszonyok sora mellett. A közelben semmi települést nem lehetett látni, csak magas hegyeket és autóroncsokkal teli völgyeket. Vajon honnan hozhatták a sárgabarackot? Nem adták kilóra, ezért aztán megvettem egy kis vödörnyit. Útközben úgyis egymást kínálgatjuk mindig, jól jön majd.
    Késõbb ebédszünetet tartottunk egy útszéli tadzsik csárdánál. Egy adódó pillanatban egyik férfi útitársam vont el a csoporttól. Hallotta útközben hogy mi a szakmám, és ezért bátorkodott hozzám fordulni. Végül kibökte, hogy a sógora bántalmazza a lányát, nem tudja mi tévõ legyen, mert õ is csak évente egyszer jön haza Oroszhonból látogatóba. Nagyon szereti a lányát, és látja rajta hogy szenved, vajon mit tanácsolok neki. Nagyon rövid idõ állt a rendelkézesünkre. Gyorsan kikérdeztem amit fontosnak tartottam, aztán egy papírlapra felírtam angolul pár mondatot. Ezt adja majd oda a lányának. Dühös voltam magamra nagyon, hogy nem írtam föl a még otthon, az interneten átolvasott ilyen tárgyú cikkekbõl kiszedett egyetlen menekültház címét Dusanbéban. Szóbeli tanácsom elsõ, de legfontosabb pontja pedig így hangzott: Elválni! Mert kutyából nem lesz szalonna.
    Már dudált is Almurat , hogy szálljunk be. Mivel a dolog roppant titkos volt és egyben kínos is, nem lehetett már megemlíteni a többiek elõtt. Mielõtt beszálltunk volna a kocsiba, a férfi még rám nézett az autó fölött. A szemeiben köszönet, szavak hiányában. A gyomrom összeszorult, és a pokolba kivántam a bántalmazós sógort.

    Almurat úr útközben lelkesen felajánlotta, hogy szálljak meg náluk. Igaz, a sógora az ottani Inturist vezetõje és bármikor ad nekem olcsó szállodai szobát, de mégiscsak kellemesebb családi körben lenni. Igy kerültem megint egy családhoz Pendzsikentben.
    Több család által lakott, kétszintes, lakótelepihez hasonló épülethez vezetett. A lepukkant, orosz építésû lakás apró szobákból állt, és csak nõi tagok éltek benne. Egy másik lakásban emellett laktak a férfitagok. Almurat úr sokkal lelkesebben fogadott, mint a család többi tagja. Éreztem rajtuk, hogy vendéglátásom Almurat parancsára történik. Érdekes, hogy minél északabbra tartok, annál jobban érezni ezt. Biztosan ezért kedvelek mindig délre menni.
    Kellemes meglepetésként egy kisméretû, majdnem teljesen fekete kismacskát is fölfedeztem az étkezõben, ami egyben hallként is szolgált. A hátsó falnál állt a hosszú, rövidlábú asztalka, körülötte ülõpárnák. Egyik végénél egy túltáplált csecsemõt tömött a nagymama, vagy néha a fiatal anyuka. Vacsorára ismét az elmaradhatatlan, gõzölgõ tadzsik répás piláfot helyezték az asztalra. A kismacska fejét finoman, lassan az asztal szélére helyezte, orrát az ellenállhatatlan illat felé tartva, behunyt szemmel szívta magába az isteni aromát. Másnapra már tudatosult bennem, hogy az illatnál többet nem szokott kapni szegény pára, és nem pár hónapos, hanem pár éves, csak alultáplált. Ott tartózkodásom alatt szegény kismacska semmi mást nem kapott, csak fehérkenyeret. A piláf tetején két-három darab hús mindig üldögélt, szerencsére rágósak. Mindig találtam olyan óvatlan pillanatot, amikor a számból kivéve titokban az asztal alá tálaltam az ünnepi lakomáját. Arany János : A tudós macskája címû fergeteges költeménye jutott eszembe róla, és nagyon megsajnáltam. Reggel pontosan hatkor megjelent a szobámban, és egy órát dorombolt, aludt az arcom mellett a karomban. Így cselekedett minden nap. Ahova tettem ezt a macskát, az úgy vagy ott maradt. Keserûen gondoltam Micike – a macskám – nem ilyen áldott tulajdonságaira.

    Reggel egyedül indultam a helyi múzeumba, ami sok jót ígért, mert rendkívül gazdag állománnyal rendelkezik a környék õsi, híres településeirõl. A múzeum elõtti kertben a család lányába botlottam, éppen ment valahova. Rábeszéltem hogy jöjjön el velem aznap, bérelek a múzeum után egy taxit és minden érdekességet megnézünk a környéken. A munkahelyén nem volt gond, hogy aznap szabadnak nyilvánította magát, örömmel ráállt az alkura.

    Csak azt a varázskérdést kellett föltennem a múzeumi személyzetnek, hogy vajon hol tehetnék szert ilyen gyönyörû ezüst karkötõkre mint amiket a múzeumokban látok, és csodák csodája, pár perc múlva elõbukkant három õrzõvédõ hölgy is különféle dolgokkal megrakott nejlonszatyrokkal. Titkosan körülnéztek hogy lát-e valaki minket az üres múzeumban, aztán sorra elõhúzták az eladandó kincseiket. Kapkodtam a fejem egyiktõl a másikig, mert olyan gyorsan húzogatták elõ az érdekesebbnél érdekesebb tárgyakat. Húha, ez egy fejdísz, igazi, fonotthajas póthajjal! Tulajdonosa anyjáé volt még anno, most el kell hogy adja mert a nyugdíjából nem tud megélni. Ó, az meg egy kézzel hímzett terítõ! A-a-a-a, tényleg jáspisok azok a kövek a nyakláncon? És így tovább kellemesen csodálkozva és alkudozva töltöttem el fennmaradó idõmet a múzeumban. Akár Szamarkandban, ahol kukacnyálból szõtt selyemanyagot és õsi tubetejkát (sapka) kínáltak potom áron a múzeumi dolgozók. Itt a belépéskor nem tartottam szükségesnek külön jegyet venni egy mesélõ-kísérõnek. Miután megvettem a hölgyektõl azt amit akartam, még egyszer, immáron lecsitult adrenalinnal indultam ismét el a kiállítás elejére. Ismétlés a tudás szülõanyja. Azonnal, kéretlenül is mellém szegõdött egy kísérõ, és annyit fényképezhettem amennyit csak akartam. Ebben a múzeumban is fölfedeztem egy visszafelé álló arab írású gyûrût, amit rövidesen az igazgató fog visszafordítani, köszönte meg a hölgy az építõ kritikámat.

    A bazárnál egy apró, tiszta étkezdében pirogot ebédeltünk, azaz pirogot rendeltem magunknak, mert az volt a legolcsóbb és legeltömõbb. Itt csatlakozott nagyon örömest hozzánk egy barátnõ, aki szintén inkább hagyta az aznapi munkáját az ingyen fuvarozás reményében. Nagy nehezen megegyeztem egy fiúval, aki vállalta a fuvarozást, ahova csak akartam. Az õsi Pendzsikentet úgy emlegetik a régészek, mint Közép-Ázsia Pompei-ét. Az arabok gyújtották fel a várost 722-ben. Mint Pompeiben, itt is az utolsó élõ pillanat konzerválódott. Számos freskót, és fából gyönyörûen faragott tárgyakat találtak, mint például egy hatalmas oltárt. A valaha itt élt szogd nép mûvészete kevert elemeket tartalmazott a görög, indiai és perzsa kultúrákból.

    Az üzbég határvonalnál áll Szarazm õsi városa. 5500 éves település, egyik legkorábbi Közép-Ázsiában. Leghíresebb feltárt leletük közé tartozik a 3000 éves, úgynevezett “szarazmi hercegnõ”. A hölgyet türkizmintás, lapis lazuli-köves, jáspisos berakatú ruhában temették el.
    Franciák ástak éppen. Érdekes, a tadzsik vezetõ régész rögtön tudta, hogy ki vagyok. Jólesõ érzés fogja el az embert az elején ha híres lesz, kapott el a becsvágy pár percre. Persze a mindenkit ismerõ Almurat adta le a drótot az érkezésemrõl. Egyik kedves francia régészfiú körbevezetett a kis múzeumban, és megmutatott néhány újonnan feltárt leletet. Az udvaron kellemesen kávéztunk egyet.

    Következõ állomásunk Pandzsrud faluba vezetett, ahol a modern perzsa nyelv megalapítója, Rudakí sírhelye található. Kavicsos, huppanós úton, a Vaksh folyó egyik mellékága mellett zötykölõdtünk. A folyóparton egy fonotthajú, fiatal tadzsik lány idillien éppen konyhaeszközöket mosogatott. A távolban birkabégetés hallatszott. Elég sokáig tartott az út, így kigondolhattam az igazi okát annak, hogy Rudakí miért éppen ezen az eldugott tájékon hunyt el. Teóriám rém egyszerû: Rudakí ment, mendegélt Pendzsikentbõl északnak, várván hogy jöjjön egy masrutka, de nem jött. Közelben s távolban semmi ennivaló, csak a tûzõ nap az ember feje fölött. Nem csoda, hogy szegény ember pont itt lehelte ki az utolsó páráját.

    A türbét helyrehozták, körülötte pompás virágoskert rózsákkal, a kert szélén egy gyönyörûen festett plafonos tornác, ami egy teázó tartozéka. Rudakí egyszerû, fehér márvány sír alatt fekszik. A fehér falon perzsa idézet; “Aki nem tanul a gyakorlatból, az semmit nem fog a tanítójától sem tanulni.”
    Az iráni Sirázban, a “költõk városában” lestem el azt a szép szokást, hogy tiszteletünk jeléül friss rózsát tegyünk a sírra. Így cselekedtem most is, az õr nagy örömére.

    Estére Almurat sógora, Szarifbadalov Muhamadraszul úr, egyben az Inturiszt vezetõje, érkezett vendégségbe hozzánk. Tegnap meglátogattuk, körbenéztünk a felújított szállójában. Ez az egyetlen a közelben, de a legolcsóbbtól a legdrágább osztályig tud szállást biztosítani. Panaszkodott, hogy mióta nem lehet a szomszédos Üzbegisztánból egy röpke engedéllyel csak úgy átjönni Pendzsikentbe, alig akad turista. A szállóhoz egy újonnan emelt teázó is tartozik, ahol az irodáját is berendezte. Saját szerzésû könyvét adta nekem értékes ajándékul, amit Pendzsikent és környékérõl írt turisták számára oroszul.

    Reggel elbúcsúztam a családtól és a kismacskától, aztán elgyalogoltam a hátizsákommal a körülbelüli masrutka-állomásig. Fillérekért vitt ki a város másik végén álló buszállomásra, ahol természetesen már évek óta megszûnt a buszjárat, és most taxis keselyûk várták a pénztárcájukból vérezõ utasokat a végsõ leszámolásra. Szeretek alkudni, minek nem könnyû tudományát legelõször törököktõl sajátítottam el valaha. Most Almurat úr jóvoltából elõnyben jártam a taxisokkal szemben. Felém kiáltott árajánlataikat meghallván fejemet fölvetve, fölényesen kikacagtam õket. Azonnal jött a “deal” nyolcvanért, azt lealkudtam rögtön hetvenre. Ne nézzenek milliomos nyugatinak, nekem is dolgoznom kell a fizetésért. Ha elfogadom a magas árakat, elfogadom a tényt is, hogy mint külföldit igenis meg kell kopasztani.
    Sokáig vártunk, míg a taxi megtelt utasokkal. Egy jegyszedõnõ elküldött almát szedni a tér mögötti fákról, amit sajnos nem találtam. Végre elindulunk Isztaravsan felé. Körülöttünk egyre jobban magasodnak a hegyek, és egyre jobban szûkülnek az utak. Nemsokára 3000 méter magason járunk. A kopár hegyoldalakon zihálva araszolnak a jármûvek. Fölhúzott géppel ülök, sosem lehet tudni mikor kaphatok le egy éppen szakadékba zuhanó ezt azt. Egyszer csak lesuhan egy nagydarab valami az elõttünk álló hegyoromról, és lassan-lassan felénk úszik a levegõben. Barnás-szürkés hátú, igen kíváncsi vagy bátor természetû madár, fehér mellényén a tollait a szél meg-meglobogtatja, sárga csõre horgasan nyúlik ki apró fejébõl. “Húúúúúúú! Óóóóóóó!” ordítottam fel mindenkit a merengésbõl, és a gépet a térdem közül elõkapva próbáltam a hatalmas, gyönyörû sast lefényképezni. Az út éppen kanyarodott, a sas is az ellenkezõ irányba, ezért aztán nem sikerült megörökítenem. A lényeg, hogy életemben elõször láttam ekkora sast és ilyen közelrõl a természetben. Már megérte Tadzsikisztánba jönni.

    Ayni falu közepét egy 13. századból származó, égetett agyagból készült minaret ékesíti, sajnos eléggé halódó állapotban. Megóvására lefedték, így majdnem lehetetlen egy jó képet készíteni róla. A sofõr kérésemre megállt, a többi utas pedig szó nélkül megvárt amíg megnéztem.
    Isztarafsan elõtt valamivel megálltunk ebédelni egy útszéli tadzsik csárdában. Nõi útitársaimmal egy asztalhoz ültem. A lassan meginduló beszélgetésben megtudtam, hogy az anyuka a kislányával éppen kontrolra megy a kórházba, mert a kislány hónapokkal ezelõtt eltörte a kezét. Ruháik szegényesnek látszottak, a nõ arcát fáradtság és mély ráncok barázdálták, pedig sokkal fiatalabb volt nálam. Halkan válaszolgatott a kérdéseimre. Elmondta, hogy egy évvel ezelõtt hunyt el hirtelen a férje, maga mögött hagyván az öt gyerekkel. Most a rokonoknál él a gyerekeivel, nem dolgozik, ugyan mit is dolgozhatna. Megint összeszorult a gyomrom, mint oly sokszor Tadzsikisztánban. Kifizettem az asszonyka ebédjét, bár nem akarta. Ügyesen megelõztem azzal, hogy a pultnál fizettem miután kijöttem a mellékhelyiségbõl. Az asztalnál elõvettem ötven szomonit a zsebembõl, és odaadtam az asszonykának. Ajándékba adom neki, költse magára, senki másra. Egy asztalunknál ülõ fiatal lány egy köszönõt pillantott rám, pedig õ is csak egy utas volt a sok közül.

    Isztaravsan és környéke az egyik legérdekesebb látnivaló egész Tadzsikisztánban. A városka fölé emelkedõ dombon áll Mugh Tappa, egy régi citadella. Bejáratát szépen restaurálták. Senki nem ajánlotta fel az autóját, tehát gyalog indultam a dombra. Eléggé ügetnem kellett, mert késõ délutánra járt. Egyszer csak megáll romantikusan egy magaskerekû furgon, és kiszól belõle egy férfihang: “Kuda igyos gyevuska?”. Megrázkódtam a szinten aluli stílus hallatán, és benéztem a volán mögé, hogy legyen tárgya is a francba való elküldésnek. A homályban megláttam Shrek-et a maga valójában csak nem zölden, ám napszemüvegben és aranyfogakkal. Ismét megrázkódtam, de most a borzalomtól. Sajnos a citadellát megnéznivaló vágy erõsebb volt nálam, ezért beültem Shrek mellé. A cél szentesíti az eszközt. Mire megértettem amit kérdezett – ilyen alkalmakkor hirtelen nagyon elromlik a nyelvtudásom -, már fenn is voltunk a dombon. Rendesen megvárta míg fényképezek, és visszaindultunk a bazárhoz a központba. Azonnal csoportos úton voltam, és a csoportnak szereztem be estére az ennivalót, sietnem kellett nehogy éhen haljanak. Nem, nem értem rá egy röpke szexre sem, amire az aranyfoga fájt. Büszkén elõhúzta a rendõri igazolványát – bélyegalbum hiányában -, ami az amerikai seriffékéhez hasonlított, s ezzel még jobban elijesztett. Szerencsére meggyõztem a nemlétezõ csoportomról, és csalódottan kitett a bazárnál.

    Éjszakára a bazár melletti ötcsótányos szállócskát választottam anyagi szempontokból. A vécé a lépcsõk alatt volt kedves vécésnénivel, mellette szemétlerakó hely. A piszkos, ragacsos szobámban a tévé nem mûködött, de a konnektor igen, ezáltal ismét készíthettem meleg kávét magamnak reggelire. Bebújtam a múmiatakarómba, és az itt eltöltendõ két éjszakámra gondoltam.
    Reggel a bazár sûrûjébe vetettem magam, karomon fél kiló fekete szõlõvel és magokat köpködve. Sokan szólítottak meg kedvesen hogy honnan érkeztem, és sokan álltak pózt a képeimhez. Nem akartam, de vettem egy ujgur bicskát Kashgarból, egy hímzett faliszõnyeget, egy tadzsik kiszászlót, egy levesesbögrét, egy alátétet, egy konyhai tálcát, egy telefontöltõt, és egy kiló fügét.
    A bazári bolyongás után megtalálván a kellõ sofõrt, elvitettem magam minden látnivalóhoz a környéken. Kok Gumbaz medresze a 15. századból, Szar-i Mazor mauzóleumai a 15 és 16. századból, Hazradzsi Mekhdoni Azam épületeggyüttesei. Ezek körül 600-800 éves platánfák magasodtak, alattuk teázó idõsek. Csahor Gumbaz egy 19. századi mecset négy kupolával, mellette szent medence és hatalmas platánfa, gyönyörû. Igazán megszerettem Isztaravsant, fõleg miután egy mellékutcában egy olcsó internetezõs helyet is fölfedeztem.

    Utolsó célpontom Khodzsand városa északon. Almurat karja ide is kinyúlt felém, mert ismét egy családhoz kerültem a jóvoltából. Sajnos ismét a város szélére. Khojand nagyobbnak tûnt Dusanbénál. A Fan-hegység megkímélte a várost a polgárháború rombolásától, és szépen kiépült, látszik a jólét. Hiába a meglehetõs gazdagság, engem jobban vonzanak a poros, világvégi helyek. Minél elhagyatottabb, annál jobb. Itt az asszony erõs izzadságszagot árasztott, elöl pedig hiányzik egy foga. Az elsõ hely, ahol csak estére kínáltak meg valamivel. Már rég megbántam hogy nem szállóba mentem, meg hogy egyáltalán eljöttem ide. Estefelé a háziasszony elvitt sétálni a közeli vidámparkba. Otthon a két tizenéves gyerekkel kicsit beszélgettem, de azt sem kellett volna. Semmit nem tudtak a világról, sem a tanulmányaikról. Egyedül az apukának forgott kellõképpen az esze, de az sosem volt otthon.
    Másnap a kelletlen kisebbik fiúval városnézésre indultam. Megnéztem a fõ látnivalókat, a többitõl pedig elment a kedvem. Elfogott a szabadságvágy. Délutánra visszaértünk a gyerekkel, estére már ismét a koszos isztaravsani szobában találtam magam.

    Dusanbét megint a nyakamba vettem. Egy aluljáróban ugatós és járós játékkutyákat, égõpirosszemû, körbe-körbe repkedõ mûsasokat, és orrukon labdát forgató fókákat árulnak. Többek között. A könyvárusnál leültem egy kellemes csevelyre. Az aluljáró egyik lépcsõjén egy népdalokat játszó bácsit hallgattam. Nagyon szépen játszott. Kérdésemre elmesélte, hogy korábban többször a televízióban is fellépett, és hogy magától tanult meg a tadzsik gitárfélén játszani, és énekelni.
    A Zöld Bazárt járom be karomon az elmaradhatatlan nejlonszatyorral, amibõl nagyszemû, fekete szõlõt majszolok és köpöm ki a magjait magam köré. Egy beszélni nem tudó sérült fiú régi könyveit árulja egy szõnyegen, veszek tõle egy angol-orosz kisszótárt a fogadott családomnak. Onnan egy kellemes parkon sétálok végig az Operáig. A parkban pingpongoznak, gitároznak, sakkoznak, beszélgetnek, fagyiznak. Senki nem ordít, nem zavarják egymást. Két, hegyi kunyhónak álcázott, zöldre festett házikósorhoz érkezem, és itt fedezem föl Tadzsikisztán legtisztább köztéri vécéjét. Van tükör és csap, szappan és papír, és törölközõ is. A mûkedvelõknek vékony slag is rendelkezésre áll, amibõl víz folyik, így közvetlenül is lehet hátsót mosni. Keleti pottyantós az igaz, de erre legalább nem lehet ráülni.
    A parktól jobbra föl, utca vezet egy kellemes népizene felé. Rájövök, hogy a Tadzsik Konzervatórium ablakai alatt állok, és ingyen hallgathatom a minõségi népzenét!

    A reptéren csak telefontársaságok feliratait látni, a többit úgy kell kifigyelni. Például indulás elõtt a gate-nél elordítja magát egy dolgozó, hogy van-e Moszkvába, Urumcsiba vagy Ufába beszálló. Az utasok egymástól szerzik az információkat, én is ehhez folyamodok. Az apró váróban még dohányzásra kijelölt helyecske is van ami egy buszmegállóra hasonlít, arrébb egy büfé pár darab párnapos piroskival és hatszomonis icceteával. Ivóvizemet a vécé ingyen kínáló csapjából szerzem. A vécé meglepõen tiszta itt is.
    Haha, ez a három, diplomata-útlevéllel rendelkezõ sietõs férfi hamar átért ugyan a soron, de külön luxuslodge (váró) hiányában a földi halandó utasokkal kell együtt ülniük.
    A sorban állásnak is megvannak a szépségei. Az ember beszélgethet, értékes információkat szerezhet be, különbözõ országok különbözõ útleveleibe vethet pillantást, tapasztalatot szerezhet a tadzsik regisztrációs rendszerbõl, és megfigyelheti az országok öltözködési és egyéb szokásait. A leányzó az apró duty free-ben a computerasztalon alussza tündérálmát. Ha véletlenül az utasok árat kérdeznek tõle, fölemeli a fejét és válaszol. Senki nem vesz semmit, mert alig van áru és az is drága. Azon töprengek, hogy vajon ki vásárol kis, égetett agyagból készített tadzsik alakokat, amik giccsesen kacsingatnak a felsõ polcról.

    A dusanbei nagypapa arra kért, hogy adjam át üdvözletemet mindenkinek abban a másik országban.

    #53909 Hozzászólás

    Gulyas Ibolya
    Regisztrált – bejelentkezve üzenet küldhető

    2. rész

    Dusanbei családom egyik ismerõse kivitt az állomásra, ahonnan Kurganteppébe indulnak az autók. Állítólag az út másik végén valaki majd vár, akire rábízott engem. Rendszerük a következõ: a sofõrök indulás elõtt beütik a mobiljukba az utasok által megadott telefonszámokat, amiket a célállomás elõtt elkezdenek hívni. Elõ sem fordulhat, hogy az utas eltéved vagy továbbmegy. A célállomáson már vár a hívott. Csomagokat is így küldözgetnek egymásnak. Ezt a rendszert Szíriából is ismerem.

    A sofõr megadta a telefonszámát, hogy bármiben segít ha kell. A nõi családtag telefonos irányítással hamar megtalált a tömegben. Kézen fogva, boldogan vezetett egy másik taxiállomásra, ahonnan egy másik autóval egy közeli faluba mentünk. A falu végén kiszálltunk, megmûvelt és elhagyatott kerteken, kukoricásokon át megérkeztünk a házhoz, a falu legvégén. Ezt nevezem olcsó szállásnak. Az apró házikó kellemetlen, használtszagú nõi szobájában leültettek, és beterítették a lábam elõtt heverõ szövetet mindenféle süteménnyel, magokkal és olvadó csokoládéval. Legyek leptek el mindent, de ez csak engem zavart. Nem tudtam sokáig eldönteni, hogy én vagyok-e pisiszagú vagy az ülõpárna amire ültettek. De kellemetlen. Teázás közben egy apró project vázlata jelent meg a szemem elõtt, amit meg kellene írni és könyvecske formájában szétosztani minden tadzsik családban. A project fõ vonala az lenne, hogy “Hogyan tartsuk tisztán lakásunkat és a környékét?”.
    Teázás után megmutatták a ház környékét, mivel a mellékhelyiséget kerestem. A házhoz tartozó kukoricaföldecske és konyhakert után, egy palákból emelt fal mögött lehetett leguggolni. Az alapot egy régi, elkopott faajtó képezte, ami közepében megtaláltam az ismerõs háromszögletû lyukat. A varázspalota mozgó padlójára emlékeztetett gyerekkoromból. Ez nem mozog, de nem tudni mikor kezd el. Amíg ezen izgulva foglalatoskodtam, kísérõm lelkesen figyelt. Fehérbõrû idegen lévén lehet, hogy majd belõlem máshonnan távozik az, ami távozni akar. Elküldtem a fal mögé. Lehet, hogy az éjszaka leplében a kellemes és biztonságos kukoricaföldet fogom választani?

    Estére az udvaron nyílt tûzön nagyon romantikusan gulyásfélét kavargattak. Késõbb elõkerült még két fiatal lány, akik gyapotszedésbõl értek haza fáradtan. Mesélték, hogy nem tanultak tovább, és más munka nincs a környéken. Minden nap hajnalban kelnek, vállukra veszik a jutazsákokat és elindulnak a gyapotföldre. Egy kiló gyapotot 0,60 eurocent értékének megfelelõ szomoniért vesznek át tõlük. Egy zsák gyapotért egy napig dolgoznak a tûzõ napon.
    A tadzsik nõknek nincs könnyû helyzetük, mint már korábban is megállapítottam. Korán kelnek és rengeteget dolgoznak. A fiatal lányok is. Munka van, iPod nincs.

    Másnap úbarátnõmSzabriye ismétkézenfogott, ébementünkKurganteppébe. Egésznap gyalogoltunk fáradhatatlanul, mindent megmutatott. A bazáregy utcájábanegy földönüõ, középkorúférfiülanttal a kezében, énagyon szépené. Kérésemreelpendítettegy régitadzsik dalt. Valaha a ZenemûvészetiAkadémiánvégzett, most munka nélkültengeti az életét.Kisséarrébbpörkölt, sózottávettem útravalónak. Úgy ismerem most a várost, mint a tenyeremet. Megjártuk a helyi múzeumot is meg egy nagy parkot, ami az iráni virágoskertekre emlékeztetett. Minden épületrõl elmondta hogy mire szolgál, végül egy bazár melletti utcában látogatást tettünk egy külföldi projecten dolgozó ismerõsnél. Szabriye szinte mindenkit ismer a városban, mert néha beáll a bazárba árut eladni. Ez a project éppen amerikai támogatással mûködött. Azzal foglalkoztak, hogy felvilágosítsák a környék lakosságát a TBC-rõl. Kérdeztem, hogy az információk eljutnak- e kellõképpen a legkisebb lakott területekre is. Nem, sajnos az elég nagy probléma. Elhatároztam, hogyha én egyszer nyerek a lottón vagy a kaparóson – amin itthon legutóbb rózsaszínû malacokat kellett levakarni a nyerõ összeg meglátásához, de sajnos nem nyertem -, akkor visszajövök Tadzsikisztánba. Bérelek egy kisbuszt, hozom-viszem rajta az embereket, miközben apró projecteket osztogatok szét az enyém mellett TBC-rõl, családon belüli erõszakról, az oktatás magas színvonalon tartásának fontosságáról, meg amik most nem jutnak eszembe.

    Házigazdám anyjának férje már hat éve dolgozik valamelyik orosz városban. A hazaküldött pénzbõl bõvítik a pici házat. A betonalapokat másnap megnéztem. Itt senki nem kér építési engedélyt. A szomszéd pont a kertjében foglalatoskodott, munkálta meg a napon kiégetni való téglákat. Abból emelik majd az új házukat. Harmincötezer darab kell, mondta.
    Vendéglátóm egyik lányával a falu központját néztük meg. Meglepetésemre nagyobbacska falu volt újonnan épült óvodával, hatalmas iskolával, pár szatócsbolttal és cukrászdával. Zargar, így nevezik a helyet. Büszkén állapítottam meg, hogy fõleg ebben a faluban, de fõleg ebben a házban én voltam és leszek az egyedüli turista. A szatócsboltban fölismertem az ugyanolyan retró tükrös eladópultot, amilyet még gyerekkoromban sok üzletben nálunk is lehetett látni.
    Kísérõm huszonnégy éves, elvált, kétéves kislányát egyedül neveli. Minden vágya, hogy Oroszországba menjen dolgozni, mindegy mit. Anyja kineveti, hogy nem is beszél oroszul és majd rossz társaságba keveredik.

    Következõ nap délnek indulok, az afgán határhoz közeli Sahrituz nevû városba. Megérkezésem után egy leleményes üzbég taxis úgy lekapcsolt pillanatok alatt, hogy észre sem vettem és máris a kocsijában ültem. Megtudtam tõle az arany titkot, miszerint minél jobb minõségû a személyi autó, annál több pénzt lehet az utasoktól elkérni.
    Délután lévén, elõször az afgán határnál álló Taht-e Szangint, idõszámításunk elõtti harmadik századból való õsi templomot akartam meglátogatni a hegyekben. Taht-e Szangin építészete perzsa és görög elemekkel kevert. A dusanbei Régészeti Múzeumban õriznek többek között egy elefántcsontból faragott Nagy Sándor-fejet, ami innen származik. Egy másik világhírû lelet is a környékrõl való, most a British Múzeumban található: ez az “oxusi kincs”. Többszáz darabos arany- és ezüsttárgyak, mint például egy négylovas, kétkerekû kocsiban utazó uralkodó.
    Latinul nevezik az Amu Daryat Oxusnak, Tadzsikisztán déli és Afganisztán északi részét pedig Baktria néven ismeri a történelem.
    Nagy Sándor két évig próbálta ezt a területet a lovas, villámgyors õslakosoktól meghódítani. Számos macedón település nyomai pihennek még mindig felfedezetlenül.
    Határõrök sorompója állított meg minket, külön engedély nélkül nem mehettünk tovább. Alattam a messziben az Amu Darya kanyargott, mögötte Afganisztán. Kunduzra majdnem odalátni. Körülöttem kopár, sárgás hegyek. Ezek a gyengéim, azért is jöttem el idáig. Mindegy, majd máskor megnézem engedéllyel Taht-e Szangint. A hegyek után fehérpomponos gyapotföldek mellett vezetett az út vissza a városba, az úton szamaraskocsik. Úgy éreztem magam, mintha ismét az ujguroknál lennék a kelet-kínai Kasgarban. Itt, Sahrituzban üzbégek, türkmének, tadzsikok élnek vegyesen.
    A sofõröm még naplemente elõtt elvitt a Hoja Mashad mauzóleum romjaihoz, úgy hat kilométernyire délre a várostól. Ez az egyik legérdekesebb építészeti emlék a környéken. A monda szerint egy éjszaka alatt építette meg Allah. Történelmi tény, hogy a komplexumról elnevezett moszlim misszionárius Iránból érkezett gazdag ember volt, és itt temették el. Két épületbõl áll a mauzóleum. A korábbi még Khoja Mashad korából, a 9. századból való, míg a másikat a 11. században építették hozzá. E korábbi épület külsõ burkát egyedi, dekoratív fenyõmintás díszítésû égetett téglak borítjak, míg a másikat csak a téglák asszimetrikus elhelyezésével mintázták.

    Umut (Remény) nevû hotel-motelom árát ötven szomonira alkudtuk le a tulajdonosnál. Megint én vagyok az egyedüli turista. Egyedül fogok aludni egy tiszta szobában, tiszta ágyban, hurrá! Érkezésem után a kedves tulajdonos azonnal meghívott egy udvari vacsorára. Tiszteletem jeléül meghívta egypár barátját is. A salátát én készíthettem. Asztaltársaim közé egy angolul kitûnõen beszélõ tadzsik is került. Itt lakik hétközben, hétvégén hazamegy Dusanbéba a családjához. A hotelhez tartozó épület másik felében az ENSZ egyik irodája helyezkedik el, ott ügyvezetõ ez a tadzsik. Mesélte, hogy az Üzbegisztánból jövõ vasútvonalat az üzbég határon már hat hónapja lezárták, onnan aztán nem jöhet többé az áru. Így döntött az üzbég nagyvezér. A közös határ egy részét elaknásították, de mivel az üzbég nagyfõnök nem írja alá az aknafelszedési szerzõdést, nem mozdul az ügy. Az afgán határ mentén letelepített aknák fölszedését viszont irányította, érdekes fényképeket is mutatott errõl. Vacsoránkat enyhe vodkázás zárta le.

    Reggel az üzbég sofõrrel Tigrovaja Balká-ba hajtottunk. Sofõröm elintézte, hogy ingyen vezetést kapjak. Ez egy természetvédelmi park, körülbelül ötven négyzetkilométernyi területen húzódik a Vakhs folyó mentén. A park a nevét a korábban itt élõ kaszpi-tigrisrõl szerezte. Az utolsót 1954-ben látták. A táplálékául szolgáló baktriai szarvas még mindig megtalálható de nagyon ritkán látni. Elterjedt, hogy aki elõtt megjelenik, annak tiszta a szíve. Nos, nekem megjelent. Hirtelen bukkant ki a bokrok közül pár méterre elõttünk, míg a kocsival a kisebb ösvényeket jártuk. Ha sofõrömet több érzékkel áldotta volna meg a természet a természeti szépségek finomabb módú megfigyelésével, a fényképem élesebbre sikeredett volna. A türkmén erdõõr már tíz éve itt õrködik, és még sosem látta ezt a nagy, mégis kecses állatot. Késõbb, amikor csak az erdõõrrel bolyongtunk, számos friss, vagy egészen régi bogyóhalmot fedeztünk föl a bokrok alatt. Az erdõõr minden nyomról elmondta hogy az kié, mennyi idõs az állat és mikor járt ott. Olyan jó lett volna egy egész napot bolyongani vele a sûrûben, de nem lehetett. A park területén olyan állatok élnek mint például a sakál, a vadmacska, vörösróka, gazella, farkas, muflon, vaddisznó, hogy a negyvenöt félébõl csak néhányat említsek. A szavannás, félsivatagos területen még 214 fajta madár és 480 féle növény él. A Vakhs és a Panj folyók itt duzzasztják föl az Amu Daryát.

    Másnap este ismét vacsorára hívtak. Ezennel egy telefontársaság fõnõke érkezett a 71 éves sofõrjével. Ez a sofõr régen mérnökként dolgozott, nyugdíjasként lett személyi sofõr. Nagyon mûvelt férfi volt, így a társalgás ismét jól sikerült. Ebben az elmaradhatatlan vodkázás is természetesen elég nagy szerepet játszott.

    Utolsó napomon sofõröm az öccsét küldte hozzám, õ vitt el a 44 Tiszta Forrás-hoz. Útközben az út szélén friss dohányt áruló férfiaknál álltunk meg pár percre. Engem mondjuk jobban lenyûgözött a mögöttük álló ház verandájára kitett, lavórban heverõ nagyszemû, sötétkék, zamatos szõlõ. Kedvesen intettek, hogy vegyek magamhoz valamennyit.
    A lábosban árult zöld, nedves dohányba beleszagolhattam, de annyi elég is volt a megismeréséhez. Nem értem mit esznek rajta a tadzsikok. Kivesznek egy csöppnyit a kis zacskóból, fölteszik a fogínyükre, aztán pár perc múlva kiköpik. Mindegy, hogy hol vannak. Megfigyeléseim szerint fõleg autókban ülnek ilyenkor. A mámor végeztével meg kell szabadulni a dohánytól. Vezetés közben kissé lelassítanak, kinyitják a kocsiajtót, kiköpnek rajta, ismét becsukják az ajtót és minden megint ugyanúgy megy mint elõtte. Történjen ez síkságon avagy a hegyekben. Ha a népeket két részre osztanánk, akkor a tadzsikokat én a köpõs népekhez sorolnám.

    A 44 Friss Forrásnál egy dombocska tetején áll Ali imám lovászának, Bobokambernek az emléktürbéje. Úgy tartja a monda, hogy amikor Ali a seregével ezen a kiszáradt területen járt, elfogyott minden vizük. Ali megérintette a földet negyvennégyszer és íme, fölbuggyant a friss víz. Egy helyi legenda azt is meséli, hogy 1376-ban Marco Polo járt itt és megjegyezte, hogy egy nagy fa még ötszáz év után is ott fog állni. Lám, még most is ott áll.
    A türbe és a vizek körül nagy parkot építettek ki. Jobb éveiben a teázó és az egyéb épületek még jól mutathattak. Kisebb-nagyobb tavacskák találhatók a területen, bennük rengeteg apróbb hal, sõt, még egy sárgás-pöttyös kígyót is lefényképeztem a vízben. Kissé távolabb, fák lombjai alatt padok, és nagykemencéjû konyhák sorakoznak. A Ramadán böjthónap befejezését ünnepelõk itt szoktak családostul összegyûlni és lakomázni.
    A dombocskán a türbénél egy szõnyegen, egy mosolygós, szemüveges, szakállas imám ült békésen. Szóba elegyedtünk. Lelkesen magyarázta a türbe eredetét, nem akart megtéríteni és nem is mormolt semmit a lelkem megsegítésére. Egyenesen nézett a szemembe magyarázat alatt, ameddig kellett. Olyan érzésem keletkezett, mintha Vámbéry elõtt járnám ezt a helyet.

    Szeretek osztott taxival járni, mert sokmindent meg lehet tudni az utastársaktól. Példaul azt, hogy Khojand városában olcsóbb és finomabb a paradicsom mint máshol, hogy 24 -féle szõlõ terem a környéken, hogy egy szamár 100 dollár, a tehén és a birka darabja 200 dollárba kerül.
    Véletlenül merültek fel az árak Sahrituz és Kulab között haladva a masrutkában, mert estefelé körülbelül öt nagy birkanyáj is keresztezte az utunkat. Olyankor meg kellett állnunk és várni a porfelhõben, amíg elsétáltak méltóságteljesen a nyáj tagjai, utolsóként a hatalmas pásztorkutyák. Ilyen kutyákat csak Törökországban láttam eddig. Akkorára nõnek mint három farkas. Kezemben a felhúzott fényképezõgéppel vadásztam az izgalmas pillanatokra. Bahtiyar kikiáltott a mellettünk elhaladó egyik pásztornak: “Most aztán híres leszel, föltesznek az internetre!” Mindenki dõlt a röhögéstõl a kocsiban, a pásztor meg a szamarán.
    Bahtiyar pedagógia szakon végzett, de inkább a hadseregben vállalt munkát. Most éppen hazatartott az ifjú feleségéhez, már alig várta hogy láthassa. Hetente jár haza Kulábba. Rábeszélt, hogy menjek el vele a falujába ami csak nyolc kilométerre fekszik Kulábtól, és tiszteljem meg õket magammal. Nekem nem kell kétszer sem mondani az ilyet, elfogadtam a meghívást.

    A kocsi kitett minket a sötétben az út mentén, onnan gyalogoltunk be egy homokos dombon keresztül a házukhoz. Körülöttünk kopár hegyek és napégette legelõk körvonalai látszódtak. Hirtelen a semmibõl pár nagyméretû kutya jelent meg, és üdvözölték a gazdájukat. Engem lelkesen körbeszaglásztak. Beértünk a ház udvarába, ahol egy méteres, kõbõl emelt talapzatfélén a szokásos terített asztal körülötte díványokkal, már várt ránk. Nagyon megörültek nekem, mint vendégnek. A család az anyukából, apukából, két fiatal lánytestvérbõl, egy fiútestvérbõl, két menybõl és egy százéves nagymamából állt. Apuka éppen a havi szabadságát töltötte itthon, különben Moszkvában dolgozik. A rossz nyelvek szerint ott is van egy családja. Az egyik tizenéves lányka iskolába jár, a másik húszévesforma már nem. Bahtiyar felesége Zarina, õ angoltanárnõ Kulábban. Angolul pontosan annyit beszél, amennyit én szuahéliul, azaz alig. Bahtiyar anyukája tanítónõ volt, már nyugdíjas. Mesélte, hogy a tizenöt évig tartó polgárháború idején fizetés nélkül végezték továbbra is az emberek a munkájukat. Vidéken könnyebben lehetett a polgárháborút átvészelni. Õ tanított, délutánonként pedig ment a közeli konyhakertet megmûvelni, mert csak az abból származó étel állt a rendelkezésükre. Ennek tudatában már nem csodálom az ifjúság földrajzi és egyéb, igencsak foghíjas ismereteit.

    A ház csinoska, dombon áll a falu legeslegszélén, a temetõhöz közel. A szomszédokra körös-körül jól rá lehet látni. A melléképületek a háztól jobbra, a kiaszott semmi határában húzodtak. Föntrõl kezdõdött a vonal a szamár istállójával, kissé odébb a konyhával és kamrával ami egyben tyúkólként is mûködött, utána raktárhelyiségek, a legvégén pedig a mellékhelyiség. A vastag deszkára lépve ezúttal nem féltem. Az ajtó helyett egy jutazsákdarabot akasztottak föl, ami nem takarta el az egészet, de a helyiség nagysága miatt ez nem zavart. Apukát kikérdeztem ezekrõl a mellékhelyiségekrõl. Elmondása szerint kivájnak egy húszméteres hatalmas gödröt, és az két generáció alatt meg is telik. Miután megtelt, ásnak mellette még egyet a következõ generációknak. Sajnos víz nincs, de negyven fok van.
    Vacsora elõtt lefürödhettem a fürdõkamrában. A kis helyiségben állt egy nagy vizesbödön merõtálkával, mellette vizeskancsó. A falon pár szögre fölakasztott fürdõkabát és törölközõ. A másik oldalon magasan egy apró ablak, annak a párkányán a szappantartó és borotva. A falnál egy kis sámli, a beton talapzatban egy lyuk, amibe a víz folyik le. Meglepetésemre melegvízzel töltötték meg a bödönt. Nem sokat használtam el, mert kiskoromból ismerem a lavórban mosakodás illó örömét. Helyesen éreztem rá, mint késõbb kiderült.
    Sokáig beszélgettünk az udvaron. Apuka tadzsik konyakkal kínált, ami rendkívül ízlett. Ugyanúgy az elém tálalt vacsora is. A zárt verandán ágyaztak meg nekem. A veranda szintén magasra épült, lépcsõn kellett fölmenni rá. Onnan nyílt a másik fiútestvér és felesége rezidenciája, a másik oldalon pedig még egy helyiség a szülõknek. Mellettem az egyik lánytestvér aludt. Egész éjjel forgolódott álmában de annyira, hogy az egész verandát körbeforogta, és rajtam is kikötött hajnalban.
    Ezzel a kedves lánnyal mentünk másnap felfedezõ útra a kulábi bazárba. Az emberek körülöttünk barátságosan mosolyognak, kérdezõsködnek honnan jöttem, és milyennek találom Tadzsikisztánt. A hatalmas fedett bazár maga az élmény. Az emeleten különféle étkezdék találhatók nagy, fekhetõs asztalokkal. Teázás, étkezés, pihegés közben az ember csak lenéz a sûrûbe, és mindenfélét megfigyel, akár az erdõben a magaslesen.

    Másnap reggel megtömtük az autót magunkkal, és elõször elhajtottunk megnézni Khulbuk rekonstruált erõdjét a 9-11. századból, ami kívülrõl roppant impozáns, belülrõl azonban csak a nagyon szakavatott szem és a bõ képzelõerõ tudja csak az archeológiai katarzist éreztetni. Fénykorában padlófûtés melegített, és a környéken találták fel az üveg megmunkálását. A hely valami átmenetet képzett a zoroasztrianus vallásból az iszlámba.
    Az út másik oldalán álló múzeumot éppen tatarozták és átépítették, úgyhogy zárva találtuk. A szájhagyomány szerint ebbõl az erõdbõl a régi idõkben egy alagút egészen Afganisztánig vezetett, ami onnan körülbelül harminc kilométerre fekszik.

    Behajtottunk Kulábba. Elõször egy iráni segítséggel újjáépített türbét és a parkját csodáltuk meg. Khoja Mir Szayid Hamadani emlékére emelték, aki egy 14. századi híres költõ és tudós volt, az indiai Kasmírban õ terjesztette el az iszlám vallás magjait.
    Az ajtónál egy imám varázserõvel bíró rövidet olvasott ránk, amíg pár percre helyet foglaltunk egy kispadon. Ezeket a szentelt dolgokat nagyon élvezem, mindig résztveszek bennük ha adódik rá alkalmam. Ittam már szentelt vizet Szíria Szeidnaya kolostorában, ugyanígy Törökországban Szent Miklós barlangjában Antakya mellett, Iránban a zoroasztránusok hegyén szintén a barlangban, és rengetegszer olvastak rám szentelt igét más vallásúak is. A legkevésbé egy pöttyözött homlokú hindu hatotta meg a lelkemet, aki csakis pénzért volt hajlandó ezt a rítust megtenni az indiai Puskarban, a tó partja elõtt két lépcsõvel. Otthagytam magnak, mert úgy gondoltam, nehogy még fizessek is a piszkos tavacska megtekintéséért.

    Kuláb fõterén a felszabadulás ünnepségébe botlottunk, ami koreográfiájában roppantul hasonlított a mi régi május elsejei felvonulásainkhoz. Tarkaruhás leánykák, ünneplõbe öltözött fiúk, biztonságiak és férfiak lepték el a teret és a fõbb utcákat. Sok helyen nacionalista alapú feliratok, és persze az elmaradhatatlan Alfa Vezér képei. Szeretem az ilyen ünnepségeket más országokban, mert tele népzenével és néptánccal. Miután kivideóztam magam, meglátogattuk Zarina szüleit, akik nem olyan messze laktak. A házuk csinoska volt és tiszta, szõlõlugasos udvarral a szokásos udvari friss vízzel. Egy csíkos kismacska pihent a szõnyeggel fedett heverõpadon, a bejárat mellett. Zarina anyukája tanítónõ. Nevetve mesélte, hogy õ nézte ki a tanítványai közül Bahtiyart a lányának.
    Következõ nap a lányokkal és Zarinával ismét Kulábba indultunk, ezúttal múzeumlátogatásra. Virágos parkot határol be a nagy, vöröses épület. Sok érdekes dolgot állítottak ki, és fényképezni is lehetett addig, amíg észre nem vették. Ötperces tervet készítettünk: mialatt lefoglalják a teremõr fiút, én fényképezek.

    Estefelé ekoturistát játszottam, mentünk a szamárral vizet hozni. A falu másik végébe kellett ehhez gyalogolni szamárral és kocsival, dombos, porlepte utcákon egészen az egyik közcsapig. A faluban csak pár ilyen közcsap létezik elszórva. A víz faluba vezetésére állandóan vannak tervek, de sosem lesz belõle semmi, mesélte az apuka. Annak ellenére, hogy az elnök a közeli Kulábban született. Nincs olyan, hogy majd jó korán a hûvösben meghozom a bödönökkel teli vizet, vagy naponta többször is fordulok. A víz csakis estefelé indul meg valahonnan központi irányítással, úgy négy és hat óra között. Ilyenkor apraja-nagyja vízért indul. A legkisebb ötéves lehetett a szamárháton akit láttam, két vizesbödönnel megrakva.
    Ahogy végigzörögtünk a fõutcán, feltûntek a kisebb-nagyobb vízhordó csoportok a közelben és a távolabbi utcákban is. Öten, tízen ülték körbe a csapot, s mivel a víz nagyon lassan csordogált, közben kicserélték a helyi pletykákat is. Engem mindenki orosznak néz, aminek nem igazán örülök, de más országbelit nem ismernek. A mi csapunkból folyt a leggyorsabban a víz, ezért álltak szamaraskocsikkal is sorba. Aki sorra került, az lemosta a ruhából kiálló végtagjait és az arcát, ivott, aztán kezdte megtölteni a bödönöket, kannákat. Töltõdés közben hírek cserélõdnek és engem is megbámulhatnak. Elnéztem egy fiatalabb férfit szakadt ingben, akinek még szamara sem volt a kocsijához. Négy darab, húszliteres teli bödönnel viaskodott izzadva. Vastag kötéllel egymáshoz kötözte õket, majd a kocsira erõsítette az egészet. Néha leesett egy-egy bödön. Izmait megfeszítve nyomta fel a kupacba, a többi közé. Nem nézelõdött körbe-körbe, és nagyon fáradtnak látszott. Senki nem segített neki, talán mert csak nõk álltak sorba és gyerekek. Végre elkészült és lassan, kidagadó nyakizmokkal kezdte húzni a szamár helyett a kocsiját hazafelé. Egy nagyobb projectem terve fogant meg rögtön az agyamban, amiben egyéves csereberét játszanának a szereplõk. A fékezhetetlen, nyugati macsó majmok itt laknának egy évig, míg ezek a kilátástalanságra ítélt, nehéz sorsú falusiak egy évig meg ott pihennének, miközben új gondolatokkal telítõdnének.

    Érkezésem óta föltûnt, hogy a szomszéd két szamara egész nap a tûzõ napon áll. Másnap délután egyik lánnyal átmentünk hozzájuk és elmagyaráztam udvarisasan, hogy a szamarukat is egészségben kellene tartaniuk, fõleg hogy munkára is befogják. Jól láttam – a fiatalasszony bevallotta, hogy utálja a szamarakat, ezért nem is gondozza õket. Lelkesen a kerítéshez, egy kis fa árnya alá vezettük a szegény párákat. Vizet adtam nekik a kitisztított, valaha lavórként szolgált ételes táljukba, és lepucoltam a bundájukat. Koszosabb lettem mint õk. Pucolgatás közben az egyik szamár hozzám dõlt, láthatóan szerette hogy végre valaki törõdik vele.
    Késõbb egész Tadzsikisztánban utazgatva föltûnt, hogy a szamarak mindig a tûzõ napon álltak.

    Egy délután, amíg a fedett verandán vártunk valamire, a még iskolába járó fiatal lány kezében gyûröttlapú könyvecskét fedeztem föl. Néha keresztülésben, néha háton fekve, láthatóan nagy szenvedéllyel betûzte a fekete sorokat. Amikor rákérdeztem, megmutatta mit olvas olyan önfeledten: versek.
    Vele sétáltam el a közeli temetõbe, ami a szomszédos domboldalon állt. A temetõ szerintem ugyanúgy hozzátartozik a helyi látnivalókhoz, mint mondjuk egy székesegyház vagy egy múzeum. Föltûnt, hogy sok síron semmiféle jelölés sincs, még név sem. Csak egy dombocska, aminek az egyik végében egy magas fejfa áll. Ennek a tetejére vastag muflonszarvat helyeznek, vagy egy kinyitott tenyeret ábrázoló lemezdarabot. Se virág, se semmi más. A fontos, hogy a halott lelkét a szarvak és tenyerek megvédjék a Gonosztól még a túlvilágon is, és békében õrizzék azt.
    Egy zöld, lezárt koporsó ütötte meg a szemem kissé arrébb, ami a hant mellett pihent. Ezek a “grob”-ok azt jelzik, hogy a halottat a nagy Oroszhonból küldték haza. Aki pedig ilyen koporsóban érkezik haza, az majdnem biztos, hogy az idegengyûlölet áldozata lett. Minden temetõben pihen egy-két ilyen koporsó. Mementóként marad az élõkre. Amikor bõszülten rákérdezek, a tadzsikok válasza mindig nyugodt és beletörõdött. Mit csinálhatnának, ez van.

    Egyik reggel sírásra lettem figyelmes, a kisebbik fiú és felesége szobájából szûrõdött ki. A sírást tompa ütések követték, majd megint sírás hangzott fel. Már biztos voltam abban, hogy a fiú veri az ifjú feleségét. Rákérdeztem teketória nélkül a körülöttem ülõ nõi családtagokra. Igen, veri sajnos, de nem tehetnek semmit, suttogták. Ha az apuka megtudja, elkapja ugyan a fiút, de miután egy évig megint Oroszországba megy dolgozni, nincs ellenõrzés. A feleség árva lány, mesélték, nincs hova mennie. Tûr. Mit csinálhatna, ez van.

    Az egyetlen kakasuk már reggel öttõl ordít a tornác alatt, utálom. Mielõtt elmennék, a reggeli után Zarina egy világítós, puhaszárnyas angyalkát ad emlékbe. Made in China, de nagy szeretettel adja. A lányok bekísérnek Kulábba, és szomorúan búcsúzkodunk.

    Sofõrünk a masrutkában készségesen állt meg a Nurak- tónál, Tadzsikisztán és a világ legnagyobb duzzasztógátjánál. Építése közben alakult a hely egyre nagyobbá, mert az itt élõ munkások családjai ide költöztek. A víztartály hetven kilométer hosszú, vizét öntözésre is használják. Az utóbbi idõben turistaparadicsommá nõtte ki magát a hely. Állítólag éjszaka is pompás látnivaló a körülötte vibráló fények miatt.
    Tényleg hatalmas, bámulhatom pár percig, miközben az utasok büszkén várnak rám.

    Dusanbéban két napig ismét beolvadtam fogadott családom életébe. Faágakat válogatunk és tördelünk télire, majd azt megunva Mohammedet fagyizni hívom a közeli szatócsboltba. Mohammed az én kis barátom, esténként együtt követjük a török szappanoperákat perzsa szinkronnal. Meg a család összes többi nõtagja is ott hever vagy az ágyamon, vagy körülöttem. Tadzsikul fûzünk megjegyzéseket a látottakhoz, nevetgélünk, vagy visszofogott lélegzettel bámuljuk a képernyõt. Ha valamit nem értek, anyuka röviden tömöríti az eseményeket akár a mondókában, ez megleste, ez meglõtte, ez hazavitte, az megfõzte …

    Szeptember elsején anyukával és Mohameddel iskolába indultunk. Új iskola lévén párszor még elkísérjük, késõbb egyedül kell mennie a masrutkával. Gyerekeknek ingyenes. Tanítás után elsétál apuka bankjához, és együtt jönnek majd haza. Az iskolakezdés Tadzsikisztánban is pont olyan mint nálunk, azzal a különbséggel, hogy ott nincs megszervezve. Az ünnepséget helyben szervezik. A dög melegben rosszalkodik az udvaron a sok, ünneplõbe öltözött gyerek, futkosnak és nevetgélnek. Megjelenik a lépcsõsor tetején egy hölgy, és apró parancsokat osztogat az elõtte állóknak, majd a mögöttük állóknak. Nagy sokára megjelennek az osztályfõnökök, és próbálják a gyerekekbõl fölállítani az osztályokat kétsoros állagban. Rendkívül nehezen megy, mert mindenki csak a tavalyi osztályát ismeri, de van aki új tanítót kap akit nem is ismer. A rendezõ hölgy végül sípoló mikrofont kap a kezébe, és leteremt pár virgonckodót a közelben. Utána elkezd rendezni, hogy “Ez a kékruhás kislány jobbra álljon, az a szemüveges fiú balra! Hol vannak az osztályfõnökök? Nem megmondtam, hogy ne rosszalkodjatok!”, meg ilyenek. Nagy nehezen összeáll a kép és a gyerekek. Az igazgató jön ki, felolvas egy rövid köszöntõt, aztán sorban bevonulnak az osztálytermekbe.

    Szülõi értekezletre is mehetek egy másik nap. A gyerekek is az osztályban ülnek, meg néhány szülõ. Az iskolába kérdés nélkül léphetek be, senkinek nem kell jelenteni. Az osztályban katonás rend uralkodik a tanárnõ jóvoltából. Könyökükkel a padon kell pihenõ állásba merülni, és senki nem mukkanhat meg. Egy nagyszemû és nagymasnis kislány mellé leülhetek az elsõ padban, Lolának hívják. A tanárnõ utasításokat ad egy kérdõív kitöltéséhez a jelenlevõ szülõknek, de senki nem ért semmit a kitöltendõ ûrlapból. Engem is kérdeznek, de én még jobban nem értem mirõl van szó. A tanár néni bemutat az osztálynak, mint messzirõl jött idegent. Engedélyt kapok a fényképezéshez. Mindenki engem figyel, ezért gyorsan a leghátsó padhoz veszem az utam és lehuppanok három fiú közé. Ezzel átadom a figyelmet a tanár néninek. Az osztály csinosan és értelmesen feldíszített, a hátsó falnál rengeteg könyvet látni a polcokon. Otthon érzem magam.

3 hozzászólás megtekintése - 1-3 / 3
Hozzászólás: Egy elfelejtett ország – Tadzsikisztán
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.




  • Hírbejegyzések térképes megjelenítése