Egy kis Toscana, egy kis Cinque Terre

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Egy kis Toscana, egy kis Cinque Terre

  • Indította
    Témakör
  • #990 Hozzászólás

    Ilyenkor februárban már érdemes azon gondolkozni, hova lehetne jól elõszezonozni. Az utazas.com-on útleírás keretében javasoltam már Tunéziát, meg a törökországi romvárosokat Antalya környékén, most Olaszország egy részletét fogom. Ez az írás, fényképekkel persze (a Zsombor nevû -ez egy jó név, benne van a “bor”- idõsebb egyensági leszármazott készítette), megjelent a Chili Magazin legfrissebb, februári számában benne még Bolívia, Trinidad-Tobagó és Bangalades is meg egy kis téli Alpok amiket sajna nem én írtam. Csak az alábbit. Ajánlom tisztelettel, íme.

    Egy Toszkánát bemutató útikönyv –olaszok írták, önmagukról, de sebaj: egy tepsiben sülõ almáspite is megállapíthatja magáról, hogy milyen finom az illata, ettõl még a tények tények maradnak- úgy nyilatkozik, hogy Toszkánában az ember az érzékein keresztül juthat el a Paradicsomba. No, ez aztán tényleg ígéretes, szép kilátás, de ehhez a reklamációk elkerülése végett mindenképpen hozzá kívánjuk tenni, hogy ez a Paradicsom (Paradiso) semmiképpen sem tévesztendõ össze a paradicsommal (pomodoro), de attól még lehet jó, nemcsak lecsóból áll az élet. Az se zavarjon bennünket, hogy a Paradicsomba csak igen kevesen juthatnak el, tízparancsolat, a tû foka és egyéb bonyodalmak mián (ami felõl ha bármiféle kétség is ébredezne, nincs messze innen Róma és a Vatikán, rá lehet kérdezni autentikus forrásból merítve), de valószínûleg errõl sincs szó. Mert van egy harmadik, egy toszkán paradicsom is, ami ugyan szigorú valláserkölcsi korlátokat nem emel, de ha hétvégeken, vagy legfõképpen nyáron akarunk ide eljutni, nemigen nyerünk bebocsátást: a vendégfogadókon kint levõ „complet*o” táblácskák azt is jelzik, hogy bizonyára nem teljesen komplett az, aki fõszezonban abban reménykedik, hogy üres szobát talál errefelé; ami persze elég hihetetlennek tûnik, annyi itt a szálláslehetõség, mégis így van. (*Az olasz kifejezések fordítása a beszámoló végén, nem oda szántam, hanem apróbetûásként egybõl az adott lapok aljára, de ezt nem teszi lehetõvé ez a rendszer. Ezért aztán javasolt egybõl megnézni a végén, nehogy félreértés legyen, nagyon nem szeretném!) Ezért tehát –ahogy például a Chili magazin is már több úticélnál javasolta- a toszkán paradicsom felkeresésére legalkalmasabb az elõ- (például a május) vagy az utószezon (teszemazt a szeptember) és ez korántsem egy vigaszági akció, hanem éppen a lehetõ legjobb választás: gondoljunk csak bele, bármilyen vonzó is lehet a földi Paradicsom, lármás turistákkal túlzsúfolva mégsem lehet a Mennyország.

    Ennek jegyében mi is szeptember közepe táján repültünk, Firenzébe, az Alitalia-val. Volna. Azaz, mégsem volna, hanem végül is ténylegesen, mindenek ellenére. Mert azt történt, hogy indulás elõtt két nappal reggel már pengették a hírekben, hogy kész, vége a légitársaságnak, annyi, csõd, szevasz, estére pedig berohant a médiába valamelyik olasz repülõgépügyi amorózó is, hátában a kés, nagylevegõ, nagyária, óhh, mamma mia*, orvul meggyilkolának ama gaz olajvállalatok; és aki még repülni akar, kerozint hozzon magával, marmonkannában, de eleget, mert a menet közben üzemanyag híján lezuhanó repülõgépeket az olasz vadászgépek lövik inkább széjjel, kíméletes halál, grazia mille* a kedves utasok együttmûködéséért, ajánlom magamat, legyen máskor is szerencsénk a fedélzeten –amorózó balra el, a zenekar tust húz, amorózó vissza, meghajol, bravo, bravo*! közönség vörösre tapsolja a kezét, Madonna! Micsoda grandiózus alakítás! Aztán mindenki ül nyugodtan tovább, mert pontosan tudja, hogy csak igazi olasz színház az egész (teatro Iitalia*), ténylegesen semmi nem változott, persze valami prücök állandóan van, cazzo*! De valamelyik csak lesz, allora*, és tény, hogy a gépek meg repültek ahogy kell és a budapesti Alitalia képviseleten is csak néhány kezdõ olaszos érdeklõdött szapora pulzussal a hogyan is miként felõl –beleértve minket is, bevalljuk. Mert miért is ne menne minden rendben?

    Így aztán –ahogy a többi utasok sem- már mi sem izgattuk magunkat, hogy a Rómából pontosan elinduló firenzei csatlakozásunk majdnem egészen a kifutópálya elejéig bírta, ott egy kicsit várakoztunk, nem sokat, talán ha egy órát, de higgadtan, mert a kapitány bemondta, hogy beragadt a fék, és így felszállás kissé körülményes lenne, de sebaj, kis sárga angyalos szervízkocsi odafutott, szerelõ kiszállt, a gép alá ment, eltûnt szem elõl, de valami szakmunka csak történhetett alant, mert igen kalapáltak, mint amikor valaki hidegen alakítja fémet és nem kíméli, aztán mintha fûrészeltek is volna, majd távozott a maestro*, és munkálkodásának eredményeként valószínûleg kiragadt a fék, mert ezt követõen úgy elrepültünk Firenzébe, mint a parancsolat.

    A nyár nagyon meleg a városnézéshez, de ilyenkor már kellemes az éghajlat, talán kevesebb a turista is, a sárgás õszi napfény akadálytalanabbul szaladhat végig a Ponte Veccio*-n, ritkábban ütközik magasra tartott kis zászlók, mûvirágocskák, esernyõk stb. után menetelõ turista csoportokba: hangos németekbe, fennkölt franciákba, disztingvált angolokba és a volt szocialista országok jellegzetes öltözetû polgáraiba. (Meg persze az épületeket, az embereket, az ablakokban álmosan hunyorgó macskákat, a ristorante*-kat, elõttük szépen adjusztált jégzúzalék párnákon szkeptikusan bámuló halakat, valamint –különféle csoportképekbe rendezve- egymást és egymás fényképezõgépeit extázisban fényképezgetõ japánokba.) Mindez leginkább igaz a reggeli órákra, de aztán csak megtelik a város, megy az elkerülhetetlen sorbaállás mindenhová, képtárba, templomba, nyilvános illemhelyre, így napközben okosabb átmenni az Arno folyó túloldalára bóklászni, itt van a város turistáktól mentesebb, helyiek által kedvelt, élhetõ része, de azért van látnivaló is, meg aztán le is lehet heveredni a többi ott heveredõ közé a Palazzo Pitti* elõtti téren, nézegetni, majd beugrani némi ételre-italra a közeli kis taverna*-k valamelyikébe. Ámde csak körültekintõen. Mert Firenze belvárosa nem az olcsó árairól híres. Senkit ne tévesszen meg a látszólag gyenge kifõzdének látszó egység, ott is a magyar árak többszöröséért kaphat egy teljesen átlagos pizzát, pasta*-t. Érdemes benézni a mellékutcákba –amúgy is érdemes, mert errefelé a mellékutcák még hangulatosabban mutatósabbak, mint a forgalmas fõutak-, és ha az ember kicsíp egy olyan helyet, ahol mondjuk épp egy olasz nyugdíjas turistacsoport foglalja el a helyek jó részét, rögzítheti, hogy ímhol hát megérkezett, ötven százalékot máris spórolt és pont úgy egy jót eszik. Estére pedig megint szabadon lehet kószálni, mert eltûnnek az emberek az utcákról: a helyiek az Európa északibb részein ismeretes munkarend szerint dolgoznak már és reggel kelniük kell, a turistákat pedig biztos beterelték valami folklórmûsoros gyönyörûségbe, kaptak némi borokat is, így aztán zsákban vannak, nem kódorognak szanaszéjjel, amúgy is le kell feküdni, mert holnap utazás Pisa-ba, pihenjék ki magukat kedves vendégeink, ne csámborogjanak sehová sem, mert addig sincs gond a turistanyájjal, amíg egyben van, szépen.

    Jó lenne ez a várossal is, mármint ha egyben lenne. De nincs. Alkalmi helyi ismerõseink legalább annyira feldúltan mesélik a számunkra egyre követhetetlenebb helyi politikai irányvonulatok dolgait, hogy nem gyõzzük õket visszarángatni a múltba –nem mintha akkor másként mentek volna a dolgok. Volt például egy igen erkölcsös és hitben elmélyült dominikánus szerzetes, bizonyos Savonarola, akinek anno 1495-ben sikerült a reneszánsz Firenzét –amely életérzés nemcsak a mûvészetben, hanem a mindennapi könnyed életvitelben is megnyilvánult- négy évig tartó zsarnoki, aszkétikus vallásuralom alá hajtani, búskomor, rettegõ, befelé forduló polgárokkal. A fanatikus szerzetes a tömegeket magával ragadó szónoklataival ostorozta a pápaság és a fõpapság mai szemmel is nehezen magyarázható igencsak világi viselkedését, a harácsolást, a polgári, a társadalmi és egyáltalán, az emberi erkölcstelenség nyílt színi tobzódását, a krisztusi tanoktól való eltávolodást, és a léha nõszemélyekkel tartott igencsak szoros kapcsolatokat; aki a pikáns részletekre is kíváncsi, például a Borgia pápa cselekedeteirõl igen szép számmal születtek írásmûvek, és bár biztosan emelné a példányszámot, ha ezekbõl itt szemezgetnénk, de leküzdjük magunkban a korabeli bulvártémák felkarolása iránti érzést. Ámde akkoriban Savonarolát bármiféle korlátok nem zavarták megszállott eltökéltségében amellyel a világi hívságok ellen indított keresztes háborút, mûködése alatt a díszes ruhák, a ledérnek minõsített mûvészeti alkotások, a humanista könyvek Firenze fõterén égtek el és egy napon, a kor szokásainak megfelelõ kínvallatás után ugyanitt égett el máglyán maga Savonarola is, amikor már olyan fokúvá vált az elégedetlenség a visszaállított fundamentalizmus miatt, hogy a Signoria*-nál betelt a pohár. De a máglya mellett már másnap virágcsokor tûnt fel, és azóta is évente megemlékeznek Savonaroláról, kinek megégetését ugyanott egy emléktábla is hirdeti.

    Sõt, a kemény politikai megosztottság még korábban is, Dante idejében sem volt ismeretlen, bár a végkifejlet szempontjából õ valamivel jobban járt. Történt ugyanis, hogy 1300 körül Firenzében két párt csapott össze, a pápa párti guelfek és a császár párti ghibellinek. Dante a császár pártiak oldalára állt de alulmaradtak, így õt számûzték sõt távollétében máglyahalálra is ítélték, az Isteni Színjátékot is számkivetettségében írta. (Lám, míly nagy szerencse, hogy manapság már ismeretlen az az elmaradott és nevetséges középkori felfogás, hogy fontosabb a politikai megbízhatóság, mint a tehetség, szerencsés korban élünk, Deo Gracias*.)

    Savonarola története, illetve a menekülni kényszerülõ Dante esete szolgálhatna némi tanulsággal manapság is, de úgy szokott ez lenni, hogy akinek szólna a példa, az úgysem ismer magára, így hagyjuk is nyugodni békében ezt a témát is, meg a kellemes firenze-környéki borok után ágyukban pihegõ turistákat is, készüljenek csak szépen a másnapi Pisa-i útra. Ellenben mi nem Pisa-ba megyünk, és nemcsak azért nem, mert amúgy is mindenki oda megy: mert ha az ember Firenzébõl nyugat felé tart, az út menti jelzõtáblák mindenütt Pisa-t mutatják, Pisa az attrakció, oda vonulnak a turista hadak. Persze hiba lenne Pisa erényeit lebecsülni, ott van például a dóm, a XII. századi Európa legnagyobb és leghíresebb épülete, ott van a másik nevezetesség, a keresztelõ kápolna és persze a világhíres torony is, azt meg feltétlenül látni kell, mert hogy adná ki magát, ha odahaza megkérdeznék, hogy na, milyen ferde is? És a pógár csak úgy láttatlanba vágná rá, hogy nagyon, meg aztán ráadásul az a ferde torony számos vicces kép elkészítésére pompás alkalmat is ad alkotói fantáziával mértékletesen ellátott utazók számára. Ki ne szeretne tehát ide elutazni?

    De mi mégis másként döntünk, mert itt fekszik Lucca is, egy igazán remek, egységes arculatú kisváros, lássunk olyasmit, ami nem azért érdemes a felkeresésére, mert valami rettentõen fontos és ismert hanem azért, mert a maga egyszerûségében adja azt, ami: egy alig néhány négyzetkilométernyi hétköznapi történelem. Lucca látszólag kicsi, széltében-hosszában nem több egy–másfél kilométernél, de sietve bejárni mégsem lehet, mivel szinte –és nem is szinte- minden utcában, minden sarkon van látnivaló, és nemcsak a XII – XV századi templomok, villák, palazzo*-k, és piazza*-k, mert ezekbõl is van itt szép számmal, vagy persze maga a 800 éves dóm is, hanem az egyszerûségükben mégis rabul ejtõ utcarészletek, boltívekkel fedett átjárók, a szûk sikátorok feletti keskeny égboltcsíkot eltakaró lakó-, õr-, és óratornyok, az amfiteátrum és megannyi szemet gyönyörködtetõ részlete a régmúlt idõk Itáliájának. Luccát persze nehéz egy lapon értékelni például Pisa-val, mert az egyik körte, a másik alma, Pisa világhírû építészeti alkotások színhelye, Lucca pedig egy kicsit ittmaradt középkor de ebben a kategóriában úgy jó, ahogy van. Mert míg Firenzében vagy a legtöbb egykori itáliai városban a történelmi nevezetességek közé jelenkori épületek is beékelõdnek (nem is beszélve a fasizmus idõszakának erõszakos modernizációs építkezéseirõl, amelynek számos, ha nem is a történelembõl nevezetes, hanem csak egyszerûen régi és szép épület áldozatul esett), Lucca fallal körülvett történelmi városrésze ettõl megmenekült –ahogy a költõi vénával megáldott prospektus szerzõk megállapítják, ettõl a sorstól megvédte Lucca-t a fal. De tény, hogy az újabb építkezések azon kívül rekedtek, belül pedig megmaradt az egységes, historikus hangulat és hogy az épületek történetesen még a római korból származnak-e, vagy „csak” pár száz évesek, az élmény szempontjából lényegében egyre megy. Tehát aki nem ragaszkodik ahhoz, hogy képeslapról jól ismert épületek elõtt tolongjon és kíváncsi egy élhetõ, történelmi városra, Luccában nem fog csalódni. Turisták persze itt is vannak, de nincs túltengés, és az õket kiszolgáló éttermek, szállások is szépen illeszkednek a városka jellegéhez.

    Az a bizonyos fal kívülrõl vörös téglás, belülrõl inkább egy földbõl készült töltésnek néz ki, ma kerékpárosok tekernek, sportos helyiek futkároznak rajta és tényleg lehet, hogy egyedüli feladata a város történelmi jellegének megtartása, mivel háborús alkalmazására sosem került sor. Lucca ugyanis nagyon ügyesen lavírozott a környékbeli feltörekvõ városállamok, a pápaság és fejedelemségek között, és miután a szabadságát V. Károlytól 1369-ben kemény 100 ezer aranyforintért megvásárolta, 1799-ig önálló is maradt. Akkor a franciák elfoglalták és Napóleon, mint hercegséget egyik nõvérének, Elisa-nak adta. Az újdonsült hercegnõ legkevésbé sem volt harcias, remekül érezte magát, tett is azért, hogy Lucca nõi szemszögbõl is komfortosabb legyen és ehhez a (úgy hírlik) legjelentõsebb harci tette az volt, hogy számos szeretõt is –hogy úgy mondjam, katonai szóval- csatasorba állított, amely intézkedés közérzet javító hatását kétségtelenül nehéz lenne tõle elvitatni. A bonapartista kalandokról manapság a luccaiak megértõen beszélnek, de inkább Giacomo Puccinira büszkék, aki itt született, pontosan 150 éve, és aki az egyik legnépszerûbb olasz operaszerzõ, mind a mai napig; legfeljebb azt nem értik, hogy ebben a derûs városból hogy születhettek olyan mûvek, amelyek többnyire tragikus hangulatúak, olyan szereplõkkel, mint lidércek által elemésztett võlegény (Le Villi), sivatagban halálba kergetett lány (Manon Lescault), éhezõ és tüdõbajos Mimi (Bohémélet), a magára hagyott Pillangókisasszony, vagy az öngyilkos Tosca. Csupa vidámság, öröm, kacaj.

    De a város korántsem ilyen drámai, érdemes itt szállást keríteni, de talán még érdemesebb a környéken, egyikében a Le Strade del Vino* haciendáinak. A Firenzébõl ide vezetõ autósztrádáról is jól láthatóak a környezõ dombokon a szõlõ, olajfa ligetek zöldjébõl kiemelkedõ sokablakos, pasztell sárga, vagy eredeti terméskõ színben meghagyott, vöröslõ hullámos cserepekkel fedett villák, kúriák, a fattoria*-k központjai. Ezek a méltóságteljes épületek megtartva a hagyományos mezõgazdasági profilt, néhány szobát vendéglátásra kialakítva, az autentikus berendezést meghagyva, a turizmus szolgálatába állítottak. Ha valaki netán még sosem volt szõlõsgazda vagy olívaültetvényes a napfényes toszkán dombokon, most nagyon gyorsan átélheti ezt az érzést.

    Adott tehát egy – egy gazdaság –csak Lucca környékén van belõlük többszáz-, körülötte a földdel, központjában a fõ épülettel, meg nem ritkán egy külön kis kastéllyal is, amit csak úgy egyszerûen villának neveznek. És amely épületek úgy 200- 300 évesek. A mienk, a Villa Maionchi -mondhatjuk úgy, hogy a mienk, mert az ember igen gyorsan magáénak érzi-, 1786 óta figyeli körülötte levõ szõlõt, olajfa ligetet és a vidék történelemi fordulatait –láthatott egyet és mást. Ez tehát a helyi falusi turizmus helyszíne, és ha egy fattoria nem is falu, de turizmus az van, ámbár az meg annyira nem szembeötlõen oszlik el ezen a vidéken, hogy nagyon gyorsan ki lehet esni a jöttment idelátogató külföldi távolságtartó szerepébõl. A helyiek pedig a természetes, közvetlen hozzáállásukkal csak erõsítik azt az érzést, hogy nem is egy fizetõs vendég, hanem egy rég látott kedves rokon érkezett, értõn megvizitálni a birtokot, és talán néhány pohár jófajta toszkán bort is megízlelni, váljék egészségére.

    A vizitáláshoz persze hozzátartoznak a háziak készítette ételek is. Ahogy Magyarországon a pincelátogatásokkor is kerül az asztalra némi házi disznótoros is, itt sincs másként, csakhogy itt a tokaszalonna és a füstölt kolbász helyett a gazdagon megpúpozott tányérkákon olajbogyók és a fokhagymával, mediterrán zöldfûszerekkel megkent, olivában megsütögetett kockázott kenyérdarabkák segítik lefelé a Lucchesi Rosso-t, a Bianco-t, a Rubino di Selvata-t, a Rosso di Toscana*-t. Sikerrel.

    Ez különben nem is csoda, a toszkán bortermelés közel ezer évre nyúlik vissza, errefelé már akkor öntözgették a szakszerûen készített bort a kupákba, amikor nálunk Szent István királyunk a forró ólmot unokaöccse, Vazul fülébe, azoknak az idõknek megfelelõen, feltehetõen szintén szakszerûen. A dilettáns persze, aki nem tudja, hogy errefelé jó borban hiány nem lehet, mert még esetleg nem látta az azienda* alatti pincéket, bennük a hagyományos hordókkal és kissé odébb természetesen az igényes borkészítés korszerû technikai eszközeit, a biztonság kedvéért becserkészhet magának, csak úgy lefekvés elõtt kortyokhoz, bolti bort vagy akár egy pár flaska Birra Moretti*-t (de ezt titkolja alaposan, mert boros vidéken sört inni errefelé is komoly arcvesztést eredményez), mert a dombokra felkígyózó keskeny utak mellett kisebb boltocskák is elõadják magukat. Hogy bolt-e egyáltalán, vagy inkább a helyiek poharazgatós találkozóhelye, az nem teljesen tiszta, de nem is érdekes, kapható ez-az, sampon, sajt, sárkefe és a Corriere della sera*, elõtte pedig ott ülnek a gazdák, illetve azoknak az apjai, nagyapjai meg a dédapjai is talán. Az érkezõ egy kis fejhajtással, tisztelettel köszön, hogy buona sera*, õk is bólintanak, hogy rendben, megfelelõ neveltetésû ez az idegen, megadta a tiszteletet, rendjén, mert azt ugye látják, hogy járkálnak errefelé mindenféle turistanépek, akik történetesen a világ más vidékein élnek, ámbár valószínûleg maguk sem tudják, hogy miért, holott itt is lehetne.

    Este értelemszerûen a vacsora ideje köszönt be a villa*-ban, a nap elõtte még gyorsan becsíkozza kékre, sárgára, bíborra, lilára, türkiszre az égboltot aztán elköszön, lenézve a völgy felé a házak sok apró fénye csillog, itt pedig a boltíves földszinti teremben már terítenek, a lámpák sárga fénye kiszûrõdik a szõlõlugasba, ahová kicsikét ki lehet ülni csendet hallgatni. Odabent sincs nagy zaj, nem diszkó kedvelõk választják magunknak pihenõhelyül a toszkánai dombokat, de inkább a kulinárisan fogékonyak. Ez nem egy belvárosi nagy étterem, itt a helyiek fõznek, de hat-hétfajta étel biztosan választható, mármint hogy ennyiféle van levesekbõl, meg ennyiféle van az elõ-, közép-, és utóételekbõl is, köztünk gorgonzola*-ból, a carne*-kbõl, és persze szép szortiment a pasta*-k hosszú sorából, boros vidék lévén, al ragu di vino*, például.

    Persze nem kell rendelni mindenbõl, mert hát a modern ember küzd a túlsúllyal amúgy is, leginkább mentes vizet inna, abból is olyat, amelyen egy hete nincs rajta a kupak, de valahogy félrecsúsznak a dolgok, mert hirtelen az asztalra kerül egy kis pogácsaféle, semmi különös, csak olivaolajban frissen megsütött ropogtatnivaló, meleg még, itt van a kemence odébb, onnan jött, van bele töltve némi finom sajt vagy túró, vagy mind a kettõ, de csak úgy mutatóba, nehogy a túl intenzív ízével elvegye az étvágyat, hanem inkább meghozza azt, habkönnyen. Így hát az ember mégsem mentes vizet kér, hanem szódásat, mert a borhoz mégiscsak az dukál, mert erre a pogácsára víz nem iható, és akinek nem tetszik, az utazzon haza, egyen otthon puncstortát meg szétfõzött tejberizst, kakaó szórattal, gasztronómia szaknyelven „al’gizinéni” (ahogy a napköziben Gizi néni rosszkedvében csinálta).

    De ha mégsem, hát nézegeti közben az étlapot, talán legyen egy Fritto di pollo e coniglo*?, Tortino de gorgonzola con le pere*?, de nem az lesz, egyik sem, mert a bõség zavarában való tévelygés közben valahogy az ember elé kerül a nagyágyú, a Bistecca alla fiorentina*, a helyi módra elkészített beefsteak, és itt a helyi mód azt jelenti, hogy az adag felülrõl közelíti a kilót, legalább, vagy a másfelet, kívül ressen, belül véressen, ahogy annak lenni kell, meg van sütve akkurátusan. Nem volt vele nagy dizájnolás, nem volt formára vagdosás, hogy pont koncentrikus kört alkosson a tányér közepén (egy bélszín ne alkosson, az nem az õ dolga), nem volt kötözgetés, hogy ne essen szét (hát essen, ha akar, de úgysem fog, gyárilag a szarvasmarhában is eléggé egyben van, kötözgetés nélkül), így aztán alakra nem is hasonlít semmiféle ismert formációhoz, geometriailag le nem írható, se négyszög, se rombusz, se gúla, se négyzet alapú hasáb, vagy bármiféle paralel-epipedon -vannak olyan igen elegáns éttermek a világban, hol ez szempont, hát itt nem. Mert ez a husi felvehetné akár Magyarország kimondottan rántotthús-formáját is, továbbra is csak azt tudjuk hangsúlyozni, hogy lényeg a lényeg, egyszerûen be volt tolva a kemencébe ez a kisebb malomkeréknyi marhadarab, ropogott alatta egy darabig a fa, kapott egy kis füstízt is, aztán egyszer csak kivették, a szélei szépen sült barnásak, ha belemetszünk a közepe mosolygó rózsaszín, de abból a lendületesebb formából, nem a Pink Panther, kap egy kis frissen õrölt borst, nem is kell más, és ezt odateszik az ember elé, azt mondják, hogy két személyre, de a fele így is ott marad, hiába minden próbálkozás. És az íze… Hát olyan, amilyen tud lenni egy több napig érlelt, természetes módon és kiválóan elkészített omlós bélszín. Ja, és hogy quanto costa*, hogy ez mibe fáj? Tény, kétségkívül, valamivel árasabb, mint Firenze központjában az arabnál az a kebab…De nem is sokkal.

    Aki persze bélszínt úgy szeretne enni, ahogy a nagykönyvben meg van írva, errefelé sem fog szükséget szenvedni. Van itt a dombokon pár más fattoria is, fogadnak vendéget koszt-kvártélyra, némelyikben komoly medence is szolgálja a nyári napok hûsöltetését, például olyan is, mint például a dallamos hangzású Borgo La Torre ami egybõl ott van Montecarlo dombja alatt, rá lehet látni a várból, meg a medencébõl is fel lehet látni a várra, vice versa, úgyhogy senkinek panaszra oka nem lehet, bárhol is van. Aztán ha valaki ide téved, szomjas itt sem marad, mármint ameddig a picékben álló hordókból futja, márpedig azokból évente úgy 55.000 darab palack borra futja –Micimackó kevesebb méz birtokában is nyugodtan aludt, mi se zaklassuk magunkat. És itt a bélszínt másként készítik. Az az ajánlott módja a tapasztalásnak, hogy az ember azt mondja a tulajdonosnõnek, hogy talán csípegetne valamit a Lucca környéki specialitásokból, de csak úgy szájíznek. És akkor érkezik bemelegítésnek pár leheletvékony szelet ilyen-olyan füstölt sonka –mert az igazi ízt így adja ki, vastagabban túl tömény lenne-, vörösebb és halványabb, karakteresebb meg lágyabb is, mellé talán pár szelet padlizsán is kerül, rásütögetve némi fûszeres sajtféle, meg paradicsom, kíséri mindezt egy-két falat forró, sajtos, májas kenyérfalat és ez után akkor az embernek azt mondják a háziak, hogy: eddig és ne tovább! Mármint, hogy eddig pontosan megfelelt a fehér bor, de ne tovább és esdve kérik, hogy ezután inkább a vörössel legyen a cselekmény szála tovább gombolyítva. És így is lõn. Eztán érkezik egy kis gomba, egynémely mártásokba téve, de hogy hol lelhetõ ilyen remek erdei gomba és ilyen remek szakács, erre az a válasz, hogy ez bizony a Lucca stile*. A bélszín persze még csak azután sorjázódik csak elõ, ha az ember megbirkózott még valamelyik helyi specialitás leves ajánlattal is, meg valamiféle pasta*-val is, de akkor már tényleg itt az ideje, de ez a hús már nem nagy darabban érkezik, hanem éppen eltrafálva, annak módja szerint szeletelve, csillogóan fehér, elõmelegített tányéron szervírozva belavírozik, nem vékonyan – nem vastagon, kapott egy kis mártást is, csak azért, hogy a helyes sültkrumplicskák (persze semmi pommes frittes, hanem egyben megsütve a kis burgonyácska a sütõben), ha beletoccsanak ebbe a lébe, hát kapjanak valami plusz ízt, mármint ha valaki így gondolja, úgyismint az õsmagyar, úgynevezett tunkolás vonatkozásában. A menüsor még valószínûleg folytatódna, mert távoztunkkor némi csalódás látszik az itteniek szemében, és ígéretet vesznek, hogy legközelebb innen folytatjuk. Ismerve az olasz temperamentumot –meg az itteni konyhamûvészetet- ki merne itt nemet mondani? Mert ugyan kifejezetten békésnek és vendégszeretõnek tûnnek, de jobb kerülni a konfliktusokat, hogy mást ne mondjak, páran talán még emlékszünk Isonzóra.

    Kilépve az étterembõl illetve a kerthelyiség lugasának takarásából ott emelkedik pont fölöttünk Montercarlo hegye, rajta az égbe meredõ templomtoronnyal és a várral. Montecarlo-ból kettõ van Európában. Ez a másik. Az egyik (úgy íródik, hogy Monte Carlo) most nem képezi e dolgozat tárgyát, ugyanis egyáltalán nem itt, hanem Monaco tengerpartján adódik a földrajzi elõfordulása, kaszinója van és egyéb világi hívságok, de ha valaki számára lényeges, hogy olyan helyet keressen fel, amirõl még a Touring Club Italiano által szerkesztett magyar nyelvû, igen részletes Toscana könyv sem ír egy kapa hangot sem, de mégis lásson valami eredetit, hát az itt megtalálta: Montecarlo bármelyik Lucca környéki asienda*-tól fél óra alatt a kanyargós domboldali utacskákon autóval szépen elérhetõ.

    Biztosan nem tévesztjük el: fent van egy hegytetõn, és ahogy egy hegytetei településtõl elvárható, van egy vára is, meg egy temploma, mindkettõ tornyos, rendjén. Utcája ugyan már nincs valami sok, adva van egy nagyobb, nagyjából két autónyi széles, csillogó kockaköves, és úgy-ahogy vízszintes, meg néhány kisebb, hegyoldali sikátor is, ahol egy autó szûken elfér ugyan, de jó meredek, így kézifékes indulásra tanulságos és mindamellett igen szórakoztató tanpálya, egybõl lehet látni, ki a helyi lakos, és ki az autópályához szokott béna turista. Mert aki ebben a manõverben nem felettébb jártas, az életben innen felfelé el nem indul, mert vagy lefullad és ott marad idõk végezetéig, vagy jobb esetben hátrafelé legurul a dombról -bár ami nem is akkora vész, mert odalent váratlanul egy bortermelõ fattoria üti fel a fejét, Il Poggio –vino, grappa, oilo*, és az ottaniak is kifejezetten vendégszeretõek. (Bár Olaszországban nincs zéró tolerancia a beborozott úrvezetõk vonatkozásában –erre nézve pontos értesülését a helyiektõl nyerni nem tudtunk, mert némelyek szerint egy butélia bor még tolerancián innen van, mások szerint már túl, kisebb egységekrõl –egy pohár két pohár, fél pohár- pedig nem tudtuk nyilatkozatra bírni õket.) A városkában amúgy van néhány kávéház meg kegyszer és képeslap árus a turistáknak, meg egy trafik, ami elé ki lehet ülni vörösborral, ez pedig a helyieknek, ha késõ délután magukra maradnak. Minden esetre ez az urbanizációs készlet annak a négyszáz szerencsésnek, aki ebben a történelmi gyöngyszemben lakik, vélhetõleg éppen elég is. Vagyis mégsem. Mert van egy színház is. A színház százhúsz személyes –ismét említeném, jelzésértékûen, hogy a lakosság összesen négyszáz fõs-, a nézõk java része a földszinti nézõtérbõl élvezheti az enyhén megdöntött színpadon zajló eseményeket és van még szépen félkörívben két emeletnyi páholysor is, valami elképesztõen hangulatos, ha el lehetne képzeli egy 1800-as évek közepe stílusában helyreállított színházat, hát ez az. A háború alatt ugyan tönkrement, aztán pedig jött a mozi és a TV és mindenki azt mondta, hogy minek a színház, de pár lelkes helyi illetõségû másként vélte a dolgokat, tett is érte és most itt van, az elõadások teltházasak, ami érthetõ is, mert ilyen szép kis színházban az ember már csak a hangulatért is szívesen elüldögél. Persze jönne ide a városka környékérõl is.

    Montecarlo-t még IV. Károly német-római császár alapította 1331-ben, aki harci tapasztalatait errefelé szerezte apja, Luxemburgi János cseh király oldalán, aki a firenzeiek csapatokat kergette éppen. Késõbb János király a 100 éves háború legnagyobb ütközetében, a crécyi csatában elesett (akkora már vak volt, ami egy kétkezi ütközetben kifejezetten erõs hendikep, ebben a csatában is két lovagja támogatta, persze õk is elestek, mert nagy blama lett volna, ha a lovag életben marad, amikor az ura nem; és azért kellett különben a királynak személyesen is ott jeleskedni a harcmezõn, mert abban az idõben a vezér nem azt mondta, hogy „Elõre!”, hanem azt, hogy „Utánam! –valljuk be, van némi stílusbeli eltérés). Így aztán el is esett, szabályszerûen, a fia meg követte õt a cseh trónon, majd pedig császár lett, német-római. A helyiek, amikor megtudták, honnan is érkeztünk, úgy fogalmaztak, hogy most aztán itthon vagytok, mert hát a ti királyotok alapította ezt a helyet –feltehetõen kicsit összemosták a dolgokat, szerte a világon elõfordul az ilyesmi, talán az Osztrák – Magyar Monarchia van az agyakban és emiatt-, mert IV. Károly császár sosem volt magyar király. Minden esetre úgy döntöttünk, hogy mivel abban az idõben nálunk Nagy Lajos volt a király, õt is majdnem megválasztották német-római császárnak, meg aztán az õ elsõ felesége pont a IV. Károly császár lánya volt (pestisben halt meg szegény), tehát szegrõl-végrõl rokony, az vesse ezekre a derék montecarlóikra az elsõ követ, aki fejbõl vágja a középkor olasz városállamainak kis- és nagyhercegeit és õr- és sima grófjait, báróit és válogatott cigánylegényeit idõrendben vagy szoros abc-ben, nem bánom. Mindezek ellenére a visszaigénylésrõl, mint õsi magyar terület, nem esett szó.

    Az érdeklõdõket a vár ura személyesen fogadja. A vár ugyanis privát vár, bástyástól, lõrésestõl, börtönöstõl, macskástól. A jelenlegi tulaj valamelyik felmenõje vette meg még 1900 elején; a mostani várbirtokos egy igen szimpatikus fiatalember, ezért bástyáról nyíllal le nem nyilaz, lõrésen puskával ki nem puskáz, ágyúval ki nem ágyúz és mivel akkorra mi már túl voltunk egynémely fattoria del vino*-n, hát rákérdeztünk, mivégre ez a sok macska, de macskát sem eszik, ezt is tisztáztuk, körültekintõen. Megtudhattuk ellenben, hogy az eltelt jópárszáz évben komoly ütközetek voltak a vár körül, stratégia pont lévén Firenze, Pisa, Lucca vonatkozásában, de szerencséjére megúszta és ezen mi is felettébb örvendeztünk, legfõképpen azon, hogy elkerülte még az egész Európát vérbe borító, városokat feldúló 30 éves háború is, pedig akkor aztán tényleg volt elég idejük a tisztelt harcoló feleknek a városok precíz feldúlásával is szöszölni, mint ahogy a neve is mutatja.

    A számos fattoria ellenére másnap nem volt fejfájás ezért tovább autóztunk úgy százvalahány kilométert, oda, amit Cinque Terre-nek neveznek. A Cinque Terre (magyarul: öt föld) már nem tartozik Toscanahoz, Liguria tartomány része. Ettõl még persze az ember nem kap heves szívdobogást, és ha valaki ebben az állításban kételkedne hagy legyen felhívva szíves figyelme arra, hogy például csak igen ritkán lehet hallani olyasmirõl, hogy mondjuk egy külföldit Parassapusztától Bernecebaráti felé haladva euforikus érzések kerítenék hatalmába, csak hogy személyesen volt szerencséje átlépni a Pest – Nógrád megyehatárt.

    Amúgy ez már más vidék, mint volt a fattoria*-k birodalma. A Lucca-ból Bologna felé vezetõ autópálya számtalan alagútján át egyszer csak megváltozik a környék, a lankás dombokról magányosan figyelõ villák helyett sûrûbben sorakoznak egymás mellett a kis családiházak, majd balra fordulva La Spezia városába futunk be. Megállni itt most nem fogunk, de menet közben érdemes rápislogni Olaszország egyik haditengerészeti kikötõjére és néhány, a tenger színébe teljesen beleolvadó, szürkére festett hadihajót is biztos látni fogunk. Majd az út felkígyózik a hegyekbe, hogy a túloldalon, a tenger felé leereszkedve elérjük valamelyik falut.

    A Cinque Terre öt, hasonló adottságú tengerparti falu vidékét, meg a körülöttük levõ nemzeti parkot jelenti: Riomaggiore, Manarola, Corniglia, Vernazza és Monterosso közös jellemzõje, hogy az alig párszázra tehetõ lakosai a hegyrõl keskeny, meredek falú völgyekben leszakadó patakok mellett színes lego építõelemek módjára -vagy költõibben fecskefészkek, bár a fecskéknek többnyire nem szokásuk pirosra, sárgára, zöldre, kékre festegetniük a fészküket és vélhetõleg zöld zsalugáteres ablakot is csak igen elvétve helyeznek rájuk- egymásra halmozott négyszögletes házakban élnek, úgy ezer éve már. A történelmi idõkben volt ugyan elég gondjuk a tenger felõl támadó szaracén kalózokkal –a kikötõket persze itt is védi egy-egy erõdítmény, de a házakon jellemzõen különbözõ irányban és magasságban elhelyezett két ajtó arra is enged következtetni, hogy tán nem mindig sikeresen és ha menekülni kellett, az ellenség az egyiken be, a helyi lakos a másikon ki. Mert támadták õket a barbárok, a kalózok, ebben az elmúlt ezer évben akadt dúlás is, de a nagy területszerzések és a hatalmi játszmák színpadán nem sok vizet zavart ez a pár település, megvoltak, köszönik szépen. És mivel többnyire a sziklás parton olyan szûkek a kikötõnek alkalmas részek is, hogy nagyobb mértékû halászat nem fejlõdhetett ki, inkább földet mûveltek, szõlõt, olívát, narancsot, citromot, bár ez sem volt egyszerû, mert igen hegyes a vidék errefelé, de hordtak rá földet, szakajtókkal, ha strapásan is, de megoldották.

    Aztán egyszer csak, tizen-huszon éve talán, elõször az erre tévedõ fiatal amerikai turisták írtak róluk lelkendezve, majd mind többen is egyre inkább felfedezték maguknak a vidéket, és innen már mondhatni egyenes volt az út a nemzeti parkká alakuláshoz és az adottságoknak megfelelõen a világörökség részévé válni éspedig megérdemelten: a döntésnél bizonyára értékelték a völgykatlanokba szorult apró falucskák emberközeli, egyedi látványát és hangulatát, elõttük a Ligur tengert és a mélykék vízbe belevágó szikla kiszögelléseket, magasan felettük az erdõvel borított hegytetõket, meredek oldalain pedig a lépcsõzetesen ültetett szõlõtõkék sorait. Ahonnan letekintve pedig egy élénk terepasztalnak tûnik a vasútállomás.

    Mert a vonat itt a legpraktikusabb közlekedési eszköz, a menetidõ csak néhány perc a falvak között míg autóval ugyanez nemkissé körülményes: jópár kilométert felkanyarogni a keskeny szerpentinen a völgy felsõ bejáratáig, lelassítgatni, félrehúzódni, ha valaki szembe is jön, ha ha felér, egy-két kilométer megtétele után újra lefelé szédelegni és kezdõdhet megint a kínlódás a falu bejárata elõtti parkolóhelyért. Mert a falvakba városkákba autóval tilos behajtani, mert az utcák néha annyira összeszûkülnek, hogy ehhez nem szokott úrvezetõ fennakadna az elsõ tíz méter után, meg aztán ide nem is illik a motorizáció, úgyhogy a turistákat és holmijukat a magánházakban kiadott szálláshelyre egy személykocsinál is keskenyebb kisteherautókkal szállítják be.

    A látványon kívül –mert az is megérni, önmagában, az utcákon cél nélkül sétálgatni, nézelõdni, bekukkantani a helyi termékeket áruló kis boltokba, és hát persze a gasztronómia- lehet itt a vagy húszfajta javasolt útvonalon túrázni (egy órástól az egy naposig), hajókázni, búvárkodni, kajakozni, kerékpározni, lovagolni és persze vonatozni. Minden évszakban van valami speciális értelme az ittlétnek, de a tengerben fürödni tavasztól késõ õszig lehet, úgyhogy aki erre is súlyt helyez és teheti, a legideálisabb idõszakban, májusban jöjjön, amikor már minden élvezhetõ, de turista sincs még sok.

    A nagyüzemi halászat kialakulása hálistennek elmaradt, kisüzemben persze van hal, szép választékban, így amikor túra közben a nemzeti park egy hegytetei éttermében –Volastra falu, “Gli Ulivi” restaurancia, de semmi fakszni, meg felhajtás, egyszerû környezet, kiváló ételek,
    úgy döntöttük, hogy épp itt az ideje a kulináris félórának (lett belõle másfél és egyben a túra vége, al vino* és társai okán; aki érti, érti), azzal az elképzeléssel, hogy legyen benne valami pesto*-s, innivalóként pedig a borok mellett megpróbáljuk a limonchino*-t, talán a sciacchetra*-t is. Ezügyben fel is vettük a kapcsolatot Marzia*-val, majd pedig bevontuk a konyhából kisietõ szakácsot is, jelenthetem, eredményesen, megint csak sikerült asztalra varázsoltatni egy komplett helyi ételsort. Hogy a beszámolót az oly fontos alapmûveletekkel kezdjem, inni Vino Bianco Doc Cinque Terre Costa di Volastra e Costa di Posa (Cooperativa Agricoltura 5 Terre) került, majd elõételnek acciughe salate di Monterosso, frittelle di baccalà, polpo lesso con le patate, carpaccio di pesce spada, impepata di cozze. Eztán jött csak a fõ fogás, a troffie ai frutti di mare: frittura di paranza and tonno, alla griglia all’aceto balsamico, majd desszertként a flan al cioccolato Sciacchetrà. És aki kíváncsi, mit is takarnak ezek a fogalmak, hát bizony azokat itt el nem árulhatjuk, utazzon csak szépen el ide, a szakértõk szerint mindezek azon dolgok közé sorolandók amelyekrõl semmiféle irogatás nem helyettesíti a személyes megtapasztalást.

    És ahogy mondani szokták, aki nem hiszi, járjon utána: a toszkán dombokon és a ligur tengerparton.

    És itt vannak a fordítások!
    completo (telt ház, kár csengetni)
    mamma mia (ó anyám, ne hagyd el az élet rögös útvesztõin szükségben szenvedõ egyetlen gyermeked!)
    grazia mille (ezer köszönet)
    bravo, bravissimo (ez aztán már tényleg ejha!)
    cazzo (indulatmentes indulatszó, magyarban is használatos kötõszó, amúgy a férfi nemi szerv legkevésbé sem akadémikus megnevezését rejti),
    allora („nos, hát akkor”; e kifejezés gyakorta használatos, ha az ember éppen nem tud mit mondani, és egy kis idõt ezzel is nyer)
    maestro (mester, de nem a házmester, mert az a portinaio)
    Ponte Veccio (öreghíd, áll vagy 700 éve, régen hentesüzletek voltak rajta, de a hentesek a maradékokat bedobálták az Arno folyóba. A Mediciek elzavarták a henteseket, azóta csak arany és ékszerboltok vannak rajta; egybõl meg is szûnt a dobálózás.)
    ristorante, taverna (étterem, kiskocsma)
    Pisa (város toronnyal, nem összekeverendõ a pizza–val, ami nem város, és nem is toronnyal, hanem paradicsommal-sajttal, de az is van errefelé)
    Palazzo Pitti (eredetileg a XV században épített, de négyszáz éven keresztül egyre bõvítgetett palota, tele a Medici-ek által szorgosan rablott, azaz gyûjtögetett mûkincsekkel)
    pasta (olasz alapétel, „al dente” módra haraphatóra, roppanósra, azaz nem kifejezetten puhára és legkevésbé sem szétfõtt tészta ezerfajta öntettel, feltétel, betéttel, szórattal, fûszerrel, péppel, krémmel; aztán jöhetnek rá akár a húsos, zöldséges, akármilyenes raguk, feltétek -de nem feltétlenül)
    palazzo (palota)
    piazzo (tér)
    fattoria (majorság)
    Signoria (Firenze városi tanácsa –a tanácstagokat két hónapos idõtartamra választották, aki hivatali idejük alatt nem hagyhatták el a Palazzo Vecchio-t, a városházát, nehogy korrumpálhassák õket. Csak jelzem, hogy csak a tanácsosok kimenetele volt tiltott, a kérvényezõk bejövetele nem, így ez a megoldás nem volt kifejezetten hatékonynak mondható.)
    Deo Gracias (Istennek legyen hála –a katolikus szertartások befejezõ mondata, rendszerint)
    Le Strade del Vino (bor-út, a környék bor-, és olivatermelõ gazdaságainak elmés turisztikai elnevezése)
    Lucchesi Rosso, Bianco, Rubino di Selvata, Rosso di Toscana (egyik sem kóla)
    azienda (gazdaság, üzem)
    Birra Moretti (helyi sör, de azért Heineken, egy kalapos olasz parasztember kortyol a címkéjén jóízûen, ezt mi is megtehetjük, kalap nélkül is akár, legfeljebb nem kerülünk fel a címkére, felhasználóbarát 6,6 decis kiszerelésben, nem úgy mint odahaza a fél literes gyerekadag)
    Corriere della sera (napilap; corriere=futár, sera=este. A „della” szó nem azonos a magyar szlengben használatossal -lásd: „dõl a della”. Köze sincs a pénzhez.)
    buona sera (jelentése: jó estét, kora reggeli használata ellenjavalt)
    gorgonzola (kék vagy zöld nemes penésszel márványszerûen becsíkozódott, a közeli Lombardiából honos, pikáns ízû és illatú desszert sajt, csókcsaták elõtt mellõzendõ. Közös fogyasztása jelentõs összekovácsoló erõvel bír.)
    carne (vegetáriánusok óvakodjanak, mert ez biztosan valami húsétel lesz, és nem húsjellegû szója)
    al ragu di vino (felkockázott hús olivaolajon kicsit megsütögetve, majd fûszerekkel megszédítve-elvarázsolva, borral nyakon öntve, párolva)
    Fritto di pollo e coniglo (sült csirke és nyuszi)
    Tortino de gorgonzola con le pere (nagyon vágják errefelé ezt a pités, gorgonzolás cuccost)
    Bistecca alla fiorentina (Firenzei módra készült beefsteak)
    quanto costa? (ha így kérdezzük, olaszul válaszolják meg az árat –talán jobb is ha nem értjük)
    Lucca stile (nagyon úgy fõznek Lucca-ban, ahogy azt kell)
    vino, grappa, oilo (bor és olíva, a középsõ szó, a grappa kizárólag olaszhonban készülhet, igen ízletes törkölypálinka, 40 – 45 fokos, a finomabbakat tölgyfahordókban érlelik)
    Fattoria del vino (borgazdaság)
    pesto (tipikus olasz bazsalikomszósz)
    Limonchino (citromlikõr, de közel sem valami geil, gagyi vacak)
    Sciacchetra (a mi Tokaji-nkra hasonlító sûrû, édes desszertbor)
    Marzia (olasz nõi név, jelen esetben a nemzeti park bájos munkatársát jelenti)

12 hozzászólás megtekintése - 1-12 / 12
  • Szerző
    Hozzászólás
  • #53993 Hozzászólás

    Kati

    Pó apó

    Azt tettük és az elmúlt 2 hetet Toszkánában és Umbriában töltöttük.

    #53992 Hozzászólás

    Re: Kati

    Köszönöm szépen, nagy mázli, hogy nem a heti 7-es mert helyette lehet inkább útleírásokat olvasgatni, vagy útra készülõdni. Ajánlom a többi leírásomat is…

    #53991 Hozzászólás

    Kati

    gratulálok!

    Az egész családunk rendkivüli módon élvezte a leírást és a humorodat egyaránt.
    Kinyomtattam és a családtagok között kézrõl kézre járt.
    Egyébként nagy Toszkána-rajongók is vagyunk.
    A férjem azt mondta, hogyha a heti 7-es humora csak megközelítené a Tiédet, akkor ott ülne a TV elött.
    Mégegyszer gratulálunk!

    #53990 Hozzászólás

    Ahmet

    Jani haverja

    Nagyraertekelem es koszonom!

    #53989 Hozzászólás

    Jani haverja

    Köszi, Ahmet

    Már el is mentettem a könyvjelzõk közé, ezzel egy biztos olvasóddal már több van:)
    Jó utat!

    #53988 Hozzászólás

    Ahmet

    Jani haverja

    http://www.tinylittlebigthing.blog.hu

    De mint említettem meglehetõsen üres egyelõre.

    #53987 Hozzászólás

    Jani haverja

    Tényleg jó lett, most olvastam végig

    Gratula Neked Pó apó, és mi az ingyenélõk, akik nem tudunk rendesen írni, meg nem is jutunk el annyi helyre, várjuk az “elmaradásaid” bepótlását is.
    Ahmet!
    Ha nem titok, hol lehet Téged olvasni?

    #53986 Hozzászólás

    Ahmet

    Pó apó

    Április elején megyünk haza, aztán május elején indulunk tovább. Majd ha indulunk, akkor elkezdem kicsit propagálni a blogot. Mármint az újat. : ) Most még kicsit üres.

    #53985 Hozzászólás

    szasztok és köszi

    Ahmet: olvaslak én is, folyamatosan…
    Elmaradás több is, hajajj, de dolgozunk rajta.
    Kirgizke:elsõsorban az újság terjedelmi kolátjaihoz kellett igazítanom, ami nekem nem nagyon megy. Különben nagyon bejött az a rész is.
    Péter: jó étvágyat!

    #53984 Hozzászólás

    Péter

    Grazie, maestro!

    Köszönet az élvezetes útleírásért! Össze is futott a nyál a számban!

    Ha majd kiderül, hogy van-e élet a gazdasági válságon túl és újra elvetõdtök arrafelé, nézzetek körül a Chianti dombok vidékén is, mert rendkívüli emberekbe és ízekbe lehet botlani:

    http://buvosszakacs.blog.hu/2007/08/08/dario_cecchini_a_toszkan
    _hentes

    #53983 Hozzászólás

    Kirgizke

    szerintem is

    Szerintem is jó, de a Cinque Terre-és rész egy kicsit rövidkére sikerült. :-)

    #53982 Hozzászólás

    Ahmet

    Hello!

    Jó lett, de nincs neked elmaradásod meg innen-onnan? :) Mellesleg ha beírom ide, hogy jo (mert nincsenek ékezeteim, csak a helyesírás ellenõrzõvel javítom), akkor miért Joó-t javasol?

12 hozzászólás megtekintése - 1-12 / 12
Hozzászólás: Egy kis Toscana, egy kis Cinque Terre
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.