Fogarasi-havasok 2005. július 22 – augusztus 1.

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Fogarasi-havasok 2005. július 22 – augusztus 1.

  • Indította
    Témakör
  • #1214 Hozzászólás

    Nagy István
    Regisztrált – bejelentkezve üzenet küldhető

    Itteni jó kis leírásokat olvasva gondoltam én is megosztom Veletek élényeimet, gondolataimat, tapasztalataimat egy nyári túrámmal kapcsolatban. Jó olvasást!

3 hozzászólás megtekintése - 1-3 / 3
  • Szerző
    Hozzászólás
  • #55791 Hozzászólás

    troll

    LonelyPlanet

    Köszönöm, de a hely és a gép érdeme. A Negoi Erdély és a gerinc legmagasabb pontja, a Moldoveanu pedig az egész hegységé és Romániáé (egy déli oldalgerincen található). Szívesen megnézném a képeidet, majd írd meg a címet. Neked is jó túrázást!

    #55790 Hozzászólás

    Lonely Planet
    Regisztrált – bejelentkezve üzenet küldhető

    jók a képeid!

    és a leírásod is élvezetes! de szerintem fölösleges elkenõdnöd annyi minden miatt. az embernek igenis szüksége van fõleg az utazások során magányos órákra, napokra, amikor a legjobb barátra sem tud idõt szánni, mert a saját fejében kell helyretenni a dolgokat. egy legjobb barát ilyet megért szerintem. meg a nem legjobb is megérti, biztosan élt már át õ is ilyet. szóval fel a fejjel!

    egy kis ellentmondás, odaírod, hogy a negoiu a legmagasabb csúcs, 2535 méter magasságával, aztán meg mondod, hogy látszik a moldoveanul 2544 méterével. (szóval nem ez a legmagasabb akkor??? :)

    ha nem bánod, én is feltöltöm majd a fogarasi képeket, mi is megmásztuk a moldoveanult, egyszer a balea tótól indultunk, egyszer meg a podragultól. nagy élmény volt!

    további jó túrázást! :)

    #55789 Hozzászólás

    Nagy István
    Regisztrált – bejelentkezve üzenet küldhető

    a leírás

    Ember tervez…

    Nehéz most írnom, mégis tollat ragadok és – ha csak röviden is, legalábbis az elõzetes tervekhez képest – igyekszem megörökíteni hogy s mint történtek a dolgok Románia tetején. Az év legnagyobb „dobásának” indult, ám az élet máshogy rendezte, így hiába álmodtam meg részletekbe menõen hosszú éjszakákon át, a valóság mást hozott. Mondhatnám végülis csudajónak a túrát, de nem teszem, mert még nem sikerült megbékélnem teljesen a történtekkel, magammal.
    Igazán korán nekiálltam szervezni, okulva a tavalyiakból – miszerint is az utolsó pillanatban dõlt el, hogy nem egyedül megyek a Retyezátba. Már februárban szóltam barátaimnak, ismerõseimnek, egyeztettük a lehetséges idõpontokat. A világháló révén megismerkedtem Zsolttal, aki örömest csatlakozott a készülõdõ csapathoz. Ha mindenki eljön, aki szeretett volna, akkor 11-en tesszük meg az utat. Nos az indulás napjára négyen maradtunk.

    Július 22.

    Az elõkészületek és a gondos pakolás után a 19.15-ös gyorssal indultunk Lõkösházára. Ketten – Berni szegõdött társamul. Dávid Szolnokon, míg Zsolt másnap Nagyszebenben szándékozott csatlakozni. A vonat lassan haladt, de ez általában így van, amikor már nagyon szeretnénk ott lenni valahol. Szolnok. Dávid sehol. Telefonom otthon. Berni mobiljával aztán anyutól megkérdve számát próbáltuk felhívni, de hiába. Izgultam, bár nem sokáig – hárman így is leszünk, hiszen Zsolt 100%, hogy jön, noha azért sajnáltam barátom távolmaradását. Persze tudhattam volna, hogy õ nem egy elveszett ember és meg fog jelenni. Így is történt. Mivel Debrecenbõl érkezett, nem Szolnokot, hanem Békéscsabát célozta meg csatlakozási pontul. Jó volt látni! Szépen alakult az este. Lõkösházán megvettük a nemzetközi jegyet, mégpedig Simeriáig, így sok-sok órát spóroltunk. Ismeretlen sátrainkat felállítottuk a váróban gyakorlásképpen, nehogy egy esetleges rossz idõ esetén gondban legyünk a hegyen. Alig pakoltunk el, amikor kiszólt a pénztáros néni, hogy nemde kifelé megyünk? Ugyanis most indul egy vonat. Ugrottunk és már robogtunk is. Jó, hogy nem kellett 2 és fél órát várnunk a kinézett vonatra, olykor szerencse, ha késnek a vonatok.

    Július 23.

    Korán értünk Piskibe. Leiünk nem volt, váltani akartunk. Szombat hajnalban… azért a helyzet nem volt tragikus, Dávid meg egyenesen profi volt, beült egy taxiba s pár perc múlva megvolt az elegendõ pénzünk a további vonatjegyekre. Csak a megszerzésükkel akadt még egy kis gond. Nem akarták odaadni. Aztán idõvel megértettük, hogy csak indulás elõtt egy órával adják ki a helyjegyes jegyeket. A váró a korai órák ellenére televolt emberekkel, kutyákkal. A padon próbáltunk aludni, nem sok sikerrel. Aztán megérkezett a vonatunk s tovább folytattuk utunkat. Fáradt voltam, de a Szeben elõtti erdõs, hegyes-völgyes vidékre többé-kevésbé emlékszem. Megérkezve pénzváltót kerestünk, majd a többiek fánkoztak én meg a váróba indultam megkeresni Zsoltot. S kerestem, mentem jobbra, mentem balra, de sehol. Aztán hárman próbálkoztunk. A vonatig két perc… Menjünk a vonathoz, hátha elkerültük egymást és már felszállt! Felszálltunk, elindultunk. Fél óra múlva, hegyek között, az Olt partján szálltunk le Valea Marului állomáson. Zsolt nem szállt le. Mi történhetett?
    Nos mint itthon kiderült: 2 percet késett. A román közlekedés miatt gondolhattam volna rá, hogy nem lesz könnyû neki eljutnia Szovátáról Szebenbe. Nem is sikerült idõben. És szinte minden pénzét arra költötte, hogy fél 3-ra odaérjen. S ott állt egyedül, 10napi kajával, pénz nélkül, telve vágyakkal, tervekkel egy új bakancsban, amit direkt a túrára vett. Éppen csak annyi pénze maradt, hogy haza tudott jönni. Hívott sokszor, de ugye itthon volt a telefonom, mondom nem cipelem. De nagyot hibáztam, amikor legalább az úthoz kapcsolódó telefonszámokat nem vittem magammal! Már ott is sajnáltam, hogy csak hárman leszünk, hát még hazatérve, mikor megtudtam mi történt. Azóta is bánt az eset… Nagyon. Remélem egyszer jóvátehetem. Zsolt sajnos nem tudta a célállomást, így nem tudott utánunk jönni. Még egy mulasztás. Mi az állomáson csüggedtünk, ugyanis közben nekieredt az égi áldás és csak zuhogott, zuhogott. Minden érkezõ vonatnál kiálltam az esõbe, hátha leszáll valamelyikrõl, az egyik visszafele menõnél még az is megfordult a fejemben, hogy visszamenjek, hátha. De mivel 100%-ban mondta, hogy ott lesz, ezt nem tettem meg, hiszen biztosan közbejött neki valami. Így esett hát, részben ezért nem tudok azóta sem felhõtlenül gondolni azokra a napokra.
    Az állomáson volt egy nagyjából üres helység ahová a kedves vasutasok – románok! – beengedtek minket, hogy ott tölthessük az éjszakát. Az Olt áradt, a hegyrõl fekete, tajtékzó patak rohant bele a ház alatt. Szemközt meredek hegyoldal, s mindenhol erdõ. Végre itt vagyunk!
    Az állomás személyzetéhez tartozott egy kiscica, egy kiskutya, meg egy nagykutya is. Jókat mókáztunk velük. Este fõztünk, berendezkedtünk, majd nyugovóra tértünk remélve, hogy másnap szebb idõnk lesz.

    Július 24.

    Kegyes volt az Ég, így reggel felcihelõdtünk és elindultunk a távoli bércek felé. Tudtuk, hogy jobbra kell tartani, így az elsõ lehetséges ösvényen nekivágtunk a meredeknek. Egy vízmosásban… Képzelhetitek milyen volt az elõzõ napi esõk után. Azért valahogy felkepesztettünk. Egy rétre érkeztünk, s megdöbbentõ volt milyen hirtelen milyen sokat emelkedtünk, az Olt már cs kis szalagként „csörgedezett” alant a völgyben. Hamarosan az utat is megtaláltuk, elég jelentõset rövidítettünk. Szép lomboserdõben haladtunk felfelé. Egyszer csak távoli kutyaugatás. Megálltam, s bevártam a többieket. Jól is tettem, mert hamarosan minden irányból, összesen vagy 12 kutya vett körül minket vadul ugatva. A nyakukban egy bot lógott láncon, talán hogy zörögjenek az erdõben, miközben csörtetnek. Egyik sem jött közelebb, de nem engedtek el minket. Gyenge füttyszó hallatszott, s a kutyók se szó, se beszéd megfordultak és elviharzottak a gazdájukhoz. Ez aztán az idomítás. Rövidesen a nyájjal is találkoztunk. Legalábbis, ha a kecskéket is így nevezik. Aztán díszkíséretet kaptunk, végig a nyomunkban haladtak felfelé. Érdekes volt, ahogy a fõkolompos szinte noszogatott minket, hogy menjünk már. A Paului (1172m) alatti rétre igyekeztek. Innen már csodás kilátásunk volt a szemközti hegyekre. Az erdõ közben bükkösre váltott, így értük el az elõbb említett csúcsot, ahol ettünk egy jót, desszertnek például áfonyát. Jó volt leülni egy kicsit. Majd egy darabig lefelé haladtunk. A következõ kúpig a többiek lemaradtak, az ösvény pedig eltûnt. Most említeném meg, hogy eddig a pontig körülbelül 3 jelzést, ha láttunk. Pedig már elmúlt dél. Elõzetes információim szerint is a le és felvezetõ szakaszok kevésbé jelöltek – mivel kevesen járnak erre – de hogy ennyire kevésbé?! Azért nem estünk pánikba, noha úgy tûnt egy nagy völgy állja utunkat, amiben hallottuk egy patak hangos csobogását. De ha már feljöttünk 1100-ra, nem kéne visszaereszkedni, ráadásul ilyet a térkép sem jelöl. A megoldást a kedvenc fám hozta – végsõ ötletként felmásztam egy jó magas bükkre – egy vékony gerinc húzódott a Chica pietrelor (1606m) irányába. Emlékezetes szakasz következett, hatalmas bükkök szegélyezték az utat. Ha valaki a megérkezése napján el tud indulni a hegyre, itt fantasztikus sátorhelyet talál. Megjelentek a nyírek is, majd tisztások kisebb cserjékkel, végül a fenyvest is elértük. És csak emelkedett. Az egyik tisztáson itt fotózta Berni a lepkét evõ sárga karolópókot. Odébb embermagasságú kékperjésben haladtunk. A Pietrelor elõtti réten megint tettünk egy kitérõt – jelzéshiányból – majd visszafordulva megleltük az elsõ forrást. Berni mászott le a palackokkal egy völgyfõbe. Furcsa volt, mert annyi ruha volt rajtam, mint télen a Tátrában, mégis fáztam. Hideg volt. Az utunk aztán megint eltûnt, de bátrak voltunk, átvágtunk a fenyvesen és rövidesen elértük a fahatárt, a havasi réteket. Elhagyott és mûködõ aklok mellett mentünk el, átlábaltunk egy patakon. A gerinc felõl felhõ ereszkedett alá. Ám mielõtt végképp homályba burkolt volna minket, részesei lehettünk egy pazar naplementének. A levegõ párás volt, az ég pedig kárminpiros, bíbor színekben pompázott. Magával ragadó látvány volt. Ránk esteledett. Egy sátrazó csapatra leltünk. Hárman voltak, kolozsváriak, egyikük magyarul is tudott. Szerinte a gerinc a pirossal még feljebb, messzebb van. Továbbmentünk még egy picit és alig 100 méterre ott volt az útkeresztezõdés, ahol a piros kereszt becsatlakozik a pirosba. Sátorállítás következett az egyre erõsödõ ködben – a közelben levõ sátrat természetesen nem láttuk. A térkép szerint 1570 méteren voltunk.

    Július 25.

    Szép reggelre ébredtünk. A sátrakat hamar eltüntettük, bár a vertigoval volt némi probléma, elég sok pára lecsapódott a belsõ felületére. Aztán megismertettük Dávidot a foghagyma kivételes adottságaival – megszületett a zsebsárkány kifejezés. Amikor indultunk, a kolozsváriaknak még állt a sátruk. Itt már tényleg a gerincen voltunk, bár ez a kifejezés itt még csak szép füves, széles hátakat takar. Itt-ott kisebb felhõfoszlányok is körbevettek bennünket, de átsütött a Nap ilyenkor is, így igazán sejtelmessé téve a haladást. Ebben a ködben hallottunk kolompszót – majd megláttuk a lovakat. Csak az egyiknek volt kolomp a nyakában, meg kötél a lábán (az elsõ kettõ volt összekötve), a másik mellette maradt. Vizünk fogytán volt. Sõt egészen pontosan elfogyott. De mivel mindenhol azt olvastam és azt hallottam, hogy itt minden tele van vízzel, nem féltünk. A Chica Fedelesului (1820m) alatt jelölt is egy forrást a térkép. Nos megálltunk és a többiek zsákjukat letéve elindultak a völgybe. Az ösvényen sétálgattam, amikor utolértek kolozsvári testvéreink. Pár perc múlva egyikõjük visszajött és mondta, hogy a forrás ott van az út mellett, 200 méterrel odébb. Ekkor a többiek már hallótávolságon kívül voltak. Közben még egy csapat elhaladt mellettem. Aztán a következõ. Itt már többen jártak, ezek szerint mindenki Turnu Rosuból indult. Végül a másik irányból Berniék is megjöttek a vízzel, megtalálták a patakot, majd azt követve eljutottak a forráshoz. Ami mellett egyébként egy szép kis ménes legelészett – de a vizet nem éreztük veszélyben lévén az egy kõ alól tört elõ. Fél óra múlva már a Tatár csúcson (1890m) álltunk, sajnos még mindig párában. Aztán ez szép lassan eloszlott, mi pedig ragyogó napsütésben hagyhattuk magunk mögött a métereket. Aztán átléptük a 2000 méteres magasságot. Itt ebédeltünk. Lankás, alig emelkedõ út vitt tovább a Suru-nyeregbe (2113m). Egy monumentális völgy, katlan tárult szemünk elé. Bal oldalán futott a gerinc, rajta a Suru-csúcs (2283m), a Budislavu (2343m), alant pedig egy patak ezüstös csíkja kanyargott. A völgybe tekintve lentebb az erdõt is megpillanthattuk. A völgyoldalban vitt az ösvény. Aki víz híján van, itt megnyugodhat: egy kilométeren belül 5 forrást kereszteztünk! És minden televolt virágokkal. A zászpa (Feretrum album) még csak itt-ott virágzott, azonban az arany pimpó (Potentilla aurea) sokfelé sárgállott. A Budislavu oldalában elõször szembesültünk igazán meredek, szerpentinezõ, köves ösvénnyel. Szép is húzódott csapatunk, Dávid volt a leggyorsabb, s Berni ért fel a végén. Kemény volt, de bizony itt már 2300 méteren voltunk. Le is ültünk gyorsan s csak néztük a vad, csipkés meredélyeket, melyek közrefogták mai célunkat a Feleki-tavat. Hamarabb indultam, hiszen a térdem miatt nekem az ereszkedéssel akadtak kisebb gondjaim. (A túra folyamán Fastum gélt és gumis térdszorítót használtam, nem lett semmi gondom.) A 2180 méteres nyeregbõl már csak egy ugrás volt a Portita Avrigului. És megláttuk az elsõ igazi tengerszemet! Hatalmas bércek (2400-as csúcsok) között egy katlan mélyén bújt meg, mellette egész komoly hófoltok terpeszkedtek, a vízén pedig jégtáblák úszkáltak. Partján már sokan sátoroztak. Hamarosan mi is a ott álltunk (2007m), majd a tó morénáján felállítottuk hajlékainkat. Fárasztó nap volt, így jól esett a vacsora. Pár szót az étkezésekrõl: elõször is Berni. Egy ismerõse javaslatára a fele kaját otthon hagyta, mondván a hegyen úgysem kíván enni az ember. Bizony elõfordul ilyen is, most azonban másképpen esett, így szegény már a második napon attól tartott, hogy nem lesz mit ennie. Állandóan nagyon éhes volt. Dávid zsákja telítve volt páncélosokkal, noha javasoltam, hogy ezeket mellõzzük. Persze ha már jó erõben volt, nem bántuk, hogy cipelte, s igyekeztünk minden nap könnyíteni a batyuján. Az általános menü egy levesbõl állt, majd pedig rizs és löncshús keverékébõl. (Ehhez megfõztük a rizst, egy másik edényben pedig hagymán a gyíkhúst, végül összekevertük.) A sort valami édesség, tea vagy plussz zárta. Nem panaszkodhattunk, még itt távol a civilizációtól is nagyon komfortosan éltünk. Nem mehetünk el szó nélkül Dávid összeállítása mellet sem: hozott egy kilós kenyeret, meg egy tábla szalonnát. Ezt két kézre fogta, és harapta, ahogy kell :)

    Július 26.

    Reggel egy kisebb csodára ébredtünk. Kristálytiszta levegõ, mélykék ég, ragyogó napsütés. A gerinc fölött telihold. És a legkisebb sziklát is teljesen élesen lehetett látni. A nagy örömre elhatároztam, megfürdöm. Elvonultam hát a tóból kifolyó patakhoz egy vízesés tetejéhez és „belevetettem” magam a fagyos vízbe. Igazán frissítõ volt.
    A legnehezebb napnak ígérkezett. Egy zergéknek való ösvényen indultunk el, tél végén az olvadó hó több helyen elmosta. A cukorsüveg szerû impozáns Gerbova csúcsot (2188m) megkerülve érkeztünk a Gerbova nyeregbe, melyet ajánlok sátorhelyül annak, aki nem szereti a tónál tapasztalható tömeget, nem ragaszkodik a tóhoz és este még van ereje ehhez az egy órás kapaszkodáshoz. A kilátás miatt mindenképpen megéri. Itt aztán bekapcsolódtunk egy nemzetközi csúcstámadó megmozdulásba. Egy holland és egy cseh csoport tagjaival együtt kígyóztunk fel a Scara oldalán. A németek már fent voltak… Aztán egyesével mindenki felért (2306m), voltunk vagy húszan. Visszatekintve láttuk a Feleki-tavat a hegyek gyûrûjében, észak felé az Olt-völgyét a kanyargó folyóval, keletre pedig feltûnt a nap fõ állomása, a Negoj, Erdély és a gerinc legmagasabb csúcsa. Odáig azonban még sok nehézség várt ránk. Nem is sejtettük mennyi. Elõször a Scara-nyeregban (2146m) érintettük a hegyimentõk menedékét, majd elindultunk felfelé következõ pihenõnek kijelölt pontunkig a Vf. Musceaua Scarii-ig (2277m). Ez egy hosszabb, elég kitett, de szép szakasz volt. Emlékszem nyûgös voltam, ezért a lépés lépést követ technikára váltottam felvéve egy állandó sebességet. És kikapcsoltam. Volt pár egészen komoly átlépés, mászás is. Már 10 perce üldögéltem a csúcson, mikor feltûnt, hogy valaki nincs velünk. Berni bizony lemaradt és nem is láttam sehol. Nagyon nem voltam tudatában mi is történik körülöttem. Csak ültem csendben, néztem a hegyeket, éreztem a szellõt, mely kolompok csengését hozta a völgy felõl. Magam voltam, otthon voltam. Önzõ voltam. Bele sem gondoltam, hogy társaimnak talán nem ugyanezt jelenti a hely, hogy bizony akár küzdeniük is kell, hogy talpon maradjanak. Hiába futottam hát Berni elé, megértem, hogy nem adta át a zsákját, én sem tettem volna. Meghívtam egy túrára és nem figyeltem rá eléggé. Azóta is mardos, hogy bánatot okoztam egy barátomnak. Hallgatagon ettünk, közben néztük, amint két pásztor mellettünk kisebb, nagyobb sziklákat gurít le a völgybe. Vagy fél percig kopogtak lefelé mielõtt megálltak volna úgy jó 400 méterrel alattunk. Újabb ereszkedés után a Serbota-nyeregben (2123m) meg sem álltunk, s egy menetben felértünk a Serbota 2331 méteres csúcsára. Ez egy egészen kis területû csúcs, így a hollandokkal együtt szinte tömeget alkottunk (11-en). Már csak két kilométer a Negoj! Igaz, a gerinc legnehezebb 1200m-e vár ránk a Kleopátra nyeregig. Komolyan nekikészültünk, s indulás elõtt egy Miatyánkot is elmondtunk. Egy vékony, meredek gerincen kezdtünk lefelé ereszkedni. Rövidesen már minden elérhetõbe kapaszkodnunk kellett, fél méter jobbra vagy balra több 100 méteres zuhanást jelentett volna. Aztán egy nagy lemászás, úgy 3 méteres. Aztán egy 4 méteres. Aztán, aztán feladtuk a harmadiknál. Nem rendelkeztünk kellõ erõvel és tapasztalattal ahhoz, hogy ekkora zsákokkal ilyen mutatványokat csináljunk ott, ahol tényleg elég lett volna egy kis megingás a tragédiához. Így visszafordultunk. Noha ezt teljes mértékben megértettem, mégis törést okozott bennem, hiszen így vége a gerinctúra álmának. De a lényeg, hogy a hegyen vagyunk, s együtt vagyunk. Felfelé már nehezebb volt. Nekem valahogy sikerült felkepesztenem magam az elsõ 4 méteren, de a többiek nem próbálkoztak. Jó fél óra volt, mire felszenvedtük a zsákokat, bár nem Berni 16 kilósával volt gond, hanem Dávid 33 kilót nyomó tatyójával… De megoldottuk és másfél órás próbálkozás után, mialatt is megtettünk lefelé 200 métert, majd vissza, újra a Serbotán álltunk, lihegve. A hollandok azóta is töretlen vidámsággal mókáztak odafent. Dávid azért bedobta magát, s egy „Minket vártatok?” kérdéssel tovább fokozta a hangulatot. Délután 5 óra körül járt az idõ, mikor elindultunk a kéken a Negoj menedékház felé. Láttuk, amint a gerinc, ahol másznunk kellett volna, éppen felhõbe burkolózik. Talán jobb is, hogy nem voltunk ott. Itt aztán meghaltam, testben és lélekben egyaránt. Egy embert próbáló nap után – amikor megbántottam barátom, amikor fel kellett adnom elképzeléseimet a túráról – 800 métert kellett ereszkedni, hát talán nem kell magyaráznom. A lábamat feltörte a cipõ, legalábbis nagyon ezt éreztem, mert erõsen fájt. Mindkét térdem szúrt és csak botorkáltam. Aztán elpattant valami és elkezdtem „futni”. Nem érdekelt semmi. Az ösvény sûrû törpefenyveseken haladt át, erre biztosan kevesen járnak. Ezek a napközben pecsenyésre égett vádlimat simogatták. Végül lassítottam és megbékéltem, búcsúztam a hegytõl. Tudtam, nem lesz erõm még egyszer visszamászni a gerincre ilyen lábbal és térddel. A hegységben egyébként érdekes, hogy alig látni törpefenyõt, ugyanis a legtöbb helyen a legeltetés miatt kiirtották, így a fenyves övet egybõl a legelõk követik. A pásztorok kõgurigatása is a legelõ nagyobbítását szolgálta, hiszen minél kevesebb kõ van a gyepben a jószágaik annál több füvet találnak. Félholtan érkeztünk a menedékházhoz (bár ez lehet csak magánvélemény, õszintén szólva úgy kivoltam, nem emlékszem a többiek milyen állapotban voltak), bódultan néztük az ott játszadozó két tündéri kiskutyát meg az anyjukat, majd kivettük szobánkat, a 23 fõs matraclágert – hárman. A nagy bánatra aztán legurítottam egy Ursust, elfogyasztottuk a vacsorát. Elõtte sokat segített, hogy a fõépületben meleg – ismétlem – meleg vízzel le tudtunk zuhanyozni! Ha lett volna erõm elkezdek gondolkodni, hogyan is jutok másnap haza, de nem volt – belezuhantam az ágyba.

    Július 27.

    Egy szamárcsapat vonult el az ablak alatt, arra ébredtünk. A Nap sütött, az ég ragyogott, a fenyõk szelíden integettek, a patak feltartóztathatatlanul csobogott a völgy mélyén. És mintha nem is lett volna tegnap. Mintha a mai napra mindig is a Negoj megmászását terveztük volna. A reggeli élet erõvel töltött el, no meg elhatározással, hogy csakazértis! A térdemnek kutya baja, a lábamat pedig nem törte fel a cipõ, csak rossz volt a zokniválasztásom és az dörzsölte ki a bõröm. Egy óra múlva már a kék háromszög ösvényén baktattunk. Igen érdekes volt, annak a gerincnek a keleti falában megy, amin egy nappal korábban lejöttünk. Szó szerint a falában, jobbunkon ugyanis elég gyakran függõleges meredély kísért minket. A bevágásokon, vízmosásokon acélpallókat fektettek keresztbe. Hamar elértük a legelõket, majd kicsit odébb a sziklavilágot. Itt találkoztunk egy kanadai sráccal, aki félcipõben egy kis hátizsákkal futott lefelé. Ez is egy módszer – õ mindig menedékházakban aludt, aznap a Balea-tótól indult, jól nyomta. Beértünk a felhõbe. Végeláthatatlan kõtenger közepén jártunk. Szótlanul tettük meg a métereket. Aztán megváltozott a kép, hirtelen hatalmas kõtömbök közé értünk. Némelyik barlangszerû mélyedés most is televolt hóval. A 20m látótávolsággal együtt meseországnak tûnt. A gerincen aztán kitisztult a levegõ, s már látszott is a Negoj, már csak egy kapaszkodós, meredek szakasz volt elõttünk. Nekivágtunk. Ki az úton, ki mellette a sziklán. S persze éppen itt esett ki a zsákomból a kulacs… de elkaptam. S alig 5 perc múlva hárman értünk fel a csúcsra, a 2535 méter magas Negojra, Erdély legmagasabb pontjára! Talán három óra lehetett. Készítettünk egy fotót, de a csúcscsokit már nem tudtuk megenni, pedig megérdemeltük volna. Elkezdett csöpögni, s ami még aggasztóbb volt, akkorákat dörgött, hogy szinte beleremegett a hegy. Gyorsan megindultunk lefelé. Az Ördög-szakadék bejáratánál nem gondolkodtunk sokat, ez a legrövidebb út. Elõzetesen felmerült, hogy viharban nem az igazi, hiszen végig vasláncokon kell csüngeni, meg azt is mondták, hogy havas, de mivel vagy tizen mentek elõttünk, mi is belevágtunk. Nem is lett gond, az egyedüli nehézséget a vizes kövek és lánc jelentette. Mire leértünk az esõ is elállt. Egy óriási völgybe érkeztünk, melyben az eddigiekhez képest rengeteg hó volt. Le is telepedtünk hát csodálkozni s fõleg táplálkozni, meg hát bepótolni a csúcscsokit. Majd két órát töltöttünk a fal tövében. Közben egy kíváncsi zerge majdnem csatlakozott hozzánk, s bár végül nem tette, jól megnézett minket, mi meg õt. Ezután a már említett sok-sok hófolt közül jópáron át kellet mennünk, izgalmas volt. Meglepetésünkre alig fél óra alatt elértük a Caltun-tavat (2135m). Azaz elértük volna, ha nem állunk meg fotózni, mókázni, pijjogni. De meg kellett s kezdett egyre jobb kedvünk kerekedni. A sátorverés nehezen indult, nem igazán találtunk megfelelõ helyet. Dáviddal havon szerettünk volna éjszakázni, ám nem találtunk megfelelõ helyet. Közben Berni a tóparton próbálkozott. Már állt is a sátra, amikor találtunk egy szuper helyet, 300 méterrel feljebb az ösvény mentén – álomszép naplementében. S rávettük költözzön, aztán átköltöztettük. Nem tudom a többi túrázó mit szólt, amikor már sötétben, fejlámpával botorkálva a fejem felett egyensúlyozva cammogtam egy felállított sátorral. De végül – természetesen az elmaradhatatlan vacsora után – nyugovóra tértünk. Azaz még megbeszéltük a másnapot: Dávidnak haza kell mennie, indulnak Spanyolországba. Mivel részemrõl feltett szándékom volt, ha már visszamásztam, most nem adom fel, ezért Berni is úgy döntött, hazamegy Dáviddal, mert nem biztos, hogy velem hazaér hétfõre. Korai kelést, stoppolást terveztek.

    Július 28.

    És így is tettek, majdnemcsak indultak, mire én kimásztam odúmból. A reggel ma is csodálatos volt, s most csatlakozott hozzá ez az érdekes érzés: egyedül maradni a hegyek között. Nem beszélsz, csak nézelõdsz csendesen, szívod magadba a határtalanságot, a békét. S teszed a dolgod az elmúlt napoknak köszönhetõen már rutinnal, meglepõen könnyedén sikerült elpakolnom segítség nélkül a sátrat. Egy picit siettem is, szerettem volna még látni õket. A táborhelyrõl így másodiknak indultam – kb. 1 órával utánuk – még mindenhol álltak a sátrak. Éppen eltûntek a Laitel (2390m) túloldalán. Felérve úgy 10 percet hoztam rajtuk, ekkor már láttam, nem fogunk találkozni. Szeretem a hegyeket. Jóléreztem magam magamban a sziklák, kövek közepette. Egy-egy technikásabb részen – no semmi komoly, csak lánccal biztosított szakaszok – pl a Laita oldalában, még élveztem is magányom kihívását. A szembejövõk is csodálkoztak, amikor egyedül köszöntöttem õket. Két óra alatt értem a Balea-tó fölötti gerincszakaszra, közben átjutva a Paltinului csúcson (2399m). Innen aztán csak megadatott még egyszer, hogy lássam õket, már egészen lent jártak a völgyben – úgy 300 méterrel alattam – ám nem hiába tanultam pijjogni, integettünk egymásnak. Ezen megnyugodva letelepedtem és fõztem egy cappuccinót. Berniék elég hamar találtak fuvart, amit errefelé alkalminak hívnak, s könnyedén eljutottak Dévára, ahol megvárták az esti vonatot. Eljutottak egy étterembe, amit egy magyar ember vezet és igazán kellemes hely, melyet egy családi ház aljában alakítottak ki kis terasszal, az étel olcsó és laktató, ajánlották figyelmembe. (A címe: Alea Anemonelor 21, a hely neve Birtul La Baiatu restaurant.) Aztán fel s tovább, várt az ismeretlen. Hamarosan a Jezerelului oldalában araszoltam. Fentrõl (2417m) megláttam Zerge-tavat, ami egy újabb gyöngyszem a tengerszemek sorában. Leereszkedve forrásra leltem, ittam s közben ámulva merengtem a hullámokon játszadozó napsugarakra, a kis vízesésre, mely a tóba sietett. Átérve a következõ völgybe váratlan kép fogadott, mégpedig rengeteg hó formájában, noha az út a gerinc déli oldalán haladt. Mégis vagy 4 óriási, elég meredek hófolton kellett átkelni. Élveztem. Elõttem szintén egy magányos vándor haladt. Rákapcsoltam s rövidesen már együtt mentünk tovább. Peter Lischkának hívták és Prágából érkezett. 49 éves, két gyermek édesapja. Hegymászó, eddig 12 országban volt szerencséje mászni. Itt is járt 20 évvel korábban a Negojon, most eljött, hogy bejárja a keleti részeket is. Egyedül. Nagyon otthon volt a Közép- európai népek történetében, szóba került pl. 56, a Tisza, hogy régen ugye végig hazánkban folyt, már magyarul mondta a Felvidék kifejezést. Szóval jól elbeszélgettünk, azaz inkább én csak hallgattam s csak ritkán szólaltam meg elégtelen angoltudásom végett. De õt legalább értettem. A Zmeilor ablaknál ebédeltünk. Közben a délelõtti párából egyre inkább felhõk lettek s mire elindultunk, elkezdett esni. Volt ott egy emberke, aki javasolta, hogy inkább a völgy felé menjünk, mint a gerincen – a villámok miatt – de Peter kemény ember volt, én meg vele tartottam. Ám elkövettem azt a hibát, hogy nem vettem fel az esõnadrágomat, így pár perc alatt eláztam. Szakadt, láttunk vagy 20 métert, így sajnos lemaradtam a Kis és Nagy-Árpás közötti egy méter széles gerincszakasz panorámájáról, örültünk, hogy az utat nem tévesztjük el. A Nagy-Árpás (2468m) oldalában állt el az esõ, le is tettük a zsákjainkat, s felmásztunk a csúcsára. Sokat nem lehetett még látni, a felhõk épp, hogy oszladozni kezdtek, de azért a legérdekesebbet, a Podu Giurguluit megcsodálhattuk. Ez egy pici tó, amit még teljesen hó vett körbe s nagy részét jég borította. Innen átmentünk a Mirciire (2461m), majd ereszkedni kezdtünk. Itt találkoztunk egy lengyel leányzóval, aki amilyen csinos volt, annyira egyedül volt és annyira egy szál cucc sem volt nála, magán is csak egy póló. Furcsán mutatott mellettünk, akik nyakig esõkabátba burkolózva, sapkában nyomultunk. A vihar alatt elszakadt társaitól, akik lehúzódtak valahová, és náluk volt minden felszerelése. A fentebb említett tó mellett már sátrazott 2 román srác, Peter hozzájuk ajánlotta be a tanácstalan leányzót éjszakára. Maga pedig úgy döntött szintén ott fog aludni, nem vállalja be a Podragu ház tömegét. Részemrõl azonban nem lett volna erõm felállítani vackomat, így elbúcsúztunk. Az ég közben kitisztult, a hegycsúcsok a lemenõ napfényében fürödtek. S megláttam végre a Moldoveanut is, s reméltem másnap el is érhetem. Még szenvedtem egy nagyot, mire elértem a Podragu-nyerget (2307m), majd mire onnan leereszkedtem a menedékházba (2136m). Szerencsére kaptam helyet, egy 14 fõs lágerban szállásoltak el, ahol nyolcadmagammal tölthettem az éjszakát. S végre újra magyar szót hallottam, itt voltak ugyanis kolozsvári barátaink. Õk is, mint a legtöbben a Zerge-tótól indultak aznap, azaz nem véletlenül voltam fáradt, hiszen kétnapi távot teljesítettem. Temesvárról is volt ott egy magyar ember egy másik csoporttal. Az elõtér ablakában fõzhettem, majd nagyot aludtam.

    Július 29.

    Reggel megbeszéltem Áronékkal, merthogy így hívták a kis kolozsvári csoport magyar tagját – Gábor Áron – hogy ma velük tartok. Hárman voltak ugye, Áron felesége Cosmina és barátjuk Lucian Mosut. Jó volt legalább néha beszélgetni, de ha csendben mentünk, legalább akkor is jó emberek vettek körül. Az út most is nagyrészt a gerinc déli oldalában haladt nyeregrõl nyeregre, miközben egyre közelebb került a Moldoveanu jellegzetes trapéz alakú tömbje. Végül megérkeztünk az Orzanelei nyeregbe, melyrõl már csak egy utolsó emelkedõ várt ránk: fel a gerinc második, a hegység 3. legmagasabb csúcsára, a trapéz másik ormát adó 2527 méter magas Nagy-Visteára. Ekkora emelkedõn még nem voltam, bár lehet csak az érzékeim játszottak velem, hiszen egy elég vékony peremen szerpentineztünk felfelé. Sikerült ha lassan is, de megállás nélkül feljutnom. Lenyûgözõ látvány fogadott, visszatekinthettem a Negoj felé, de megpillanthattam a még ránk váró keleti csúcsokat is. Ahogy társaim felértek letettük a zsákokat, majd egy üveg vízzel, csokikkal felszerelkezve indultunk a hegység tetejére, a Moldvaira. Ugyanis ennyit jelent a neve. Elég tempósan másztam, kocogtam – lemaradtam kicsit s szerettem volna behozni – így 10perc alatt értem a 2544 méteren álló csúcskereszthez. Újra üdvözölhettem Petert, ebédelve üldögélt egy kövön. Lefotóztam Áronékat, majd õ is engem, pihentünk és kigyönyörködtük magunkat, majd megkeresve zsákjainkat leereszkedtünk a Portita Visteibe (2310m), ahol egy nemrég felújított menedékkunyhó áll. Tégla, erõs vas ajtó, bent kétszintes priccs, egy asztal székekkel. Be is húzódtunk, ugyanis az elõzõ napi délutánhoz hasonlóan megint gyülekeztek a felhõk, elkezdett esni is. A Moldoveanuból már semmi sem látszott, nagyon szerencsés idõben voltunk fent. Peter megint bizonyította, hogy nem akármilyen fából faragták, nekiindult a rossz idõben. Utólag azt mondom jól tette, legalábbis ott ahol voltunk, alig esett. Jó két órát pihentünk így, közben megérkezett kelet felõl egy 8 fõs ukrán csapat. Hatalmas gázfõzõn egy többkilósnak tûnõ lábosban kezdtek fõzni. No õk sem tûntek puhányoknak. Aztán elindultunk, részemrõl esõgatyában, amit aztán gyorsan megbántam így maradt az alsógatya. Nem fáztam, kellemes idõ volt. Elõször a nyugati, majd a keleti Rossz völgyet jártuk körbe (Valea Rea). Mindegyikben egy kisebb tengerszem feküdt, fû azonban sehol! Ezért is hívják õket valószínû így, mert nem tudnak legeltetni, egymerõ sziklatenger az egész. Nagyjából 2400 méteren haladtunk elég gyorsan, jó volt az út, melyen végülis a Szombatfalvi-völgy kis ablakáig (Fenestra Mica a Sambetei) jutottunk. Peter és néhány cseh srác akikkel azóta találkozott már a sátraik elõtt ültek, mi pedig leereszkedtünk a völgybe, ugyanis már nem volt vizünk. Egy patak mellett állítottuk fel a sátrakat pár méterre a forrásoktól. Milyen csend volt!

    Július 30.

    Áronék úgy döntöttek, ma lemennek a hegyrõl. Bár nagyon bennem volt, hogy továbbmenjek, objektíven átgondolva és megítélve állapotomat és lehetõségeimet úgy határoztam én sem erõltetem tovább a gerincet. Jövök én még erre :) A kevés és rossz minõségû zoknikkal, a két napja vizes bakancsommal és a megszáradni nem akaró átizzadt pólóimmal volt a legnagyobb gondom. Bár feladtam az elképzelésemet, ez mégsem okozott olyan törést, mint amikor a Serbotáról kellett lemennünk. Vidáman ereszkedtem hát szombaton a Szombatfalvi-völgy nagy ablakából (2188m) a piros háromszög jelzésen, s ennek meg is lett az eredménye: sikerült végre lefotóznom az elsõ virágzó sisakvirágot. Meg sárga ibolyát, harangvirágokat. Közben odafent megint elkezdõdött az égi mûsor, úgy látszik megint eljött a mindennapos esõk ideje. Szép fenyvesekben, források, patakok mellett haladva értük el az 1401 méteren található menedékházat. Bent ettünk, ittunk, kint addig zuhogott egyet az esõ, majd tovább indultunk. Egy helyen egy hatalmas lavina maradványain vezetett át az út. Ez még akkor is több méter havat jelentett tele szétforgácsolódott fenyõkkel, melyek árulkodtak a lezúduló hó hatalmas energiájáról. Az út nagyon szép helyen vezetett lefelé. Szép lassan megjelentek a lombos fák is. A patak egyre bõvizûbb lett, néhol embermagasságú acsalapu szegélyezte az utat, de megjelentek a teleki virágok is (Telekia speciosa). Élveztem a 2000 méter felett eltöltött napok pozitív hatását, azaz hogy alig vettem levegõt, mégis szárnyaltam, míg a kiszsákokkal felfelé igyekvõk szegények igencsak fújtattak. Úgy 6 óra körül értünk Szombatfalvára. Részemrõl szerettem volna ott aludni, lezuhanyozni, de akkora zaj és idegenség fogadott a „turista komplexumban”, hogy inkább újra csatlakoztam Áronékhoz, akik közben már nekiálltak stoppolni. Kettesével próbálkoztunk hát, Lucian volt a párom. Áronékat felvette egy kisbusz, ami aztán mellettünk is megállt :) 11-en utaztunk egy zárt raktérben, ládákon és vödrökön ülve s hogy levegõt is kapjunk – nyitott ajtóval. Száguldottunk, sorra hagytuk le a dáciákat. Közben pedig le sem vettem szemem az egyre távolodó csúcsokról, s nem felejtem el a Slaninii (2268m) és a Coltul Balateni (2286m) – ezek találhatók a nagy ablak jobb és bal oldalán – csúcsok által alkotott jellegzetes formát a gerincen. Itt folytatom majd utam. Fogaras 30km-re volt, kifizettük a sofõrt, majd megkerestük a Brassóba induló buszt. Volt vagy fél óránk, így elsétáltam a várhoz. Oly sok látnivaló lenne még a környéken! A buszút hosszú volt, távra kb. mint Fehérvár és Pest, idõben másfélszerese. Rengetegen sátraztak a patakok mellett. Nagyon tetszett ez a természethez való hozzáállás, hogy a szombat estét nem otthon a tv elõtt töltik, hanem kivonulnak, szalonnát sütnek, jólérzik magukat a friss levegõn. A brassói pályaudvar olyan, mint amilyennek elképzeltem, nagy és zajos. Fél 10-re érkeztünk oda este. A vonatom 15 perce ment el, Áronéknak még volt egy 10 után. El is búcsúztam tõlük – s nagyon örülök, hogy megismerhettem õket! – és belevetetem magam az éjszakába. Ha már e híres városban járok, szerettem volna megnézni a belvárosát. A következõ vonatom másnap reggel indult, így volt idõm. Elõzetesen leveleztem egy itt tanuló lánnyal, akitõl tudtam, hogy a 4-es busszal tudok bemenni a központba. Fel is ültem hát – a jegy egyébként 70 Ft, azaz egy lei – és néztem a várost. Aztán végállomás egy lakótelepen, jó messze. Egy jegyet vettem, mert gondoltam majd visszagyaloglom. Szerencsére, mint az út folyamán már annyiszor, kedves emberek vettek körül, a sofõr gond nélkül visszavitt az állomásra és elmagyarázta, hogy a 4-es már nem jár, ez a 4N, azaz napte, éjszakai járat. Nekem pedig a 1N-re kell felszállnom. Nem törtem le, legalább várost nézek :) Felültem hát az 1N-re. Ez a másik irányba indult, majd egy másik lakótelepre érkezett. Itt azért kezdtem elbizonytalanodni, hogy valóban megértettem e, amit mondtak. Megint visszavittek az állomásra, leszálltam. Aztán látom, hogy a busz most másik irányban folytatja útját és ekkor leesett, hogy több hurkot tesz a városban. Megvéve a harmadik jegyemet is, újra megjárva a lakótelepet, a második hurokkal végre az óváros felé mentünk. Ketten voltunk a buszon egy nõvel, akitõl megpróbáltam megkérdezni, hogy hol kell leszállnom. Nos bár ne tettem volna, holt részeg volt és elkezdett artikulálatlanul a fülembe óbégatni. Szerencsére nyitva tartottam a szemem, így a segítsége nélkül is észrevettem a templomot. Még sosem láttam, mégis tudtam, hogy az a híres Fekete templom. Csodás gótikus építmény impozáns méretekkel. Igyekeztem fotókat is készíteni. Aztán a belváros utcáin bolyongtam. Nem mondhatnám, hogy egyedül, elég sokan voltak még a szórakozó helyeken, éttermekben, bárokban. Egy rendõrt kérdeztem meg, hogy merre találom a Katalin-kaput, mely a város egyik középkori kapuja volt. Simán elmagyarázta angolul, hazai kollégáiknak ajánlanám figyelmébe! Ezt is lefotóztam. Majd egy kivilágított torony felé indultam a városfal tövében. Ezután a hegyoldalban bolyongtam és ámultam a város éjszakai fényein. Szép innen a kilátás. Egy helyen aztán elfogyasztottam a szokásos cappuccinót egy fehér cica társaságában, akinek az egyik szeme sárga, a másik kék volt. Érdekesen mutatott. Közben – saccra – gimis fiatalok is jártak arra, az egyik lány meg is kérdezte honnan jöttem. Kedves volt, s perfekt angol, bántott is, hogy nem tudtam vele – már csak a fáradtság miatt sem – normálisan beszélgetni.

    Július 31.

    Gyalog indultam az állomás felé. Egy útkeresztezõdésben megkérdeztem egy nénit, aki nem értett angolul, ám a gara szót hallva azért elkezdte magyarázni merre is menjek. Ekkor ért egy újabb meglepetés, a közeli ház mellõl mellém lépett egy fiatal biztonsági õr és angolul megkérdezte, hogy segíthet e. Mondta menjek taxival, nem drága, de megmagyaráztam neki, hogy rengeteg idõm van. Erre részletesen elmondta mikor merre forduljak. Aztán ha nem álltam volna meg annyit fotózni, meg enni, biztos nem is felejtem el amit mond… Ekkor egy disco elõtt láttam fiatalokat. Meg is szólítottam egy nagydarab kopasz srácot újfent angolul – s õ is méretéhez mérhetõ kedvességgel mutatta az irányt. Meg még másik kettõ is odajött. Szóval szeretik a turistákat. Hogy a magyarokhoz hogy viszonyulnak nem tudom, az angol kiejtésemen valószínû nem hallották a magyar akcentust. Mindenesetre a lány akivel a várban találkoztam mosolygott. Hajnali 5 körül értem az állomáshoz. Itt bementem egy éjjelnappaliba, de már nem emlékszem mit is vettem. A jegyet természetesen nem adták oda, este is megkérdeztem, akkor még egy magyar pénztárostól, hogy hogy s mint, de mondta, csak egy órával az indulás elõtt. Így letelepedtem a lépcsõre és el- elaludtam. Aztán bejelentették, hogy késik a vonat. Két órát. Természetesen a jegykiadás is… A peronon egy vajdahunyadi lánnyal beszélgettem, meg egy Pestre rokonokhoz igyekvõ nénivel. Aztán megjött a vonat és kiderült a leányzóval egymás mellé szól a jegyünk Szívesen beszélgettem volna de azt hiszem nem voltam jó partner ebben, alig emlékszem néhány mozzanatra az útból. Jegyet Simeriáig vettem, onnan ugye megvolt a nemzetközi visszafelé, illetve helyjegyet végig. Lõkösházán leszálltam, a váróban átöltöztem és az új arculatommal fapofát öltve visszaszálltam ugyanarra a vonatra, ami aztán Pestig 6 órát késett, így aznap este már nem tudtam hazajutni.

    Augusztus 1.

    Kelenföldön két és fél órát vártam az elsõ vonatra. 2 tájt mellém telepedett egy csöves és bõszen magyarázta, hogy itt veszélyes ám, mert mindenféle bandák nyomulnak, meg elveszik a pénzem, meg… hamar meguntam és kivonultam a peronra. Ott végre egyedül és újra csendben voltam. Azért megdöbbentõ, hogy míg egy idegen országban, egy ismeretlen városban minden gond nélkül elvoltam éjjel is, addig saját hazámban a fõvárosban nem érezhetem magam biztonságban és mindenféle alakok inzultálhatnak. Rossz volt ezt tapasztalni. Reggel fél 7-kor értem haza, majd egy zuhany után ha jól emlékszem 3 vagy 4 napot aludtam…

    Nos ennyi lenne röviden. Azaz ha máshogy alakul talán könyvet írok, de hát így hozta az élet. Rengeteget tanultam ezen a pár napon, sok fontos, súlyos tapasztalatot szereztem s közben megismerhettem egy újabb varázslatos tájat, sok kedves embert. Ha nem is felhõtlenül boldogok ezek az emlékek, gazdagabb lettem általuk. Istennek hála, hogy vezetett minket, vigyázott ránk!

    Képek a kep.tar.hu/eranthis oldalon találhatók a túráról.

3 hozzászólás megtekintése - 1-3 / 3
Hozzászólás: Fogarasi-havasok 2005. július 22 – augusztus 1.
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.