Hosszú az út Gibraltár felé… II. rész

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Hosszú az út Gibraltár felé… II. rész

  • Ennek a témakörnek tartalma 1 résztvevő és 0 hozzászólás.
  • Indította
    Témakör
  • #1467 Hozzászólás

    Endre
    Regisztrált – bejelentkezve üzenet küldhető

    Második fejezet
    Kilencedik nap
    „Édes semmittevés”
    T
    egnap délután értünk ide, a keleti partra. Úszni még nem úsztunk (nagyon hideg a víz), mert tegnap csak pihengettünk, cigarettázgattunk. Felbontottuk a 2 kg-os tõkehalkonzervet, amit még Csabitól kaptunk, Karcsiék kollégájától. Szerda óta cipeltem ezt a dögöt, ideje volt már megszabadulni tõle… Jól aludtunk itt a parton, végre rendes helyen pihenhettünk. Bár éjszaka feltámadt a szél s iszonyú sebességgel tört ránk, hogy még véletlenül se tudjak aludni. Amúgy is rossz emlékeim vannak még Hegyeshalomból. Mondjuk, szerencsére abból nem lett semmi komoly. Végül is nagy nehezen elaludtam. Furcsa volt, hogy úgy aludtam, hogy rajtam volt egy ing, egy pulóver s egy hosszúnadrág, reggelre pedig már ki kellett magam „csomagolni”, mert olyan rettentõ meleg lett. Muszáj volt, fáztam, mint a rosseb. Ám jelenleg fürdõgatyeszban vagyok, s élvezem a napfürdõt… Komolyabb dolgokon most nem is törjük a fejünket, napozgatunk és nézünk ki a fejünkbõl. Hatalmas, több tonnás sziklák néznek le rám, el is törpülök mellettük, sõt a tengert is eltakarják elõlem a piszkok. Ám, ha felállok, látom a nyílt tengert csodás kékségével, amin óriási tankhajók úszkálnak, amik innét csak holmi játékhajóknak tûnnek. Éjszaka szebbek voltak, hiszen ki voltak világítva s gyémántfürtökké alakultak ezek a vasszörnyek. Jelen helyzetemben, ahol ülök, tõlem északnyugatra van Marokkó, alig néhány km-re. Holnap át fogunk menni egy ottani kikötõbe, Tangerbe. Ott fürdünk egyet, majd visszakompozunk Tarifába, a legdélebbi spanyol városba. Ez a terv. A komp a sokat emlegetett Algecirasból indul, nem innen, pedig én mindvégig azt hittem az út alatt s elõtte is. Mindegy honnan indul, megyünk, ez a lényeg. Furcsa érzés lesz átmenni egy másik kontinensre. Eddigi életem mindenegyes másodpercét az öreg kontinensen töltöttem, ideje lenne egy kis klímaváltozás. Vajon milyen érzés lehet? Á, nem akarok itt találgatni, majd meglátom. Lassan visszamegyünk a városba, mivel fel kell adni a képeslapokat. Csak negyed 3-ig van nyitva a pósta. Elég furcsa ez a város egyébként, hiszen olyan, mintha Nagy-Britanniában lennénk. Levágtak egy szelet Angliát s idehozták. Minden angol, még a konnektor is 3 ágú! Az emberek is ugyanolyan hûvösek és kimértek, bár itt a 40 fokban ez elég nehéz… Még emeletes buszokat is hoztak ide, amik szûk utcák között flangálnak. Egyébként a határátlépés után rögtön a repülõtérre lyukadunk ki, amin átsétálva tüstént Angliába ütközünk némi gibraltári fûszerezéssel. Ha az ember (emeletes) busszal szeretne felmenni a „ The Rockra”, vagyis Tarik Sziklájára, az 2 euróért meg is teheti. Mi is megtesszük, de nem busszal. Az a baj, hogy csak a turista cuccokért lehet euróval fizetni, a többi mind fontba kerül. Itt, ezen a kis területen igazán bevezethették volna az eurót. Tehát a posta után felkaptatunk, és megnézzük a majmokat meg a panorámát. Igaz, tegnap lefényképeztem egy majmot, ugyanis néhányan lemerészkednek ide a partig. Ám erre vannak külön emberek kiképezve, akiknek az a dolguk, hogy elzavarják ezeket a csibészeket, tiszta mozi, jókat röhögtünk. Engem ugyan nem zavartak, tõlem nyugodtan maradhattak volna… A „Rock” után visszajövünk a partra s lehet, hogy berúgunk, de szigorúan szupermarketes piából. Gibraltár csodálatos hely ugyan, de nem a stoposok pénztárcájához szabják az árakat… micsoda dolog ez! Mindegy, ezen már nem idegesítem magam, annál inkább a sirályokon! Néha rohadtul tudnak idegesíteni, mint pl. most. Éjjel-nappal dünnyögnek, nem tudom mi bajuk lehet?
    Tegnap felhívtam Anyut, nagyon jó volt beszélgetni vele. Nagyon hiányoznak az otthoniak, pedig még csak kilencedik napja vagyunk úton. Benne van a pakliban ez is. Otthon mindenesetre minden rendben, de itt is. Általában a technika antihíve vagyok, de a telefon az nagyon jó dolog tud lenni néha… Szóval, jó volt Anyuval beszélni, lassan, lassan már élõben fogunk otthon „tárgyalni”.
    Ma még nem fürödtünk, mert még mindig kegyetlenül hideg a víz. Mindenki a parton kószál. Egy-két bátor ember belement, hadd menjen szét az izülete… Van itt egy sirály, amelyik mindig azt harsogja, hogy „EU-EU-EU”. Ja, biztos nagyon sirály lehet az EU… Inkább megyünk a postára, mert bezár még a végén.
    Na, feladtuk a képeslapokat. A röhej az, hogy a feladás kicsivel olcsóbb volt, mint a képeslap. Mindegy. Utána elindultunk a Rock felé. Találtunk is egy felvonót, de nekünk nagyon drága volt, 11 euró oda s vissza. Inkább a kompjegyre tartogatjuk a pénzt Marokkóba jövet-menet. Tovább mentünk, de elõbb benéztünk Gibraltár botanikus kertjébe, ami nagyon szép, de nekünk inkább víz kellett. Abból mindig hiányunk van, sajnos. Végül találtunk egy budit, ahol feltöltöttük kulacsainkat. Gyaloglásunk alatt testközelbõl láttuk a Sziklát, néhol pazar vízesések (sósak!) hullottak alá. Nem igazán jártunk sikerrel a sziklára vezetõ út keresésében. Ugyanis elhatároztuk, hogy gyalog megyünk fel, ám nem lehet. A keresés megakadásában nagy szerepe volt annak, hogy megtaláltuk az Europa Point-ot, a Punta Europa-t vagy, ha jobban tetszik: az Európa Pontot. Eme pontról annyit érdemes tudni, hogy ez van legközelebb Afrikához. Van itt egy jó magas világítótorony is, hogy aki éjjel csónakjával Európát keresi esetleg, szerencsésen meglelje. Gyönyörû ez a hely, nemhiába hemzseg a turistáktól, bár szerencsére most lekoptak. Ebben annak is szerepe lehetett, hogy elkezdtem konzervet enni csavargó módra… Aki étteremhez szokott, annak meglepõ lehetett, hogy milyen tróger vagyok… nem értékelték a humort valahogy. Na! Szóval, szinte ketten tébláboltunk ott Kekivel, és ez lehetõséget adott nekem, hogy elmélyedjek gondolataimban, és folytassam a naplóírást.
    „Négyek találkozása”
    Ott, ahol a kecses s bájos Földközi-tenger az utolsókat rúgja bánatosan nyugat felé, hogy átvegye helyét a félelmetes s robosztus báty, az Atlanti-óceán, hatalmas kékségek találkozásában gyönyörködhet az idelátogató. Ám, ha egy kicsit távolabbra, dél felé pillantok, elõttem, a Nagy Kékségben kirajzolódik egy homályos vonulat, amin roppant felhõpamacs fekszik békésen. Tehát van még egy szereplõje ennek a csodás találkozásnak, mégpedig a mindig nyüzsgõ s forrongó: Afrika. Szigorú tekintettel tartja figyelemmel az öreg Európát (minket), a csillogó Földközi-tengert s mind közül a leghatalmasabbat, az Atlanti-óceánt. E Négyek találkozásának metszéspontjában ücsörgünk, s lehetünk tanúi eme bámulatos földrajzi jelenségnek…
    A homályos vonulatban ott fekszik a következõ úti célunk is: Marokkó. Már nagyon várom.
    Végül is nem tudtunk felmenni a sziklára. Sebaj, majd máskor, meg aztán sejtjük mit látnánk odafent. Ameddig fel lehetett jutni, felmentünk, jó magasan volt az is, a kilátás pedig gyönyörû szintén. Olyan 18 óra körül lementünk egy „medencés” partra. A gyerekek és a nagyobbacskák pancsoltak benne. Viszont volt tengerpart is, mi ott nyomultunk be a vízbe. A víz még mindig hideg volt, de nem érdekelt. Ki tudja mikor jutok el ide legközelebb, fürdök akkor is! Persze itt sem találtunk édesvíz zuhanyt. Mindegy, legalább jót aludtunk és napoztunk.
    Most itt vagyunk az Európa Pont közelében megint. Lassan lemegy a Nap, már kezd sötétedni. Azért vagyunk újfent itt (leszámítva a látványt), mert van itt egy mecset, azzal szemben pedig egy kicsi, fehér s elhagyatott kõházikó. Oda akarunk bemenni aludni, de pechünkre éppen mise van a mecsetben, úgyhogy várunk, nehogy gond legyen. Amúgy az sem lenne gond, ha nem oda mennénk, mert találtunk itt falba vájt kõpadokat, amin kényelmesen elférünk. Épp ilyenen ülök magam is, csak le ne essek! Egyébként a kilátás nagyon pazar: sötétkék színben lustálkodik itten a tenger, rajta hosszú, nagy vasdarabok, amik apró fényfoltokként vesznek részt az éjszaka nyugalmában. Az idõ már hûvös, a csípõs szél sós illatot fúj felénk. Ásítottam is egy hatalmasat, ideje aludni. A világítótoronyba nem tudtunk belógni amúgy, mert egyrészt zárva, másrészt privát (!) terület. Ez van, privát a világ…
    Tizedik nap
    „Irány Marokkó!”
    Az éjszakát végül is a kõpadokon töltöttük. Nem volt fedett ugyan, de legalább láttam a milliárdnyi csillagot, mielõtt álmaimba süppedtem volna. Iszonyúan lehûlt a levegõ, fel kellett vegyek még 1 pulóvert. Aztán csak reggel lett végre és ismét kisgatyában voltunk csak. Közben hozták a népek a kutyájukat reggeli sétára, kicsit meglepõdtek rajtunk. Oda se figyelj! Megindultunk Gibraltárról. A 20 fontomból megmaradt 15-öt beváltottam euróra, 21-et kaptam érte. Megálltunk egy benzinkútnál (BP…) mosakodni s tenni-venni. Fájó szívvel elhagytuk ezt a csodálatos tündérkertet, de hát ez van: menni kell. Történt azért még egy jó dolog kifelé a határon: a spanyol határõr megkérdezte, hogy „Hungria? Ferenc Puszkász?” Si-si – vágtuk rá s dagadt a mellünk a büszkeségtõl. Ráírta az újságjára: 1950. Bólogattunk, de az 1953-as meccs se volt kutya… Kicsit megmelegítette a szívünket ez a rövidke párbeszéd, jól esett, megtelt mosollyal a lelkünk. Aztán felszálltunk az Algeciras felé vezetõ buszra, azon írok most (11: 45), elég nehéz. Még a kompot meg kell majd keresnünk ott, plusz kaját kell vennünk. Elég izgatott vagyok, hogy mi lesz…
    A nagy semmi! Leszálltunk a buszról, rögtön keresni is kezdtük a kikötõt, amikor megszólított egy fiatal srác, s adott egy szórólapot. Lighthouse angol keresztyén szeretetszolgálat direkte nekünk, hátizsákosoknak, csavargóknak. Á, remek! Ha jól fordítottam a szöveget, akkor arról van szó, hogy egy angol obsitos katona alapította azt az alapítványt, aki nem tudott mit kezdeni magával, csak csavargott Európa-szerte, akárcsak mi magunk. Aztán, látva, milyen kemény körülmények között „kell” csavarognia egy hátizsákosnak, megalapította ezt az alapítványt, hogy ahogy csak tudja, segítse õket. No, mi is egy ilyen kirendeltségbe ütköztünk bele, szerencsére. Egy kis házikó, ahol iszonyú olcsó minden. Például fillérekbe kerül a meleg étel (ettünk is egy angol reggelit), ingyen zuhanyozhattunk, 5 kg ruhát kimosnak (2-3 euróért), ingyen vigyáznak a cuccodra, ingyen tanácsadás minden téren s a többi. Elsõsorban azokat látják el tanáccsal, akik Marokkóból vagy éppen oda igyekeznek. Nagyon rendesek s segítõkészek. Szóval azzal a sráccal dumáltam nagyon sokat, aki leszólított minket. Igazán értelmes gyerek volt, tetszett, hogy olyan nyugodt. Õ mondta, hogy a kompjegy „mindössze” 50 euróba kerül oda-vissza, plusz egyéb költségek a vízum miatt. Jól fontoljuk meg – ajánlotta. Sokat törtük rajta a fejünket. Bennem a kalandvágy és a józan ész vívott elkeseredett s mérges csatát. Vonzott egy másik földrész, ellenben ott volt a serpenyõ másik oldala, hogy az az 50-60 euró mennyire jól fog jönni a következõ 3 hétben, mire hazaérünk. Végül fájó szívvel, de lemondtunk róla. Sajnálom nagyon. Igazán kár érte, de hát majd legközelebb! Lehet, hogy életem egyik nagy hibáját követtem el most. Ha belegondolok, hogy elõttem még az egész élet szinte, és ha nem csökken az utazási vágyam, akkor nem soká eljutok Afrikába is. Marokkóba szerintem közvetlenül kell menni, nem így stop közben. Megesküszöm, hogy elmegyek Afrikába egyszer…
    Leadtam a telefonom tölteni náluk (szintén ingyen), lezuhanyoztunk, ettünk s megittunk 3 liter vizet… A szokásos vízhiányunk. Az utóbbi idõkben nem nagyon jutottunk vízhez, amióta nem vonatozgatunk. Komolyan néha azt hiszem, hogy elkaptam valami ismeretlen betegséget, jelesül a farkasszomjúságot… Amúgy is enyhe hypohonder vagyok és még ez is… Mindegy! Elmentünk megnézni ezt a tetves Algecirast végre, cucc nélkül. Ugyanis a nehéz hátizsákunkra ingyen vigyáztak a Lighthouse-ban. Nem nagy durranás ez a város. Néhány szép arab elemmel ékesített semmitmondó kisváros, betonból. Itt is építkeznek agyba-fõbe, mint oly sok helyen Spanyolországban. Építési láz vagy inkább forrongás van ebben az országban, elég lehangoló és csúnya. Szeretnénk már eltûnni innen végre. Öt órára kellett visszamennünk a holminkért, mert akkor zártak. Érzékeny búcsút vettünk újdonsült barátainktól és indultunk is egy kricsó után nézni, hogy végre víz helyett sört is igyunk már. Jól át is vertek, több sört nem is ittunk. Vettünk tápot egy boltban, ami szerencsére nyitva volt, mert hiszen ma éppen ünnep van. Aztán kimentünk stopolni Cádiz-Sevilla felé, kevés sikerrel. Három órát nyomtuk, nem vett fel a kutya se. Itt nem messze találtuk meg a szállást, valami beépített placcon. Most éppen egy „Las Palomes – Centro Comercial” tábla elõtt írok, mert ki van világítva. Közben az agyamba VHK nyomul… Plusz nagy fekete hangyák mászkálnak a sarumon, rohadt dögök! Holnap elbuszozunk Cádiz-ig, mert ugye sín az nincs arra (…). Onnan megint bliccelni fogunk a vonatokon egészen Sevilla-ig. Nincs más megoldás, ha el akarunk jutni északra. Illetve lenne, az pedig stop. Lehet, hogy Sevilla után meg fogjuk próbálni, végül is mit veszíthetünk vele? Csak ez az irdatlan meleg ne lenne, hát itt minden megolvad, iszonyú. A szeretetházban menetrendet is kértem, tehát biztos, hogy van ott regionál járat. Remélem nem lesz nagyon rázós, holnap meglátjuk!
    Tizenegyedik nap
    „Sevilla”
    Végre elhagytuk ezt a rohadt Algecirast. Nem tudom miért vagyok ilyen rossz véleménnyel errõl a városról, de van egy tippem… Ilyen üres, semmitmondó várost rég láttam már, ráadásul elég gettós volt, nem szívesen mászkálnék ott éjszaka. Szóval, jó érzéssel szálltunk fel a 11-kor induló cádizi buszra. Mi csak San Fernando-ig vettük a jegyet, így olcsóbb volt valamivel. Ugyanis a Cádizból induló regionális vonat ott is megáll Sevilla felé menet. San Fernando felé elég érdekes volt a táj, láttuk teljes valójában Afrika vonulatait, nagyon szépen s tisztán kirajzolódott. Aztán Tarifán is átmentünk, ami ugye Spanyolhon legdélebbi városa. Láttunk esztelen sok bikát legelni, annyian voltak, mint a rosseb. Mennek a bikaviadalra. Ez van: menni kell…
    San Fernando aranyos kisváros, tele színekkel s nyüzsgéssel. Igazi felüdülés volt Algeciras után. Valami „asszonyünnep” lehetett, mert a nõk igen változatos és tarka színû ruhákban meneteltek a járdán, közben pedig énekeltek s tapsoltak. Szép volt. No, de nekünk a vonatállomásra kellett érnünk, ahová 2 óra gyaloglás után meg is érkeztünk. Nagyon elegünk volt már a keresésbõl. Szerencsére pont indult egy vonat Sevilla-ig, nem kellett várni. Megvettük a jegyet, de csak fél útig. A fél út után még 5 megállót kellett kibírni, de csak 2 sikerült. Ez a kalauz most „szemét” volt, s leszállított minket Utreában. Innen még 4 megálló volt Sevilla. Szerencsére 20 perc múlva jött egy másik vonat. Azt hittük mi kis naivak, hogy innen már nem lehet sok a jegy, de megszívtuk. Mintegy, 6,20 eurót gombolt le rólunk a kaller fejenként… A buszjegy San Fernando-ig 7,43, plusz a vonatozás 10 eurót kóstált. Tehát érvágás volt eljutni ide nem mondom. Annyira nem is bánjuk, mert nagyon szép ez a város. Az állomáson kiderült, hogy csak Madridon keresztül tudunk eljutni északra vonattal, ami meg rohadt drága (50-60 euró). Mehetnénk Portugália felé is, de ki tudja mi van arra? (Mondjuk észak-spanyol felé sem tudjuk biztosan.) Plusz jelentõsen megdrágulna (ennél jobban) az út, ha bemennénk Portugáliába. Kedvünk sincsen hozzá. Úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be, majd legközelebb. Ez már a második nagy megnyirbálása az útitervnek. Ez van, a stop teljesen kiszámíthatatlan, nem turistajárat. Stopolni abszolúte nincs kedvünk, szerintem nem is lenne sok esélyünk. Valahogy nem érzek affinitást ahhoz, hogy kigyalogoljak Sevilla körgyûrûjébõl a 40 fokban s neki álljak lengetni… Szóval, innen kettõ kiút maradt csak: megkérdezzük a belföldi repülõjáratok árait, és ha olcsóbb, mint a vonat (tuti), akkor elröpülünk valahová északnak. A másik, ami sokkal kényelmetlenebb ettõl, az a stop. Ha nincs más megoldás, csak ez marad. Ez a szomorú az ilyen utakban, ugyanis ha kelepcébe kerülsz, csak úgy mehetsz vissza, ahogy jöttél, mert nincs másra pénzed. Ez a legnehezebb az egészben. Most megint kelepcében vagyunk, megehetjük, amit fõztünk… Mindenesetre a feszültséget oldandó, leraktuk a csomagjainkat az állomáson (kemény 4,5 euróért) és elindultunk a közeli Pluszba bevásárolni, ami rettentõ olcsó borokat lehelt ki magából. Körülbelül 3,6 euróért vettem 3 üveg bort (darabja 0,55!), fél kiló héjas mogyorót s 4 darab hámozott õszibarackot. Keki is hasonló dolgokat vásárolt, de õ is megúszta 1000 Ft-ból! Ennek nagyon megörülve, elindultunk a folyópartra. Körülbelül 2 óra gyaloglás után meg is találtuk, mert közben ivóvízért is kajtattunk, de nem volt nyilvános csap sehol, így 1-2 bár vécéjében kellett szomjunkat eloltani. Aztán végre valahára leültünk a folyópartra, ami nem nagy szám, és elkezdtük az „ipart”. Úgy 2 óra múlva jöttek valami jard-szerûségek és mondták, hogy itt nem lehet lenni, inni meg pláne nem. Na, baszd meg. Szedtük a cuccunkat s mentünk. Ezek követtek minket a terepjárójukkal addig, amíg ki nem mentünk a partról, még ilyet! „Szerencsére” nem csak nekünk szóltak, hanem mindenkinek. Aztán rájöttünk, hogy miért nem lehet ott lenni. Ez egy hadihajó kikötõ volt, benn is horgonyzott 2 görög hadihajó. Fel is tûnt, hogy a srácok mindig hármasával mennek, de csak kétféle színben: fekete vagy fehér, avagy ezek váltakozása. Jókat lehetett röhögni ezen is, plusz már éreztük a bort is egy kicsit. Végül átmentünk a túloldalra meginni a maradékot. Mindössze 2 üveg bort sikerült legyûrni összesen. Nem sok, de hát fáradtak voltunk. Majd visszajöttünk erre az oldalra, mert ott nem találtunk szálláshelyet. Emitt viszont volt egy elhagyatott kikötõi rendõrség (?) néhány szakadt épülettel. Az egyik ilyen épület tornáca adott nekünk otthont éjszakára, ahol jelenleg írom a naplót. Kényelmes, csak poros, mint a rosseb. Tiszta mocskok lettünk, mire ránk virradt a
    Tizenkettedik nap
    „Most mi legyen?”
    Elárulom, hogy a tegnapi bejegyzést most írtam. Egyszerûen nem volt rá idõm s erõm tegnap. Ma kellene már zuhanyozni is, iszonyúan retkes vagyok már. Ahogy elnézem, Kex se most jött ki a zuhany alól… alszik még egyébként, pedig jelenleg már délután 2 óra van. Ma még nem csináltunk semmit, csak döglöttünk itt a porban. Iszonyú meleg van. A várost meg kellene nézni jobban. Lassan megmozdulunk. Hét órakor mindenképpen az állomáson kell lennünk, mert lejár a 24 óra a csomagmegõrzõben. Meg aztán jó lenne megérdeklõdni a jegyárakat repülõre. Hétfõig van még idõnk, ugyanis a tervek szerint addig maradunk itt. Ha kibírjuk, amit erõsen kétlek…
    A terv megváltozott, ahogy sejtettem. Újfent elmentünk a Pluszba kaját venni és a nagy döglés közepette arra jöttünk rá, hogy pusztul a világ. Nincs már maradásunk Sevillában, lejárt a lemez. Kivettük a csomagjainkat a megõrzõbõl s tespedtünk tovább az állomáson. Útban a kiszuperált kikötõi políciától, betértem egy utazási irodában, ahol a lelkemre kötötték, hogy ha röpködni vágyom, elrepülhetek 160 euróért Santiagoba, ami ugye nincsen messze egyik fõcélunktól, La Coruña-tól… anyád! Egy útra ráadásul, nem oda s vissza, hát álljon már meg a világ, kérem! Mondom én, ez az ország nem España, hanem Eurospaña… Most mi legyen? Tanakodtunk egy sort és arra jutottunk, hogy nincs más megoldás: szét kell válnunk. Ezzel a gondolattal heveredtünk le a vonatállomás menti parkban, ahol még megittunk 2 üveg bort búcsú gyanánt vagy mi az isten. A szétválás súlyos gondolata volt a társunk az éjjel, aki mosolyogva figyelte vívódásunkat. Nem könnyû az ilyet elhatározni, nem arról van szó, hogy külön megyünk el kirándulni s majd találkozunk valahol. Nem, itt egyedül mész megismerni az Ismeretlent, egyedül vállalod az esetleges veszélyeket, de hát, ahogy tartja az örök stopos mondás: menni kell. Megyünk is, oda kell érnünk. Kíváncsi vagyok mi lesz, el nem tudom képzelni mi fog velem történni odafelé az úton…
    Végül csak találtunk egy szar szállóhelyet, de hát mindegy volt arra a pár órára. Éjszaka arra riadtam fel, hogy a szomszéd bokorban szipuznak… szép a világ…
    Tizenharmadik nap
    „Egyedül”
    Tehát ránk virradt a Nap újfent, menni kell. Találtunk egy vonatot, ami ha visz 1 megállót, kivisz minket Sevillaból La Rinconada-ig. A rohadt kalauz képes volt legombolni rólunk 3,10 eurót 1 kibaszott megállóért… Régóta hajtogatom már, de itt végleg kidomborodott, hogy pusztul a világ. Most itt kávézunk a rinconadai állomás csendes kis restijében, ahol szól a spanyol rock, nagyon tetszik. A csapos biztos, hogy jóember, a magyar cigarettadohányunkból is elfogadott egy szálat. Pár perc múlva megyünk az út szélére, ahol szétválunk, mint dió a héjától. S ki tudja mi vár ránk?
    Most, ha Isten letekintene a Földre, s netán minket keresne szemével, akkor egy benzinkútnál találna 1 literes Cruzcampónkat szürcsölve. Körülbelül 7 órája gyalogolunk a zafrai elágazó felé rövidebb-hosszabb pihenõkkel. Iszonyú s iszonyú a hõség. Ilyen melegben nagyon kemény és fárasztó menetelni. Az aszfalt már súrolja a 60° C-t, szinte olvad. Így megtenni még 1 km-t is kész erõpróba… Lassan odaérünk, nem lehet már messze s fogalmam sincs mi vár minket ott… Azt hiszem ennek a napnak lõttek stop szempontjából. Jobb esetben 8-ra odaérünk (most van 18: 30) és neki állhatunk lengetni. Kibírhatatlan a meleg, rekkenõ a világ… moccanni se bírunk. Lehet, hogy csak holnap hajnaltól leszünk külön. Az útiterv közben folyamatosan módosul. Most már San Sebastián a cél, hogy ott dögöljünk egy pár napot, aztán uzsgyi haza. A hazaindulás tervezett dátuma augusztus 4-e, bár nem tudom mi lesz abból is. Mindketten le akarjuk késni a Szigetet, hogy még véletlenül se menjünk el… Ha erre is gané a stop, akkor én bliccelni fogok, mert még van annyi euróm, hogy eljussak San Sebastiánba. Teljesen mindegy, hogy piára vagy vonatjegyre költöm a pénzem. Az a különös helyzet állt elõ amúgy is, hogy még nem rúgtunk be az út alatt… Igazából annyira nem is hiányzik, inkább utazásra költök. Ahogy elnézem, van még 158 euróm a 300-ból, de már végig cigánykodtam fél Európát és fél Spanyolországot. Ebbõl a 142 euróból kb. 80-at költöttem vonatra, buszra, metróra s egyéb jármûvekre. Ez 20000 Ft, ami tényleg nem sok, ha azt nézzük, hogy mennyi mindent láttam s mennyi helyen jártam, beleértve a fõcélt is, Gibraltárt. Ezek fillérek nemzetközi viszonylatban. Eddig a mérleg egyébként nullszaldós anyagilag – szerintem. Élmény szempontjából magasan a pozitív oldalon van az út. Már most több mint 3-4-szer több élmény ért, mint 2 évvel ezelõtt. Akkor 50 ezer Ft-ot költöttem el összesen, mostani árakon 60-70 ezret, 280 eurót. Remélem ezen az úton is pozitív lesz a mérleg. Nálam csak akkor zárul le az út, ha belépek otthon a lakásba, addig pedig bármi történhet. Remélem nem lesz baj. Nagyon vigyázunk magunkra, ezt az élménycsomagot mindenképpen haza kell szállítani, no meg ott vannak a filmek is, amiket okvetlen haza kell vinni, hogy lássák milyen csodálatos helyeken is jártam.
    Este 8-ra értünk ki végül az elágazóhoz. Miután elfogyott a sörünk, muszáj volt megmozdulnunk s tovább menni. Onnan még körülbelül fél órát gyalogoltunk, éppen a teljesítõképességünk határán voltunk már. Viszont menni kell, ezért nyomban neki is álltunk nyomni az ipart, majd’ 100 méterre egymástól. Magam voltam elõl, Kex hátul. Meglepõdve tapasztaltam, hogy negyed óra múltán meg is állt egy srác, de nem fogadtam el a fuvart, mert csak 15 km-t vitt volna, éppen annyit, amennyit a keresztezõdésig gyalogoltunk. Köszöntem, de nem. Rá pár percre pedig megállt egy:
    „õrült spanyol”.
    Odaszaladtam hozzá, meg is mutatta térképen, hogy merre megy. Oké – mondtam. Aztán elkezdett hadonászni meg spanyolul hablatyolni össze-vissza egyvégtében. No comprendo!, no comprendo! – ismételgettem s közben röhögtem, hogy ez õrült, pont nekünk való! Végül inkább megmutatta mit akart: a csomagokat berakni a csomagtartóba… sohasem jöttem volna rá, esküszöm… nevettem tovább. Közben Kexnek intettünk, hogy mi lesz már, jöjjön gyorsan! Nagy nehezen elhelyezkedtünk s indultunk is nyomban. A magnóból bömbölt az Apostol s Korál keverék spanyolul. Tetszett, jó hangulatot varázsolt a kocsiban. Ez meg énekelt együtt a spanyol Balázs Fecóval, plusz nyomta a spanyolt, mi meg csak röhögtünk, pedig egy kukkot se értettünk a dumájából. Valami katona lehetett ez az 50-es, õszes, szikár ürge. Kért tõlünk vizet, de nekünk csak a szar benzinkúti melegvizünk volt. No problem – mondja, tud itt a völgyben egy tiszta, hûs vizû forrást, helyi lakos… Levágtattunk vagy 100-zal valami völgyszerûségbe, kiszálltunk és tényleg ott csordogált ez az isteni nedû! Nagyon hideg s friss volt, megváltás a meleg húgy után, amit a kutak vécéjébõl mertünk. Ja s közben rendületlenül bömbölt tovább a spanyol Apostol-Korál… Visszaszálltunk, de még nem indultunk egybõl, a pali tett-vett még valamit. Csak akkor lettem figyelmes, amikor nem a megszokott cigarettafüstöt éreztem a kocsiban. Persze, hogy nem hasonlított a cigire, mert haska volt. Ezek a spanyolok ezt szívják éjjel-nappal, nem is lepõdtünk meg. Tõlünk is akartak már kérni hányszor… vagy éppen eladni akartak, kevés sikerrel. Szóval az ürge beszívott, úgy téptünk (stílusosan) vissza az autóútra, amin 110-zel el is röpültünk Santa Olalla del Cala-ba, ahol lakott. Az úton ez – betépve – dalolt, dúdolt, füttyögött, dobolt, köpködött s dudált mindenkinek, akit csak látott, eszméletlen stop volt! Útközben figyeltem a messzi egeket, ahol csodálatos színekben fogócskáztak a napsugarak a felhõk pamacsaiban, éppen a naplemente játékát élvezhettük… tündöklõ a világ…
    Tehát itt száradunk ebben a kisvárosban az út mellett, ami majd holnap tovább repít minket a messzi északra, hiszek benne!
    Tizennegyedik nap
    „Kitörés délrõl”
    Reggel 6-7 helyett – szokás szerint – 9-kor indultunk el a fekhelyrõl, amely egy szántóföld melletti szúrós, gazos tisztáson volt. Kicsit kényelmetlen volt, mégsem kellett rábeszélni annyi gyaloglás után, hogy aludjunk el. Kerestünk egy bárt, hol vizet merítettünk, megmosakodtunk s ittunk egy tejeskávét. Tíz óra körül kezdtünk el stopolni, megint külön. Olyan 13 óra körül meguntam s ledõltem a mellettem lévõ buszmegálló padjára. Iszonyúan fáj a nyakam, elaludtam rendesen. Nem tudok balra fordulni, pont amerrõl jönnek a kocsik. Egy kicsit el is aludtam. Mire felébredtem, odajött Kex is s tájékoztatott, hogy pusztul a világ. Ja. Brunyáltam egyet és visszafelé tettem még egy rövid próbálkozást, ami szerencsét hozott. Megérkezett a 8. stopunk Méridáig három fiatal srác személyében. Leugrottak hétvégére fürödni a déli partra. Szerintem asztalosok voltak, mert volt egy-két ceruza a kocsiban, plusz a sofõr gyerek fülében is volt egy. Nem tudom miért, de ezek a ceruzák nagyon megmaradtak az emlékezetemben. Lehet, hogy azért, mert szövegeket s rajzokat firkáltak a kocsi mûszerfalára. Persze innen se hiányozhatott az elmaradhatatlan spanyol rock, de ez már zúzósabb volt. Jó kis dallamos zene, nagyon tetszett. Nem igazán dumáltunk, mert nem beszéltek angolul, mi meg nem tudtunk spanyolul… Nem igazán élveztem az utat, mert minden kanyarnál belehasított a nyakamba a fájdalom. Körülbelül 150 km-t vittek, úgy fél órája raktak le itt Mérida szélénél. El kell majd gyalogolnunk az északi kijárathoz, mert most a keletinél vagyunk. Majd. Nem sietjük el, hiszen most ettünk és pihenünk, õrjítõ a hõség még mindig. Úgy 600 km-re van innét San Sebastián, ami viszonylag nem sok. Késõbb próbálkozunk, remélem sikerrel.
    Kínkeservesen elindultunk a dög melegben, és útkeresés, csapnál mosakodás, mosás után úgy 19 körül kezdtünk el stopolni a Cáceres felé vezetõ elágazónál. Méridában még lekaptam géppel a római kori vízvezetékrendszert, igazán impozáns látvány volt. Kíváncsi vagyok milyen lesz fekete-fehéren, ugyanis hoztam 1 fekete-fehér tekercset is, az van most a gépben. Nem sokat, 1 órát rohadtunk az út szélén, mígnem megjelent a 9. szállítónk Luis személyében…
    „Álomstop”
    Eleinte nehéz volt a kommunikáció, de elõkerült a szótár, ami sokat lendített az akadályok legyõzésében. Volt szó mindenrõl: rendszerekrõl, világról, kérdezte mit csinálunk, milyen Magyarország s a többi s a többi. Szóba került a történelem is, erre leírtam neki egy cetlire, hogy: 1956 AD. Áh – bólogatott, szomorú. Az. Végül csak megtettük azt a sovány 69 km-t, ám útközben megálltunk fényképezkedni egy épen maradt várszerûséget, nagyon pazar s robosztus épület volt. Cáceres belvárosában haladva nagy nehezen (a mi részünkrõl óvatosan s „szégyenlõsen”, ahogy kell) megtárgyaltuk, hogy lezuhanyozhatunk, sõt – amit abszolúte nem terveztem az út alatt – meg is borotválkozhatunk. Éltem is az alkalommal, sima vagyok, mint a tükör… Ám nem a családi házába vitt, hanem a hétvégibe, ahonnan szép kilátás van a városra. Jelenleg itt írom a naplót, asztalnál! Micsoda fényûzés… Itt is aludhatunk. Hab a tortán, hogy meghívott minket vacsorázni egy étterembe a barátaival közösen. Olyan negyvenesekre számítottam, mint Luis, de fiatalok voltak, legfeljebb 28-30 körül lehettek, rokonszenvesek voltak nagyon. Roppant finom tápot szolgáltak fel mindenkinek. Ezt onnan tudom, hogy sorra megkínáltak mindenbõl a többiek. Sohasem ettem még bikagerincet, itt volt az ideje. A szótárt oda is vittük a párbeszéded megkönnyítendõ. Meglepetésemre sok dolgot értettem s mondtam. Szóba került Magyarország történelme, mondtam is egy hatásos mondatot (eléggé törve a nyelvtant): „Hungria historica este triszte…” Vagyis Magyarország történelme szomorú. Kicsit el is érzékenyültem, majdnem kifolyt egy könnycsepp a szemem sarkából, de gyorsan erõt vettem magamon. Viszont a hangulat korántsem romlott el, a vacsora jó hangulatban folyt mindvégig. Ezt nem is lehet leírni, nagyon jó volt! Összesen kilencen voltunk hármunkkal együtt. Volt két csajszi is, akik végre szóba álltak velünk tróger csavargókkal is. Az egyiket (de a másikat is amúgy) szívesen megkettyintettem volna. Valahogy az út alatt eddig nem sok nõvel érintkeztem, vajh miért…? Aztán még felmentünk az itteni feudális kori várba vagy mibe mind a kilencen, ahol szintén jó volt a hangulat továbbra is. Benéztünk egy nyitott teraszos bárba is, ahol 2 disznó nagy pálmafa virított. Biztos nem 2 forint volt egy cerveza… Végül elbúcsúztunk az amigóktól s Luis felhozott minket a házba, mondván, hogy jön reggel, amikor nekünk jó. Kilenc órára beszéltük meg. Reggel felvisz minket megint a várszerûségbe, ahol fotózunk, mert este nem érdemes az én gépemmel, úgyse sikerülne. Itthagyta nekünk a kulcsot s jó éjt kívánt. A hûtõ telis tele van sörrel s mindenféle földi jóval. A sört „véletlenül” megdézsmáltuk, soha nem szûnõ folyadékhiányunkat enyhítendõ… Ily körülmények között írom szerény naplómat s közben Ducadost pöfékelek újfent. Szól a rádió, valahogy nincs kedvünk aludni még, pedig fárasztó napunk volt s már éjjel 2 óra van. Holnap Salamanca felé vesszük az irányt, Luis kivisz az útra. Salamanca azért is fontos nekünk, mert echte egyetemváros, állítólag nagyon szép. Szívesen megnézem, remélhetõleg újabb (jó) kalandok elé nézve… Ez a stop már nagyon kellett kicsiny lelkünknek, jól esett. Jó és egyben szokatlan érzés lesz ágyban aludni 2 hét után. Jesszus! – leragad a szemem…
    Tizenötödik nap
    „Két hét”
    Ma vagyunk második hete úton, ez a harmadik hétfõnk. Tehát jött is 9-re Luis, pontos volt, addigra készen álltunk mi is az indulásra. Levitt minket a várhoz, hogy tudjunk fényképezkedni. Itt érzékeny búcsút vettünk tõle, mert ment dolgozni – szerintem. Azért nem vagyok benne biztos, mert Luis „professión” volt, vagy ahogy magát nevezte: maestro. Ez abból állt, hogy kisgyerekeket tanított írni és olvasni, no meg minket spanyolul. Néhány szó rám is ragadt. Miután csináltunk egy pár képet, ettünk s indultunk – szokás szerint – a város szélére. Le is telepedtünk egy viszonylag jó szakaszra 100-200 méterre egymástól. Nem telt el 1 óra se és megállt egy középkorú férfi, aki Plasencia-ig vitt minket, ami körülbelül 75 km Cácerestõl. Itt nagyot szívtunk, mert nem jó hely a stopnak és a város is elég gettós volt. Gyorsan el akartunk tûnni onnan. Három óra szívás után elindultunk be a városba, ahol iszonyatos nyomor ütötte meg a szemünket. Vettünk sört egy ABC-ben és elindultunk Plasencia északi kijáratához, hátha ott jobb lesz valamivel. Aztán jött
    „Mathias”
    Megállított minket egy srác, tüzet kért. Jól beszélt angolul, így hamar szóba elegyedtem vele. Felajánlotta, hogy 15 euróért elvisz minket Salamancába, amit sikerült lealkudnom 10-re (vagyis akkor még azt hittem). Nagyon nem tetszett nekünk a gyerek, de azért beültünk a kocsiba, ami nagy meglepetésünkre egy drága Seat volt. Ez egy kicsit megnyugtatott, mégsem lehet annyira tróger, ha ilyen kocsija van. Értelmes srácnak tûnt, 100 km-t végig dumáltunk, jók voltak a témák, intelligens és mûvelt volt. Aztán kezdõdött a baj. Tudtuk, hogy valami nem stimmel, útközben egy benzinkútnál feltûnõen sokáig volt WC-n, azt mondta beszorult, ja persze, elhiszünk mi mindent. Még volt 30 km Salamancáig, amikor újfent megálltunk egy benzinkútnál. Ekkor mondta, hogy adjam neki oda a maradék 3 eurót, mert az elõzõ benzinkútnál adtam neki kettõt ásványvízre meg egyébre. Gondoltam 12 eurót is megér, hogy kihozott a nyomorból. Ám a többi hármat eszembe se jutott odaadni, mert 10-ben állapodtunk meg. Parázs vita alakult ki, hogy nem errõl volt szó. Szabályosan letagadta, hogy 10 euróban állapodtunk meg. S még engem nevezett hazugnak a szarházi! Ja, még szállást is szerzett volna nekünk Salamancában két leszbikus barátnõjénél. Mondom, köszönöm, de nem, ezek után hagyjon békén minket. Végül odaadtam neki a maradék 3 eurót, mert nem akart tovább vinni a szemétláda. Csûrte-csavarta a szavakat, azt mondja 15 euróért fuvart meg szállást sehol nem kapunk. Még olyat is mondott, hogy menjünk el vele a szállásra, mert ott kap egy csomó pénzt és visszaadja 15 eurónkat… akár egy tündérmesében. Nem érdekel, mondom és már szabadultunk volna. Õ úgy számolta egyébként, hogy 10 euró a benzin (egyszer sem tankolt), 5 euró a fuvardíj. Jaj ne, teljesen hülyének nézett, ami messzirõl lehet, hogy úgy tûnt. Ott a benzinkútnál jöttünk rá mi nem stimmel: a gyerek kokós volt. be is nyomta magát az elsõ kútnál, nem a zárral bíbelõdött, az tuti. Sejtettem ezt már Plasenciában is, de nem voltam benne biztos. Szóval a maradék 30 km-en arról beszéltünk, hogy miért nem bízok meg benne. Mondom, mert szar a világ és tele van olyanokkal, mint te. Õ bízik bennünk (sovány vigasz) – mondta, mert simán ellophattunk volna a kocsiját meg minden. „Látod, ez a különbség köztünk. Becsületes vagyok, és ha én megállapodok valakivel, azt nem szokásom átverni”. S még ezek után kérdezi miért nem bízok meg benne, azt hittem lehidalok. Végül csak megérkeztünk szerencsére. Erõsködött, hogy ha meggondoljuk magunkat, hívjuk fel a barátnõjét. Ridegen elutasítottam, hogy felírja a számot. Aztán, hogy a tetõfokára hágjon az adrenalin szintem, atom beállva áthajtott a piroson, és majdnem belénk jött jobbról egy autó, pont, ahol én ültem. Mondtam neki, hogy azonnal álljon meg s tegyen ki! Kiszálltunk végre s elbúcsúztunk. Megegyeztünk abban, hogy soha többet nem látjuk egymást az életben, remélem ezt betartja. Amúgy rokonszenves lett volna a gyerek, ha nem nyomja magába azt a szar kokaint. Számomra érthetetlen, hogy egy ilyen értelmes s mûvelt fiatalembernek miért kell teljesen tönkretennie magát, de hát õ tudja. Szerencsétlent egy kicsit sajnáltam is, fene azt a nagy szívemet. Összességében így is megérte azt a 7,5 eurót, hogy elszabadultunk arról a nyomortanyáról, ahol még nagyobb baj is történhetett volna. Az a középkorú férfi, aki vitt minket Cáceresbõl, megmondta, hogy vigyázzunk ezen a környéken, mert nagyon nincs pénz. Vettük észre. No igen, az égbõl jött s az égbe ment vissza ez a stopunk… Este aztán kerestünk egy füves placcot a város szélén (addig vitt), ott terültünk el a vacsora után hulla fáradtan. Addigra nagy nehezen lenyugodtam és elaludtam. Kezdett hûvössé fordulni a levegõ is, jól felöltöztem. Hosszú és izgalmas nap volt, örülök, hogy eltûnt a múlt zavaros folyamában…
    Tizenhatodik nap
    „Salamanca, de csodás vagy!”
    Az éjszaka nagyon hideg volt, fel kellett húzzak még 1 pulóvert, plusz a sapkámat is. Olyan 10 körül ébredtünk s el is indultunk nyomban felfedezni ezt a csodás várost. Elsõsorban minket az egyetemváros érdekelt, ami rendkívül impozáns. Most itt ülünk az egyetem egyik épületében, ami a könyvtár lehet, ugyanis ha benézek az ablakon, látom, hogy a termek tele vannak könyvekkel. Nagyon nagy és szép ez az egyetem, bár a föci tanszék épülete elég szegényes így kívülrõl. Belülrõl már pazar, ugyanis benéztem. Ám még korántsem jártuk be az egészet, a pihenõ után lassan indulunk tovább nézelõdni.
    Körbe is jártuk így délután ötre, nagyon tetszett, utána visszaindultunk a város szélére, de elõbb tiszteletünket tettük a Bar Ecvadorban, ahol most is vagyunk. Kávé, vörösbor, ezek játszanak most. Nagyon tetszik ez a hely, van hangulata. Innét körülbelül 10 percre van a stophely. Ha lesz kedvünk, elindulunk stopolni, remélem még ma elindulunk és sikerrel is járunk. Nagyon jó lenne, ha ma legalább Burgosig eljutnánk, onnan már tényleg nincs messze San Sebastián, azaz Donostia – baszkul. Talán ma vagy holnap odaérünk, ami nem ártana már. Hiányzik már megint a tenger, jó lenne már fürödni újfent egyet. Lehet, hogy mégis 4-én indulunk haza s akkor hellyel-közzel teljesül az útiterv – idõben legalábbis. Térben már ez nem fog megvalósulni, ugyanis nagyon sok helyszínrõl le kellett hogy mondjunk. Nem baj, majd legközelebb! Sokkal több pénzzel kellett volna eljönnünk, de hát a jó ég tudta, hogy ilyen drága lesz minden. Különben se tudtam volna több pénzt szerezni. A tegnapi események után már kezdek teljesen lenyugodni, de azért a napomon még biztos rajta lesz a nyoma. A honvágy lassan elkezdett mardosni, meg aztán már fáradt is vagyok, nehéz és gyötrelmes egy ilyen út, de hát ezt vállaltuk. Rengeteg dolgot láttunk már, olyan mintha már legalább 1 hónapja úton lennénk, és még a neheze hátra van: hazajutni. Azt gondolom, hogy hazajutni a legnehezebb és az egyik legjobb érzés. S itt nem feltétlenül a fizikai részére gondolok, hiszen 2 éve sokkal könnyebben hazajutottunk, mint ahogy kiértünk. Hiányzik már a családom, a barátaim, egyáltalán: a haza. Tudom, hogy amibe belevágtunk nem nyaralás, hanem utazás, csavargás. Ám ezt is meg lehet „unni”, rendesen bele lehet fáradni. Nehéz mindennap úgy várni az estét, hogy nem tudom hol térek nyugovóra, és vajon reggelre meg lesz-e mindenem? Nehéz, de mégis megéri. „Az út formálja a fiatalságot” – idézett nekünk 2 éve egy francia sofõr. Nagyon is igaza volt ennek az illetõnek, bár én egy kicsit másképpen fogalmaznék. (Kiömlött a bor.) Tehát, én úgy fogalmaznék, hogy az út maga az élet s azzal, hogy úton vagyok, magam formálom az életet, az utamat, a jövõmet, mindent. Nehéz ezt megfogalmazni. Az út mindenkit formál, nem csak a fiatalságot. Az úton bármi lehet, akár az életben, a kettõ szorosan összefonódik, egy a kettõ. Aki még ezt nem próbálta, másképpen éli meg ezeket a dolgokat. Mert bizony õ is megéli, csak másképp. Sohasem becsültem le azokat, akik sosem mertek elindulni, nem lehet mindenkinek így útra kelni. Ehhez sokkal több kell, mint összegyûjteni a pénzt, becsomagolni s felszállni valamilyen jármûre. Találóan énekelte ezt meg Hobo: „becsülni kell õket, mert õk a haza”. A biztos háttér, akikhez jó hazatérni, mesélni s újra, jobban szeretni õket. Az nem fontos, ha engem jobban megbecsülnek, hiszen nem hiúságból keltem útra. Bár nem tagadhatom, jól esik az elismerés. Csak azt sajnálom, hogy azt a sok szépet, amit eddig láttam, nem láthatta a családom, a barátaim. Mert csodás helyeken jártunk már, eszméletlen sokat tapasztaltunk, én úgy érzem, hogy érettebbé is váltam, válok. Talán könnyebb lesz az életben boldogulni otthon, plusz jobbá tehetem a világot egy kicsit. Persze a világot nem lehet megváltani, ez illúzió. Engem az úton a folyamatos békevágy jár át, ez mozgat, ez éltet. Talán ezért nem ért még semmi baj. Úgy, mint azokat, akik például azért futnak, hogy felhívják valamilyen problémára a figyelmet. Erõs túlzás lenne azt állítani, hogy ez az út küldetés, bár van benne ilyen vonás is. Jómagam leginkább a béke fontosságára hívnám fel a figyelmet ezzel az úttal. Szeretném, ha az emberek többségét nem a matéria, az örökös becsvágy s a közöny hatná át. Nehéz, nagyon nehéz ezen változtatni, talán nem is lehet, de azért meg kell próbálni. Meg is fogom s amint hazaérek, a békét fogom hirdetni. Ez nehezebb, mint bárhová a világban stopolni, utazni s helytállni. A világ viszont megállíthatatlanul pusztul, pompásan ellenáll az ilyen kezdeményezéseknek… Ám nekünk a jelenben kell most cselekedni, el kell jutnunk San Sebastiánba, onnét pedig haza. Ez kézzelfogható dolog, ami kemény is lesz…
    „Áttörés”
    Körülbelül 7-kor kezdtünk el lengetni, ugyanis ekkorra már kicsit elviselhetõbb a hõség. Találtunk egy nagyon jó helyet, ahol fél órán belül ketten is megálltak, de az elsõt nem fogadtam el, mert nem teljesen irányba vitt. Viszont a másodikba beültünk, amit egy középkorú, pocakos férfi vezetett. Ez volt a 11. stopunk, mert az elõzõt is beleszámolom, pedig fizettünk érte. Mindegy. Szóval a faszi azt hitte, hogy Valladolidba megyünk, ezért nem is említette, hogy Burgosba megy. Nagy nehezen megértette, hogy nem feltétlenül oda kell mennünk, amit kiírunk a táblára, tehát jó lenne, ha tovább vinne minket irányba, Burgosba. Szerencsére maradhattunk, így a fószer vitt minket vagy 250 km-t, nagyon örültünk, megtörtént az áttörés. Innen már csak 200 km San Sebastián, vagyis az óceán. Holnap vagy holnapután egészen biztos, hogy ott leszünk. Nagyon hûvös van már itt északon a hegyek között így este. Este 10-re érkeztünk meg ugyanis s egy folyó, a rio Alranzón mellett telepedtünk le egy parkban. Felvettem a hosszút, plusz 2 pulóvert s a sapkámat, nagyon hideg volt. Most már biztonságban érezzük magunkat, hiszen a francia határ is csak 250 km-re van tõlünk, bármikor elindulhatunk haza… Ilyen lélekmelegítõ gondolatokkal tértünk nyugovóra, bár mindig így lenne…
    Tizenhetedik nap
    „Várj, édes Donostia, megyünk!”
    Két éve már megtapasztaltam drága Kresi barátommal Dél-Franciaországban, Narbonne városában egy pázsiton aludva, hogy nem egy kellemes dolog arra ébredni, ha beindul a locsoló szett. Szerencsére csak vaklárma volt, nem igazán ért el minket. Jelenleg 11-et mutat az óra s még mindig itt döglünk a folyóparton, holott az itteniek már nagyban futkároznak s kutyát sétáltatnak. Nem akaródzott elindulni, így felnyitottam egy palack fehér Las Cruzadas bort, ami jókedvûen csiklandozta átfagyott testünket s lelkünket. Ezt a bort még Sevillában vásároltuk, azóta cipeltem. Ez a reggeli „pirula” kell is, hogy megnézzük az itteni hatalmas katedrálist, amit tegnap este épphogy csak megpillantottunk a kocsiból. Nosza, induljunk!
    Megnéztük a székesegyházat, nagyon pazar, de az igazat megvallva, már kezdem unni a mûemlékeket. De nem úgy a bárokat! Azokat nem lehet megunni, mindegyik tartogat valami meglepetést az utazónak. Mindegyikben van egy kis báj, egy kis hangulat. Ahol éppen vagyunk, igazán kedves és aranyos, itt van nem messze a katedrálistól. Amin elõször megdöbbentem, az a WC. Le kellett menni egy lépcsõn, ahol egy alagsorban találjuk magunkat. Itt rögtön egy „festménykiállítás” fogadott, plusz apró-cseprõ hangulatelemek úgy, mint ládák, fogasok s egyéb kacatok. Le is fényképeztem, nagyon tetszett. Olyasmi, mint a Papucs Pécsett. Kellemesen megmosakodtam mindenhol s feljövetkor, hogy ne legyen elég a meglepetésekbõl, megpillantottam a pénztárgépet. Hála Istennek, itt megállt az idõ és nem törtek be a modernkor áldásai. A pénztárgép idõsebb lehet, mint a csapos, pedig õ maga is egy idõs úr. Az az oldalt tekerõs, csilingelõs és kattogós pénztármasina, eszméletlen! Igazán bájos. Ezek a dolgok jobban tetszenek néha, mint a hatalmas katedrálisok, bár azok is szépek, nem mondom. Tehát ily helyen kortyolgatjuk tejeskávénkat, lassan elindulunk stopolni Vitoriába, Baszkföld fõvárosába. Várom már.
    Ám Burgosból is menni kellett, akármilyen aranyosak is a bárok. Kb. 2 óra gyaloglás után ki is értünk a város szélére, ahol jól lehetett stopolni. Nem több mint egy óra várakozás után megállt a 12. sofõrünk
    „Suza”
    személyében. Remélem jól írtam a nevét. Sebaj, végre egy nõci, aki nem is akármilyen nõci! Egy hosszú, vörös hajú baszk énekesnõ vett fel minket, aki 35-37 körül lehetett, de iszonyú jól tartotta magát. Ha tehettem, a mellein lustálkodott a tekintetem… Mint a végén kiderült, Pamplonába igyekezett fellépni. Nagyon vidám és belevaló csajszi volt. A hangja istenien rekedtes s szexi volt, öröm volt hallgatni, ahogy össze-vissza csacsogott. Útközben megálltunk kávézni, meghívott. Azt mondja órák óta vezet, azonnal kávét kellett innia. Ezt is úgy mondta el egy szuszra, csiripelve, hadonászva, egyem a szívét… Oké, nekünk mindegy, ráérünk. Amúgy se nagyon akartam kiszállni a kocsiból, nagyon megkedveltem, szinte bele is szerettem egy kicsit. Pont a zsánerem volt, a fene egye meg! Magyarhonban miért nem találkozok ilyen nõkkel?! Azt mondja õ is stopolt Spanyolban 1 évig, tudja milyen, ezért is vett fel minket. Nagyon tetszett Suza, nem gyõzöm ismételgetni. A kávé után megkérdezte: hasi? No problem, mehet – vágtuk rá. Szépen beálltunk s indultunk is tovább. Pazar képeim voltak: a táblák össze-vissza suhantak, a hatalmas hegyek tündököltek és úgy éreztem nem is a földön megy a kocsi, hanem a levegõben vagy ki tudja hol? Egyszerûen nem akartam, hogy vége legyen, már-már halálosan szerelmes voltam ebbe a tündéri teremtésbe, Suzába. Folyton nevetett, kacarászott azzal az elbûvölõen szexis hangjával; ezalatt max hangerõre vette a magnót, amiben Euromiths (remélem jól írtam le!) szólt. Kár, hogy nem volt a Sweet dreams, biztos megkattantam volna… Ezalatt emez is dobolt, füttyögött, dobolt, csipogott, nevetgélt, kiabált s dudált a világnak, mint az „Õrült Spanyol” néhány napja. Csak ez sokkal élettelibb és bájosabb volt, ráadásul nõi változatban. Az egész világot beterítette lelkével. Bele is szerettem Suzába pillanatok alatt, vajon mikor futok össze legközelebb egy ilyen nõvel… Végül csak elkövetkezett az, amit egyikünk se akart: ki kellett szállnunk Vitoria és Pamplona között félúton. Itt volt egy elágazó Donostia felé, jó 55 km volt innen. Egy kisvároson (Alsasua) át kellett gyalogolnunk egy másik elágazót keresni, mert emez nem volt jó. Roppant hûvös volt már az idõ. Gondoltuk nyomjuk még egy félórát (fél tíz volt), aztán ha nem lesz semmi, visszamegyünk az állomásra és befekszünk aludni. Ám szerencsénk volt! Mindössze 5 percet kellett várnunk, mire megállt egy szintén baszk srác (révén Baszkföldön jártunk már), aki Tolosáig vitt minket, ahonnan már csak 25 km volt San Sebastián, akarom mondani Donostia (baszkul). Bevitt minket a vonatállomásra, ahonnét szerencsénkre éppen indult egy vonat a célunk felé. Útközben a gyerek egy gyönyörû szép spanyol zenét hallgatott csodás nõi hanggal. Teljesen elszálltam, a szám már iszonyúan ki volt száradva, hatott a haska… Végül az állomáson meglepett engem kedves baszk barátom, és kezembe nyomta a kazettát, ajándék. Ehhez köze lehetett annak is, hogy mondtam neki, hogy Baszkföld a mi második hazánk, imádjuk ezt az országot. Jártunk itt 2 éve is, nagyon megragadott, említettem. Nagyon örültem az ajándéknak, nem gyõztem megköszönni. Viszont nem volt sok idõ hálálkodni, mert jött a vonat. Tízkor indult és 22: 30-ra ért be Donostiába, mindössze 1,55 euróért! Furcsa volt, hiszen délen ezért elkértek volna minimum 3 eurót. Tehát megérkeztünk újfent az óceánhoz, hû szerelmemhez. Hatalmas távolságot tettünk meg eddig, szinte felfoghatatlan… A part menti falra telepedtünk le, a parton nem lehet már aludni, sajnos. Felnyitottunk egy üveg vörösbort erre a nagyszerû alkalomra. Két év után újra itt lehetek, fantasztikus érzés. Olyasmi, mint Gibraltáron, csak másképpen vagyok boldog. Most úgy éreztem: hazajöttem. Ugyan nem lehet látni az óceánt, de érzem minden porcikámmal, hogy ott hömpölyög alattam s együtt lélegzek vele, pazar s gyönyörû a világ megint. Teljesen úgy érzem, hogy egyesülök az úttal s magam is úttá válok… Azt hiszem most vagyok az út csúcsán, innen már csak lefelé lehet menni egy völgyön át egy másik csúcsra, amit úgy hívnak: Otthon…
    A katarzis után újra a földön találtam magam, hiszen szállást kellett keresni. Még tavalyelõttrõl emlékeztünk egy átjáróra a hegyoldalon. Ott találtunk egy kis tisztást, alattunk édesdeden morajlott az Atlanti-óceán. Keki félretett még egy kis haskát a kocsiban, így újra betéptünk. Leírhatatlan az a nyugalom, ami akkor telepedett rám. Csodálatos volt. Végül az óceánt hallgatva álomra szenderültem…
    A sors viszont nem hagyta, hogy e fénypázsiton heverjünk, mert fél 5 körül jött két parti õr, hogy a hegyoldalon s a parton tilos aludni. A hegyoldal érthetõ volt (omlásveszély), de a part még mindig nem világos. Ha az úthenger miatt, ami éjjel szakadatlan lapítja a parti homokot, ám legyen. Végül félálomban fél óra gyaloglás után találtunk egy bokoraljat s oda dögöltünk le.

Hozzászólás: Hosszú az út Gibraltár felé… II. rész
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.