Hosszú az út Gibraltár felé III. rész

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Hosszú az út Gibraltár felé III. rész

  • Indította
    Témakör
  • #1274 Hozzászólás

    Endre
    Regisztrált – bejelentkezve üzenet küldhető

    Tizennyolcadik nap
    „Irány a víz!”
    Szerencsére nem volt hideg az este, így pulóver se kellett. Kinyílt a szemünk s tüstént megkerestük az elsõ óriásboltot. Vettünk körülbelül 4 napi élelmet, plusz sört és egyéb nyalánkságokat, mindössze 7 euróért. Úgy 3 órája vagyunk már a parton, lenyûgözõ, hogy mennyi fél pucér csajszi van itten… A bátrabbak a bugyit is lekapták s így mentek pancsolni a tekintetemmel egyetemben. Szóval, nehéz. Szenvedünk itt a bícsen, csak némi sör tud segíteni ezen a kínszenvedésen. Mikor leszek már csoki barna? „Sajnos” kell még maradnunk egy pár napig, hogy fogjuk kibírni…?
    Este lett, lement a Nap. Annyira nem is baj, mert úgy leégtünk, mint a huzat. Mindenem fáj. Holnapra vagy holnaputánra csoki barnák leszünk. Most itt ülünk egy padon és nézünk ki a fejünkbõl. Az óceán itt leskelõdik alattunk, csendes és sötét. Hihetetlenül erõs ez a roppant víztömeg! Délután viaskodtam – én naiv gyermek – a hullámokkal, de minduntalan hanyatt vágtak. Ezt a csatát õ nyerte meg ugyan, de holnap legyõzöm… elhatároztuk, hogy holnap már tényleg be kellene rúgni, mert még egyszer sem sikerült az út során. Szinte hihetetlen. Azért már hiányzik az a kellemes zsibbadás, elvégre most pihenünk itt. Nem atomrészegre akarom magam inni, csak kellemes szalonspiccre. Meg aztán azon is törjük a fejünket, hogy mikor induljunk haza. Az én javaslatom 28-a, hétfõ. Kicsit bánt, hogy 2 héttel rövidebb lesz az út, de hát eleget láttunk már, én már kezdek betelni az úttal. Nem lehet ezt sokáig bírni. Azt hiszem, nem lehet már mit tenni, mint hazamenni. Ez azt jelenti, hogy a 22. napon indulnánk. Ez is sok már szerintem. Ám hétfõig van még idõnk gondolkozni, addig alszunk rá egy pár napot. Jó, de hol?
    Tizenkilencedik nap
    „Egészségedre!”
    Végül is találtunk egy tök jó szálláshelyet, karnyújtásnyira a padtól, ahol ültünk órákig. Fel kellett mászni ugyan néhány métert a sziklákon, de könnyedén sikerült. Ezen a helyen ébredtünk kb. 10 óra felé, jó sokat aludtunk, mégis fáradtak maradtunk. Ez már rég az út fáradalma. Elbattyogtunk az állomásra lerakni a cuccot, ami 3 eurónkba került. Utána több óra gyaloglás következett némi pihenõvel. Hozzászoktunk már. Ma ünnep van egyébként, tehát nem tudtunk óriásboltban piát venni. Azzal töltöttük az idõt, hogy leirkáltuk a baszk betûtípust, amit a boltok feliratáról másoltuk le. Végül találtunk egy boltot, ahol vettünk fejenként 3 db 1 literes Cruzcampót (az eladó csak hitetlenkedett) és elindultunk fel a hegyre, a szoborhoz. Már csak a „Q” betû hiányzik a gyûjteményünkbõl…
    Felértünk a szoborhoz 17-re, azóta itt piálunk. Már kezdek egy kicsit beállni… Jelenleg fél 8 van, lassan zárnak, pontosan 8-kor. Kár, hogy zárnak, mert szívesen itt aludtunk volna. Utána nem tudom hová vet minket a sors. Keki – ravasz módon – elõkotort még egy kis haskát, ennél mindig van? Így beállva indultunk le a partra, ahol éppen jazz fesztivál zajlott. Arra már nem emlékszem hogyan jutottunk le a partra, ahol egy koncert elõtt találtuk magunkat. A színpad elõtti tánctéren nagyon sok fiatal táncolt s üldögélt, akik Donostia fölé haskafelhõt pöfékeltek… Már nem is csodálkoztam azon, amikor Kex elõvette az utolsó adagot, mondván, hogy segítsünk a fiataloknak a haskafelhõ létrehozásában. Így beállva lestünk ki a fejünkbõl s hallgattuk a koncertet. Nem értettük egyébként a világot, de hát ez volt benne a szép, erre a zsibbadásra vágytam hetek óta. Rengetegen buliztak, jó volt ennyi fiatal között lenni, nem kellett az út szélén rohadnunk. Ám elérkezett a rettegett pillanat is: kijózanodtunk. Fáradtan és szétesve visszakullogtunk a jól bevált szálláshelyünkre, ahova immár másodszor dögöltünk le hullafáradtan…
    Huszadik nap
    „Süss, drága Napocska…”
    Reggel felriadva, vízért kiáltott hitvány szervezetem. Ehhez azonban el kellett indulnunk az állomásra. Ugyanis 13-kor lejárt a 24 óra a csomagmegõrzõben. Délre oda is keveredtünk, lemosakodtunk s nem tudtuk, nem értettük a világot. Nagyon nehezen indultak be a fogaskerekek az agyunkban, csoda hogy elkezdtek mûködni. Végül csak megmozdultunk s egy lassú kávézás után, csomagjainkat újabb 24 órára otthagyva, elindultunk a partra. Körülbelül fél 2-tõl 21-ig száradtunk a barátaink, a Nap s az óceán társaságában. Újfent leégtem, de azért lassan kezdek barnulni, vétek lenne fehéren hazamenni. Most itt ülünk egy padon a város sûrûjében sörünket szürcsölve. Nézzük ezt a sok-sok embert, él és virágzik az éjszaka, szabad a világ. Mindkettõnket mardos már a honvágy elég rendesen. Végre elhatároztuk, hogy hétfõn hazaindulunk. Az út egyik, hanem a legnehezebb része következik. Remélem gyorsan és gond nélkül hazaérünk, nem szeretnék pont a célegyenesben elbukni. Ám most hív minket is az éjszaka, nem maradhattunk egyhelyben.
    A sör elfogyott, így indultunk a megszokott helyünkre. Sajnos három hátizsákos is felfedezte ezt a príma helyet, így egy kicsit odébb dögöltünk le. Ez lett volna a kisebb baj a sok hangyán kívül, ám úgy hajnal 5 óra tájban elkezdett esni az esõ. Úgy látszik itt 5 óra az ébredés ideje… Behúzódtunk a fák alá, de vajmi keveset ért. Így, csuromvizesen köszöntött ránk utazásunk 21. napja.
    Huszonegyedik nap
    „Elmozdulás”
    Olyan 7-ig húztuk még, aztán menni kellett, mert szarrá áztunk volna. Egy eresz alá húzódtunk be, de a hideg ránk parancsolt és elsiettünk az állomásra. Hamarosan úgyis lejár a csomagmegõrzõ. Szóval, most itt száradunk az állomáson a stopos legnagyobb ellensége, az esõ miatt.
    Már 7 órája itt sorvadunk, az esõ pedig még mindig nem unta meg. Egyszeriben nem tudunk mozdulni sehova, le vagyunk láncolva. Mindjárt lejár a csomagmegõrzõ, aztán szerintem továbbra is maradunk itt – rohadni. Esik a világ.
    Ahogy megjósoltam, úgy történt. Úgy 17-ig dekkoltunk még az állomáson, töltöttem a telefonom. Ám nem töltõdött fel teljesen, mert begolyóztunk volna, ha még 1 perccel is tovább kell maradni. Így hát elmentünk valami bolt után kajtatni, mert nem ettünk még semmit aznap. Szerencsére elment az esõ, de a lába még mindig ott lógott a levegõben. Mivel vasárnap volt, nem sok reményt fûztünk ahhoz, hogy nyitva van valami. Utálom a vasárnapokat! Nem lehet csinálni semmit, mert minden zárva van, hátha még az esõ is esik, jaj… Végül csak találtunk egy boltot, ahol vettünk kenyeret s kajáltunk. Utoljára még megnéztük az óceánt (éppen háborgott) és elbúcsúztunk Tõle. Hat órára visszamentünk az állomásra, hogy mielõbb elhúzhassunk már Iruñ-ba, a spanyol-francia határra. Ment is egy vonat 18: 40-kor, azzal jöttünk el. Némi gyaloglás után találtunk egy szupermarketet, annak az eresze alá húzódtunk be, ugyanis megint elkezdett esni. Szívás ez az utóbbi 2 nap, remélem csak ennyi lesz. A bolt holnap délelõtt 9-kor nyit, bevásárolunk s irány a határ! Ám addig itt kell dögölnünk a bolt elõtt, tiszta hajléktalanok vagyunk már… Nem így képzeltem el a második fejezet lezárását, de a nyaralásnak vége, haza kell menni, nincs mese. Szélsebesen, szelek hátán akarok repülni, hazáig meg sem állva. Remélem nem lesz baj, s gyorsan otthon lehetünk. Három hetet töltöttünk el Spanyolországban, jó s szép volt, de most már Magyarország édeskés levegõjét szeretném már magamba szívni, Isten minket úgy segéljen!
    Vége a második fejezetnek
    Harmadik fejezet
    Huszonkettedik nap
    „Késnek a jó szelek!”
    A
    milyen szépeket álmodtam – érdekes módon – a szupermarket mellett, olyan katasztrofális volt a mai nap. Nem is merem leírni mennyi kilométert tettünk meg, ezt takarja jótékony homály… Tehát vásároltunk, ettünk, majd olyan 13-ra meg is találtuk a határt. Két éve ugyanott stopoltam Pamplonába s haza, mégis alig emlékeztem hogyan jutottunk oda. Körülbelül 1 órácskát várhattunk, amikor is felvett egy 50-60 év körüli francia úr, aki elvitt minket Bayonne-ig, ami már Franciaország. Sajnos nagyon rossz helyen rakott le, így elindultunk az autópályán Tarbes felé kaput keresni. Nem volt más kiút, pedig nagyon utálok pályán gyalogolni. Úgy 2-3 km után lejöttünk a pályáról, mert valami falu következett. Azt hittük, hogy ott van valami kis kapuféle a pályára menet, de nem volt. Kis törpefaluk sora következett, órákig gyalogoltunk a dög nehéz cuccokkal a rohadt melegben, azt se tudtuk jó irányba megyünk-e. Nem kívánom még az ellenségemnek se ezt a gyötrelmet. Végül elérkeztünk Biscous-ig, egy változatlanul jelentéktelen faluba. Annyi jelentõsége azonban volt, hogy nyílt belõle egy viszonylag normális felvezetõ az autópályára, Pau, Tarbes felé. Egy helybéli biciklista mondta, hogy akár a falu szélérõl is nyugodtan stopolhatunk, nem nehéz. Nem is volt az. Egy perc nem sok, de annyi se kellett mire felvett egy helyes nõci (15.-ként), de sajnos csak az elágazásig hozott el, ahol tulajdonképpen megtaláltuk végre a helyes felvezetõ utat. Kár, pedig szívesen elmentem volna a csajjal akár a világ végére is, nem érdekelt, hogy onnan jövünk haza éppen… Na igen, a szép dolgok gyorsan elmúlnak. Szóval, 3 óra szívás következett s még mindig ugyanitt vagyunk. Itt írom piszok fáradtan piszkos naplómat. Alig bírtam már a lábamon állni, nem csoda, egész nap meneteltünk, plusz utána 3 óra álldogálás. Nem egy leányálom ez a stopolósdi… Lassan lemegy a Nap, elég hideg lesz az éjszaka, ahogy elnézem – sajnos. A hálózsákom is nedves még, nem fekhetek bele. Szerencsére van egy pokrócom is, vésztartalékként. Holnap korán kelünk, hogy minél messzebb juthassunk. A csillagos eget vizsgálgatva eszembe jutott Hungária, melynek földjére annyira szeretnék már rálépni…
    Huszonharmadik nap
    „Szétválás”
    Úgy 8: 30 körül álltunk ki végül, szerencsére nem kellett sokat menni a helyre, csak 3 métert… Egyszerûen nem tudtam megmozdulni 6-kor, így is roppant erõfeszítéseimbe került, mire egyáltalán felébredtem s kiálltam az útra. Ekkor már úgy ittam a pezsgõtablettákat is, hogy összekevertem a multivitamin és a kalcium tablettát. Ez a – normális életben – szuperdózis segített úgy ahogy regenerálódni reggelente. Iszonyú fáradt voltam már, Keki is. A siker viszont nem akart sehogy sem megérkezni, ezért különváltunk s úgy 100 méter távolságra kerültünk egymástól. Megbeszéltük még reggel, hogyha 2 óránál régebb óta szívunk, azonnal szétválunk. Az amúgy is gyér forgalomban nem volt autós, aki megálljon, mígnem támadt egy ötletem. A „Tarbes” táblámat kicseréltem egy „porte” feliratra, ami nemes egyszerûséggel kaput jelent. Jókat is derültem magamban, hogy milyen „ötletes” s humoros vagyok. Legalább szórakoztattam magam egy kicsit. Ám a szórakozás „komolyra” fordult, mert megállt egy faszi, aki elárulta azt az ismert tényt, hogy a közelben nincsen kapu s nem is lesz ezen a szakaszon. „Na ne mondd”- gondoltam magamban. Nagyon jól tudtam én ezt, de valahogy meg kellett állítani valakit… El is vitt engem a következõ „városig”, Bidache-ig (Büdösig…), ami csupán néhány km-re volt az elõzõ helytõl. Legalább elmozdultam a pusztulatból. Ketten sajnos nem fértünk volna be a jármûbe, így most fizikailag is szétváltunk, most elõször. Ahol lerakott az emberem, pusztult a világ elég rendesen. Pusztulatból pusztulatba, szép… Félóránként csellengett egy-egy autó, az se vett fel. Mitévõ legyek? – ismételgettem magamban a kérdést százszor. Két-három órát gondolkoztam, közben tettem is egy harmatgyenge próbát a pályán. Már csak azért is, hogy legalább lássak néhány autót. Öt perc múltán mosolyogva visszakullogtam a „végzetembe”. Tovább kellett törnöm a fejem. A kis utakon nem volt kedvem stopolgatni, így hát le is mondtam róla hamar. Végül elhatároztam, hogy fájó szívvel, de visszamegyek a biarritz-i kapuhoz, hogy onnét próbáljak meg eljutni Tarbesig. Még a két évvel ezelõtti útról emlékeztem rá, lengettem is ott Pamplona felé, sikerrel – jegyzem meg. Nem is kellett sokat várnom (10 percet) a 17. fuvaromra egy francia úr személyében, aki Bilbao-ig ment, így könnyûszerrel el tudott vinni a kinézett kapuhoz. Itt megint szerencsém volt és néhány perc után fékezett is egy teherautó, ami elvitt Pau-ig, ahonnan már nem volt messze Tarbes. Ott szintén pár perc (!) után a 19. autóban ülhettem, ami elrepített Tarbesig… ahol jelenleg vagyok. Beindult a gépezet, ez az igazi francia stop, nem kellett csalódnom. Muszáj volt már ennem, plusz a naplóba is írnom kell, mert olyan gyorsan történnek itt a dolgok, hogy elfelejtem! Innen egyenes út visz Toulouse-ig, majd a „stoposok Mekkájába”, azaz Montpellier-ig. Azt kell mondanom, hogy ez egy szép huszárvágás volt kifelé a pusztulatból, ezt tanítani kellene… Ám elég az öntömjénezésbõl, ideje folytatnom utam. Jó lenne ma Montpellierbe érni, ahol – a megállapodás szerint – bevárjuk egymást Kekivel. A kedvem is kezd helyreállni, végre. Egyszer lent, egyszer fent…
    Fent. Nem telt bele 7 percbe (mértem) és a második (!) autó felvett. Eszméletlen jó a francia stop, nem gyõzöm hangoztatni. Egy kedves francia, 50-es párocska állt meg, akik kirándulgattak az országban, éppen jókor! Mondtam, hogy Toulouse-ba megyek, aztán Montpellierbe találkozok a társammal, Kekivel. Közben kiderült, hogy õk is arra felé mennek, tehát irányba. Útközben viszont benéznek Carcassone-ba megtekinteni a várat és vacsorázni. Két évvel ezelõtt láttam kivilágítva a pályáról egy kedves francia sofõr kamionjából, úgyhogy én is kíváncsi voltam rá milyen. Egy fotót megér – gondoltam. Mondták, hogy semmi probléma, csatlakozhatok hozzájuk. Igazából annyira nem is érdekelt a vár, a lényeg, hogy elvisznek Montpellierbe. Az már csak hab a tortán, hogy megnézhetem velük Carcassone-t. Olyan este fél 8-kor érkeztünk meg. Amire nagyon hegyeztem nem jött be, ugyanis nem hívtak meg vacsizni. Mindegy. Nem is csodálkoztam rajt, amilyen szakadt voltam már, plusz kellemetlenül is éreztem volna magam a sok turista között. Azért jó lett volna nem konzervet enni… Megbeszéltük, hogy 21: 30-kor találkozunk a bejáratnál, oké. Addig csellengtem, tekeregtem, mászkáltam és lestem ki a fejembõl. Annyira nem is nagy durranás ez a vár, bár messzirõl csodaszépnek tûnt tavalyelõtt. Azért nem rossz. Tíz felé el is indultunk és úgy 11 után raktak le nem sokkal. Könnyes búcsút vettem tõlük és leültem az út szélére, mint már megannyiszor az út során. Gondoltam várok éjfélig, hátha felbukkan valahol Kex. Közben néztem ezt a hatalmas kaput, amely csak úgy okádja ki magából a tengernyi kamiont, autót s a megszámlálhatatlan egyéb jármûvet a szélrózsa ezer irányába… Jobban tetszik, mint a turistáktól roskadozó carcassone-i „várcsoda”, komolyan. Innen bárhová elrepíthet a jó szél, most speciel Hungáriába kellene… Már meg sem lepõdtem, amikor megállt egy magyar kamion kicsit pihenni. Odamentem hozzá, hogy beszélgessek egy kicsit végre magyarul is. Nem akartam megkérdezni, hogy elvinne-e, hiszen meg kell várnom Kekit. Holnap 15-ig várunk egymásra, ahogy megbeszéltük. Ha addig sem jön, kirakom a „Hungary” táblát. Mennyit álmodoztam már errõl a mozdulatról! Bár az lenne az igazi, ha ketten lennénk már holnap. Szóval, jót dumáltam ezzel a kamionossal, aki ugyanúgy éli a kamionosok rabszolga életét. Nem lennék a helyében!
    Végül találtam egy helyet itt nem messze egy dombon, ahol ledögölhettem végre. Persze, hogy ne legyen teljes az örömöm, megtámadtak a szúnyogok, plusz rohadt meleg is volt… Órákig forgolódtam mire elaludtam nagy nehezen.
    Huszonnegyedik nap
    „Várakozás”
    Reggel 9-kor kezdtem meg elsõ reggelemet egyedül. Összeszedtem magam és lejöttem az út szélére, ahol jelenleg is tespedek. Pillanatok alatt létrehoztam egy cigánytelepet, ugyanis kiraktam a ruháimat szellõzni. Poénkodtam is a szemétszedõkkel, hogy ez nem szemét, nehogy elvigyék… Láttam egy pár magyar kamiont is már, lehet, hogy valamelyik elvitt volna. Mindegy, biztosan lesz még lehetõség. Az idõ amúgy kitûnõ, levettem gúnyámat és levágódtam napozni. Annyira nem rossz itt üldögélni, lesni a kamionokat meg mindent. Tehát 3-ig várok, aztán elkezdek stopolni. Azért jöhetne elõbb is Keki, mert egyre melegebb van már megint…
    Úgy negyed 3-ig vártam, mert már nem bírtam tovább, majdnem begolyóztam. Iszonyú meleg volt már, alig kaptam levegõt, csak úgy ontotta ki magából az aszfalt a pokol melegét. Vízbõl félóránként meg kellett innom egy fél litert biztos. Ilyen állapotok között lengettem 2 órán keresztül, már az ájulás kerülgetett, amikor megállt a 21. kamionstopom
    „Franco”
    személyében. Elõször azt hittem hirtelen, hogy Magyarba megy ez az olasz kamionos, már kezdtem szárnyalni a boldogságtól, de hamar pofára estem. A nyelvi akadályok miatt félreértettem, végül nagy nehezen megtárgyaltuk, hogy Bologna-ba megy. Elõször rábólintottam s kezet ráztunk, de aztán elkezdtem gondolkozni. Eszembe jutott, hogy 2 éve mennyit szívtunk Olaszban, mérlegelnem kellett. Franco mondta, hogy Nimes-ig gondolkozhatok, az 40 km. Vagy elmegyek Olaszba s ki tudja mi lesz, vagy még mindig mehetek északnak, Lyon felé Nimes-tõl. Ekkor váratlan fordulat következett, ugyanis drága barátom kapott egy telefont, hogy ne Bologna-ba menjen a 40 tonnás döggel, hanem Trento-ba, Észak-Olaszba, 140 km-re az osztrák határtól, ahonnan már csak 70 km Innsbruk, ami szinte már az M1-es! Erre már bólintottam, gondoltam miért is ne és belevágtam. Aki mer, az nyer! Onnan már tényleg nincs messze a magyar határ, kb. 600-800 km.
    Több száz km-t vitt Franco. Úgy ahogy elbeszélgettünk nemzetközi nyelven, „jelbeszéddel”. Láttam útközben egy csomó mindent megint. Vagyis csak próbáltam felidézni, hogy miket láthattam, figyelhettem meg 2 éve. Ugyanis tavalyelõtt erre mentem (akkor már egyedül) Spanyolország felé… fiatalság-bolondság. Nem mintha most komplett lennék, hogy elstopoltam Gibraltárig… Mindegy! Menni kell, nincs mese. Persze hiába figyeltem erõsen, nem emlékeztem semelyik tájra, bár tudatom mélyén biztosan ott lapulnak ezek a képek. Na, szóval mentünk, mint a meszes, dübörgött alattunk a kicsike, mígnem Franco elárulta, hogy õ nagyon éhes ám. Jómagam annyira nem, mert a monpellier-i kapunál magamba tuszkoltam egy 800 grammos sóletet, majdnem szétdurrantam. Ezt még a francia-spanyol határon vettem, mégis ez volt az utolsó konzervem. Gondoltam kitartok vele még 2 napig a hasamban, plusz kenyerem is volt majszolandó. Ám nem akartam megsérteni Franco-t, így elfogadtam a vacsorameghívást. Úgy este 10-11 körül álltunk meg Ventimigliában, az olasz-francia határon. A sors fura fintora, hogy az étteremtõl nem messze, úgy 50 méterre volt az a kapu, ahol 2 éve hatalmasat szívtam, nem vett fel senki és ott kellett töltenem az „éjszakát”. Nagyon rossz volt. Mint a messiást, úgy vártam a reggelt. Reggel 9-10-ig vártam, de nem vett fel senki, így visszagyalogoltam a városba s felültem az elsõ vonatra, ami Nizza felé ment. Ott zuhanyoztam egyet (28 francia frankért!), kisétáltam a város szélére s azonnal felvett egy fiatal kanadai párocska. Így repültem tovább át Francia illatos testén egészen Pamplonáig… No, de ez egy másik történet! Most nézzük itt mi volt! Tehát bedzsaltunk a kamionos étterembe enni. A vacsora nem okozott meglepetést (milánói), de azért nagyon finom volt, jól esett a sok konzerv után a meleg étel. Könnyed fehérborral, kávéval s valami evés utáni likõrrel (After lunch) zártuk az estét. Franco szóba elegyedett a szomszéd asztalnál ülõ kamionosokkal, akikkel volt egy csinos nõ is. A nõ mondta – beszélt angolul -, hallgassak rájuk s szálljak ki inkább Veronánál, mert ott van egy hatalmas interporto, vagyis kamionterminál, ami tele van magyarral. Oké, bólintottam, nekik ez a szakmájuk, biztos jobban tudják, mint én. A vacsora végeztével mentünk is tovább. Úgy másfél óra múltán Franco úgy döntött, kiveszi a pihenõjét, 6 órát. Ekkor már éjjel fél 1 lehetett, rá is fért, egész nap vezetett, én meg egész nap stopoltam… Hátul az alsó ágyon fabrikált nekem helyet, azon tértem nyugovóra. Már az otthon gondolatai kavarogtak bennem, mígnem elnyomott az álom…
    Huszonötödik nap
    „Mikor érek haza én…?”
    Gyorsan elrepült az a 6 óra s máris megvirradt utazásom következõ napja. Verona már nem volt messze a pihenõhelytõl, nem beszélgettünk már sokat, nyomottak voltunk mindketten, plusz reggel volt még nagyon. Reggeli derengésembõl arra eszméltem, hogy Veronába értünk, ki kell szállnom. Nagyon megkedveltük egymást Francoval, úgyhogy a kamionterminálban hosszasan búcsúzkodtunk, sõt címet is cseréltünk. Majd írok neki képeslapot, valamikor. Úgyhogy jelenleg itt száradok, ahol amerre csak a szem ellát, kamionok sorakoznak. El is morzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkából… hát igen, a hazaút biztos ígérete. Most fél 12 van, remélem még ma hazajutok!
    Haza nem, de elég messzire jutottam ezen a napon. Úgy másfél óra várakozás, lengetés és kamionkerülgetés után végre megállt egy magyar kiskamion. Haza sajnos nem tudott vinni, mert Udine-ba ment vámolni, az éjszakát is ott tölti. Azért elvitt a szlovén határtól nem messze (úgy 25 km) egy benzinkúthoz. Eleinte nem volt szimpatikus ez a pocakos, 50-es forma fazon, mivel rögtön emlékeztetett a magyar pesszimizmusra, ami kiirthatatlan Magyarországból (-ról) – szerintem. Utólag ugyan igaza volt abban, hogy nem juthatok haza aznap, teljesen kizárt. Azért mondhatta volna, hogy reménykedjünk, az túl nehéz lett volna biztos. Végül is a végére – mint mindig – jó haverok lettünk, megkedveltük egymást. Ahogy suhantunk Szlovén felé, esõzápor utasított rendre minket, meg is kellett állni, annyira nem lehetett látni az utat. Végül lerakott a kútnál, ahol még mindig szakadt az esõ. Láttunk egy magyar kamiont, amibõl éppen egy fiatal gyerek pattant ki esernyõvel. Odahajtott sofõröm, kiugrottam megkérdezni a másikat, hogy el tudna-e vinni valameddig. Bólintott, a határig elvisz, csak elmegy zuhanyozni. Oké, nekem mindegy, csak Olaszból jussak ki valahogy. Kikaptam a cuccom a másik „taxiból”, barátságosan kezet ráztam jótevõmmel s rohantam az eresz alá várakozni. Gyors menet volt. Mintegy 20 percet vártam, lejmoltam cigit, s néztem az ellenségemet, hogyan esik, hogyan áztatja el a jobbnál jobb stophelyeimet a piszok! Jött is a srác, el is vitt a szlovén határig, rendes volt. Ellátott egy csomó olyan tippel, amit már amúgy is megtanultam az út során, ám udvariasan bólogattam és „köszönöztem”. Azért nem vitt tovább, mert kivette a pihenõt a határon, meg amúgy se vártam volna órákig a vámolásra. Kiugrottam és tüstént meg is találtam azt a placcot, ahol a kamionok végeztek a vámolással és mennek Szlovénia felé. Ott lengettem és kérdezõsködtem 2 órát, mire egy magyar kamionos (Jani) bólintott, hogy mehetek vele. A határátkelés után megálltunk a közeli benzinkútnál vacsorázni. Ott volt még a kollegája (Józsi) is, aki szintén egyedül vitt egy 40 tonnás „kicsikét”. Szóval, így hármasban ettünk pácolt pulykapörköltet rizzsel. Mennyei volt, a gyomrom csak álmélkodott a hazai ízeken! Janiék poénkodtak is velem, hogy van-e egyáltalán kedvem enni, vagy csak cigit adjanak meg vizet. Jó vicc… Az idõ nagyon hûvös volt, mégis jókedvûre melegített az étek. A kezdeti hûvös távolságtartás egy-kettõre feloldódott a pulyka finom illata hatására, és elkezdtem mesélni utam viszontagságait. Végre elhitték, hogy tényleg szédült vagyok és nem bûnözõ. Végül, olyan fél 10 tájt neki is vágtunk az éjszakának, no meg Szlovénia karcsú testének… Ám 1 óra múlva Jani úgy döntött, hogy alszik 2-3 órát. Józsitól könnyes búcsút vettünk. Szerencsére maradhattam a kamionban és nagy meglepetésemre el is aludtam, pedig jármûben nagyon nehezen tudok elaludni, ülve legalábbis. Roppant fáradt voltam, így könnyen ment. Amikor éjjel 3-at ütött az óra: tovább indultunk. Így virradt rám menetközben utazásom utolsó napja…
    Utolsó nap
    „Hazám, hazám, te mindenem…”
    Éjjel nagyon sokat dumáltunk Janival, szó volt mindenrõl, elsõsorban a magyarság sanyarú helyzetérõl. Úgy ahogy egyet is értettünk, de ami a legcsodálatosabb volt, amikor Jani berakott egy kazit, amirõl magyar népdalok szálltak az éterbe. Magyarország haza várja édes fiát… sírva is fakadtam. Mivel sötét volt, nem lehetett látni, de Jani szerintem nagyon jól tudta mi van velem, így nem is szólt hozzám egy darabig. Ám amíg alattunk vígan fogyott az út, átkeltünk a szlovén-horvát határon, ahol jelenleg is vagyunk (7: 25). Várjuk a papírok elintézését. Innen 40 perc a magyar határ, ahonnan Balatonlelléig tud vinni Jani. Ott vonatra pattanok s hazamegyek végre.
    Magyarországra 9 óra 26 perckor léptünk be s meg sem álltunk a Tavaszi Vendéglõig (azt hiszem ez volt a neve) rántott sajtot enni szintén rizzsel, és kávéztunk. A tulaj, akinek CB-n is lehet rendelést leadni, jó ismerõse Janinak. Szerettem volna én is az ismerõse lenni, mert olyan bögyös kis leánya volt, hogy megolvadt a számban a sajt… A tulajnak egyébként elkezdett reklámozni Jani, amit utálok, de nem szóltam semmit. A barát teljesen el volt hûlve, én meg már szabadultam volna. Itt nekem kellett fizetnem a saját részemet, mindegy, volt forintom ilyen esetekre (is). Tehát fél 12-re érkeztünk meg Lellére, ahol könnyes búcsút vettem Janitól és címet cseréltünk. Majd küldök neki képeket, valamikor. A „gyors” vagy inkább „halál” vonatra nem kellett sokat várni a sok idegesítõen karattyoló német között, 12: 05-kor indult a Keletibe. A vonaton iszonytató tömeg s meleg volt, majd’ szétrobbantam. Azt hittem – én kis naiv -, hogy itthon türelmesen hazavonatozok, de a MÁV-nak mindig sikerül kiborítania. Ebben halálpontosak s hibátlanok. Érdekes, az indulás napján is feldühítettek…
    „Otthon”
    Itt ülök hullafáradtan és elgyötörve a 16: 05-ös vonaton (Magyarországon!), sok-sok ezer km után, ámulva. Elámulok azon, hogy mit is tettem, ez hihetetlenül furcsa érzés. Más, mint 2 évvel ezelõtt, ez sokkal átütõbb, bensõségesebb. Felemelõ érzés. Valahogy megpróbálom leírni, mert „elfelejtem”. Azt hiszem, az emberi akaratnak nincsen határa, csodákra képes. Ez is kisebb fajta csoda számomra… Miért is indultam el? Sokszor feltettem már ezt a kérdést, pontosan sohasem tudtam rá válaszolni. Talán nem is kell… Az biztos, hogy nem azért indultam el, hogy megnézzem Gibraltár földjét, bár egy kicsit ez is közrejátszott. Talán majd egyszer, ha leülepszik az egész út. Kipihenem magam s tisztán láthatok. Erik barátomnak azt üzentem Donostiából, az óceánpartról, hogy kezdek úttá válni és gyönyörû a világ. Az utat akartam megismerni és kiderült, hogy az út nem más, mint saját magam. Saját magamat akartam megismerni az út révén. Miért is indultam el? Mosolyognom kell, ha arra gondolok, hogy az út jómagam lennék. Minden utunk önmagunkba vezet, nem valami ismeretlen városba, országba. Azt írtam, úttá váltam. Úttá váltam, hogy megismerjem önmagam s elvezessem magam valahová, amit õsidõk óta keres az emberiség: ez nem lehet más, mint Isten. Isten a legfõbb Út s mi Õbelé futunk, vezetünk. Isten útjai kifürkészhetetlenek… igazán? Nem hinném. Mindenki megy valahová valamilyen úton valahogy, az Ismeretlenbe, keres valamit vagy valakit. Kicsi, apró kilincseket tapogatunk, melyek csilingelnek, ám mögöttük nincs is ajtó… Varázslatos utak, utak… utak.
    A válaszokon még sokáig gondolkozni fogok, de azt hiszem ez így van rendjén. Néhány napot, hetet vagy hónapot (ki tudja mennyit?) várni kell, még lenyugszok és leülepszik az út. Egyelõre csak annyit tudok mondani, hogy boldog vagyok és 2003. augusztus 1-én 18 órakor átölelhettem a szüleimet s találkozhattam újra a barátaimmal. Erre az alkalomra tartogattam egy szót, amit már régóta szeretnék kimondani s leírni:
    hazaértem.
    Vége

5 hozzászólás megtekintése - 1-5 / 5
  • Szerző
    Hozzászólás
  • #56107 Hozzászólás

    Hogy az

    hogy neki tud keseredni a nagy magyar valóságnak…Nagyon jó szövegeket ír,meg ahogy halottam (és láttam) belsö építésznek sem utolsó.Egyszer volt hozzá szerencsém a régi WIGWAMBAN,hát nem egy békés szellemi aktivista.De mi jól kijöttünk egymással.Ha olyan napom van,néha elöveszem a Wellingtont mega zossziánt aztán arra cirpogtatok.

    #56106 Hozzászólás

    Endre
    Regisztrált – bejelentkezve üzenet küldhető

    Acélszív

    Ha az Ossian frontemberére gondoltál, akkor nem állsz messze a valóságtól…:)Ugyanis lelkes Ossian rajongó is vagyok;)Egyébként, a bevezetõ után ott van az “igazi” nevem is, Kulcsár György. Az Endre a becenevem, egy bulin ragadt rám:)
    Kösz, hogy ezt is elolvastad, s örülök, hogy tetszett!;)

    #56105 Hozzászólás

    Ez nagyon jó!

    Lehet,hogy ez az “Endre” csak müvészi álnév -vagy Paksi müvész úr szórakoztat itt bennünket?

    #56104 Hozzászólás

    tibierdrol

    Jó kis útleírás,

    nekem tetszett, fõleg a vége.
    További szép utakat mindenkinek!

    Tibi

    #56103 Hozzászólás

    Sajo

    Grats

    Szep leiras, jo kis ut lehetett!

    Sajo’

5 hozzászólás megtekintése - 1-5 / 5
Hozzászólás: Hosszú az út Gibraltár felé III. rész
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.