India 30 nap, 2007 január

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás India 30 nap, 2007 január

  • Indította
    Témakör
  • #1071 Hozzászólás

    Laca

    India 2007 jan 02 – febr 02

    Bombay – Goa – Badami – Bijaipur – Hampi – Bangalore – Pondicherry – Auroville – Mamalapuram – Jaipur – Agra – Varanasi – Delhi

20 hozzászólás megtekintése - 21-40 / 43
  • Szerző
    Hozzászólás
  • #54683 Hozzászólás

    Laca

    Pondicherry – Auroville

    Jan 16-21 Pondicherry – Auroville

    Pondi, Pondi Pondi …… üvöltözött valaki odakinn, mint kiderült a buszsofõr, ami minket villámgyors leszállásra késztetett, ilyenkor igazán hasznos tud lenni egy pizsama jellegû nadrág (50 rupi) ami akár utcai viseletként is hordható. Nem kell átöltözni az ágyból való utcára kiszálláshoz. Szóval másodpercek sem teltek el s ott álltunk a sötétben valahol Indiában, amit többen körülöttünk Pondicherrynek azonosítottak. Mi sem ebben nem voltunk biztosak, sem abban, hogy merre is kellene menni. Ritka az ilyen, de olyan korán volt még, hogy az utcán sem voltak csak a szokásos bizonytalan árnyak, õket meg jobb hanyagolni. Azt valahogy kiderítettük merre van a tenger s elindultunk arrafele, kiindulasi pontnak jó lesz. Igazából nem is Pondiba jöttünk elsõ körben, hanem a Bogiékhoz Aurovillbe. Tessék? Igen, igen… fél Indiát személyesen ismerjük, na, ez van. Auroville közel van ide és szerencsére jött az ügyeletes jóakaró és aki elmagyarázta, hogy melyik busz merre stb. Ha jól láttam kék bõre volt és négy karja, de lehet csak Krishna tudat vette el az eszem. Leszálltunk az Auroville-i elágazásnál és mitévõk lettünk, nem nyitottak ki még zöldségesek, hogy telefonálhatnánk így gondoltuk megnézzük a Bengáli tengert. Halszag és tengerzúgás odavezetett minket. Mit ne mondjak elég randa látvány volt, mindenhol szemét, a homokot mozgásképtelen apróhalak borították akiket asszonyok szedtek szárijukba, páran fürödtek, háát, volt már szebb napfelkeltém is. Visszagyalogoltunk a zöldségeshez aki már kirakta a gránátalmát, banánt és a telefont is. Felhívtuk Bogiékat, hogy hurrá itt vagyunk. Hol is? Lassan sikerült betájolni magunkat és kiderült, hogy jó helyen járunk, Zsolt elénk jön bringával, ha elindulunk a dzsungelen át az úton felfelé. Elindultunk hát zsákostul egy újabb ismeretlen világ felé. Most van pár percem amig összefutunk Zsolttal hát íme dióhéjban egy teljesen szubjektív leírás amit Auroville-rõl (auroville.org) tudni vélek: ez egyfajta kommuna, kibuc, közösség, utópia város, amit a hatvanas évek végén néhány alap rendezõ elv mentén alapított az „Anya” és spirituális partnere az ashram vezetõ Sri Aurobindo. A város galaxist formáz, megtervezett elrendezésû, vezetése egyfajta demokrácia, lényege az egyenlõség, az élet végéig tartó tanulás, a meditáció, a szabad, felekezettõl független élet és egyébb nagy szavak… Nu, ezt gondolták 68-ban, és nem volt nehéz támogatókat találni ezekben az idõkben ugye, hidegháború, diáklázadások, vietnam, hippy korszak, spangli. Támogatta az ENSZ, az Indiai állam és még sok egyébb nemzet. A projectre rengeteg támogatást kaptak, egy 30 km sugaró földterületet itt Tamil Nadu államban (korábban majdnem sivatag) és egyfajta tartozkodási engedélyt az ideköltözõknek. Az itt lakók állást kapnak, szállást, némi pénzt is (függetlenül az elvégzett munkától) a megélhetéshez, s nem jellemzõ a magántulajdon. Annak idején özönlöttek ide a népek, mára már eléggé elfeledett lett a dolog, de az Indián belüli privilégiumai megmaradtak, s ugyanakkor még mindig elég nagy ahhoz, hogy önálló életet éljen. Itt jártak barátaink valamikor egy évvel ezelõtt, helyesebben résztvevõi voltak egy esõerdõ rekultivációs munkának ahonnét már egyenes út vezetett Auroville-be. Megismerkedtek az egész lelkületével, majd idõvel visszajöttek. Auroville-nek saját szabályai vannak az újonnan érkezõkre, elõször el kell tölteni egy bizonyos idõt egy hostel szerû szálláson, ilyenkor még nem kapnak támogatást majd késõbb dönt arról a közösség maradhatnak -e és hogyan. Nekik szerencséjük volt, illetve könnyûnek találtattak, így kaptak egy lakást s elkezdhették a beilleszkedést Auroville életébe. Hm, ide írom talán érdekes az esettanulmányhoz: nem kalandorokról van szó: két diplomás, egzisztencával rendelkezõ emberek õk, akik másképp képzelik a világot, mint mindennap a budapesti belvárosban ébredve.
    Na. Idõközben megérkezett Zsolt, kiröhögte a nadrágomat (nem értem miért), felraktuk egy hamisítatlan 25 éves Indiai bringára a zsákokat, majd felmentünk a közösségükbe lerakni a zsákokat. Végre.
    Itt most kicsit rövidítek, de rám is fér. Auroville-ben és környékén töltöttük a következõ négy napot, elég nyugis volt, felvettük az indiai tempót. Lazán nézelõdve kirándultunk, béreltünk bicajt, távolról sem valami terepbringát mint Goán, hanem ugyanazt azt amit a helybéliek a kerékpár törzsfejlõdés csúcsának tarthatnak. Gondolom ez lehet az oka, hogy nem fejlesztették tovább az elmúlt 50 évben. Szép retro canga, de vagy 20 kiló, kontrával és idétlen, karos elsõ fékkel, májashurka kerekekkel, s hatalmas rugókkal az ülés alatt. Nem lennék meglepve ha az angol hadsereg hagyta volna itt a tervrajzokat még a világháború alatt. Különben egész indiában ezt használják. Rejtély. Talán mert egy autós ütközést nem reszkíroznak az sofõrök, a várható súlyos karosszéria javítások miatt? Szóval ezzel a gépezettel tekertünk majd minden nap…
    Auroville-ben az alapítás után nagy építkezések kezdõdtek, az akkori formabontó és merésznek számító építészeti megoldások maradtak meg máig is. Ma már idõnként kínos megoldásokat adva… Vasbeton mindenhol, közösségi helységek, medencék, társasházak furcsa színû festékekkel lekenve,. Általában nem túl szívderítõ, mint egy elhagyott lakópark. Ami viszont remek itt az a vegetáció ezer formája, anno rendszeres növény telepítés folyt itt is, sok sok trópusi növény telepítettek be, mintha egy rendezett esõserdõben kirándultunk volna. Pl. Szép és érdekes kezdeményezés a seed bank, ami egy bejárható arborétum és egy génbank valamint egy arborétum keresztezése. Sok kösösségi hely van ami jobb állapotú, sõt, mivel a a látogatók fogadása itt nagyüzem s a zászlajukra írt egyik fõ rendezõ elv a véget nem érõ tanulás ezért sok intézmény van, szép nyugodt feng-shui belsõ terekkel, csodálatos kertekkel. Jártunk egy jóga centerben, ettünk a Solar kitchenben (napfénnyel üzemel a konyha), voltunk egy egészségközpontban a tengerparton. Egy idõ után kezdtett eluralkodni bennem az az érzés, hogy tulajdonképpen egy – az öregedõ francia hippiknek fenntartott – szociális otthonban vagyunk. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a minitársadalom irányítói a sok nemzet fiai külföldiek, a házimunkákat, kiszolgálást, takarítást stb az indiaiak végzik. Ami persze egész indiában megszokott, ámde itt nekem furcsán jött le. A másik ami kiütközik, az tulajdonlás kérdése. Auroville adottságai itt is vonzzák a módosabb emebreket, rengeteg csodás palotát , villát láttunk, amik elvileg nyitottak voltak, de… Késõbb megismerkedtünk az utolsó forradalmárral a városban aki –micsoda meglepetés- egy magyar srác volt. Õ sokat mesélt a város pszeudo demokráciájáról, a tulajdonlás visszásságairól, a küzdelemrõl a vezetéssel. Szóval…van jó pár õsi belénk táplált ösztön amit a magasztos elvek sajnos itt sem változtattak meg. Nem mondom, hogy elbukott a project, mert az egyén boldogulását nézve igenis élhetõ a hely s talán az én maradi nyugati gondolkodásom láttatja velem ezeket a hibákat. De sebaj, majd visszamegyek egyszer és hozzászokok. Még egy dolog: itt lenni jóval tisztább mint India bármely más részén, kevésbé kell vigyázni az utcákon s nincs az a tömeg sem mint máshol.
    Mi volt még Aurovill-ben? Tenger, pálmafák, érdekes ételek, vendégszeretet, jó beszélgetések, pozitív szellemi tartalom, programok zavarbaejtõ változatossága. Megnéztük a Matrimandírt is ami a hely szellemi és spirituális központja, de bemenni nem tudtunk, épp felújították, látogatásunk vége felé néztünk csak be a visitor”s center-be, de meg nem világosodtunk, épp csak öntöttünk egy jó adag információt az agyunkba a helyrõl. A környék igazi vidéki India, kis poros utakkal, falvakkal, lassú történésekkel. Egy nap bebuszoztunk Pondicherrybe a piacra, (a halpiacot erõs gyomrúaknak ajánlom csak), kívülrõl megnéztük az Ashramot (bejutáshoz elõre kell egyeztetni), összepacsiztunk egy barátságos elefánttal aki képes volt az ormányával különválogatni a füvet és az egy rupis érméket valamint megnéztünk pár templomot, vettünk virágot és flangáltunka parkban/rakparton.
    Így visszaolvasva elég vegyes a kép Auroville-rõl, mi jól éreztük magunkat ott, köszönhetõen Bogiéknak is. Aki nem hiszi járjon utána!
    Egy napos délután aztán visszagyömöszköltük a zsákunkba amit odavalónak véltünk és a céhes vándorlegények módjára megindultunk, bizony elkényelmesedtünk ez alatt a pár nap alatt, én legalábbis szídtam rendesen a gravitációt. A fõútig stoppoltunk persze, valami hippi fazon vett fel indiai feleséggel és terepjáróval.

    Bogiéktól sokat kaptunk, például a következõ célpontunkat is: Mamallapuram. Vétek lenne kihagyni mondták s mi bíztunk bennük, így olyan járatot kerestünk az úton ami közvetlen Chennay felé megy a tengerparti úton észak felé, gondoltuk Pondiban már kis sem szállunk. Sajnos ez csak elmélet lett, mert sikerült ugyan két helybélit segítségre bírni (összedobták a tudásuk: az egyik gesztikulálni tudott és ezzel elég effektíven buszt megállítani, a másik pedig olvasni tudott, leolvasta mit írnak a busz orrán célállomásnak) de nem volt szerencsénk, mert a távolsági buszok vagy meg sem álltak, vagy teljesen tömöttek voltak. Hiába no, vasárnap este volt, és ez itt valahogy olyan rohanós. Egy óra multán feladtuk és bementünk a helyi nyitott ajtós köpködõssel Pondiba. Ott megkerestük a buszpályaudvart, de elég elkeserítõ volt a helyzet, mert nem lehetett már észak felé jegyet venni, csak várólistásak lettünk az egyik társaságnál. Próbáltunk feltolakodni ide oda, de az indiaiak indiaihoz nem méltón simán visszalökdöstek. Volt valami õrület a levegõben, lehet csak õk tudták, hogy Godzilla úton van dél felõl Srí Lankát már megette és Krishnának épp más dolga akadt mintsem az õ védelmük. Aztán egyszer csak felszálltunk egy már robogó busz hátsó ajtaján, a kaller persze le akart dobni minket, mert mi az hogy mi zsákokkal utazunk, amikor az elfoglal legalább egy helyet… de némi értetlenkedéssel és barátságos mosolyokkal a többi utas felé valahogy fennmaradtunk.
    Chennay India sokadik központja, filmgyártásról kikötõirõl és IT iparáról híresült el. Sokan mentek arra, egy IT managerrel dumáltunk kicsit s segített kalauz lerázásban és megtalálni a sötétben Mamallapuramot. Mondanom sem kell pár rupiért mentünk ismét vagy 120 km-t. Alkalmi segítõnk elég erõs kritikával bírt a nyugati társadalmak iránt, asszem dolgozhatott Európai piacra. Azt fejtegette, hogy õk bagóért fejlesztenek szoftvereket Európába és nekünk ez milyen jó, én azt fejtegettem, hogy Magyarország inkább tartozik a kizsákmányolt oldalhoz akárcsak õk. De itt elakadtunk, mert nem nagyon tudta hol is az a „Hungary”.
    Leszálltunk a Mamallapuram (továbbiakban M.) elágnál, megköszöntük a segítséget majd megpróbáltuk elmagyarázni a sötétben a pár tucat motorriksásnak, hogy nekünk már régi hobbink a sötétben 20 kilós hátizsákkal sétálás és különben is, csak vészhelyzetben ülünk kétütemû jármûre. Igazunk lett mert M.-Elág és a város egy kilométerre sincs.
    M. az összes nagyobb utikönyv által ajánlott célpont, elég turistás, így bíztunk az alkupozíciónkan, de ahogy elkezdtünk alkudozni, kiderült, hogy majdnem fullon van a város, alig volt egy két szoba szabadon. Én belementem volna 400 rupis szoba árba, de az expedíció hölgytagja addig hezitált míg az is elkelt. Ugyhogy a végén –magam részérõl elég morcosan- egy félreesõ sikátor überlepukkant, pirosra fröccsöntött szobájában aludtunk 150 rupiért. Nem is értem hogy mertünk oda bemenni. Így visszaidézve a Indiai utunk mélypontja volt ez az éjszaka szállásilag. Mocskos volt minden, még a Turk Hava Yollari takarót is sajnáltam az ágyra tenni, moszkítók felhõi döngtek, a vizesblokkba meg egyszerûen nem mertem bemenni, pedig kellett volna.

    #54682 Hozzászólás

    meba

    om tat sat

    Szia Laca! van email cimed? B.

    #54681 Hozzászólás

    srv

    folytatás

    Nagyon jó! Nehogy abbahagyd, várjuk a folytatást!!

    #54680 Hozzászólás

    Laca

    Bangalore – Pondicherry

    Jan 16, Bangalore – Pondicherry

    Reggel reggelire ébredtünk ami az egyik kedvenc tudatállapotom. Nem küzdöttünk semmiféle beilleszkedési nehézséggel, bár Kajal nem volt otthon, mókáztunk a gyerekekkel és sokat beszélgettünk az anyukával. Õ mint háztartásbeli nagyon élvezte a helyzetet, szerintem örült, hogy volt kivel beszélgetni. Elmesélte, hogyan jött létre a házasságuk:
    -tudod ez amolyan elrendezett házasság, ez itt így mûködik, de így is van jól, én Kalkuttai vagyok a párom Bangalore-i, egy rokonunk ismert valakit ebben a családban, tudta, hogy jó család, aztán találkoztunk is, megismerkedtünk, aztán már minden jött magától (nevet). Okos, szép nõ, szépek is együtt, boldognak látszanak. Így megy ez.
    Eszmék ezen futtása után elvittük a gyerekeket az oviba, kocsival. Hm, az még nem baj, hogy 150 méterre van az ovi, de olyan rosszul vezetni rég láttam bárkit, folyamatosan nyomtam a képzeletbeli féket – hisz baloldalon ültem. Büszke volt az ovira, valami Waldorf féle dolog, nem értek hozzá, tudatos képességfejlesztés, angol nyelven minden persze. Kiselõadást hallgattunk az ovónénitõl, hát igen, India egy másik arca. Pár kaszttal feljebb mint a megszokott. Aztán befutott Kajal is, mentünk várost nézni, kajálni, sétálni valami parkban, megvettük a jegyünket Pondicherry-be s a délutáni nagy látványosság a Krishnatudatúak Nemzetközi Közösségének Temploma volt (iskconbangalore.org). Hm, gondoltuk egy Krishna templom ismét, piha, mi az nekünk…. De ez más. Nagy. Gazdag. Hatalmas. Kívülrõl science-fiction, belülrõl fantasy, és nem a rosszabbik fajtából. Ez a világ Krishnatudatúinak központja (a mosolygós tarháló fiuk a bugyirózsaszín csuhájukban az aluljáróban), pont mint Mekka a mohamedánoknak. Sorrendben ez történt velünk: Szigorú beengedési rend, itt mi ismét áldoztunk némi pénzt a polpozícióért, ruhatár ezer embernek, cipõ le, biztonsági szolgálat, majd miután megismerkedtünk a templom és az alpító történetével szépen libasorban beengedtek a fõ templomba. Arany mindenhol, persze fotózni tilos, hatalmas képek Krishnáról, s a fõ oltárban/on szertartást celebráltak. Ismét csak sodródtunk a tömeggel, de már ismerõs volt a rituálé: kókusztej, virágszirom, valami kence az ujjra, kisharang, bindi. Jórészt nem értettük ugyan, de szép és egyszerû volt. Aztán a folytatás eléggé kereskedelmire sikeredett, a kijáratig számtalan adományozó helyen, üzleten, brossúra osztogatón, könyvesbolton kelett átküzdeni magunk. Annyira hosszú volt az egész, hogy végül is ettünk valami vegát présel szõlõlevél tányérból (milyen praktikus, nem sajnálom kidobni) és kaptam Kajaltól egy kedves szantál fa láncoskát amire mindig is vágytam. Jól bírja, azóta nem vettem le. Aztán feladtuk aznapra, hosszú út várt még ránk az este, és különben is teljesen át voltunk itatódva Krishnával, mit érdekel minket a világi világ. Kaptunk számos jótanácsot, vacsorát és mosolygós búcsút aztán kifuvarozott Kajal a buszhoz minket, ami nem volt egyszerû, mert persze az „a” ügynökség „b” ügynökségen keresztül adta el a jegyeket „c” ügynökségnek, de aztán meglett a busz. A helyzetváltoztatás egy új módszerét teszteltünk most, a sleeper buszt. Kajal felrakott minket a sok helybéli közé, aztán búcsút intettünk, see you in Hungary. A sleeper busz tulajdonképpen megegyezik a Nagyvárad tér – Kaposvár járattal, azzal a piciny különbséggel, hogy itt az utasok feletti csomagtartóban más utasok (értsd: mi) helyezkednek el egy kis kuckókban. Ha nem is édesdeden, de alva. Megittuk még a napzáró pár korty pálinkát, tompitandó a döccenõket aztán visszahúzódtunk Krishna tudatunkba.

    #54679 Hozzászólás

    meba

    om tat sat

    ErDEkes,jo hangulatu es stilusu iras,ja,..jo emlekeket hoz vissza Indiarol!

    #54678 Hozzászólás

    Laca

    Mysore és környéke

    köszi,

    Jan 15, Bangalore-Mysore

    Kajal fontos üzletasszonyként elviharzott még korán reggel, de ránkhagyott két pohár teát, egy terített asztalnyi reggelit és egy sofõrt autóval. Ez utóbbit emlékszem még az elõzõ vacsora alatt beszélte meg a család a fejünk felett, mialatt mi erõsen tiltakoztunk, de õk voltak létszámfölényben. Szóval volt egy napra egy kis fehér autónk, saját kormányossal és mi mondhattuk meg merre fúj a szél. Gyorsan be is ugrottunk hátra és irány Mysor. Szép lassan kiderült, hogy ha vezetõnk nem is túl szószátyár, de tudja a dolgát. Megállt egy csomó helyen, amit olyankor általában megtaláltunk az LP-ben. A meglepõen jó burkolaton elértük Inidiai átlagsebességünk maximumát, suhantak el a falvak, mi kivételesen kényelmesen utaztunk. Hatalamas sziklás hegyek, egy-egy színes mecset, piacok, pálmaligetek mellett mentünk el, valahogy tisztább, nyugodtabb volt a táj itt lenn délen. Megálltunk egy muszlim mauzóleumnál, fotózkodtunk pont mint mindenki erre fele, majd illedelmesen visszaszálltunk a kocsiba és mosolyogtunk. Sütött a nap és még mindig dél felé haladtunk, utunk legdélebbi pontja felé. Mysorban sok minden van ami szép, mi fel sem figyeltünk a katolikus templomra (St. Philomena’s church),de a sofõr ráutaló magatartásából ráutaló megértettük: itt is fotózni kell kérem. Jól nevelt turistaként megnéztük, fura volt a Mikulás kép az udvaron így januárban, meg az is ahogy a helyi katolikusok – az a pár – imádkoznak. Valahogy beleivódott az itteni szertartásrendbe – legyen az katolikus, vagy hindi – hogy meg kell érinteni valamit, ami fontos, szakrális, isteni. Így itt a szent szobrok, freskók, írások is kis dobozkákkal védve voltak a kezek érintése elõl, ne kopjanak el úgy mint mondjuk Ganésha egy sarokkal odébb. Következõ állomásképp hegyet másztunk kocsival, a szent Ranganathaswamy (ki már nem tudnám mondani) templomba amit a kötelezõ programja egy magára valamit adó hithû indiaiaknak. India szerte szokás felkerekedni hatalmas autókkal, és furcsa ruhákban zarándokként végiglátogatni ezeket a templomokat, résztvenni a szertartásokon, áldást nyerni és áldozatot bemutatni. (lásd Hampi szekció) Ez a hely is jócskán megélt a zarándok turizmusból, mindenfelé áldozati gyümölcsöket lehetett kapni, hatalmas sor állt a templom bejáratánál. Ez volt az egyenlõk bejárata, de a még egyenlõbbek egy oldalsó bejáraton pár rúpiáért gyorsabban bemehettek. Mi ezt választottuk, de nem tudtuk mire vállalkozunk, ugyanis így bekerültünk a tehetõsebb zarándokok sorába és egy égi mechanizmus végigvitt minket a teljes szertartáson, aminek az elején az ember kókuszdióval és pénzzel megy be, majd egy piros pöttyel a homlokán jön ki. Ez a folt a bindi és késõbb majd biztos mesélek még róla, de most épp nincs netem amin utána nézzek. Szóval bebocsáttatást nyerhettünk az oltár elé, mint fizetõs vendégek közelebb is mint mások, foghattunk virágszirmot, kenhettünk kókusztejet és csengethettünk csengõt, azért még most is van bennem némi bizonytalanság arrol mit miért is csináltunk.
    Mysor másik nagy látványossága a maharadzsa palotája (Mysore Palace). Õfelsége láthatólag nem küzd anyagi nehézségekkel úgy mint bangalore-i kollégája. Impozáns látvány már csak a bejáratig is elmenni. Itt kérem turisztikai nagyüzem van, parkoló, képeslapárus hadak, fizetõs bejárat. Olyannyira vigyáznak a helye imidzsére, hogy elvileg még kamerát sem lehet bevinni, nekem sem sikerült, pedig mindent megtettem, de mondom, hogy elvileg, mert pár rupiér a securitist is elnézõbbé teszi. A palota fenséges, mesebeli, csipkéstornyú, funkcionális termekkel, a mult századelõ európai mûvészetének mintapéldája. Történt ugyanis, hogy a hatalmas vagyon felett diszponáló maharadzsa angol építészeket bízott meg a tervezéssel, belsõépítészettel. Elgondolkodtató, most akkor ki is volt itt az gyarmatosító és ki a behódolt? Ha végigjártuk a fegyverkiállítást, a tánctermet, a belsõ kertet, a márvány udvart és a fedett lelátót (az udvaron parádéztak a harci elefántok anno) akkor még egy jó adag személyi kultusz építést is kapunk, a maharadzsa lovaspólózik, koktélozik a királynõvel és maharadzsa yahtját avatja jellegû képekbõl. A kijáratnál kiváltottam a fényképezõgépem, kicseleztünk pár makacs képeslapárust, végigböngésztük a giccseket, majd felkeltettük a sofõrünket, hogy vigyen minket a piacra. A mysore-i vega piac kihagyhatatlan dolog , ismerõs és ismeretlen gyümölcsök hegyei, parfümárusok, színes festékek gúlái mindenhol, s a virágkötõk… Õk kapnak itt két összetett mondatot is hirtelen, mert megérdemlik. A piac egy elég jelentõs részén hordták össze színes virágok tízezreit, hogy gyerekek, felnõttek fáradhatatlan (és mosolyogva!) fûzzék össze koszorúkba, füzérekbe, s árulják méterre, súlyra õket. Persze mi is vettünk, és csodáltuk közben ahogy készülnek az ajándékok Krishnának, Lakshminak vagy épp valaki szíve hölgyének. Hm, kérem, az Amszterdami virágpiac ehhez képest smafu. Mókás intermezzo volt, hogy ismerõsökbe botlottunk a mysor-i virágpiacon (az megvan amikor Arthur Dent ráköszön Zaphod Beelbroxra a hajóhídon?) az egyik virágillatos sarkon kedves magyar túlélõtársaink Szilvi és Ádám jöttek szemben, próbáltam lazán csak rájuk köszönni mintha a Blahán lennénk, de aztán persze hosszas tapasztalatcsere lett belõle. Büszkén meséltük, hogy a hátizsákos turista kasztból hogyan emelkedtünk saját sofõrös városnézõs utazókká. Aztán kiderült, hogy õk épp oda mennek, ahonnét mi jöttünk ugyhogy el is búcsúztunk, hogy legközelebb már csak pesten egy India esten találkozzunk. (Igen tudom, most lelõttem a poént, de túléltük Indiát, sõt õk is…illetve…) Következõkben kicsit még mászkáltunk Mysorban, vegyültünk a tömeggel. Sofõrünk ezen a ponton kicsit elkezdett aggódni, hogy mi lesz velünk mert neki a kocsival együtt annak utasait is vissz kell vinnie, de valahogy elmutogattuk neki, hogy nekünk most épp egy kis szabadság kell, neki meg ugyis egy kis alvásra volna szüksége amit azon nyomban abszolvált is egy fa alatt. Kiültünk egy tetõteraszra, sörhõmérsekletet validálni és Dum-alu-kashmirit fogyasztani valamint furcsa dolgokat nézni a bazárban. Aztán felébresztettük kormányosunkat, hogy visszanavigáljon minket Bangalore-ba, lévén közelgett a naplemente. Kényelmesen elhelyezkedtünk a hátsó ülésen, s már felkészültem a útjelzõ karók bamba számolására, de nem, volt még egy titkos program a tarsolyban. A fõútról letérve elõször azt hittük csak egy szimpla emberrablásról van szó, de nem, megálltunk egy valaminek a kapujában ahol további pár ezer ember várt a bejutásra. Sofõrünk ismét elaludt az ülésen, ebbõl tudtuk, hogy itt most mi valamit meg szeretnénk nézni. Talán a mi szemünkkel nem nagy attrakció a Brindavan Gardens (Dam Gardens), de azért jó móka. Ez egy hatalmas park a Mysore mellett a gát tövében, teraszokkal, virágágyásokkal, ligetekkel, teázókkal, de a legnagyobb was ist das a rengeteg víz mindenütt, mesterséges vízesések, szökõkutak (érdemes este érkezni, mert nem csak zenélnek de kivilágítják is õket) meg minden. Szürreális látvány volt a piros vízsugarak elõtt Mike Oldfield-ra csápoló ezer indiai, de az érzés megfizethetetlen. Kicsit csellengtünk még, megcsodáltuk az arborétumot és a India legmagasabb emberét a kijáratnál (közös fotó 10 rupi), aztán irány “haza” várt a vacsora.

    #54677 Hozzászólás

    Kbacsi

    Írd tovább!

    Nagyon, nagyon jó! Várom a folytatást.

    #54676 Hozzászólás

    Laca

    Bangalore

    Jan 14, Bangalore

    Az egy tucat napnyi utazás teljesen átalakította az alvásról alkotott fogalmainkat, már jó ideje nem akkor aludtunk amikor szerettünk volna, hanem pont úgy mint Fülig Jimmy a Rejtõ könyvben, amikor lehetõség volt rá: motorriksán, buszon, süti közben, vonaton, tengerparton, állomáson. S igazából az alvás mint olyan, sem létezett már helyette volt egy egy csökkentett figyelmi állapot, szó nem volt itt paplanról, csendrõl, és várható reggeli kakaóról. Bõven megelégedtem már azzal, ha nem szóltak hozzám egy ideig, nekem sem kellet szólnom senkihez s ilyenkor valami félálomszerû lebegésbe merülhettem. Másba ugysem lehetett volna ezen a buszon, s az ablakon sötétben elsuhanó fényfoltok bõven kielégítették a szenzoros élmény igényeimet. Az idõ is megállt, pedig egész éjjel utaztunk, de mégis hirtelen ért, ahogy desszantosként kidobtak minket a buszpályaudvar mellett – mellett mert nem fért be a busz. Bangalore tényleg nagynak tûnt, szmog volt, tumultus, de legalább aszfalton, nem a porban mászkáltunk. Sejtettük, hogy nagy hely, de itt látszott is, volt már némi gyakorlatunk a buszpályaudvar nagyságán alapuló városméret becslésben. Bangalore Karnataka állam fõvárosa, 6 és fél millióan lakják (ezt megszámoltuk) és mindenki nagyon büszke rá Indiában. Minden ócska utcai banánlevél árus „Bangalore”-nak hívta a bodegáját, taxiját, utcai fogorvosszékét, vagy akármit amivel fel akart vágni. Egyfajta szuperlativusz ez itt, mint mondjuk Marokkóban a „Grand”, vagy Törökországban a „Güzel” így hát kiváncsian vártuk, tényleg olyan csilivili –e mint mondják. Persze nem véletlenül jártunk erre, Kajal miatt jöttünk ebbe a metropoliszba, Kajal Ági régi szobatársa, teaszállítója, barátnõje és állandó társalkodónõje, de ezt majd õ biztos elmeséli majd valahol :) Szóval úgy döntöttünk, hogy kihasználjuk a interurbán ismeretséget, s már Goáról telefonoztunk, hogy vigyázat „two hungarians against Bangalore” lesz egy fejezet utazásunkban. Némi telefonálgatás és álmos várakozás után találkoztunk is a váróban. De addig is pozitívan csalódtunk a környezetünkkel létesített szemkontaktusok alacsony számát illetõleg. Látszott, hogy itt több európai arc fordul meg… Nagy volt az öröm Kajallal találkozni, az elsõ pillanattól megkedveltem, laza, könnyed, gyors és kedves stílusát, végre érthetõ beszéddel. Amikor késõbb kérdeztem a profi angoljáról, akkor kiderült, hogy igazábol a hindit nem is használja csak ritkán, angolul él, dolgozik, számol, álmodik. Nekem ez furcsa volt, hisz nem is az anyanyelve… Talán ez lehetett a helyzet egy tehetõsebb család sarjánál is nálunk a monarchia idején, német nevelõnõvel és iskolákkal. Bepakoltuk a zsákokat Kajal autójába, s lassan araszoltunk a reggeli csúcsforgalomban Bangalore másik oldalára. Egészen más lett most minden, jó volt valaki olyannak a támogatását élvezni akiben abszolút megbízhattunk és aki teljes joggal otthon érezheti magát. Már a kocsiban rengeteget mesélt, de mi is kérdeztünk rendesen. Bangalorra joggal büszkék az Indiaiak, ez elmúlt évtizedek legnagyobb fejlõdését mutatta be, fõleg a szaktudást igénylõ iparágak területén, IT cégek mindenütt, a Microsoft, IBM épületeit suhatn el. Nincs annyi kosz az utcákon, a közlekedés már majdnem nyugodtank lehetne mondani, ha nem lenne szinte állandó a dugó s ebbõl következõen a szmog mindenütt. Akár európai rossz példa is lehetne, ahogy a város nem bírja követni a populáció, motorok/autók drasztikus növekedését. Írta az LP hány motor van itt, de olyan hihetetlen lehetett ez a szám, hogy nem emlékszem rá. De hagyjuk a kerekeket másra, menjünk Kajalék lakására. Egy sok emeletes tömbbe hajtottunk be, kerítés, park, biztonsági õrök, medence, mosoly mindenütt. Egy másik Indiába érkeztünk. Egy nagy apartmanszerûségben laktak, Marina part Bangalore, vagy mi. Két szint nagycsalád, nagymama, tesvér, annak gyerekei, és két un. segítõ lányka. Ezt nekem nehéz lett volna megszokni, hogy ott van két ember a lakásban akik nem rokonok, s azért vannak itt, hogy megfõzzenek, kitakarítsanak, gyereket neveljenek stb. De ha már visszamentünk a multszázad elejei polgári család hasonlatához: valamikor nálunk sem volt másképp pont mint a cselédek nálunk a régi idõkben, fizetésért, lakhatásért cselédeskedtek. Fura ha az ember reggel álmosan kér még egy kis teát az omlett mellé és annak megfelelõ kommandók hangzanak el a konya felé, s máris hozzák…
    Az elsõ nap Bangalorban kicsit álomszerû lett nekem, talán azért, mert a bioritmusom még mindig a busz egész éjszakás ütemes rázkodására volt hangolva s mert hallgatóként és nézõként tanuja lehettem két barátnõ újratalálkozásának. Hát izé, megértem én ezt, kimaradt pár év és pár kontinens közben. Mint ahogy eme kettes számrendszerhez illett, rögtön elmentünk shoppingolni a belvárosba, ami nem sokban ámde majdnem mindenben különbözött egy otthoni szokvány vásárlástól. Elõször is vettem egy – a szivárvány teljes spektrumát felvonultató – nadrágot, amit késõbb a helybéliek és a helybéliek barátnõje egyformán pizsamának hívott. Mondjuk az árából következtetve lehetett akár az is, 50 rupiát fizettem érte, de az út késõbbi részén ragaszkodtam hozzá, szerintem a Goán vásárolt (2oo rupi, rablás!) kaftámmal remek mód harmonizált. A shopping city kicsit olyan volt mint egy nagy plaza, csak kiterítve és kisebb boltokkal, csavarogtunk a jobbnál jobb szövetek, selymek, szabóságok és divatdiktátorok közt. Más volt mindezt így egy szakértõvel tenni, egyrészt nem akartak mindent ránktukmálni (ami Bangalorra nem is jellemzõ annyira), másrészt már az indulóár is a fele volt Kajalnak köszönhetõen. Beszereztem még egy remek kaftát, mert a Goa-i szerzemény talán nem alkalmas minden alkalomra. A következõkben vettünk még fagyit, egy selyem szárit és varattunk egy komplett ruhát az expedíció hölgytagjának. Elmeséljem? Hát jó: Ez indiában könnyen megy, a szabó legények illetve urak általában egy varrógép, pár tonna szövet és egy ezeroldalas katalógus mellett várják a kuncsaftokat az utcán. Segítenek kiválasztani az anyagot, a szabásmintát, ott rögtön méretet vesznek majd pont egy kétgombócos fagyi ideje alatt meg is varják mindezt. Persze így egy kicsit hanyagok az elvarásoknál és a felszegéseknél, oda kell figyelni a MEO-nál. S mindezt általában anyagáron teszik, kivéve, ha hozzák az anyagot, de azon sem sértõdnek meg. Hm, ja igen, a szári, majd elfelejtettem. Mint fehérbõrû europoid ff. eddig nem volt alkalmam még száriboltban üldögélni, de Bangalore ezt a csodát is meghozta nekem, de nem gúnyolódom, Isten (az összes) ments! tényleg fantasztikus látvány, a sokszáz (az „ezer” szót már kezdem elcsépelni) színes szári mindenhol és a vásárló hölgyek izgatott csevegésében. Az üzletben körben puha fehér kerevet, ahova le szokás ülni, s ide terítik ki az anyagokat is. Olyan lehet ez arrafelé, mint a nálunk a kávéházi csevej, mindenestre megadják a módját, mi emígyen rohanva is vagy egy órát válogattunk. Volt mit, mert olyan nincs itt, hogy nincs. Ha ilyen színben, de selyembõl és amolyan szegéllyel szükséges, akkor sincs gond. Megtalálják. Asszem ide vág most egy kis száriológia, mármint mi is ez az egész? A szári –mint a legfontosabb nõi viselet- kérem egy 5-10 méter hosszú (e hossz alighanem kasztfüggõ lehet) anyag, jobbak selyembõl, kevésbé jobbak valami másból. Mindez be van szegve, s az indián hölgyek valami furmányos módon úgy tekerik magukra, hogy korántsem néznek ki benne éppen leszállt ejtõernyõsnek. Sõt, csinos! A széle általában leér a porba (vagy akármibe) ezért az eldolgozás rajta, ami gyakran más, masszívabb anyag. Mostanában ehhez harmonizáló színû topot viselnek felül, de régebben (és ahogy vidéken láttuk) semmit, ugyhogy ügyesen kellett tekerni, hogy mindent elfedjen. Az elsõ szárit az anya veszi a lányának és öröklik és.. stb. De errõl írjon inkább más disszertációt, térjünk vissza inkább hõseinkhez akik a sok vásárfiával a zsákjukban egy gyorsétterem kínálatával ismerkednek. Kajal segítségével most kipróbálhattunk olyasmiket amiket eddig nem mertünk, mert nem voltunk biztosak, hogy ha meg is isszuk rá a szokásos korty pálinkát, akkor melyik nyer majd. De most biztonságban voltunk, és ettünk olyan barnát, leöntve sárga szósszal, meg még fordítva is és közben próbáltam megérteni olyan szavakat angol/hindi nyelven amik talán a magyarban nem is léteztek. Ebéd után az ember nem erõlteti meg magát, így autóba szálltunk, Kajal bemutatta, hogyan kell vezetni egy emberekkl zsúfolásig tömött piacon, vicces volt, de mindenki túlélte. Majd megtekintettük a helyi Mahardzsa ingatlanját. Méretekben persze nem volt hiány, kivülrõl csodaszép palota, minden klissével ami kell, toronnyal befuttatott repkény, hatalmas rendezett kert, benne a szokásos bio-fûnyíró indiaiakkal. Az épületen belül nem voltak már ennyire rendezettekek a viszonyok, ha statikai problémák nem is voltak és a burkolatokon is meglátszott a valamikori igényesség, de a szétesõ berendezés nem volt túl szívderítõ látvány. Az a hír járta, hogy a maharadzsának financiális problémái vannak, bár ennek némiképp ellentmondani látszott a bejáratnál parkoló pár Jaguár és BMW. Biztos lízingeli. A látványles után elmentünk kávézni, ami olyan volt mint itthon, azaz rengetek IT mérnök, manager és feltörekvõ businessman közt ittunk itthoni árakon capuccinót egy fancy helyen. Pont jó volt honvágy ellen, még maradni akartunk. Este nagyon fáradtnak nézhettünk ki, hiába no az iccakai buszozás és a sok -végre- koncentrált beszéd megtette a hatását. Visszamentünk Kajalékhoz, ahol már vacsorával vártak minket, sok sok kérdéssel, gyerekek rohangáltak, beszélgettünk, nevettünk, ettük a csípõset. Furcsa ez, otthon voltunk Indiában.

    #54675 Hozzászólás

    olvasó

    folyt?

    hola folytatás? Bangalore is érdekelne!!

    #54674 Hozzászólás

    Pisti

    LACA

    Laca, én továbbra is várom az út folytatását, nagyon várom Pondicherry-t, a Five Rathas-t, meg a többit! Ha van alkalmad/idõd, szívesen olvasnám az élményeidet!

    #54673 Hozzászólás

    Laca

    Jan 13, Hampi, még mindig

    Jan 13, Hampi, még mindig

    Másnap reggel kb. akkor ébredhettem fel amikor azt álmodtam, hogy a tehén süteményt rendel a szemközti szatócsboltban. Meglepetésemre azonban nem az ágyban voltam már, hanem a reggeli gyomornyugtató omlettemet vártam a tetõteraszon és a utca történésein bambultam. A környezet álombéli volt, a tehén a boltban teljesen valóságos.
    Vidám hely ez a Hampi, reggelre a legtöbb ajtó és bejárat elé színes jeleket festenek, so called Kalam(ezhuthu), növényi és ásványi festékporokból a rossz elûzésének céljából. Ezek jól érvényesülnek a sötét járdán amit elõzõ este általában elõkészítenek. Az esti sétán még eleinte dicsértem is a népeket, hogy hm, lám lám itt még a járdát is felmossák, de aztán feltünt, hogy a néni kezében a rongyon bizony nem víz van hanem tehénlepény. Így már esélyt sem adnak az embernek, hogy kikerülje a szentszart.
    A mai napra túra volt a tervben Ádámékkal, a folyó másik oldalára mentünk. Volt némi vitánk a hátrányos faji megkülönböztetésrõl a csónakos emberrel, de nem a pénzért, csak mert szokás szerint duplán számolta azt a pár rúpiát a révész. A túloldalon is lakott hely Hampi, de inkább a falu van odaát és pár szállás valamint rizsföldek ameddig a szem ellát. Kis földutakon sétáltunk a banánfák és vízel elárasztott növényzet közt s végre sikerült elég jó fotókat készíteni a madárról amit egy sör fajtáról neveztek el. Vagy épp fordítva. :) Õ a Kingfisher és csodás színes tollköpenyben teszi ezt a világot elképzelhetetlenné. Aznapi célunk a Hanumán monostor volt az egyik hegy tetején, ehhez a fõútig kellet kisétálni, ahol állítólag már láttak buszt is közlekedni. Más europoidok is lézengtek a porban, s az egyik valami vicces magyar polót viselt, s némi angol után átváltottunk magyarra, kiderült, hogy õ az egyik srác a Tom és Monty párosból (www.tomandmonty.com) sõt azon nagyokat mosolygunk, hogy épp a Tom haverjával találkoztunk Bombayban az állomáson. Kicsi egy világ. Illetve india. Most olvastam a blogjukat, ezeken a véletlen összetalálkozásokon õk is elfilozofáltak picit. Hehe.
    Elég rendesen körbejárják Indiát s más országszágokat is, ehhez mérten low-budget is a túra, a srác most épp valami körbekerített gyékény installációt bérel a folyó ezen oldalán 70 rupiért. A fõúton Monty balra, mi jobbra, épp jött valami busz ami bagóért elvitt minket a hegy lábához.
    A csúcsra rengeteg lépcsõ visz, illetve nem visz, mászni kell ami a nagy melegben kihívás, de ez még csak az belépõ a játékban, mert ennek teljesítés esetén a csúcs közeli lépcsõkön már jön a kettes pálya: a trükkös majmok. Vigyázni kell velük, mert úgy vélik valamifajta vagyonközösségben élnek velünk fajtársaikkal és lazán elvisznek mindent ami mozdítható, színes, fényes, vagy távolról emlékeztet valami ehetõre. S ez nem vicc, egyszer majdnem a mélybe lökött egy buta pávián Gibraltáron, mindezt egy nyamvadt narancs miatt, de ez egy másik történet s elmesélésére egy más alkalommal kerül sor.
    Fenn fenséges, a mi világunk teteje, lehet mászkálni a sziklákon, vagy épp a madarak röptét nézni, klausztrfóbiásoknak kifejezetten gyógyhatású. Körben – az létezésük ésszerõûségében egyszer már megkérdõjelezett – gömbölyû sziklák alkotta hegyek vannak, a sík részeken a rizsföldek szabályos zöld kockái látszanak, s messze ott van Hampi bazár az égbetörõ templomokkal. A csúcson meglátogattuk a Hanumán monostort, gondoltam rögtönzök gyorsan itt egy Hanumán CV-t, de mint a hinduizmus egyik legfontosabb istensége annyi csodatétel és történés volt körülötte, hogy csak a címszavak egy oldal lenne. A templom az indiaiak kedvelt zarándokhelye, benn épp szertartás folyt.
    Folyt: Meglepetésünkre egy olajtól csöpögõ, torzonborz szerzetes magyarázta nekünk mi is történik a színen – tökéletes oxfordi kiejtéssel. Kiderült, hogy sárga festék nélkül és hajvágás után IT szakmérnök egy multinál, csak most úgy érzi inkább itt kell lennie. Miután így kipihegtük magunkat ott a felhõk közti transzcendenciában, és kijelöltük a ködös ámde látható célt valahol Hampi romjain a távolban, ismét átvágtunk a majmok közt lefelé, vissza a folyóhoz. Jó volt erre sétálni, igazi vidék, szegény India, ami közel sem azonos a városok agresszív nyomorával. A folyón átkelésre most valami más módszert kerestünk, már az elõzõ két nap is szemeztünk a folyón fel s alá csónakázó benszülöttek fura lélekvesztõivel. A valamikori híd összedõlt oszlopai közt bukkantunk ki a partra s rögtön ajánlkozott is egy helybéli csónakos a transzferre. Kicsit bizalmatlanul tekintgettünk az alkalmatosságra ami nem volt más, mint egy kör alakú, háncsból fonott kosár némi szurokkal vízállóvá téve, hm, hajó aminek se eleje se vége. Még azt sem lehet tudni épp jön vagy megy… Az biztos, hogy az utazási biztosításunk nem vonatkozott az efféle extrém sportokra, de azért elkezdtünk alkudozni, a háromszorosáról 55 rupira alkudtuk le a komp-pótlót, ami négyünknek simán megérte, az élmény úgyis megfizethetetlen. Mivel a szerkezet teljesen kör alakú így a csolnakos barátunknak három baloldali evezõcsapást három jobboldali evezõcsapással kellett ellensúlyozni, hogy ne pörgjünk be teljesen.
    Az igazság ezúttal is odaát volt, de legalább otthonosabban éreztem magam azon a földdarabon ahol valahol a hátizsákom is tartózkodik. A partról már a jól ismert ösvényeken felmásztunk a Veerabhadra templomot tartó Matunga hegyre ahonnét kitûnõ a kilátás az Achyuta Raya templomra. Nem, dehogy emlékszem ezekre az õrült nevekre, csak épp rágugliztam. A sziklás ösvény felfelé jövet egy kicsit necces, de biztosan megfelel az Indiai munkavédelmi szabályoknak, végtére is 1,1 millárd ember lakja ezt az országot, ha néha egy-egy lepottyan az belefér. A templom odafenn kihalt ugyan, de a panoráma itt is elvehetetlen, tulajdonképpen egész Hampi belátható innét, jól becsülhetõ a banántermés, a folyó vízhozama és a turisztikai bevételek. Érdemes estefelé idevetõdni, mert ugyebár egy hegycsúcson kevés az árnyék a naplemente meg mindig szép. Próbáltunk fesztelenül viselkedni, a minket bámuló száz indiai közt, és csak pár közös-mosolygós fotót kellett itt csináljunk. Lassan megy a megszokás. Ja, majd elfelejtettem: mivel ez a hegy is komolytalanul egymásra dobált kerek kövekbõl áll, idõnként be lehet sétálni a hegybe, az egyik ilyen járatban van egy barlangszentély, faragásokkal, lingammal ésatöbbi. Visszasétáltunk a Hampi bazáron és megegyeztünk, hogy a vacsorát a Mango tree-ben költjük, hisz azt több túlélõ ajánlotta már s különben is ez itt a trendi hely. Pár óránk volt már csak az indulásig, mert még az elõzõ nap megvettük a jegyünket egy ügynöknél egy un. semi-sleeper buszra, amirõl ugyan gõzünk sem volt, hogy pontosan micsoda, de nem kaptunk már mást. A Mango tree konyhája nem rossz, bár a hely nem annyira autentikus, teljesen az olyanféle hátizsákosokra épít mint mi is. Teljesen rosszkor ültünk be, mert este az ember már nem látja sem az ételt amit eszik, sem a Dunakanyart amiben az étterem mangót terem, valamint a nappali melegben gondolom nincsenek szúnyogok sem. Nekünk kijutott bõven, reméltük a maláriának most nincs szezonja.
    Hampitól nehezen búcsúztunk el, de nem volt mit tenni, menni kell. Ádáméktól és a szállásadõ gazdától is elbúcsúztunk majd fillérekért bebuszoztunk Hospetbe, ott megkerestük a busztársaságot s mivel ülõhely nem volt, a busz indulásig csavarogtunk oda vissza a város zajában. A buszjegyük az volt ami, egy kényelmesebb, lábtartós busz ülést kell elképzelni a semi-sleepernek, a TV csak éjfélig üvölt, de a kényelmes ülést simán ignorálják a pocsék utak. Pár órát aludtunk csupán Bangalore-ig, addig színes indiánokkal álmodom.

    #54672 Hozzászólás

    Laca

    Jan 11-12, Hampi

    lassan haladok… tegnap még a víz alatt a halakkal ma meg egy monitorral szemközt. vicces egy világ

    Jan 11-12, Hampi

    Must see. Szokás mondani a helyrõl. Hampit ne hagyja ki senki aki erre jár, bár aki erre jár, ugyis ez miatt jár erre. Tessék tehát erre járni.
    A fáma szerint India legnagyobb területû történelmi látványossága a maga 26 négyzetkilométerével, amiben van is valami, mi három napot szántunk rá, ismerõseink akik ajánlották 10 napig voltak itt, de nekik belefért az idejükbe.
    Hampi kicsit drágább mint máshol lenni Indiában, de megéri az extra pénzt, mert tisztább, kevésbé kaotikus (mégkevésébé katolikus) és tényleg szép dolgokat lehet látni. Kicsit turistás persze, de mint hindi vallási központ és zarándokhely továbbra is funkcionál, amíg ott voltunk végig zajlottak a különbözõ szertartások, rítusok. Elsõ hampii reggeli a tetõn nagyon jól indult, a hobó látszatú tulajról kiderült, hogy tulajdonképp békés családapa és egész jól beszél angolul, itt volt az apja is, õ csinálta a reggeli omlettemet, ami megváltás volt a sok kénsavas lepény után. Az látkép reggelre még jobb lett, hosszában láttuk a bazárt, a templomot, a hegyoldalt a romokkal és furcsa köveivel. Az egész valahogy nyugis volt, nem volt annyi motrorriksa, por és disznók. Nálam most épp nyerésre álltak a hindik a muzulmánokhoz képest. Lassan felvettük a helyi ritmust, az áruslerázás, közlekedéskeresés és turist spotting helyett itt nyugodt séta volt, lassú
    áramlás a színes utcákon, ahol minden sarok valami meglepetést tartogatott. Reggeli után elvitt a tulaj a rendõrõrsre, ahol be kellett regisztrálni magunkat, megint a sok papirmunka, de itt felírták azt is milyen kameránk van és a falakon volt néhány ujságkivágás, mire vigyázzunk. Mert a nagy beláthatatlan terület miatt itt bizony van úgy hogy lenyúlnak ezt azt. Az elrettentõ példa a magányos angol nõ volt, akinek a szemébe chilit fújtak és elvitták a kameráját. De ez végülis érthetõ, ha ugysem lát,minek neki kamera? A rendõrség körül lébecolt pár guide, de nem kértünk belõlük. Végigsétáltunk a bazáron, amit lehet meg kell magyarázni, mert a bazár alatt itt nem a szûk, fedett árusokkal teli utcát kell érteni, mint az arab világban, hanem egy széles kõutat, ami mellett esetleg egy oszlopsor ad árnyékot kókuszdió és képeslap árusoknak. Hampiban és környékén több ilyet is lehet találni, általában egy uralkodó palotájához, vagy nagytemplomhoz tartozik egy ilyen, gondolom régen a korzó, piac, fórum szerepét töltötte be, hogy próbáljak európai fogalmakhoz kötõdni. A falu körül hatalmas gömbölyded kövek alkotta hegyek vannak mintha valaki játékból pakolta volna egymásra õket. Annak idején azt hittem a gyalogkakukk rajzolói viccelnek, amikor – még a prérifarkasra zuhanás elõtt persze – egy 100 tonnás kõtömb sarkával a másik sarkán áll valami hihetetlen egyensúlyban, de ez itt valóság, itt vagy nagyon furcsa erõi vannak a természetnek, vagy valaki csúnyán szórakozik velünk. Errõl rögtönöztünk is egy vitát hirtelen, de megnyugtató magyarázatra azóta sem leltünk. Estig sikeresen bolyongtunk a tisztességesen helyreállított templomromok és óriáslépcsõk közt, megküzdöttem egy indiai banyával aki csak a testén keresztül akarta engedni az egyik Hanuman szentélyt lefotózni, de azt talán mégsem…Vacsorázni a folyókanyarban a sziklák felett ettünk egy kifõzdében, de itt nem volt olyan jó a Dum-Alu-Kashmiri. A kötelezõ program ezután a naplemente nézés volt, az egyik szikla tetején, a városfalról az LP ajánlásával. Relaxációnak elsõrangú, kivéve, hpogy a fal tövében fesztivál volt. Indiában mindig és mindenhol fesztivál van, mert ugye cirkuszt a népnek, de ez most épp próza és vers fesztivál volt sajna. Órákig hindi szövegeket olvastak fel monoton orrhangon. Este még körülnéztünk a városban és egy színes rongyokat (egyes nõk szerint csodás ruhákat) áruló boltban belefutottunk Szilvibe és Ádámba, akik nem a hiányzó láncszemek voltak a közös magyar-indiai fejlõdéstörténetben, hanem két jófej a Kinizsi utcából. Ez mindannyiunkat meglepett, fõleg õket, mert bár már a negyedik hónapja nélkülözték a rántott húst, de magyarul csak egymás közt beszéltek. Mi meg lépten nyomon magyarokba botlottunk. Õk is épp az elsõ napjukat töltötték Hampiban. Hát megmutattunk nekik hol lakunk és mennyiért, s megegyeztünk egy munkavacsorában, az ambient hangulatú youth hostelben, ahol elõzõ este nem kaptunk szállást. Persze dõlt belõlünk a szó, Ádámból sajnos más is, mert evett valami furcsát aznap, így megpróbálta párolt rizzsel menteni a menthetõt. Nagyon jókat meséltek, közben én az Indiai-olasz konyhát teszteltem, egy Lassagne-t fixáltam. Õk Nepálból indultak, jártak a Himaláján és sok északi részen, ami ekkor nekünk még csak a jövõ volt, de a dél sokkal jobban bejön nekik is. Történetük külön regény s elmesélésére egy más alkalommal kerül sor. (Mondom külön regény!) A következõ két napot együtt is töltöttük, nem csak a jobb alkupozíciók miatt, hanem mert tényleg jókat beszélgettünk, s templom nézéskor õk már kicsit otthonosabban mozogtak az istenek társaságában. Másnap reggel a bennem az étkezés terén kialakult zûrzavart próbáltam helyreállítani, a szokásos omlettet ettem ketchuppel. Darabonként csak összejön az a Lasagna. Ez a tetõterasz dolog megfizethetetlen, egyszer ha nagy leszek én is akarok egy sajátot. A templom árnyékában jót beszélgettünk a szakács-mindenessel, érdekes látni, sõt hallani, azt a kiegyensúlyozottságot ami bennünk sosem lesz meg. Beszélt Hampiról, a turistákról, az életükrõl a családban. Boldog s elégedett volt, most ezt hozta a sors, így él s jól él. „…this life is OK, in the next life maybe more…” Tanulnunk kéne tõlük.
    Közben egyre több helyrõl hallottunk zenét szûrõdni, egyrészt a prózafesztivál átment zenei fesztiválba a a hegyoldalban, másrészt valami hatalmas menet vágott át a városkán dobokkal, trombitákkal. Utol is értük õket, áldozati menet volt. Sárga kendõkbe öltözött festékekkel kifestett zarándokok mentek a szentély bejáratához, gyümölcs, virág és kókusztej áldozatot hozni s ugyanakkor valami számomra érthetetlen szertertást eljátszani.
    Minden résztvevõ (gondosan összekenve valami sárga fûszerrel) táncot járt, kezében két karddal, s csörgõkkel az oltár elõtt, majd ugyanazt közösen is eljárták. A jelenetben szerepelt még egy nagyon csúnyának beöltözött ember (õ lehetett a gonosz talán), s egy sárgára mázolt ló aki a mozgó oltárt(?) vitte. A ló láthatólag kevésbé lelkesedett a szerepének. Majd megjelent Lakshmi a szent elefánt is a színen s becsatlakozott a menetbe. Lakshmi jó fej, tûri, hogy kifessék a bulihoz, és igen fontos szerepe van: az étel és virág áldozat után nem a papok, hanem õ osztja az áldást az embereknek, mindenkit egyenként megérintve a feje búbján. Késõbb én is kipróbáltam ez a szolgáltatását, mókás, a marék füvet gondosan összegyûjti a lábánál az egy rupiásokat pedig az ormányával s csak viszonyleg kevés nyálat csurgat az ember fejére áldásosztáskor. A másik mulattság Lakshmival az amikor reggelente fürdetik a folyónál, ez afféle népünnepély jó sokan vannak jelen, de nem tûnt szégyenlõsnek. Követtük az egész menetet, bár tikkasztó hõség volt, körbe a városon majd a banánfa erdõn át elértünk a fesztiválhelyszínre. Kicsit még hallgattuk a zenét, megszereztük a zenekar telefonszámát, majd távoztunk. A bazárba visszaérve szereztünk négy bringát gyorsan, a viszonyokat jellemzi az ár érték/arány: 50 rupia volt a napi bérlet. Hampiban igazából két nagy belépõs terület van, a 200 rupiért viszont ugyanazzal a jeggyel mindkettõre be lehet lépni, na ehhez kell a bicaj, ugyanis jó messze vannak egymástól.
    Áttekertünk hát a dombokon a „Royal Center”-hez, megnéztük a víztározót, palotát, a muszlim és hindu építészet keveredését, az elefánt istálókat, elvesztünk a rengeteg rom közt. Az egész nagy területen folytak a felújitások, munkások mindenhol, de még egy edzett magyar építõipari brigádvezetõt is megdöbbentene a munkásnõk (mert kérem itt a kertész, a kõhordó és az árokásó mind-mind nõi munkaerõ) hatrékonyságának teljes hiánya. Amolyan téblábolás folyik, a színes szárikba és kendõkbe öltözött mukaerõk, maréknyi dolgokat tesznek oda meg vissza a romokon. Kedvencünk a humán fûnyíró megoldás volt, ami nem másából állt, mint egy csapat gugoló asszonyságból akik kézzel tépkedték milliméteresre a füvet. A végeredmény viszont tényleg esztétikus, pont mint egy legelõ éhes birkák után, melléktermékek nélkül. Khm, vagy ki tudja.
    A Royal Center romjai közt szokás szerint magunkat és az indiaiakat is fényképezéssel szórakoztattuk, az indiaiak minket pedig fényképezéssel szórakoztattak. Családapák, iskolások, tanárnénik, katonák, cserkészek s mind ki van a naptárban, szeretett volna közös fotót velünk. Késõ délután lett mire áttekertünka a Withala templomba. Ez sokkal nyugisabb volt, bár sok közös fotó készült itt is azért valahogy a régi faragások több méltóságot adtak. Nagy falakkal körülhatárolt udvarban lehet itt bolyongani a gyönyörûséges oszlopcsarnokokban s ami a hely fõ látványossága (remek fotótéma persze) a tér közepén a különösen épen maradt kõ szekér/szentély. Ez nem más mint az India szerte feltûnõ mobil templomok megkövesült verziója. Egy ilyen fakerekû mozgatható emeletes ojjektum található Hampi fõutcáján is, bár hogy a látványosság alkalmi legyen, gondos kezek randa rozsdás bádoglemezekkel borították az avatatlan szemek elõl. Persze be lehet nézni alá, de csak óvatosan, mert odabenn végtelen számú dühös majom lakik s mind az általuk kidolgozott Hamlet szövegkönyvet akarják megbeszélni az óvatlan látogatóval.
    Vissza a Withala templomba: A szentélyekben sétálva azt vettük észre, hogy a csodálatos faragott szobrok pillérei egytõl-egyig kopottasak, el vannak vékonyodva középen. Belépés után az guard mindenkit figyelmeztet, hogy ne ütögesse a szobrok pilléreit, de nem értettük az egészet. Egészen addig míg ugyanaz a muzeum alkalmazott maga kezdte lapogatni a szobrokat. Kiderült, hogy mint egy behangolt hárfa húrja, mindegyik kõ(!) pillér szép csengõ hangot ad. Rögtönzött elõadást hallgathattunk meg, ami szólt, szólt, de a dallamot nehezen találtuk benne. Persze az európaitól eltérõ hangrendszer, biztattuk magunkban a területõrbõl lett zenészt. Rengeteg gyerek volt a helyszínen, ez a mi programunkat is determinálta, jórészt velük kellett társalogni.
    Érdemes talán itt leírni, hogy a nagyobb hindi templomok általában egy külsõ és egy belsõ templomból állnak, s a legbelsõ áldozati hely, ahol a Lingam-ok állnak, teljesen sötétek, a kint vakító napsütés nem jutott ide be, ugyhogy jól jön a zseblámpa ilyenkor.
    Persze így a mennyezeten csüngõ népes denevér populáció is láthatóvá vált.
    S ha valaki még az LP-t is lusta elolvasni, hát íme némi praktikus zanza, hogyan is mûködik egy ilyen oltár: a legbensõ szentélyben miután többször körbejárták s világbékéért, antialkoholizmusért, vagy épp a jobb bananántermésért imádkozva a lingamra öntik az elõzõleg papok által megszentelt kókusz tejet, olajokat s misztikus feladatát betöltve mindezen manna a lingam tövében lévõ kõvájatokon keresztül kifolyik a legbensõ templom körül lévõ kerengõ szerû csarnokba (amiben a denevérek, a sötétség és a többi hívõ tartozkodik) hogy ott ne menjen pocséka, mint mifelénk a szenteltvizet, test és lélekápolónak használják.

    [a szerk megjegyzése: furcsa egy számunkra misztikus és tiszteletre méltó vallás szertartásának leírásakor olyan szavakat használni mint szentély, kerengõ, ima, templom stb. De egész egyszerûn nincs más szókincsem, ugyanilyen kétségbeejtõ dolog lehet mondjuk egy eszkimóval a hó különbözõ árnyalatairól beszélgetni]

    Mivel kulturálisan túltápláltnak és amúgy meg épp ellenkezõleg éreztük magunkat, a királyi központ után király lakomára vágytunk s így is lett, a hely neve nem rémlik, csak hogy valami csípõset ettünk a nagy víztározó sarkánál, ott ahol a folyópartra megy az út rögtön balra s a falakon nagy pszichedelikus vásznak hírdetik azt, hogy az igazság odaát van. Az dekoráció ideát talán mulatságosnak tûnne de ott aznap este épp erre vágytunk. Én meg egy sörre. Az asztal mellett terveket kovácsoltunk a másnapra, kitaláltuk, hogy végre tényleg megnézzük mi van odaát.

    #54671 Hozzászólás

    zsu

    Lacának

    nagyon élvezlek! a stilusodat is!

    elsõ felindulásra eleredtek a könnyeim,mert eszembe jutott a gyerekkorom,mikor abban a megtiszteltetésben volt részem,hogy Indiában lakhattam 8 és fél honapon keresztül.

    nagyon nagyon várom a folytatást. egyszerüen nem tudtam abbahagyni az olvasást. megelevenedett bennem mindaz,amit 20 évvel ezelõtt ott kellett hogy hagyjak.

    #54670 Hozzászólás

    Laca

    Jan 10 Bijaipur, Karnataka Állam

    köszi, akkor itt a folytatás…

    Jan 10 Bijaipur, Karnataka Állam

    Ezeken a meleg vidékeken, ha valami higéniát akarnak fenntartani akkor kõ és márványlapokkal burkolnak mindent, amin megcsúszik a bogár, fel lehet mosni ha eltaposták, és nem mellesleg teljesen megakadályozza a hangos kommunikációt pár méteren túl. Veszett módon visszhangzik. A mi szállodán is ilyen volt, reggel négytõl valaki távoli agóniáját hallgattuk, úgy hallatszott, hogy õ ide jött meghalni és pont ezt a hajnalt választotta. A másik tippem az volt, hogy valahol a földalatt titkos kazamatákban talán torok és tüdõszanatóriumot üzemeltetnek, de ezt késöbb elvetettem.
    A fürdõszobára azért ráfért volna egy alapos lángszórós fertõtelenítés, de ez már csak ilyen errefelé. Az elõzõ nap fáradalmai után, elég késõn indultunk várost nézni s kifelé menet a barátságos portaszolgálat megállított minket, hogy már órák óta vár ránk az elõzõ este megbeszélt motorriksás. Elõszörre nem értettük a dolgot, de kinézve a porta elé, ott láttuk elõzõ napi emberünket szétfolyni a jármûben. Persze nem volt semmiféle megbeszélés, ismét egy gerilla marketinges vadászott ránk, de elgondolkodtatott, hogy mennyit kereshet a fickó, ha megérte neki órákat dekkolni a szálloda elõtt. Vagy csak azért várt ránk, mert elõzõ nap elfelejtettük kifizetni a 25 rupit a fuvarért?
    Pechjére aznap már képben voltunk, nem állt mögöttünk 4 óra buszozás (csak ugyanennyi hajnali krákogás koncert) s irodalmaztunk is kicsit a látnivalókról, árakról. Így elég jól megalkudtunk s 250 rupia lett a négy órás városnézés. Elõkerült a kis prospektus, õ is az alapján tudhatta mi micsoda a városban, képek voltak benne, nem szöveg. Golgumbazban kezdtünk, nem messze a szállodától, ez egy nagy park múzeummal és egy hétszintes mauzóleummal, a muzulmán temetkezés mintapéldányával. Persze éreztük, hogy ma csak mi vagyunk külföldiek a városban, minden szempár minket nézett, és minden árusnak mi voltunk a kétlábon járó pénztárcák. A mauzóleum hatalmas, a fáma szerint a világ legnagyobb épített kupolája, megelõzve a vatikáni Szent Péter bazilikát s akusztikája valóban meglepõbb volt még a szállodáénál is, állítólag 9 szer visszhangzott minden kimondott szó. A belsõ térben – ami egy hatalmas csarnok a kupolával a tetején – iskolás kórusok próbálták hangerõben túlszárnyalni egymást, csak akkor lett pillananyi zavart csend amikor megláttak minket. Fapofa, mosoly. Mint minden muzulmán szent hely itt is cipõtlen volt a látogatás, a bejáratnál beraktam a terepjáró cipõm a saruk közé. Ami kellemetlen csak a dologban, hogy szent hely ide vagy oda, a gondosan megrágott bételdiót nem csak odakinn köpik ki a népek, hanem idebenn is, randa alvadt vér vörösre festve a falakat s a padlót. Hát ez a kétes eredetû padlóburkolat fokozta örömünket míg megmásztuk a hét emeletet a kupola alatti karzatig. Ez tényleg érdekes hely, hihetetlenek a méretek, s a hangzavarban is jól lehetett hallani egymást, ha a gondosan kijelölt helyekre álltunk, gondolom a középkori intrikák idejében is remekül funkcionált a hely. A teszthívások is könnyen mentek, élesen kivált a sok hindi dalból a „Tavaszi szél vizet áraszt…”. Kifele menet volt egy kis afférünk a cipõk örzõjével, aki a két fehérbõrû láttán megtalálta a cipõk õrzéséért kiszabandó díjtáblázatot, valahol leesve a bokrok mögé. Mindegy, ezen a két rupin nem múlt semmi. A muzeumot kihagytuk, nem tûnt túl rendezettnek az egész. A kijáratnál majdnem elbocsátottuk önjelölt vezetõnket, mert elfelejtette közölni, hogya szörvízdíj nem tartalmazza a parkolási díjat is. Miután megigértettük vele, hogy ezentúl inkább tilosban parkol mintsem pénzért, tovább indultunk. Koszos egy város ez, olajos gépek az út szélén, por, kioszkok mindenhol, halat árulnak a porból a temetõ mellett. A város másik felére mentünk, szintén egy muzulmán mauzóleumhoz az Ibrahim Roza-hoz, az épületekbe be nem mentünk, túl nagy volt az áhitat és a hajlongás a bejáratnál s nehéz 151 figyelõ szem (volt három félszemû) elõtt spontán érdeklõdést mutatni vallástörténeti emlékek iránt. Ami viszont jó ezekben a helyeken, hogy a muzulmán emlékhelyek (dzsámik, temetkezési helyek, paloták stb) legalább tisztán vannak tartva, nem engednek be állatokat –még tehenet sem – és az utcakoszba belefáradt utazó, kicsit megbékélhet a hellyel, le lehet ülni a fûben és maximum fényképezkedni muszály a helyiekkel. Ezután lelkes riksásunkkal végiglátogattuk a város összes nevezetességét, a Jama Masjid dzsámit, Bijaipur Castle-t, Taj Bawdi víztározó medencét, Gagan Mahal-t, Malik-E-Maidan-t, ami egy nagy õrtorony, rálátással a városra és a legnagyobb ágyúval a tetején amit eddig láttam. Hm, a legenda szerint meg kell érinteni az ágyút és kívánni valamit ami valóra vágyik, de valami rosszul mûködhetetta mágiában, mert egész biztosan nem a hirtelen megjelenõ öt gyerekre gondoltam, akik azt követelték, hogy lefényképezzem õket. A félnapos túra alatt megismerkedtünk egy csomó suhanccal, egy dinnyeárussal, egy halom jóégtudja milyen árussal, egy öreg cigányasszonnyal, egy iskolányi diáksereggel egy kedves mókussal, és jó pár szemétben turkáló disznóval. De a legkedvesebb jelenet az volt, amikor az egyik parkban mellettünk egy muzulmán fiu próbálta rávenni kedvesét, hogy ezen a szent helyen legalább az arcát takaró fátylat vegye le neki. Nem vártuk meg a végkifejletet.
    Visszapöfögtunk a hotelbe, átmentünk egy kis utólagos alkudozáson a önjelölt tettestársunkkal, majd felírtuk a címét, hogy majd elküldjük a képeket neki amin õ és motorriksa a fõszereplõk. Az eleve becsülendõ, hogy tudott latin betõkkel írni, de furcsa címet adott, meg. Nem utca-házszámot, mint az felénk szokás, hanem valami ilyesmit: K. Béla vagyok, aki a fõtértõl a halpiac felé lakik, a Molnárék háza mellett. Valószinûleg a postás így tuti megtalálja. Ha nem is könnyes, de búcsút vettünk, majd beléptünk a visszhangzó szállodánk recepcióján. Ezen városnézés gyorstalpaló után –talán épp helyesen- úgy gondoltuk, hogy láttunk mindent amit Bijaipurban látni kell, kicsit még felfedezzük mit ad gasztronómiai téren majd ucsgyi, menjünk délnek, nehogy megfázzunk. Kisétáltunk a fõútra (nem gyõzöm hangsúlyozni, hogy rrefelé mi voltunk az elsõ számú attrakció) és beültünk egy olyan helyre, ahol legalább tisztíthatónak néztek ki az asztalok. A helyiségben eleinte csak mi, jónéhány pincér és kicsivel több bogár tartózkodott, persze késõbb ahogy elterjedt a hír, hogy Ahmedéknak külföldi vendégeik vannak, sok helybéli tért be estebédelni. A pincérgyereket rögtön leváltotta a fõúr, vagy ki, és ezután vacsoráztunk egy remeket, csípõset, kólával és thálival. Azirányú kérdésünkre, hogy mikor indul busz Hospetbe, esetleg direkt Hampiba, még olyan választ sem adtak amibõl következtetni tudtunk volna. Hm, a pincér sem az az utazós fajta és itt a 180 Km már távolság, pont mintha a fokvárosi közvetlen járatot kérdeztem volna a Blahán. Kicsit még csellengtünk, és egy elitebb panzió portásától ékes angolsággal pontos eligazitást kaptunk a buszokról. Gyorsan kicsekkoltunk a szállodából (a tulaj ismét kijött minket elbúcsúztatni, és meg kellett vele érteni, hogy „Bijaipur is beautiful, but still so many places in India…”) Minõ véletlen, hogy a buszállomásra is városnézõ riksásunkkal mentünk ki, szerintem lesben várt ránk az MG Road-on, tudta mi a célunk, bár volt valami elégedettség az arcán: szerintem aznap már megkereste rajtunk a heti bevételét. Emberünkkel már nagyon egy hullámhosszon voltunk, mert bátran elévetõdött az ’ospet ’ospet ’ospet buszunknak, megállította (tuti a Starsky és Hutch a kedvenc sorozata) és ezzel most kimaradt a buszállomáson való helyért rohangászás. A buszon elég jó idõt mondanak Hospetig, állítólag itt van fõút, ami a térképen nincs, ami logikus, mert idefelé volt jelölve a térképen a magasabb rendû út, és persze hiányzott is. Buszvezetõnk ezúttal fiatalabb volt, de piha, olyan úton vezetni, ahol még burkolat is van, gyerekjáték.

    Hospet
    Átszállási kapcsolat, az utikönyv szerint ugyan meg lehet nézni ezt a békés járási központot, de nem érdemes, hátizsákosok jórész Hampiba/ból járnak itt, mi sem tettünk másképp. Leszállni sosem szerettem az efféle interurbán buszokról, majdnem teleportáció, hirtelen más tájegységre érkezik az ember, nem tudja merre az annyi, és ezen tájékozatlanságából tõkét akarnak kovácsolni a helyi seftesek. Egy gyanusan európai vágású riksás arc akarta magát ránk tukmálni, este 11 van, szerinte már semmi esélyünk nincs kimenni busszal vagy motorriksával Hampiba, de hogy errõl a többi ezer embernek körülöttünk is ez a véleménye azt már nem engedi megkérdezi. Négy óra buszon rázkódás után kicsit könnyen felszökik az adrenalinszintem, elég csúnyán elküldöm a 250 rupis ajánlatával, meg is érti. Persze, ennyiért Bombay-ban két sört is lehet inni, a gyarmati kocsmában. Jönnek mások helyette, egy szimpatikus vékony srác (ha a túlélésért kell majd bunyózni a mocsárban, legalább lesz esélyem) mond egy jó árat, 70 rupi talán. Persze így éjszaka ez nem éri meg neki sem, de gondolom õ is az osztalékra utazik majd leendõ szállásadónknál Hampiban. Bepréselõdünk a riksába, kiröhögjük a még mindig próbálkozó másik arcot és irány Horány. Ködös éjjféli hidegben nyomuk le vagy 30km-t, teliholdnál a riksás sráccal, ha elalszom leesek a jár-gányról, így próbálok belaharapni a hidegbe és figyelem inkább a nedves tájat. Rémregényekben ilyenkor szokott a jármû defektet kapni.
    Banánfa erdõket hagyunk el, föl s le, aztán már itt is vagyunk … hol? Egy nagy vaskapunál. Hampiban nincs éjszaki szmog, meg vagány riksamotorbõgetés, éjjel be van zárva a város. Leszállunk, s keresünk valami szállást. Hihetetlen jó hely, nincs az a kosz, tülekedés, persze néhányan már kõröznek körülöttünk mire a kapun belülre érünk. A riksás srác persze jön velünk, de nem zavaróan akar megvezetni minket, szimpatikusan csinálja. Elmegyünk egy-két helyre, vagy full, vagy túl drágák. Persze minden relatív, mert volt tévés légkondis hely baldahinos ággyal 600-ért, ami ugye nem olyan vészes India egyik legnagyobb attrakciójánál, de mi nem akarjuk áthágni a kasztok közti határokat. A probléma csak az, hogy éjjel van erõsen, pisszegnek rának az utcán, ha hangoskodunk és majdnem minden hostel tele. Végülis egy sötétebb sikátorban összefutunk egy fazonnal, akit már láttunk bringával körözni körülöttünk a városkapunál, de akkor még azt gondoltam, hogy õ lesz az utolsó akinél lakni fogunk. Azért van ez, mert ugyan nagyon barátságos ember, de leginkább olyan drogdealernek néz ki, aki nem veti meg saját portékáját. Nehéz ezt megmagyarázni, de … volt benne valami nyugtalanító Jack Sparrow kapitányból. Mutat valami szobákat, végülis olyan amennyit ér, 300 rupi, ágy asztal, TV nincs, zuhany, WC. Belemegyünk, kiderül (utazásunk során még sokszor) hogy az LP által is ajánlott helyre toppantunk bele. Egyre szimpatikusabb a hostel (másnap megnéztük a nevét is: Shambhu) a rooftop restaurantból klassz rálátás van a fõtemplomra, impozáns látvány a csillagos háttér elõtt a 30 méteres torony a faragott szobrokkal, lecuccolás után be is nézünk a központba, a templom udvarán halkan zenélnek, a kõudvarban sok zarándok a földön alszik. Tetszik a hely. Úgy döntünk másnap mégiscsak folytatjuk India kalandozásainkat.

    #54669 Hozzászólás

    Pisti

    úgy van

    ahogy írod Sajó, újra átéli ilyenkor az ember… Laca! méééég

    #54668 Hozzászólás

    Sajo

    Tenyleg folytasd…

    …nagyon jo olvasni, ujra ateli ilyenkor az ember a sajat utazasait is. (Badami es kornyek pl. nekem nagyon nagy kedvencem…)

    Sajo’

    #54667 Hozzászólás

    olvasó

    Laca

    Szenzációsan élvezetes és mindamellett mértéktartó írás. Közben felbecsülhetetlen értékû információkkal gazdagodunk (pl:emergency quota). Le a kalappal!

    Apró pontosítás: legészakibb Karnataka nem Bijaipur, hanem Bidar állam.

    Tovább, tovább…(mármint írni!)

    #54666 Hozzászólás

    bakker
    Regisztrált – bejelentkezve üzenet küldhető

    nahat

    kalandos! en mar az olvasasba is belefaradtam!!!

    De honnan tudja az mber, hogy merre induljon Indiaban???
    En lassan indulok egy nagyon vilagkoruli utra, nagyon hosszu idore, es nagyjabol tudom, hogy milyen orszagokra vagyok kivancsi, na de, ott merre induljak????

    #54665 Hozzászólás

    Laca

    Jan 09 Badami, Karnataka állam

    Jan 09 Badami, Karnataka Állam

    Na, de oda is kell jutni! Igen, ezzel a kérdéssel töltöttük a teljes napot. Kicsit hosszabb volt mint gondoltuk, sõt ’majd az egész nap utazással telt, valamint még egy kicsit északra is van, de valamiért ezt szúrtuk ki magunknak. Erre fújt a szél. Azt hiszem a kultúra hiányozhatott, vagy mi, s érdekfeszítõ multbéli utazást igért a LP. A taxis jött reggel, mi ott voltunk az állomáson idõben, de a vonat az elõzetes megbeszélés ellenére nem jelent meg. Egy gyermekeivel utazgató ausztrál családapa megnyugtatott, hogy ez India, relax. Assszem nem késtünk így az indulással épp csak egy órát, elhelyezkedtünk: a jegyünkön Hubli volt, amirõl, vagy jót vagy semmit, ez utóbbit inkább. Ott csak átszállni szokás. A vonat út érdekessége még a Karnataka és Goa állam határán lévõ vízesés (ha elõtted a mozdony akkor balra), tényleg nagy, a táj is fenséges volt, hegyek között, völgyek között zakatolt a vonat, s bolond mód fényképeztünk. Hubliban leszálltunk, kicsit lusta voltam hát egy hátizsákost követtünk, de aztán rájöttem, hogy õ még lustább és minket szeretne követni, hát az állomáson keringés helyett inkább megkerestük a kijáratot. Öt taxis, hét motorriksás, három riksás hány ember? Nem adtuk össze, de valakivel sajnos el kell jutni odáig az alkudozásban, amikor megsértõdik és elmegy, hogy megtudjuk, mi a reális ár a buszpályaudvarig. Talán 25 rupiért elmentünk így pár kilométert. Egy óránk volt a buszig, amit élénk semittevéssel töltöttünk. Üres, kihalt hely, szúrós bokrokat sodor a szél, westernfilmek elején van ilyesmi kép, a stáblista közben percekig, mígnem Gojko Mitic belovagol balról. Néha beáll egy szakadt busz s reménykedünk, nem arra kell felszállnunk. Közben persze próbál egy másik buszos rábeszélni, hogy utazzunk velük, mert a mi buszunk egyszerûen létezik, lerobbant, törölték stb. de nem dõltünk be.
    Taktikai tanács lehet, hogy ilyen helyeken érdemes elmenni a diszpécserhez (üvegfalú bódé, khakizöld egyenruha), az nem fog átvágni. Vagy legalábbis nem szándékosan.
    Megjött a busz, nem gondoltam, hogy a gépezet tovább is tud majd indulni, de szimpatikus kalauzlány (késõbb sem láttam nõt ebben a pozícióban Inidiában) feltessékelt minket. Aztán csoda történt, Ganésha (talán Shiva?) segített s a busz elindult. Az utat jobb térképek sem jelezték, szerintem nem is volt útnak nevezhetõ a szó hagyományos értelmében. Gödrök, túrások, kövek közt lavíroztunk, néha látszódott valami az aszfaltból, de olyankor mindig jött szembe egy teherautó hangosabb dudával és le kellett térjünk, csak azért, hogy a következõ pillanatban gyorsan az ellenkezõ oldalra rántsa a kormányt egy arra járó tehén elõl. Igazából azzal nyugtattam magam, hogy a sofõr igen idõs embernek látszott, s eddig valahogy megúszta komolyabb baleset nélkül ezt az õrületet, amit itt közlekedésnek hívnak
    Nagyon lassan haladtunk, beszálláskor azt hittük csak töredékes angol nyelvtudásuk miatt mondanak olyan késõi idõpontot az érkezésre, de nem, nem vicceltek, a busz tényleg négy és fél órán át ment ezen a kb 1oo km-es távon.
    A LP szerint Észak Karnataka állam kedvelt népi játéka a turista-spotting. Igaza lett Andy Warhol-nak s eljött az a perc. Soha életemben nem voltam még ilyen népszerû. Amikor egy-egy poros városban megálltunk a buszpályaudvaron, olyan csõdület támadt odakinn, mintha Shiva és Parnati futott volna be az évi rendes táncfesztiválra. Elhúzták az ablakunkat, körbeállták az ülésünket, mindenki mutogatott ránk, próbálkozott a szemkontaktussal, sõt volt iskolás csapat aki autogrammot kért tõlünk és lekéste még a buszát is, hogy nézelõdhessen még. Hm, ilyen lehet Beckhamnek lenni? Most már örülök, hogy a grundon mindig a kapuba állítottak, mert unták a srácok a bokorból szedegetni a labdát.
    Szerencsére a már említett sofõr bácsi idõs korára már láthatott ilyet, mert rutinosan hesegette el a skacokat. Estére teljesen tengeribetegen, szétrázódva megérkeztünk Badamiba.
    Por, nyitott csatornákban túró disznók, unottan nejlon zacskókat rágcsáló tehenek szemét mindenütt. Viszonylag könnyen megtaláltuk a szállásos negyedet, a szállodák teljesen egyformák voltak – egyformán lepukkantak. Persze rögtön kétszeres árral kezdték, így egyszerû taktikát választottunk: ahhoz ragaszkodtunk amit az LP mondott az árról, 250 rupit, fáradt voltam most más mesét kitalálni. Leccucoltunk a hosszú nap után (reggel 6 óta utaztunk) s gondoltuk még járunk egy kört, de sok érdekeset nem találtunk a már fent említett látványosságokon kívül. Ettünk is valamit a város legjobb helyén, ami ismét csak nem volt épp egy helyi Gundel, aztán felelevenítettem amit a gyorsalvás tanfolyamon tanultam. Nem volt nehéz elaludni, de álmomban egy poros úton egy buszt kellett irányítsak, de csakis a menetrend szigorú betartásával s úgy, hogy egy tehenet sem szabadott elütnöm, mert akkor le kell írjam ezerszer, hogy I’m from Hungary, not, not hungry…. Reggel arra ébredtem, hogy a müezzin szólít.
    India a kontrasztok országa: amilyen borongós, zajos, zûrös város volt még az este, annyira elfogadható volt reggel a hely. Sütött a nap, kevesebbek voltak a népek az utcán s az árnyak is körvonalat nyertek, a világ ismét visszarendezõdött valami elfogadhatóbbá.
    A szobánk az étterem konyhájára nézett, egy néni az udvarban ülve a homokon valami gyanúsan sötét lében edényeket mosogatott. Kicsit tanakodtunk, akarunk e reggelizni, de aztán rájöttönk, hogy ez a szomszéd hostelhez tartozik, így bevállaltuk a szállodánk kertjében való reggelizést. Annak legalább nem látjuk a konyháját. Csinos volt a hely, a port is szépen elrendezték az asztalunk alatt s a kedvünkért vagy sem még a csatornát is nekiálltak kitisztítani. Gesztus. Gusztus? Már rá se rántottunk, s rántottát rámoltunk. Két tojás 25 rupi, nevetséges ár. Négy szelet száraz toast 25, rupi, nevetséges. Mondom, India a kontrasztok országa. A toaston kicsit tanakodtak mi is lehet az, de rajta volt az étlapon, nem volt menekvés, el is küldték a mosogatófiut csomagolt kenyérért gyorsan amíg mi a kertben hallgattuk a napsugarak zúgását. Azt hiszem mi lehettünk az élõ cégér, mert utánunk beült- a különben teljesen üres kertbe- egy jovális angol pár is. Mi akkor jöttünk el amikor igen erõsen gesztikulálva épp azt próbálták elmagyarázni a pincér gyereknek, hogy õk nem azt rendelték, hanem valami egészen mást, vagy ha azt is rendelték, nem gondolták, hogy egészen más lesz. A már sokat tapasztaltak magabiztos mosolyával hagytuk el a helyszínt. A város nem volt túl bonyolult, két sarok után balra és a fel az egyre szûkülõ utcácskákon. Mindenki ébredezett, öntötték ki az ajtókon, azt amit ki kellett önteniük így reggel, mosolygós gyerekek rohangásztak felénk mutogatva (penny, skúlpen, vhátszjúrném, verárjúfrom), ismét a jó öreg gyarmati feeling. De tényleg kedves volt az összkép, nem gúnyolódom, még a disznók is vidáman tocsogtak a csatornákban. Falun voltunk, egyszerû de boldog emberek közt. Aztán a kontraszt folytatódott persze, a hegy lábához érve, golfpálya minõségû fû fogadott minket egy kerítés túloldalán. Épp csak a golfpályákon nincsenek Shiva templomok és szépségességes kõkert. Furcsa volt, a kerítés egyik oldalán laktak az emberek annak minden jól látható (és szagolható) nyomával s a másik oldalán az istenek a maguk nyugalmában. Fû, lépcsõk, sziklák, hegyoldal. A lépcsõ tetején várt minket az elsõ nagyobb hindu templom az utunk során, és egy csodás terasz, örök panorámával a városra. A templom szerves részeként ott áldogált egy õr/kertész/guide is, de õ is csak mosolygott, még akkor is amikor el akartam lopni a papucsát. A templom régi volt és avittságában is méltóságteljes, belsõ templommal, a szentélyben lingammal, amit a jelek szerint még mindig használtak szertartásokra. Örültünk a helynek, tiszta volt, mezítláb lehetett járni és végre láttunk sok zöldet, olyant ami nem ment át elõzõleg tehénen. A templom után a szûk utcácskákon elindultunk barlangtemplom felé, mert ezért szokás ideutazni a huszadik kerületbõl. Itt tényleg mindenki kinn él, az utcán tehenek fekszenek mindenhol, a lakások kis lyukak és benézve láttuk, hogy mindenki egy nagy vasszekrényben tartja az ingóságait. Hm, azért ez sem a világok legtökéletesebbje. Elérkeztünk egy völgyszerû jelenséghez, ami tulajdonképpen egy nagy víztározó, a monszun alatt lehulló esõt hivatott felfogni, hogy egész télen, legyen víz mosni, öntzöni, fürdeni. A mesterséges tó hihetetlen zöld színû, bár itt már nem voltam biztos, hogy ehhez nincs köze a teheneknek. A partját lépcsõk sora alkotja, amin az asszonyok színes szárikban színes szárikat mosnak. Persze remek fotótéma, de – bár rendelkeztünk a hülye nyugati turista összes ismérvével – nem éreztem magam turistának, az emberek örülnek ha valaki megörökíti õket. A barlangtemplomok a tó másik oldalán voltak így hát a kötelezõ kör a múzeum és azon keresztül a citadella megmászása. A bejáratnál egy csomó önjelölt guide lézengett én nagyon nem akartam elrontani a jól indult napot valami kóklerrel, de az egyik fickó valahogy ott ragadt nálunk, nem volt erõszakos, csak ügyes. Próbáltunk árat egyeztetni, de abba sem ment bele, hát ráhagytuk, gondoltuk majd elküldjük a végén, ha sokat kér. Mint késõbb kiderült jól jártunk vele, érzékeny ember benyomását keltette, ismerte az isten ábrázolások legalább felét, ami itt tényleg nagy dolog. (a Bibliai származástörténet rövid lábjegyzet csupán az indiai mitológiához képest) Sokat mesélt a családjáról, az indiai életrõl, családról, muszlim ellentétekrõl, ünnepségekrõl s ami fõ: mindezt érthetõ nyelven. Persze õ is kényszervállalkozó volt csak, de a jobb fajtából. Pont mint nálunk a taxisok, csak itt a szakmához nem kell autó, elég pár angol szó, egy papucs, egy szövetnadrág, meg egy világos ing, s ezek meg úgyis adottak egy indiainál. Egy óra elteltével aztán búcsút vett, ebbõl kiderült, hogy a barlangtemplomokban már nem mer kényszervállalkozni, gondolom a kényszervállalkozók maffiája miatt. Egy kövön ülve megkötöttük az üzletet is, 70 rupi volt talán és mindenki mosolygott utána. (név és cím a Kiadóban) Még megbeszéltük vele, hogyha nem utazunk tovább, akkor elvisz a szomszéd faluba indiai drámát nézni, amire kiváncsiak lettünk volna, mert teljesen más mint az európai színház.
    Itt jönnek most a barlangtemplomok, és a kedves kiséret után a vadkapitalizmus, elõször majd szétszedtek minket egy fotóért, aztán jött a belépõ: 100 rupi volt az ára külföldieknek (nem is mondom többé, a helyieknek 5) de ha elosztjuk barlangtemplomokra, akkor már csak 25, sõt, ha leosztjuk az ott látott Shíva karjaira…
    Ez is tiszta hely, ami szimpatikus, rengeteg domestic tourist-al, majmokkal és képeslapárussal. Idõutazás az egész, egy-egy sziklába tízegynéhány méter mélyre véstek be oszlopcsarnokokat, szobrokkat, szentélyeket, fülkékkel, borzasztó aprólékossággal. A történelmi és mûvészeti háttérért lásd a szakirodalmat. Azért a negyedik templomban már lankadt a koncentrálóképességem, egy indiai gyerkõc akarta lefotóztatni magát, aztán egész jól elmutogattunk. Érdekes volt, hogy õ ugye –mint valamelyik indiai turista gyermeke- egy magasabb kaszthoz tartozott és amikor akartam adni neki pár magyar érmét, neveltetése folyán nem akarta elfogadni, mert az pénz. Úgy kellett rátukmálni.
    Elüldögéltünk itt is, néztük ahogy alant mosnak a víztározóban és teregetik ki a hosszú selymeket, és egyáltalán az egész völgy remekbe szabott hely volt az élénkzöld vízzel, a citadellával szemben a hegycsúcson, a vörös templomokkal a tó partján és barlangokkal a hátunk mögött. Szerintem valaki ott fenn ezt adta be a Photoshop vizsgájára.
    Aztán elmentünk megkeresni egy éttermet amit ajánlottak más utazók, de a rendelés elõtt (pont amikor miattunk kezdett megtelni a hely) inkább leléptünk, mert megláttuk mi folyik a konyhában. A már bevált helyünkön kajálva, kitaláltuk a stratégiát. Ez jó, ez tetszik, az ember ül az általa ismert univerzum szélén, lelógatja a lábát és azt találgatja, melyik másik irányba tágítsa a horizontot. A következõ állomás így Bijaipur lett, legészakibb Karnataka, ami híres a muszlim építészetérõl és egyáltalán a muzulmán kulturájáról. Elértük hát a buszt, ami olyan volt mint eddig, ócska, zajos, meleg és rázós.
    Bijaipur sem annyira szép hely elsõre, s egy sok órás buszozás után mindig nehéz az orientáció, mi merre, fõleg ha közben páran azon ügyeskednek, hogy a motorriksájuk ülésére kerüljünk. Sötét volt. Majdnem találomra elindultunk a porban, a forgatagban, percenként jöttek emberek, hogy hova, miért és miképp, ami azért zavaró, mert nem csak nyerészkedni vágyó sofõrök vannak köztük, hanem normális érdeklõdõk is, akik tényleg segíteni akarnak. De megint morcos lehettem, mert mindenkit elhajtottam így vagy úgy, s a végén lejutottunk az MG roadra. Ilyen mindehol van Indiában és annyit tesz, hogy Mahatma Gandhi Road, általában a hely fõutcáját jelenti. Itt voltak a szállások, rosszabbnál rosszabbak persze. A fõutcán aztán egy motorriksással megegyeztünk 25 rupiban, hogy átvisz a város másik oldalára, ahol van még pár esélyes hely. Persze a fickónak ez az ár nem érte meg a fuvarra, de próbálta eladni magát, hogy majd másnap elvisz várost nézni, angolul persze egy szót sem, de volt valami kis füzetkéje a látnivalókról. Halászbástya, Hõsök tere, Parlament, Andrássy út, persze bijaipuri módon. Minket nem igazán érdekelt akkor a másnap, de megnyugtattuk, hogy majd igen, igen, értesítjük a megadott számon, ha megfelel az állásra. Elvitt minket egy szállodába, amit tisztának és olcsónak mondtak, de azokhoz képest amit addig láttunk, mi a Hiltonnak néztük a helyet és már a pénzünkért kezdtem aggódni, de aztán sikerült a tulajjal lealkudni talán 400 rupira. A csótányok ellenére meg voltam békélve a hellyel, tiszta volt, hordár vitte a cuccunkat és volt sör a kerti étteremben a vega biryani mellé.. Azt már csak reggelre értettük meg, hogy miért hasonlította a hotel akusztikáját az LP a Golgumbazhoz.
    A reggelrõl, az akusztikáról és a Golgumbazról majd holnap.

    Kis intermezzo: amikor megegyeztünk a szállótulajjal, akkor a bejelentkezéshez elõ kellett vegyem az útlevelemet, beírni a számát a nagykönyvbe. Ezt nem értette a szállodás ember, hogyhogy nem tudom fejbõl az útlevélszámomat? Miért maga tudja? Kérdeztem. Hm, neki nincs olyan, minek, India nagy, nem érdekli más ország.
    Lehet igaza van.

    #54664 Hozzászólás

    Laca

    jan 05-08, Goa

    jan 05-08, Goa

    Felébredve azonosíthatatlan helyen voltunk azonosíthattalan idõben. Eléggé kiürült a vagon, sokan mehettek még haza a bácsival kicsiny vidéki falujukba. Viszont kezdte elönteni a szemét a szerelvényt, az emberke kétfele dobálják a szemetet, kifele az ablakon és a padlóra. Szemetes nincs. Szemetes emberek vannak, gondosan kiválogatva a még éppen ehetõt, a mûanyag flaskát, az aluminimum tálcát. Még egy hónap múlva, a túra végén is kényszeresen kerestem a szemetes edényeket. Hiába no kérem, társadalmunk évtizedes masszív kondícionálása.
    Olyasmi fogadott kifelé nézve az ablakon ami hiányzott Bombayban: tér. Szabályos négyszögekben rizsföldek, mindefelé pálmaligetek, szikrázó napsütés, a vonat magas töltésen s néha hídakon ment a tanyavilág közepén. Megérkeztünk Goa államba. Ennél már csak akkor lett volna remekebb a dolog, ha lett volna valami elképzelésünk hova is megyünk. Emlékeztem néhány gondosan jegyzetelõ ember véleményére és egy kedves kollégám is szuperlatívuszokat mondott róla, hát Palolem Beach lett az aznapi cél. A bombayi nagyon laza srác szerint sokan lesznek, és inkább Gokarna, de azért annyira nem akartunk a végletek közt ingázni Aggódtunk, hogyan reagálna a szervezetünk rá, ha hirtelen az többezer ember egyidejû látványát a semennyi ember látványa váltaná fel. Margaoig ment a vonat, ez nagyjából Goa állam logisztikai közepe, utazó kánaán, van vonat, busz, riksa, motorriksa, hintó, taxi stb Kinéztem a térképbõl merre van a buszpályaudvar, okés, akkor balra le, fõúton majd biztos jár valami busz. Úgy is lett, 10 rupia/kopf és elvittek a buszpályaudvarig, ahonnét mentek a buszaink. Margao különben nem annyira szép…, sõt. De azt írták a piac jó móka. Momentán úgy döntöttünk máskor nézzük meg, igyekezvén ezt a mondatot mihamarabb elfelejteni. A buszunk átadott a másik buszosnak, ismét jól éreztem magam mint csomag. De az egész éjszakás vonatozás és hirtelen déli meleg (600 km-el voltunk délebbre) megtette a hatását, egyszerõen jó volt kicsit sodródni. Kis buszunk (no spitting on board!) aztán átvágta magát ismét a dugón, és a fõúton elindult délnek, nagyjából minden pálmafánál megállva, szedtük össze az iskolásokat. Nem tudom már a jegy árát, de nem lehetett több mint egy zacskó tej itthon az 50 km-re. Igazából itt kaptunk bemutatót elõszõr a baloldaltvezetve-dudáratenyerelve-padkánmenve-riksátelõz-tehenetkikerül vezetési stílusból, olyan volt mint egy videojáték, egy iskolásért 15 egy felnõtért 20 rupi járt, ha begyûjtötte õket. Kb egy óra múlva kezdett csökkeni a tömeg a buszon és felszállt valami francia srác is, úgyhogy elkezdtem figyelni mit hoz a táj. Egy táblát hozott, miszerint Sevas Palolem. Szevasz! Erre emlékeztem, itt lakott már magyar ember (a jegyzetelõs fajtából) sõt írtam is a tulajnak emailt egy hónapja, de Xavier azt válaszolta, hogy full. Sebaj, ha full is, legalább ez már biztos jele, hogy itt vagyunk. Megállítottuk a buszt. Pálmafák, tengeri szellõ, tehenek, laza aljnövényzet és laza arcok. Megtaláltuk a helyet, s próbáltuk kendõzni fáradtságunkat.
    Szállásra alkudozáskor alapszabály, hogy az ember elteszi a fényképezõgépét (mit csináljak, jó gépem van), az utikönyvet (benne vannak a pontos árak) és mosolygással próbálja leplezni az elmúlt 16 óra utazás fáradalmait, nem rogy le az elsõ ágyra és nem mond igent az elsõ árra. Ehhez képest mi elég drágán aludtunk itt.
    Nem volt full, vagy Xaviert azóta kirugták, mert hülye emeileket írt s 600 rupiáért kaptunk egy pálmafa kunyhót a kókusz pálmák alatt, open air fürdõvel, terasszal, moszkítóhálóval, õrzött területen. Eleinte persze többre tartották. Ez itt tényleg drágának számít, de jó is volt, megérte. Különben Goán 200 rupától lehet lakni a beachtõl pár méterre épített bambusz kunyhókban, kicsit drágábban kõházakban és panziókban s persze vannak sokcsillagos resort-ok is saját medencével stb. A sokcsillag nekem az égen kell csak, a többszintes kunyhók a parton meg a zaj, higénia és a közbiztonság miatt nem játszottak. Korábban hallottunk a sztorit (bár lehet urban legend, mert Bombayban mesélték) a magyarokról akiknek egyazon nap kétszer vitték el a pénzét itt Palolem Beachen. Tény, hogy mi is beraktuk a Sevas-ék széfjébe a pénzt és iratokat s mindig csak annyi volt a zsebünkben amennyi, meg a hírek miatt kicsit bizalmatlanok voltunk, de nem is volt semmiféle attrocitás.
    Milyen Goa? Amikor elõször lementünk a pár méterre lévõ partra, elõször azt hittem, valami trendi pszicheledikum tesztjében veszek részt, de nem. Igaziak voltak a pálmafák, a 2 km homok, igaz a sok kicsi bár (kedvenc szórakozásommá vált zene alapján vacsorahelyet választani), valós a sziget ott szemben ahová épp lehet úszni, és még a sört sem adták 60 rupinál drágábban. Pár napig a végleges letelepedés gondolatával játszottam. Mit is mondhatnék? Itt csúnyán megbukni látszott az „Ismerjük meg India embereit s kultúráját” project. India emberei csak vasárnap látogattak a strandra lábat áztatni, a pincérek egytõl egyig nepáliak voltak, a kultúr antropológiai terepmunkánk is kimerült a halászok árnyékból való távoli megfigyelésében. Azért, hogy informatív is legyek, hát leírom, hogy apálykor a szigetre simán át lehet sétálni, a világ legjobb étele a Dum Alu Kashmiri a Rendez Vous nevû helyen és mi nem mentünk a vendéghajós csónakokkal delfin lesre, mert mint azt megtudtam a delfinek pár napja végleg elhagyták a földet. S a másik olyan hely ahova vissztértünk a kaja miatt (pedig alapvetõen felfedezõ tipus vagyok) az a Cirrus névre hallgat. Isteni (legyen az a miénk, vagy egy az õ számtalan istene közül) a biryani. Napjainkat a környezõ univerzum felderítésével, úszkálással, ál-vásárlással (az ember hosszan kéjesen alkudozik, de végül nem vesz semmit) töltöttük.
    Este kirakják az asztalokat a homokra, vannak párnán elfekvõs vizipipás helyek, jó zene, valamint tûzijáték és ennek mindenki örül. Az úri közönség táncol. Béreltünk bringát 6, azaz hat rúpiáért óránként (igen, ez 25 forint), meglátogattuk a szomszéd fövenyt, majd egy nap robogót is bevállaltunk. 250 / nap + benzin A motoros nap elég hosszúra sikeredett, kitaláltuk, hogy elmegyünk a közeli Cotigao Wildlife Sanctuaryba, nézni trópusi erdõt és állatokat, ha vannak. Vettünk térképet, napszemüveget, benzint az elsõ boltban literes flakonból ahogy kell és egy nagy levegõt. Nekivágtunk. Nem, nem a baloldali vezetéssel volt baj, sem nem a közlekedési táblák hiányával, a motor is bírta, az út sem volt tragédia, de mégis kicsit megviselt az a néhány órányi halálfélelem amit a kormány mögött töltöttem. Itt kérem annak vannak jogai az úton, aki bruttó regiszter tonnában többet nyom. A nagyobbik kutya …-ik. A Darwin féle természetes kiválasztódás uralja a terepet, aki nem óvatos, ottmarad. Nem számít az elsõbbség, holmi táblák, vagy lámpák, a kátyú vagy a becélzott útirány, túlélni kell. Sajnos egy robogó nem olyan nagy és ijesztõ dolog, amit ne ignorálnának a native sofõrök, így eléggé a perifériára szorultunk a buszok, teherautók, taxik satöbbik forgatagában. A legendárium szerint a KRESZ könyvük pár szellõs oldal csupán, s a jogosítványszerzés nem szükséges feltétele az írástudás. Eleinte nem is volt gond, vidéken voltunk. A térkép mûködött, belátogattunk egy math-ba, ez egyfajta szent hely, talán kolostornak lehetne fordítani, zarándokok, hívõ emberek lakják, leplekben, ágyékkötõkben masíroznak az udvaron. Furcsa volt nekünk, bementünk a szentélyünkig, senki nem szólt hozzánk, csak intettek, hogy nyugodtan, nyugodtan. A kis közjáték után lóra kaptunk, felmotoroztunk a pár kilométerre lévõ nemzeti parkig, 45 rupi volt motorral együtt a belépõ. Kicsit többet vártunk, de végülis itthon sem történik sok minden, ha az ember közúton beér egy természetvédelmi területre. Na jó, itt azért volt õrség és elmagyarázták merre érdemes menni motorral. A magyarázatok és táblák ellenére, nem lehetett megtalálni mindent, s nem csak bennük volt a hiba, mert találkoztunk pár bolygó hollandival az ösvényeken. Sebaj, láttunk hatamas termeszvárat, rengeteg gyíkot, esõerdõt, felmásztunk egy 30 méteres fára épített lesre és egyáltalán a séta a trópusi esõerdõben klassz dolog. A kijáratnál megnéztük a helyi állatmenhelyet, kígyót békát kiáltottunk, valamint körbecsodáltuk az árnyékban békésen javításra várakozó krokodilt. A falusiak találták sérülten a kertek alatt, most épp el volt kábítva, de a simogatást azért kihagytuk és nem csak a jattot akartuk elkerülni, hanem úgy becsültem, bár néha zavarnak az alvásban de pár napig még szükségem lesz a karjaimra. Ezenfelül fixiroztunk egy kobrát amint egy gyíkot fixíroz, A kihívás ezután kezdõdött, mert még volt jó pár óránk a bérleményünkbõl, hát kitaláltuk, hogy a fõúton visszamotorozunk Margaoig meggyõzni magunkat, hogy milyen jó, hogy nem az ott lévõ Benaulim Beachre mentünk valamint megnézni a továbbutazási lehetõségeket. A fõút elég stresszes volt, lásd a közlekedési rovat fenn, a kezem nagyon hamar ráállt a dudára, inkább használtam mint az indexet. Volt egy kis nehezítés is a pályán, valahol félúton rendõrök akadályozták a közlekedést. Megállítottak persze. Elõször több napi szállásnak megfelelõ pénzt akartak, de nem értem hiszen csak pár szabályt szegtünk meg, ugymint ketten egy robogón, fõúton, lámpa nélkül, útlevél és jogsi nélkül, lámpanélkül, bukónélkül (eldöntöttem, a szüleim mégsem kapnak másolatot az útleírásból), észnélkül… segítettem nekik megkeresni a büntetési tételeket a külföldieknek készített rendõrségi menün, bíztam benne, hogy úgy adnak össze, mint ahogy angolul olvasnak, mert már jóval ’ezze fölött voltunk. Miután láttuk, hogy ezek igencsak korrumpálható alakok, hát elkezdõdött az alku. A szokásos tény – ellentény párbeszéd után, némi fárasztással felajánlottam egy százast. Itt említeném meg az indiában a nyugati embereket sújtó metakommunikációs csapdát: az igen, és a nem jele Indiában nem ugyanaz mint nálunk, az igen helyett egyfajta fejbólintás és csóválás közti hullámmozgást alkalmaznak, amirõl sosem lehet tudni mit is jelent. Lehet, hogy csak nem illik nemet mondani mint a japánoknál, vagy úgy általában nem biztosak a válaszban, de pl az út melletti alkudozást is jelentõsen megnehezítette. Megmosolyogtuk egymást, átadtam a százast, majd feltettem a bukót, lássák hogy a nevelõ szándékuk célhoz ért. Mentünk tovább a bal oldalon. Margao elég zajos, koszos, zsúfolt volt ahhoz, hogy épp csak megálljunk pár perce, majd egyenesen lementünk a tengerpartra. Palolem után nem volt meglepetés. Benaulim Beach, az ami, végtelen homok, hullámok, emberek akik balról jobbra mennek és emberek akik jobbról balra mennek a homokon. Ettünk az egyik party vendéglõben valami csípõset, valamint összefutottunk egy magyar életmûvésszel. Azaz bûvésszel. Kicsi a világ, fõleg ha magyar. Az arc fél éve élt már kinn, s laza napjait esti akrobata mutatványokkal szponzorálta, azt mesélte bejött a bolt, Indiában még nem mosolyogják meg az ördögbotd obáló és tûzpörgetõ léhûtõket mint nálunk, már szinte cége van, alkalmazottakkal és saját hivatali biciklivel. Alkonyodni kezdett, visszapöfögtünk Margaoba, érzésre megtaláltuk a pályaudvart és ismét a már ismert Tourist quota intézményt vettük volna igénybe… ha megtaláljuk, közben teljesen sötét lett s mire valaki megértette mit kerestünk, a menetrendszerinti áramszünet is megérkezett. Thillert lehetett volna forgatni, fel-felvillanó fények közepette probáltuk kitalálni merre vonatozhatnánk tovább s mindezt elmagyarázni 100 izgatottan ordibáló indiai társaságában. Hamarosan megtudtuk, hogy az pánik oka az, hogy a jegyrendeléseket este hatkor zárolják, addig kell megvenni mindent másnapra, utána csak a vonaton, ami enyhén szólva kétesélyes. Örültünk a masszív fémkorlátnak a pénztárnál.Vettünk gyorsan két jegyet valamerre keletre. Igen, Goán volt azért egy kis idõnk a továbbiakon gondolkodni, s mivel tetszett a déli meleg és nem tetszett az északi zsúfoltság, hát egyenlõre a dél-délkeleti irányba csavartuk a kormányt bízva a jó széljárásban.
    Elhittük, hogy jó jegyet adtak (elolvasni nem tudtuk) elindultunk a vaksötét városon át vissza a 40 kmre lévõ pálmakunyhónkhoz. Ezúttal rendõr nem volt, csak un. rossz látási viszonyok és az emlékeken alapuló kormánymozdulatok. Megúsztuk.
    Este még alkudoztunk egy-két taxissal mennyiért visznek ki a kora reggeli vonathoz, de aztán szállásadó gazdánk 500 rupis ajánlata volt a legkedvezõbb (kora reggel, kettõnknek, 45 km). Kiültünk még este a hullámok mellé, kedvenc éttermünkbe, kicsit sajnáltuk itthagyni Goát, a pálmákat, a tengert, de kalandra fel! Holnap új ország, új kalandok.

20 hozzászólás megtekintése - 21-40 / 43
Hozzászólás: India 30 nap, 2007 január
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.