Kairouan ráérõsen – szõnyeg nélkül

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Kairouan ráérõsen – szõnyeg nélkül

  • Indította
    Témakör
  • #1321 Hozzászólás

    szikely
    Tag

    „Kedves utastársaink, megérkeztünk olasz körutunk következõ állomására, Velencébe, amely már a középkorban is az üvegmûvesség egyik központja volt és máig megõrizte ezt a státuszát. Itt tartunk egy rövid városnézést, amely keretében megtekintünk egy muranoi üvegfúvó manukaftúrát, ahol egy bemutató után lehetõség lesz vásárlásra is, illetve a bolt ablakán kitekintve láthatjuk a Szent-Márk teret és székesegyházat, valamint a Dózse palotát. Ezekre a helyszínekre csak római katolikusok léphetnek be, így mi kihagyjuk. A vásárlás után indulunk tovább.”
    Hihetetlen szituáció lenne, ugye? Szerintem is az, valószínûleg egy csoporttal sem lehetne elfogadtatni. Mégis, aki volt már Tunéziában két napos Szahara túrán, átélt hasonló helyzetet.
    A húsvét idején megtartott tunéziai látogatásunk leírásában (lásd a „Tozeur ráérõsen” címû írást) azt írtam, hogy Tozeur az a hely, ahol sokan voltak már de talán kevesen látták. Nyári túrázásaink során lett nyilvánvaló számomra, hogy egy másik helyszínre fokozottan illik ez a megállapítás: Kairouanra. Többen meséltek arról, hogy 2 – 3 alkalommal is részt vettek a standard Szahara túrán, és persze látták a város, konkrétan egy szõnyegboltot és a mecset udvarát felülrõl, mert „a hét azon napján voltak ott, amikor zárva van”, vagy „hitetlenek oda nem tehetik be a lábukat”. Ezen kívül semmi mást nem láttak, és nem is nagyon emlegettek nekik. Elhiszem, hogy a város a szõnyeggyártás egyik központja, de attól jóval több is.
    Szintén a fent jelölt írásomban azt állítottam, hogy Kairouan eléggé kitárgyalt helyszín, de újra elolvasva az elérhetõ leírásokat (elsõsorban Kirgizke és Nami tollából) bennem több és fõleg más jellegû élmény maradt meg, így szükségét éreztem lejegyzésüknek.
    Mindenekelõtt: Kairouan (óvárosa) a világörökség része és az iszlám világ 4. legszentebb városa (a közel-keleten kívüli világban az elsõszámú). Itt van a világ legrégebbi minaretje, az Ázsián kívüli térség legrégibb mecsete és Mohamed egyik tanítványának sírja. Ez önmagában elég kell legyen ahhoz, hogy az ember akár egy egész napot a helynek szenteljen. Látnivaló pedig van bõven.
    Néhány információ elõzetesen: a várost 670-ben alapították, 800 körül Ifríkija fõvárosa lett az Aghlabida dinasztia alatt (ekkor épült a Nagymecset), 909-ben elveszti ezen pozícióját de maradt az iszlám tudomány afrikai központja (egyeteme a középkorban egy szinten állt a párizsival)valamint a zsidó oktatásé is, több nagy nevû rabbi itt tanult (akkor még nem volt akkora szembenállás). Fontosságát jelzi, hogy 2009-ben az iszlám kultúra fõvárosa volt. Neve a „karaván” szóból származik. A film és celebvilág szerelmeseinek: az „Elveszett frigyláda fosztogatói”-nak Kairóban játszódó jeleneteit itt forgatták (pl. amikor Indy unott arccal lepuffantja a karddal hadonászó pasit).
    Megközelítése Sousse környékérõl (ideértve Mahdiat és Monastirt is) igen egyszerû: irány a luázs állomás, és keresd meg az oda induló jármûvet.
    Mi Sousse felõl közelítettük meg, az út kevesebb, mint egy óra. A luázs állomás az óvárostól kb. 1 km, de nem könnyû eltalálni az irányt, ha nem megy elsõre, lehet segítséget kérni.
    Az idõ elég õszies, így az öltözet Vera esetén többet is takart, mint amit a minimális elvárás elõír. A város specialitása, hogy az összes érdekesebb, belépõjegyes látnivaló egy összesített jeggyel látogatható, viszont csak két helyen lehet megvenni, egy „tourinform” irodában és a Nagymecsetnél; az adott helyszíneken pedig lyukasztanak, mint régen a kalauzok.
    Praktikus okokból elsõ célpont a Nagymecset, amely pénteken délig, más napokon 14 óráig van nyitva (nem elhinni a túravezetõknek, hogy „sajnos a mai nap zárva”), viszonylag korán sikerült bejutnunk, de így is több turistacsapat hömpölyög a fedett részek alatt, mert ekkor éppen csepereg az esõ. Szerkezete hasonlít a Sousse-ban – valószínûleg sokak által – látotthoz, bejárat után nagy udvar, majd egyenesen haladva az imaterem bejárata. Itt található a világ legrégebbi minaretje. Korábbi állítólag azért nincs, mert a kezdeti idõszakokban egyszerûen nem volt rá szükség, az imaterem teteje látta el a funkciót, a gyorsuló terjeszkedés igényelte az új formát. A méretei is mutatják, hogy az általunk megszokottól erõsen eltér: zömök, int egy õrtorony; az alapzata 10 m2-nél is nagyobb, 30 méter magas, három keskenyedõ szakaszból áll. Itt is, akárcsak a teljes épületnél meg lehet figyelni egy „recycling” hatást, római kori szerkezetek (oszlop, faragott kõ, stb.) kerültek beépítésre. Maga a minaret bejáratát is három teljesen faragott kõhasáb határolja, a felsõtõl közvetlenül balra két római feliratokkal ellátott kõ van a falban (az egyiket fejjel lefele építették be), a kupola alatti, hangszórókkal sûrûn teletûzdelt „erkély” kijáratait római kori (?) oszlopok szegélyezik. A belsõ részen az információk szerint 414 római kori oszlop van, de nincs két egyforma közöttük (a számukat nem ellenõriztem, mert egy legenda szerint, aki megpróbálja megszámlálásukat, az megvakul). A fõ eltérések elsõsorban az oszlopfõk díszítésében vannak, ami kívül is megfigyelhetõ, egyes oszlopoknál utólagosnak tûnõ faragások vannak az oszlopfõ alatt, sõt az egyiken arab írás (talán a Koránból). A mihrábot 130 olyan csempe foglalja keretbe, amelyet Bagdadból hozattak a 9. században. Az udvaron eléggé oda nem illõen egy kis minbar (szószék) van, de aki felmászik rá, egy napórát fedezhet fel a tetején. Az esõ a padozat alatti 9. századi ciszternákba folyik.
    Ezek azonban csak a „külsõségek”, a lényeget a hely szelleme adja. Cipruson és Törökországban is voltam mecsetekben, többek között a Kék Mecsetben is, de ilyen légkört sehol se éreztem. Míg azokon a helyeken – talán a turistákra is gondolva, bár Cipruson ez szerintem nem volt szempont – mondhatni „szõnyegpadló” volt az aljzaton, itt kizárólag szõnyegek, mindenféle mintázattal és méretben, de nem kis egyszemélyes, inkább „családi méretûek”. A látható – mert a belsõ részt itt is leválasztották – imatéren lévõ oszlopok tövét faliszõnyeg-szerû szõttesek védték. Döbbenetes volt a kontraszt, ahogy a mihrábbal szembeli ajtónál zajongó és néhány fénykép után „továbbrohanó” emberek csoportjáról a belsõ térbe nézve egyetlen imádkozót láttam, aki ilyen körülmények mellett is próbált lelki gyakorlatára fókuszálni. A többi turista helyett szégyelltem magam, amiért egy ilyen szent helyen méltatlanul viselkedtek, és mélységesen egyetértettem a gyakorlattal, hogy az imarészbe gyaurok ne léphessenek be (amíg illemet nem tanulnak).
    Ezek után átsétáltunk a Három kapu mecsethez, melyet a 9. században alapított egy cordobai szent. Itt hitetlenek még az udvarra sem léphetnek, viszont a homlokzatban hosszan lehet gyönyörködni. A minaret itt is inkább õrtorony jellegû, mint karcsú, bár utólag hozzáépítettnek tûnik; az utca felõli „ablak” nagyon szép csempe szegéllyel van ellátva. Három sor írás is van a kapuk fölött, a két felsõtõl eltérõ stílusú az alsó (a betûk soványodásából sejthetõ, hogy nem az a régebbi), a felsõ sorok között dísztégla sor van, mintha székelykapu lenne (egyes mintázatok legalábbis hasonlóak). Természetesen itt sincs két azonos minta.
    Innen csak néhány perces séta a Bi’r Barouta nevezetû hely, amely szerény megjelenése ellenére az egyik legfontosabb látnivaló és legfontosabb része a városnak. Ez voltaképpen a „szent kút”, amely kapcsolatba hozza Kairouant Mekkával, és amire voltaképpen telepedett a város. A legenda szerint egy arab hadvezér lova megbotlott egy homok alatt megbúvó arany kehelyben, melyet miután felemeltek, a helyén forrás fakadt. A kehelyrõl megállapították, hogy azonos azzal, ami néhány évvel korábban tûnt el Mekkából, és ebbõl arra következtettek, hogy a forrás hozta ide, vagyis a mekkai forrással azonos eredetû (nekem speciel lenne más magyarázatom is…). A helyet egyébként térkép alapján sem könnyû megtalálni, mivel kívülrõl semmi sem utal fontosságára, teljesen jellegtelen épület, a bejárat egy szõnyegkereskedésének tûnik (legalábbis jó néhány lógott a falon). Az emeletre kell felsétálni, ahol egy szemellenzõs szájkosaras teve (!) jár idõnként körbe – körbe és húzza fel a vizet egy középkorinak tûnõ szerkezettel. A kúttól a bejárat felé fordulva az ajtó fölött néhány fénykép mutatja, hogyan megy fel a teve a meredek lépcsõn. Vera szerint ez állatkínzás, bár nem tudom, rosszabb sors-e, mint másfél mázsás turistákat cipelni; ráadásul szépen fel is díszítették az állatot, több tucat kendõ is lóg a hámjáról. A kút körül rengeteg sivatagi rózsa és egyszerû agyagkupa. Szegényebb muzulmánok számára többszöri fogyasztás a vízbõl egyenértékû lehet a mekkai zarándoklattal. A közös kupák miatt szinte garantálható valami fertõzés (nekünk herpesz jutott), de a rítus kihagyhatatlan (talán valamelyik túlvilágon jó pont lesz).
    Búcsút vettünk a tevétõl, és elindultunk Sidi Amor Abbada sírhelyéhez. A fickó egy 19. században élt kovács és filozófus volt, aki igen nagy kedvét lelte erõsen túlméretezett és a Koránból vett idézetekkel díszített tárgyak készítésében (a kedvendem egy guillotine-ba illõ méretû pengével ellátott kés volt). A hozzá kötõdõ legérdekesebb sztori, hogy egyik látomása szerint csak akkor esik el Szevasztopol, ha két ágyút küld az ostromhoz. Állítólag miután a két ágyúja megérkezett, azonnal el is esett a város. Az épület a szarkofágján kívül ezen tárgyakból tartalmaz egy gyûjteményt . A szándék mindenképpen díjazandó, de a végeredmény engem nem nyûgözött le, egyszerre volt fura és kissé nevetséges, ha lett volna abban az idõben Fábry show, biztos rendszeres vendége lett volna.
    A következõ látnivalók elõtt megleptük magunkat a város egyik specialitásával (nem, most nem szõnyegrõl van szó), ami a makroudh, egy datolyával töltött kifejezetten édes grízbõl készült süti. Az ára elképesztõ, belvárosi flancos cukrászdában is csak 2 TD / kg, utcasarkokon (mert szinte mindenhol árulják) alig több mint 1 TD. Fél kilót vettünk, de kitartott vacsoráig, az íze kellemes, csak sok víz kell mellé.
    A medinából kisétálva térkép alapján könnyen megtalálhatóak a 9. században az Aghlabida dinasztia építette víztározók. A víz 30 km-rõl érkezik, és a korban egyedülálló módon elõször egy kisebb (azért négy millió liter víz belefér), ülepítõ funkciójú tározóba jut. A tisztulás után kerül a nagyobb, kb. 60 millió liter víz befogadására képes tározóba jut, mely közepén régebben egy pavilon állt, ahol a város elõkelõi meleg nyári estéken pihenhettek. Ennek ma sajnos csak a maradványa, az alapzat maradt meg. Mérnök szemmel a kettõs szerkezet volt a legérdekesebb (és persze a kora); de turistaként az, hogy körülötte egy szép parkot alakítottak ki, mely egyik sarkában egy kisebb vidámpark játékait fedeztem fel. Mekkora bulik lehetnek itt nyaranta! És a legfurcsább az egészben, hogy kb. fél km-re van egy temetõ, és az a hely, amely az egyik legtöbb látogatót vonzza, a muzulmán világból többen elsõdlegesen ennek megtekintéséért utaznak Tunéziába. Nem, nem a szõnyeg múzeumról van szó.
    A Sidi Sahab mauzóleumról van szó, itt nyugszik Abu Zamaa Ubayd Ibn El Arquam El Balaoui, akit idõnként a Próféta borbélyának is neveznek, „becenevét” onnan kapta, hogy tisztelete jeléül mindig magánál hordott 3 szálat a Próféta szakállából. A sír „szokással” ellentétben nem zöld (bár volt olyan is), hanem fehér lepellel takart, „cellája” erõsen díszített, falán egy – egy kép Mekkáról és Medináról, és hitetlen csak ajtajáig léphet (a „teremõrök” persze szívesen készítenek néhány képet egy kis apróért cserébe). Az építmény nem túl nagy, legtöbb részét a 17. században építették, de az alapépület a 7. századból való. Talán szerencsés idõben értünk oda, a zsúfolt Nagymecsethez képest itt szinte alig van valaki, és az a kevés ember is láthatóan tisztában van a hely jelentõségével és úgy is viselkedik. A kívülrõl puritánnak tûnõ épület belülrõl igen díszített, csempe és csipkeszerûen finom mintázatú gipszlapok (?) adnak díszes, de nem csicsás jelleget neki (talán már unalmas lehet az ismételgetés, de visszanézve a fényképeket nem találtam két egyforma mintázatút). Ha egy szóval kellene jellemezni a tervezõ / dekoratõr munkáját, a „harmónia” és az „ízlés” jut eszembe. Régi vágyam, hogy az Alhambrában egy egész napot eltöltsék, méretéhez arányosan itt is annyira „rohantam”. Többször csak álltam egy oszlop tövében percekig, mialatt a közeli terület színeiben / mintáiban gyönyörködtem. Volt egy kisebb kupolás terem, afféle átjáró, ahol a kupolájában színes üvegdarabokat is beépítettek az „ablakokba”, és sejtelmes, misztikus hangulatot árasztott a színes, szórt fénnyel megvilágított falaival (ez volt Vera kedvenc helye). Többször is visszatértem egy- egy helyre, kicsit más irányból nézve az összkép mindig tudott valami újat nyújtani. Be kell vallanom, itt éreztem a legjobban magam Tunéziában.
    Fájó szívvel mondtam búcsút a „borbélynak”, de indultunk kellett vissza Sousse-ba. Ha több idõnk lett volna szívesen megnéztem volna a Raqqada iszlám mûvészeti múzeumot, amely 9 km-re van a várostól, és a szokásos kerámiák / üvegtárgyak / ékszerek / pénzérmék mellett (a Nagymecsetbõl is származó) régibb és újabb, díszes Koránok is láthatóak. Így csak egy teára volt még idõnk, és elhagytuk a várost.

    Összegzésként, aki nem hajlandó a városra szánni egy napot, az magára vessen. A történelem, vallás vagy építészet iránt kicsit is érdeklõdõknek kötelezõ látnivaló. Ja, és szõnyeget is lehet kapni…

1 / 1 hozzászólás megtekintése
  • Szerző
    Hozzászólás
  • #56349 Hozzászólás

    lázika

    köszönjük !

    élveztem a leirást !

1 / 1 hozzászólás megtekintése
Hozzászólás: Kairouan ráérõsen – szõnyeg nélkül
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.