Kijev

  • Indította
    Témakör
  • #1112 Hozzászólás

    A püspök inasa

    I.

    Már régóta terveztük Kijevet. A csomó emberben ott szunnyadó keletre vágyódás nálam a Sztrogoff Mihály elolvasását követõen nem valami egzotikus indokínai álomutazás tervezésében öltött testet, hanem sokkal inkább a nagy Oroszország kovácsolta frigyben egykor összeforrt tájak bebarangolása jelentette – és jelenti most is – számomra a nagy kalandot. Számtalanszor elképzeltem, mennyire jó volna körbejárni a Bajkál tavat, vodkázgatni egyet Irkutszkban, megmászni valami vulkánt Kamcsatkán, síelni az Urálban, csónakázni az Amuron, strandolni Szahalinon, megbámulni Aljosát Murmanszkban, de persze elsõ körben Moszkva, Szentpétervár és Kijev (ja meg a Krím, nehogy kifelejtsem!). A terveim megvalósításával ez idáig igencsak le vagyok maradva, mert voltam ugyan egyszer a balti államokban, Vilniusban és Tallinnban, amik igen szimpatikus helyek, de hát talán a legkevesebb közük van ehhez az általam látni vágyott orosz miliõhöz. Ezen kívül voltam egyszer Ungváron, ami szintén jó élmény volt, de hát az meg olyan közel van, hogy szinte Magyarország (volt olyan is, ugye, nem is rövid ideig). Annyira bosszantott, hogy sehogy se állok ezzel az orosz dologgal, hogy nagy nehezen sikerült rávennem két régi barátomat, hogy a május elsejei hosszú hétvégét tartsuk meg Kijevben. Persze most lehet azt mondani, hogy az sem orosz, hanem ukrán, de ez ebbõl a szempontból mindegy, ráadásul szerintem maguk az ukránok is elbizonytalanodnak, ha arról kérdezik õket, hogy most akkor karakterét tekintve Kijev ukrán-e vagy inkább orosz. Egy országban, ahol a nemzeti mozgalom vezéralakja, Julija Timosenko asszony, a híres hajfonatú, narancsos szabadságharcos is csak harmincvalahányéves korában tanult meg ukránul, nem olyan értelmetlen ez a kérdés. (Sörözgetés közben persze sokszor felmerült, hogy hogyan lehetne õt kiszabadítani a börtönbõl, és magunkkal csempészni Magyarországra, hiszen ez már azért mégiscsak sok, ez az asszony, aki az egész népi mozgalmat és a pártot is saját magáról nevezte el, nem lehet sokáig bezárva, szóval ez szégyen-gyalázat.)
    Kijev az interneten nézegetve egyáltalán nem tûnt rossz helynek. Itt született és élt Bulgakov is annak idején, itt kanyarog a Dnyeper, itt díszeleg a Lavra kolostor-együttes, ami a világörökség része, van rengeteg hagymakupolás templom és még egy halom látnivaló, és van persze rengeteg hangulatos kocsma és klub, ahol dübörög az éjjeli élet. Elõször persze repülõvel akartunk menni, de kiderült, hogy Kijevbe nem repül fapados – legalábbis tõlünk nem –, hagyományos légikompániával menni meg kissé drága, úgy 70.000 Ft egy fõre. Marad a kocsi vagy a vonat. Az autó tûnt a legolcsóbb verziónak, de aztán úgy kalkuláltuk, hogy ezt a távot (úgy 1.300 km) nem lehet egy nap alatt letolni, legalábbis ukrán utakon valószínûsíthetõen nem, meg egyáltalán, melyikünk hozza a kocsiját, ki sofõrködik, Kijevben hol parkol majd az autó, stb.. Mindez arra sarkallt minket, hogy nézzünk utána a vonatnak, aminek fõ elõnye, hogy hálókocsiban lehet henteregni, senki sem vezet, vagyis egy kanniszter bor társaságában fel lehet idézgetni Jerofejev legjobb mondatait a Moszkva-Petuskiból. A riasztó az, hogy a vonat megy vagy 24 órán keresztül, hisz elindul a Keletibõl délután fél hétkor és másnap este nyolcra fut be Kijevbe. Ez eléggé sokkolónak tûnt, de aztán meggyõztük magunkat, hogy még mindig ez a legtisztább megoldás, majdcsak elszórakoztatjuk magunkat. Csütörtök este elindulunk, odaérünk péntek estére, három éjszaka Kijevben, majd hétfõn hazaindulás, kedden érkezés, a sör-virsli majálisra itthon is vagyunk. Megvettem a jegyeket (darabja úgy 24.000 Ft, erre rájön még a hálókocsijegy, ami még plusz 5.500 Ft oda is meg vissza is, és ezt kötelezõ megvenni), csak éppen az okozta a megdöbbenést, hogy a hálókocsijegyet csakis odafele lehetett megvenni, visszafelé az istennek sem akart adni a jegypénztáros, azt hangoztatta, hogy arra a rendszerre neki nincs jogosultsága, õ azt nem látja, a visszafele hálójegyet majd Kijevben tudjuk megvenni. Gyana-kodva kérdeztem, hogy mi a garancia arra, hogy lesz szabad hely arra a napra, amikor vissza akarunk jön-ni. Ó, ezen ne aggódjon – mondta – olyan nincs, mindig van szabad hely. Ezzel le is tudtuk a kérdést.
    Szépen összegyûltünk Budapesten mint a jó turisták, elõtte azért beültünk a Tokaji borozóba, fõleg azért, hogy megkonzultáljuk mennyi bort kell vinni a végeláthatatlan vonatútra, végül megállapodtunk a hat literben, de L. javára írandó, hogy õ elõre jelezte: kevés lesz az. Mondtam, hogy a komolyabb be-szélgetést még ne erõltessük, mert úgyis össze leszünk zárva végtelennek tûnõ ideig, így hajnaltájt való-színûleg már túl leszünk egymás legrejtettebb magánéleti titkain is. A vonatra felszállva hamar el is hagytuk Magyarországot, mert a személyzet az már színorosz volt, a vonatkísérõ oroszul magyarázta el, melyik kabin is a miénk, ezen kívül elvette az összes jegyünket, majd kezünkbe nyomott egy orosz nyelvû vámárunyilatkozatot (deklárácijá! – ezt a szót többször hangsúlyozta), majd mikor ékes oroszsággal visz-szaadtuk neki (nye panyemáju), hogy hozzon más nyelvût, készségesen hozott nekünk szlovák nyelvût. Csak pislogtunk mint a hülyegyerekek, hogy most mi van, de értésünkre adta, hogy ez a két fajta van és kész. Egy Budapestrõl induló vonaton. Sejtettem, hogy a volt Szovjetunió öröksége belengi majd a túránkat, de hogy ilyen hamar jelentkezik azt nem tudtam. A fülke, ami az otthonunk lesz egy teljes naptári napig, elsõ blikkre elég nyomasztónak tûnt, nyomasztóan kicsinek. Kezdetben azt sem sikerült felfedezni, hogy hol van ebben három ágy, így elõször azt hittük a bõröndök pakolására szolgáló felsõ polc az egyik, bár ott olyan szûk volt a hely, hogy ha az ember végigfeküdt rajta, akkor az orra majdnem hozzáért a plafonhoz. Aztán meggyõztük magunkat, hogy ez mégse lehet ágy, az még orosz viszonylatban is durva lenne, míg valaki közülünk- már nem is emlékszem ki – véletlenül kiszúrta, hogy az alsó fekhely háttámláját felhajtva keletkezik még egy fekvõhely, így meglett szépen a három ágyikó, szorosan egymás felett. A határt – úgy tûnt – viszonylag hamar elértük, persze közben elfogyott felcipelt bormennyiség fele, ez némi aggodalomra adott okot.
    Vonattal átszaladni a volt Szovjetunió bármely országába mindig azért vicces, mert ugye más a sínek nyomtávja, így a kabinban ücsörögve az úgynevezett nyomtávváltás technikai mûveletét kell átélnie azt utasnak. Ez, megspékelve a magyar és az ukrán vámvizsgálattal, azt jelenti, hogy a vonat vagy 4-5 órát ácsorog a Záhony-Csap határátkelõhelyen. Maga a nyomtávváltás én nem nagyon tudom hogyan történik, az eredeti elképzeléseink szerint valami jó nagy daru fogja átemelgetni az egyes vagonokat a szélesebb sínpárra, de ilyesmi valószínûleg nem történt, csak mindenféle kattogást, csikorgást hallottunk, néha érték bizonyos lökések a vagont, de semmi több. Az ukrán vámosok persze egybõl keresték rajtunk a kitöltött „dekláráciját” de csak az üres papírt nyújtottuk át kedvesen mosolyogva: „nye pányimájem pá-ruszki”. Nem? Az is jó. Akkor tételes vámvizsgálat. Le az utazózsákokkal, lássuk mi jó dógok vannak benne. Ez mi? Fényképezõgép. Kicsomagolni! Egész nosztalgkius élmény egyébként az ilyesmi, az ember egészen elszokott ettõl ebben a vidám schengeni rendszerben, pedig régebben, emlékszem, ez a határátlépések mindenkori velejárója volt, amibe mindenki szelíd birkatürelemmel nyugodott bele, mint szükséges rosszba. Ez a vonat egyébként egyenesen Moszkvába tart, így a személyzet emiatt orosz. L. fel is vetette, hogy nem maradunk-e véletlenül fenn a vonaton, és elmegyünk Moszkváig. Azért sikerült meggyõzni, hogy orosz vízum hiányában valószínûleg az ukrán-orosz határon töltenénk a hosszú hétvégét, s még arra is van esély, hogy valami büntetésfélét akasztanak a nyakunkba. Így errõl letettünk.
    Egész korán, úgy éjjel 2 óra körül álomba szenderültünk. A békés alvást csak az a vidám intermezzo zavarta meg, hogy L.nak éjszaka ki kellett mennie, azonban zárva találta a vagon végén a wc-t, így kisebbfajat pánikban tért vissza, hogy most mi lesz, de azért feltalálta magát, és belepisilt szépen egy kiürült borospalackba. Viszont udvarias volt, mert nem akart a hálófülkében vizelni, hanem illedelmesen kiment a folyosóra. G. megkérdezte tõle, hogy próbálta-e a wc-t a vagon másik végében, L. erre már nem válaszolt, csak pislogott.

    II.

    Mikor felébredtünk már jócskán világos volt, és nagyjából át is értünk a vonatút talán egyetlen látványos szakaszán, a Kárpátokon. Én félszemmel a párnába süppedve még láttam a hegyek sziluettjét, azonban az jobban felkeltette a figyelmemet, hogy mennyi vakondtúrás van errefelé, rengeteg, négyzetméterenként mondjuk legalább három. Vagy mi ez, földikutya? Voltak aranyosan csörtetõ patakok is, kis gerendahidacskákkal, faházikók, az biztos, hogy Kárpátok ukrán része egy külön túrát érdemel majd egyszer, s azt talán nem is túl bonyolult kivitelezni. Békés hentergésünket megzavarta egy testesebb asszonyság, aki úgy nézett ki, ahogy én a tipikus orosz nõt elképzelem: festett szõke haj, pirosító az arcon, jó sok festék, és be nem áll a szája. Étlapokat osztott szét nekünk, s invitált a büfékocsiba, hogy együnk, igyunk. Természetesen egy kukkot sem értettünk abból, amit mondott, de láthatóan õt sem zavarta, hogy nem értjük, szóval jól elvoltunk. Megígértük, hogy meg fogjuk látogatni. Közben délelõtt lett, és a vonatunk befutott Lvov városába, amit nálunk a többség valószínûleg a Monarchia-korabeli nevén, Lemberg-ként ismer. (Ukránul egyébként L’viv.) Ez volt Galícia tartomány székhelye, én már nagyon sok jó hallottam róla, többen Krakkóhoz hasonlítgatják. Speciális nevezetessége, hogy itt született és munkálkodott Leopold von Sacher-Mazoch, a pornográfia mazochizmus nevû szakterületének kidolgo-zója, aki Bundás Vénusz nevû könyvében fektette le a mûfaj alapjait. Lvovban álltunk egy fél órát, így kalézoltunk egyet a vasútállomáson, nagyon rendbe van kapva, az étterem olyan mint egy fõúri kastély díszterme. Lvovban lesznek majd EB meccsek, így biztos igyekeznek jó benyomást kelteni. Mondjuk még van mit tenni, mert a vasútállomás melletti buszpályaudvar Albániát idézi, a lepattant 40 év körüli buszok hatalmas kavicsos gödrök mellett sorakoznak, komoly terepmunka átkelni a jármûvek között.
    Beültünk hát a büfékocsiba, ahol kisebb nehézségek árán kértünk magunknak sört és kávét. (Igen, a 6 liter bor elfogyott…) Az árak kizárólag rubelben voltak megadva, ez okozott némi nehézséget, mert egyikünknek sem volt fogalma róla, hogy annak mi is az árfolyama, erre nem készültünk. A hölgy készségesen átszámolta az árakat hrivnyára (vagy grivnyára? – ezt egész utazás alatt nem sikerült pontosan kideríteni, a „h” és a „g” betû keveredése az ukránban egy komoly nyelvi rejtvény…), amibõl az derült ki, hogy egy kávé 1.000 Ft, a sör az olcsóbb, az csak 750. Hogy megbizonyosudjunk errõl, kb. háromszor számoltattuk vele újra, amit nagyon vidáman meg is tett mindig, végülis más feladata nem volt, mivel csak mi voltunk a büfékocsiban. Hát ez ennyi. Elõ kellett huzogatni a zsebeinkbõl a Pesten szerzett hrivnyánkat, ami fõként 2-es és 5-ös címletekbõl állt (1 hrivnya = 30 Ft), így volt belõlük többszáz, én akárhová nyúltam a ruhámba, mindenhol hrivnyával voltam kibélelve. Az asszonysággal ugyanakkor na-gyon kedvesen elcsevegtünk, azt például többször vihogva megemlítette, hogy õ ugyan nem hiszi, hogy mi tursitáskodni megyünk Kijevbe, teljesen biztos benne, hogy ukrán lányokkal akarunk hetyegni. Mel-lesleg azt is megtudtuk, hogy õ Tula városából származik, ami Moszkvától 300 km-re délre van.
    Hiába ilyen kedves a tulai hölgy, hiába finom ez a Baltika sör, 750 Ft-ért nem jó üzlet. Szerencsére kiderült, hogy ha leszállunk a vonatról az egyes állomásokon, ott kóricálnak kendõs asszonykák, akik sört árulnak az utasoknak, darabját 8 hrivnyáért (kb. 240 Ft), ami azért jóval barátibb. Jöttek a városok: Tarnopol, Hmelnyickij, Vinnyica, Kozatyn, múlt szépen az idõ, mi vidáman sörözgettünk, cseverésztünk. A táj kezdett egészen jellegzetes lenni, a nyírfaerdõk átvették a fõszerepet, az azonban feltûnt, hogy a településeken a házakat nemigen szeretik bevakolni, az épületek 80%-a csupasz falakkal állt. Közben megismerkedtünk a mellettünk lévõ fülkében utazó félig ukrán, félig magyar asszonyokkal, akik sze-münkre vetették, hogy éjszaka alig tudtak aludni tõlünk, mert túl hangosak voltunk, és szó szerint hallot-ták az összes beszélgetésünket. Ez nem hangzott túl jól, félénken kérdeztük is, hogy nem voltunk-e túl megbotránkoztatóak, ezen szelíden mosolyogtak, hogy hát, kissé pikánsak voltak a témák… De azért ha-mar megbékéltek velünk, és mesélgettek Kijevrõl, merre érdemes elnézni, mindenképp menjünk majd ki a Dnyeper-partra, a Hidroparkhoz, az nagyon hangulatos. S lõn végre, több mint 24 órás zötykölõdés után hatalmas garázsvárosok átszelésével befutottunk Kijev városába! Átéreztük a pillanat felemelõ varázsát, itt vagyunk hát!
    A kijevi vasútállomás nem egy kicsi épület, és rengeteg ember nyüzsgött benne. Tiszta és szép is. Itt jött az a program, amikor meg kellett vennünk a hazafele útra a helyjegyeket a vonatra, hisz minél elõbb annál nyugodtabbak vagyunk. Nagy nehezen – egy feleslegesen végigvárt sorbanállást követõen – megtaláltuk a nemzetközi jegypénztárt, ahol beálltunk a sorba. Az hamar kiderült, hogy Ukrajnában nem egyszerû a sorbanállás, nagyon körülményesen halad minden. A nemzetközi jegypénztáros lányka természetesen nem tudott semmilyen Nyugat-Európában használatos nyelven, csakis ukránul és oroszul. Így a vicces kézzel-lábbal magyarázkodás során közölte a lesújtó hírt: nincs három hálókocsijegy hétfõre. Csak álltunk ott mint a hülyegyerekek, hogy mi van? Nincs és kész. Úgy van, hogy aznapra van kettõ hely, és keddre egy másik. Ó, hogyaza… Hát ez hogy lesz. Természetesen mindhármunknak haza kellett érni keddre, szerdán már mindenki munkába áll, nem nagyon lehet ezzel bohóckodni. Sorsoljuk ki marad? Na jó, ez már nem a jegypénztáros baja, meg is vonta a vállát: következõt! Ki is lökködtek minket onnan a többi utasok, mi meg csak bámultunk egymásra bamba képpel, ötlettelenül. Milyen hülye rendszer ez? Miért nem lehet megvenni egy nemzetközi viszonylatú oda-vissza helyjegyet? Kezdtem azt hinni, hogy még otthon becsaptak engem a jegyvételnél, és nekem kellett volna jobban erõsködnöm. Mindenestre újra beálltunk a sorba, hogy találjon ki valamit nekünk valami vasúti alkalmazott, de azonnal ám! A jegypénztáros azzal az ígérettel rázott le minket, hogy jól van, megpróbál valamit intézni nekünk, úgyhogy holnap délután pontban egykor jöjjünk vissza, addigra kitalálnak valamit. (Egy másik utas próbált nekünk angolul fordítgatni…) Teljesen letörten, hitehagyottan bólintottunk, és indultunk kifelé az állomásról. Ez bizony nem indul kedvezõen…
    Szállást az Art Lounge Hostel nevû helyen foglaltam, ami térképen nem tûnt messzinek a vasútállomástól, így úgy döntöttünk gyalog megyünk. Ez hamar kiderült, hogy nem túl jó ötlet, mert kb. 10 perc bandukolás után már rá is döbbentünk, hogy fogalmunk sincs merre járunk, magyarul eltévedtünk. Persze már besötétedett, és a környék nem is volt túl bizalomgerjesztõ, így bekopogtattunk egy járdaszigeten dekkoló taxishoz, hogy mégis, mennyiért vinne el az ulica Horkoho 16-ba. Hát kereken 100 hrivnya (3.000 Ft). Hát az sok, hagyjuk – csuktuk vissza az ajtaját. Erre utánunk szól: mi mennyit gondoltunk? Hát legfeljebb 50-et. Akkor legyen 50 – mondja a takkeros. Ebbõl a gyors alkuból egybõl tudtuk, hogy még így is bõven túl van fizetve, de az eredmény meglett: szépen robogtunk a szállás felé.
    Egy nagy, régi tömbház belsõ udvarára térünk be, ahol már éppen elkezdtünk aggódni, hogy a szállást se nagyon találjuk, mikor ránkköszönt egy lépcsõház elõtt ácsorgó leány, hogy ugye a hostelt keressük, a legjobb helyen járunk, õ a recepciós. Renátának hívták, nagyon készséges volt, fõként azzal nyerte meg a szimpátiánkat, hogy mihelyt felértünk, egybõl mindenkinek a kezébe nyomott egy-egy jéghidegre hûtött L’vivske sört, hogy welcome-drink, a hostel ajándéka. Egybõl be is avattuk a nagy tragédiánkba, igen együttérzõ volt, nem mintha ez elõre mozdította volna a szituációnkat, de azért jól esett. Megmutatta, hogy hol fogunk aludni, egy hat ágyas szobában, ahol három emeletes ágy volt. Az egyikben már horpasztott valaki, Renáta mondta, hogy õ egy malajziai úriember. (Nekem egybõl az jutott eszembe, hogy én akárhányszor aludtam ilyen többszemélyes dormban, mindig távol-keletiekkel akadtam össze, ami azért nem túl jó, mert szerintem irtózatos kulturális különbségek vannak, én sosem értem õket, nem értem min röhögnek, õk nem értik szerintünk mi a vicces, egyszerûen egy láthatatlan fal van közöttünk, ezen túlmenõen örökké csak bólogatnak, akkor is, ha fogalmuk sincs mirõl beszélsz. Na, ez csak egy értelmetlen kitérõ volt…)
    Kissé megviseltek minket az események, úgyhogy az világos volt, hogy ma már túl nagy partit nem csapunk, ettõl függetlenül azért összekaptuk magunkat egy kisebb esti sétára. Utunk a Shevcsenko-parkhoz vezetett, ami a szállásunktól kb. 4 perces séta. Itt szembesültünk elõször a klasszikus kioszk-kultúrával, ami állítólag sajátja a legtöbb egykori FÁK országnak. Itt vannak ezek a bódék, de nagyon sok van belõlük, ezekben rágcsálnivalókat, cigarettát és könnyû italokat lehet kapni. Mivel Ukrajnában a sör „light drinknek” számít, így ezek az elsõszámú sörelosztóhelyek. De persze lehet kvászt is kapni. Nem tudom ki kóstolta már ezt a jellegzetes orosz üdítõitalt, de én még eddig olyan (magyar) emberrel nem találkoztam, akinek ízlett volna. Fekete rozskenyérbõl van erjesztve, van valami minimális alkoholfoka is, de szerintem rossz, édeskés, émelyítõ valami. A legtöbb kioszk éjszaka is nyitva van, ezáltal némileg hozzájárulnak ahhoz, hogy Kijev utcái éjjel se legyenek kihaltak, biztosítva a város fiatalos lendületét. A parkban több társaság volt letelepedve, valahol részeg fiúk kergettek részeg lányokat, máshol egy szelídebb társaság gitározgatott valami „Börtön ablakában”-szerû nótát, valahol meg békésen vizipipázgattak, sörözgettek. A hely varázsához hozzátartozott, hogy eszméletlenül jó idõ volt, még este 11-kor is, nagyon bántuk, hogy félrekalkuláltuk az idõjárást és egyikünk se vitt rövidgatyát. Szépen eliszogattunk, másfele elmozdulni már nem volt energiánk, így a parkból szépen visszaslattyogtunk a szállásra.

    III.

    Sajnos nekem jutott az egyik emeletes ágy, ahová egyáltalán nem volt egyszerû felkapaszkodni, sõt, amikor, már majdnem feljutottam a felsõ részre, úgy elkezdett billegni az egész tákolmány, hogy azt hittem burulunk. Aztán szerencsére ezt megúsztuk. Egész jól aludtam egészen hajnalig, amikor arra ébredtem, hogy maláj szobatársunk fel-alá járkál a szobában. Szisztematikusan csinálta, egyik faltól a másikig. Ez tartott vagy 15 percig, majd törökülésben leült a sarokba és hosszan mormogott maga elé. Engem fura szorongással töltött el ez az egész, mint már említettem, sajnos bizalmatlan vagyok a távol-keletiekkel, és most sem tudtam, hogy a figura imádkozik-e, avagy a végsõ fogadalmát zsolozsmázza éppen, mielõtt szörnyû ámokfutásba kezd, és végez mindenkivel a hostelben. Mindenesetre az érzés tovább erõsödödött bennem, hogy nagyok a kulturális különbségek… E hajnali képek ellenére azért nem könnyen, de sikerült visszaaludnom. Végülis vidáman ébredtünk, ittunk egyet a konyhában G. szörnyû instant kávé-löttyébõl, majd tisztálkodás után készen álltunk Kijev ostromára. De hogyan is történjen ez? Az van ugyanis, hogy L. már az egész út során azért lobbizott, hogy mindenképp béreljünk biciklit, s azzal közlekedjünk a városban. Ez bevált Berlinben is, meg Koppenhágában is. Nem leszünk tömegközlekedéshez kötve, mozgékonyabbak is leszünk, még sportolunk is, olyan helyekre is eljuthatunk, ahova egyébként nem. Ez így teljesen jó ötletnek tûnt, csak éppen nem számoltunk azzal, hogy Kijevben egyszerûen hiányzik a biciklis-kultúra. Én ugyan találtam egy weboldalt, ahol a nyitólapon egy roppant szimpatikus fiatalember szemére húzott sapkában és egy cigivel a szájában ajánlja bérlésre a kerékpárjait Kijevben, egész jó áron, de ezen kívül semmi. Rázúdítottuk Renátára a problémánkat, szerezzen tehát nekünk bicikliket. Õ ugyan mondta, hogy nem tud senkirõl, aki Kijevben biciklizne, itt mindenki metrózik, de azért megpróbál segíteni. Fellapozott mindenféle városi kisokost, de semmi. Felhívta az általunk talált weboldalon lévõ telefonszámot: nem veszi fel senki. Feltárcsázta egy-két ismerõsét, ennek eredménye az lett, hogy kapott egy külvárosi címet, amit azonban 20 perces keresgélés után sem talált meg a „Kijev és környéke” abroszméretû térképén. Azt mondja, szálljunk fel a metróra, menjünk el erre és erre a végállomásra, ott meg kérdezõsködjünk, mert arrafelé lesz az. Hát persze. Vagy elsétálhatunk a weblapos címre (ahol nem veszik fel a telefont), az nincs is messze ide. Szóval döcögõsen indult ez a téma, na. Ezen kívül megkérdeztük még a Csernobil-témát is, oda nem lehet-e elruccanni? G.t és engem érdekelt volna ez a kaland, már önmagában azért megérte volna, hogy írjunk onnan egy üzenetet haza, hogy „itt vagyunk Csernobilban, mintha füstölne megint a négyes reaktor…”. Kijevtõl csak 100 km, vagyis valószínûleg soha ilyen közel nem leszünk hozzá. Renáta azonban a fejét csóválta, azt mondta nem lehet már olyan könnyen eljutni oda, hetekkel elõtte be kell jelentkezni, valami speciális engedély is szükséges, és minimum 100 euró fejenként a móka, de inkább több. Ezenkívül homlokát is ráncolta, hogy miért érdekel az minket, egy elhagyott erõmû, meg egy szellemváros (Pripjaty)… Hát engem speciel nagyon ér-dekelt volna, akár még 100 euróért is, de úgy látszik ez most kimarad, ezt elõbb kellett volna elkezdeni intézni.
    Felkerekedtünk végül, elsõ körben ismét csak a Shevcsenko parkig jutottunk, ahol le is telepedtünk egy kioszknál egy sör erejéig. Itt viszont elszabadultak az indulatok, mert felvetettem, hogy nekem túl bonyolultnak tûnik a biciklizés megszervezése, hagyjuk a fenébe. L. ezen kiborult, hogy adhatom fel ilyen könnyen, halálosan megsértõdött. Azzal próbáltam érvelni, hogy egyrészt azt sem tudjuk pontosan hol kell bérelni, ne menjen ezzel el az egész nap, másrészrõl én eddig még egy darab biciklist se láttam, biztos megvan ennek az oka, harmadrészt igencsak dimbes-dombosnak tûnik a város, én nem vagyok túl jó kondiban, lehet nem is bírnék a legtöbb dombon feltekerni. L.nak mindegyik felvetésemre volt valami ellenérve, hogy pontosan mi, azt már nem is tudom, a lényeg az volt, hogyha feladjuk a biciklizés gondolatát, akkor el van b*szva az egész. Hát ezt egyikünk sem akarta, így megállapodtunk, hogy a külvárosi címet hagyjuk, de a belvárosi (weboldalas) címet megpróbáljuk felkutatni, közben meg városnézünk.
    Egyszerûen dögmeleg volt, április vége, de augusztust idézõ kánikulával. A Shevcsenko park megtelt nappali élettel, gyereküket tologató anyukák, fiatal párok, dekázgató kölykök, sörözgetõ fiatalok, jógázó csajszik, sakkozgató öregurak lepték el. A Shevcsenko Park – amit nem az AC Milan egykori focistájáról, hanem egy híres ukrán költõrõl (Taras Shevcsenko) neveztek el – egyébként Kijev legrégibb parkja. Meghatározó építménye a Nemzeti Egyetem, ami sokkolóan vérvörösre festett színben pompázik, eléggé fotogén látvány. (Szerintem nálunk ilyen színt nem is engedélyezne az építészhatóság, nálunk az efféle figyelemfelkeltõ kreativitás már bûn. Azt mondanák, legyen inkább szépen szürke, mint az épületek 80%-a úgy ánblokk.)
    Békésen sétálgattunk erre-arra, betérve egy-két mellékutcába is, és nem gyõztünk rácsodálkozni a városra, hogy ez nem is olyan, mint ahogy elképzeltük. Én bevallom õszintén, egy olyan posztszovjet várost képzeltem magam elé, ahol ugyan van egy csomó régi pravoszláv templom, egy-két szép palota a cári idõkbõl, de a városképet a szocreál birodalmi betonmûvészet határozza meg: sugárutak, óriási terek, hatalmas kockaépületek, vasbetonból készült allegórikus szobor-óriások – nos, Kijev nem ilyen. Ez egy európai város, egy kicsit Berlin, egy kicsit Párizs, egy kicsit Budapest. Tiszta és igencsak rendbe van kapva. Gyönyörûen renovált szecessziós bérházak sorakoznak egymás mellett, sok a zöldterület, és az utcai mûvészet nyomai is mindenhol felbukkannak, rengeteg fatörzsbõl kifaragott szoborral találkoztunk, egyszer egy balett-táncos, máshol egy szakállas apóka ácsorgott a járda szélen, akár a kevésbé forgalmas mellékutcákban is. Aztán egyszercsak ott volt elõttünk Kijev emblematikus épülete, a Szent Szófia székesegyház. Ezt biztos sokan látták már képrõl, összetéveszthetetlen a zöld hagymakupoláival, amibõl 13 van, óriási épület 5 fõhajóval, és eléggé régi, 1037-ben kezdték építését. Természetesen a világörökség része. A harangtoronyba 10 hrivnyáért fel lehet menni, csodaszép a kilátás a városra.
    Kijev úgy-amúgy Közép-Kelet Európa egyik legrégibb városa, elsõ alapítása a K.sz. V. században történt, majd a IX. században a vikingek újraalapították. (Ugyanúgy ahogy az oroszok, az ukránok is büszkék rá, hogy õseik vére a vikingekével keveredett.) Érdekes, hogy a mai Ukrajna fõvárosa a Kijevi Rusz székhelyeként Oroszország egyik fõ szellemi bölcsõje, virágkorát a XII. században élte. A mongolok vetettek véget ennek, Batu kán lényegében a földdel tette egyenlõvé a XIII. század elsõ felében, majd egészen a XVII. századig a lengyel-litván érdekszférához tartozott, egy lengyel vajdaság székhelye volt. Innentõl fogva Oroszország, majd annak jogutódja, a Szovjetúnió része egészen 1991-ig, Ukrajna kikiál-tásáig. Én nem vagyok a téma szakértõje, de az ukrán nacionalisták fõ problémája a mai napig, hogy a fõváros, Kijev, nem igazán vált ukrán várossá, jelenleg is sokkal többször hallani orosz beszédet utcáin, mint ukránt. Létezik az országban egy határvonal, ez nagyjából a Dnyeper folyó, mely két részre osztja Ukrajnát: egy folklorisztikus nyugatira, amelynek regionális központja Lvov, az Európa felé tekintgetõ önálló ukrán identitás földje, õk írják az új nyelvkönyveket, melyekben nagy igyekezettel próbálják az ukrán nyelvet minél több ponton leválasztani az oroszról, s van a Dnyepertõl keletre esõ rész, ahol a lakosság orosz nyelvû és gyökerû, itt magasodnak az ukrán nehézipar bástyái: Donyeck, Dnyepropetrovszk és Harkov. Kijev pont a kettõ között van, és hiába az a hivatalos propaganda, hogy ez az ukrán szellemiség központja, akkor is túl közel van Oroszország, a maga hatalmas gazdasági és kulturális erejével: Kijev ténylegesen inkább orosz. Másrészrõl az a helyzet, hogy a mai ukrán nagypolitika alakítói szinte kivétel nélkül keletrõl jöttek, és politikai karrierjük érdekében megtanultak ugyan ukránul, de le nem vakarhatják magukról az orosz múltat, és õk Kijevben székelnek. Õk a „szurzsikok”, olyan már nem orosz, még nem ukrán emberfajta, de õk diktálják az életet Ukrajnában, pl. a Sahtar Donyeck milliárdos tulajdonosa, Rinat Akhmetov, vagy a jelenlegi elnök Viktor Janukovics, illetve a szomszédos rivális város, Dnyeprovetrovszk nagy játékosai: Timosenko asszony vagy az ex-elnök Kucsma.
    Na, a kisebb kitérõ után vissza a városba. L.t nagyon jól lehetett hergelni azzal, hogy nagy ritkán rámutattunk egy háromkerekû játékbicajt tekerõ háromévesre, hogy odanézz, biciklis! Itt tényleg nem bicikliznek az emberek. Ennek megfelelõen nem is találtuk meg a keresett címet, úgyhogy nagyon úgy tûnt, hogy ennyit a kerékpár-kalandról. L. csalódott volt. Közben az éhség elûzése érdekében beültünk egy erre eléggé alkalmatlan helyre, becsaptunk két rántottát egy cukrászdában, nevetségesen drágán. Nem tudom, eddig nem tûnik olcsónak a város. 700 Ft egy kávéért egy menõbb fõvárosi cukrászdában is soknak tûnik, remélem ez egyedi eset volt.
    Közeledett az egy óra, így vissza kellett térnünk a vasútállomásra. Metróval! Kijevben a metrózás új élményekkel ajándékozza meg az embert, ugyanis egyrészt én még ilyen mély metróállomásokra sosem szálltam alá, másrészt a hangszórókból folyamatosan orosz klasszikusok (Csajkovszkij, Muszorszkij, Prokofjev) szólnak, így nevelik a közlekedõ jónépet az igényes muzikalitásra. Úgy hallattam, hogy a kijevi Arsenalna metróállomás a világ legmélyebben lévõ állomása (a felszíntõl számítva), közel 106 méter mélyen van. 5 perc le, 5 perc föl, ezt bele kell kalkulálni az útba, fentrõl tényleg nem látni az alját, nagyon érdekes élmény. Kijevben 3 metróvonal van, de épülnek újak is, iszonyú zsúfoltak, a teljes városi tömeg-közlekedés majdnem 40%-át ez viszi. De tényleg igényes, egyes állomások komoly építészeti értékkel bírnak. A legjobb az egészben az ára: egy utazás 2 hrivnyába, vagyis 60 Ft-ba kerül. Kis mûanyag zseto-nokat lehet venni. A beengedõ kapu általában nyitva van, de ha úgy akarsz átmenni, hogy nem dobod be a zsetont, akkor a heréidre csapódik egy jó kemény vaskar, nem kellemes… L. párszor megtapasztalta…
    Déjá vu – a helyszín: ismét a vasútállomás, nemzetközi jegypénztár. Egy óra van, a tegnapi jegypénztáros csajnak nyoma sincs, természetesen. Miért is lenne itt? Már nem is okoz semmilyen komolyabb meglepetést, hogy a mostani leányzó sem tud se angolul, se más, általunk ismert nyelven. Magyarázzuk a helyzetet, tegnap azt mondták most jöjjünk vissza, intéznek nekünk valamit a hazajutás ügyében. Csak vállvonogatás – õ errõl nem tud semmit, ja, és nincsen hétfõre már kettõ jegy se, csak egy darab. Elmondja a jegyhelyzetet: vasárnap (holnap) – 2 jegy, hétfõ – 1 jegy, kedd – 0 jegy, szerda – 3 jegy. Próbáltunk mélyeket lélegezni, hogy kissé tisztuljon agyunk, azonban L.nak nem nagyon ment, kissé bepöccent. Elkezdett kiabálni, közben mérgesen csapkodta a jegypénztár plexiablakát, hogy azonnal hívja ide a fõnökét, mert ez nem kóser. A jegypénztáros rezzenéstelenen arccal figyelte. Közben G.vel próbáltuk csitítgatni L.t, hogyha nem akarja, hogy pár percen belül a tényérsapkások gyûrûjében magyarázkodjunk, akkor hagyja abba. Tehát – ha együtt akarunk menni akkor szerdáig kéne várni, ez lehetetlen, ezt senki nem tudja megmagyarázni, se a munkahelyén, se otthon a családnak, úgyhogy ez nem megy. Az egyedüli verzió, ha ketten hazamennek már holnap, és egyvalaki marad hétfõig. Mindkettõ verzió szar, mert a vasárnapi hazamenetel azt jelenti, hogy az egész utazásból 48 óra vonaton, 38 óra Kijevben, ez nagyon rossz arány, ennyiért szinte nem volt értelme eljönni. Aki meg marad hétfõig, az ugyan az eredeti terv szerint tovább tudja élvezni a várost, és meg tud nézni még több látnivalót, de egyedül lesz egy idegen nagyvárosban, és egyedül kell letolnia a végtelen hazautat a vonaton. Dehát nincs más verzió. Rezignáltan közöltük a csajszival, hogy állítsa ki a hálókocsijegyeket. Kettõt másnapra, egyet hétfõre. Õ ezt meg is tette, iszonyú lassan, azonban mikor a végén közölte, hogy mennyit kell fizetni, ismét felforrósodott a hangulat, mert jóval több volt, mint amit fejben kikalkuláltunk. 1.050 hrivnya, vagyis közel 32.000 Ft. A plexiverõs jelenet ezért gyorsan megismétlõdött. Ekkor már több sorbanálló utas megpróbált közvetíteni, hogy megoldják a helyzetet, végül nagy nehezen sikerült tisztázni, hogy az eltérés oka az, hogy idefele háromágyas fülkében jöttünk, de visszafele kétágyasban fogunk, ami jóval húzósabb, ráadásul itt valami rejtélyes oknál fogva felszámolnak jegyenként 50 hrivnya jegykiállítási díjat is. L. még anyázott egy sort, végül kicsengettük a pénzt, és a jegyeket gondosan elpakolva emelt fõvel elhagytuk a vasútállomás meggyûlölt épületét. Felpattantunk a metróra, irány a Dnyeper-part, hogy lehûtsük az indulatokat. Az események hatása alatt némán tettük meg az utat a Hidropark állomásig.
    A Hidropark az ukrán fõváros rekreációs övezete. A Dnyeper ezen a részen számos izgalmas homokszigetet produkál, némelyik úgy van hagyva, ahogy éppen a természet megalkotta, ezeket nyírfa-dzsungel borítja, némelyik szigetre azonban békebeli strandhangulatot varázsoltak. Ahogy kiténferegtünk a zsúfolt metróból, egybõl megcsapott a klasszikus balatoni atmoszféra. Van itt minden, finom homokú plázsok a folyóparton, butikok, diszkók, ping-pong asztalok, szabadtéri edzõcuccok, csónakkölcsönzõ, stb. Persze dögmeleg volt, igazi strandidõnek tûnt, annak ellenére, hogy még csak április vége van. Az épületek a szocreál vidámabb fajtáját idézték, valaha szépen kipingált vasbetonfalak, a sörözdék elõtt mûanyag székek, csattogó turbofolk zene (ja, itt lehet, hogy nem így hívják, Szerbiában igen, és nagyon hasonló…). Egy néni füstölt halat és garnélarákot árult, melyek egy asztalra voltak két nagy kupacban kiborítva, G. és L. vettek is, de szakszerûtlenül álltak neki enni, így a néni végül elmutogatta a szép sárga fogaival, hogyan is kell ezt: fogaddal, szépen kirángatsz a rákocska hátából valami húr-szerûséget, majd körmeiddel kettépattintod hosszában, kiszürcsölöd, kikaparod a belsejét, a „héját” meg szépen eldobod. Halacskát hasonlóan, fejét nem kell megenni. Vidám dolog volt. Aztán persze lehuppantunk egy árnyas ligetben egy asztalkához három sörrel. Azért sosem értettem az antialkoholistákat, nyilván nem kell túlhangsúlyozni az ivás szerepét, meg át sem illik esni a ló másik oldalára, de senki ne mondja már, hogy nem tudja adott pillanatban pozitívan befolyásolni az ember világlátását. 20 perccel azelõtt még némán, vádló tekintettel bámultunk bele a világba, azon morfondírozva, hogy mi rosszat tettünk, ami miatt így büntetnek minket, viszont egy üveg sör legurítása után, valahogy elolvadt ez a rosszkedv, és kezdtük átértékelni a dolgokat. Hát igen, mindig abból kell a legjobbat kihozni ami van éppen. Na de ki maradjon? Sorsolás lesz! G. fejébõl pattant ki a gondolat, hogy az útlevelek segítségével sorsolunk. Aki útlevélszámának utolsó száma a legalacsonyabb, az marad egyedül Kijevben hétfõig. Hát az enyém 3-as volt. Vajon volt-e ennél alacsonyabb? Nem, nem volt. Hát eldõlt. Én maradok Kijevben, míg G. és L. holnap hazavonatoznak. Kissé megérintett a bizonytalanság érzése, hogy én akkor most jól jártam-e vagy sem, de elhessegettem a fejembõl minden gondolatot, ezen majd késõbb gondolkozom.
    A Dnyeperben nyilvánvalóan meg kellett fürdeni, ezt nem hagyhattuk ki akkor sem, ha csak április volt, az idõ adta alánk a lovat. Komoly fürdés persze nem volt, L. és G. volt a bátrabb, õk teljesen alámerültek, míg én csak pancsoltam a szélén. Hideg volt, de nem annyira, ki lehetett bírni, és a közhiedelemmel ellentétben a víz egészen tiszta volt. Fürdõruhánk persze nem volt, így „fecske” alsógatyában parádéztunk a parton, de hát hol máshol tehetné meg ezt az ember teljes lelki nyugalommal, mint egy olyan városban, ahol teljesen biztos, hogy egy deka ismerõsünk és jóakarónk sincsen.
    A hidroparkos lubickolás után ismét a város felé vettük az irányt, gyalog keltünk át a hídon, ahol eszméletlen forgalom volt. A Dnyepert elnézve ugyanakkor az ember egy kis fogalmat alkothatott, hogy mekkorák lehetnek a klasszikus orosz folyók. A Dnyeper is biztosan volt akkora mint a Duna, mármint széltében, hát akkor mekkora lehet a Volga, az Ob, a Jenyiszej, vagy az Amur, amik lényegesen nagyobbak. A hídról láthattuk, ahogy balkéz felõl magasodnak a Lavra aranykupolái, illetve egy kicsit odébb az Ukrán Anyácska, a Rodina Mat 62 méter magas tömör acélszobra. A hagyományos, kardot tartó szovjet nõalak igazán földbe döngölõ látvány, csak maga a kard 16 méter hosszú. Ezután egy kis hegymászás következett, ami eléggé megerõltetõ volt, mivel néhol négykézláb kellett kapaszkodnunk fûcsomókba, meg cserjékbe, hogy ne csússzunk vissza, ugyanakkor a térképrõl megállapítottuk, hogy ez a legrövidebb út a Lavra kolostorokig, szóval mi ugyan nem fogunk össze-vissza kanyarogni, ahogy a rendes út megy.
    A kijevi Pecserszka-Lavra kolostor-együttes a világörökség része. Ez nemcsak egy kipipálásra váró nevezetesség, hanem tényleg egy olyan épített mûremek, aminek ott a helye Európa emblematikus épületcsodái, az Eiffel-torony, a Colosseum, a Tower híd, vagy a Sagrada Família mellett. A szó jelentése egyébként barlang-kolostorok, és építésüket 1051-kezdték meg. Úgy kell elképzelni az egészet, mint a Topkapi szeráj Isztambulban, avagy az Alcazar Sevillában – bár stílusában természetesen egyikre sem hasonlít –, vagyis egy óriási komplexum rengeteg épülettel, parkokkal és kertekkel. Ez a pravoszláv egyház egyik legnagyobb kulturális és spirituális központja, nyüzsgõ zarándokhely, ahol a nõknek fejkendõ és hosszú szoknya az elõírt viselet. A Pecserszka Lavra elsõszámú látványosságai ugyanakkor mégsem az épületek, hanem az azok alatt húzódó szerteágazó labirintus-rendszerben mumifikálódott szerzetesek holttestei. Ezeket a szerzeteseket nem tartósították semmiféle kemikáliával, balzsammal, csak egyszerûen, mikor érezték a haláluk óráját, csak lefeküdtek egy-egy sziklamélyedésbe és úgy maradtak, és azóta is úgy vannak, több száz éve. A néphagyomány természetesen úgy tartja, hogy azért nem rohadt el és bomlott le testük, mert olyan szent emberek voltak, hogy hitük konzerválta õket. Napjaink szkeptikusabb tudósai a barlangok klímájának tulajdonítják ezt az érdekes jelenséget, állítólag olyan típusú ásványi sók vannak a talajban, melyeket kioldanak a légáramlatok, s azok tartósítják a testeket. Rengeteg ortodox egyházi híresség nyugszik itt, most már a kellõ megbecsülésben és szép ruhával letakarva, de ez nem volt mindig így, a szovjet idõkben összehányták egy kupacba az összeaszott, ruhátlan szerzetesek múmiáit, úgy mutogatták õket, de hát azok az idõk nem a vallások tiszteletérõl szóltak. A barlangrendszer tényleges hosszáról egyéb nincsenek pontos adatok, ezért is lehetett, hogy XVII-XVIII. századi utazók úgy írták le a Lavra labirintusait, mint többszáz kilométer hosszú barlang-járat rendszert, melyen keresztül föld alatt el leget jutni Moszkvába és Novgorodba is.
    A Lavra két részbõl áll: Alsó-Lavra és Felsõ-Lavra. A Felsõ Lavrára rátette az állam kezét, az itt lévõ épületek inkább múzeumok, szépmûvészeti kiállítótermek, míg az Alsó-Lavra továbbra is az ukrán ortodox egyházé, itt vannak a barlangok is. Mi lelkesen betrappoltunk a Felsõ-Lavra egyik toronykapuja alatt, ahol egy mosolygós fiatal leány állított meg minket, aki közölte, hogy már ne menjünk be, mert fél öt van, ötkor zárnak, szóval nem érdemes már. Hihetetlen volt, de a lány beszélt angolul. Elmagyaráztattam vele, merre mi van, mit érdemes megnézni, hol is vannak a múmiák, mivel elhatároztam, hogy én holnap ide visszatérek, és szépen megnézegetek mindent.
    A Lavra mellett hatalmas park van, mely néhol meredekebb, néhol lankásabb domboldalaival a Dnyeper fölé magasodik. A parkban van egy hatalmas toronyszerû építmény, ami egy eléggé megdöbbentõ történelmi eseménynek állít emléket, amirõl szerintem Európa többsége nem is tud. A holokauszt szóra emlékeztetõ „Holodomor” (magyarul: éhhalál) 1932-33-ban történt, mikor Sztálin elrendelte az erõszakos kollektivizálásokat és a „kuláktalanítást”. A két évig tartó éhínség áldozatainak a számát 7-10 millióra becsülik, köztük 3 millió a 10 év alatti gyermek. A legmegdöbbentõbb az, hogy az éhínség nem egy természeti katasztrófa számlájára írható, a történészek többsége manapság már egyetért abban, hogy tudatos genocídiumról van szó, melynek célja az ukrán parasztság teljes megsemmisítése volt. A szovjet hatóságok minden megtermelt élelmiszert begyûjtöttek, a lakosságnak csupán irracionálisan kevés fejkvótákat engedélyeztek. Bármilyen mennyiségû étel eltitkolása, avagy akár pár szem gabona ellopása azonnali halálbüntetést vont maga után. Az élelmiszert rohambrigádok gyûjtötték be, és szállították el az ország többi részére. Pár hónap alatt a világ egyik leggazdagabb mezõgazdasági termõterületén soha nem látott éhínség söpört végig, teljes falvak néptelenedtek el. Egy kormányrendelettel Ukrajnát hermetikusan elzárták a külvilágtól. Mára már több ország szabályos genocídiumként ismeri el Holodomort, de még mindig folynak errõl viták. Én gyakran gondolkodom azon, hogy vajon erre is büszke-e az a 15 és 25 év közötti nyugati fiatal, aki büszkén virít egy sarló-kalapácsos vörös pólóban valami baloldali rendezvényen. No de mindegy, ez nem ide tartozik.
    A parkban békésen heverésztünk egyet, nézegettük a járókelõket, majd elcammogtunk az Arsenalna metrómegállóig, hát ez tényleg eszméletlen mélyen van a föld alatt. Gondolom olyan megfontolásból épült így, hogy vész esetén kiváló óvóhelynek is. A föld alól a Khrescsatyik-nál (hú, de hülyén néz ez ki magyar fonetikával leírva, az eredeti mutatósabb: Хрещатик) bukkantunk fel, ami nem más, mint a kijevi Champs-Élysées (Sanzalizé, ugye), szóval ez a fõváros lüktetõ ütõere, 8-10 sávos sugárút. A második világháború rombolása után sztálinbarokk stílusban építették újra, szóval aki érez némi hasonlóságot a berlini Karl Marx Allee-vel az nem téved nagyot, megalomán, birodalmi léptékû épületek szegélyezik az utat, amik egyébként egyáltalán nem csúfak, ügyeltek itt az esztétikára, meg az épületszobrászatra is, némely „palotán” mintha olasz reneszánsz stílusjegyeket is felfedezni véltem volna, de bõven el tudom képzelni, hogy most valami óriási ökörséget írtam le. Itt fõleg a bevásárló-turizmusé, meg a céltalan korzózásé a fõszerep. A Khrescsatyik ott van Európa 20 legdrágább és legmenõbb bevásárlóutcája között, szóval ilyen statisztika is létezik, ha valaki eddig nem tudta volna. Hétvégenként az út az autósok elõl le van zárva, ilyenkor hömpölyög rajt a tömeg, mint valami óriásira nõtt sétatéren, alkalmi zenekarok pakolják le a cuccukat és játszanak, bohócok, mutatványosok, különféle performanszerek lepik el az utat, szóval eléggé pezsgõ a hangulat.
    Megéheztünk, így itt gondoltuk, hogy eszünk valamit. Létezik Ukrajnában egy nemzeti gyorsétterem-láncolat, a Puzhata Khata, ami egy igen jó ötlet, arra szolgál, hogy az ukrán gasztronómia legalapvetõbb kajáit olcsón és kevés idõráfordítással végig lehessen zabálni. A Khrescsatyikon is pont van egy ilyen hodály, szóval miért is ne. A hely óriási volt, rengeteg helyiségbõl állt, kész labirintus, tömve volt emberekkel, azonban mégis elég gyorsan haladtunk, ez a tálcás, sorbanállós megoldás, ugyebár. Nyilván ez az a pillanat mikor szót kéne ejteni az ukrán étkekrõl. Nos, én azt mondanám, hogy átmenet a lengyel és az orosz konyha között, bár ezzel lehet nem mondtam sokat. Nagyon jók a különbözõ savanyított levesek, mint például a scsí (káposztaleves), a szoljanka (no, ez egy „mindent bele” ünnepi leves, többféle hússal, vesével, csülökkel, gombával, zöldségekkel, olaj- és kapribogyóval, citrommal, meg tejföllel – szerintem elképesztõen finom), az okroska (hideg uborkaleves) vagy a borscs (céklaleves). A legjellegzetesebb ukrán étel ugyanakkor a pirog, amit azonban itt vareniki-nek hívnak. Ez minden létezõ dologgal meg lehet töltve, nekem legjobban a füstölt szalonnás, savanyú káposztás verzió ízlett, tejföllel leöntve természetesen. Van húsos, gombás-krumplis, babos, májas, halas, kapros-túrós, szóval azért lehet válogatni. Népszerû étel a mi töltött káposztánkhoz hasonlatos golubci, illetve az egyik emblematikus fogás a kijevi csirke(vagy pulyka)mell. No, ezeket mind végig lehet kóstolni a Puzhata Khata-ban mindenféle szokásos kontinentális kajákkal együtt, és tényleg nem drága, én négy tál ételt, meg egy korsó sört kb. 1.500 Ft-nak megfelelõ hrivnyából hoztam ki.
    A nagy zabálás után elbandukoltunk Kijev fõterére, ami a Majdan Nezalezsnoszti (Függetlenség tere), ez a Khrescsatyik vége. A tér szerves része a fõútnak, építészeti stílusában, grandiozitásában teljesen illeszkedik a sztálinbarokk irányzathoz, de ez sem csúnya, van szökõkút, szoborcsoport, óriási oszlopon angyalszerû lény, neoklasszicista oszlopsorok, szép kis zöld dombok tarka virágokkal. Itt zajlottak a 2004-es narancsos forradalom legfõbb eseményei, akkoriban rendszeresen lehetett látni a híradóban a teret.
    Az a tény, hogy a többieknek csak a mai nap jut a városnézésre, eléggé erõltetett tempójú menetelésre késztetett minket, hogy amire lehet, arra lehetõleg vessünk egy pillantást, ezért a Majdantól észak felé vettük az irányt. Kijevben az is jó, hogy tele van szebbnél szebb parkokkal, szóval ha a parkkultúrát hasonlítjuk össze, akkor szegény Budapest ebben kissé le van maradva. A Szent Mihály templom mellett is van egy panorámapark, ahonnát csodás látvány nyílik a Dnyeperre és hídjaira. Maga a templom is fotogén, szép rendezett az udvara, s van ott több kisebb kápolna, amik építészetileg talán még érdekesebbek, no meg a fel, s le járkáló szakállas pópák is dobnak az egzotikus hangulaton. L. ki is feküdt egy padra ejtõzni, közben egy utcazenész egyházi dalokat játszott, megvolt a maga varázsa az biztos, hihetetlen pech, hogy megrövidült az itt-tartózkodásunk (legalábbis a többieké).
    A belvárost (felsõváros) a régi alsóvárossal (Podil) összekötõ kanyargós, festõi utcácska az Andrijivszki Uzviz (András lejtõ) állítólag Kijev legszebb része. A krónikák szerint András apostol itt mászott fel a dombra, és itt látott egy próféciát, hogy ezen a helyen egy nagy keresztény várost fognak alapítani. Állított is egy nagy keresztet a dombon. Itt áll ma a Szent András templom (1754-ben épült, ugyanaz tervezte, aki a Téli Palotát), ami az egyik legimpozánsabb Kijevben, bár ezt nehéz kijelenteni abban a városban ami hemzseg a parádés katedrálisoktól. Maga az utca azonban látogatásunk idején a szétbombázott Mostart idézte, ugyanis teljesen szét volt szedve, mindenhol hatalmas markológépek pózoltak, a burkolat helyén többméteres szakadékok tátongtak és szedett-vedett deszkapallókon kellett egyensúlyozni felettük. Így az utca báját nehezebb volt érzékelni, de azért nem lehetetlen, szép házacskákat építettek itt annak idején az orosz, örmény, zsidó kereskedõk, csak a legtöbb épületre ráférne a felújítás. Itt élt Bulgakov is, a szülõháza megtekinthetõ, itt játszódik elsõ regényének, a Fehér gárdának sztorija is, amit azt hiszem el kéne olvasnom. Van itt egyébként egy „funikulár” (siklóvasút) is, amely közlekedési eszköz nagyon romantikus tud lenni, és hát arra külön büszkék lehetünk, hogy az elsõ ilyesmit Budapesten avatták fel 1870-ben.
    A maratoni hosszúságú városnézés után lepaccsantunk egy kioszk elé a podili Kontraktova téren, szereztünk pár sört és a fûben heverészve masszíroztuk a sok gyaloglástól begörcsölt talpunkat, amely fájdalom valami rejtélyes oknál fogva mindhármunknál jelentkezett. Állítólag már Kijevben is tilos a közterületen való alkoholfogyasztás, így aggódva néztük a közelben járõrözõ rendõröket, de nem foglalkoztak velünk. Biztos azért, mert a sör nem is igazi alkohol. Itt van a közelben a Csernobil múzeum is, ezt még délután néztem, hogy be kéne iktatni a programba – ha már az igazi Csernobilba nem jutunk el – de nyilván ez ma már nem jön össze, ha nyitva lenne sem lenne hozzá energiánk. Talán majd holnap, ha egyedül leszek bekukkantok. L.t egyébként a nap folyamán könnyen lehet ugratni azzal, ha valami csoda folytán felbukkan valahonnan egy biciklis. Ilyenkor rá kell mutatni, hogy mondjuk „hét”. Ennél többet ugyanis valószínûleg egész nap nem láttunk ebben a 3 milliós metropoliszban. Be kellett, hogy esteledjen ahhoz, hogy végre L. is rezignáltan kijelentse, hogy „haj, itt tényleg nincs bicikliskultúra…”.
    Metróval mentünk vissza a Tolsztoj térre, ami legközelebbi metrómegálló a szállásunkhoz, de valami teljesen rossz feljárón sikerült kimásznunk a föld alól, így a rossz irányba forgatott térkép segítségével kb. 40 percbe telt míg megtettük a szállásig a normál esetben 5-6 perces utat. A talpamba közben elképesztõ görcs állt be, nem is tudom mitõl, ez már a kor. Egyedül az vigasztalt, hogy a többieknek is.
    A szobánkba is hullafáradtan zuhantunk be, ott azonban nem voltunk egyedül, ott lebzselt egy hosszúhajú figura gitárral, aki Dylan-ként mutatkozott be, mondta, hogy Kanadából jött, de egybõl hozzátette, hogy tulajdonképpen walesi, és a neve a walesi költõ (Dylan Thomas) tiszteletére ez. Jó fejnek tûnt, csak nagyon sokat beszélt. Hogy pontosan mit csinál, ezt nem nagyon lehetett tudni, de ahogy kivettem, csak úgy utazgat, most éppen Moszkvából jött, ott is elvolt pár hétig, most Kijev, aztán meg ki tudja, lehet, hogy éppen Budapest. Mi kedves középeurópaisággal megkérdeztük honnan van erre az életmódra pénze, erre csak mosolygott, megvonta a vállát, hogy „I’m from Canada, you know, rich country, rich people…”, majd belekezdett egy dalba. Mondta, soha nem játszik mástól számokat, csakis saját ötleteket, hisz „that’s what I am, man…” Egy kis idõ után már nem tudtam eldönteni, hogy a srác inkább jófej, vagy inkább idegesítõ. Komoly elméletei voltak, mely szerint Magyarországnak, és a többi keleti országnak ki kellene lépni az EU-ból, és létrehozni egy külön Közép-Keleti Európai Uniót. Mondtuk neki, hogy igen, volt ilyen, KGST-nek hívták, és nemigen mûködött. Ez nem érdekelte, a mezõgazdaság a lényeg, jelentette ki, hisz abból van a kaja. Ebben meg jók vagyunk (már mint mi, közép-kelet európaiak), fogjunk össze a Balti-tengertõl Albániáig, és az már egy komoly gazdasági-politikai erõ. Szóval ilyen vidá-man eldiskuráltunk. Egyébként tényleg nem volt rossz gyerek ez a Dylan, említettük neki ezt a tegnapi maláj szobatársunkat, akit furának találtunk, õ csak sejtelmesen bólogatott, hogy ismeri, hát igen… különös alak, majd egyszer csak felsikoltott az egyik ágy alá mutatva, hogy úristen, ott rejtõzik, gyertek szedjük elõ! Majd az ujját a szája elé emelve elkezdett suttogni.. „pst, he is all around… he’s maybe an alien”. Úgy alapból hülyének nézett minket, de nem volt baj…
    Vicces, de ez az utolsó közös esténk itt Kijevben, pedig alig érkeztünk meg. Kinéztünk egy Art Club 44 nevû helyet, ami állítólag egy legendás kijevi szórakozóhely, s ma is este is fellép egy zenekar, nézzük meg. Csak az az igazság, hogy úgy tûnt, hogy a testünk nem engedelmeskedik ennek az ötletnek, alig-alig akaródzott bármelyikünknek is feltápászkodni. Nagyon úgy tûnt nem lesz ebbõl semmi, a mai maratoni városnézés nagyon kirántotta belõlünk az életerõt. Kivánszorogtam a konyhába vizet inni, ahol ott ült az asztalnál két vidám alak, egy alacsonyabb nagyon oroszképû, meg egy borostás nagy medve. Társaságukban volt még egy üveg félig teli konyak is, egybõl rám szóltak, hogy ne vizet igyak már, hanem igyak ebbõl. Oroszok voltak persze, egyenesen Moszkvából, Anton és Alexander. Én alapvetõen udvarias vagyok, így nem utasítottam vissza a konyakot, õk meg nem voltak zsugoriak, Alexander jó decit belelötykölt a vizespohárba nekem. L. és G. is valamit megérezhetett, mert alig három perc múlva már õk is ott terpesztettek a konyhában, üres poharakkal a kezükben. A konyakosüveg pár perc leforgása alatt kiürült, ekkor valahonnan egy üveg whisky került elõ, meg kísérõnek pár sör. Egy fél óra múlva már nagyon jó barátok lettünk az oroszokkal, Dylan is kijött a szobájából, hogy csatlakozzon, õ is kapott italt, de sajnos a társalgásba nem nagyon tudott beleszólni, a hibátlan angoljának itt már nem volt helye, átvette a terepet valami kezes-lábas gesztusokból, és orosz-angol töltelékszavakból álló keveréknyelv, mellyel egyébként kitûnõen tudtunk kommunikálni. Én próbáltam nekik elmagyarázni egy fontos kérést, mely szerint ha egy mód van rá, ne zárják el a gázt télen, mert akkor mi ott Magyarországon fázunk, ezt le is rajzoltam egy papírra, meg mutattam a didergést, végül megesküdtek, hogy nem fogják, alá is írattam velük egy nyilatkozatot. Nagy Putyin-pártiak voltak egyébként, mondták, hogy nagyon sokat köszönhet neki Oroszország, nem értik a tiltakozókat…. Nagyon sok nyelvi érdekességet érintettünk, kiderült például az orosz @, az a szobáká, vagyis kutya. Elmagyarázták, mik a legszaftosabb orosz káromkodások, cserébe kaptak pár magyart. A szibériai borbély címû filmben elhangzott a „zapoj” szó, ami a részegségnek egy sokkal nívósabb változatát jelenti, ami nem sima leittasodás, hanem valami napokig tartó víziós másállapot (salakrészegség), amikor az ember váratlanul teljesen megdöbbentõ helyszíneken találja magát, egy toronyház tetején, vagy letolt gyatyával egy folyóparton, és persze ilyenkor a helyzet megoldása az, hogy egybõl rá kell inni. Ez egy jellegzetes orosz dolog, szóval mi tudtuk ezt a zapoj dolgot, és óriásit nõttünk a szemükben, mikor meg is próbáltuk elmagyarázni, hogy mi a különbség. Kezdtünk nagyon ösz-szebarátkozni.
    Az este egyre inkább kezdett eldurvulni, ugyanis hamar kifogyott a whisky, meg a sörök, úgy éreztük mi jövünk, így feltápászkodtunk, hogy elmegyünk egy kioszkba vodkáért. (Ezen a ponton már minden nagyon viccesnek tûnt, szavanként sikerült összeállítanom egy komplett orosz mondatot: mi…igyom…kupity…vodku…. ami biztos jól sikerült, mert orosz barátaink majd megfulladtak a röhögéstõl.) Persze kioszkban nem volt vodka, csak egy kis eldugott boltocskában a hostel utcájában, ahol megtréfáltak minket az eladók, hogy bezártak minket a boltba, amíg válogattunk, s csak hosszas dörömbölésünkre nyitották ki újra, s ezen jót kacagtak is. Egész Kijev kezdett szürreálissá válni, mintha estére mindenki megõrült volna, nem tudtam, hogy az emberek csak azért vigyorognak vissza ránk, mert mi is vigyorgunk, vagy ez egészen természetes. Antonék becsülettel vártak ránk, így következhetett az este vodkás szakasza. Én szemfülesen hoztam a boltból egy üveg narancslevet is, hogy azzal vegyítem, de leállítottak, hogy ezt meg ne próbáljam, ezt nem illik, így különben is csak a gyerekek isszák a vodkát. Idõközben új recepciós-lányunk lett, a szõke Léna, aki egy nagyon csinos lány volt, õt próbálták odacsalogatni társaságunkba, de õ nem jött, mosolyogva, de ijedt tekintettel húzódott be kuckójába. Eljött ugyanis az este éneklõs szakasza is, felhangzott a Bunkócska, az Amúri partizánok, majd teli torokkal üvöltöttük (magyarul), hogy „Szövetségbe forrt szabad köztársaságok…”, ami frenetikus hatást váltott ki az oroszokból, nem gyõzték kamerával rögzíteni az eseményt, Dylan meg hüledezve bámulta az egész show-t.
    Ez a vodka is elfogyott, de mielõtt felocsúdtunk volna, Antonék rekordidõ alatt megjelentek egy újabb butykossal (sejtelmesen mosolyogva közölték: egy VIP kioszkból való…), kiegészítve egy jókora dunsztosüveg esetes uborkával, bemutatva, hogyan is kell ezt igazából csinálni. Kiborította középre az uborkát, aztán deci-deci vodka a poharakba, lehúzni, majd két pofára rátömni az ecetes uborkát. Az teljesen biztossá vált, hogy az Art Club 44-be tervezett kiruccanás nem fog összejönni, de minden egyéb program lehetõsége is elhalványodni látszódott. Hihetetlen milyen toleráns népség lakott ebben a hostelben, az az irgalmatlan lárma, amit csaptunk a konyhában úgy látszik senkit sem zavart, vagy zavart, de nem jelezte, tényleg senki nem jött elõ, hogy picit csillapodjunk. Léna is lefeküdt, a társalgóban ledõlt egy pamlagra, fejére húzott egy takarót, szépen horpasztott. Azért érdekes ez a recepciós-élet, tegnap Renáta is aludt, ugye elvileg éjjel-nappal nyitva van a hostel. Mondjuk tényleg nyitva volt, én ezen elõzõ nap meg is rökönyödtem, egyszerûen a nap bármelyik szakában be lehet jönni anélkül, hogy egyetlen egy zárat is ki kéne nyitni, éjjel is simán nyitva volt az ajtó. Szóval éjjel háromkor csak bejössz az utcáról a lépcsõházba, kinyitod az ajtót, a társalgóban horkol egy fotelben a recepciós, a hálószobák ajtaja is általában nyitva (szerintem be sem lehet csukni õket), elvileg oda fekszel ahol van hely.
    Becsületünkre legyen mondva, hogy elõször nem közülünk dõlt ki valaki, hanem Alexander. Elérte a végzet, egyszercsak eltûnt, nem is jött vissza, Anton csak annyit mondott: K.O. Mondjuk én már kicsit csaltam, mikor nem figyeltek, öntögettem narancslét a vodkához. Pontosan arra már nem emlékszem konkrétan hogyan zárult ez a nemzetközi ismerkedõs este, az viszont rémlik, hogy nagyon nehezen tudtam felmászni az emeletes ágyra, négy-ötször biztosan nekifutottam. Vízszintes pózba helyezkedve viszont egybõl megindult velem a világ, hullámzott minden és innentõl számítva megkezdõdött életem egyik legmacerásabb éjszakája. Fogalmam sincs honnan vettem hirtelen azt tigrisügyességet, amivel a földön teremtem és jutottam el szempillantás alatt a wc-be, de ott nem sok minden maradt szárazon. Soha nem felejtem el azt a rengeteg ecetes uborkát… (pépet). G. aludt alattam, õt felkeltettem, hogy amennyiben nincs rosszul, úgy cseréljen velem, másszon fel, mert nekem lehet gyakrabban kell majd ingáznom a wc és a hálószoba között. Nagyon rendes volt, belement. Nem tudom pontosan megmondani, hogy összesen hányszor tettem meg ezt az utat az éjszaka folyamán, mert ötnél elvesztettem a fonalat, s végül azt sem tudtam megállapítani, hogy amit látok az még mindig uborka-e vagy már epe, de nem volt kellemes, az tény. Csak reméltem, hogy nem keltem fel minden alkalommal Lénát, mindig ott húztam el 20 centivel az orra elõtt, ahol aludt, elsõ alkalommal tuti, hogy kinyitotta a szemét, és egy pillanat alatt levette, hogy mi a helyzet, de udvariasan visszacsukta. Egész éjjel folyamatosan az az aforizma járt a fejemben, hogy kezdetben Isten megteremtette a bort, hogy vigadjanak és örüljenek az emberek. Isten látta, hogy ez jó az embereknek. Az emberek azonban egyre többet vigadtak és egyre kevesebbet törõdtek Istennel, és Isten látta, hogy ez nem jó. Ekkor Isten megteremtette a másnaposságot…

    IV.

    Úgy ébredtem mintha többszörösen megrágtak és kiköptek volna. Csak hunyorogni tudtam, a torkom kapart, és úgy éreztem magam, mint Svejk, mikor az volt a víziója, hogy a feje egyszerre két különbözõ méretû gömbbõl áll, de a kisebb van kívül. L. és G. már készülõdtek, hisz õk mennek haza a vonattal, az 10:40-kor vagy mikor indul. Érdekes módon õket nem viselte meg annyira a tegnap mint engem, én ezt nem értem. L. jókedvû volt, azt mondta egyáltalán nem bánta meg, hogy eljött Kijevbe, mert mindig is az volt az álma, hogy oroszokkal vodkázzon és uborkázzon, szóval már csak ezért megérte. De azért a város is nagyon tetszett neki, szóval elégedett, annak ellenére, hogy nem úgy alakult az ittlét, ahogy terveztük. Vissza kéne jönni. Ide, meg Odesszába. Na ja, nem volna rossz. Azt mondták átmennek a párhuzamos utcába egy Puzhata Khata-ba enni valamit, nem kísérem-e el õket. Képtelen voltam, így még a szobában elbúcsúztam tõlük. Bevallom nyomasztó érzés volt így itt maradni, mivel teljesen úgy éreztem magam, mintha lázas beteg lennék. Aki már utazott egyedül úgy, hogy közben lebetegedett, annak nem kell ecsetelnem, hogy kevés rosszabb érzés van ennél: egy tökidegen helyen kiszolgáltatva, gyengén, magányosan… No mindegy, talán javul a helyzet, megpróbáltam visszaaludni. Hirtelen arra pattant ki a szemem, hogy vodkaszagot érzek, Alexander állt az ágyam mellett és orrom alá dugott egy vodkával teli vizespoharat. – Tessék, igyál, másnaposságra a legjobb. Zapoj! Én ettõl teljesen megrémültem, úristen, nem! Szóval udvariasan eltoltam, hogy kösz, de képtelen vagyok. Alexander csak kacagott, s azt kérdezte hányszor hánytam. Nem emlékeztem ugyan a pontos számra, de mondtam, hogy ötször, mire úgy reagált, hogy akkor te nyertél, én csak négyszer – s lehúzta a vodkát. Hogy képes erre hányás után? Beleborzongtam. Közben újabb nyelvi érdekességgel is szolgált: – Tudtad, hogy Ukrajnában a vodkát horilkának hívják? Mindenhol vodka, de ezeknek ez nem volt elég jó, kitalálták hogy, horilka, b*meg…
    Szerencsére Aléexander nem volt erõszakos típus, hagyott visszaaludni. Egy sms érkezésének sípjára pattant fel ismét a szemem, G. írt, hogy kb. 2 perc híján lekésték a vonatot hazafelé, de azért pont nem, nagyon vigyázzak, mert nem az lesz kiírva, hogy Budapest, hanem, hogy Moszkva – Uzshorod. Ránéztem az órára, fél kettõ körül lehetett. Na, egész jót aludtam. A társalgóból hallottam Dylan hangját, ahogy Lénának magyaráz: – Ezt nem hiszem el, sose hallottál még Drew Barrymore-ról, híres színésznõ, na rá hasonlítasz, pont, a kislány az E.T.-bõl, így se ugrik be? Micsoda, nem hallottál az E.T.-rõl se, úristen, miket néztél te, Jurij Gagarin kalandjai, vagy mi van, az E.T.-t mindenki ismeri, Spielberg, azt se tudod…? Kimásztam zuhanyozni, direkt hideg vízzel, és kifejezetten jól esett. Úgy éreztem, hogy kezdek alkalmas állapotba kerülni ahhoz, hogy kimozduljak valahova. A törülközõm eltûnt valahova, így egy durva lópokróccal dörzsöltem szárazra magam, ez még jobban segített beindítani az elhalt vérkeringést. Próbáltam valami vigyort erõltetni az arcomra, amikor kiléptem a t

5 hozzászólás megtekintése - 1-5 / 5
  • Szerző
    Hozzászólás
  • #456908 Hozzászólás

    vandorboy.com

    kiev klassz

    Sokkal jobb volt mint azt korábban gondoltam..
    bicóval fedeztem fel… s most már fapad is van..
    Vandorboy

    #54987 Hozzászólás

    utasb

    Puspok Inasa

    Ez nagyon jó volt, néha könnyesre nevettem magam, máskor csak révetegen néztem magam elé. Én tök véletlen jutottam Kijevbe, a Krim-rõl jöttem volna haza, de nem volt helyjegy. Igy kicsit kerülve 1napos városnézéssel megszakitva vonatoztunk.
    Viszont mi a helyszinen vettük meg a vonatjegyeket és az nagyon olcsó volt. Már nem emlékszem a pontos számra, de a Bp-Csop = Csop-Lvov-Odessa-Simferopol. Szval tervezzél csak bátran Odesaba, Krimbe kirándulásokat. Nagyon fog tetszeni!
    Nagyon köszi a leirást!

    #54986 Hozzászólás

    jancsika
    Regisztrált – bejelentkezve üzenet küldhető

    Puspok Inasa

    Nagyon tetszett az útleírásod! Nagyon szórakoztató és érdekes.
    Köszönjük szépen!

    #54985 Hozzászólás

    A püspök inasa

    Kedves Ibolya,

    Örülök, hogy tetszett. Én nagyon tudom ajánlani Kijevet, mert megdöbbentõen érdekes egy úticél. S decembertõl sokkal könnyebben elérhetõ, hisz a Wizzair indít Budapestrõl fapadosokat, így szerencsés esetben a vonat árának feléért, 2 óra alatt ott teremhet az ember fia/lánya…

    #54984 Hozzászólás

    Gulyas Ibolya
    Regisztrált – bejelentkezve üzenet küldhető

    Puspok Inasa,

    De jot szorakoztam az utleirasodon! Kedvem tamadt nekem is egyszer megnezni Kijevet.

5 hozzászólás megtekintése - 1-5 / 5
Hozzászólás: Kijev
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.