Kína 2003

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Kína 2003

  • Indította
    Témakör
  • #1007 Hozzászólás

    Ahmet

    A kezdet
    Az egész valahol ott kezdõdött, hogy baromira tele volt a hócipõm a munkával, ezért Gabi titokban keresgélni kezdett a neten, hogy mivel csillapítsa háborgó lelkemet. Talált az Ösz-töndíj Bizottság honlapján egy kínai ösztöndíjat, ami passzol a végzettségemhez, biogáz tech-nológia. Néhány nap csesztetés után be is mentem a Magyar Ösztöndíj Bizottsághoz, hogy részletes információt kérjek, meg jelentkezési lapot. Csak azért ment ilyen gyorsan az ügyin-tézés, mert minden nap ott járok el a mûintézmény elõtt. Nem apróztam a dolgot, rögtön há-rom lehetõséget is bepróbáltam, mondván egy csak bejön. Biogáz technológia, sivatag kont-roll és mesterséges trópusi erdõk. Erõs sejtésem volt, hogy az utóbbi kettõ nem annyira esé-lyes, mert sivatagból és trópusi erdõbõl is kevés van kis hazánkban, de ha már egyszer meg-hirdették… Egyébként a mai napig nem értem, hogy miért nem kaptam meg! Tuti, hogy nem jelentkezett más, csak én. Az a baj, hogy a Bizottság szelektál, holott baromira nem lenne feladata, arra ott vannak a kínaiak. Ezt így utólag már nagyon tudom. Szóval kissé hitetlen-kedtek, mikor elkértem mindháromra a jelentkezési lapot és fel is szólítottak, ha már ennyi papírt kell fénymásolniuk, akkor jelentkezzek is legyek szíves.
    Megtettem, bár néhány kitételt egyszerûen figyelmen kívül hagytam. Kellett volna egész-ségügyi igazolás, hogy nem vagyok beteg. Megpróbáltam beszerezni, de a legközelebbi orvos azt mondta, hogy ilyet õ nem állít ki nekem, csak a háziorvos teheti meg. Pedig világított ró-lam, hogy majd kicsattanok. A háziorvosomat olyan macerás elérnem, mert nem otthon la-kom, õ meg csak munkaidõben rendel. A másik ilyen problémás dolog a hivatalos ajánlás volt. A munkahelyemen nem akartam ilyennel elõjönni, mert ott kapnak infarktust. Maradt az egyetem, aminek már eléggé a végén jártam akkoriban, de oda is csak munkaidõben juthattam volna el, úgyhogy hanyagoltam a dolgot. Beadtam a kis papírjaimat, úgy ahogy voltak. Ha kellek, akkor kellek, ha nem, akkor nem.
    Eltelt másfél-két hónap, éppen egy kiállításon voltam a céggel, mikor felhívtak, hogy amennyiben nem pótolom a hiányzó iratokat, akkor bizony hiányos pályázatként kell elköny-velniük. Tegyék csak, lehetetlen nekem ilyet szerezni pillanatnyilag. Megtették. Aztán felhív-tak mégegyszer, hogy ha nem pótolom akkor már véglegesen hiányos, és így kell elküldeniük. Ebbõl sejtettem, hogy sok lehet a jelentkezõ. Kb. két héten belül felhívtak a kínai követségrõl, hogy megkapták, pótoljam. Gondoltam, ha már odáig eljutott így, hiányosan, akkor biztos nem tolonganak a helyért, így befektettem némi energiát, és elintéztem a papírokat. A doki magánrendelés keretében ingyen és bérmentve kiadott egy papírt, hogy az elmúlt tíz évben még csak nem is tüsszentettem. Utána jött az egyetem. Felhívtam a dékánit és elõadtam ille-delmesen a problémámat. Meglepõen készségesek voltak. Persze, küldjem csak be a papírt, majd aláírják. Hát persze, hogy nem írta alá a dékán, mert fogalma nem volt, hogy mi az. Mindegy, mert úgyis be kellett mennem, diplomamunka ügyben. A dékánhelyettes asszony fogadott. Teljesen röhej volt. Ültünk sorban a szobája elõtt. Sok parázó diák, utolsó utáni mél-tányossági alapon engedélyezett 72. UV engedély kérvénnyel, én meg magamban somolyog-va. A dékánhelyettes simán aláírta, mikor elõadtam a kis tervemet. Villámgyorsan rájött, hogy miért nem a céghez mentem ilyen bajaimmal. Kicsit elviccelõdtünk még a SARS és a statisz-tika viszonyán, aztán mentem is. Remélem, sikerült egy kicsit jobb kedvre hangolni, talán többen kaptak még egy esélyt. Innentõl részemrõl mindent elintézettnek tekintettem. Május volt, és úgy volt, hogy a kurzus valamikor augusztus elején kezdõdik, és másfél hónapig tart. Pont jó.
    Aztán június vége felé felhívtak, hogy sajnos a kurzus késõbb kezdõdik, egyelõre nem lehet tudni, hogy mennyivel. Eléggé úgy tûnt, hogy nem lesz belõle semmi, úgyhogy a nyári prog-ram módosult. Vagy inkább visszaállt az eredetire, megyünk Marokkóba. Szépen megszervez-tünk mindent, startra készen álltunk, szinte a küszöbön, mikor megint hívtak a követségrõl: megvan az új idõpont, október negyedikén kezdõdik, megyek-e? Naná! Persze pénz nincs, mert mindet a marokkói útba feccöltük, de majd megoldjuk. Szóval elmentünk Marokkóba.
    Szeptember elején értünk vissza, két nappal a szabadságom vége után. Fõnökeim nagyon sajnáltak, hogy a túlkönyvelt járatok miatt két napot kellett a reptéren töltenem. Én meg pró-báltam felháborodott arcot vágni hozzá, mivel õk nem tudták, hogy önkényesen hosszabbítot-tam meg a nyaralást, a légitársaságoknak ehhez semmi köze. Meg próbáltam kitalálni, hogy miként tálaljam a kínai utam tervét, mert ugye még arról sem tudtak. Már két napja dolgoz-tam, mire sikerült összeterelnem a fõnökséget (házaspár) és bejelentettem, hogy nyertem egy ilyen ösztöndíjat. A kurzus hossza egyébként másfél hónap, de már ekkor elõrelátóan kettõ és felet mondtam. Kérdeztem, hogy megoldható-e fizetés nélküli szabadsággal. Hát szépen meg-nyúlt mindkét arc! Kolléganõm próbálta nem elröhögni magát, mert õ mindenrõl tudott. Kicsit elgondolkodtak, majd idõt kértek, hogy erre aludni kell. Fõnökasszony azonban gyorsan kap-csolt, – Ezen nincs mit gondolkodni, mert mindenképpen elmész. – mondta. Szóval elenged-tek, mert még egy ilyen balekot nem találnak a helyemre.
    Volt szûk egy hónap a dolgok megszervezésére. Ez az alábbi dolgokból állt: repjegy bevá-sárlás Budapest-Chengdu viszonylatban, biztosítás és film beszerzése. Nem egy nagy meló, eltekintve a repjegytõl. Az azért nem volt olyan zökkenõmentes, de az is összejött. Budapest-Moszkva-Peking-Chengdu útvonalon. Kicsit az volt az érzésem, hogy ennyi erõvel mehetnék a transzszibériai expresszel is. Mentem is volna, de az idõ kicsit szorított, így maradt a repülõ. A repjegyet barátnõm, Gabi finanszírozta, a készpénzkészletet Apám, valamint a bankszám-lám maradéka biztosította.
    Aztán eljött az indulás pillanata is. Az út tulajdonképpen a maga nemében elsõ volt, hiszen soha nem mentem még azelõtt teljesen egyedül. Pláne nem Kínába, amirõl annyi kellemes hírt hallottam. És én itt akarok egyedül utazgatni?! Mert ugye mint azt már írtam kicsit ezt a dol-got is kibõvítettem, így a biogáz marhaságok után egy hónap szabadidõ maradt. Szóval indu-lás:
    (Az eleje a chengdui biogáz kurzuson történt nemzetközi konfliktus, a második fele a sza-badúszóként töltött idõ. Lehet ugrani, de nem muszáj)

    Szeptember 29. Hétfõ
    Reggel a vekker ugyanúgy csörgött, mint máskor, de annyival jobb volt, hogy nem dolgozni menetem, hanem Kínába. Így azért könnyebb volt a felkelés. Azért némi kellemetlen érzés is volt bennem. A reptértõl olyan egyedül leszek, hogy csak na. Szépen felmálháztunk, és indu-lás. Itt még jó volt, mert nem egyedül kellett vinni a málhát. Volt egy nagy hátizsák, egy kicsi, meg a fotós tatyi. Az elsõ szakasz volt a legnehezebb. Meg kellett küzdeni a BKV viszontag-ságaival. Jó, hogy Gabi nem dolgozott aznap, mert egyedül elég szar lett volna menni. A rep-téren Apám várt. Õ képviselte a családot a búcsúzkodásban, mivel mindenki dolgozott. Õ is csak azért tudott ott lenni, mert a reptéren dolgozik, így tíz perc lógás keretében meg tudta oldani. Szépen becsekkoltam a moszkvai géphez, volt még idõ elszívni egy cigit. Egy búcsú-csók és irány a tranzit. Nem is olyan régen jártam itt, nincs egy hónapja, hogy hazajöttünk Marokkóból. Szinte bûntudatom volt, hogy ennyit utazok.
    Körülöttem már mindenki oroszul beszélt, pár perc múlva már furcsa is lett volna, hogyha valaki magyarul szólal meg. Akkor még nem sejtettem, hogy ez már így is marad az elkövet-kezõ hónapokra.
    Beszálláskor kicsit meglepõdtem, hogy egy Tu-154-esben találtam magam. A szovjet csoda kicsit meglepett. Utoljára akkor ültem ilyenben, mikor Kelet-Berlinbõl jöttünk haza. Akkor készült még, mikor a félgömb-fejû szegecs volt a divat a repülõgép-iparban. Helyenként a festék is lepattogzott már róla, de hát nem a festéktõl repül. Az út teljesen eseménytelenül telt. Közben felelevenítettem orosz nyelvtudásomat: szpászíbá. Na, innentõl csak oroszul beszélt hozzám a sztyuvi. Aztán amikor a szemembe nézett látta, hogy ebbõl most semmi nem ment át. Gyorsan odaértünk, két óra volt, mikor lekászálódtam a géprõl. A tranzit felé vettem az utat, és felvételeztem a beszállókártyámat. Letelepedtem egy padra, bár nem volt sok hely, és áttekertem az órámat a helyi idõre, négyre. Innentõl kristálytisztán látszott, hogy mennyit kell várnom a tízórás pekingi gépre. A pad kényelmetlen volt, de nem mertem elkószálni, mert sokan sasoltak, hogy mikor szabadul fel egy hely, és akkor meg álldogálhatok.
    Mellettem egy indiai család ült. Brüsszelbe tartanak, valami ékszerész konferenciára. Aztán lezöttyent közénk egy kicsit hibbant ürge. Büdös volt, és nem tudott beszélni. Ennek ellenére öt perc alatt mindenkinek beszólt, activity módszerekkel. Szerencsére hamar elhúzott. Jött helyette Victoria a hiperaktív kisfiával. Berlinbe tartott, vissza a német férjéhez. Csak látoga-tóban volt otthon, Grúziában. Nem lehet egyszerû egy egy éves gyerekkel utazni. Ráadásul a gépe is késett, úgyhogy még nálam is többet kellett várnia.
    Végre eljött az én idõm. Elbúcsúztam tõle és célba vettem a 10-es kaput. A repülõhöz busz vitt ki. Egy Boeing 777-es. Így, hogy mellette álltam érezhetõ volt, hogy bazi nagy. Hát ha ezt Newton látná repülni azt hiszem darabokra tépné egész életmûvét.
    Belül 2-5-2 elrendezésben voltak az ülések. Nagy bánatomra csak keresztben, hosszában sokkal több volt. Az orosz kollégák valószínûleg csak kínai utasokra számítottak, mert az ülé-sem elõtt 20 cm helyet hagytak a lábamnak. Ez igazából azért probléma, mert az én magassá-gom 183 cm körül van, és a lábam hossza többé-kevésbé arányos is ezzel, bár egyesek szerint hosszabb a kelleténél. Na, meg azért is, mert az út hossza 7 óra. Amikor néhány évvel ezelõtt mentünk Pekingbe, akkor még volt közvetlen Malév járat. Az jóval hosszabb volt, de még mindig jobb, mint ez az átszállósdi. Két pózt találtam. 1: normál karótnyelt póz, 2: bal láb tíz centivel elõrébb. A jobb lábam elõtt volt valami ketyere, ami tovább szûkítette a rendelkezés-re álló helyet. Azokban a pillanatokban azt hiszem szó szerint tudtam volna idézni bármelyik trombózisról szóló cikket, amit valaha olvastam. Szépen megmerevedtem a kiválasztott póz-ban, és átrepültem a következõ napba.
    Szeptember 30. Kedd
    A pekingi ûrkikötõszerû reptér már nagyjából ismerõs volt. Az útlevélkezelés elõtt le kellett adni a repülõn kitöltött egészségügyi nyilatkozatot. Ezt annyira mondjuk nem értettem. Leg-utóbb ha jól emlékszem arról volt szó, hogy attól kell tartani, hogy valaki kiviszi a SARS-ot, nem pedig fordítva. De mindegy, ha ettõl õk boldogabbak lesznek, ám legyen. Hogy fokozzuk Kína biztonságát még egy hõkamera elõtt is el kellett vonulni mindenkinek, hogy kiszûrjék a lázas embereket. Ment minden flottul.
    Megcéloztam az átszálló utasok check in pultját. A hátizsák a futószalagon volt, nyugodtan léptem ki a káoszba. A beszállókártya birtokában araszoltam át a hihetetlen méretû tömegen. A biztonsági kapunál beálltam a sorba. Mikor sorra kerültem kiderült, hogy még 50 Yuannal jövök a reptér használatáért. Na, akkor vissza az egész. Újra átvágni a tömegen a pénzváltók felé. Tetszett a rendszer, hogy a tömegben elszórva nagy piros szalaggal a vállukon emberek lézengenek, és mindenféle információt megadnak az embernek. Valószínûleg egyetemisták, mert elég jól beszélnek angolul. Ezzel rögtön az elején megdõlni látszott az egyik teljesen biztosnak látszó információ Kínáról, mégpedig az, hogy senki nem beszél semmilyen nyelvet. Szépen elirányítottak a pénzváltó egységhez. A birtokomba került Yuanokkal megint célba vettem a már oly jól ismert tömeget. Ennek a közepén helyezkedett el a pénztár. 50 Y-t rögtön beváltottam airport tax igazolásra, és újra megpróbálkoztam a bejutással. Már itt látszott, hogy Kína nincs híján a munkaerõnek. Egy ember az airport tax papírt ellenõrizte – mellesleg ennyi erõvel az 50-est is átvehette volna – egy a beszálló kártyát, egy az útlevelet. Bejutottam! Megkerestem a kaput. Szerencsére nem kellett sokat várni, mert különben elaludtam volna és talán még most is ott ülnék. Ez egyébként felszállás után rögtön be is következett. A kajára azért felébredtem, mert az alváson kívül kajából is erõs hiánnyal küzdöttem.
    Örültem, hogy megint ablak mellé kaptam helyet, de hamar kiábrándultam. Néhány méter elemelkedés után már a tömény felhõzetben repültünk. Gondoltam majd csak kibukkanunk felette, de nem. Végig csak nagy fehéret lehetett látni. Lassan ereszkedni kezdett a gép. Csak a fülem érezte, meg a zajokból lehetett érezni. De kint egyre csak a nagy fehérség, semmi más. Meresztgettem a szememet, de semmit nem láttam, de egyszer csak, mintha kiestünk volna a felhõ alján. Úgy gondoltam, hogy valahol már a pálya közelében lehetünk, legrosz-szabb esetben is csak néhány száz méter magasan. Ehhez képest hirtelen a kb. kétezer méter-rel alattam lévõ tájat láttam meg. Ha azt mondom, hogy meglepõdtem, hát akkor finoman fogalmaztam. A reptér épülete nagyon ismerõs volt, bár még soha nem jártam itt. Aztán rájöt-tem: tök ugyanolyan, mint otthon az Asia Center, csak nem piros. Na, ennyit a tervezõ fantá-ziájáról. Ha ez bejött fengshui ügyben, akkor az sem lehet ugye rossz. Járt utat…
    A reptéren miután megkaptam a cuccot próbáltam valahogy egyesíteni, hogy ne úgy essek ki a kapun, mint egy málhás szamár. Nem sikerült. Hátamon a nagy zsák, elöl a kicsi, válla-mon a fotós cucc. A tömeggel áramlottam kifelé. Közben erõsen kerestem egy táblát, amin a nevem van, mert ugye vártak már. Ilyet nem láttam. Egy tábla volt csak, amin latin betûk vol-tak: BRTC. Egy fiatal lány tartotta, olyan egyetemista forma. Gondoltam bepróbálom a dol-got. Oda oldalaztam és határozottnak szánt hangon elrebegtem: biogas? Szerencsésen egy-másra találtunk. Ha az egész nem Kínában van az életben nem jövök rá, hogy kit kell keres-nem, mert nem nagyon emlékeztem rá, hogy mi az intézet neve, nem hogy a rövidítése. Persze ha ki van írva, hogy Biogas Research and Training Center, akkor könnyebb a dolgom.
    A lány rögtön rárabolt a hátizsákomra, hogy segít. Lebeszéltem róla, nem az õ súlycsoport-ja. Nagyon segítõkész volt, de úgy tûnt az angollal nem annyira áll baráti viszonyban. Akkor kezdtem sejteni, ezt mikor nem reagált a kis monológomra. Ekkor már egy mikrobuszban ültünk. Nem sokat mentünk, csak a másik terminálig. Itt beszállt három filippínó, plusz a srác aki õket várta. Nekem még mindig fogalmam nem volt róla, hogy hogyan is lesz ez az egész képzés. Úgy gondoltam, hogy az egyetem valamelyik kollégiumában kapunk szállást, és az egyetemen tanulunk majd és a végén a többé-kevésbé elsajátított tudásból vizsgán adunk számot. Meglehetõsen be voltam szarva ettõl is, mivel nem éreztem olyan szinten az angol tudásomat, hogy én mûszaki dolgokból ezen a nyelven vizsgázzak. Mert az elõadások hallga-tása az még rendben van. Ugye, a nevében is benne van, hogy hallgatás, tehát nem beszéd, abból meg nem derülhet ki, hogy hülye vagyok. Félelmeimet tovább fokozta a mellettem ülõ fickó. Rögtön kérdezgetni kezdte, hogy merre dolgozok, mert õ egy biogáz technológiával foglalkozó cégnél dolgozik, és ilyen-olyan technológiát alkalmaznak és a többi. Na, itt fújtam visszavonulást. Én abszolút nem dolgozom ilyen területen, bár tanultam az egyetemen. Gon-doltam mindjárt kiderül, hogy jogtalanul vagyok itt és fordítanak is vissza. Aztán megkérdez-te, hogy mit írtam a country reportomba.
    Ez megint egy Achilles sarkam volt. A jelentkezéskor ez is feltétel volt. Mindenkinek kellett küldenie egy beszámolót hazája biogáz technológiai fejlesztéseirõl, és az általános helyzetrõl. Otthon ez olyan volt, hogy jól van, küldök valamit, aztán ha elfogadják akkor jó, ha nem, nem, de én aztán nem fogok kutakodni, hogy hogyan áll a magyar biogáz technológia. Ahhoz meg pláne nem volt affinitásom, hogy az egészet angolul. Mert ugye beszélni még beszélek angolul, de írni… Szóval igénybe vettem az internet nagyra becsült segítségét. Google, biogas, aztán ami kijött abból válogattam. Leginkább hossz szerint. Volt egy ötoldalas, azt kinyomtattam és elküldtem.
    Mikor ott ültem a buszban nagyon szerettem volna megtudni, hogy mi lehet benne, mert el nem olvastam. Szerencsére gyorsan szabadultam a helyzetbõl, mert megálltunk. Egy szálloda elõtt szálltunk ki. Tessék, itt az újabb gond! A kurzus – bár szombatra esett – de negyedikén kezdõdött, addig meg volt még néhány nap. Gondoltam addig elhoztak egy szállodába minket, hogy a kezdetig nekünk nem jár kolesz. Filóztam egy darabig, hogy csendben néhány sasszé lépéssel megpattanok és keresek egy olcsóbb helyet, mert ez itt nem az én pénztárcámhoz való volt. Éreztem, hogy azért ez szarul jönne ki, úgyhogy maradtam. Rövid idõn belül kide-rült, hogy elképzeléseim eléggé távol állnak a kínaiak elképzeléseitõl, mert õk ezt a helyet szánták nekünk szállásul az ösztöndíj idejére. Néztem egy nagyot, de nem reklamáltam.
    Lepakolás után vacsorához tereltek minket. Rajtunk kívül csak egy ember érkezett még meg. Pandy Indiából. A három filippínó pedig: Phyllis, Derrick és Ramos, avagy J., ahogy szerette volna, ha nevezik. A vacsora is a szállodában kapott helyet, és nem úgy, ahogy azt elképzeltem, alumínium tálcákkal, híg fõzelékkel. Három pincérlány hordta a legjobb kajákat, sört, bort is kaptunk, bár késõbb a szervezõk – látva a kapacitásunkat – limitálták az alkohol-fogyasztást.
    Vacsora után a mellénk kirendelt pásztorral, Jamessel sétálni mentünk. James egyébként a Wu névre hallgatott, de a legtöbb kínai beszerez egy angol nevet, hogy a külföldiek is meg tudják õket szólítani. Valóban nem egyszerû megjegyezni a kínai neveket. Egyébként csak mi hívtuk Jamesnek, õ a Jevons nevet választotta, de leszavaztuk. Õ és Ivy – aki a reptéren várt rám – lettek a segítõink. A Sichuan Normal University hallgatói voltak mindketten. Gyakorlat keretében dolgoztak a BRTC-nek, mint lótifutik. A séta egyébként nem volt hosszú. Egészen az utca végéig tartott, meg vissza. Láthatóan féltettek minket, vagy nem szerették volna ha a csóróbb környéket is látjuk, mert nem akarta a srác, hogy bemenjünk a mellékutcákba. A szál-lodába visszaérve a többiek még beszélgettek egy kicsit, de õk nem is utaztak 22 órát, hat idõzónán keresztül. James bekopogott és hozott egy BRTC feliratos táskát, amiben Chengdu térkép, jegyzetfüzet és egy esernyõ volt. Ez utóbbi lila, virágmintás. Túlélõ szettnek jó lesz, de inkább szarrá ázok, mint a lila esernyõ.
    Bezuhantam az ágyba.
    Október 1. Szerda
    Ez A NEMZETI ÜNNEP Kínában. Munkaszüneti nap, mit nap, hét! James hitetlenkedve hallgatta, hogy be akarunk menni a városba, és nem érdekel, hogy mekkora tömeg van ilyen-kor.
    A szállodánk elég messze volt a város közepétõl, de nem mondhatom, hogy kint a francban. Chengdu hivatalosan 11 millió lakossal bír, de ez azért enyhe túlzás, mert beleszámolták fél Sichuant is, mint „külvárost”. A Cityben 2 millió bejelentett ember él, plusz a legszerényebb becslések szerint is 1 millió olyan, aki nincs bejelentve.
    Chengdu egyébként elég régi város, bár nem nagyon látszik rajta, hogy ie. 316-ban alapítot-ták. Sichuan fõvárosa. A nevekkel kapcsolatban csak annyit, hogy van ugye a kínai írásmód, de az nem annyira megy errefelé. Aztán minden becsületes ország kitalálta a saját átírási mód-ját, amivel annyit értek el, hogy nem lehet soha tudni, hogy az egyik könyvben említett város az azonos-e a másikban lévõvel, valamint a harmadik szerzõ által létrehozott térképen egyiket se lehet megtalálni. Ezt csak azért tartom fontosnak, mert van ugye Chengdu, meg néhány ezer kilométerrel arrébb Chengde. Átírásban, magyarul Csengdu, vagy Csengtu. Sichuan meg Szecsuán. Bár nem annyira értem hogy miért, mert a kiejtése szü-csuán. A jelentése egyéb-ként négy folyó, minthogy négy jelentõs folyó folyik át a területén, bár azt nem sikerült eldön-teniük, hogy melyik is az a négy. Igazából arra akartam kilyukadni, hogy maradok a pinyin átírásnál, és kész. A város egyébként a róla elnevezett medencében fekszik, ami eléggé meg-határozza a környék idõjárását is, bár ez megint olyan: „akkor még nem sejtettem…”
    Régen természetesen nem így hívták a várost, hanem Jinchengnek, ami brokátvárost jelent, mivel híres volt az itt készült brokátról. A rajta áthaladó egyik folyót a mai napig Brokát fo-lyónak, Jin jiangnak hívják. Késõbb felvette a Lótusz nevet, de már egy jó ideje a szerény Chengdu névre hallgat, ami tökéletes várost jelent. Ezzel azért vitatkoznék, bár nagyon jól éreztem benne magam. A város elrendezése elég tervszerû. Egyenes utcák, körgyûrûk, közé-pen egy nagy tér. Ez utóbbi a Tianfu tér, szélén a jóságos tekintettel integetõ Mao elvtárssal. A várost ézsak-dék irányban szeli ketté a Renmin, azaz Nép út. Ezek az elnevezések azért ismerõsek nekünk, magyaroknak, persze csak fordítás után.
    Na, ezen a Renmin úton indultunk észak felé a Tianfu térre. Az út 2,5-3 km, úgyhogy busz-szal mentünk. James vezetésével felnyomultunk a 16-os buszra. Nem az elsõre, mert arra re-mény nem volt, hogy hat ember felfér még rá, de elég sûrûn járnak. A tömeg az Kínának meg-felelõ méretû volt. Ez persze csak annak köszönhetõ, hogy ünnepnapokon megbolondul Kína. Mindenki utazni akar, mindenki az utcán van, na meg a buszon. Egy egészséges 7-es busz feeling fogott el, már nem is éreztem idegennek az országot, bár képtelen voltam úrrá lenni a képemen szétterülõ vigyoron, ahogy körülnéztem. Elõször is annak örültem, hogy ilyen jó dolgom van, hogy itt lehetek, de még inkább annak, hogy a legmagasabb ember is csak a vál-lamig ér. Furcsa érzés Gullivernek lenni. Sok kis ember – beleértve a társaimat is – ott nyo-morgott alattam, én meg kényelmesen álltam felettük. A plafon meg csak tíz centire volt a fejem felett. Negyed óra zötyögés után lezúdultunk a buszról az ugyanolyan tömött térre. A tömeg azért is volt nagy, mert a tér nagy részét kitevõ füves területre nem lehet lépni. Elmen-tünk a zászlórúdig. Megnéztük a mellette feszítõ õröket, meg az elõttük fényképezkedõ helyi-eket. Az út másik oldalán Mao elnök integetett szeretett népének, akiket olyan szépen megrit-kított egy-két zseniális rendelkezésével. Utána a város legnagyobb bevásárló utcája felé vezet-tek minket. Kicsit az volt az érzésünk, hogy próbálnak minket elterelni azokról a részekrõl, amik nem férnek bele a kínai imázsba. Mindenhol hatalmas volt a nyüzsgés. Mindenhol szín-padok voltak felállítva, amelyeket ránézésre is üzletek állítottak fel, üzleti szempontok szerint. Az emberek folyamatosan bámultak, ami nem meglepõ, hiszen közel s távol én voltam az egyetlen európai. Társaim nem annyira ütöttek el a környezettõl.
    Ebédre visszamentünk a szállodába. Az ellátás a lehetõ legjobb: kaja mellé sör és bor is volt. Ez utóbbi maradékát ebéd után felvittük a szobába, nehogy kárba vesszen.
    Közben megismerkedtünk Luckyval, aki szinten egyetemista. Felajánlotta, hogy a kezdésig hátra lévõ idõben megszervez nekünk egy utat Emei Shanba. Támogattam az ötletet, mert kicsit zavart, hogy itt vagyok több ezer kilométerre az otthonomtól és nem csinálok semmit, csak megy az idõ. Az úthoz a BRTC beleegyezése kellett, mert õk a felelõsek értünk. Ekkor még egy kicsit furcsának tûnt ez a túlzott gondolkodás. Inkább éreztem a kommunizmus vele-járójának, de késõbb nyilvánvalóvá vált, hogy tényleg aggódnak értünk. Egy kicsit jobban is mint kellene. Az meg nem meglepõ, hogy a szebb helyek felé terelgetnek, én se a nyóckerbe vinném a vendégeimet.
    A délután beszélgetéssel, semmittevéssel telt. Vacsora elõtt még elmentünk a közeli szu-permarketbe. Van minden, amit akarhat az ember. Itt is jól látszott, hogy nincs hiány munka-erõben. Minden vásárlóra jutott legalább 2,5 eladó. Kína nem mutatja a klasszikus kommu-nizmus szimptómáit. Áru van dögivel, és vásárló is. Kína nem vörös többé, legfeljebb rózsa-szín. Mindenki megvette a hiányzó dolgokat. Én például a legolcsóbb cigit. Már akkor biztos voltam benne, hogy találni fogok még olcsóbbat is.
    Vacsora után vettünk egy üveg bort és a szobámban beszélgettünk Ramosszal. Vérkommunista a gyerek. Életében elõször járt külföldön, és nagyon örült, hogy ez Kína le-het, ahol a vörös gárdisták – fiatalságának idoljai – tevékenykedtek. Résztvett a kommunista földalatti mozgalomban, ennek köszönhetõen elõfordult egyszer-kétszer, hogy lõttek rá, de meg is kínozták egyszer, mikor elfogták, hátha sikerül meggyõzni némi elektromos feszültség segítségével. Próbáltam finomabb módszerekkel eltéríteni a hitétõl, de reménytelen volt. Egyébként két nap után meguntam a politikai diskurzusokat, és próbáltam távol maradni.
    Október 2. Csütörtök
    Sajnos nem jött össze az Emei Shanba tervezett út, és a helyette szóba jött Qingcheng Shan sem, mivel nemzeti ünnep lévén minden hely foglalt volt. Csak utazási irodát vehettünk volna igénybe, mert a biztonságunk mindenek felett. Ezt egy kicsit túlzásba vitték, fõleg így utólag tudom, hogy veszély az egyáltalán nem leselkedett volna ránk, de mindegy. Vendégek va-gyunk.
    Helyette elvittek az egyetemre körülnézni. Az óráink nem itt lesznek, hanem a BRTC szék-házában. Az egyetem elég modern, bár van néhány régi épülete. A modern alatt értem, hogy nem történelmi értékû. Egyébként más, mint a magyar egyetemek. Tulajdonképpen város a városban. Itt laknak a tanárok, diákok, de van stadion, óvoda, kajálda, és minden. Szépnek viszont semmiképp nem mondanám. Nagy része tipikus szürke kockaház, az erkélyen rácsok-kal.
    Az egyetemi élet az itthonihoz képest agyon van szabályozva, és vasszigor uralkodik. Na, jó ez azért túlzás volt, de inkább az itthoni középiskolák kollégiumának felel meg. Fiúk, lányok szigorúan szeparálva, nincs az a fertõ, mint itthon. Nem is csoda, õk nem azzal küzdenek, hogy kihal az ország. Ivy egyszer azért kapott megrovást, mert az esti ellenõrzésen kiderült, hogy nincs a kollégiumban. Mellesleg otthon aludt, az anyjánál. Mekkora kihágás, te jó ég!
    Az egyetemi sportcsarnok egyik termébe mentünk, pingpongozni. Nemzeti sport ez errefelé. Mindenki jól játszik. El is páholtak jó párszor a késõbbiekben, nem játszottam már jó néhány éve, és akkor se voltam profi.
    Ebéd elõtt vettem még egy gyors zuhanyt. A szobám nagyon kellemes volt. Egyedül birto-koltam a kétágyas szobát. Ebéd után a BRTC-be mentünk e-mailt írni. A BRTC-tõl kapott levél alapján 2-3-án van regisztráció, ezt szerettük volna elintézni. Mint kiderült nem egy nagy dolog, azzal, hogy megérkeztünk, és bejelentkeztünk a szállodába elintézettnek is te-kinthetõ.
    Gabitól már várt egy mail, hogy mi a francért nem írok már? Felhívtam a figyelmét, hogy amióta eljöttem nem telt el olyan sok idõ, és annak nagy részét is utazással töltöttem.
    Utána Pandey, Ramos és én elmentünk sétálgatni, megnézni a környék mellékutcáit is, hogy megismerjük egy kicsit a valódi Chengdut. Hát, új város, de a parkban ott ülnek az öregek, kihozták a madarat sétálni, ott lógnak a fákon a kalitkák, az öregek meg beszélgetnek. A szo-kások még a régiek.
    Vacsorára megérkeztek a mongolok. Három nõ: Emerald, Battsetseg és Khisigmaa. Kicsit érdekes hogyan vesznek részt az oktatásban, mert Emerald beszél angolul, és kínaiul is, de a másik kettõ csak ül és néz. Innentõl azon sem izgultam, hogy hogyan fogom megérteni a dol-gokat az órákon.
    Vacsora után vettünk egy üveg bort, és meghívtuk a mongolokat egy kis borozásra a szo-bámba. Mikor kinyitottam a bort akkor derült ki, hogy ugyan boros üvegben van, szõlõbõl van, de alkohol nincs benne egy szem se. Szõlõlé. Kínára jellemzõ, hogy az élelmiszerek gyakran nem azok, aminek tûnnek.
    10 felé megérkezett Boi Bulang a Fülöp-szigetekrõl. Boi egyébként nem egy fiatal srác, in-kább a lánya az én korosztályom. Ez azonban a viselkedésén nem látszik. A szakálla már õszül – ha éppen van –, de hajtja a nõket. Az elkövetkezõ heteket a telefonon lógva töltötte, mert esténként sorban hívták a nõk. A felesége, meg a három szeretõ. És szakított idõt a kína-iakra és a csoporttársnõinkre is.
    Közben azért egy üveg valódi bort is sikerült beszereznünk, így már lényegesen jobb volt. Megjegyezném, hogy heteket töltött az üveg mûbor visszadugózva az asztalon.
    Október 3. Péntek
    Eddigre nyilvánvalóvá vált, hogy nem 4-én kezdõdik az okításunk, hanem majd csak hétfõn. Valami kis tévedés maradt a levélben. Mint az is, hogy az idõjárás a kurzus ideje alatt forró és párás. Ez azért maradt benne, mert eredetileg nyáron lett volna. Még jó, hogy nem hittem ne-ki. Hideg az azért nem volt. Télen se nagyon megy öt fok alá a hõmérséklet, ezt az ablakom alatt álló banánfa is bizonyította.
    Reggeli és tökölõdés után a szupermarketbe mentünk, mert Boi fényképezõt akart venni. Er-refelé olcsóbb az ilyesmi, bár én továbbra is tartózkodnák a kínai dolgoktól. A made in China nem túl veszélyes, mert mindent Kínában gyártanak, hanem ami designed in China az azért veszélyes lehet, és nemcsak minõségügyileg.
    Sikertelen volt az akció, úgyhogy a város felé indultunk. Útközben beugrottunk a BRTC-hez ez e-mail olvasásra, és annyira ott ragadtunk, hogy mehettünk is vissza ebédelni.
    Megérkezett egy újabb filippínó is, Rey. Neki mindent a kínaiak fizettek. Repjegyet is. Hát valaki mázlista. Valószínûleg azért, mert kevés a jelentkezõ a SARS hiszti miatt. Nem egé-szen értettük, hogy mi a biznisz ebben a kínai kormánynak, aztán felvilágosítottak a mongo-lok, hogy hogyan megy ez. Az ENSZ fizeti a számlát, amit a kínaiak kiállítanak a költségek-rõl. Rey repülõjegyének számláján is lényegesen több volt, mint amennyibe került. Így min-denki jól jár, kivéve az ENSZ. De hát végül is õk meg úgyis rászánták a dologra azt az össze-get, akkor meg nem mindegy?
    Délután egyedül mentem felfedezni kicsit a várost. Nem egyszerû összevárni egy ilyen csa-patot. Elmentem egészen a Tianfu térig, majd körbe vissza. Jó séta volt. A városban egyetlen régi épületet sem láttam. A Renmin út nyilegyenesen visz át a városon. Legalább hat sáv szé-les, mellette még egy szerviz út, amit leginkább a biciklisek használnak. Belõlük rengeteg van. Meg a XXI. század nevében elterjedtek az elektromos robogók. Kinézetre valahol a brin-ga és a Babetta közt állnak. Azért ilyen elterjedtek, mert Chengdu levegõje valami fertelme-sen mocskos, így kitiltották a robogókat. Pontosabban olyan adót raktak rájuk, hogy érdeme-sebb ilyet venni. Ezzel persze nem oldották meg a légszennyezés problémáját. Továbbra is olyan füst van, hogy a belvárosban csak kapkod az ember levegõ után, miközben taknya-nyála egybefolyik. Ezzel a helyiek is így lehetnek, mert becsülettel köpködnek. Persze nem csak itt, hanem az egész országban. Ehhez hozzá kell szokni, mást nem lehet tenni. Engem jobban zavart, hogy mit tudnak néhányan mûvelni az asztal mellett. A csámcsogás tudott csak kiborí-tani egészen. Az, hogy a csontokat, halból a szálkákat a terítõre, vagy az asztal alá köpködik az teljesen OK.
    Az úton visszafelé Pandeyval futottam össze, együtt mentünk a BRTC-be, jobb dolgunk nem lévén.
    Vacsora után Imréékhez mentem. Imre Chengduban dolgozik, és a családja is itt van vele. Az utazas.com segítségével ismertem meg. Sokat segített, és már otthonról megbeszéltem vele, hogy meglátogatom õket, egy rúd szalámi kíséretében, mert az arrafelé ritka dolog. Na-gyon kedvesen fogadtak. A gyerekeik teljesen fel voltak dobva, hogy magyar vendégük van. Talán jobban is, mint a szüleik szerették volna. Hosszan elbeszélgettünk, némi Great Wall vörösbor mellett.
    Kicsit tartottam tõle, hogy a szállodába érve meg kell majd küzdenem a bejutásért a késõi órán, de ugyanúgy tárva-nyitva állt az ajtó, mint máskor.
    Október 4. Szombat
    A délelõtt nem jó semmire, úgyhogy a reggeli után csak a BRTC-be mentünk egy kis ping-pongozásra.
    A tanterem mellett volt egy másik terem, ahol két pingpongasztal és egy biliárdasztal állt, hogy ne unatkozzunk, meg öt számítógép, hogy legyen valami kontakt az otthoniakkal. Itt is volt egy víztartály, vagy mi a fene ennek a neve. Olyan, ami az amerikai filmekben szokott lenni, ugyanis a csapvíz nem iható. Ilyenekre nem szoktam adni, de itt a helyiek se isszák meg forralás nélkül. Úgy viszont tea formájába folyamatosan. A legtöbb embernek a kezében min-dig ott fityeg a termosz, de legalábbis kéznél van. Rendelkezésünkre állt persze tea, és kávé is, na meg keksz is. Full extrás szolgáltatás.
    Délután megint egyedül indultam neki a városnak. Nem volt kedvem a tömeg hajkurászásá-hoz, összetereléséhez. A cél a Wuhou templom volt. A térkép szerint elindultam, hogy a leg-rövidebb úton odajussak. Sajnos a keresett utca nem létezett. Ledózerolták, eltemették, fel-szórták sóval, vagy egyszerûen elmentem mellette. Szóval mentem körbe. Ez csak azért lé-nyeges, mert Kína nagy, és a városok ezzel arányosak. Legyalogoltam a lábamat, mire odaér-tem. A bejárat nagyon úgy nézett ki, mint egy buddhista templom bejárata, a turisták tömege is ott volt, de a belépõdíj egy kicsit elbizonytalanított, hogy jó helyen vagyok-e. A könyvem szerint 1 Y a belépõ, itt meg virított a tábla, hogy 30. Na, ezen egy kicsit meglepõdtem, meg ki is akadtam. Mindegy, ha már eddig eljöttem nem ezen fogok takarékoskodni. Leperkáltam az összeget és bementem a kapun. Bent is ugyanolyan tömeg várt mint amilyen kint volt. Rengeteg a turista, de csak kínai. Az elsõ pavilon felé vezetõ út két szélén háromszögû sárga zászlók piros szegéllyel. Két teknõs szobor, a hátukon nagy kõtáblák hirdetnek akármit. A hely gyönyörû, de a tömeg teljesen agyonnyomja a hangulatát. Perceken belül mellém lépett egy fiatal srác, és felajánlja, hogy körbevezet. Még friss volt bennem Marokkó emléke, ezért erõsen gyanakodtam, hogy a végén majd levesz némi pénzre. Megtudtam tõle, hogy a fülcim-pa mutatja meg a boldogság mértékét. Minél vastagabb, annál boldogabb a tulajdonosa. Na, ezért van minden Buddha szobor olyan jól ellátva ilyesmivel. Rögtön tapogattam a sajátomat is, hogy megtudjam hogy érzem magam, és megállapítottam, hogy nem rosszak a kilátásaim. Sorban haladtunk át a pavilonokon.
    Az ember belép elöl, és hátul távozik. Nem hasonlít az errefelé ismertes templomokhoz. Minden pavilon elõtt nagy füstölõ- és gyertyatartók sorakoznak. A hívõk, vagy a hívõnek fel-tûnni akarók itt helyezhetik el az áldozati füstölõket. Van mindenféle méret. A legnagyobb legalább méteres, 3 cm vastag. A legtöbben csak a hagyományos méretet használják, mert a vallásban aztán abszolút nem a méret a lényeg. Sokkal inkább az, hogy három darab legyen. Ezzel szépen megállnak, háromszor meghajolnak, és beszúrják az öntöttvas tartókba. Utána bent a pavilonban letérdelnek a szobor elõtt, és háromszor meghajolnak. A Buddha szobor, vagy szobrok mindig középen állnak. Gyakran helyes kis horogkeresztet viselnek a mellükön, miközben földöntúli mosollyal néznek a hívõkre. Ha lett volna rajta copy right, akkor most nem mosolyogna minden európai a látványukon. A terem két oldalán az arhatok foglalnak helyet. Ezek olyan szerzetesek, akik megvilágosodtak és elérték a nirvánát. Természetesen szobrok formájában vannak jelen. Számuk templomról templomra változó. Eléggé megdöb-bentõek is vannak köztük, egyik a mellét nyitja fel, hogy láthatóvá váljon egy kisebb emberke belül, a másik a fejérõl tépi le a bõrt, ami alatt másik arca van. Némelyik teljesen szürke, van hosszú lábú, mint egy gólya, és van olyan is amelyiknek égig ér a keze. Ha elmegy mellettük az ember megkerülheti a fõoltárt és a hátsó ajtón át távozhat. A másik oldalon általában van egy következõ hasonló pavilon is.
    Én is így mentem kínai kísérõmmel, aki túl sok információt nem tudott átadni. A látvány amúgy is elég volt egyelõre. Az épületeket park veszi körül. Tavak, bennük az elmaradhatat-lan aranyhalakkal, érdekes formájú sziklák, hidak, keskeny ösvények a fák között. Az itt-ott lerejtett pihenõkben le lehet ülni.
    A templom Liu Bei király emléktemploma, de mindenki csak Zhuge Liang templomaként ismeri, aki a király egyik minisztere volt. Az egész országban ismert agyafúrtságáról, sok színdarabnak is szereplõje. Az õ halotti titulusa a Wu Hou, azaz Wu herceg. A templom le-égett és 1672-ben építették újjá, most is ezek az épületek láthatóak. A templomot körülvevõ parkban van a király sírdombja is. Van egy kis múzeum is, de nem túl informatív, tekintve, hogy minden kínaiul van kiírva. És persze nem maradhatnak el a bonsaiok sem, bár kínaiul biztos, hogy nem így hívják õket.
    Mikor körbeértünk meglepetésemre nem tartotta a markát a gyerek, de ez nem is jellemzõ a kínaiakra. Szépen elbúcsúztunk és nem mentem ki, hanem egyedül újra körüljártam, nyugodt körülmények közt csináltam néhány fényképet.
    Ekkor kellett rájönnöm, hogy baromi sötét van. Belenéztem a gépbe, és meglepve tapasztal-tam, hogy 1/20-dal szeretne exponálni, teljesen nyitott blendével. Messze volt még az este egyszerûen csak borult volt az ég. Ez a maradék hat hétre is így maradt. Hiába bámultam fel-felé, nem láttam a Napot. Annyira nem láttam, hogy azt se tudtam megállapítani, hogy vajon merrõl süthet. Olyan volt, mint itthon a decemberi égbolt egy kiadós havazás elõtt. Még jó, hogy az indulás elõtt vettem egy adag 400-as filmet is.
    Visszafelé egy másik úton mentem. Ez ha lehet még hosszabb volt. Mire visszaértem rende-sen el is fáradtam, úgyhogy ledõltem egy kis vacsora elõtti sziesztára.
    Vacsora után a már-már szokásossá vált mini party volt a szobámban. Mire ágyba kerültem megint éjfél lett.
    Október 5. Vasárnap
    Reggel a csoport egy részével a Wenshu templomba mentünk. A másik fele akkor volt, mi-kor én a Wuhouban jártam. James vezetésével mentünk. Már ekkor lehetett érezni, hogy James nem a navigáció nagymestere, de zavarodott körbepislogásaitól eltekintve zökkenõ-mentesen odaértünk. A templom a város átellenes oldalán volt, ezért busszal mentünk. Nem volt túl bonyolult odajutni, csak felszálltunk a 16-osra, az a déli vasútállomástól az északiig megy, végig a Renmin úton.
    Az utak elnevezése teljesen logikus, bár elsõre nem tûnik annak. Az utakat nem csak a neve jelzi, hanem az is, hogy melyik szakasza. Észak, dél, kelet, nyugat, vagy középsõ szakasznak megfelelõen változik a név. Mi a Renmin nanlu, vagyis déli Nép út közelében laktunk. A busz ahogy ment észak felé, végigmentünk a Renmin zhonglun, vagyis középsõ Nép úton, tovább az északira, vagyis a beilura. Ha az ember egy ismeretlen városban ráakad egy olyan utcanév táblára, amit el is tud olvasni, akkor könnyen kitalálhatja, hogy merre is lehet, akár még tér-kép nélkül is.
    A buszok se mind egyformák. Járnak hétköznapi buszok, és egy kicsit londoni hangulatot hordozó emeletes buszok. Vannak ezen kívül légkondisak is. Ez utóbbiért dupla árat kell fi-zetni, bár se nagyon vágja földhöz az embert a 2 Y-os árával. Nyáron biztos még kevésbé éreztem volna megvágásnak, de õsszel teljesen lényegtelen, hogy milyen busszal utazik az ember, mert nincs hõség. A nap nem sütött aznap sem, de errefelé nap csak világításért fele-lõs. Lehet teljesen borult idõ, ez nem jelenti, hogy rosszidõ lesz. Ugyanolyan kinézetû égbolt alatt egyik nap 15, a másik nap 25 fok is lehet. Úgy értem, egymást követõ nap.
    A templom ahova tartottunk már messzirõl is másnak tûnt. Az utat végig árusok szegélyez-ték. Gyertyákat, füstölõket árultak leginkább. A kapu mellett a falon több helyen nagy korom-foltok mutatták, hogy kint is szoktak füstölõt gyújtani. A belépõ is sokkal barátibb volt. Az elmaradhatatlan tömeget is inkább a hívõk alkották, akik füstölõ csokrokkal nyomultak befelé, és már a bejáratnál megkezdték a hajlongást a két tenyerük közé fogott füstölõkkel.
    A pavilonok közti parkban néhányan a tai chit gyakorolták. Azt hittem úton-útfélen beléjük fogok botlani, de itt láttam elõször, és szinte utoljára is. Manapság inkább csak tornásznak, tollaslabdáznak, azt is inkább az idõsebbek. Õk viszont láthatólag rendszeresen.
    A régi templom épületek mögött egy új is található. Stílusában követi a régieket, de látszik rajta, hogy legfeljebb néhány éve fejezték be. Sikerült azért az egészet agyonvágni azzal, hogy a padlót csempével rakták le. A közelben egy földalatti csilli-villi urnatemetõ is volt, félelmetesen giccses belsõvel. Minden vakítóan fényes volt, színes lámpákkal megvilágítva. Vártam, hogy hol lehet felszállni a szellemvasútra, hogy végigvigyen az õsök szellemei elõtt.
    A templom mellett teázó is mûködik. Egy pohár tea mellett egész nap el lehet diskurálni, mivel az egy pohár tea egy adag teafüvet jelent. Ha leszürcsölték róla a vizet, akkor ingyen és bérmentve jön az utántöltés. Ízesítõ nem kell a tea mellé, csak arra kell vigyázni, hogy a na-gyon kiázott tea rettenetes keserû lesz. Forró víz egyébként mindenhol elérhetõ. Nem tudom, hogy ez az oka, vagy az okozata annak, hogy mindenki teás termosszal szaladgál.
    Általában átlátszó mûanyag termoszok ezek. Alul a tea, aztán szûrõ, végül a kupak. Ha el-fogyott jöhet rá a víz. Akinek ilyenre nem telik, az pótolja egy szimpla befõttesüveggel.

18 hozzászólás megtekintése - 1-18 / 18
  • Szerző
    Hozzászólás
  • #54100 Hozzászólás

    Ahmet

    Leeloo

    Igazán köszönöm! A képek az Other pics nevû mappában vannak, Ahmet’s pics név alatt. Ömlesztve.

    #54099 Hozzászólás

    Leeloo

    képek, de HOL?

    Drága Ahmet,

    Nagy élvezettel olvasom az útleírásodat (a szíriait is elolvastam már legalább hatszor :-)) és legalább ilyen örömmel nézegetném a képeket is, de sehol sem találtam õket! Regisztráltam, kerestem: eredménytelenül…
    Segítség!

    Leeloo

    #54098 Hozzászólás

    Ahmet

    Ne…

    … elb@sztam! Köszi Mioki!

    #54097 Hozzászólás

    mioki

    Ahmet képei

    helyesen: http://pattaya.dumcsi.com/

    #54096 Hozzászólás

    kbalazs

    Ahmet

    Nem jó a link.

    #54095 Hozzászólás

    Ahmet

    Képek

    Pocsék minõségben szkennelt diák láthatók a http://www.pattya.dumcsi.com oldalon. Kínáról, Szíriáról, Libanonról, szóval a többi fent lévõ útleírásommal kapcsolatosak.

    #54094 Hozzászólás

    Ahmet

    Köszi…

    Remélem, lesz módom kipróbálni az alt+v, d dolgokat : )
    Nemecsek!
    vállalod a kiadást? : )

    #54093 Hozzászólás

    kbalazs

    Gratulálok!

    Nagyon tetszik az útleírásod, érdekesen írsz.

    Viszont a Polonyi Péter Kína útikönyvét illetõ kritikád, miszerint nincs benne a Wenshu templom, tévedés. A második kiadás 409 oldalán megtalálod a Mandzsusri templom (Wen-shu Yuan) név alatt. Igaz, csak 5 sor. (Bocs, hogy a Kína-Peking – http://utazas.com/utazas/forum/forum.cgi/?action=cikkek&uticel=3&file=1075460160 – topic után itt is “kötözködök”.)

    Ha legközelebb olyan gép elé kerülsz, ahol kínai karakterek jelennek meg (úgy ahogy leírtad), egyszerûen állítsd át a kódolást (alt+v és d, majd válaszd ki a megfelelõt).

    #54092 Hozzászólás

    nemecsek

    Legközelebb könyvet írjál

    Ha 2 munka közt megint utazol és az élményeidet leírod erre a topicra, légyszi kíméld meg a nyomtatómat

    #54091 Hozzászólás

    Ahmet

    Hát igen

    Lesznek még megváltásra váró halak. : )
    Pacsirták cérnaszálon, vagy kutyák is?

    #54090 Hozzászólás

    Rita

    köszi

    Nagyon bírom a stílusodat, meg a felénél sem tartok, (pontosan ott, hogy megváltás lehetett a hlanak. hgy beledobtad a forró vízbe, mert ki volt belezve, és biztos fájhatott) mert dolgoznom is kell, meg azt akarom, hogy sokáig tartson!!!

    #54089 Hozzászólás

    Ahmet

    Köszi

    És köszi, és szívesen.

    #54088 Hozzászólás

    patakiz

    Köszönet

    a délelõtti kellemes élményért amit e mû tanulmányozása idézett elõ ;)

    #54087 Hozzászólás

    Pó apó

    Éljen!

    Éljen! Éljen!
    Meg: Bravo, bravisszimo!

    #54086 Hozzászólás

    Ahmet

    folyt.

    Végre, végre egy órakor megérkeztünk Shilinbe. El se akartam hinni! A kísérõ közölte, hogy kettõre legyek a busznál, mert indulunk vissza. Felejtsd el! Otthagytam a francba. Ko-cogott utánam, hogy nem kettõkor, hanem háromkor. Na, jó, majd meglátjuk –, gondoltam, és elloholtam a bejárat felé. Ha elég a két óra, akkor jó, ha nem, akkor megyek majd másik busz-szal.
    Kifizettem a meglehetõsen borsos belépõt, átestem a fémkeresésen, biztonsági ellenõrzésen is, és mehettem, amerre látok. A röhej az, hogy ha valaki veszi a fáradtságot, akkor megkerül-heti az egész kócerájt, és bemehet mindenféle ellenõrzés és jegyfizetés nélkül.
    Zúdultam a tömeggel a fantasztikus sziklák felé. Mikor odaértem, úgy gondoltam, hogy mindenkinek igaza volt, aki leszólta a helyet. A sziklák tényleg fantasztikusak voltak, de az egészet agyonvágta az, hogy körülöttük nyírt gyep, virágágyások, és kikövezett gyalogutak. Na, ezért kár volt, ráadásul lépni se lehetett a csoportoktól, amik a megafonos vezetõk után vonultak. Gondoltam, ha már itt vagyok, akkor körüljárom. Villámgyorsan rájöttem, hogy a kínaiak itt is azt csinálják, mint mindenhol. Egy jól bejáratott útvonalon terelik végig ezeket a birkákat. Na, ha õk mennek jobbra, akkor én balra, aztán nem zavarjuk egymást. Ez a csodála-tos! Nem szóródtak szét, nem zavartak.
    Kicsit beljebb, ahova nem mennek a csoportok, már nem volt parkosítva, az ösvények is keskenyebbek voltak. Mikor még távolabb mentem, nem volt már semmi ösvény, csak csend – ami azért elég ritka errefelé –, és természet – ami szintén. Rendes tempóban jártam az ösvé-nyeket, folyt is rólam a víz. A szürke sziklákat az erózió formálta a legfélelmetesebb alakokra. Magas oszlopok és falak alakultak ki, mindnek éles, cakkos teteje volt. Az ösvény meg lent vezetett a félhomályban. Helyenként liánok is nõttek, hogy teljes legyen az Indiana Jones ér-zés. Mikor kiértem egy teljesen elhagyatott helyre, felmásztam az egyik sziklára. A teteje tüs-késre erodálódott, de annyira éles, hegyes volt mindenhol, hogy a súlyom alatt lepattantak az elvékonyodott kõpengék. Innen visszakeveredtem a kiépített részre. Egy tó bukkant fel a szik-lák között. Félelmetes volt, ahogy a kõcsipkék tükrözõdtek. Onnan nem messze meglepõdve tapasztaltam, hogy egy tábla mutat a sziklák közé vezetõ nagyon keskeny ösvényre, hogy Dangerous section! Ennek fele se tréfa, merre is menjek? Nálunk az ilyen hat lánccal és négy korláttal, meg büntetéssel le lenne zárva, itt meg még reklámozzak is. Elindultam felfelé. Rö-videsen négykézláb kellett átbújnom a félig ledõlt sziklák alatt, aztán meg felfelé kaptatni a kõbe vésett lépcsõfokokon. Elõször hetykén szökdécseltem, de ahogy nõtt a magasság, és csökkent a szélesség, úgy fogyott a bátorságom. Végül már szinte minden szikla alattam volt. Úgy nézett ki, mintha lentrõl ezer konyhakés mutatna rám. Talán nem kéne leesni, gondoltam. Majd rögtön végiggondoltam az esélyeimet, ha mégis. Amit meghagynának belõlem a szik-lák, az a tóba esne. Ilyen gondolatokkal markoltam a penge vékony szikla legfelsõ taraját, miközben átegyensúlyoztam egy szakaszon, amit egy kõlappal – mi mással – kipótoltak, hogy el lehessen menni. Az ösvény, vagy mi a fene szélessége itt már csak 20 cm volt. Fönt talál-koztam egy emberrel, aki lényegesen magabiztosabban mozgott, de rajta is láttam, hogy job-ban be van fosva, mint ahogy mutatja, és ez egy kicsit megnyugtatott. Mikor találtam magam-nak egy biztos pontot, akkor végre rendesen körülnéztem, nem csak úgy, hogy na, mire esnék. A látvány gyönyörû volt. Ahol a sziklák közt állt egy egy fa, ott látszott, hogy õsz van. Vörös, sárga, zöld levelek a szürke sziklák közt. Hát, megérte felmászni.
    Lefelé se volt egyszerû, mert ugye nem könnyû úgy menni, hogy az ember nyakában lóg egy fotóstáska is.
    Mászkáltam még az ösvényeken, és biztos voltam benne, hogy el lehetne itt tölteni rengeteg idõt, de így is elég sokat láttam belõle, a buszt meg még elérem, úgyhogy kifelé vettem az irányt. Már amennyire egy ilyen helyen lehet irányt venni. Az ösvény az nem kérdezte, hogy merre akarok menni, követte a szurdokot. Végül kikeveredtem az útra, ahol a csoportok vo-nulnak, és a kapuhoz mentem. Leginkább inni szerettem volna, mert lefolyt rólam öt liter víz a turné során. Egyszer azt hittem, hogy esik az esõ, felnéztem az égre, de ragyogó kék volt. Akkor jöttem rá, hogy az izzadtság csöpög a fülemrõl. Ááá!
    A busz ott várt, ahol megbeszéltük. Magát a jármûvet nem nagyon ismertem volna meg, de a parókás útitársunkat biztosan. Szép fekete nylonparóka virított a fején. Az alatt milyen me-leg lehetett?
    Idõben indultunk vissza. Attól borultam volna ki, ha ezután még ott állunk. Na, nem ott áll-tunk, hanem öt kilométerrel arrébb. Mikor jöttünk, már akkor is láttam, hogy egy kamion fek-szik az egyik kanyarban, na azt mentették. Mikor elmentünk mellette, már talpra volt állítva, és egy gyanúsan emberforma kék csomag feküdt mellette.
    Kunmingba visszaérve az állomásra mentem megvenni a másnapi vonatjegyemet, úgyis ott rakott ki a busz. A vasútállomás egyébként éppen nem létezett, mikor ott jártam, mivel a régit lebontották, az új meg még sehol se volt. Kicsit féltem is a jegyvételtõl, de gyorsan meglett a pénztár. Rákészültem a vásárlásra, és kis cédulára kiírtam, hogy Guilin, így is, meg kimásol-tam a könyvembõl kínai jelekkel is, mellé írtam, hogy mikor, aztán nekivágtam. Egészen könnyen ment, mert a kulcsszavakat tudta a pénztáros angolul.
    – Guilin, tomorrow! – Guilin, holnap!
    – Hard sleeper, soft sleeper? – Keményágyas, puhaágyas?
    – Hard. – Kemény.
    – Ok!
    Már meg is volt az egész. Ez nagyon feldobott. Gyalog indultam el a Beijing Lun észak felé. Vettem egy pálcikára tûzött fél ananászt, és örültem a jó dolgomnak. Kicsivel késõbb utánam hellózott egy fickó. Visszaköszöntem, örüljön a nyelvtudásának, de kiderült, hogy tényleg beszél angolul. Egy kisfiúval jött, akirõl kiderült, hogy a tanítványa. Angolul tanítja, miért cserébe a gazdag apja nála fekteti be a pénzét. Hol van itt kommunizmus?!
    Vacsoráztam, majd a szállodámba mentem. Beszélgettem egy-két emberrel, majd elvonul-tam zuhanyozni. Kerestem a tusfürdõmet, de nem leltem, biztosan ottfelejtettem a zuhanyzó-ban az elõzõ nap, gondoltam, de ott se volt. Valaki biztosan elhasználja az én drága Baba tus-fürdõmet – szomorkodtam –, és fájó szívvel veszteséglistára tettem, aztán sima vízzel mostam le magam. Mikor visszacaplattam a szobámba, akkor láttam, hogy a galád takarítónõ belerakta a papucsos zacskóba, és a szomszéd ágyra rakta. Felháborító, ezek a mai takarítók! De leg-alább megvan.
    December 5 Péntek
    Mivel a vonatjegyem 2041-re szólt volt elég idõm Kunmingban, bár inkább mentem volna már. A nagy idõmilliomosságban úgy gondoltam, hogy majd sokáig alszok, hiszen megtehe-tem. Ezzel csak az volt a gond, hogy egy dormitóriumban nem mindig én döntöm el, hogy meddig alszok. Az egész szoba lakossága korán kelt, mert mentek statisztálni valami filmbe 220 Y-ért. Hívtak engem is, de végül kihagytam, mert nem tudták megmondani, hogy meddig tart. Pedig lehettem volna kínai sztárstatiszta.
    Szóval nekem a filmezésbõl csak a koránkelés maradt. Összeszedtem magamat és elindul-tam a városba. Elsõ az evés, ami errefelé nem megy annyira egyszerûen. Itt a legtöbb kifõz-dében nem voltak kipakolva az alapanyagok, hanem mondta a kedves vendég, hogy mit akar, fizetett, aztán hozták. Ez nekem nem ment. Egészen pontosan a megmondás részével voltak problémáim, így mindig csak azt ehettem, amit már éppen evett valaki, mert arra tudtam rá-bökni.
    Reggeli után az állatkert felé indultam, de magát az állatkertet elkerültem nagyívben, mert csak a nyugati utazók felháborodásáról híres, mert itt is úgy tartják a jószágokat, hogy úgy vannak belezsúfolva a ketrecbe, mint kövér nõ a neccharisnyába, vagyis a ketrec méretét az állat mérete határozza meg. Helyette a szomszédjába mentem, a Yuantong templomba, mert még mindig nem lett elegem a templomokból.
    Érdekes volt. Azt épületek egy kis tavat vettek körül, amin egy pavilon állt. A tóban renge-teg teknõs volt. Legtöbbjük a sziget partján sütkérezett. Közéjük vegyülve üldögélt egy ráné-zésre jó félkilós béka is. A város a falon túl volt, mégis mintha több napi távolság választott volna el tõle.
    A nagy nyugalomból a városon keresztülgyalogolva a Yunnan múzeumba mentem, hogy felszedjek valami kultúrát is. Végignéztem a híres bronz dobokat, és az idõrendbe szedett por-celánokat is, sõt még a kalligráfiákon is végigszaladtam, de az az igazság, hogy a földszinti üzletben sokkal több mindent láttam, és még vezetést is kaptam, mert a boltos lány nagyon szeretett volna nyelvet gyakorolni.
    A múzeum megtekintése után már csak rengeteg idõm maradt. Sétálgattam, és ezredszer is végignéztem a virág- és madárpiac portékáit. Igazából a legkevesebb az a virág meg a madár volt errefelé. Inkább turistáknak szánt „igazi” régiségeket lehetett errefelé kapni.
    Végiggyalogoltam a városon, hogy találjak egy internet elérhetõséget, de sehol semmi. Má-sodikán olvastam utoljára leveleket, de a kínai karakterek megkeserítették az életemet, így a lényeget elfelejtettem megírni Gabinak, azt, hogy nem felejtettem el az évfordulónkat. Vagyis elfelejtettem. Azóta is netet keresek, és nem találom azt se, ahol akkor jártam, mert arra is véletlenül akadtam. Lementem a térképrõl, de semmit nem találtam, eltekintve egy piactól, amit biztos, hogy nem turistáknak találtak ki. Mikor visszafelé tartottam már a városba, akkor találtam egy nagy Internet Café feliratot. Idõm eddigre már nem nagyon volt, de bementem. Szívesen olvastam volna magyar híreket, de sietnem kellett, hogy elérjem a vonatomat. Rá-számoltam azt is, hogy meg kell találni a pályaudvar megfelelõ részét, mivel nem a pénztártól indulnak a vonatok.
    A Cameliában felszedtem a cuccaimat, amit kemény 0,5 Y-ért õriztek egész nap, és elindul-tam az állomásra. A buszról leszállva megkezdtem harcomat, hogy az építkezési területen megtaláljam a vonatomat. A mutogatásban már elég jó voltam, mutogattam mindenkinek a jegyemet, õk meg mutogatták az irányt. A kínai rendszer határozottan tetszik. A jegyre rá van írva a vonat száma, a pályaudvaron meg mindenfelé ki van nyilazva, hogy melyik vonat merre van. Nincs káosz, nincs keresgélés, hogy melyik vágány merre, meg mit hazudott a bakter, csak a táblákat kell követni. A peron bejáratánál ellenõrzik a jegyet, és a vonat ajtajában le-cserélik egy bilétára, amin csak a kijelölt ágy száma van. Zsebemben a fémlappal felszálltam. Szerencsére már bent állt, nem kellett rambózni. A buszok elsõ ajtaján lévõ karakter volt a szám mellett, így gyorsan kilogikáztam, hogy a felsõ ágy az enyém a három közül. Nem vol-tak fülkék, de az elrendezés olyan volt. A csomagot a folyosón lévõ csomagtartóra tornáztam fel, majd leültem az egyik lehajtható székre az asztalka mellé. Az alsó ágyon van csak annyi hely, hogy ülni lehessen, a többin még egy kínainak is kushadni kell, nem hogy nekem!
    Megettem a vacsorának szánt kajám egy részét és felmásztam az ágyamra. A fotóscucc vállpántján átdugtam a lábamat, hátha így felébredek, ha le akarják nyúlni, és már aludtam is.
    December 6. Szombat
    Meglepõen jól aludtam, a hímzett kispárna segíthetett. Lemásztam a két méter magasan lévõ galambdúcomból és megnéztem, hogy hozott-e valamit a Mikulás éjjel a cipõmbe. Nem ho-zott semmit, de ebben a köpködõs országban ennek inkább örültem, meg annak is, hogy meg-van még. Egyáltalán nem hiányzott semmim.
    Reggelire megettem a váróteremben vásárolt buktám maradékát és a lehajtható ülésrõl bá-multam a tájat. Kezdtek feltûnni a hegyek, amik miatt Guilin felé vettem az irányt. A mezõn álltak szétszórva, olyanok voltak, mintha gyerekek rajzolták volna oda. A sík területbõl egy-szer csak felbukkantak, szinte minden oldalról függõleges volt az oldaluk, a teteje meg mind-nek lekerekített.
    A gyér reggeli után vágytam valami ételre még, úgyhogy kipróbáltam a kínai utazós kaját. A mozgóárustól szereztem be. Száraz tészta, egy papírdobozban, meg mellé csomagolva min-denféle ízesítõ. Igazi mûanyag kaja. Csak forróvíz kell hozzá, ami Kínában nem lehet prob-léma. Vételeztem én is a legközelebbi köztermoszból és vártam a hatást. A használati utasítás-sal meggyûlt a bajom, de utastársaimat már tanulmányoztam hogyan is kell fõzni vonaton. Nem volt rossz, és nem is volt kevés. Az egészet megfejeltem egy sörrel, így egész jó éreztem magamat. Kellemesen elbutulva visszamásztam a helyemre egy kis szunyókálásra. Volt idõm, az útikönyv szerint jósolt utazási idõ 24 óra volt, és vonatról lévén szó nem bízhattam abban, hogy a jó idõnek köszönhetõen jelentõs órákat faragnak le belõle.
    A szunya után megint jött egy kis kifelé bámulás. Semmi jelentõs nem történt, talán csak annyi, hogy a megláttam, hogyan tört be a kapitalizmus a vasúthoz. Olyan volt mint a magyar postahivatalok, ahova a demokráciával együtt betörtek a literes bugyik, és a zoknik. Persze kettõs honfoglalással érkeztek, az elsõ hullámot a kaparós sorsjegyek jelentették. Itt ez a sors-jegy dolog elmaradt, és rögtön támadtak a zoknik. A vasúti alkalmazottak felkaptak egy-egy kosarat és beindították a bizniszt. Nem csak úgy tessék-lássék, hanem komolyan agitáltak a legjobb minõségû zoknikkal. Lehet, hogy ez a kommunikációs technika Mao Ce Tung örök-sége öröksége? Látványos méretekre nyújtották a zoknikat, majd megdicsõült arccal mutatták a potenciális vevõknek, hogy a párjához képest egy millimétert se nyúlt meg. Hát, a mai mû-szálak sokat bírnak. Elém is leraktak egy ötös csomagot, de nem vettem, minek, csak két lá-bam van.
    Szépen besötétedett, innentõl elég uncsi volt, mert a bámulás kifelé innentõl nem kötött le. Végül 24 óra zakatolás után megérkeztünk Guilinbe.
    A pályaudvar elõtt vadászó szállodai felhajtók hadán céltudatosan vágtam át. Nem álltam le a taxisokkal se alkudozni, hanem próbáltam messze kerülni a lehúzós néptõl. Az útikönyvbõl kinézett szálloda felé loholtam megtermett hátizsákommal. A járda nedves volt, valószínûleg nem sokkal elõtte esett, ettõl olyan volt mint a korcsolyapálya. Tipegtem a sok cuccal. Rövi-desen megérkeztem, de gyanúsan nagy volt a sötétség az ajtó mögött. Mikor megpróbáltam bemenni, már integetett a két õr, hogy én itt nem fogok alukálni. Bánatosan fordultam vissza az ajtóból. Legnagyobb meglepetésemre egy férfival találtam magam szemben, aki egy mobilt nyújtott felém azzal az arckifejezéssel, ami az egész világon annyit jelent: Téged keresnek! Teljesen meg voltam zavarodva. Vártam, hogy Morpheus szól bele ,és kiutat kínál a Mátrix-ból, de nem. A vonal másik végén egy szállodatulaj beszélt, közölte velem, hogy az általam keresett hely megszûnt, de az övé is pont olyan jó, és a telefon tulajdonosa odakísér. Megnyu-godtam, hogy minden rendben a világgal. Az elõrelátó szállodatulajdonos egy õrt állított az utazók által ismert, ám csendben megszûnt szálloda elé, és ha az õr látott egy áldozatot, akkor azonnal hívta a fõnököt. Nem kell ide nyelveket beszélõ alkalmazott, csak egy telefon.
    A szálloda ahova mentünk természetesen majdhogynem a vasútállomás mellett volt, így fe-leslegesen gyalogoltam annyit. A szoba amit kivettem meglehetõsen leélt volt, de mindegy. Volt különbejáratú fürdõszobám, ami nagy luxus, bár melegvíz nem volt. A WC ülõkéjén keresztben papírszalag virított nagy felirattal: DESINFECTED. Kétségeim voltak.
    Lepakoltam és kajálda után néztem. A szomszéd utcában azonnal leintettek, hogy van inglismenü. Ennek megörültem, mert nem kell eljátszanom, ahogy a wokban megsütik a tész-tát. Bekajáltam aztán visszavonultam kipihenni a nagy semmittevést.
    December 7. Vasárnap
    Bementem a városba. Kicsit csalódás volt, mert annyit hallottam már, hogy a várost dicsé-rik, erre egy teljesen modern városban találtam magam.
    A Wang Cheng palotához mentem elõször. Pillanatnyilag az egyetem mûködik benne, meg egy kis múzeum. Miután kifizettem a szerénynek nem annyira mondható beugrót, úgy érez-tem, hogy meg kell néznem, mert kifizettem. Minden felirat csak és kizárólag kínaiul volt, az egyetlen érdekes dolog az volt, hogy meg kellett találnom a villanykapcsolókat, ahogy halad-tam elõre szobáról-szobára. Utána felmásztam a palota mögötti hegyre. Ez is olyan volt, mint errefelé mindegyik. Leginkább cukorsüveghez hasonlított, így nem volt egyszerû a feljutás annak ellenére sem, hogy lépcsõt építettek rá. Fent egy kis pavilon van, amibe nem lehet be-menni. Ez kiváltotta belõlem az egészséges kíváncsiságot, és aki keres az ugye talál, sikerült egy lukon benéznem. Lehangoló, de egy baromi nagy légvédelmi sziréna volt benn. A kilátás a párás idõ ellenére csodálatos volt. Körben mindenhol félelmetes mészkõhegyek, a köztük szabadon maradt lapos helyen meg a város.
    Még a bejáratnál ajánlkozott egy srác, hogy végigvezet, de pénzes ajánlat volt, így elutasí-tottam, de ingyen is ajánlotta, hogy nézzem meg a hegy alatti barlangot. Hihetetlen, hogy egy kis angolgyakorlásért már senki nem dolgozik. Szóval leereszkedtem a hegy lábához, és ke-resni kezdetem a barlangot, de csak egy boltot találtam. Érdeklõdtem, egy csámpás fogú, egyetemista önkéntes kinézetû õrnél, de egy szót sem értett, viszont nagyon készséges volt, ahogy egy önkéntestõl elvárható. Végül kerített valakit, aki megértette, hogy mit is akarok, és a boltra mutatott. Bátortalanul bementem, és kiderült, hogy a szent barlangban folytatódik.
    Az egyik eladó rögtön körbevezetett, mert õ nem tudta azt amit én igen: nem fogok vásárol-ni. A barlang egy kápolna, amelynek a falába istenképek vannak faragva, nyilván szöveggel együtt. Elmesélte, hogy minden évhez tartozik egy kép. Kikerestük az ’77-hez tartozót, így végre megtudtam, hogy a kígyó évében születtem. Volt persze gyönyörûségesen szépséges színes lámpás kivilágítás is. A bolt részlegbe visszaérve rögtön felajánlotta, hogy a személyre szabott istenségem papír képmását megvehetem, de letettem róla. Ezek egyébként úgy ké-szülnek, hogy a dombormû elé papírt raknak és átsatírozzák.
    Mosolyogva elbúcsúztam, és mentem a városba. Nem ott mentem ki, ahol befelé jöttem, itt nem volt jegyszedõ, csak egyenruhás õr. Rögtön az járt az eszemben, hogy egyszerûen egy akármilyen igazolvány felvillantásával bejöhettem volna. Ehhh, mindig csak a csalás.
    Közben az idõ egyre rosszabb lett. Az elõzõ nap este se véletlen volt vizes a járda. Elkezdett szemerkélni az esõ, és a köd is olyan volt, mint Chengduban.
    A Xiangbi Shanhoz mentem, de csak nézelõdni. Ez az Elefánt-hegy, ami arról kapta a nevét, hogy az élénkebb fantáziájúak úgy látták, olyan alakja van, mint egy elefántnak, ami a vízbe dugja az ormányát. Az idõ egyre kevésbé volt kellemes, meg a város se gyõzött meg igazán, így eldöntöttem, megyek Yangshuoba. Loholtam vissza a szállodához, hogy dél elõtt kijelent-kezzek még, ami pénzmegtakarítás. Sikerült is megoldanom tizenkettõ elõtt tíz perccel. Beül-tem a korábbi éttermembe, és megebédeltem. A szemben lévõ masszázsszalonból integettek a lányok, hogy ugorjak be, de volt egy olyan gyanúm, hogy a masszázsszalon ott is azt jelenti, mint Magyarországon.
    Ebéd után kiballagtam a buszpályaudvarra, és megvettem a jegyet Yangshuoba. Teljesen szokatlan volt számomra, hogy egy nagy, légkondis busz állt be. Kényelmes volt, utaztunk rajta vagy négyen. Az út nem volt hosszú, rövidesen megérkeztünk. Mikor leszálltam megro-hant legalább húsz szállodai felhajtó, mindegyik a saját brossúráját lobogtatta felém, a kör-nyék legjobb szállodájáról. Futólépésben menekültem, õk meg – lévén, hogy nem volt közel, s távol más áldozat – utánam. Bevillant a Brian élete címû film megfelelõ jelenete, így megtor-pantam, és visszafordulva rájuk kiabáltam: MENJETEK A PICSÁBA! A hatás annyi volt mint a filmben, de én jobban jártam, mert egy bizonyos táv után feladták, csak addigra nem tudtam, hogy merre is kellene menni. Ahhoz, hogy betájoljam magam vissza kellett volna menni, de a rám leselkedõk miatt nem volt hozzá kedvem. Végül megszólított a helyi iskola egyik tanereje, és elvezetett a kiszemelt szállodához. Bejelentkeztem, és lepakoltam a hat-ágyas szoba kiválasztott fekhelyére. Becsuktam az ablakot is, mert a friss levegõ ugyan fon-tos, de baromi hideg volt már bent is. Az ablak becsukása sokat nem segíthetett a dolgon, mert fûtés itt se volt.
    Lementem a városba csellengeni. Céltalanul kóboroltam, míg rá nem bukkantam a városi parkra. Kifizettem a kategóriájában borsosnak számító belépõt, és bementem. Leginkább le-robbantnak nevezhetném a helyet, bár néhány helyrõl jó kilátás nyílt a környékre. Természe-tesen itt is cukorsüveg hegyekkel volt teleszórva minden.
    A nap hátralevõ részében ajándékokat vásároltam, mert a szokásos souvenir vadászat mellé ott volt még a karácsony is. Estefelé beültem egy helyre sörözni. Közben elbeszélgettem a felszolgálókkal, ráértek, nem volt nagy forgalom. Elég hideg volt, nem igazán csúszott a sör.
    Megkínáltak valami héjában fõtt csicsókával, vagy valami más krumpliszerû dologgal. Mi-közben megfelelõen összemaszatoltuk magunkat, elbeszélgettünk. Megtudtam, hogy az elõzõ nap még gyönyörû idõ volt, csak az én tiszteletemre köszöntött be köd. Boldoggá tett az in-formáció. Kaptam még narancsot is, de nem olyat, amire gondolna az ember, hanem kicsi, pár centi átmérõjû kis vackokat. Mikor meg akartam hámozni, szóltak, hogy kár a maceráért, egyben kell megenni, jót tesz a toroknak. Gondoltam akkor ki van kompenzálva a kínai cigi okozta károkozás.
    A sörözés után átfagyva felmentem a szobámba, de rá kellett jönnöm, hogy korán van még, és éhes is vagyok, tehát egy kétbetûs kitérés után újra az utcán voltam. Nézegettem az étter-meket, meg az árakat a kirakott étlapokon. Az Under the Moonnál is éppen a kínálatot vettem számba, mikor az egyik pincérnõ bizalmasan megsúgta, hogy bent meleg van. Ennek fele se tréfa, ez minden pénzt megér, gondoltam, és bementem. Valóban, legalább egy fokkal mele-gebb volt, mint kint. Ciki lett volna innen meghátrálni, meg minden egyéb tekintetben kelle-mes kis hely volt. Az asztalon gyertyák, nagy üvegezett tolóajtók körben. Maradtam, és nem bántam meg, mert valami isteni sült tésztát ettem, meg banános palacsintát. Ilyen kaja után már lehet aludni.
    Már a szobámban készülõdtem, mikor nyílt az ajtó, és belépett egy ismerõs árnyék, mikor felkapcsolta a villanyt, akkor láttam, hogy Andash az, akit még Emei Shanban ismertem meg, bár azóta Kunmingban is összefutottunk. Sokat nem beszélgettünk, mert az útitársával együtt leginkább evésre vágyott.
    December 8. Hétfõ
    A Yulong Hé folyóhoz terveztem kirándulást. A buszpályaudvaron találtam is egy egészen mikro buszt, ami arrafelé indult. Benyomakodtam, és már mentünk is. Az út nem volt hosszú, legfeljebb két kilométert utaztam, és már a folyó hídjánál is voltunk. Kikászálódtam, és a fo-lyó bal partján felfelé indultam. Ahogy haladtam, eltûntek az errefelé is szaporodó vendéghá-zak. Az egyik utolsónak még betévedtem az udvarára, ahol két nagy kutya jelezte, hogy húz-zak el. Örömmel meg is tettem, és visszatérültem a földútra, amin indultam. A folyó vize tel-jesen nyugodt volt. A völgy nem is annyira völgy volt, inkább egy folyamatos hegyhiány, ahol pont elfért egy folyócska. Mindkét oldalon a csak errefelé szokványos hegyek. Többféle is akadt közöttük. A leggyakoribb az állított ellipszis alakú, de van ennek több módosulata is. Az egyik például szinte szabályos félgömb, a másik egészen lingam (pöcs) alakúra nyúlt, de létezik Gauss-görbe is, meg cápafog alakú. És mindegyik zöld. Még a függõleges falakat is növények borítják.
    Bandukoltam felfelé a folyó mentén. Áthaladtam néhány faluszerûségen is. Igazából csak elszórt házak voltak. A folyó mellett még akadt hely némi rizsföldnek is. Már nem volt rizs-szezon, régen learatták a termést. Elmentem pár sír mellett is. Kínában nincsenek temetõk, a csillagok, meg az elhunyt személye alapján jelölték ki a bölcsek a sírhelyet. Ha a család jóban volt velük, akkor volt olyan kedves, és a csekélyke családi birtok terméketlen részét találta alkalmasnak a temetésre. Nem sok viszály lehetett, mert mindegyik a hegy tövében volt, és nem a rizsföld közepén. Mentem mendegéltem, de csak nem értem el a híres Sárkány hidat. Az egyetlen pont ahol keresztezni lehetett a folyót az utam során, egy modern beton tákol-mány volt. Átmentem rajta és a másik parton visszafelé indultam. Innen még jobb volt a vi-dék, mert azon a parton, ahol az imént jöttem sokkal közelebb vannak a folyóhoz a hegyek, így most a víz szélérõl duplán láthattam õket. Egyrészt az eredetit, másrészt a tükörképet a teljesen sima vízen. Keretnek meg néhány bambuszcsoport. A róla készült képet tapétának lehetne használni. Olyan fajtának, amit „jó” ízléssel rendelkezõ emberek szoktak az ágy mö-gé, elõszobába, akárhova felrakni egy teljes fal méretében. Persze a legelterjedtebb motívum a pálmafás tengerpart, közvetlen utána a havasi tájkép, de azt hiszem pont itt az ideje feldobni a piacot a kínai karsztvidék kollekcióval. Mellesleg életben lenyûgözõ volt.
    Mikor úgy tûnt, hogy elfogy az összes út az én oldalamon, akkor észrevettem, hogy koráb-ban csak úgy elsétáltam egy technikatörténeti kuriózum mellett. A folyón átjárást biztosított egy pontonhíd. Régi olajoshordók voltak összefûzve két sorban, a tetejükön meg deszkák ke-resztben. Bátortalanul indultam el a korhadt deszkákon. A híd hullámzott csekélyke súlyom alatt is, és bizarr módon kanyargott a túlpart felé, ami egyetlen általam ismert hídnak sem jellemzõje. Biztonságban átértem, bár folyamatosan a lábam elé kellett nézni, mert helyenként hiányzott egy-egy léc, én meg nem akartam fürdeni, mert hideg volt. A víz egyébként félel-metesen tiszta. Állítólag a kõzet miatt jól öntisztulnak errefelé a folyók. Én inkább annak tu-lajdonítanám, hogy az idegenforgalomból él a környék, nem az iparból. Remélem így is ma-rad, mert más vizet nem láttam Kínában, aminek leláttam volna a fenekéig. Szóval a kanyar-gó, imbolygó, lyukacsos hídon úgy mentem át, hogy a lábamat bámultam, így a partra lépés-kor továbbra is úgy éreztem, hogy hullámzik alattam a talaj.
    A már ismert úton haladtam visszafelé, mikor eleredt az esõ. Szedtem a lábam, bár ettõl még ugyanúgy esett, szidtam is az eget, hogy miért nem bírta még egy pár napig, és úgy lát-szik az égiek félnek a fenyegetésemtõl, mert elállt. Az úthoz kiérve elindultam a város félé, közben nézegettem hátrafelé, hogy mikor jön egy nekem megfelelõ busz. Egy hasonló mikro-, vagy inkább nanobusz állt meg, mint amivel érkeztem. Az ablakai természetesen – mint min-den más négykerekûnek – be voltAK fóliázva, így nem láttam be. Ezért még nagyobb volt a meglepetés, mikor elhúztam az oldalajtót. Olyan érzés volt, mint a szardíniakonzerv kinyitása. Pislogott rám a sok bezsúfolt arc, és szorítottak még egy helyet. Érdekes, hogy még egy hely mindig van. A Xi Jie – Nyugati utca – végén szálltam ki, és elmentem abba az étterembe, ahol elõzõ nap sörözgettem a fagyhalál széléig. Az ebéd amit kaptam felejthetõ ízvilágú volt.
    Az ebéd után a város másik parkjába mentem a Zöld Lótusz Csúcsra. Furcsa park, a Li Jiang folyó partján álló hegy egyik oldalán alakítottak ki néhány ösvényt, azon lehet felkaptatni egy darabig. Van néhány kalligráfia is a sziklába vésve. A híres emberek látogatása után mindig maradnak ilyen emlékek. A park nem nagy, csak a belépõ. Hozzászoktak már ahhoz, hogy sok erre a „gazdag” külföldi.
    Innen a Li Jiang partján indultam felfelé. A víz itt is nyugodt volt – a száraz évszakban nincs sok víz itt se, nem járnak hajók –, és szél se fújt. Itt keskenyebb volt a folyóvölgy, nin-csenek rizsföldek a két parton, az út, amin mentem a hegyoldalban vezetett. Elõször a város-ban gyalogoltam, egészen kikötõig, ami nyáron elég forgalmas lehet, már csak az üres bazár standokból ítélve is. Mentem tovább az üres asztalok között, amik az utat szegélyezték. Szé-pen elfogyott a házak után az útburkolat is. Elég szépen eltávolodtam a várostól, úgyhogy visszafordultam. Már a bazárnál tartottam, mikor megint eleredt az esõ, és ezen semmi nem segített már. Az ereszek alatt próbáltam meglépni az áldás elõl, de elég kevés sikerrel. Az ebédelõs helyemre menekültem, hogy megnézzem az e-mailjeimet. A hálózat olyan lassú volt, hogy már-már a hajamat téptem, mire megjelent valami a monitoron, persze fûtés nem volt továbbra sem. Átmentem az Under the Moonba, mert az ebéd tapasztalatai után inkább ott akartam enni.
    A pincérlányok megismertek, nem nagy a forgalom. Meglepetést kaptam, hoztak nekem is egy lavórt, amiben samottal kirakott vödörben izzott a brikett. Abszurd volt a francia kisven-déglõ hangulatát árasztó helyen egy ilyen fûtés. A lavór az asztal alá került, és így lényegesen kellemesebb volt az élet. Megvacsoráztam, és egy sört is ittam minden vacogás nélkül. Béké-sen üldögéltem, kezem az asztal alatt melegedett, mikor beviharzott egy lány, és leült az egyik asztalhoz. Errefelé elég bátor módon levette a kabátját, úgy ült az asztalhoz. Meginvitáltam a személyes parazsamhoz melegedni, amit el is fogadott. Emmának hívták, Skóciából jött vo-nattal. Mesélte, hogy útba ejtette Magyarországot is, mielõtt a Transzszibériai expresszel Mongóliába ment volna. Ott ismert meg egy walesi srácot, Gust, aki nemrég írta neki, hogy itt van Yangshuoban, így hát felkerekedtünk, hogy megkeressük a szállodáját. Az esõ közben elállt, de ez sokat nem könnyített a keresésen, mert senki nem hallott még a helyrõl, így felad-tuk, és beültünk egy kocsmába. Még ki se csapolták a sörünket, mikor belépett a keresett személy. Ez a jó a kisvárosokban. Csak úgy megjegyezném, hogy könyvem szerint a lakosság 300.000 fõ, szinte falu.
    Hajnali egyig dumcsiztunk, akkor feladtam, és elmentem aludni. Elõtte még megbeszéltük, hogy a Mei You – vagyis Nincsen – Caféban találkozunk tízkor egy reggelire.
    December 9. Kedd
    Tíz körül ébredtem, úgyhogy erõs volt bennem a gyanú, hogy a megbeszélt találkozóra nem fogok odaérni. Ez egyre erõsödött bennem, mikor a fürdõszobára vártam. Tíz perc után nyil-vánvalóvá vált, hogy csak nõ lehet bent. Ezen jót röhögtünk kínai szobatársammal, aki még türelmetlenebbül várt a budira, mint én. Fél óra záróizomtorna után végre kilibegett a hölgy.
    Háromnegyed tizenegy volt már, mikor elmentem a Mei You elõtt. Nem számítottam ilyen mértékû türelemre, de benéztem, és legnagyobb meglepetésemre Emmát láttam bent üldögél-ni. Megreggeliztem én is, és mire befejeztem Gus is megérkezett. Elõzõ este háromig iszogat-tak, csoda, hogy felkeltek. Én nem tettem volna.
    A mai napra a Yueliang Shan – vagyis Hold hegy – meglátogatását terveztem, esetleg, egy környékbeli barlangot. Elváltunk egymástól, én mentem megint a buszállomásra, és gyakorla-tilag ugyanarra buszoztam, mint az elõzõ napon, csak messzebb, de nem sokkal.
    A nevét a közepén virító félhold alakú lyukról kapta. Jól néz ki, szó ami szó, szinte szabá-lyos háromszög alakú hegy, a közepe táján a boltíves nyílással.
    A jegy megvétele után elkezdtem felfelé baktatni a kikövezett ösvényen, ami emlékeztetett az Emei Shan lépcsõihez. Nagy lehet télvíz idején a turistahiány, mert egy néni rám akaszko-dott, hogy vegyek nála üdítõt, és minden mászás ellenére kitartóan követett, ismételgetve a háromszavas angoltudását, amivel szomjúságra akart rábeszélni. Hatástalan volt ellene min-den. Kipróbáltam, a „nem látlak” trükktõl a hazudozásig mindent, de csak jött utánam. Aztán megállt, hogy majd itt megvár és akkor visszafelé vehetek nála akármit. Lelkesen helyesel-tem, bízva abban, hogy nem lesz annyi türelme, esetleg vezet lefelé más út is. Az esõ csend-ben szemerkélt, amirõl szívesen lemondtam volna, és nem volt valami meleg sem, de meg kellett állnom vetkõznöm néhány réteget. Rajtam kívül nem sokan jártak arrafelé akkor.
    Mikor felértem a lyukhoz, akkor láttam csak, hogy mekkora. A szélessége lehetett 30 méter, a magassága meg 20. Lehet, hogy melléhord a saciméterem, de jellemzõ a méretre, hogy rög-tön az jutott eszembe, hogy ezen Bessenyei Péter biztos rögtön át akarna repülni. Persze ahogy ismerem még meg is fordulna ekkora helyen. átmentem ezen a furcsa barlangon – mert végül is az – és felfedeztem, hogy az ösvény tovább vezet felfelé. Volt ugyan egy nagy „Tilos az Á” tábla, de ilyenkor mindig elfelejtek angolul, így továbbmentem. Itt már nem volt burko-lat, csak a legfrankóbb agyag. Ez a szemerkélõ esõvel összefogva ragaccsá, meg csúszós ku-limásszá alakult, hogy megvédje a csúcs titkait, de nem adtam fel. Szépen felmásztam, és nem bántam meg. A kilátás a pára, és az esõ ellenére is fantasztikus volt. Alattam a rizsföldek, néhány falu, és ameddig a szem ellát ezek a mesebeli hegyek. Ha az ember látja ezt a helyet, talán még a sárkányokban is tud hinni. Na, jó, ha nem múlt el hat éves.
    Körbefényképeztem a világot, és elindultam lefelé. Na, ez sokkal gázosabb volt, mint felfe-lé. Lassan araszoltam, mert éreztem, hogy nem célszerû itt kitörni a nyakam, mert a tilos táb-lát nem nagyon fogják átlépni a kínaiak, így meg se találnak. Nincs is veszélyesebb, mint a csúszós agyag! Fõleg, ha megsebesítették! Mikor kiértem a kövezett részre tíz centivel maga-sabb voltam, mint a mászás elõtt, és egyensúlyozni is nehezebb volt a gömbtalpú cipõben. Félórás küzdelem után megszabadultam a sár nagy részétõl. (Az utolsó darabkák akkor tûntek el a bakancsomról, mikor február utolsó hetében Szarvaskõn hóban gyalogoltunk egy napot, pedig közben le is mostam a nyomorultat.)
    Leballagtam a lépcsõkön, és arra gondoltam, vajon vár-e rám az asszony a kólákkal? Nem várt, volt esze. Békésen nézegethettem a bejárat mellett a táblát a közeli barlang gyönyörûsé-geirõl. Ez lett volna a mai nap másik programja, de elbizonytalanodtam. Iszapban hempergést, meg patakban fürdést ajánlott a túra. 7-8 °C-ra becsültem a hõmérsékletet, ami nem annyira tüzelte bennem a vágyat az ilyesmi iránt, úgyhogy errõl lemondtam csendben.
    Helyette az elsõ busszal visszamentem a városba, majd rögtön tovább Baishába, hogy végre megnézzem a Sárkány-hidat. Egy mellékúton gyalogoltam két kilométert a Yulong He folyó-ig. Itt átmentem a hídon, ami még mindig nem a Sárkány-híd, vagyis Yulong Qiao volt, és a parton elindultam. A riszföldek töltésein haladtam folyásirányban. Rövidesen elértem a hidat. Egy nagy boltív ível át a folyó fölött, már 1412 óta. Magában ez a szám nem egy nagy durra-nás, a híd is eléggé leharcolt állapotban van, de érdemes egy kicsit belegondolni.
    Ez már a mongol invázió idején is idõsebb volt, mint én most, túlélte õket és a világháború-kat, és Maót, meg a kulturális forradalmat is. Akkor rakták le az alapjait, amikor a többség szerint még lapos volt a Föld. Most piros nylon szatyrok vannak szétdobálva rajta, de gyaní-tom, hogy ettõl se fog összedõlni. Ja, és a mai napig használják! Én is átmentem rajta, de csak azért, hogy vissza is jöjjek. Nincs rajta semmi csicsa, csak a funkció. Már hatszáz éve.
    Folytattam az utamat tovább a rizsföldeken keresztül. Nem sok emberrel találkoztam, talán néggyel, meg ugyanannyi bivallyal. Ezek nagyon tetszenek nekem. Nagy mafla állat, aztán úgy állnak a szarvai, mintha az áramvonalasság lett volna a fõ szempont a tervezésnél.
    Ahogy haladtam, észrevettem, hogy piros nyilak mutogatnak nagyjából arra, amerre én tar-tok. Állítólag van arra még egy régi híd, biztosan oda vezet, gondoltam. Ebbõl is kiviláglik, hogy nem vagyok valami tanulékony, mert nem olyan sokkal elõtte ezt már eljátszottam Kunmingban, de sebaj, követtem a nyilakat. Itta annyira nem lehetett elrontani, mert csak a folyót kell követni. Gondoltam, ha a nyilak fel akarnak mászatni a hegyekre, akkor megvá-lunk egymástól. Kanyarogtam mindenféle úton, és ösvényen, kereszteztem öntözõcsatornákat apró hidakon és ugrásokkal. Átvágtam néhány falun is, ahol a helyiek furcsán néztek rám, a kutyák meg ugattak. Az egyik el is határozta, hogy megtép, de eléggé bátortalan volt a pro-jekthez, mert csak akkor rohant felém csaholva, mikor hátat fordítottam neki. Ennek az lett az eredménye, hogy a nagy forgolódásban teljesen elszédültem. Gyorsabban elhagytam volna a territóriumát, ha békén hagy. A régi hidat nem találtam meg, de elértem oda, ahol az elõzõ nap átkeltem a folyón és visszaindultam. Most is átmentem a folyón, de nem a parton mentem tovább, hanem Yanngshuo felé indultam az úton. Nagyon büszke voltam magamra, hogy a kínai kresztábláról el tudtam olvasni, hogy melyik irány vezet a városba. Elvileg nem volt több a távolság három kilométernél. Az út szélén ballagtam, figyeltem hogyan terelik haza a kacsákat. Haláli, amikor száz kacsa trappol az aszfalton. Az idétlen úszóhártyájuk csak úgy csattog. Ahogy mentem szembe velük – igaz az út másik oldalán –, kicsit elbizonytalnítottam a csapatot, ezért lassítottak. Paccs…paccs…paccs, aztán mikor melléjük értem, akkor bele-húztak, hogy minél gyorsabban elsuhanjanak mellettem, paccspaccspaccs. És mindezt kb. száz pár kacsaláb. Nem sokat bandukolhattam, mert megállt mellettem egy háromkerekû cset-tegõ, és felvett. Ezek a járgányok igen elterjedtek errefelé. Mikor elõször láttam azt hittem házi gyártmány, de annyi egyforma volt belõlük egész utam során, hogy biztosan van Kínában egy csettegõgyár. Elöl van a motorja, meg egy kereke. A kisebbeket úgy lehet irányítani, mint egy motoros kapát, a nagyobbaknak rendes kormánykerekük van. Engem egy ilyen vett fel. Pakk-pakk hangokkal hasítottuk a levegõt. Elöl egy gumibelsõ van mindegyikre felapplikálva – csak úgy házilag – hogy a hûtõvíz ne fröcsögjön ki. Ezt cikk-cakkosra vágják le, hogy szép legyen.
    Miközben robogtunk, megláttam brit barátaimat, Emmát és Gust velem szembe biciklizni. Integettünk egymásnak. Az önkéntes fuvarosom a város szélén rakott le, és megsarcolt 1 Y-ra, ami méltányos ár. Besétáltam a városba. Közben megnéztem a piacot is, ami a város legtöbb utcáját elfoglalja. A szállodába mentem, és beálltam a zuhany alá. Egy fél órán át engedtem magamra a forró vizet és bíztam benne, hogy mikor kimegyek nem várnak hárman az ajtó elõtt.
    Megtisztulva indultam az Under the Moonba, hogy megérdemelt vacsorámat magamhoz vegyem. Ott üldögéltem, mikor megláttam a barátaimat az utcán. Beinvitáltam õket. Együtt megvacsoráztunk és beszélgettünk. Este tízre beszéltünk meg egy találkát a Red Star Express-be. Addig volt még idõm bõven, így megnéztem a leveleimet. Az étteremben ingyen internetelérés volt. Leültem a gép elé, a pincérlányok utánam hozták a sörömet, meg a lavór-ban a parazsat. Félemetes, hogy az ujjaimmal a XXI. század technológiáján zongoráztam, miközben a lábamat egy olyan eszköz mellett melengettem, amit már az ókori rómaiak is használtak, és a világ nagy részén nem sokkal késõbb ki is veszett, mert nem túl hatékony. Mire befejeztem, már mehettem is át a Red Starba, a megbeszélt találkára. Az a jó, hogy ezek a helyek mind egy utcában vannak, így nem kell gyalogolni.
    Egy pár sör mellett folytattuk a beszélgetést, aztán megint egy óra lett. Elmentünk lefeküd-ni. Alvás elõtt még beszélgettem egy kicsit a kínai szobatársammal, aztán szunyáltam én is.
    December 10. Szerda
    Reggel belém hasított a felismerés, hogy baromira nincs idõm elmenni Longshengbe – aho-va szerettem volna –, hogy megnézzem a híres rizsteraszokat, mert Chengduba eljutni kell két nap, így ha elmegyek még rizsteraszozni is, akkor az utolsó pillanatban esek be a reptérre. Arról nem is beszélve, hogy ez arra az esetre vonatkozik, ha minden klappol.
    Nagyon nehéz szívvel mondtam le a rizsteraszaimról, amitõl olyan érzésem lett, mintha idõ elõtt kellene megszakítanom az utazást.
    Lementem a Mei Youba, és reggeli mellett elmeséltem bánatomat Emmáéknak, aztán visz-szamentem a cuccaimért a szobámba. Kikísértek a buszpályaudvarra, és integettek, mikor Guilin felé indultam az elsõ busszal. A busz a vasútállomás elõtt rakott ki, ahol éppen egy transzport kiskatonát tereltek a vonatról teherautókra. Nem ez volt az elsõ alkalom, hogy ka-tonai csapatokat láttam, de mindig meglepett, hogy mekkora szemeket tudtak mereszteni rám. Gondolom, itt is az a módi, mint nálunk volt régen, hogy a katonák mindig az ország túlsó végében teljesítenek szolgálatot, így nem lázadnak. Ja, hivatalos verzió szerint ez az „Ismerd meg hazádat” mozgalom. Ezek is lehet, hogy valahonnan az isten háta mögül jöttek, soha nem láttak még külföldit.
    Bementem, és megvettem a jegyemet. Az útikönyvem szerint 3-4 óra a menetidõ, de elég volt a térképre nézni, és tudtam, hogy ez valami oltári nagy baromság. Emma szerint 17 óra, ami sokkal reálisabbnak tûnt. Szerencsém volt, húsz percen belül indult egy vonat.
    Mentem befelé, a hátizsákot beraktam a röntgenbe, ami errefelé az állomáson is van. Vi-gyázni is kell, mert eltérítenek egy vonatot, aztán ott a baj! Már vettem volna fel a cuccot a túloldalon, mikor jött a rendõr, hogy nyissam ki. Gondoltam, hogy csak a machete lehet a gond, meg a többi kés, de ártatlan arcot vágtam, és kinyitottam, mint aki semmit se ért. Persze ha fentrõl belenézett, akkor csak a koszos ruháimat láthatta, így visszaparancsolta a röntgen-be. A kép megint nem volt tiszta, mert a zsák fémváza takarta a késeket, így félreállított, hogy majd a fõnök lejön aztán dönt a sorsomról. Ez már nem annyira tetszett, így elkezdtem muto-gatni a jegyemet, hogy mennem kell, ne szórakozzanak. A fickó rám nézett, és intett, hogy menjek. Valószínûleg megpróbálta maga elé képzelni a helyzetet, ahogy egy machetével vé-gigszamurájozok a vonaton, hogy megdöntsem a kommunista párt hatalmát, és a látványt any-nyira abszurdnak érezte, hogy utamra engedett.
    Nem kellett sokat várnom a beszállásra, mire megtaláltam a megfelelõ kaput, már özönlött befelé a tömeg. Megint a felsõ ágyat kaptam. Örültem neki, mert az olyan megbízható, biz-tonságos helynek tûnt. Felcuccoltam, és vártam, hogy este legyen. Sok minden nem történt. Jó darabon visszafelé vonatoztam, mert Liuzhouig vissza kellett menni, ott ágazik el ugyanis a vasút. Mikor besötétedett lefeküdtem, de nem tudtam aludni. Vagy azért, mert nem csináltam semmit, vagy azért, mert nem ittam sört.
    December 11. Csütörtök
    Reggel minden rendben volt, csomaglétszám ellenõrzésen mindenki megvolt. Elvileg már nyolcra Guiyangban kellett volna lennünk, de késett a vonat.
    Ahogy megérkeztem, rögtön mentem is a pénztárhoz, hogy megvegyem a chengdui jegyet. Az elsõ vonat négy elõtt indult, úgyhogy volt idõm a városra bõven, több is, mint szerettem volna. A hátizsákot beadtam a megõrzõbe, mert azzal a hátamon tényleg hosszú lett volna a nap.
    Elõször a madár és halpiacra mentem. A Zunyi Lun végigmenve láthattam az ország egyik legnagyobb Mao szobrát. Csalódás volt, mert a vizuális effektek nagy szakértõi háttérnek be-raktak egy kétszer magasabb épületet, így a szobor akármekkora is volt, eltörpült a ház árnyé-kában. Mao elvtárs egyébként egy nagy, üres térnek, a Renmin térnek integet, amin semmi nincs, csak két – Louvre koppintás – üvegpiramis.
    Átmentem a Nanming He hídján, és már ott is voltam a piacon. Az árusok még csak most pakolták ki a portékát. A madarakat fõleg a hullámospapagáj, a halakat az aranyhal képvisel-te. Az utóbbiból persze volt jó néhány változat. A két legszörnyûbb az átlátszó volt, és az, amelyiknek a szemén, vagy a szeme alatt – ezt nem sikerült megállapítanom, mert csak fent-rõl nézhettem õket a lavórban – egy nagy átlátszó hólyag volt. A dagadt, és a guvadt szemû verzión már fenn se akadtam. Volt persze minden egyéb, ami egy akváriumba kellhet, meg kiegészítõk az erkélyen berendezett kerthez. A papagájokat nagy kalitkában tartották, mégsem repkedtek. Talán nem kellett volna annyit berakni, amennyi befér.
    Szinte a piacról nyílt a Qianming templom. A bejárathoz egy keskeny sikátor vezetett. Ezt úgy találtam meg, hogy itt voltak a füstölõárusok. A bejáratnál a jegyárus néni arca egészen felderült, mikor meghallotta, hogy tudom kínaiul, hogy a one yuan, az yi kuai. A templom egészen kicsi volt, és a kertje is csak akkora volt, amekkora a virágcserepekbe belefért. Akár-merre néztem, a háttér mindig valami magas, modern üvegpalota volt. Itt bent meg az évezre-des hagyományok.
    A fél várost megkerülve a Wengchang Gé pavilonhoz mentem. Itt látható a városfal egy kis megmaradt, és felújított darabja is. A pavilon nem volt túl érdekes. Megint a folyó felé fordul-tam, hogy a Jiaxiu pavilont látogassam meg. Az utat, amin mentem, éppen szélesítették, így a környékbeli házak egy részét lebontották. Azért volt érdekes, mert így bele lehetett látni egy kicsit a házak „rendszerébe” A több emeletes épületekre itt-ott ráépítettek, ha kellett még egy szoba, vagy megtoldották az éppen rendelkezésre álló anyagokból Az egész úgy nézett ki, mint életem elsõ olyan kártyavára, ami elérte a harmadik szintet is. Persze az összképhez hoz-zátartoznak a szárítókötelek, és a kiteregetett ruha, meg most már a tv antennák is.
    A Jiaxiu pavilon ezeknél lényegesen jobban nézett ki, és kicsit korosabb is volt. Ahhoz, hogy odajussak, megint át kellett mennem a folyón. A híd közepén állt egy másik kis pavilon is, de hogy mi lehetett a rendeltetése, azt nem tudom. A folyó jobb partján álló Jiaxiu Lou nagy része sajnos le volt zárva a felújítás miatt.
    A városban kóvályogtam, néztem a forgatagot. Vettem egy adag sült rizst, dobozban, olyan McDonald’s stílusban, és egy parkban leültem eszegetni. Csípett, mint a veszedelem!
    A piac végénél láttam egy embert, aki a tipikus kínai vállrúdon élõ pontyot szállított. Min-den halnak a hátúszóján át volt fûzve egy piros madzag, annál fogva volt a rúd végére akaszt-va. Mindkét oldalon lógott hét-nyolc halacska. Mivel nem a farkuknál aggatták fel õket, víz-szintesen lógtak, mintha éppen csak csoportosan úszkálnának a tömegben. Elég nyugodtan tûrték, hogy csak a levegõbe tátoghatnak.
    Ahogy mentem, tovább, éppen ezen a lehetetlen szállítási módon gondolkodtam, mikor megláttam, hogy nem sokkal elõttem meg ugyanígy húst visz valaki. Na, nesze neked higié-nia! Aztán felötlött bennem, hogy mégis milyen hús lehet az, minek van ilyen kicsi combja, talán bárány? Meggyorsítottam a lépteimet, hogy közelebbrõl is megvizsgáljam a rakományt. Pár lépésrõl már láttam, hogy ez nem lehet bárány, mert karmos kis tappancsokban végzõdik, és akkor megfordult a férfi, és a rúd másik végérõl két-három kutyafej vicsorgott rám. Sátáni pofát vágtak, fõleg, hogy teljesen szõrtelenek voltak, és a madzagos felfüggesztés húzta vi-gyorba a képüket.
    Az ebédre befalt rizses sült fûszer marta a beleimet, úgyhogy nagyon vágytam valami al-kalmas oltóközegre. A szervezetem sörért sikított. Persze csak a B vitamin tartalom miatt! Hiába kerestem valami pénztárcámhoz szabott sörivó helyet, csak nem akadt az utamba egy se. Errefelé nem divat az ilyesmi, csak a romlott nyugatiaknak jutna eszébe, hogy igyanak evés nélkül. Aztán feladtam, és beültem egy étterembe. A személyzet nem egy tagja részt vett a pantomimben, hogy kitalálják mit is akarok. Egy ideig hiába mutogattam a sörre, és ismétel-tem minden hanglejtés kombinációban, hogy pi jiu, nem értették, hogy mit akarok, vagy nem akartak hinni a fülüknek. Aztán mikor úgy gondoltam, hogy nekem már mindegy, mert a fû-szeres ebéd lángjai fognak elemészteni, mint Jean d’Arcot, akkor kihoztak egy üveggel.
    Kitöltöttek egy fél pohárral, nem többet. Ahogy beleittam, és letettem a poharat, máris ott termett valaki, hogy megint a feles szintre állítsa a sört. A harmadik alkalomnál rájöttek, hogy ez sok rohangálással jár, így állítottak mellém egy õrt, aki ott állt vigyázzban az asztalomnál, és ügyelt a megfelelõ sörellátásomra. Közben én írtam volna a naplómat, de baromira idegesí-tett, hogy ott áll felettem egy pincérlány, vagyis xiaojie, és azt lesi, hogy kell-e tölteni. Szépen rábeszéltem, hogy pihengessen csak, és engem is hagyjon meg ebben a tevékenységben. Iszo-gatás közben el nézegettem, hogy mekkora tempóban bontják a kerítést az utca túloldalán. Reggel óta végeztek kb. három méterrel. Nem lenne rossz eredmény, ha nem háromig teljesí-tik ezt. Lassan elfogyasztottam a sörömet, és elindultam az állomásra.
    Kiváltottam a zsákomat, és elkezdtem parázni a röntgentõl, hogy megint lekapcsolnak, de szerencsére itt nem voltak olyan lelkesek, mint Guilinben. A vonaton szépen elhelyezkedtem, és vártam a nagy semmire. Aztán a kocsikísérõk integettek, hogy látogassam meg õket a fül-kéjükben. Az egyikük évek óta tanul angolul, õ akart egy kicsit gyakorolni. Szegény nem hi-szem, hogy valami intenzív tanfolyamra járna. A korát olyan húsz évre taksáltam, de mikor beszélgettünk kezdett kibukni, hogy baromira mellélõttem. Akkor kezdett gyanús lenni, mikor az mondta, hogy tizenöt éve tanul angolul, aztán kiderült, hogy iskolás korú gyereke van.
    Itt is volt árus, világítós tollat árult. Ahányszor bekapcsolja az ember, annyiszor más szín-ben pompázik. Annyira szörnyen semmire se jó dolog volt, hogy vettem egyet. A nagy be-szélgetés, mutogatás során beesteledett, és le kellett kapcsolni a lámpát, úgyhogy mentem aludni.
    December 12. Péntek
    Reggel megérkeztem Chengduba. Majd egy hónapja indultam el, és az eltelt idõ alatt a har-mincvalahány tartományból gyakorlatilag egyet jártam be. Az idõmbõl 148 órát töltöttem buszon, vagy vonaton. Hát, nagy ez az ország, vagy inkább kontinens!
    Elõször is szállodát kerestem, pontosabban a Traffic Hotelbe mentem. Mintha hazaértem volna, úgy szálltam fel a 16-os buszra. A helyet megtaláltam könnyedén, de a szálloda bejára-tát keresgélni kellett. Bejelentkeztem, aztán mentem is a cuccaimért, amit a Friendship Hotel-ben hagytam megõrzésre.
    Útközben beugrottam a BRTC-be, hogy megnézzem, ott van-e Miss Long, de nem jártam szerencsével.
    Mielõtt bementem volna a gönceimért, még pénzt váltottam, mert nem akartam mindent el-vinni a bankig, meg vissza. Kiváltottam a cuccaimat, egy kisebb infarktus árán. A hölgye-mény a pultnál közölte, hogy nem találja. Angolul persze nem tudott, így behívott a tárolóba, ahol láthattam, hogy nincs. Mosolyogva, magyarul közöltem vele, hogy elvágom a torkát, ha nem keríti elõ. Szerencséje volt, mert jött a kollegina, aki tudta hol van. Meglepõdtem, hogy milyen nehéz, és mekkora. Nem így emlékeztem.
    Az egyik kis üzletbõl megpróbáltam felhívni az ismerõseimet. A legtöbb trafikban van nyil-vános telefon. Nem pénzdobálós, csak egy hétköznapi telefon, aztán ha végzett az ember, ak-kor a tulajnak fizet. Senkit nem sikerült elérnem. Imre telefonja csak foglaltat jelzett, Miss Long ki volt kapcsolva, egyedül Ivyt tudtam elérni. Megbeszéltük, hogy egy óra múlva talál-kozunk. Jobb híján a Friendshipnél. Ez azt eredményezte, hogy visszakutyagoltam a Trafficbe, leraktam a göncöket, aztán vissza a Friendshiphez. Amíg vártam, elmentek elõttem a pincérlányok, akik naponta háromszor hoztak nekünk kaját, másfél hónapig. Nem akartak hinni a szemüknek, hogy megint itt vagyok.
    Megérkezett Ivy, és elindultunk sétálgatni, csak úgy céltalanul. Egy idõ után beültünk enni, de nem tudtam rádumálni, úgyhogy csak én ettem, mert nekem már majd kilyukadt a gyom-rom. Egy teát is alig akart elfogadni.
    Az ebéd után ballagtunk tovább. Az egyik sarkon megláttam, hogy olyan szivrt árulnak, amit a hajléktalanok szívnak errefelé. Picúréknak mindig szoktam vinne egy adagot az éppen aktuális ország dohányipari remekeibõl, ezért nem tudtam ellenállni. Ivy volt a tolmácsom, aki megkérdezte, hogy mennyibe kerül. Kb. nyolc darab volt egybefogva papírszalaggal. Négy yuan, mondta az árus. Odaadtam a négy yuant, mire kezembe nyomott egy akkora cso-magot, amibe volt vagy húsz darab.
    A sétánk közben többször próbáltuk hívni Miss Longot, és végül sikerrel jártunk. Megbe-széltük, hogy a házuk elõtt találkozunk. Már tudott járni, nem csak ugrálni. A sok fekvésben (és nassolásban) szépen meghízott, alig ismertem rá. Elmentünk egy kis étterembe hot pot vacsira. Felhívta Jameset is, hogy jöjjön.
    A menü nyúl- és kacsafej volt csípõsen. Nem tudom mit esznek rajta, mert, hogy húst nem az biztos. Egyébként a nyuszi feje hosszában volt félbevágva, a kacsáé meg keresztben. Kap-tunk egyszer használatos nylon kesztyût is. Na, gondoltam, itt hajfestés is lesz, de nem, csak nem akarták, hogy összemaszatoljuk magunkat. Volt pálcika is, de csak arra volt jó, hogy kipiszkáljam a nyúl agyát. Ekkor jöttem rá, hogy a nyulak miért nem építenek ûrállomást. Aztán persze a forró lébe jött zöldség is, hogy együnk is valamit, ekkor már hasznos volt a pálcika is. A kaja mellé forralt sört ittunk. Elõször nem akartam hinni a szememnek, mikor láttam, hogy gõzölög a kancsó. Egész jó volt. Édesre csinálták, még valami bogyókat is raktak bele. Mikor kihûlt, akkor már nem volt annyira élvezetes.
    Miss Long javaslatára, aki mellesleg idegenvezetõként is funkcionál, elhatároztuk Ivyval, hogy másnap meglátogatjuk a sichuani operát.
    A vacsora végeztével mindenki szépen hazavonult.
    December 13. Szombat
    Reggel még megpróbáltam felhívni Imrééket, de továbbra is csak a „foglalt” jelzéssel tud-tam beszélni. Vagy hosszan dumálnak, vagy már kikapcsolták a telefonjukat. A legutolsó in-formációm szerint õk is a következõ napon utaztak haza.
    Aztán Ivyt hívtam. Hozott nekem csokit, mert tudta, hogy megint éhes leszek, mert a reggeli rendszerint elmaradt nálam. Cserébe neki ajándékoztam csodálatos világítós tollamat.
    A csoki ellenére beültünk reggelizni, de most nem csak én ettem. Egy kis kifõzdében ettünk. Olyan hely, ahova az emberek beugranak munka elõtt valami kis tésztára.
    Legalább háromszor körbesétáltuk Chengdut, ami nem kis teljesítmény. Mikor már majd le-szakadt a lábunk, akkor elmentünk a Renmin parkba, hogy beüljünk egy teaházba. Mikor utoljára itt jártam, akkor éppen virágkiállítás volt, hatalmas tömeggel. Ivy is ugyanazon a na-pon járt itt az anyjával, meg a nagybátyjával, de nem futottunk össze. Jó darabig üldögéltünk, mert a gyalogláshoz egyikünknek se volt nagy kedve. Kitárgyaltuk a kínai élet minden pont-ját, aztán csak sétáltunk még egy kört, mielõtt az operába indultunk volna.
    Elõször busszal akartunk menni, de senki nem tudta megmondani, hogy melyik busz megy oda. Ekkor megpróbáltuk az uras megoldást, hogy taxit fogjunk. Ez még annyira se ment. Mindegyik foglalt volt. Maradt a gyaloglás. Kiderült, hogy jártam már arra, csak nem is tud-tam, hogy ott van az opera. Ivy nélkül biztos nem találtam volna meg, úgy el volt dugva.
    Nem egy európai stílusú operára kell gondolni! Nyáron szabadtéri elõadások vannak, télen meg egy nagy teremben lehet élvezni a mûsort. A nézõtéren asztalok mellett állnak a székek, és minden érkezõ azonnal kap egy csésze teát. A fûtést egy hatalmas fém serpenyõben álló parázs biztosította.
    Rövidesen elkezdõdött az elõadás. Nem igazán jó szó az opera, inkább a cirkusz, a színház és a bábszínház keveréke volt. Mindenféle kínai nyelvtudás nélkül is élvezhetõ volt.
    Tûznyelõket láttunk, és bábosokat. Az utóbbiak nem paraván mögül játszottak, hanem egy-szerûen kiálltak a színpadra. A bábokat alulról, pálcákkal irányították, de olyan tökéletesen, hogy egy idõ után az ember szinte el is felejtette, hogy bábokat lát.
    Felléptek a híres sichuani maszkcserélõk is. Mutatványuk abból áll, hogy egy pillanatra el-takarják az arcukat a köpenyük szélével, és ennyi idõ elég is arra, hogy lecseréljék az arcukat takaró álarcot. Félelmetes gyorsasággal csinálják mindezt. Csak bámultam!
    Mire vége lett, már nem jártak a buszok, így taxival mentünk haza. Elõször hazafuvaroztam Ivyt, aztán a Traffic Hotelhez vitettem magam. Ahogy visszaértem fel kellett hívnom Ivyt, mert csak úgy engedett el, hogy felhívom, ha visszaértem. Nevettem, mondván, hogy egy hónapig utazgattam egyedül, nem fogok elveszni egy taxiút alatt, de felhívtam, hogy megnyu-godjon. Szomorú szívvel pakoltam össze a dolgaimat. A maradék WC papírt, mosóport a szo-batársamnak adtam – akivel a szobát osztottam meg, mert itt is dormba költöztem –, nem volt értelme hazacipelni.
    December 14. Vasárnap
    A hazaindulás napja. A vekker csörgésére ébredtem. Felöltöztem, és felmálháztam magam. Nagyon bíztam benne, hogy a hátizsákom nem lesz több húsz kilónál, mert nem szerettem volna fizetni. Ez jött a hátamra. A hasamra aggattam a kis hátizsákot, a vállamra meg a fotós-táskát. Alig kaptam levegõt, így kellett a buszmegállóig elmennem. A buszon is csak ültem, de nem mertem lepakolni, mert aztán nem tudom visszavenni. Elmentem a találkahelyig, és megvártam Ivyt. Együtt mentünk ki a reptérre. Becheckoltam a 20,8 kg-osra sikerült hátizsá-komat, és leültünk reggelizni. Sütit hozott, valamilyen chengdui specialitást. Isteni volt.
    Csináltam Ivyról egy búcsúfotót és bementem a tranzitba. Integettünk még egymásnak, az-tán Ivy is ment a dolgára.
    A repülõúton nem történt semmi. A kilátás viszont gyönyörû volt. A felhõk mindent beborí-tottak, nem volt rajtuk semmi luk, a tetejük sima volt, mintha havas tájat néznék. Csak he-lyenként dugták át a fejüket a havas hegycsúcsok.
    Az úton kiterveltem, hogy mit is csináljak Pekingben, mert a következõ gép, ami Moszkvá-ba visz, csak másnap indult.
    Mikor megérkeztem, az összes felesleges cuccot egybe raktam, és beadtam a megõrzõbe, hogy ne kelljen cipelni. Horribilis árat kértek, de amilyen súlya volt, nem sajnáltam. Buszra pattantam, és már robogtam is a város felé. Próbáltam felismerni néhány helyet, a négy évvel ezelõtti pekingi látogatásomról, de teljesen idegennek tûnt a táj. Eltartott egy darabig, mire beértünk, de legalább olyan helyen raktak le, amirõl tudtam hol van. A Tiananmen tér mellett szálltam le.
    Sajnos a Tiltott város már bezárt, mire odaértem, de a Tiananmen kapura még felmásztam. Nem volt egy nagy élmény, de legalább lenéztem a térre. Most Mao van a téren, és a tömeg integet a kapuról. Változnak az idõk.
    Még sétáltam egyet a világ legnagyobb terén, miközben ment lefelé a nap, aztán elindultam a kinézett szállodám felé. Gyalogoltam vagy két kilométert, mire megleltem az International Hotelt, ami mellett kellett lenni egy International Youthhostelnek. Talán mondanom se kell, hogy a másodikat kerestem. Sõt, kutattam, mert elköltözött. Ott köröztem a környéken, és nem találtam. Erõt vettem magamon, és bementem a csilli-villi öt csillagos hotelbe megkér-dezni. Adtak egy szórólapot, amin volt térkép arról, hogyan találom meg. Nagyon lepukkant-nak éreztem magam a sok puccos bútor, és londiner között.
    Elsétáltam a jelzett helyre, és meg is leltem. Bejelentkeztem, lepakoltam. Beszélgettem egy keveset a szobatársaimmal, aztán mentem kajáldát keresni, mert a reggeli süti óta nem sokat ettem.
    Egy viszonylag jó kinézetû éttermet választottam. Persze a jó kinézet csak az eddig látoga-tott helyekkel összefüggésben értelmezhetõ. Kínaiul rendeltem Konbao csirkét, és sört. Marha büszke voltam magamra, hogy azt kaptam, amit akartam. Alig fizettem valamit a vacsoráért, pedig meg akartam már szabadulni a nyakamon maradt yuantól.
    Hazafelé bementem egy útba esõ internet caféba, és megírtam az utolsó leveleimet Kínából. Itt futottam össze az egyik szobatársammal. Este még dumáltam vele is, meg a másik fickó-val, aztán alvás.
    December 15. Hétfõ
    A délelõtt semmire nem volt elég, fõleg, hogy korábban ki kellett menni a reptérre. Fogtam a cuccaimat, és elindultam a reptéri busz megállója felé. Visszakaptam a szálláson letétbe helyezett 100 yuanomat is, így még több pénzem volt, amivel nem tudtam mit kezdeni. Az utcán az egyik árustól vettem egy üveg piát, az sose árt alapon.
    A busz az International Hoteltõl indult. Én voltam az egyetlen, akinek nem voltak cuccai. A reptéren viszont felvettem mindet. Újra rendeztem a holmimat, mielõtt becheckoltam. A mér-leg 20,1 kg-ot mutatott, úgy látszik fogyott a zsákom. Vigyorogtam, mint a tejbetök, hogy ilyen jól belõttem a súlyt. A nehéz cuccok, mint pl. a jegyzeteim, meg az üveg pia, a kézi-poggyászban volt, így nem kell fizetni. Kérdezte a pultnál a nõ, hogy van-e kézipoggyász. Mondtam, hogy csak a kis hátizsák, meg a fotóscucc. A hátizsákot rakjam a mérlegre. Azon-nal kivert a veríték, de felraktam, amilyen óvatosan csak tudtam, mintha attól kevesebbet mu-tatna. Megdöbbentem, mikor a számok 29,7-ig pörögtek, majd megálltak. A kérlelhetetlen asszonyság közölte, hogy ezt bizony fel kell adni a másikkal. Könyörgésre fogtam a dolgot, hogy ne piszkáljon már így ki velem, stb. Azt mondta, hogy nem kell fizetnem, de nincs mese, megy a gép hasába. Gyorsan elkezdtem kimenteni a cuccokat belõle. Kivettem a filmeket, mert az a legfontosabb, hogy hazaérjen. Ki akartam venni a piát is, de rám parancsolt, hogy az is megy. Nem akartam vitatkozni, mert a végén fizethetek, csak bízhattam benne, hogy szára-zon kapom meg a zsákot. Azt se vetettem fel, hogy a tranzitban öt literes whiskeyt lehet kap-ni, ami szintén üvegben van. Megkaptam a beszállókártyámat, és már mentem is befelé. A tranzitban majd elköltöm a pénzemet, a maradék idõben elszívok egy cigit… Rádöbbentem, hogy a cigi is úton van a csomagtérbe. Mindegy, veszek azt is.
    Mászkáltam az üzletekben, nem sok értelmes dolgot láttam, vettem bort, édességet, és cigit is, de kartonnal, mert az volt a legkisebb kiszerelés.
    Rövidesen szállhattam is be a 777-esbe. Még mindig hatalmas volt. Az út nem is tûnt olyan hosszúnak, mint id

    #54085 Hozzászólás

    Ahmet

    folyt.

    Lehettem volna tökös, hogy felhajtsak egy buszt, vagy hasonlót, de nem voltam az. Puhány módon a taxit választottam, ezt a tettemet csak azzal magyarázhatom, hogy fogalmam nem volt, hogy merre is kellene elindulni, és milyen messze lehet, és térképem se volt. Szóval sikerült egy olyan embert találni, aki valamennyit beszélt angolul, neki elmagyaráztam, hogy hova akarok menni. Elvitt egy taxihoz és beültünk. Meglepõdtem, mert nem õ volt a sofõr, és egy nõ is beült még a kocsiba. Örültem, gondoltam megosztjuk a költségeket és mindenki jól jár. Elindultuk. Mi elõre a taxiórán a számok meg felfelé. Figyeltem, hogy nem visznek-e körbe-körbe, de nem. Közben gyanússá vált, hogy a sofõr és a pasi haverok, és a számla teljes összegét én fogom fizetni. 30-nál kicsit elkezdtem izgulni, hogy ugyan hova megyünk. 40-nél meg is kérdeztem, hogy messze van-e még. Egyre keskenyebb utakon mentünk, mindenféle gyárak között, és ha nincs ott a nõ, én biztos lettem volna benne, hogy megyünk egy elhagyatott részre, ahol agyonütnek, és viszik a cuccomat. Így, hogy ott volt, nem voltam teljesen biztos. A pasi késõbb megnyugtatott, hogy kb. 50 Y lesz a tarifa. Hát 60 lett. Ez csak azért érdekes, mert a vonatjegyem volt 70.
    Fizettem, és letelepedtem a buszpályaudvar elé, mert ilyenkor zárva van az ilyesmi. Muto-gatta a taxis, hogy ott egy hotel, de nem akartam fizetni egy pár óra alvásért. Így legalább elkönyveltem magamban, hogy sok volt a taxi, de egy szállodát megtakarítottam. Ott üldögél-tem a hátizsákomon, mellettem két összetolt székben valami gondnok aludt, és mikor felnéz-tem az égre nagyon megörültem, mert megláttam a csillagokat. Nem valami szentimentális érzés lett úrrá rajtam, csak annak örültem, hogy nem voltak felhõk. Hallottam ugyan Emei Shanban, hogy Yunnanban kék az ég, de Andash-sal csak röhögtünk, hogy nem lehet igaz, mert Kínában ilyen nincs. Hat hete nem láttam az eget, és most úgy nézett ki, hogy csak a napkeltét kell megvárnom, és lesz kék ég, meg napsütés, pedig még nem is Yunnan tarto-mányban voltam, csak Sichuan szélén.
    Rövidesen társaságot is kaptam. Egy kínai párocska csatlakozott hozzám. Beszélgettünk egy keveset, aztán elvonultunk kajálni valamit. Egy kifõzdében ettünk dumplingot. Ez az a bizo-nyos gõzölt tésztagombóc, ami hússal van töltve. 6 yuanból hárman bezabáltunk. Õk se hagy-ták, hogy fizessek.
    Látszik, hogy terjed a nyugati gondolkodásmód, mert õk is azt csinálták, mint sokan Euró-pában. Gyûjtöttek egy kis pénzt, és utána felmondtak, csak utazgatnak az országban. Annyi a különbség, hogy nem lépik át a határt. Persze Kína estében ez nem nagy korlátozás.
    Hatkor kinyitott a pályaudvar és megvettük a jegyeinket. Az én buszom hétkor indult Lijiangba, az övék nyolckor a Lugu tóhoz, így elbúcsúztunk.
    A nap is felkelt, és elõtûnt a kék ég. Sokáig nem éveztem, mert elaludtam, mint akit agyon-vertek. Egyszer megálltunk pihenni, itt vettem egy üveg vizet, mert nagyon szomjas voltam. Életem legszörnyûbb ásványvize volt. Mentollal ízesített víz! Mintha egy rágót áztattak volna bele.
    Aztán megérkeztünk a végcélhoz, Lijiangba. Fantasztikus város, a naxi kisebbség központ-ja. Elõször azonban az tûnt fel, hogy milyen jó idõ van, a kabátot vettem is le, és néhány mé-ter után a pulóvert is. Az óváros nem volt messze a buszpályaudvartól, és gyorsan meg is ta-láltam. Sehol egy modern épület, sehol egy neon reklám, csak a keskeny, kanyargós utcács-kák, és azok szélén a nyílt vízvezeték. Ja, meg több ezer kínai turista. Ezekkel kellett meg-küzdenem, hogy szállást találjak, meg az utcaszerkezettel. A kínai városok általában derék-szögû utcákból állnak, ez meg itt maga a káosz, de gyönyörû. Nem véletlenül lett a Világ-örökség része. A magyar útikönyvem szánt is rá vagy öt sort, abban is sikerült hibát ejteniük.
    Nagyon jó szállást találtam. Egy hagyományos naxi ház, a város közepén. hiába küzdöttem, nem engedtek az árból, így kénytelen voltam a teljes árat fizetni, ami így volt vagy 40 Y. Egy helyes kis szobát kaptam, ahol minden volt csak fény nem, de az meg minek. Fáradt voltam, mégse bírtam ki, hogy ne induljak felfedezõútra.
    Az itt élõ naxik Yunnan tartomány sok nemzetsége közül az egyik. Az õsi társadalmuk mat-riarchális volt, de nem túl szigorú. Érdekes, hogy a szavak értelmét kibõvítette, ha a nõi jelen-tésû toldalékot adták hozzá és kisebbítette, ha a férfiét. A férfi-nõ kapcsolat elég laza volt. Nem okozott problémát, ha egy pár nem házas, a férfi bármikor meglátogathatta kedvesét, aztán hazatért. Ha gyerek született, akkor a nõ nevelte fel, de anyagilag a férfi is támogatta. Egészen addig, míg a kapcsolat mûködött. Az öröklés is leányágon történt.
    Saját nyelvük és írásuk is van. Az írásuk kb. 1000 éve fejlõdött ki, és az egyetlen ma is használt hieroglif írás. A vallásuk, a Dongba, a tibeti bon vallás egy oldalhajtása. Sámánok biztosították a kapcsolatot a naxik és az égiek között.
    A népviseletet a mai napig hordják, bár inkább csak a nõk. A turizmus fejlõdésével egyre több han kínai költözik a városba, a jó üzlet reményében.
    1996-ban erõs földrengés rázta meg a vidéket, és rendesen lenullázta Lijiang újvárosát, de a tradicionális épületek szépen megúszták az esetet. Erre a kormány is felfigyelt, és betonból épült házak helyett a hagyományos technológiát alkalmazva építették újjá a várost.
    Ahogy a mászkáltam a keskeny utcákon, eszembe jutott, hogy nem ártana enni is végre, mert ez már régóta nem történt meg. Egyébként is nehezen vettem rá magam az evésre, mert azt igazán rossz egyedül csinálni, a turistáktól hemzsegõ belvárosban meg amúgy se tartottam gazdaságosnak. Ballagtam kifelé, a kevésbé tömött részek felé, és közben ráakadtam egy né-nire, aki tésztába tekert virslit sütögetett. Rögtön be is dörgöltem kettõt. Kicsit el is égettem vele a számat, de mint azt barátom ilyen esetekben mondta: „Én nem sajnállak, a mohóságod az oka!”
    Tele hassal békésen sétálgatva ráakadtam egy internet caféra, ideje volt már jelentkezni az otthoniaknál, így betértem, de inkább csak felidegesítettem magam. Az ékezetes betûk helyett kínai karaktereket láttam csak. Ez nem lenne akkora katasztrófa, de nem csak az ékezetes ka-raktereket, hanem a mellette álló mássalhangzót is belevonta az átalakításba a gép, így egy betût se tudtam elolvasni a leveleimbõl, és ami rosszabb, írni se tudtam. Grrr!
    Visszamentem a szállásomra egy kis pihire, mert abból is hiányom volt. Aztán céltalanul kóvályogtam az utcákon, és vártam, hogy besötétedjen, mert szerettem volna pár esti képet csinálni. Séta közben láttam egy boltot, ahol pecséteket faragtak. Már régen elhatároztam, hogy egy ilyet csináltatok Gabinak, névnapjára. Itt meg is ejtettem a boltot.
    Ahogy sötét lett, még egyszer körbelõttem a várost. Pozitív volt, hogy egész diszkréten vi-lágítottak ki mindent. Sehol egy villogó futófény, vagy hasonló.
    Korán lefeküdtem, mert volt mit bepótolni.
    November 20. Csütörtök
    A felkelés is a pótlás jegyében történt, így csak fél tizenegykor sikerült kikászálódnom az ágyból. Nem volt nehéz elaludni, mert jó sötét van a szobában. Az egyetlen gond csak az volt, hogy a falak papírvékonyak, így mindent hallottam, ami a szomszédban történt. Bár ettõl aludhattam volna, mert nem volt semmi érdekes. A fûtés itt is hiányzott, de ezt takarókkal megoldottam.
    Kicsit szétszórt voltam, így miután elindultam, rögtön fordultam is vissza a vízért. A csap-vizet senki nem issza meg forralás nélkül, még a helyiek sem, így, bár nem szokásom, én se tettem. Helyette a szobámba készített forróvizet töltöttem ki a poharakba, és vártam meg, amíg kihûl. Csak nem fogok drága pénzen ásványvizet venni!
    Az utam ma a Fekete Sárkány medencéhez vezetett. Valahol félúton vettem észre, hogy az útikönyvet se hoztam magammal. Ekkor már nem volt kedvem visszamenni, inkább a vadka-csagénekre bíztam magam, meg az emlékezetemre. Ahogy mentem, a beleim felõl furcsa hangok érkeztek. Eszembe jutott Imréék jóslata, miszerint Kínában három hetetente fosni fo-gok, és én eddig nem tettem. Lehet, hogy eljött az idõm? Aztán arra gondoltam, hogy csak néhány napja dobtam Buddhának pénzt, igazán nem hagyhat – szó szerint – szarban. Nem is tette, elmúlt a probléma, és a félelmem is.
    A tóhoz is megérkeztem. A város innen kapta egykor az ivóvíz ellátást. Az utcák mellett még most is folyik a víz a csatornákban, de már rég nem ivóvízként. A tó gyönyörû. A víz kristálytiszta, aranyhalak úsznak benne, egy tipikus soklyukú, fehér kínai híd szeli át, a hát-térben sárguló páfrányfenyõk, messzebb egy havas hegycsúcs. Ha valaki lefestené, rávágnám, hogy giccs, de még fotón is necces. A valóság egészen más.
    Visszafelé megálltam enni egy lepukkant kis kifõzdében valami tésztát. Elõnyben részesí-tem az ilyen helyeket, szemben azokkal, ahol csak turisták esznek, és népviseletben vannak a pincérek. Tizedéért megkapom ugyanazt, és nem érzem úgy, hogy én vagyok A KÜLFÖLDI.
    Visszamentem az útikönyvemért, és teszteltem a beleimet. Buddha velem volt!
    A Mu család rezidenciája volt a délutáni program. Õk a naxi nemzetség vezetõ voltak jó da-rabig. A palota 500 évvel ezelõtt épült, de a ’96-os földrengés elintézte, utána inkább lehet mondani, hogy újra felépítették, mint hogy helyrehozták. A palota nem egy épületbõl áll, mint felénk az ilyesmi, hanem, mint a templomok is, egy nagy területen elrendezett pavilonok cso-portja. Mindegyiknek megvolt a maga funkciója. Ma múzeumként mûködnek. Az egyik épü-letben például egy fiatal naxi lány szobája van berendezve. Mikor beléptem, az egyik múzeu-mi gondnok éppen a takarítgatta a kiállítási tárgyakat. Történetesen egy fiatal nõ volt, népvi-seletben. Mintha visszaléptem volna az idõben. Sajnos nem hagyta, hogy lefényképezzem.
    Egy másik épületben kalligráfiák voltak kiállítva, de ez engem annyira nem hatott meg, mert az én szememben mind egyformának tûnt.
    Megint máshol zenekar játszott hagyományos hangszereken, hagyományos zenét. Sétálgat-tam még a parkban, és a különbözõ pavilonokban. Nem aprózták az építkezést, szép kis terü-letet belaktak.
    Innen a az új- és óvárost elválasztó dombra mentem. Itt áll a Múltba tekintõ pavilon, vagyis Wanggu lou. Nem túl régi épület, a turisták számára húzták fel, de a stílusa, és építési módja megegyezik az õsivel. Négy emeletes, a legfelsõ szintrõl jó kilátás nyílik a városra. Látható, hogy az óvárosban sehol egy modern stílusú ház, és sehol egy derékszög az utcák rendszeré-ben, vagy inkább rendszertelenségében. Mindenfelé csak a szürke tetõcserepek, az össze-vissza nõtt házak tetején.
    Ezután idõmet a fõtéren üldögélve töltöttem. Tervezgettem, hogyan tovább, néztem a turis-táknak táncoló öregasszonyokat. Nem egészen értem miért csinálják, mert itt nincsen kalapolás. Lehet, hogy csak örömbõl? Biztos létezik még ilyen is a világban!
    Aztán egy egyetemista srác szólított meg. Interjút készített velem eddigi utamról, mert az iskolában ezt a feladatot kapták, valami felmérés részeként. Elbeszélgettünk, aztán mennie kellett a dolga után.
    Sétálgattam, vacsoraként banánt ettem, aztán visszavonultam.
    November 21. Péntek
    Reggel nyolckor csörgött a vekker, le is nyomtam, és áttekertem kilencre. Ez már régi jó szokásom. Az éjszaka nem telt valami jól, nem tudom miért.
    Szóval kilenckor kezdtem el feltápászkodni, és pakolni. Az utam a buszpályaudvarra veze-tett. A mai cél Zhongdian. Megvettem a jegyet, és örömmel láttam, hogy nem fogok éhen halni a kilenc órás buszozás alatt, mert van idõ egy gyors reggelire. A buszpályaudvarok mel-lett mindig van kajálda is, ahol ezt meg is ejtettem.
    A buszon rajtam kívül két turista volt még, egy pár Hollandiából. Elbeszélgettünk egy ki-csit, õk a Tiger Leaping szakadékba tartottak, túrázni. Én is beterveztem ezt a túrát, mert szép helyeken vezet, de az Emei Shan lemászása után úgy döntöttem, örülök, hogy tudok járni, nem kell nekem újabb gyalogtúra. Rövidesen elhajtottak, hogy rossz helyen ülök, nem oda szólt a jegyem. Se elõtte, se utána nem fordult elõ, hogy valaki adott volna jegyen szereplõ számokra.
    Az út hosszú volt, és meglehetõsen zötyögõs, mert éppen felújították, kiszélesítették. A munka – megfigyelésem szerint – leginkább abból állt, hogy a hegybõl egy kicsit lefaragtak, hogy elférjen egy szélesebb út, amivel azt érték el, hogy a meredekebbé vált hegyoldal állan-dóan megcsúszott, és eltemette az épülõ utat. Ezeket a szakaszokat letakarították, hogy helyet adjanak egy újabb földcsuszamlásnak. Az épülõ úton haladt a teljes forgalom, mert a hegyek-ben nem lehet csak úgy megkerülni az építkezést. Rettenetes por volt, minden növény, épület, vagy akármi ami egy napig mozdulatlanul képes maradni, ugyanazt a barnásszürke porszínt vette fel.
    Aztán elhagytuk ezt a szakaszt. Egyszer megálltunk, hogy utasokat vegyünk fel. Olyan ru-hában szállt fel egy nõ, hogy azt hittem, valami útifilmben vagyok. A fején hatalmas fejdísz, leginkább mintha egy rajztábla lett volna a kendõje alatt, a fülében meg vállig érõ fülbevaló. Igazából nem is a fülébe volt akasztva, hanem a hajába. Gondolom így kényelmesebb. Egy pillanatig azt hittem a helyi néptánckör tagja, de a karjában hozta a gyerekét is, aztán felszállt a férje is, kevésbé impozáns öltönyben.
    Végül megérkeztünk a Zhongdianba, Tibet kapujába. Innen nyugatra terül el Tibet. A hiva-talos határ csak egy ugrás innen, ami az útviszonyokat és a kínai arányokat tekintve ugrás, mert busszal öt óra zötyögést jelent. A helyi lakosság nagy százaléka már itt is tibeti. A fel-iratok nem csak kínai karakterekkel szerepelnek, hanem a tibeti írással is, bár nekem mindket-tõ kínai.
    Amikor leszálltam a buszról, akkor láttam, hogy a hollandok ugyan leszálltak korábban, de így is maradt külföldi a buszon. Egy kis ember nagy hátizsákkal. Beszélgetni kezdtünk, aztán együtt indultunk szállást keresni. Stefanonak hívták a srácot, Olaszországból jött, és nagyon mulatságosan nézett ki. Nem volt magasabb 160 cm-nél, jól beleillet ilyen szempontból a kör-nyezetbe, de igazán az volt röhejes, mikor a hátára vette a saját testtömegénél jelentõsen na-gyobb hátizsákját. Ilyenkor olyan pózt kellett felvennie, mint egy síugrónak, hogy ne essen hanyatt a súlytól. Hogy vinni hogyan tudta, azt nem nagyon értem. A város 3200 méter maga-san fekszik, így oxigénben sem dúskál, szóval jó sport lehetett számára a cipekedés. Nekem se volt könnyû.
    A szálláskeresés nem ment túl könnyen, mert fogalmunk sem volt, hogy hol is rakott ki a busz. Az elsõ szállásnak látszó helyen érdeklõdtünk, és útbaigazítást nem, de szobát adtak, bár gyanús volt, hogy nem ott jártunk, ahol a térkép alapján gondoltuk. Fûtés itt se volt, de ekkor még nem éreztük annyira hiányát, mert csak a cuccokat dobtuk le, és indultunk valami éle-lemforrás után nézni. Kis séta után beültünk egy helyre. A néni nagyon lelkes volt, még fûtést is hozott. Az asztalunk mellé tolt egy lavór faszénparazsat. Itt találkoztam elõször ezzel a megoldással. Étvágyam nem sok volt, az okosok szerint a magasság miatt. Hittem nekik, és magamba diktáltam a kaját, nehezen ment.
    Innen a város kolostorához, a Ganden Sumtseling Gompához indultunk. A buszmegállóban vártuk becsülettel, hogy jöjjön a 3-as busz, de csak nem akart megérkezni. Aztán elindultunk gyalog. A keresztezõdéshez érve végre jött egy busz, de teljesen más irányból, mint a térkép szerint kellett volna. Kezdtük sejteni, hogy tényleg teljesen máshol vagyunk, mint gondoljuk, de hol? Valahogy csak felültünk egy olyan buszra, ami a kolostorhoz vitt.
    A busz a szokásos volt, csak nem távolsági, hanem helyi üzemmódban. Tízegynéhány sze-mélyes roncs. Az ajtót a sofõr madzaggal nyitotta, és gumikötél zárta valaha. A madzag az mûködik, de a gumi annyira elernyedt, hogy helyette nagy gázzal indult, ettõl becsapódott az ajtó. Az út nem volt hosszú, összesen talán öt kilométer.
    A busz megállt, és a sofõr egy kis ösvényre mutatott, hogy arra. Biztos tudja! Lekászálód-tunk és a mutatott irányba indultunk. A kolostor az út mellett álló dombon volt. Nem is lehet szimplán kolostornak hívni, mert egy egész falu van a templomegyüttes mellett, itt élnek a szerzetesek, összesen vagy hatszázan.
    A házak közt másztunk fel a keskeny ösvényeken a kolostor felé. Nem ment könnyen, fúj-tattunk mindketten. Felérve nem láttunk semmi arra utalót, hogy jegyet kellene venni, pedig az útikönyv szerint kell. Mindegy, nem küzdöttünk érte. Elõször, egy csapat kínait követve a konyhába mentünk be. Sajnos fényképezni bent nem lehetett. A konyha gyakorlatilag egy nagy nyitott tûzhelybõl állt. Fent a tetõn nem igazán kémény volt, csak egy nyílás, ami fölé egy kisebb tetõt emeltek, így a füst is kimehetett, és az esõ se jött be. Mindent korom borított, ennek ellenére kellemes illat terjengett a tûzifa miatt. Azt hiszem valami borókafélével tüzel-nek, attól ilyen. Innen rögtön át lehetett menni egy szentélybe. Itt még tettem egy kísérletet, és megkérdeztem, hogy fotózhatok-e, de nem. Pedig itt se volt senki. A csoportot követve át-mentünk a szomszédos épületbe is. Az elõzõ szentélyhez hasonló volt, de sokkal nagyobb. Az oltáron jakvajmécsesek, fényképek, szobrok. A párhuzamosan elhelyezett padsorok üresek, de amikor nincsenek turisták, akkor itt ülnek a szerzetesek. Benéztünk még egy templomba, ami üres volt. Kihasználtam a helyzetet és suttyomban csináltam egy-két képet.
    Ahogy a nap lement, mi is hazaindultunk. Útba esett a buszállomás, így beugrottunk meg-nézni mikor megy reggel busz, mert Stefano ment tovább Deqinbe, utána visszamentünk a szállásunkra aludni. Dermesztõ hideg volta a szobában. Szerencsére három ágy volt kettõnk számára, így megosztozhattunk a plusz takarókon. Nem sokat segített az ügyön.
    November 22. Szombat
    Reggel Stefano és a hátizsákja leléptek, még integettem nekik a takaró alól, de nem volt merszem kijönni onnan. Tízkor véglegesen felkeltem. Megpróbáltam letörölni az ablakról a párát, hogy kinézzek, de nem sikerült, le volt fagyva. Másodszori, határozottabb próbálkozás-ra sikerült némi lukat vésnem a jégre, és azon keresztül láttam, hogy felhõs az ég. Nem lett tõle túl jó kedvem, mert embereket akartam fényképezni, az meg csak teleobjektívvel megy, ahhoz meg fény, vagyis napos idõ kell.
    Sál-sapka szerelésben indultam a város felé. A pocsolyákon még volt némi jég. Akármilyen magasan is voltam, megéheztem. A „városközpont” felé mentem, már ha lehet ilyenrõl be-szélni. Zhongdian, akármilyen szép kolostor is van itt, jóindulattal is csak egy porfészek.
    Az utamba esett a piac, nem az a turistabazár, hanem az, ahol bevásárolnak az emberek. Kapható volt ott mindenféle élelmiszer, az viszont biztos, hogy az ÁNTSZ bezáratná, felszán-taná, és a helyét behintené sóval. Egy szóval egy kisebbfajta csoda. Népviseletben az árusok, és hatalmas kosz. A helyébõl egyébként sikerült megállapítanom, hogy a buszpályaudvart áthelyezték, ezért keveredtünk meg annyira Stefanoval, mikor a szállodát kerestük, és ezért nem jött azon az úton 3-as busz.
    Nem messze a piactól találtam egy dumpling kifõzdét, be is tértem reggelire. A hely akkora volt, hogy megfordulni is alig lehetett, és még itt fõztek is. Ettõl úgy bepárásodott a szemüve-gem, hogy az orromig nem láttam. 2,5 Y-ért úgy bezabáltam, hogy utána menni is alig tud-tam.
    Kicsivel arrébb volt egy másik piac, ahol nem csak élelmiszereket árultak, hanem minden egyebet is. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és vettem egy tibeti trombitát. Ha másra nem, hát arra jó, hogy felébresszem vele a szomszédokat.
    Az óvárosba tartottam, ami akkora, hogy inkább ófalunak kellene hívni. Közben megejtet-tem életem legnagyobb sportteljesítményét, elszívtam egy szál cigit séta közben. Alapban azért ez nem probléma, de ott hiányom volt oxigénbõl. Az épületek között itt se volt egyetlen új se, csak a régi favázas, zsindelytetõs házak egy domb körül. Egy üres telken építkeztek, de szintén a hagyományos stílusban. A dombon egy kis kolostor állt, meg egy sokkal nagyobb imamalom. Megkerültem az egészet, hogy megtaláljam a bejáratot, aztán felballagtam a lép-csõn a bejárathoz. Kifizettem a beugrót és másztam tovább. Fent, a domb tetején egy egészen kicsi szentély állt, egyetlen szerzetessel. Annyira megörült a ritka látogatónak, hogy azonnal a kezembe nyomott egy adag füstölõt, hogy gyújtsam meg. Cserbe dobtam némi pénzt a per-selybe. Körbesétáltam az aprócska helységet, aminek a sarkában a szerzetes fekhelye volt, aztán elbúcsúztam tõle. A kilátás jó volt a dombról, körben a régi házakkal. Közelebbrõl is megnéztem az imamalmot, de megforgatni meg se próbáltam, mert csak beégtem volna, hogy meg se tudom mozdítani. Új építmény volt, tibeti felirattal, meg a szélén horogkeresztes sor-mintával. Ez a horogkereszt nem pont olyan, mint a Hitlerféle, és itt sokkal régebb óta hasz-nálják, csak az volt a gond, hogy nem védették le a logót, aztán a nácik lecsaptak rá.
    Lemásztam, és visszafelé, a csortenhez indultam. Közben szembe jött két öregasszony, két akkora adag rõzsével a puttonyukban, hogy Munkácsynak három rõzshordója se vinné el egy fordulóra.
    Kis keresgélés után meglett a csortenhez vezetõ ösvény is. Felmásztam, de nem éreztem túl jól magam. Elõször éreztem úgy, hogy nem tökéletesen biztonságos helyen vagyok. Teljesen kihalt hely volt, csak két fiatal fickó bámulta minden léptemet, én meg szépen paráztattam magam.
    A csortenen mindenhol imazászlók lengtek, többé kevésbé megtépázott állapotban, úgy, ahogy annak lennie kell. Minden lengés egy ima az égbe. Megforgattam még az imamalmo-kat, az soha nem árt. Meg is lett az eredménye, percek alatt eltûntek a felhõk, nem maradt semmi, csak a ragyogó kék ég, indulhattam fotózni. Embereket fényképezni Kínában se túl egyszerû, mert nem szeretik. Ha mégis megengednék, akkor pózolás lesz csak belõle. Annyi-val egyszerûbb volt a dolog, mondjuk egy arab országhoz képest, hogy legalább akkor nem szóltak rám, hogyha másokat fényképeztem. Kifejlesztettem a technikámat. Mindenki az utca napos oldalán mászkált, mivel az árnyékban hideg volt, csak én maradtam ott, onnan lõdöz-tem a népet. Ki figyeli, mi van az utca túloldalán?
    Közben a húgomnak bevásároltam egy tekercs imazászlót, gondoltam ennek biztos örülni fog, mert ilyet nem árulnak a kínai piacon, ellenben a legtöbb errefelé kapható termékkel.
    Dél felé beültem a Tibet Caféba egy sörre, aztán ha már ott voltam rendeltem egy adag kaját is. Nem sokkal késõbb bejött egy srác. Mivel egyedül ültem az asztalnál, meginvitáltam. Mathieunek hívták, együtt ebédeltünk, aztán beszélgettünk egy ideig, majd elmentünk a ko-lostorba még egyszer. Új koncepcióval kezdtünk a látogatásnak: az az ajtó, amelyik nyitva van, azon be lehet menni, tehát be is megyünk.
    Vagy korábban értünk oda, mint elõzõ nap Stefanoval, vagy nem ment korábban haza jegy-szedõ, de kellett vennünk jegyet. Mindegy, nem egy nagy összeg. Végigjártuk ugyanazokat a helyeket, amiket elõzõ nap is láttam, de kicsit több idõt szántunk rá. Bementünk a szomszé-dos, még épülõ templomba is. A falak már ki voltak festve, mindenfelé démonokkal. Az egyik kisebb helységben még dolgoztak a festõk, de nem zavarta õket, hogy ott téblábolunk. A te-rem közepén egy hatalmas bronz Buddha-szobor trónolt. Nagyjából már elkészült, de a festé-sét még el se kezdték, be volt állványozva. Felmásztunk az emeletre, a szobor arcával egy szintre. Itt se készült még el minden. A kisebb szobrok már készen voltak, de nem kerültek még a helyükre, egyelõre még lenylonozva vártak a sorukra. Halmokban álltak a szent szöve-gek, és az imamalmokba való tekercsekre írt imák. Följebb másztunk, fel egészen a tetõre. Nemrég fejezhették be, mert a sárgaréz borítás még úgy fénylett, mint az arany. Alattunk a falu, az utcákon egy-két bordó ruhás láma beszélget. Az itteniek a karmapa, vagyis a vörös sapkás szekta tagjai.
    Lemásztunk, hogy megkeressük azt a termet, ahol a 108 imamalom van. Az egyik lépcsõn felmászva benéztünk az ajtó egyik résén, és láttuk, hogy megvan a hely, de nem tudunk be-menni. Csalódottan jöttünk le. Az udvaron két szerzetestõl megkérdeztük – persze mutogatás-sal –, hogy fel lehet-e menni. Azt mutogatták vissza, hogy nem. Egyikük feltûnõen nézte a fényképezõmet, úgyhogy megmutattam. Nagyon tetszett neki, rögtön csinált is nekem egy képet – így utólag nem is lett olyan rossz. Cserébe én is csináltam róluk. Meglepett, hogy nem tiltakoznak, hanem örülnek neki. A kattintás után kérdõn néztek rám: hol a kép? Még Chengduban láttam egy mûsort errõl az országrészrõl, és a forgatócsoporttal is hasonló dolog esett meg. A hátizsákomból kiálló trombitát is felfedezte az idõsebbik, és azonnal ki is húzta, hogy belefújjon egyet. Volt olyan hangja, hogy rögtön adta is vissza, mielõtt valaki reklamál a szent hely környékén keltett hangzavarért.
    Megmutattam Mathieunak a másik templomot, ahol elõzõ nap a fényképeket csináltam. A bejáratnál három fiatal szerzetes ült a napon, egy meglehetõsen profinak kinézõ nõ meg fotóz-ta õket. Gondoltam beszállok én is, aztán majd mutogathatom, hogy nekem is van ilyen ké-pem. A szerzetesek mutogattak, hogy menjünk csak be. A fotósnõ is mondta, hogy menjünk be, bár fényképezni nem lehet.
    A belsõ ajtó csak egy függönnyel volt elzárva, de ez nem zavart, mert simán átláttunk felet-te. Bent a padokon sorban ültek a szerzetesek és a szent szövegeket tanulták. Monoton hangon ismételgették az évezredes tételeket az összefûzetlen lapokból álló könyvekbõl. Persze, ha jobban megnézte az ember ezeket, akkor feltûnt, hogy mindenki fénymásolatból tanul, de mi-ért is várnánk, hogy õsi iratokat koptassanak, ha lehet másolni. Az ajtóhoz közel ülõ gyereket azonnal minket kezdtek el bámulni, ugyanúgy, mint a világ bármelyik részén, ha idegen téved az iskolába. Az se zavarta õket, mikor néha gyors pattogással megforgatta valaki a kis kézi dobot. Ránk se hallgattak, hiába mutattuk, hogy tanuljanak, ne minket nézzenek. Persze ma-gam se gondoltam komolyan, hogy ez hatásos lenne. Felmásztunk az oldalsó lépcsõn, így a fentrõl nézhettünk le rájuk, és minket se látott senki.
    A kijárat felé menet észrevettük, hogy van még egy ajtó, amelyiken nem mentünk be. Egy lépcsõ vezetett felfelé, egyenesen abba a terembe, ahol az üvegtetõ alatt körben sorakoztak a keresett imamalmok. körbejártunk és megforgattuk mindet, aztán egy másik lépcsõn felmen-tünk a tetõre.
    Innen nyílt egy helység, ahol húsz-harminc szerzetes tanácskozott. Éppen az ajtó felé tartot-tam, hogy „véletlenül” belessek, mikor kitódultak. Nem sokat foglalkoztak velünk. Úgy érez-tem magam, mintha visszaléptem volna néhányszáz évet. Sorba jöttek kifelé a bordó ruháik-ban, egyik karjuk teljesen meztelenül hagyva. Némelyik barátságosan felénk biccentett, aztán a lementek a lépcsõn a napi dolgaik után nézve. Itt a tetõn állt egy másik kis építmény, ami-ben egy hatalmas dob volt. A turisták már gondosan összefirkálták. Körülötte imamalmok.
    Lemásztunk az épület tetejérõl és úgy döntöttünk, hogy mielõtt elmennénk, még sétálunk egyet. Így találtunk rá, egy teljesen elhagyatottnak tûnõ újabb templomra. Felmentünk az ol-dalsó lépcsõn, és a végén lévõ ajtó mögül hangokat hallottunk. Bementünk, három szerzetes beszélgetett bent. Azonnal meginvitáltak a villanyrezsó mellé, aminél melegedtek. Kicsit kö-rülnéztünk a nyomasztó helységben, aztán leültünk. Szinte minden feketére volt festve, csak a figurák körvonalai voltak fehérek. Démonokat, kibelezett embereket, és szárítókötélre lógatott lenyúzott emberbõröket és mindenféle szörnyeket ábrázoltak a falfestmények.
    A szerzetesek azonban barátságosak voltak. Tubákkal kínáltak, és megpróbáltak beszélgetni velünk. Elég nehézkesen ment, csak annyit sikerült megbeszélnünk, hogy ki hány éves, és hogy nekem hányas a lábam. Ezek azért sikerültek, mert kínai számokat tudtam, sokkal többet nem. Õk is felfedezték a trombitát, de csak megnézték, zajongani nem akartak. Egy ideig még üldögéltünk, aztán búcsút vettünk tõlük.
    A domb aljában, ahonnan a busz indult, volt egy bazár, ott beszereztem egy imamalmot, mert anélkül nem mehettem haza.
    Este még elmentünk Mathieu szállodájába inni egy sört. A nagy vaskályha mellé teleped-tünk, mert csak ott volt elviselhetõ az idõjárás. Megjelent az a két srác is, akikkel Emei Shanban beszélgettem. Õk más útvonalon jöttek, a hegyek között.
    A szállásom a város másik felén volt, így kellett tennem egy jó kis sétát. Meg akartam nézni a buszindulást, de már késõ volt, bezárt a buszpályaudvar. Mindegy, majd reggel kiderül.
    November 23. Vasárnap
    Reggel hatkor csörgött a vekker. Kurva hideg volt, de felkeltem és felvettem a hasonlóan hideg nadrágomat, majd egy vetõdéssel mentem is vissza a paplan alá. Kint még tök sötét volt, az ablakon masszív jégréteg volt. Fûtés természetesen semmi. A rossznyelvek szerint a tibetiek háromszor fürdenek csak. Születésükkor, házasodás elõtt, és haláluk után. Ilyen idõjá-rás mellett nem is igazán csodálom, ha valakinek nincs kedve fürdeni a jéghideg vízben.
    Abban a szállodában, ahol megszálltam, a vizesblokk egy oldalsó teraszról nyílt. Vagyis nem záródott. Három bokszból állt, amik közül az elsõ kettõ pottyantós budi volt, a harmadik zuhanyzó. Volt még egy csap, amibõl valami csoda folytán folyt víz, mert ilyen hõmérsékle-ten jégkockáknak kellene potyogni.
    Szóval szokás szerint áttekertem az órát 6:30-ra, aztán 7-re, és végül 7:30-kor fel is keltem. Összepakoltam a cuccaimat és elindultam a buszpályaudvarra. A szobám ajtajától minden nyitva volt a külvilág felé, tehát a folyosón is fagy uralkodott. A teraszon meg ilyen körülmé-nyek között egy fickó aludt, két összetolt széken, összesen két pokróccal betakarózva. Úgy látszik, hogy a helyiek az idõ során hozzászoktak a klímához. Ehhez képest én két paplan és két pokróc alatt rendesen megfáztam.
    A Nap is csak most kelt, így nem késtem le semmirõl. A pályaudvaron már folyt az élet. Megvettem a jegyet Daliba. Még csak nyolc volt, a busz meg kilenckor indult, maradt idõm kaja után nézni. Az egyik büfében vettem péksüteményt, és leültem a várakozók közé. A Nap 8:05-kor a házak fölé emelkedett. Ez is esemény. Kína egyetlen idõzónában van, ami egy ilyen kicsi országból származó ember számára – mint én – furcsa meglepetéseket tud okozni. Például ez utóbbit is.
    Nem sokáig unatkoztam, mert jött egy német lány, aki szintén Daliba tartott. Beszélgettünk a busz indulásáig, de mivel õ kicsit késõbb érkezett, már csak a 9:30-as buszra kapott jegyet. Megbeszéltük, hogy az általa ajánlott szállodában összefutunk.
    A hátizsákomat a busz tetejére rakták, aminek annyira nem örültem. A sofõr láthatta ezt raj-tam, mert mutatta, hogy rak rá ponyvát. Na, jó, legyen. Nem mintha tehettem volna ellene akármit is. Az út elsõ szakasz szép helyeken vezetett, ugyanarra, amerre jöttem, de odafelé menet nem láttam sokat, mert a függõleges hegyoldal felõli oldalon ültem a buszban. Aztán elértük az útépítést. Lassan zötykölõdtünk Dali felé, egészen Qiaotouig, ahol kényszerpihenõt kellett tartanunk, mert az útra zuhant egy méretes szikladarab, azt próbálták meg elpakolni, és ezt ki kellett várni. Kihasználtam az adódó alkalmat, és vettem egy tekercs budipapírt, mert papír zsebkendõ helyett ezt használtam, és már elfogyott, köszönhetõen a megfázásomnak.
    Várakozás közben elbeszélgettem két másik turistával, akik szintén Daliba tartottak, de nem velünk, mert a buszunk már tele volt.
    Pont egy orvosszerûség elõtt álltunk. Nem igazán orvos volt a hölgyemény a pult mögött, hanem átmenet a védõnõ és a természetgyógyász között. Fehér köpenyben tüsténkedett, arca elõtt maszk, ahogy kell egy ilyen fertõzésveszélyes munkahelyen. Az üzlethelyiséget semmi nem választotta el az utca porától, ami jelen esetben nem csak frázis, hanem nagyon is való-ságos, és nagy mennyiségû por. Volt egy szürke rongya, azzal tartotta fenn a tisztaságot. Vé-gigtörölte a pultot, aztán a cipõjét is. Jött egy kuncsaft valami injekcióért. Egyszerûen leült egy székre, az utcától centikre, és megkapta a seggébe a szurit. Kicsit zavarban volt.
    Közben eltûntették a sziklát, mehettünk tovább. Ahányszor megálltunk, hogy valaki leszáll-jon, mindig le is kellett pakolni valamit a busz tetejérõl, – például egy komplett sparhertet – ilyenkor mindenki a hátizsákomon balettezett amitõl sorban rémlettek fel elõttem azok a dol-gok, amik miatt nem kellett volna rálépni a cuccra.
    Egyszer le is rakták a cuccomat, amit jelzésértékûnek véltem, gondoltam itt vagyunk. Meg-kérdeztem hát, hogy Dali? Bólogattak, így felkaptam a zsákot és indulni készültem. Ekkor értették meg, hogy mi volt a kérdés, és tiltakoztak, hogy még nem. A zsákom „hótmocsok” volt. A ponyva ugyanis csekély védelmet nyújtott az épülõ úton felszedett por ellen. Abból viszont csak a legfinomabb frakció juthatott a ponyva alá, és ott, a huzatmentes helyen immobilizálódott, de csak azokon a felületeken, amik kontaktusba szoktak kerülni a hátam-mal. Kicsit leporoltam, és beraktam a buszba. A porolással annyit értem el, hogy a kezem is koszos lett.
    Még egy óra zötykölõdés következett. Mindenér kárpótolt, mikor megláttam a város mögöt-ti hegyeket. A hegyvonulat tetején felhõk buktak éppen át, úgy, mintha csak vattát terített vol-na valaki a tetejére. És a Nap éppen e mögé bukott le.
    A város legszélén raktak ki, mert a busz még ment tovább, a pár kilométerre lévõ Dali City-be, ami csak pár éve vette fel ezt a flancos nevet, addig Xiaguannak hívták. Gyalog indultam a város felé. Kicsit keveregtem, de viszonylag könnyen megtaláltam a szállást. Az utolsó méte-reken csatlakozott hozzám egy felhajtó, hogy megmutatja hol van. Akkor már láttam is, de mindegy, biztos kap valami jattot. A recepción összefutottam a német lánnyal. Gyakorlatilag néhány perc eltéréssel értünk oda.
    Nagy nehezen megtaláltam a szobámat, ami kicsi volt és sötét, de csak az enyém. Lepakol-tam, és lementem zuhanyozni, mert az már nagyon rám fért. Örömmel engedtem magamra a forróvizet, mikor észrevettem, hogy a hátam mögött egy méretes elektromos ventilátort. Ki-csit féltem, hogy a szellõztetõrendszer kivégez, mert nem úgy nézett ki, mint egy szakszerûen szigetelt dolog.
    A megtisztulás után vacsizni mentem. Nem sokat tököltem, beültem a szálloda éttermébe, és megkajáltam.
    A hallban ingyenes internet hozzáférés volt, így nekiálltam leveleket írni, meg olvasni, így pillanatok alatt eljött a tizenegy óra, mikor kipateroltak, hogy húzzak aludni. Így is tettem. Az alvás nem ment könnyen, mert a taknyosság miatt a fülem is bedugult és levegõt se kaptam, viszont folyt az orrom.
    November 24. Hétfõ
    Valahogy csak elaludtam, mert a reggel ébredéssel kezdõdött, bár nem voltam valami fitt. Elindultam várost nézni. Menet közben vettem valami mézes péksüteményt, amit séta közben kezdtem el csipegetni, de nem ment könnyen, mert a levegõ még mindig nem járta át az or-romat. Rágás közben néha meg kellett állnom, hogy egy nagy levegõt vegyek a további élet-hez.
    A San Ta Si, Három pagoda temploma felé mentem. Dali jelképe, a 4000 métert is megha-ladó hegyek lábánál áll, a város szélén, nem messze az Erhai tótól. A három pagoda közül a középsõ, a Qianxun a legmagasabb, 16 szinttel és 70 méteres magassággal. A másik kettõ 10 emeletes, és 42 méter magas. A nagyot a IX. században építették Xi’anból érkezett mesterek, a két kisebb száz évvel fiatalabb. A háttérben a hegyek tetején még mindig ott volt a felhõpap-lan, amit elõzõ este láttam. A nap közben kisütött, gyönyörûen megvilágítva a pagodákat a hegyek elõtt. Sétálgattam a parkban, megnéztem a templomot is, de teljesen modern, nem túl érdekes. A pagodákat körülvevõ parkban van egy mesterséges tó, ebben egyszerre tükrözõdik mindhárom építmény. Fantasztikusan néz ki. Kis üldögélés után visszaballagtam a városba.
    Dali papírforma szerint az Erhai tó mellett van, a valóságban legalább 4 km-re tõle. A tó 260 km2-es, tehát nem kicsi. Egyik oldalról ez védte a várost, a másikról a 2000 méterrel a tó szintje fölé emelkedõ hegyek. Csak észak, vagy dél felõl lehetett megközelíteni két viszony-lag keskeny átjárón a tó és a hegyek közt. Itt egy-egy erõd állt. 764-ban aztán a mai napig itt élõ bai kisebbség elszakadt a Tang dinasztiától, és megalapította a Nanzhao királyságot. Dali-ban volt a híres Burmai útnak az egyik vége is, szépen éldegéltek, olyan dolgokat építettek, mint például az elõbbi három pagoda. Aztán a 1253-ban – akárcsak minket, és nem is sokkal késõbb – õket is lenyomták a mongolok, és ezzel mintegy visszacsatolták Kínához.
    A XIX. századi mohamedán felkelés is innen indult ki. A város jó helyen volt, így könnyen védhették a felkelõk. Nem is sikerült õket leverni, csak egy áruló segítségével. A szultán ki-vonult az ostromlókhoz, hogy kegyelmet kérjen a népének. Az ostromlók csodálatraméltónak találták bátorságát, becsületes kormányzását, de bevonultak a városba lemészárolni minden-kit. A népesség kétharmadát legyilkolták, legalábbis Lóczy Lajos szerint, aki nem sokkal az eset után járt ott.
    A délutánt a városban csellengve töltöttem. Vettem egy adag narancsot, megfázás ellen, az-tán beültem egy teázóba és megittam egy vödör teát, és olvasgattam az útikönyvet, hogy meg-tervezzem a további utat.
    Este megint a szállodában ettem, két japán sráccal. Megtudtam tõlük, hogy az írásukat a kí-naiaktól vették át, de elég régen ahhoz, hogy megváltozzon néhány dolog jelentése, így néha csak néznek, hogy ki írta ezt a hülyeséget. Tudtam, hogy Miss Long mennyire utálta a japá-nokat, ezért megkérdeztem, hogy hogyan érzik magukat Kínában, de nem érte õket semmi-lyen atrocitás. Azzal persze tisztában voltak, hogy a történelem miatt nem annyira csípik õket.
    Vacsora után befejeztem a leveleimet. Utána egész jól ment az alvás.
    November 25. Kedd
    Jó késõn keltem. Csipás szemmel tartottam a fürdõ felé, mikor egy ismerõs arcot láttam. Köszöntem neki, de nem tudtam, hogy honnan is kellene ismernem. Visszafelé megkérdez-tem. Elárulta, hogy az Ugly Cityben találkoztunk, vagyis Qiaotouban, ahol a busszal dekkol-tunk az útra gurult szikla miatt. Õ volt az egyik, akivel beszélgettem. Most már a nevét is el-árulta, Rolfnak hívták, svájci, de pillanatnyilag Hollandiában él.
    Reggeli közben beszélgettünk, és kiderült, hogy õ is Xishuangbannába megy, úgyhogy megbeszéltük, hogy egykor találkozunk és bemegyünk Xiaguanba buszjegyet venni. Xishuangbanna a neve Yunnan tartomány déli részének.
    Volt még elég idõm, így elmentem a Kígyó pagodához, a város szélére. Ez is ezer éves kor körül van. Sajnos éppen a kora miatt felújításra szorult, amit el is kezdtek a gondos kínai han-gyácskák, de ez azzal járt, hogy a körülötte lévõ parkba se mehettem be, csak messzirõl néz-hettem meg. Egy kicsit azért közelebb mentem, az õr tiltakozása ellenére, mert egy fényképet azért akartam róla csinálni.
    Visszamentem a szállodába a megbeszélt találkozóra. Rolf már ott volt, így indultunk is. A 4-es busszal átzötyögtünk a pár kilométerre levõ városba, ahonnan a buszok mennek. Xishuangbanna fõvárosa Jinghong, ide szerettünk volna jutni. A buszpályaudvart keresgéltük egy darabig, mert ahány ember, annyi felé mutogatott. Végül megtaláltuk, de a jegy még messze volt tõlünk. Elmagyarázta a hölgyemény, hogy jöjjünk vissza háromra. Nem értettük, hogy miért nem lehet jegyet adni kettõkor, ha háromkor lehet.
    Mindegy, egy ebéd egyébként is aktuális volt már, úgyhogy elindultunk valami kifõzdét ke-resni. Találtunk is egy egészen kis helyet, ahol megkezdõdött a pantomim elõadás. Végigmu-togattuk, hogy a kint látható összetevõk közül melyiket szeretnénk a tányérunkon látni. Aztán a tulajdonos és egy személyben szakács nem kevés színészi tehetségrõl tanúságot téve elját-szotta, hogy az általam választott tésztát levesbõl szürcsöli, vagy wokban megsüti. Sült tésztát szerettem volna, úgyhogy a képzeletbeli serpenyõt két lendületes mozdulattal meglódítottam, hogy a képzeletbeli tészta le ne ragadjon, mert ha odaég azt utálom. A szakács bólintott, és hellyel kínált. Megkaptuk a tûzforró teát, és még alig égettük el vele a nyelvünket, már ott is volt a kaja. Príma sült tészta, és tényleg nem égett oda.
    Ideje volt visszamenni a buszjegyért. A pénztárban a rendkívül türelmes, de csekélyke nyelvtudással rendelkezõ nõ közölte, hogy a következõ napon nem megy busz, és utána se, és azután se. Az egész beszélgetés papíron zajlott. Minden leírt dátum után pötyögött a gépen egy keveset, aztán ingatta a fejét. Az végkép nem fért a fejünkbe, hogy ezt miért nem tudta egy órával ezelõtt. Még nem volt kész a menetrend? Akkor esetleg ma? Igen, aznapra volt hely, 19:30-kor megy egy busz. Akkor kérünk két jegyet.
    A jeggyel a zsebünkben tûztünk vissza Daliba, hogy összepakoljunk. Kaját is kellett venni, mert hosszú lesz az út. Hogy milyen hosszú, azt nem lehet tudni. Az útikönyv szerint 30, a helyiek szerint 24 óra. Nagy különbség kaja szempontjából nincs.
    Bevásároltam cigit, kekszet, banánt, összepakoltam és kijelentkeztem. Mivel elmúlt már dél, szomorúan közölték a portán, hogy egy fél napot fel kell számolniuk. Mindegy, arra készül-tem, hogy az egészet ki kell fizetnem. A zsákommal kiültem a teraszra, és – bár nem volt ga-tyarohasztó meleg – megittam egy sört.
    Megérkezett Rolf is, és elindultunk. Mindkettõnknek ez volt az elsõ alvósbuszos utazása. Ilyen felénk nem nagyon van, mert ugye még a magyar útviszonyok mellett is nehéz az orszá-gon belül maradni hat-hét óra autózással.
    A váróteremben egy újságárus kissrác mindenáron ránk akart sózni valami napilapot, címla-pon egy hatalmas tûzesettel. Nem érdekelte, hogy egy betût nem tudnánk elolvasni belõle. Az ok persze leginkább az volt, hogy ritkán lát nagyorrú fehéreket. Még várakozás közben elin-téztük a folyóügyeket, mert hosszú lesz az éjszaka.
    A busz indulása elõtt még volt egy nehéz feladat, be kellett cuccolni. A busz berendezése úgy néz ki, hogy három sorban állnak az úgy nevezett emeletes ágyak. Minden ágynak döntött támlája van, ami alatt a mögötte fekvõ, vagy nyomorgó utas lába helyezkedik el. Ezen a tám-lán van még egy kis kosár szerû pakolóhely, ahova én például a fotóstáskát raktam. Az ágyak közti keskeny folyosón a cuccok vannak felhalmozva, méter magasan. Ez az a mennyiség, ami nem fért be az alsó ágyak alá. A mi hátizsákjaink is itt kaptak helyet. A busz közepe táján egymás melletti felsõ ágyakra szólt a jegyünk. Alattam egy cseh lány, mellette a pasija. A kis hátizsákom az elõttem lévõ tároló kosárra akasztva, kosárban a fotócucc, mellettem lent a hátizsák. Az ágyhoz kiskutyás takaró és párna is járt. Szépen elfészkelõdtünk, – egy óra alatt – csak a lábam nem fért be a kiszabott helyre. Elindult a roncs. Már sötét volt. Amíg a város-ban jártunk lehetett kifelé nézni, utána nem volt sok értelme. A buszt a szokásos kínai hangok töltötték be. Orrszívás, krákogás, köpködés. Ilyenkor összenéztünk Rolffal, és azért könyörög-tünk, hogy ne a zsákunkra. Dohányozni persze lehetett, és ezt nem is hagyta ki senki. Egy idõ után mi is beszálltunk. Rolf bögréje üzemelt hamutartóként, amit a végén az ablakon keresztül ürített. Alattunk a csehek borozgattak. Minket is megkínáltak. Hoztak sört is. Gondoltam jó lesz, mert ami bemegy, az ki is akar jönni, de nekik volt igazuk. Egy sör után könnyebb alud-ni. Nem kényelmes ez a módja az utazásnak, de nagyságrendekkel jobb, mintha hagyományos buszon kellene ugyanezt eljátszani.
    Valahogy mégiscsak elaludtam, mert arra ébredtem, hogy megálltunk. Kisebb dugó alakult ki, amiatt álltunk. Egy földúton zötykölõdtünk. Gondoltam valami terelõút lehet, és aludtam is tovább.
    November 26. Szerda
    Még egyszer felébredtem, és azt kellett látnom, hogy az elmúlt órákban semmi sem válto-zott. Ugyanazon a földúton araszolunk, tehát nem terelõút volt. Valószínûleg ezért van olyan nagy szórás a menetidõ tippekben is. Nyáron, mikor esõs az idõ, akkor lehet, hogy 30 óra, de most száraz évszak van.
    Délben megálltunk egy ebédszünetre. Mindenki lekászálódott, és a legközelebbi büfében bevásárolt némi kaját. Mi is vettünk hungarocell dobozban egy adag rizst, meg valamit. Gug-goltunk sorban a helyiekkel a fal mellett, és csipegettük a kaját. érezhetõen délebbre voltunk. Itt már kellemesebb volt az árnyékban, mint a napon, nem úgy mint Daliban, ahol azért kellett a kabát, és jól esett, ha sütött a nap, de üldögélni nem volt túl kellemes.
    Nekivágtunk az út hátralévõ részének. Néhány óra múlva megint megálltunk. Vártuk, hogy újra elindultunk, de mindenki pakolt le a buszról. Hm, sokan szállnak le, gondoltuk, de kez-dett kiürülni a busz. Leszálltunk mi is, és megkérdeztük, hogy hol vagyunk. Jinghong, hang-zott a válasz. Alig telt el 20 óra az indulástól, így gyanakodtunk. Végigkérdeztünk mindenkit, és mindenki azt mondta, hogy márpedig megérkeztünk. Visszamentem a buszra, hogy az ab-lakon keresztül kiadogassam a cuccot. Erre a csehek is felneszeltek, és megkérdezték, hogy hol vagyunk. Pont annyira hittek nekünk, mint mi az elõbb a helyieknek. Õk is végigkérdez-tek mindenkit, aztán leszálltak.
    Találomra elindultunk a helyesnek vélt irányba, hogy igyunk egy sört és közben eldöntsük, hogy merre tovább. Ültünk egy üres kajáldában és továbbra is éreztük a zötyögést, pedig sta-bil volt a szék. A fülünk is zúgott. Megpróbáltuk a felszolgálónõtõl megtudni, hogy mi az utca neve, de nem tudta megmondani. Kivételesen nem a nyelvtudás volt a probléma. Körberohan-gált, de a közelben senki nem tudta az utca nevét, amelyikben dolgozik. Késõbb megtudtuk, hogy havonta változnak a nevek, ezért felesleges megjegyezni.
    Eldöntöttük, hogy a Dai Building nevû helyen fogunk aludni. Az egyszerûség kedvéért fog-tunk egy taxit, ezzel kiküszöböltük az utcanév káoszt. A taxis meg akart gyõzni, hogy fizes-sünk egy tízest, de nem álltunk kötélnek. Elégedett volt az öt yuannal is.
    Az úgynevezett hotel néhány lábakon álló bambuszkunyhót jelentett. Furcsa volt, hogy a környezõ házak négy emeletesek, de volt hangulata a helynek. Az ágyak fölött moszkitóháló lógott, tisztára mint a filmekben. A tulajjal megalkudtunk az egyik kunyhóra, aztán elmentünk vacsorázni. Sikerült egy kevésbé jó helyet találni, de egyszer ez is belefér. Utána sörözni in-dultunk. Két lány még az étterembe érdeklõdött, hogy merre van a Forest Cafe, ebbõl úgy gondoltuk nem lehet rossz, hely, megkerestük mi is. Iszogattunk, beszélgettünk. Ennek során kiderült, amit sejtettem már korábban is, hogy Rolf – hogy is mondjam – szexuálisan alterna-tív beállítottságú. A hosszú út után a két sör a fejünkbe szállt, úgyhogy mentünk is haza. Na mielõtt valaki továbbgondolná, mint ahogy kellene: ALUDNI mentünk, és KÜLÜN ágyban!
    Rolf már elég régóta él Hollandiában, úgyhogy lefekvés elõtt még elszívott egy jointot, amit lekísért egy sörrel. Én meg alukáltam a szúnyogháló alatt. Nem mintha lettek volna moszkitók ebben az évszakban, de kellett a feeling miatt. Végülis a Mekong partján voltam, a Ráktérítõ-tõl délre.
    November 27. Csütörtök
    A szállásunkon három kunyhó foglalt. Az egyikben Ecki lakott, egy német öreg, a másikban egy fiatal párocska, a harmadikban meg Rolf és én. Nem, nem alakult ki köztünk románc, nem kell kombinálni!
    Reggel úgy döntöttem, hogy elindulok dél felé az utcánkon, kifelé a városból. Velem tartott Ecki is. Kiballagtunk a városból, aztán keresztül a földeken. Minden zöldellt, nem úgy nézett ki, hogy mindjárt itt a Mikulás. Lesétáltunk a Mekong partjáig, aztán vissza a városba. Pont a szállásunk elõtt lyukadtunk ki. Ecki bement zuhanyozni, én meg visszamentem megnézni egy templomot, amit útközben láttunk.
    Eléggé lepukkant kis szentély volt, de teljesen más, mint az eddigiek, magas, csúcsos teteje volt. A bejáratnál sárgaruhás szerzetestanoncok ültek. Bementem. Bent is elég szegényes volt. Az oltáron porcelán Buddha vigyorgott. Legalább annyira giccses volt, mint egy Herendi por-celán kiskutya. Körben virágokkal próbálták enyhíteni a látványt.
    Innen a Mei Mei Caféba mentem, hátha találok ott valakit. Nem nyert. Ittam egy sört, íro-gattam a naplómat, meg bámultam az utca forgatagát. Befutott Ecki, teljesen felfrissülten. Megebédeltünk, és közben megbeszéltük, hogy együtt kimegyünk a botanikus kertbe. Így is tettünk, keresztülgyalogoltunk a városon. Az utak mellett mindenhol kókuszpálmák nõnek, ami azért érdekes, mert nem tudom mi történik akkor amikor beérik a termés, és hullani kezd.
    A botanikus kert bejáratánál az elengedhetetlen tó, hatalmas aranyhalakkal. Mellette lehet venni eledelt is, hogy legyen mit szórni nekik. Nem tudom mit kevernek a kajához, de a halak õrjöngenek érte. Némelyik úgy jár, hogy a többi kinyomja a vízbõl, ilyenkor pánikszerûen próbál visszajutni, de ez nem megy az alatta lévõ tömegtõl. A kert persze nem errõl szól, ha-nem a környék növényvilágáról. Rengetegféle pálmafát ültettek itt. Szépen gondozott az egész, csak magyarázat nélkül nem sokat ér. Egy idõ után elváltunk Eckivel. Õ beült egy tea-házba, én meg sétálgattam tovább. Betévedtem a kiállítóterembe is, ahol nagyon megörültek az egyetlen látogatónak, de csalódniuk kellett, mert villámgyorsan távoztam. Na, nem azért, mert taszít a tudás, csak fotókon kívül nem volt látható semmi, azok meg kínai szöveggel nem túl informatívak, vagy izgalmasak.
    A további utam megint csak a Mei Meibe vezetett. Ott találtam Rolfot, egy angol sráccal, Siddel beszélgetett. Sid már elég régóta él Kínában. Elõször Kunmingban laktak a barátnõjé-vel, de már egy fél éve leköltöztek Jinghongba. Semmit nem csinál, csak tervezgeti, hogy épít egy turistaszállót hátizsákosoknak. Beszélgettünk egy kicsit, aztán visszamentünk a szállá-sunkra, ahol szívtak egy kicsit Rolf füvébõl, amit még a Tiger Leaping Gorgeban szedett, az-tán vissza a Mei Meibe vacsorázni.
    Itt találkoztunk Sid barátnõjével, késõbb megérkezett a szomszéd párocska is. A srác auszt-rál, a lány francia, és Shanghaiban élnek. Késõbb még Ecki is megérkezett, így gyakorlatilag az összes külföldi együtt volt. Ettünk, iszogattunk, beszélgettünk, jól telt az este. Eckirõl kide-rült, hogy úgy van, ahogy gondoltuk, mert az ugratásra, hogy õshippy, elmesélte, hogy fiatal korában stoppal ment Indiába, a Beatles csak õt követte. Akkor még Iránban a sah volt ural-mon, és Nepálba se járt senki szívni. Hát, igen, 61 éves. Szeretném, ha így tudnék megöre-gedni. Gyerekek felnõttek, õ meg kezdi újra az utazgatást.
    Sidék hazamentek, mi meg vissza a kunyhónkhoz. Az kapu be volt csukva, csak egy angol nyelvû tábla volt rajta, hogy nincs zárva, csak meg kell lökni. Aranyos, a helyiek nem értik, így nem is próbálkoznak.
    A teraszon szívtunk a Rolfféle matériából, de csak ésszel, meg egyébként is lightos volt. Elég késõn sikerült lefeküdni végül.
    November 28. Péntek
    Reggel a szomszédos építkezés ébresztett, nyolc körül. Túlzottan nem bántam mert korán akartam kelni, hogy elmenjek az elefántrezervátumba. Kimentem a buszpályaudvarra, hogy keressek egy buszt.
    Kínában megtalálni nem olyan egyszerû megtalálni az ilyesmit, mert a buszok nem egy nagy, nyílt placcról indulnak, hanem általában egy belsõ udvarról. Csak az tûnik fel az em-bernek, hogy az egyik kapun sok busz járkál ki-be. Én is a buszokat követtem, így a jegyszedõ néni rosszallását is sikerült kivívnom, mikor a buszok felõl akartam bemenni a váróterembe, és onnan a jegypénztárhoz. Szerencsére nem volt egyetlen közös nyelv sem, amin letolhatott volna, így beengedett. Rövidesen jöttem is vissza hozzá, de már jeggyel felszerelve, és már robogtam is észak felé, azon az úton, amelyiken érkeztünk.
    Egy óra buszozás után kipakoltak az út szélére, hogy megérkeztem. Gyanítottam, hogy ez az a hely, amit az útikönyv ír, hogy nem jó. Igen, így volt. A déli-, vagyis fõbejárat mellett rak-tak ki. A hibája az, hogy itt nem lehet sétálni az erdõben, mert nincs ösvény, ami nem zavar-na, de tilos letérni róla. A park másik végébe kötélpályán lehet átjutni, amiért fizetni kell ugye.
    Mindegy, megvettem a jegyemet, és bementem. Egy iskoláscsoporton átvágva eljutottam a lepkeházhoz. Tulajdonképpen egy hatalmas szúnyoghálóból készült sátor volt, amiben a ter-mészetesnél csak egy kicsit volt több lepke. Annyi elõnye azonban volt, hogy ha elrepült a dög a fényképezõ elõl, akkor könnyebb volt utolérni, és csak azért is lefényképezni.
    A lepkék mellett megnéztem a boát is. Egészen pontosan ketten voltak. Egyikük egy nagy kifalazott gödörben tetette, hogy meg van dögölve, a másik a gondozóval arra várt, hogy va-lakinek a nyakába akasszák egy fotó kedvéért, persze nem ingyen. Kicsit közelebbrõl észre-vettem, hogy azért itt is adnak a munkabiztonságra, jól becelluxozták a száját szerencsétlen-nek. Lehet, hogy izomlazítóval etetik, hogy teljesen ártalmatlan legyen.
    Innentõl nem tudtam merre menjek. Össze-vissza kóvályogtam, de csak nem leltem az utat. Végül megkérdeztem valakit, és kiderült – mint sokszor már –, hogy megint egy olyan ösvé-nyen kell továbbmennem, amibõl nem néztem ki, hogy tovább vezet egy kerti budinál.
    Ezen haladva elértem a madárházat. Hasonló volt a lepkeházhoz, csak egy kicsit masszívabb felépítésû. Az ajtóban egy szarkaszerû, hosszúfarkú kék madár tipródott. Na, mondom mi van, be akarsz menni? Kinyitottam az ajtót, hogy utat engedjek neki. Nem csalódtam, bement. Tesznek ezek a szabadságra! Kaja legyen, meg térerõ!
    Végigmentem a teljesen összeszart erdõn. Pávákat láttam, fekete gólyát, meg a kék madarat. A másik oldalon kilyukadtam a kötélpályánál. Nem kígyóztak hosszú sorok, és ennek az okát is megtudtam rövidesen, 40 Y volt egy utazás. Mit tehetek, felültem, és elindultam az erdõ felett. Egyetlen embert se láttam se elõttem, se mögöttem, és szembe se jött senki. Valószínû-leg az én pénzembõl üzemelt aznap a rendszer. Hiába sasoltam a kicsike kabinomból, egyet-len egy elefántot se láttam, sõt semmilyen állatot sem. Erdõ az viszont volt. Bambuszok, meg liánok, és kispatak keresztben. Én meg csak libegtem hegynek fel, völgynek le. Ja, és minden második oszlopon hangszóróból szólt a zene. Húsz perc utazás után megérkeztem a túloldalra.
    Itt, a kis folyó partján elindultam a kikövezett úton. Nem sok turista volt, ennek ellenére biz-tos voltam benne, hogy elõbb látok T-rexet, mint elefántot. A békák kórusa kísért, de sehogy nem sikerült egyet sem felfedeznem, hiába gúvasztottam a szememet a hang irányába. Lepkék itt is repkedtek, ugyanolyanok, mint a háló alatt, úgyhogy nem rohangáltam utánuk. Az ös-vény elérte a kijárat. Itt volt elefánt. A hátán ültek a kosztümös fiúk, lányok, aztán pózoltatták õket. Na, ennyit a vadvilágról. Nem mentem ki, hanem egy hídon átkeltem a folyó túlpartjára, és az ottani ösvényen visszafelé sétáltam. Itt aztán senki nem járt rajtam kívül. Senkivel nem találkoztam, csak egy agresszív rákkal, ami elállta az utamat. Kicsit hergeltem a 2 cm-es jó-szágot, hogy pózoljon a fényképezõ elõtt, aztán letereltem az útról, hátha mégis jön valaki. Az út felvezetett egy lábakon álló felüljárószerûségre, ami végigvitt az elefántok dagonyázóhelye mellett. Hajnalban állítólag kijönnek ide. Ezt egy pár lábnyom és trágyakupac bizonyította. Magas lábakon álló kulipintyókat is lehetett volna bérelni, hogy onnan nézze az ember õket, ha méltóztatnak megjelenni.
    Elefántok hiányában újra a kijárat felé fordultam, és a korábbi úton elhagytam a rezervátu-mot. Felbaktattam a bekötõúton, és csatlakoztam a buszra várókhoz.
    Mire Jonghongba értem, már kopogott a szemem az éhségtõl, úgyhogy egyenesen a Mei Meibe mentem enni. Egyszerre értem oda Eckivel. Bekajáltunk, aztán én visszamentem a kunyhónkhoz. Rolf a naplóját írta éppen, mert már korábban már emlegette, hogy el van ma-radva vele. Lepakoltam és átmentem a szomszédos internet kávézóba, hogy megnézzem a leveleimet. Rögtön körbeálltak, hogy megcsodálják, ahogy nem kínaiul gépelek. Kicsit idege-sítõ volt.
    Mikor visszamentem a kunyhónkhoz, Rolf még mindig írt. Javasolta, hogy menjünk enni, mert már nagyon unja az írást. Kiderült, hogy valahol Mongóliában hagyta félbe. Ilyen távla-tokból nem sokra emlékeznék a helyében.
    A kajálásban benne voltam, mert a napi egyszeri evés nem annyira elég. Közben megegyez-tünk, hogy a tervezett trekkingbõl nem lesz semmi, mert Rolf túl lusta egy túrához. Én sem bántam túlzottam, volt így is programom.
    Este korai lefekvés volt napirenden. A moszkitóhálót természetesen továbbra is használtuk. Rolf annyira parázott minden rovartól, hogy körben betömködte a matrac alá, csak egy kis helyet hagyott szabadon, ahol bemászhatott a biztonságos övezetbe. A bejáratot én dolgoztam be kívülrõl, hogy teljes legyen az ízeltlábúak kizárása.
    November 29. Szombat
    Fél tíz tájban ébredtem fel. Ma is minden bajom volt, tüsszögtem, égett a szemem, ugyan-úgy, ahogy Rolfnak. Természetesen azért, mert a moszkitóhálóinkat nem mosták már egy jó ideje, így egész éjjel hullott a por a fejünkre, ami többet ártott, mint egy hadosztály szúnyog.
    Nem tudtam mit is tegyek, mert Damenglongba akartam menni, de a buszút két és fél óra, aztán már egy kicsit késõ volt az induláshoz. Úgy döntöttem, hogy elindulok, aztán legfeljebb nem lesz túl sok idõm.
    Az elõzõ napból okulva a bejáraton mentem be a buszpályaudvarra, és a jegy mellé reggelit is vettem, hogy ne haljak éhen a nagy kirándulás alatt.
    Nem sok utas volt a buszon, aminek kezdetben örültem, de rövidesen rá kellett jönnöm, hogy ez azt jelenti, hogy további utasokat kell gyûjtenünk. Lépésben hajtottunk át az egész városon, hátha valakinek megjön a kedve az utazáshoz. A város elhagyva kicsit gyorsítottunk, de nem értünk el veszélyes sebességet, legfeljebb attól tarthattam, hogy a nyelvemet harapom el. A táv 70 km, az utazási idõ 2,5 óra, az annyi mint 28 km/h átlagsebesség.
    Az út gyönyörû tájakon vezetett keresztül. dai falvak, pálmafák, gumifa ültetvények. Már vagy 170 km-re voltam a Ráktérítõtõl délre, a klíma itt trópusi, bár a tengerszint feletti magas-ság miatt elég kellemes.
    A lábakon álló dai házak mellett szinte mindig volt egy kis halastó, aminek olyan volt a vi-ze, hogy nem sok esélyt láttam a halak túlélésére. A házak körül csirkék rohangáltak, de nem a felénk használatosak, hanem furcsa, nyakigláb jószágok.
    Megérkeztünk Damenglongba. A város maga nem túl bizalomgerjesztõ. Egész közel van a myanmari határhoz, szóval Isten háta mögötti hely. Elsõ utam a Hei Tahoz, vagyis Fekete pagodához vezetett. Ehhez fel kellett másznom a városka szélén álló, meglehetõsen meredek dombra. Izzadtam rendesen, és eszembe is jutott, hogy Rolffal egész nap gyalogolni kellett volna, ha elmegyünk a kétnapos túrára. Felértem a dombtetõre, és megláttam a Fekete pago-dát. Arany színû volt, és sztupa formájú, hogy mitõl lett Fekete pagoda, azt nem tudom. Ép-pen valami felújítási munkát végeztek körülötte, úgyhogy szerte-szét hevertek a deszkadara-bok. Három gyerek is érkezett velem együtt. Azt hiszem a munkások gyerekei lehettek. Be-mentek a szentélybe, ami a sztupa mellett állt, és buzgón imádkozni kezdtek.
    A szentéllyel szemben egy kis tetõ alatt gyönyörûséges szoborcsoport állt, ami azt ábrázolta, ahogy Buddha áldást oszt. Az alkotás egy óvodai rajz háromdimenziós megtestesülése volt, betonba álmodva. Természetesen a gondos kezek ki is festették, közel élethû színekkel. Buddha karja úgy nézett ki, mintha gumiból lenne, de ez már csak rosszindulatú okoskodás, nem vagyok én érett a magas szintû mûvészetre.
    Leballagtam a dombról és elindultam kifelé a városból, arra amerrõl jöttem. Nem terveztem, hogy gyalog megyek haza, csak a Manfeilong Tahoz, a Fehér Bambuszrügy pagodához indul-tam, ami a várostól néhány kilométerre van. Talán mondani se kell, hogy ez is sztupa, de rög-tön kilenc darab egybeépítve.
    A fõútról két kilométer után letértem, egy pofás kis templomnál. A templom mellett szerze-testanoncok lebzseltek narancssárga ruhában. Bementem a templomba, de nem volt túl sok látnivaló bent. Folytattam az utamat arra, amerre a gyerekek mutatták a Manfeilong Tat. Az út itt is felfelé vezettet, keresztül a falun, aztán egy gumifa ültetvényen. Bíztam benne, hogy senki nem vár rám fent, hogy befizessem a jegyet, de tévedtem. Egy mosolygós néni adta tud-tomra, hogy a tökig leizzadás nem elég, még fizetnem is kell a bejutásért.
    A kiskapun belül ott állt elõttem a sztupa. Buddha lábnyoma fölé emelték, persze néhány hi-tetlen kételkedik benne, hogy járt-e itt. Leginkább arra alapozzák ezt a nézetüket, hogy a be-aranyozott lábnyom a sziklába mélyedve látható, és legalább 60 cm-es, valamint személyes véleményem szerint egész kevéssé hasonlít lábnyomra. A középsõ építményt nyolc hasonló vette körül, mindegyikben kicsi Buddha szobor. Akkora füle volt mindenek, mint egy dene-vérnek. Itt láttam „A legnevetségesebb Buddha” kategória gyõztesét is. A szobor feje tüskés volt, nyakat az alkotó nem csinált a szerencsétlennek, cserébe viszont learanyozta az egészet.
    A sztupát két kígyószerû sárkány hullámozta körbe, mindkettõ betonból készült és egy szí-nes festés emlékeit viselte. Késõbb észrevettem, hogy lábaik is vannak, de csak jelzésképpen, tarajuk viszont annál nagyobb.
    Visszamentem a fõútra, és elgondolkoztam, hogy merre is induljak. Végül a város irányába fordultam, bízva abban, hogy majd csak jön, és felvesz egy bu

    #54084 Hozzászólás

    Ahmet

    folyt.

    A szomszédos parkba is átmentünk. Mint minden parkban itt is éppen fiatal házasokat fotóz-tak, de tömegesen. Menyasszonyok húzták a földön a fehér ruháikat, amitõl rövid idõn belül meglehetõsen patinássá vált a szegély.
    A park egyébként nem volt valami nagy, inkább csak néhány szökõkút volt, meg közte gyep. A szökõkutak közti tavakon meg úgy lehetett átkelni, hogy a vízbe rakott köveken kel-lett lépkedni. Ez minden kínai parkban megtalálható. Egyáltalán minden olyan dolog, amit itthon balesetveszélyesnek tartanak. Nincsenek mindenhol korlátok, meg idétlen táblák.
    A park után a virágkiállításra vittek minket. A buszról úgy kászálódtunk le, ahogy egy isko-lás csoporthoz illene. Lökdösõdés, röhögés, meg idétlenkedés. Pedig hát a csoport nagy része már családdal rendelkezik otthon, ha errõl nem is vesz tudomást. A csapat viselkedése nem volt szokatlan, csak az, hogy kamerák bámultak ránk, miközben ezt mûveltük. Gondoltuk, hogy ez valami fontos esemény lehet, ha a tv is kint van, meg fotósok. Aztán ezek mind fe-lénk fordultak. Még ekkor is úgy gondoltam, hogy kevernek minket valami másik csoporttal, de nem. Kitartóan követtek. Kivonult a párttitkár, meg a kertészet vezetõje is a fogadásunkra. Ennek apropóján rövid oktatást tartottam az erre fogékonyaknak, hogy hogyan kell ilyenkor viselkedni. Kezeket hátul összekulcsolni, fejet fel, lassan körbehordozni a tekintetet, és néha – teljesen randomszerûen – helyeslõ arckifejezéssel bólogatni egy sort. Így múlattuk az idõt saját örömünkre, míg a bejárthoz nem értünk. Itt ugyanis riportot óhajtottak velünk készíteni. Ekkor már tudtam, hogy ezt nem úszhatom meg. Próbáltam a lehetõ legkisebbre összehúzni magamat, de még így is fél fejjel magasabb voltam mindenkinél. Rögtön jött is Miss Long, hogy velem is szeretnének beszélni. Hát valószínûnek tartottam, hogy egy ilyen „egzotikus” arcot nem fognak kihagyni. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, arról, hogy mit is lehet mondani egy ilyen helyzetben. Hárman nyilatkoztunk egyébként. Ramos kezdte, így volt idõm gondolkodni, mert tudtam, hogy ha belelendül, akkor négy-öt kazettát telenyilatkozik nekik. Aztán elmondtam a kis okosságaimat Kína fantasztikus fejlõdésérõl, meg a virágkiállí-tásról. Aztán Miss Ha következett, bár erõs a gyanúm, hogy a mûsorba már nem került bele, mert közben a riporter telefonja megcsörrent. Ballal a mikrofonnal sakkban tartotta Miss Hat, jobbal pedig próbálta legyõzni a telefont. Együttérzõn pillantottam rá. Aztán eszembe jutott, hogy Kínában nem fogják ilyen kis hülyeség miatt kirúgni. Bár szerintem nálunk se.
    Aztán végre bevonultunk a virágkiállításra. Elsõ pillantásra sikerült felmérnem, hogy az iménti szövegemnek köze nem volt a virágkiállításhoz. Ugyanis nem kiállítás, hanem inkább a kertészet egy kis bemutatóterme volt. Meg azt is láttam, hogy nem ez lesz az a hely, ahol ellövöm a maradék filmkészletemet. Vártam valami egzotikus mûdzsungelt az üvegházban, helyette kaptam 12 ha büdöskét, és 11,4 ha petúniát. Na, jó, volt két orchidea is. Mármint két darab. A csoport itt is, mint mindenhol azonnal csoportképek készítésébe kezdett. Ilyen szem-pontból leginkább a japánokhoz hasonlítottak. Miss Ha bokáig a sárban gázolt a kis körömci-põjében, csak hogy megörökíttesse magát egy petúniaföld közepén.
    Innen elvittek egy „paraszt” házába, aki annak köszönheti jódolgát, hogy már õ is virágot termeszt a téjesznek. Kaptunk teát is. Inkább tûnt a hely teázónak, mint otthonnak, vagy va-lami kirakat ház volt. Mindenesetre az olajozottan mûködõ propaganda terméke volt.
    Innen rögtön a legmodernebb lakóparkba vittek, hogy bemutassák a legszebb lakásokat, amik eladásra várnak. Az egyik be is volt bútorozva. Szívesen beköltöztem volna. Lent úszó-medence is volt. Hatalmas nappali, nagy terasz, a felsõ szinten meg a hálószoba és a fürdõ-szoba. Ez utóbbi egy kicsit megragadta a figyelmemet. Nagyon dizájnos volt, de felmerült bennem a kérdés, hogy a fürdõszoba folyosó felé nézõ fala miért van teljes mértékben üveg-bõl. Ezen még túltettem volna magam, de egy légtérbe volt a WC is. A szarást meg még a Való Világban sem mutatják. Vagy csak én nem nézem?
    A bútorozatlan verzió 800.000 Y. Magyar viszonyokhoz képest olcsó, na de ha a kínai pa-raszt átlag 4.000 Y-os éves pénzbeli bevételéhez viszonyítjuk…
    Csúcs ebédet kaptunk. Jelen volt az akármilyen nagyfejes elvtárs is. Egy külön asztal mel-lett ültek a kínaiak, meg minden ország vendég ország egy-egy képviselõje. Így nekem is ott kellett lennem. Imádom az ilyen formaságokat. De hát nem tehettem semmit, egyedül voltam magyar. Elindultunk megnézni Chengdu egyik régi utcáját, de elõtte még benéztünk egy kommunába. Ez tulajdonképpen valami lakótömb tömörülése. (Jó reggelt tömbtársak…) Be-néztünk az egyik közösségi terembe, ahol éppen vérnyomást mértek az öregeknek. Maaaarha érdekes volt. Végre az esõ is eleredt, így mindenki elõvette a BRTC-tõl kapott esernyõjét. Kutatni kezdtem, és felfedeztem, hogy Miss Ha egy szolid, szürke, kockás példánnyal nyo-mul. Felajánlottam neki a saját lila, virágos egyedemet. Mindkettõnk örömére szolgált az üz-let.
    Utána a modern negyed kontrasztjaképpen elmentünk Chengdu egyetlen régi utcájába. Na-gyon kellemes kis hely, csak kár hogy nincs több 100 méternél. Találkoztam egy francia pár-ral, beszélgettünk egy keveset, de nem jártak arra, amerre én tervezem az utamat, így sok in-formációval nem tudtak szolgálni.
    Egy teaházba is elvittek minket, de nem volt valami meggyõzõ a dolog. Miss Long mesélt egy keveset a Sichuani operáról, ami a tv-ben ment. Utána szakadó esõben mentünk vacso-rázni. Sikerült kellõképpen lemaradnunk a csoporttól, még szerencse, hogy Miss Long velünk volt, így telefonon meg tudta érdeklõdni, hogy hova is kell menni. Megint ott volt néhány fõmufti. Kaptam szép sarló kalapácsos névjegykártyát a párttitkárelvtárstól, aki éppen csak beugrott bemutatkozni, hiszen dolga ezer, õ nem csak egy közpárttitkár, hanem fontos ember.
    Aztán a beszélgetés közben elejtettem, hogy esetleg baromság az USA-ból importálniuk a virágmagot, mert gyanítom, hogy Magyarországon olcsóbban meg lehet kapni. Rögtön meg is kaptam a feladatot, hogy hajtsak fel magyar termelõket.
    A napot elég késõn fejeztük be, így ma se kapott senki e-mailt.
    Október 20. Hétfõ
    Ez a nap magán hordozta egy tipikus hétfõ minden jellemzõjét, de annyira, hogy semmi nem történt, ami említésre méltó.
    Október 21. Kedd
    Reggel busszal mentünk egy közeli kisvárosba, hogy megnézzünk egy üzemi méretû biogáz telepet, ahol a termelt biogázzal generátorokat hajtanak, és áramot termelnek. Sajnos éppen nem üzemelt karbantartás miatt. A gyanús – legalábbis nekem – az volt, hogy sehol nem volt egyetlen ember sem, aki karbantartást végzett, és mindent pókháló borított.
    Utána egy családhoz vittek, ahol megnéztük hogyan néz ki az, amikor biogázt használnak egy háztartásban. Szerencsétlen család ott pislogott, ahogy a húszegynéhány ember benyo-mult, és megbámulta a gázlámpát, meg a rezsót, és a disznókat, akik az egész rendszer bio-massza utánpótlását biztosítják, hogy legyen mindig gáz. Megmutatták a reaktor helyét is, de az ugye a föld alatt van, úgyhogy csak azt láthattuk, ahogy egy vékony gumicsõ kitekereg a földbõl. Azon jön a gáz. Végig ebben a vékony, átlátszó csõben vezetik. Ott tekereg a rezsó fölött is, mielõtt belemegy abba. Gyanítom, hogy nem valami hõálló anyag. Fõ a biztonság.
    A ház nem volt valami gazdag hely. Azokban a helyiségekben, ahol voltunk nem volt sok berendezés, legfeljebb egy kis büdösség, ami annak is köszönhetõ, hogy a konyha közvetlen szomszédja a disznóól volt. Egy kicsi belsõ udvarból nyílt mindkettõ. Volt persze pár helyi-ség, ahol nem jártunk, csak a gyerek figyelt kifelé onnan, a résnyire nyitott ajtón, meg a tv-t lehetett hallani.
    Ebédre a helyi góré látott minket vendégül egy étteremben. Rendesen kitett magáért. hu-szonötféle fogást tálaltak fel. Elõször csak az étvágygerjesztõk. Hideg sültek, egy kis sava-nyúság, aztán sorban a többi. Volt valami lekvárszerûséggel leöntött sült hal, ami a várakozá-sok ellenére nagyon jó volt. Kaptunk rákot, és mindenfélét, amit nem nagyon ismertem fel. Egy ideig küzdöttem, hogy rájöjjek mi is az ami annyira ízlik, aztán rájöttem, tejbegrízt eszek, mert volt az is. Az ebéd gazdagságát jelezte az is, hogy nem szolgáltak fel rizst. Az ugyanis csak azért van, hogy jóllakjon az ember, ha pedig igazán ki akar tenni magáért a vendéglátó, akkor nem fogja a kedves vendéget ilyen olcsó dologgal etetni.
    A nagy zabálást az étterem kertjében pihentük ki. Kis teázás ránk is fért. Páran majongoztak is.
    Délután Sanxingdui Múzeumba mentünk. Itt állt egykor egy hatalmas város, amit nemrég feltártak, és amit találtak, azt a helyszínen felépített múzeumban helyezték el. A városból már nem lehet látni semmit, de a múzeum az nagyon jó, színvonalas. Idegenvezetõnk is volt. Min-denki kapott egy kis fülhallgatót, meg a hozzá tartozó vevõegységet, így kitûnõen hallottuk mit mesél. Gondot nekem csak az okozott, hogy egyszer, a sok egyforma idegenvezetõ közül rosszat kezdtem el követni. Elsõre nem tûnt fel, mert a fülembe a megszokott hang duruzsolt. Csak egy idõ után teljesen másról beszélt, mint ami elõtt állt. Vagyis ami elõtt az állt, akirõl azt gondoltam, hogy õ az. Másoknak az okozta a gondot, hogy néha egy óvatlan mozdulattal teljes hangerõre tekertem a fülhallgatójukat.
    A kiállításon rengeteg bronz tárgy volt kiállítva. Hatalmas bronz maszkok leginkább. Igazá-ból senki nem tudja, hogy ezek mire szolgáltak, vagy mit díszítettek. Kinézetre nem voltak valami bizalomgerjesztõk. Olyan pofájuk volt, mint egy szépen fejlett, rosszindulatú földönkívülinek.
    A programot megkoronázta a múzeum elõtt található árusok sora. Ez sokkal jobban lekötöt-te csoporttársaimat. Annyi ronda dolgot még egy nap alatt ember nem adott el, mint amennyit ezek felvásároltak. Volt persze az áru közt olyan is, ami jól nézett ki, de azt nagy ívben elke-rülték.
    A buszban várakozó kísérõink kérdésére – hogy milyen volt a múzeum – Ramos csak annyit tudott mondani, mint csoportbuzi, hogy fárasztó. Kicsit égõ volt.
    Szépen hazafuvaroztak minket, és vége is lett a napnak.
    Október 22. Szerda
    Ez a nap hétfõnek közeli rokona volt. Viszont mikor azt hittem már vége a napnak, akkor történt valami.
    Már az ágyamban feküdtem, mikor csörgött a telefon. Rey telefonált, hogy menjek át a mongolok szobájába, mert fontos megtárgyalni valónk van. Felöltözni nem volt kedvem, így egyszerûen alsógatyában caplattam át. Többen is ott voltak már. A fontos megbeszélni való Ramos csoportvezetõi tevékenységének megbeszélése volt. Sokan gondolták már úgy, hogy Ramost seggbe kellene rúgni. Õ ugyanis azt hitte, hogy valóban õ vezeti a csoportot, mi meg azt, hogy nem. Tulajdonképpen azért volt rá szükség, hogy egy embernek kelljen csak elmon-dani, hogy mikor hova kell menni, hanem a csoportvezetõ majd mindenkinek szól. Ehhez képest Ramos a nevünkben intézkedett néhány dologban.
    Ramos volt az egyedüli a csoportban, aki egyetlen vas nélkül érkezett meg. Ennek az volt a következménye, hogy nagyon várta már a BRTC által fizetett 30 Y-os lóvét. Aztán mikor a lánya születésnapja közeledett, akkor már végképp hiányzott a pénz, ezért bevonult a BRTC vezetõihez és tolmácsolta a csoport nem létezõ kérését, hogy kivételesen két heti pénzt kap-junk. Amikor ezt megkaptuk nem értettük, hogy mi történt, és joggal lettek többen dühösek, hogy lejárat minket ilyen baromságokkal.
    Szóval a téma az azonnal ítélõ vérbíróság összehívása volt, mely kimondja a már most meghozott ítéletet: puck you Ramos. Merthogy a filippínók nem tudnak f-et mondani, így helyettesítik p-vel.
    Miközben megvitattuk, hogy mi legyen, én ott ültem az ágy szélén, szinte semmi kis boxeralsóban. Kicsit magamra húztam a takarót, mert azért hûvös volt. Mellettem Battsetseg üldögélt, lájtosan alkoholos állapotban. A tv-ben zene szólt, arra vonaglott, miközben meg- meglökött. Hát, ülve is lehet táncolni, gondoltam beszállok a partiba. Azt vettem észre, hogy furcsán csillog a szeme, és egyre inkább dörgölõzik. Aztán már a hátamat simogatta. Velem szemben ült Agni, rá pillantgattam, segítségkérõen, de arca elárulta, hogy nem érti mirõl van szó, viszont jól szórakozik rajtam. Lehet, hogy úgy tûnik, mintha
    a.) egy latin macho vonzerejével bírnék,
    b.) játszanám az agyamat,
    de nem így van. Ez a leányzó sem a bájairól lesz híres. Fiatalnak fiatal, de az arcáról egyér-telmûen látszik, hogy legalábbis Dzsingisz Kán egyenesági leszármazottja. A magyarságnak már 1241-ben meggyûlt a baja a mongolokkal, de úgy látszik a mai napig arra játszanak, hogy kipiszkáljanak velünk.
    Szóval a helyzet nekem is olyan meglepõ volt, mint ovisnak a merevedés. Alapvetõen az ju-tott eszembe, hogy egész büntetlenül megtudhatom milyen nõnek lenni, hiszen engem itt most frankón letapiztak, és ha nem vigyázok, akkor más is történik. Minden külsõ jel nélkül mulat-tam magamban ezen, mikor felbátorodott a hölgy, pont úgy ahogy a pasik is szoktak, ha nem törlik õket szájon, és a keze megindult, hogy a paplan alá hatoljon. Azt azért hangsúlyoznám, hogy a szobában továbbra is volt legalább hat ember rajtunk kívül, tehát nem egészen értem mi volt a koncepciója az akcióval. A támadást bal könyökkel blokkoltam, felhörpintettem a boromat, mert azt azért nem hagyjuk veszni, és menekülésszerûen távoztam.
    Még egy félórácskát röhögtem magamban a szobámban, úgy elalvás elõtt, hogy ilyen is megesett velem, aztán aludtam.
    Október 23. Csütörtök
    Minden tekintetben a forradalom napja.
    Délelõtt a chengdui szennyvíztisztítóba (szakmai köreimben csak szartelep) vittek tanulmá-nyi kirándulásra. Minden nagyon szép, csilli-villi, csak kicsit több anyag jön rá, mint kellene, úgyhogy nem mûködik rendesen. Ez egyébként Magyarországon is teljesen általános.
    Délután laborban méricskéltünk. Én már ezeket a vizsgálatokat mind csináltam, úgyhogy ju-tott idõ a hülyeségre, amúgy se bonyolult dolgok ezek. Például pH-t mértünk, meg szerves anyag tartalmat. Ez utóbbi szarsütés néven fut a honvédségnél, ahol én még soha nem jártam, és nincs is a terveim közt. Ott az a lényeg, hogy baromi büdös legyen a kopaszok szobájában, itt meg az, hogy kiszárítsuk a szervesanyag-szart, majd megmérjük, aztán izzítsuk, és újra megmérjük. A kettõ közti különbség – ami elégett és naggggyon büdös volt –, az a szerves anyag tartalom.
    A fennmaradó idõt Boi-jal a „viselkedés a laborban” bemutatónak szenteltük. Találtunk né-hány kétes tisztaságú köpenyt, abban mutattuk be, hogyan is kell egy mérést úgy elvégezni, hogy arról egy laikus is lássa, hogy rettenetesen tudományos. Az egyik titok a szemüveg. A mérõhengert csak és kizárólag a szemüveg felett áttekintve szabad leolvasni. Ha érvelésbe kezd az ember, akkor ennek tudományos megalapozottságát azzal bizonyíthatja legegysze-rûbben, ha szemüvegét azonnal lekapja, és magyarázat közben, – miközben, immár használ-hatatlanná vált rövidlátó szemével egy távoli sarokba bámul – a szárával a vitapartner felé bököd, illetve mutogat. Az ellenvélemény meghallgatásánál is fontos. Érveket hallgatni úgy lehet, ha a szemüveg szárának végét szánkba dugjuk. Ezzel azt is ki lehet fejezni, hogy ne szóljatok hozzám, mert gondolkodom, ne is kérdezzetek, mert nem lehet úgy elmagyarázni, hogy egy pallérozatlan elme is megértse.
    Megérkezett a szobatársam, Willy Kipoy is Kongóból. Õ képviseli Afrikát, így nem megle-põ, hogy egy szénfekete szerecsen. Az összes cucca elveszett valahol Hong Kong környékén, három napot utazott, úgyhogy nem volt valami aktív kedvében. Adtam neki borotvát, hogy lekaparja magáról a szõrt, mert ez volt a szíve vágya. Innentõl figyelnem kellett, hogy mikor van nálam kulcs és mikor nincs. A chip kulcsot ugyanis be kellett dugni a helyére, hogy le-gyen áram. Ezt meg nem viszi el az ember, ha a másik tv-t néz mondjuk, de lehet, hogy a má-sik kulcs Willy zsebében van. Ez a probléma nem volt túl nagy, ugyanis a folyosó végén ülõ hölgy – aki átmenetet képezett a takarítónõ és a biztonságiõr között – bármikor, bármelyik szobát kinyitotta, ha kértük. Innentõl kezdve eléggé értelmét vesztette a kulcs.
    Este Pandey szobájában jött össze a csapat, hogy törvényt üljön. Szegény Ramos tudta, hogy ebbõl nem lesz semmi jó, de nem volt hajlandó senki az orrára kötni, hogy mit is aka-runk tõle. Közben a mongolok elkezdetek mindenféle kaját behordani, lett pia is, én meg érez-tem, hogy ez minden szempontból elég szar.
    Elõször is megbeszéltem Gabival, hogy fent leszek a chaten, mert az ünnepnapra tekintettel õ is onlány tudott lenni, de el fogok késni, ha tovább húzzák az idõt.
    Másodszor meg azért, mert elkezdett kibontakozni egy buli, amibe némi bírósági és halotti tor elemek vegyültek. Aztán mikor elkezdõdött a „parti” akkor azzal nyitottunk, hogy el-mondtuk, hogy tele van a faszunk veled Ramos. Megbánóan bólogatott, hogy igen, ezt nem így kellett volna csinálni, de nem hiszem, hogy eljutott valami is a kicsi agyáig.
    Mikor végre befejeztük a törvénykezést, akkor nagy sebességgel rohantam a BRTC-be, hogy csevegjek egyet az asszonypajtással. Éppen hogy sikerült. Nem tudom milyen büntit kaptam volna, ha nem.
    Visszafelé a családtervezõkön keresztülvágva mentem a szállodához. Aztán meglepõdtem, hogy a túlsó kapu zárva van. Jöhettem vissza. Az innensõ sorompónál meg megesküdtem vol-na, hogy az õr somolyog a bajsza alatt. Na, csak tudnék kínaiul!
    A törvényszéki buli maradványaira még visszaértem, bár nem sok értelme volt.
    Október 24. Péntek
    Semmi extra nem volt ebben a napban. Tisztán géptannal untattak minket. Valószínû, hogy egy büdös szót nem értettem volna az elõadásból, ha életembe elõször hallok ilyesmit. De nem így történt, így lehetett menõzni, hogy értem mirõl van szó. Rey-jel ezt elõszeretettel alkalmaztuk Ramoson, akit nem annyira kedveltünk. Az elsõ napok óta jelentõsen sikerült csökkenünk az önbizalmát, meg az arca méretét.
    Október 25. Szombat
    Úgy gondoltam, hogy sokáig fogok aludni, de Rey elõzékenyen felhívott, hogy 8:30-kor lesz a reggeli. Akkor már mindegy, hát felkeltem. Reggeli után páran elmentünk Agnival az egyetemhez, ahol néhány újonnan összeszedett kínai barátja várta. Együtt elindultunk az egyetem mögött lévõ Wangjianglou Gongyuanba, vagyis a Folyóra tekintõ pavilon parkjába.
    A legenda szerint az itt lévõ kútból merítette a vizet a papírkészítéshez Xue Tao költõnõ, aki még a Tang korban élt. Így hát neki állít emléket a park. Nagy rajongója volt a bambuszok-nak, így most a világ minden tájáról összegyûjtött, 150 bambuszfaj nõ a parkban.
    Szintén itt merítették a folyóba a városban készített brokátot, hogy szebb legyen a színe. Ezért hívják Jin Jiangnak, Brokát folyónak a város folyóját.
    A park névadó tornya a folyóparton áll, ahogy azt a nevébõl is gondolni lehet. Négy emele-tes, Qing kori, fa építmény.
    A park nagyon kellemes, de azért gondosan elhelyeztek benne néhány olyan dolgot, ami tönkreteszi a hangulatát. Ehhez elég jó érzékük van az ázsiai embereknek. A park közepén lévõ tavon rikító színû, némileg hattyúra emlékeztetõ alakú csónakok várták, hogy piknikezõ családok kibéreljék õket. Nem volt nagy a tolongás. Másik helyen halakat lehetett etetni egy nagyon kicsi tavacska közepén álló, még kisebb szigetrõl. Belépés csak jegy ellenében, hely-ben vásárolt halcsemegével.
    Jobb volt látni az édességárusokat, akik olvasztott cukorral rajzoltak csodás matyómintákat márványlapra, majd a pálcikával ellátott alkotást felemelték a lapról, és nyalókaként árulták. A kakasnyalókát mûvészi értékben messze felülmúlta, az biztos.
    Persze egy egész csapattal nem könnyû mozogni, így percek alatt elhagytuk egymást, a ma-radék idõt meg azzal töltöttük, hogy egymásra találjunk. Mikor meglett mindenki, már indul-hattunk is vissza, hogy le ne csússzunk az ebédrõl. Volt nagy rohanás, így sikerült úgy odaér-nünk, hogy kapjunk ebédet.
    A korai ébresztést kompenzálandó délután döglöttem.
    Október 26. Vasárnap
    A változatosság kedvéért most délelõtt döglöttem. Délután Willyvel elindultunk a városba, megkeresni a Qingshiqiao piacot. Egy ideig mászkáltunk, fel s alá, de néhány boltnál többet nem találtunk. Késõbb hallottam, hogy már nem létezik, pedig tavaly még megvolt.
    Visszafelé végigballagtunk a fél városon. A forgalom megállt, amerre mentünk. Megintcsak nem a ragyogó szépségünkre kell gondolni. Willy annyiban hasonlít rám, hogy mindketten 184 cm körül vagyunk, ami nagyjából egy fejjel magasabb a kínai átlagnál. Ehhez társult még a kontraszt ami köztünk volt színben. És egyáltalán. Annyira nem látszottunk kínainak, amennyire ez lehetséges. Ez magában nem ok arra, hogy megbámuljanak, de a fehér embernél csak a fekete a ritkább arrafelé, együtt meg aztán végképp durva. Amikor egyedül mászkál-tam, akkor is gyakran mosolyogtam azon, ahogy az anyukák próbálják erõvel és megrovással rávenni csemetéiket, hogy legalább ne mutassanak rám, miközben fennhangon hirdetik, hogy láttak egy idegent.
    A BRTC-hez érve bementünk e-mailt olvasni. Az egyetlen gép, ami támogatta a magyar ka-raktereket, nem volt hajlandó mûködni, így feladtam a küzdelmet vele, pedig kitartással rá lehetett általában venni, hogy észrevegye, igenis van kapcsolata hálózattal.
    Némelyik gép hadilábon állt az ékezetes betûkkel. Ez kétféleképpen nyilvánult meg. Elsõ lehetõségként az ékezetes betût a mellette álló mássalhangzóval együtt kínai karakterré alakí-totta. A másik az, hogy miután ezt megtette nem jelenített meg kínai karaktert, csak a hûlt helyét. Normálisan, ha ilyen probléma van, akkor csak a magyar betûk tûnnek el, vagy ala-kulnak hülyeséggé, és ki lehet silabizálni a szöveg értelmét. Itt viszont esély nem volt az olva-sásra. Ami nagyobb probléma, ezekrõl a gépekrõl küldeni se lehetett, akkor se, ha én nem írok ékezeteket, mint ahogy nem is tudtam volna, legfeljebb a monitorra alkoholos filccel.
    Szóval feladtam terveimet és visszamentem a szállodába olvasni.
    Október 27. Hétfõ
    Hétvégén tervezgettem, hogy elmegyek Xinduba, egy közeli városba, és megnézem ma-gamnak az ottani templomot, de lebeszéltem magam az útról, mert volt egy olyan sejtésem, hogy hétfõn oda visznek minket kirándulni. Nem tévedtem, a cél a Baoguang Si kolostor.
    A busz a templomtól nem messze állt meg. Át kellett vágnunk a füstölõárus boltokon, ahol a vallási kellékeken kívül árultak rengeteg gagyi szart is az olyan turistáknak, mint például Emerald. A templom elõtti tér nagyon szépen rendbe volt rakva. Átmenet volt a park és a tér között. Szökõkutak, meg csobogó víz, és kõ borítás mindenütt. Kár, hogy nem igazán passzolt a mögötte álló XVII. századi kolostorhoz. Miután beléptünk a kapun, ez már nem volt zavaró. A templomot eredetileg a IX. században építették, de mint minden rendes templom, ez is le-égett. Több õsi kincset is õriznek itt, de ezeket csak különleges engedéllyel lehet megnézni. Nekünk meg ilyen nem volt. A kolostor egyébként éppen felújítás alatt állt, az udvar köveze-tét cserélték ki, úgyhogy helyenként a sár szélén kellett egyensúlyozni.
    A bejáratnál valaki vett egy köteg füstölõt, és mindenkinek kiosztott hármat. Én is kaptam, meg is gyújtották nekem, hogy ne tudjak tõlük fényképezni.
    Az elsõ udvarban egy pagoda áll. A felsõ része teljesen ferde. Valószínûleg egy földrengés viselte meg ennyire, bár senki nem tudta megmondani, hogy mi történt vele. Biztos nem ilyenre építették, mert nem lehet valamit így elbaszni. A mellette álló épületben volt a dobto-rony. Akkora köd volt megint, hogy ez már a fényképeken csak fakón látszik. 50 méternél nem hordott messzebb a szemem ebben a tejfölben.
    A pagodánál egyébként kiderült, hogy Pandey hardcore hívõ. Véresen komoly arccal he-lyezte el a füstölõit, de csak úgy volt hajlandó belépni a pagodát körülvevõ kerítés kapuján, hogy elõtte levette a cipõjét. Elég hideg volt, és ez itt amúgy sem szokás. hiába mondták neki, hogy nem kell zokniba rohangálnia. Igazából hindu, de tiszteli Buddhát is. Hát, ha neki jól esik, hogy a nedves kövezeten szaladgál cipõ nélkül, akkor legyen, én nem tartom vissza.
    Kissé hátrébb állt az 500 arhat csarnoka. 500 életnagyságú szobor ábrázolja a megvilágoso-dást elért szerzeteseket. Mindegyiknek más az arckifejezése. A festett faszobrok szépen ülnek sorban a teremben, középen pedig egy nagy oltár van.
    Itt rengeteget várt a csoport, amíg Pandey elintézi a vallásosságát. Csak onnan tudtuk, hogy még mindig bent van, hogy a cipõje ott figyelte a kapuban, hogy mikor jön már.
    Innen a városi parkba mentünk. Rögtön a bejárat után sikerült lenyûgöznünk a helyi lakos-ságot. Ezt megint Willyvel értük el. Láttam, hogy egy srác suttyomban emeli a fényképezõt és próbálja megörökíteni a pillanatot, mikor két ilyen figura egyszerre tapossa városa kövezetét. Mikor felé fordultam, nem tudta, hogy mit is csináljon. Aztán mielõtt még ideje lett volna elvörösödni, integettem, hogy most fényképezzen, ne hátulról. Nagyon megörült, rögtön mel-lénk állította a barátait is. Nem tudom mit kezd utána a fényképpel, de ha rólam szeretne ké-pet, hát áldásom rá. Ilyen már elõfordult Iránban is. Akkor Gabival voltam, és ugyanígy fényképezkedni akartak velünk.
    Miután körbejártuk a parkot, ebédelni mentünk a parkban lévõ étterembe. Itt esett meg az elsõ étkezési baleset. Pandey, mint brahmin, nem eszik semmilyen húst. Itt azonban véletlenül halat evett. James meg ránézett a tányérjára, és megkérdezte, hogy miért eszi azt, hiszen az hal. Pandey nem esett kétségbe, arisztokratikusan felállt, nyugalomra intette a népet – bár senkit nem érdekelt az eset –, kiment a budiba és az egészet kihányta. Aztán visszaült a helyé-re, és csak nézte, hogyan esznek a többiek a bûnös ételbõl. A hús nem tiltott nekik, csak azért nem esznek, mert rossz gondolatokat okoz. Õ kimondottan meg azért nem eszik, mert az any-ja azt mondta. Nõje még soha nem volt, és nem is nagy az esély rá Indiában, úgyhogy itt pró-bálta hajtani a lányokat, de eléggé tehetségtelennek mutatkozott. Agni is állandóan az egye-temen lógott, meg James nyakán, hogy mutassa be õt szép lányoknak.
    Október 28. Kedd
    Egy olyan tanár tartott nekünk órát, aki elég gyenge volt angolból, meg a tananyagból is, amit leadott. Ezt meg kellett bosszulni. Halálba szekáltuk a kérdéseinkkel. Ez is egyik hob-bink volt Reyjel. Ez azért volt jó játék, mert a kínaiak nem mondanak soha olyat, hogy nem tudom, azzal ugyanis „elvesztenék az arcukat”. Ez nagyon idegesítõ tud lenni néha, mert nem válaszolnak a kérdésre, hanem helyette mellébeszélnek. Akkor is így járhat az ember, ha va-lamit keres. Az istennek nem mondaná, hogy fogalmam nincs, inkább mutat egy irányt úgy találomra. Ezt kihasználva kérdezgettük a hülyeségeinket.
    Október 29. Szerda
    Egy újabb kirándulás, ezúttal Leshanba, az Óriás Buddhához. Az ilyen napokat szerettem jobban. Leshan Chengdutol kétórányira van busszal. A város nevezetessége a folyóparton trónoló Buddha szobor. A 71 méteres szobor a Min és a Dadu folyó összefolyásánál õrzi a hajósokat. Az építését 713-ban kezdte el egy buddhista szerzetes, Haitong. A koncepció az volt, hogy a hatalmas szobor majd megvédi a hajósokat a két folyó találkozásánál keletkezõ örvényektõl. A legenda szerint, mikor a szerzetes pénzt kért a királytól a terv megvalósítására, a király azt kérdezte, hogy ezt komolyan gondolja-e. A szándék komolyságát bizonyítandó a szerzetes tálcán hozta a király elé az egyik szemét. És nem elég ez a horror sztori, még egy szép színesre festett szobor is készült róla a szobor felett hegytetõn álló Da Fo Si templom-ban.
    Ide érkeztünk meg, ahogy a buszparkolóból felmásztunk. A templomon átvágva kijutottunk a szoborhoz, pontosabban a szobor füle mellé, mivel majdnem olyan magas, mint a domb, aminek az oldalába vágták. A feje mellett lenézve csak azt látni, ahogy a lába mellett kis, hangyaméretû emberek mászkálnak. Vállas a szentem, 24 méteres a vállmérete. Eredetileg egy épület védte, de ez a Ming dinasztia korában egy háborúban szépen eltûnt. Emiatt az idõ kicsit megviselte, de néhány éve rendbe rakták, így már nem nõnek fák a vállán.
    A lábujjai mellé egy keskeny, meredek lépcsõn lehet lemászni. Ezt a sziklába vágták, amibe a szobrot is faragták annak idején. A szobor kifaragása közben a kövek természetesen a fo-lyóba hullottak, így lassan betemetõdött a mederben lévõ lyuk, ami az örvényeket okozta, így a Buddha csak megoldotta a problémát, ami miatt elkezdték kifaragni. A lábához leérve egé-szen törpének érzi magát az ember. A lábujján akkora a köröm, hogy pingpongozni lehetne rajta. A feje pedig már szinte a ködbe vész, mert ugye mint mindig, most is köd volt. Felnézni a nagy, háromszögû orrára egészen megterhelõ, mert az ember nyaka kitörik. Hátralépni nem lehet kettõnél többet, mert ott a folyó.
    A terepet egy másik úton lehet elhagyni, mert a keskeny utak miatt egyirányúsítva van a rendszer. Ez az ösvény is a sziklafalba van vágva. Meglehetõsen meredek lépcsõn kell felfelé kaptatni. Ezt Phyllis nem is bírta sokáig, megrogyott a csúcs elõtt nem sokkal. A baj az volt, hogy nem reggelizett, ettõl leesett a vércukra, meg a vérnyomása, õ meg esett utánuk.
    Ebédelni mentünk, egy kissé ledörrent étterembe. Utána hajókázni indultunk. Beterelték a népet a buszba, azzal áthajtottunk az út túloldalán lévõ hajóállomáshoz. Összesen 20 métert buszoztunk. A mai napig nem értem, hogy miért nem mentünk gyalog. Azt hiszem egy kicsit túlzásba vitték a féltésünket.
    A folyón a hajó levitt a szoborig. Innen lehetett csak látni, hogy mekkora is. A hegy oldala szinte függõlegesen zuhan a folyó vizébe. Ebbe vágtak bele egy nagy hasáb alakú lukat, ami-ben a szobor ül, hátával a hegynek támaszkodva. Kicsit jobban eltávolodva megmutatták az „alvó Buddhát” Ez maga a hegy volt, amibe a szobrot faragták. A köd miatt csak halványan látszott, hogy a hegyek egy hanyatt fekvõ embert formáznak. A gondos kínaiak még egy pa-godát is emeltek a hegy tetején. Ez történetesen anatómiailag jól elhelyezett álló Buddhapöcsre emlékeztet.
    Október 30. Csütörtök
    Megérkeztek a koreaiak is, nem kis késéssel. Egészen pontosan Észak-Koreából, vagy in-kább a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságból. Négyen vannak, helyes kis Kim Ir Szen kitûzõjük is volt. Egy másik szállodában helyezték el õket. Állítólag a miénk tele van, de ezt én nem nagyon tapasztaltam. Inkább gyanakodtunk arra, hogy a rothadó kapitalistáktól szeret-ték volna elszigetelni õket. A két pasi beszélt angolul, a két nõ nem. Azt hittük, hogy õk a párt által kirendelt pesztrák, de kiderült, hogy õk képviselik a biogázt, a két fickó meg a tolmács szerepét játssza. Mr. Kim elég jól beszélte a nyelvet, és szívesen érdeklõdtem volna nála a koreai életrõl, de annyira kiborítóan idegesítõ volt, hogy ilyen információkat majd inkább Vujity Tvrtkotól szerzek be.
    Elõször egy kertészetbe mentünk, de senki nem tudta, hogy miért is. A lány aki körbeveze-tett nem beszélt angolul, viszont csak néhány hete dolgozott ott, így kínaiul se tudott sokat mondani.
    Hogy legyen valami szakmai is a napban elmentünk megnézni két épülõ biogáz reaktort, meg egy fertõtlenítõ tankot. Vezetõink elõzékenyek nylon cipõvédõt osztogattak, hogy ne koszoljuk össze magunkat. A 45-ös bakancsomon úgy szakadt szét, hogy öröm volt nézni. Késõbb, mikor hazaértem találtam még egy párral a zsákomban, de amikor meg akartam mu-tatni Gabinak, hogy mire is jó az ilyesmi, azon is átment a lábam, mint kés a vajon, pedig cipõ se volt rajtam.
    Ebéd közben Emerald besérült valamin, és sleppjével kivonult az étterembõl. Késõbb meg-tudtuk, hogy az fájt neki, amikor Pandey mamájának tituláltuk. Pedig többeknek feltûnt a gondoskodás, amivel válogatja a megfelelõ kaját a kis indiainak, a hatalmas mongol.
    Este rendeztünk egy bulit, ahol sikerült személyesen is frankón összevesznem Emeralddal. Szememre vetette, hogy én biztos úgy gondolom, hogy õ kövér és öreg. Speciel igaza van, de a lényeg mégis a mondat folytatása volt, amit nem mondott ki, mégpedig az, hogy …és te ezért nem dugtál meg. Ezen jól kiakadtam, úgyhogy felálltam és kifelé mente közöltem vele, hogy akkor „we can go to bed now!, és otthagytam. Bíztam benne, hogy megérti mire célzok.
    Október 31. Péntek
    Agyhalál (Ennyit találtam a naplómban)
    November 1. Szombat
    A nappali rész felejthetõ volt, el is felejtettem gyorsan. Este BRTC buli. Itt sikerült kihar-colnom magamnak a nagyobb adag bort. Ez 2 dl-t jelent. Ezzel mászkáltam az emberek közt, mikor valaki megállított.
    – Te kólát iszol? Kérdezte elhúzott orral.
    – Nem, ez bor.
    Ettõl teljesen ledöbbent, hogy én ekkora mennyiséget fogyasztok. (Hangsúlyoznám, hogy kettõ deciliterrõl van szó)
    Ebben a buliban derült fény életem egyik nagy rejtélyére, mégpedig az 528 ml-es sörére. Egy kínai diák is a meghívottak közt volt, így tõle megtudtam az igazságot. Nem arról van szó, hogy az a plusz két ml tenné be az ajtót a kínaiaknál, hanem arról, hogy az öt-kettõ-nyolc, vagyis wu-er-ba kiejtése nagyon hasonlít arra a mondatra, hogy „gazdag leszek”. Ennek kö-szönhetõ például az is, hogy 10 % engedményt adnak annak a SIM kártyának az árából, ame-lyiknek a számában a négyes szerepel, ugyanis az a halál szóra hasonlít, ami elég szerencsét-len dolog.
    A parti teljes alkoholfogyasztására jellemzõ, hogy egy három fõs magyar banda súlyosabb következmények nélkül el tudta volna pusztítani. Na, jó, nem olyan nyikhajok, mint én.
    Este Tsitsike – anyakönyvezett nevén Batsetseg – alkoholos befolyásoltság hatására újra férfipartner után nézett. Szerencsés voltam – meg elõrelátóan elkerültem –, így ezalkalommal nem engem nézett ki magának, hanem a filippínókat. Pontosabban Rey és Boi szobájába vette be magát, mire a szoba lakói elmenekültek, és vártak egy nyugodt helyen, mert kidobni azt azért mégsem akarták. Egy idõ után megunta, és hazament a saját szobájába, ott aztán a rossznyelvek szerint behányt a szoba közepére.
    Mi meg kint ültünk a lépcsõn és beszélgettünk. Miss Long, Rey és én. Itt tudtam meg, hogy a buliban Rey is arra a sorsra jutott, mint korábban én, és Tsitsike letámadta. Ezen eléggé ki-akadt, mert erõteljes égésként élte meg, hogy mindez a BRTC vezetõsége szeme láttára tör-tént. Közben ha jött valaki, akkor nekem kellett felugrálnom és elengednem. Ennek késõbb derült csak ki a hatása, nekem csak az tûnt fel, hogy Miss Long nagyon csöndes.
    November 2. Vasárnap
    A késõi lefekvés eredményeként sokáig aludtam, így a délelõtt elmaradt. Ebéd után elmen-tem a Renmin gongyuanba, vagyis a Nép parkba. Már egy ideje terveztem, hogy megnézem, jártam is arra, de eddig nem jutottam el, magam sem tudom, hogy miért. Nem is baj, mert így láttam a virágkiállítást. Csak krizantém volt látható, de abból aztán minden fajta. Volt hosszú, göndör virágszirmokkal, vagy olyan ami leginkább tupírozottnak tûnt, és olyan is, amelyik egy tõrõl növesztett vagy száz virágot. Meg rengeteg ember tolongott, hogy mindezt lássa. Nem bántam, mert úgyis az volt a célom, hogy gyanútlan kínaiakat fogok fényképezgetni. Volt választék, csak elõszeretettel léptek a gép elé abban a pillanatban, mikor lenyomtam a gombot.
    Ezt egyébként megfigyeltem már sokszor, hogy az embereknek van egy olyan érzékszervük, amely a hatótávolságon belüli objektíveket érzékeli, és azt, hogy a hozzá tartozó fotós mit is szeretne lefényképezni vele. Ha ez a két információ megvan, akkor addig ténfereg, míg bele nem kerül a képbe valahogy. Kivételt képez, ha õ lenne a modell.
    Visszafelé benéztem elolvasni az e-mailjeimet, meg hogy jól felidegesítsem magam. A Ga-binak írt leveleim szépen jöttek vissza sorban, és nem tudtam, hogy ezt hogyan adjam a tudtá-ra. Még csak nem is volt online, így se tudtam megkérdezni. Ezt sem értettem, hiába néztem a leveleit, hogy elutazott-e valahova, semmi ilyesmit nem találtam.
    November 3. Hétfõ
    Hát kiderült, hogy nem volt otthon, de az még mindig nem, hogy megkapta-e a leveleimet, vagy sem. De úgy néz ki, hogy én sem kaptam meg mindent. Éljen a modern technika!
    Ebédnél Rey felhívta a figyelmemet, arra, hogy Miss Long sántikál.
    – Tényleg – mondom én –, de miért?
    – Mert szombaton, mikor a lépcsõn ülve beszélgettünk, ráléptél.
    – Én?!
    – Te. De nem akarta mondani, nem akarta, hogy rosszul érezd magad miatta.
    Basszus! Eltapostam egy másfél méteres nõt, és még csak fel se tûnt. Most legalább tudom, hogy miért volt olyan csöndben. Összeszorította a fogait. Ha belegondolok, hogy én bakancs-ban voltam, õ meg papucsban, hát nem sok esélye volt.
    Szépen odamentem, térdre vetettem magamat és bocsánatért esedeztem. Azt mondta, hogy nem az én hibám, csak azért fáj, mert két nagy kutya megijesztette, és leugrott a biciklijérõl és újra megütötte. Kérdésemre bevallotta, hogy, valóban soha nem látott még nagy kutyát Chengduban. Ennyi erõvel azt is mondhatta volna, hogy tigrisek támadták meg.
    Este aztán Rey elmesélte, hogy hogyan szeretett bele Miss Longba. Na, éreztem én, hogy ez csak jó lehet. Miss Longnak férje van, aki pillanatnyilag valahol Indonéziában dolgozik, Reynek is van felesége, meg gyereke is, aki történetesen a druszám.
    Ez egy igazi SMS szerelem. Valahova mentek busszal, és közben csak SMS-ben beszélget-tek, hogy az emberek ne bámulják õket, mert az mindig egy látványosság, ha egy kínai lány egy idegennel beszélget, ráadásul idegen nyelven. A legszebb az, hogy a szerelem viszonzásra talált.
    A L’amour háttereként annyit, hogy házasság elõtt nem nagyon van szex, elvált nõ pedig nem talál magának új férjet, legalábbis Chengduban ez még így van.
    November 4. Kedd
    Délelõttre megint egy kis kirándulás volt, most a panda szaporító központba. Miss Long nem jött velünk, mert fájt a lába. Egyébként mindenki tiszta cicás volt, nem tudom miért, ta-lán a napviharok?
    A panda – mint az közismert – Kína egyik jelképe. Annyira, hogy reggelinél mikor a pan-dákon poénkodtunk, Ivy letolt minket, hogy ne viccelõdjünk a pandákkal, mert egyeseket ez sérthet. Jól láthatóan õ volt az az egyes. Aranyos volt, hogy durcáskodott egy ilyenen, de végülis a kínai törvények szerint egy panda megöléséért halálbüntetés jár, akkor pandaburger említéséért is járhat egy lebaszás. Egyébként Emerald szobája megkapta a Pandey szaporító központ megtisztelõ nevet. Ugyanis több jel utal arra, hogy Pandey itt szabadult meg a szü-zesség nyomasztó terhétõl.
    A panda központ egészen európai volt. A kínai állatkertekrõl jót nem hallottam, ahol fog-ságban tartott állatot láttam, ott a ketrec méretét az állat mérte szabta meg. Minimális anyag-felhasználással zárják ketrecbe a dögöket.
    Itt viszont nem voltak rácsok, és a kifutók is elég nagyok voltak. Reggel érkeztünk, az eteté-si idõben. Ilyenkor mutatnak némi aktivitást, ami annyit jelent, hogy orvosi mûszerek nélkül is észlelhetõ néhány életjel. A nap nagy részét dögléssel töltik. Láttunk ilyen és olyan fázisban lévõ óriáspandát is. Evés közben elég emberszerûen viselkednek. Ülnek, és bambuszleveleket falatozgatnak. Egyébként senki nem érti, hogy miért is ezzel táplálkoznak, ha egyszer nem tudják rendesen megemészteni. Láttunk néhány fiatal állatot is, akik éppen akkor kapták meg a napi bambuszt. Semmilyen reakciót nem váltott ki belõlük, hogy a gondozó bejött egy nya-láb bambusszal. A kis nyavajás továbbra is ott feküdt egy fából ácsolt mászókán. Egyik lába itt lógott le, a másik ott. A gondozó odament, és elkezdte leszedni, de erre se mozdult meg. Teljesen elhagyta magát, és úgy lógott a nõ kezében, mint azok a plüss társai, akiket a kínaipiacon lehet kapni. Lehetett már jó húsz kilós, úgyhogy a gondozója a hóna alá nyúlva vonszolta lefelé, mint egy zsákot. Mikor lent volt végre a földön, akkor hajlandó volt végre talpra állni, és elindulni, de leginkább úgy ahogy az ember újév napján ébred reggel. Aztán láthatóan belejött.
    Innen nem messze voltak az egészen fiatalok, még inkubátorban. A gondozók orvosi ruhá-ban, maszkkal mászkáltak bent, mi meg kintrõl néztük õket.
    Aztán a vörös pandák kifutójához vittek elektromos kisbusszal. Gyalog egy lépést se, ha nem muszáj! Õk már egy kicsit többen voltak, és aktívabbak is. Emiatt nehezebb volt fényké-pezni õket.
    A túra befejezése a múzeum volt. Elõször egy filmet néztünk meg az itt folyó munkáról. Ez érdekes volt, láthattuk, milyen gondokkal küzdenek. Például azzal, hogy ezek a dögök, annyi-ra lusták, hogy dugni se nagyon hajlandóak, ezért mesterségesen kell megtermékenyíteni õket. Ha Darwin látja ezt a lustaságot, hát egyesével végezte volna ki õket az evolúció nevében. Egyébként úgy néznek ki, hogy nem tudom elképzelni, hogy valaki képes lehet vadászni rá-juk. Ilyenek csak rajzfilmen vannak.
    A múzeum rész viszont nem kellett volna. Néhány kitömött állat volt látható, de bár ne lett volna az! Vedlett, poros szörnyszülöttek. A preparátor technika abból állhatott, hogy a szeren-csétlenül járt elhunyt bõrébe annyi szalmát tapostak bele, amennyit tudtak, aztán kész. Mind-egyik amõbaszerû volt, nagy öltésekkel összevarrva a hasán. Az üvegszeme mindegyiknek guvadt kifelé. Szõrmeamõbák!
    Összességében azonban nem ez volt a jellemzõ, rám jó benyomást tett a központ, látszott rajta, hogy mindent megtesznek a pandák szaporításáért. Egy baj van, lassan nincs hol élniük a központon kívül. Úgyhogy csináltam egy pár képet, mert tartok tõle, hogy az unokáim (ha lesznek) már nem fognak ilyen állatot látni.
    Délután megint a laborban bohóckodtunk. A korábban elkezdett mérést fejeztük be, meg el-kezdtünk egy újabbat. Ennek a célja a gáztermelés mérése lett volna. Minden nap le kell(ett volna) olvasni a termelõdött gáz mennyiségét.
    November 5. Szerda
    Kollektív depresszióban vettünk részt. Ez nagyrészt azt hiszem annak köszönhetõ, hogy az elmúlt hetekben elbúcsúztunk a Naptól, és nem is láttuk többet.
    Közben nagy volt a szerelem Rey és Miss Long között. Napi 3-400 SMS-t váltanak. Rey egyébként nagyon hálás nekem, mert kiderült, hogy Miss Long egy csontja elrepedt, így ágy-ban kell maradnia, hogy közben segítse itteni életünket, hát nem jár haza, hanem a szállodába költözött. Így egész könnyû volt meglátogatni. Elég sokat lógtunk is a szobájában. Rey meg nagy örömmel hordta a párnákat a háta mögé. Az esti iszogatás is ide helyezõdött át.
    A nagy szerelemrõl egyébként csak én tudok, sõt szinte még én se.
    November 6. Csütörtök
    A reggel teljesen normálisnak tûnik, még az e-maileket is megkapom, mindenki nyugodtnak tûnik, aztán egyszer csak Tsitsike feláll és sírva kirohan az óráról. Ezt aztán senki nem érti.
    Délben megérdeklõdjük Emeraldtól, hogy mi a fene volt ez. Állítása szerint azért borult ki, mert szerelmes lett Reybe, aki nem viszonozza érzelmeit, és ezért be is vette az összes Eleniumot, amit talált. Valóban ott aludt a szobában, csak az volt a meglepõ, hogy felébredt. Szépen mindenki kivonult a szobából, így rám maradt a pszichológus feladata. Finoman kér-deztem, hogy mi a fasz volt ez, gondolván, hogy itt ül elõttem valaki, aki most akart öngyil-kos lenni. A beszélgetés eléggé nehezen haladt. Elõször azt hittem, hogy a Tsitsike nyelvtudá-sának köszönhetõen, de nem. Nem a nyelv miatt nem értette mirõl beszélek, hanem azért, mert nem az történt, amit Emerald elõadott. Egy szem altatót vett be, és csak azért sírt, mert soha életében nem töltött egy hétnél többet távol a családjától, és nehezen viselte a honvágyat. Amikor elmeséltem mit mondott Emerald, hangosan röhögött, hogy õ ugyan Reyjel soha. Bár ez a soha azért kétségbe vonható, tekintve az elõzõ szombatot, meg azt, hogy volt köztük már egy dugás, valamikor a legelején.
    November 7. Péntek
    Errõl a napról sem maradt fent semmi a memóriámban, de a naplóban sem.
    November 8. Szombat
    Mivel a nap csak nem akart sütni, hát kénytelen voltam 400-as filmet használni. Az viszont szépen fogyott, így elhatároztam, hogy szerzek még, hiszen egy 3 milliós városban csak lehet 400-as diát kapni. Ezt az akciót erre a napra terveztem, de valami felsõbb erõ nem hagyta, hogy elhagyjam a szállodát. Egyszer csak este lett, én meg nem mentem sehova.
    November 9. Vasárnap
    Délelõtt megint punnyadás volt, de délután erõt vettem magamon, és Boi, Derrick és Phyllis kíséretében bementem a városba. Egy ideig együtt mentünk. Õk ajándékokat akartak venni, és úgy gondolták, hogy közben biztos találok filmet. Nem sejtették, hogy mekkora fába vágtam a fejszémet. Két boltban mondták, hogy nincs, akkor már kezdték sejteni.
    Boi jade medált vett a lányának, meg Rey megbízásából szóróajándékokat az otthoni kollé-gáknak. Derrick és Phyllis is hasonló bevásárlást tervezett.
    Szépen elváltunk egymástól és én elkezdtem keringeni a városban, fotósboltokra vadászva. A nap mérlege: 16:0 Chengdu javára. 16-szor hallottam, hogy mei you, azaz nincs, vagyis 16 olyan boltot találtam, ahol egyébként árusítanak filmet, csak olyat nem, amilyen nekem kelle-ne. A túra, amit levágtam lehetett vagy 8 km.
    November 10. Hétfõ
    Reggel szokás szerint csipás szemekkel vonultunk le reggelizni az étterembe, és azt kellett látnunk, hogy a számunkra megterített asztalnál két idegen ül. Ez elé furcsa volt, mert a két étkezõ közül csak mi reggeliztünk ebben. Mindenki mást elhajtottak a pincérnõk, hogy irány a másik, itt csak a VIP. A pincérnõink nem beszéltek semmilyen nyelvet a kínain kívül, így szépen fejlõdött a kézjel rendszer. A xiao jie kifejezés már mindenkinek ismert volt. Ez erede-tileg kisasszonyt jelent, de vigyázni kell vele, mert éttermen kívül már a kurvákra használják. Szóval a xio jie hívójel után csak felemeltük a kezünket, és jeleztük, hogy mire van szükség. A mutató és középsõ ujj nyitogatása az evõpálcikát jelentette, de ha a sörhöz nyúltunk és hir-telen elrántottuk a kezünket, akkor értették, hogy ki kellene cserélni hidegre.
    Szóval ott ült ez a két ember, és nem tudtuk mit is kezdjünk velük. Nem hajtottuk el õket, bár felmerült a lehetõség. Aztán ahogy mindenki letelepedett a szokásos helyére, elkezdõdött velük a beszélgetés, és kiderült, hogy õt tartanak ma elõadást nekünk, és mindenkinek a BRTC dolgozói közül. Az egyikük kínai, de Amerikában él, talán ott is született, a másik tisz-ta amcsi.
    Rajtuk kívül néhányan tartottak még elõadást a csoportból, hazájuk biogáz fejlesztéseirõl. Ezt a country reportot mindenkinek meg kellett tartania, bár idáig bíztam benne, hogy meg-úszom, nekem is csinálnom kelljen egyet.
    A két amerikai érdekes dolgokat mondott el, de ahogy a csoporttársainkra került a sor, min-denki elhúzott a fenébe, akinek nem volt muszáj maradni. Az én elõadásomat az utolsó napra kellett elkészíteni. Most legalább láttam, hogy mi is a szint. Hát, nem volt magas.
    Vacsora után felfelé ballagva a lépcsõn, mintha Miss Long hangját hallottuk volna a karaoke bárból.
    Ez a mûintézmény egyébként sokszor megkeserítette az éjszakáimat. Az épület U alakú volt, így a szobám ablakával szemben helyezkedett el a bejárata, ami rendszerint tárva-nyitva állt. Gyakran élvezhettem amatõr Pavarottik fültépõ elõadásait. Énekhangom ugyan nincs, de olyan vagyok, mint nagymamámék kutyája. Mesélte, hogy mikor gyerekkorában hegedülni tanultak a testvéreivel, akkor a kutya a hamis hangoknál bedugta a fejét a lábtörlõ alá. Én idá-ig nem mentem el, de a takarót azt a fejemre húztam.
    Szóval a Miss Longszerû hangot követve megtaláltuk a forrását is. Rey nem tévedett, Miss Long ült, befáslizott lábbal, és énekelte a képernyõn sorakozó lehetetlen kínai karaktereket. Vele volt az egyik BRTC-s tanár is. Rögtön invitáltak, hogy csatlakozzunk. Vettünk sört is, mert anélkül semmit. Kicsivel késõbb megérkezett Emerald is. A nyakamat kezdte szorongat-ni, hogy mekkora mocskok vagyunk, hogy neki nem szólunk, mikor ivásról van szó. Pedig ártatlanok voltunk. Aztán szépen elkezdett beszálingózni a csoport krémje, és a zaj is egyre nagyobb lett.
    Aztán a két amerikai vendég is megérkezett az igazgató kíséretében. Eddigre elfogyott a sör, úgyhogy Reyjel levonultunk a jól bejáratott boltunkba, ahonnan a hûtött malátacuccot hord-tuk, és felhoztunk 10 üveggel.
    Szépen alakult a spontán összeröffenés, meg a hangulat is. Talán azért, mert nem voltak je-len azok, akik csak azért jöttek el az elõzõkre, mert illik, és nem voltak szervezett játékos ve-télkedõk, csak pia. Na, meg karaoke. Arról csak annyi, hogy kínaiul énekeltem, hogy meg-büntessem azokat, akik most szeretnének aludni. Hátha van köztük olyan, aki nekem énekelt. A kínai karaokenak két lehetséges módja van, ha az ember nem ismeri a nyelvet. Az egyik az, hogy türelemmel ül, amíg fel nem bukkan egy olyan karakter, amit ismer, és akkor azt el lehet énekelni. Esetemben ez a ren, vagyis ember volt, több nem. A másik, hogy le kell szarni a kis biszbaszokat a képernyõn és az ismert kínai szavakat belevinnyogni a mikrofonba.
    Mikor kiraktak a bárból, természetesen tovább folyt a parti valamelyik szobában.
    Summa summarum, ez jó volt.
    November 11. Kedd
    A hajnali négykor történt lefekvés nem segítette a reggeli kelést. Mindenki elkésett. Mr Hu telefonált is a szállodába, Miss Longnak – aki a bakancsomnak köszönhetõen 24 órás ügyele-tet tartott a szállodában –, hogy mi a rák van már, hol a csoport. Mikor megérkeztünk mond-tuk neki, hogy kérdezze az igazgatóját, mert õ is kivette a észét az ivászatból.
    Egész nap csak abban bíztam, hogy nem fogok horkolni az órán.
    Aztán az este csodálatosan alakult. Miss Long és Rey romantikázott a szobában, úgy gon-dolták, hogy Ivy nem jön vissza 11 elõtt. Ezt nem tudom honnan vették, de nem így volt. Egy-szerre értem oda vele, 10-kor. Csak azt láttam, hogy Rey nagy sebességgel átül a másik ágyra, és szemüveg nélkül hebegve-habogva magyarázza, hogy mit néztek a tv-ben. Elkezdtem csendben röhögni, közben Ivy elszelelt valahova. A helyzet egyértelmû volt, legalábbis szá-momra. Szerencse, hogy nem egy félórával késõbb állítottunk be, mert az tényleg durva lett volna. Magyarországon az ilyesmin könnyen átsiklik mindenki, de itt más a helyzet. Ha ez kiderül, akkor Miss Long elég lehetetlen helyzetbe kerül a munkahelyén, hogy a férje mit tesz, az csak számomra nem kérdéses. Szóval a katasztrófa szélén álltunk. Helyes! Elkezdtem a problémamegoldást, mert ez láthatóan rám várt. De miért én?!
    Elõször Ivy után loholtam, hogy megállítsam, mielõtt elmeséli valakinek, hogy mi történt. Ügyesen félreértettem, és azt hittem tud valamit, ezért elmeséltem neki, hogy mi történt és fogja be a száját, mert ha más is megtudja, akkor szar lesz több embernek is. Kiderült, hogy semmit nem sejtett, és az se esett le neki, hogy mi történt a szobában. Mindegy, másképp nem tudtam volna meg. Miközben ezt magyaráztam berobogott a szobámba Rey, vörös szemekkel, hatalmas könnyeket potyogtatva, mint egy óvodás. A szobámból hívta Miss Longot, így nem volt haszontalan Ivy kiképzése, mert legalább nem csodálkozott annyira. Szó mi szó, elég röhejesen nézett ki. A saját szobájában egyébként Boi telefonált, valamelyik nõjével cseve-gett, ezért jött hozzám.
    Második napirendi pont Rey volt. Rohangált a folyosón mindenféle levéllel a kezében, olyan fejjel, mintha a kedvenc játékát összetörte volna egy gonosz Pistike. Betereltem a szo-bájába, hogy nyugodjon le. Itt aztán Boijal röhögtünk egy sort, hogy mit mûvel ez a szeren-csétlen. A bõgés oka az volt, hogy úgy gondolta, hogy innentõl nem akarja majd látni õt az õ nagy szerelme.
    Éppen ezért a hármas számú célpont Miss Long volt. Vele is beszélnem kellett, hogy hall-gassa már meg, mert különben az agyunkra megy, de erre már nem jutott idõ aznap.
    Kicsit belefáradtam ebbe a napba.
    November 12. Szerda
    Megint kirándulás volt a napirenden. Ma Dujiangyanba mentünk. Ez már nem volt újdon-ság, mert itt jártunk Imrével is. De nem bántam.
    A szokásos busszal, a szokásos sofõrrel mentünk. Természetesen a buszban is van egy karaoke szett, mert a karaoke olyan, mint a tea, nem lehet sokáig életben maradni nélküle. Egyszer az is elõfordult, hogy vezetés közben egy kicsit énekelt nekünk a sofõr a monitorról, de villámgyorsan leállították, hogy jobb lesz, ha a vezetésre összpontosít, mert a kínai közle-kedési morál nem biztosítja azt, hogy az autópályán nem jön szembe biciklis.
    A busz ott rakott le minket, ahol Imrével befejeztük, így nem kellett hegyet mászni, hanem lefelé sétáltunk. Kicsit körbefotóztam a társaság azon tagjait, akiket erre méltónak találtam, mert rájöttem, hogy csak róluk nincs egyetlen kép se. Így legalább van Reyrõl egy olyan ké-pem, amin szép piros a szeme, és nem a vakutól.
    A függõhídhoz érve nem meglepõ módon a csoport lengetni kezdte, amitõl James teljesen beparázott. Belém kapaszkodott, és úgy jött át. Egyébként nem túl veszélyes a dolog, mert vastag drótkötelek vannak a háncsfonat alatt. A következõ függõhídnál James elõre rohant és elsõként kelt át, mielõtt valaki belengethette volna.
    Az esti programom Miss Long volt. Sikerült gatyába ráznom a dolgot. Valami olyan vállal-kozást kellene nyitnom, ahol az ilyesmit megfizetik.
    November 13. Csütörtök
    Reggel eldöntöttem, hogy bassza meg a biogáz, én aludni fogok, és nem érdekel semmi. Hát ez azért nem ment olyan könnyen. Elõször Rey jött, aztán Ivy, hogy mi van velem, aztán a takarítónõ, és telefonáltak volna még, de szerencsém volt, és véletlenül rosszul tettem vissza a telefont, így senki nem zavart.
    A délutáni órára bementem, de nem volt igazán érdemes.
    Ez a nap volt a határidõ. Pénteken elõ kellett adnom a country reportot. Vacsora után be is mentem, hogy megírom. Hét körül nekiálltam, és nyolckor már a szállodában voltam. Igazi mestermû lett.
    November 14. Péntek
    Délelõtt megtartottam az elõadásomat. Kevésbé volt tudományos, mint mondjuk Pandey elõadása a PhD munkájáról, de kevésbé volt unalmas is, valamint volt egy nagy elõnye, neve-zetesen az, hogy baromi rövid volt.
    A maradék elõadó is elmesélte, hogy mi van otthon, de ez se érdekelt már senkit.
    Délután záróünnepséget volt. Kaptunk egy okos kis oklevelet arról, hogy itt ültünk másfél hónapot. Kaptunk hasznosabb dolgokat is. Pl. egy CD-t, az itt készült képekkel, meg egy má-sikat, amin egy kevés videofelvétel volt a kurzusról. Ez utóbbit azóta se sikerült sehol leját-szani.
    Este természetesen záróbuli volt. Miss Longot is sikerült rávenni, hogy eljöjjön, a törött lába ellenére, tehát táncról nem lehetett szó.
    A Great Wall nevû kínai vörösborból elég jelentõs mennyiséget sikerült elfogyasztani, de erre lehetett számítani.
    November 15. Szombat
    A délelõttöt a felépülésre szántam. Délután a városban rohangáltam, hogy PICC biztosítást kössek. Az eldugottabb helyeken kérhetik a buszokon a biztosítást, de csak a kínait fogadják el, úgyhogy hiába van nekem magyar, az nem jó. Talán mondanom se kell, hogy nem volt nyitva a biztosító, csak azért hogy idegesítsem magam. Biztosítás nélkül ugyanis dupla árat kell fizetni a buszokért. Persze egész úton egyszer se kérték, de ezt elõre nem tudhattam.
    Utána rohantam vissza a BRTC-be, hogy chateljek Gabival, mert nem tudtam, hogy mikor tudok legközelebb levelet írni. Fél órát beszélgettünk, mikor felhívta a fõnöke, hogy menjen be korábban, mert tolmácsolnia kell. Puck you fõnök! Persze utólag megtudtam, hogy a fordí-tás két mondatra szorítkozott.
    Az este a búcsúzkodás jegyében telt egy néhány üveg sör mellett.
    A második kezdet
    November 16. Vasárnap
    Reggel még megvártam a kaját, mert ingyen kaját nem hagyok ki. Még megpróbáltak ma-rasztalni, hogy este még lesz egy nagyon utolsó buli, és maradnom kell, de hajtatatlan marad-tam, indulni akarok. A cuccom egy részét a szálloda megõrzõjében hagytam, mert úgy gon-doltam, hogy nem lesz szükségem a biogáz jegyzeteimre, meg egy csomó mindenre. Nagyon elõrelátóan hagytam egy garnitúra tiszta ruhát is, hogy mikor visszaérek visszaalakulhassak emberré a segítségükkel.
    Rey mindenáron nekem akarta adni a telefonját, hogy bármikor felhívhassam Miss Longot, ha nehézségeim támadnak. Alig tudtam lebeszélni róla. Egyedül az segített, hogy csak Chengdu területén mûködött a kártya benne. Ez egy lökött kínai dolog. Külön kérni kell a szolgáltatónál, hogy mindenhol mûködjön.
    Ivy kikísért a buszmegállóba, és felrakott egy helyi buszra. A sofõrnek megmondta, hogy hol rakjon ki. Jó, hogy eljött velem, mert én körbe mentem volna, amerre ismerem a dörgést, így meg pikk-pakk a Xinnamen buszpályaudvaron találtam magam.
    Hát, innentõl egyedül kellett boldogulnom. Eddig mindig volt valaki a közelben, aki nem beszélt kínaiul, és nem hagyta, hogy szerencsétlenkedjek önerõbõl. Eszembe jutottak az útle-írások és beszámolók, amiket eddig olvastam Kínáról, és biztos voltam benne, hogy kemény küzdelem vár rám. Kicsit hosszú volt az idõ, ami alatt gondolkodhattam, hogyan is lesz, ha egyedül kell majd mennem, és egész jól sikerül beparáztatnom magamat. Néhány nappal ko-rábban kértem pár barátomat, hogy írjanak valami bíztatót, hát csak annyit kaptam, hogy sen-ki nem beszél angolul, és tiszta szenvedés lesz.
    Ezekkel a gondolatokkal mentem a jegypénztárhoz, hogy próbára tegyem másfél hónap alatt felhalmozott kínaitudásomat. Emei shan, yi. Legnagyobb meglepetésemre a nõ szemrebbenés nélkül nyomtatta a jegyet. Csak bíztam benne, hogy jó helyre, mert elolvasni nem tudtam mi van rajta. A jegyeket egyébként számítógéppel nyomtatják, és rajta van az is, hogy honnan hova, mikor, melyik állásról, néha még a busz rendszáma is. Ezt azonban akkor még nem tud-tam. Szépen végigjártam a kijáratokat, ahol a jegyeket ellenõrzik, gondoltam az egyiken csak kiengednek. Jól gondoltam. A buszállásokhoz egyesével van kijárat, ahol a jegyet ellenõrzik, így nincs tolongás, meg busz keresgélés, legalábbis azok közt, akik értik mi van kiírva.
    A busz 10 percen belül indult. Nem vagyok babonás, de ha az út jól kezdõdik, akkor nem lehet semmi baj. Remélem ez nem jut majd eszembe, ha egyszer nem így indul valami! Kika-nyarodtunk a pályaudvarról, végig a városon, néhány ismerõs hely mellett is elmentünk. Hir-telen baromi egyedül éreztem magam, és hogy jobb legyen azon kezdtem gondolkodni, hogy az otthonom 6000 km-nél közelebb van-e, vagy távolabb. Aztán ahogy elhagytuk a várost elkezdtem kifelé bámulni, és egybõl jobb kedvem lett. Hiszen mázlista vagyok, hogy itt lehe-tek, és nem is akarok sehol máshol lenni. Az azért az igazsághoz tartozik, hogy soha nem for-dult meg a fejemben, hogy kihagyhatnék egy ilyen utat, ha már úgy hozta a jó dolgom, hogy itt lehetek.
    Velem egy sorban egy német párocska ült, elõttem két narancssárga ruhás buddhista szerze-tes. Elég abszurdnak éreztem, hogy az egyikük azzal foglalatoskodott, hogy a zötyögõ buszon az elõtte lévõ ülés fejtámláján lévõ feliratot próbálta lefényképezni, és MMS formájában el-küldeni. Felmerült bennem a kérdés, hogy lehet-e SMS-ben gyónni? (Na, nem a buddhisták-nál!)
    Két óra múlva értünk Emeibe, a szent hegy lába innen még 7 km. Betársultam a németek-hez, és taxiba pattantunk. Õk csak kiruccantak Chengduból, úgyhogy a Teddy Bear Caféban elváltak útjaink. Vettek egy térképet, én meg kivettem egy szobát. Pontosabban egy ágyat egy ötágyas szobában. A szálló nagyon tiszta, és nagyon hideg. A cuccomat lepakoltam, és célta-lanul elindultam, hogy kicsit felfedezzem a környéket. Rövidesen felfedeztem a táblát, ami a legközelebbi templom felé mutatott. Gondoltam elindulok arrafelé. Közelebb volt, mint gon-doltam. Ez a templom a Baoguo Si nevet viselte, vagyis Szolgáld hazádat templom. Eredeti-leg úgy gondoltam, hogy csak másnap kezdem a nézelõdést, de végülis miért ne nézném meg. Valamikor a XVI-XVII. században alpították a kolostort, és 1703-ban építették újjá. Azóta biztosan történt néhány újítás, mert az egyik épületben tv szólt. Egy szerzetesnek is kell vala-mi szórakozás, nem lehet állandóan csak imádkozni!
    Innen a Fuhu kolostor felé indultam, ha már így belejöttem a templomok látogatásába. Az ösvényen egy kisebb kínai csapat mellett mentem el. Mint majd minden kínai õk is rámkö-szöntek nagy örömükben, hogy idegent látnak, én meg válaszoltam, hogy ni hao, vagyis hello. Ennek még jobban örültek. Az egyikük beszélt angolul, vele kezdtem el beszélgetni. Chengdui, de a fiával eljöttek meglátogatni az itteni barátait, és most õk is a Fuhu templomba tartanak, mert ha itt jár mindig eljön meggyújtani néhány füstölõt. A templomba érve vettek is néhányat. Végigvezetett, és el is mondta, hogy mit hogyan kell csinálni. Megmutatta, hogyan kell letérdelni és leborulni háromszor a Buddhaszobor elõtt, hogyan kell tartani a füstölõt. Megtudtam azt, is, hogy az oltár mellett mit azok a kúpos valamik, amin rengeteg kis ablak van, mindegyik mögött egy parányi arany Buddha. Némi pénzért kis cetlire felírják az ember nevét, és berakják az egyik ilyen ablakba, a szobrocska alá. Aztán minden reggel a szerzete-sek imádkoznak azokért, akiknek a neve itt el van helyezve. A nõt egyébként Tracynek hív-ták, mivel neki is volt angol neve. Bizalmasan elárulta, hogy Chengduban ez a cédulás dolog sokkal drágább, úgyhogy jobban megéri, ha itt imádkoznak az emberért.
    Egyébként érdekes, hogy magyar ember létemre elõbb ültem tevén, mint lovon, és elõbb bo-rultam le Buddha színe elõtt, minthogy keresztvíz érte volna a fejemet. Utóbbi még várat ma-gára. Majd talán, ha eljutok a Vatikánba, persze a Jordán folyónak nagyobb az esélye.
    Aztán meglátogattuk az arhatok csarnokát. Hasonlóan a Xinduban látot

    #54083 Hozzászólás

    Ahmet

    folyt.

    Használati értékben semmi különbség, talán csak a szûrõ. Az nagyon hasznos lehet, mert bi-zonyos teafajták darabkái feljönnek a víz tetejére. Ezzel két és fél hónapig küzdöttem, Ennyi idõ alatt sem sikerült rájönnöm, hogy hogyan lehet úgy meginni ezeket, hogy ne ingereljenek asztal alá köpködésre. Van persze egy rendkívül egyszerû megoldás, nem kell olcsó teát inni. Az igazán profik ránézésre megmondják, hogy mennyi volt a tea ára, ami a pohárban ázik. A jó tea – kizárólag zöld teáról lehet szó Kínában – a rügybõl készül. Akkor jó, ha a rügyek a pohár fenekére süllyednek, de nem csak úgy össze-vissza, hanem szépen sorban, függõlege-sen kell állniuk. Egyszer ittam ilyen teát, hát nem vagyok egy sznob, de tényleg sokkal jobb volt.
    A teázók extra szolgáltatásokat is nyújtanak. Fel-alá sétálgatnak a fülpucoló emberek. A Family Frosthoz hasonló PR politikát követnek. A csipeszükkel csörömpölve jelzik a zsírtól eldugult fülû vendégeknek, hogy közeleg a megoldás. A csipeszen kívül a szerszámkészlet része egy apró, kéményseprûhöz hasonló eszköz is. A fül pucolgatása nem egy szokatlan nyilvános tevékenység errefelé. A már említett arhatok közt is láttam olyan szobrot, aki gri-maszolva mélyed el saját fülének pucolása közben.
    A teázó után a mongol lányok kedvenc szekciója következett: az üzletek. Különösen Emerald volt vásárlásfüggõ. A teázó melletti üzletben csak CD-ket vett. Azt hittem ezzel meg is van a program. Elfelejtettem, hogy kint is vannak még ajándékboltok, nem is kevesen. Ott még valami gyönyörûséges bizsu karkötõt szereztek be mindhárman. A vásárlás természete-sen jelentõs idõt felemésztõ döntéselõkészítés után valósulhatott meg. Addig a csoport várt, türelemmel. Én a forgalmat nézegettem.
    A buszokon és a taxikon kívül a megfáradt gyalogos a pedicabet is választhatja. Ezt a nagy-szerû közlekedési eszközt a legtöbben riksaként ismerik, bár ez utóbbi elnevezés nem helyes. A különbség az, hogy a pedicab egy tricikli. A tulaj elõl tapossa a pedált, hátul meg két utas nézi a seggét, ahogyan erõlködik. A riksa pedig kétkerekû jármû, amit futva húz a delikvens. A kommunista forradalom ez utóbbit annyira lealacsonyítónak találta, hogy el is tûnt nyomta-lanul. Egyébként is csak a XIX. században jelent meg Kínában, akkor is yangche – idegen jármû – volt a neve.
    Mikor végre elõkerültek a legújabb szerzeményekkel, elindultunk visszafelé, mert már a gyomrunk szerint is közeledett az ebédidõ. A sietségre való tekintettel meg se fordult a fe-jünkben, hogy igénybe vegyük a kínai izomerõt a hazajutásban. Megvártuk az elsõ buszt és meglepõdtünk. A társaság nagy részét sikerült felpaszírozni, de Jamesszel mi már nem fértünk fel. Nem is éreztem nagy vágyat, hogy bepréselõdjek. Elég sûrûn járnak a buszok, úgyhogy a következõ busszal elõbb – és ami még fontosabb, kényelmesen – értünk célba.
    Jöhetett az ebéd. Úgy gondoltam, hogy ebéd után egy kicsit döglök, aztán még elmegyek valahova. Addig, addig döglöttem, hogy nem volt már értelme elindulni sehova. Helyette az útikönyvkészletemet olvasgattam. Már a Wenshu templomban éreztem, hogy a Panoráma kiadó gyöngyszeme inkább csak a ballaszt szerepét fogja betölteni a zsákomban, ugyanis egy szót se találtam róla. Ez a véleményem a késõbbiekben sem változott, és a röptetését csak az gátolta meg, hogy még élénken élt az emlékeim közt az, ahogy kicsengettem érte a 4500 Ft-ot.
    A vacsoráig hátralévõ idõben e-mail írásra, -olvasásra vonultam be a BRTC-be. Ez egy fon-tos tevékenység, mert az otthoniak rögtön reklamáltak, ha nem írtam, vagy nem írtam eleget. Egyszer aztán én is megreklamáltam apám háromsoros levelét. Legközelebb olyan mailt kap-tam tõle, hogy minden sor közé nyomott három négy entert. Hát, én akartam hosszú levelet.
    Este a változatosság kedvéért Pandey szobájában volt a traccs parti.
    Október 6. Hétfõ
    Reggel kíméletlenül csörgött a vekker, vége a laza napoknak, innentõl orrba-szájba biogáz. A hat óra idõeltérést még keményen éreztem. Esténként hiába feküdtem le, aludni nem tud-tam, mert éjfélkor is még csak a magyar délután hatot érezte a szervezetem. Még jó, hogy nem télen érkeztem, mert akkor az óratekergetés miatt hét óra az eltérés. A kínaiaknak van annyi eszük, hogy nem tekergetik elõre-hátra az órát, hogy a fél világot megkeverjék vele. Szóval általában hajnali három körül sikerült elszenderednem, hogy hétkor a fülembe üvölt-sön az óra. Ez az otthoni- és a személyes biológiai órám szerint hajnali egy óra volt. Ahhoz, hogy teljesen hozzászokjak, több mint két hét kellett.
    A mai téma: kínai nyelv volt. Kaptunk egy kis túlélõ nyelvi készletet, bár ami rám ragadta az csak részben köszönhetõ ennek. A kínai szavak annyira különböznek az általunk megszokottaktól, hogy elõször nagyon nehéz megjegyezni. Hiába ismételtem el hatvanhatszor egy szót, fél óra múlva már nem emlékeztem a szótagok sorrendjére. Persze néhány hét után már ismerõsebben csengett a kínai, mivel egész nap az zsongott körülöttünk. Akkor már a szavakat is egyszerûbb volt megjegyezni. A szavak csengése fordítva is idegen. Hallottam a CCTV 9-en – Kína angol nyelvû tv csatornáján – angolul beszélni egy pacákot. Jól hallhatóan azonos problémával küzdött. Bla-bla…interTEN, õõõ interNET. Én is valahogy így voltam az elején. És akkor még csak a hangok sorrendjével küzd az ember. Mert a kínaiban a szavak jelentését nem csak a hangok sorrendje határozza meg, hanem a hanglejtés is, méghozzá elég keményen. Ha nem korrekt az intonáció, akkor nem értik meg mit hablatyol a nagyorrú fehérember. Viszonylag könnyû a foglaljon helyet helyett azt mondani, hogy baszd meg. És ez nem egy kitalált példa.
    A tanárunk Miss Long volt. Róla annyit érdemes tudni, hogy a Long névvel elég sokan piszkálják, mert teljes magassága nincs másfél méter, 26 éves, de inkább néz ki 16-nak, és erre bátran rá is játszik.. Nevének jelentése egyébként nem az, amire gondolnánk, hanem sár-kány. Teljes nevén Long Yan, azaz Sárkány Fecske. Azon kevés nép közé tartoznak – mint mi is – akik a családnevet írják elõre. Azt õk is megtanulták, hogy ez kevés helyen van így, ezért az én nevemet is gondosan megcserélték, ha szükségesnek érezték. Az összes szállodai szám-lámon csak annyi szerepelt, hogy Áron.
    A nap feladata volt még, hogy válasszunk csoportvezetõt magunk közül. Ennek az volt a célja, hogy ne kelljen mindenkit egyesével megkeresni, ha valami, a csoportot érintõ dolog történik, mert a csoportbuzi majd elmondja mindenkinek. Ramos vágyott erre a posztra. Meg-adtuk neki az örömöt.
    Az nap nem volt pihentetõ. Nem is volt más a nyelven kívül, bár nem volt komoly az elõ-adás, azért próbáltam megjegyezni valamit.
    Október 7. Kedd
    Ez a nap is még csak bevezetõ volt. Egy ex-vörösgárdista úriember tartott nekünk elõadást Kína történelmérõl, és a mai életrõl. Nem is annyira elõadás volt, inkább beszélgetés. A cso-port elég kis létszámú volt ekkor még, úgyhogy minden zökkenõ nélkül megoldható volt. Minden nap jöttek az újabb információk, hogy mikor érkezik ez meg az a csapat.
    Sok érdekes dolgot megtudtunk, például azt, hogy a kínai zászlóra benyújtott pályázatok közül a gyõztes mit is szimbolizál. A színe a vér, a forradalom színe. A csillagok közül a nagy Kínát jelképezi, a kicsik a néposztályokat. Munkások, parasztok, burzsoázia, meg mittomén mi. Szerencsére nekem már nem kellett ilyeneket tanulnom, most meg nem tudom a jegyzetemben elolvasni, hogy mit is kapartam a negyedik mellé.
    Rengeteg számadatot hallottunk. Ezek azért annyira nem izgalmasak, de van néhány érde-kes köztük. Például az, hogy Kínában él a Föld lakosságának 23 %, viszont a szántóterületnek csak 7 %-a van itt. A fizetések is érdekesek lehetnek az árakkal összehasonlítva. Az átlag éves jövedelem városokban 8000 Y körül alakul, míg vidéken csak 3000 Y. A pénznem a yuan, amit gyakran rövidítenek RMB-nek, mivel másik neve a Renminbi, vagyis népi pénz. Sok helyen viszont csak kuai-nak hívják. Az aprópénz a jiao, aminek a beceneve mao. Ennek vi-szont semmi köze nincs ahhoz a pasihoz, aki minden fõtéren ott feszít, és kitömve Pekingben tekinthetõ meg.
    Aztán áttértünk Kína környezetvédelmére. Lévén, hogy környezetmérnök végzettséggel rendelkezem, ez baromira nem érdekelt. Azt is megvallom, hogy az ösztöndíjra is inkább Kí-na miatt jelentkeztem, mint a biogáz miatt. Azt hiszem ezzel nem rövidítettem meg senkit. A meghirdetett két helyre ketten jelentkeztünk, de mire az utazásra került a sor a másik illetõ eltûnt a színrõl. Lehet, hogy nem is létezett, nekem is csak a Magyar Ösztöndíj Bizottságnál mondta valaki. A kínaiak se jártak rosszul, mert ha nincs érdeklõdés, akkor megszûntetik az egészet, aztán néhányan nézhetnek új meló után, meg az ENSZ se utal pénzeket. Na, jó, lehet, hogy az ENSZ egy kicsit nem jár jól anyagilag. Azért persze bejártam az órákra a késõbbiek-ben is, sõt még ragadt is rám valami, bár a sok újat nem tudtak a témában mondani.
    Az estét Emerald szobájában töltöttük némi alkohol pusztításával. Ez kezdett rendszeressé válni. Éreztem, hogy ez megint nem az az éjszaka lesz, amelyiken kialszom magam.
    Október 8 Szerda
    Reggel a szokásos útvonalon haladtunk a BRTC felé. A szállodával szinte szemben az ame-rikai követség volt. Elõtte mentünk el mindig. Szigorú arcú katonák állnak õrt, de tömegével. Golyóálló mellény, gépfegyver, kutya, izmos acélsorompók. Néhány óránként látványosan leváltják az õrséget. Ilyenkor az egyik mellékutcából kimenetel egy szakasz, majd a másik vissza. Ez nem kis mutatvány, mert az út elég forgalmas, ezek meg nem néznek se jobbra, se balra. Persze ki merne elütni egy csapat katonát. Gyanítom, hogy gyorsan születne ítélet az ügyben. A követség elõtti járda természetesen le van zárva. A vízumra várakozók itt ázhatnak. Úgy látszik nem csak velünk ilyen elõzékenyek az amcsik. Az utca innensõ oldalán civil ru-hás õrök. Kettõ. Feltûnés nélkül õgyelegnek egy két négyzetméteres területen egész nap. Elõ-ször azt hittem, hogy vár valakit – hiába, Oscar díjas alakítás volt –, de a második napon már gyanússá vált.
    Ezen a napon megkezdtük a biogázos témát. A tanárunk nem beszélt angolul, úgyhogy tol-máccsal ment, vagy inkább csak kullogott az óra. Ezt néhány embernek sikerült megsegítenie teljesen hülye kérdésekkel. Ezt a tanár még azzal tudta überelni, hogy tolmáccsal se értette a kérdést.
    A kaja viszont jó! Ez a mondat jelmondatunkká vált, és hangoztattuk is, ha valami nem mû-ködött úgy, ahogy kellett volna. Aznap volt mindenféle specialitás: disznóbéltõl a szárított halon át a békáig. Ez utóbbi nem rossz, de annyi húsért ami rajta van, hát kár a melóért.
    Október 9. Csütörtök
    Reggel a sarkon a bank mellett már ismerõsként integettek vissza a pénzszállítók. Az egyi-kük különösen veszélyesnek nézett ki a golyóálló mellénnyel, kevlar sisakban, nagy mordály-lyal a kezében, de ha ráköszöntem, nihao, úgy integetett vissza, mint egy óvodás. Egyébként a kínaiak közt ritka testmérettel rendelkezett. Akkora volt, mint egy konyhaszekrény. A pénz-szállítók minden nap pontban ugyanakkor érkeztek, rendszerint össze is találkoztunk.
    A nap folyamán tovább öntötték a belénk a biogáz-termeléssel kapcsolatos nagyszerû tu-dást.
    Este nekiálltam mosni. Ez nem annyira egyszerû egy szállodában. Elõször is mosóport kel-lett szereznem. Ezzel a projekttel Emeraldot bíztam meg, mert úgyis a boltba tartott, meg be-szél kínaiul, ami egy ilyen bevásárlásnál nem hátrány. Azután, hogy megvettük a bornak álcá-zott szõlõlevet kicsit tartottam attól, hogy teljesen mást veszek, mint szeretnék.
    A csapban lötyböltem a gönceimet, aztán a vállfákra akasztottam száradni. A szárítási kapa-citás volt a technológia szûk keresztmetszete. Ezért kellett gyakran mosnom. Nem egyszer fordult elõ, hogy a melegvíz akkorra érkezett meg, mikor már az utolsó zoknit öblögettem. Ez akkor is öröm volt, mikor zuhanyzás után érkezett meg.
    Október 10. Péntek
    Soha nem gondoltam volna, hogy még egyszer statikát kell tanulnom, de eljött ez a nap is. Arra viszont abszolút nem számítottam, hogy ezt majd egy kínai tanár tanítja, angol tolmácso-lással. Emberünk elég jól nézett ki. Erõs volt a vágyam, hogy csináljak róla egy portrét, de nem volt nálam fényképezõ, és valószínûleg nem örült volna neki annyira, mint én. Öregem-ber volt már, hosszú, a kínaiakra jellemzõ ritka, fehér szakállal. Mármint az a jellemzõ, hogy ha van, akkor ritka, de éppen ezért nem is növesztenek. Ez is ok volt arra, hogy engem meg-bámuljanak, mert nekem van.
    Az este elég érdekesen alakult. Viszonylag nagy mennyiségû alkohol elfogyasztása közben beszélgettünk. Közben Emerald kiöntötte a lelkét, hogy mennyire rosszul érzi magát, mert a filippínók így meg úgy, és beszélni szeretne velem, mert már azon gondolkozik, hogy haza-megy. Hát jó, mondtam, beszélgessünk. De õ négyszemközt akar. Ekkor egy kicsit meglepõd-tem, és sejteni kezdtem az alkoholgõzön keresztül is, hogy mi készül.
    Háttér információként elmondanám, hogy Emerald két gyermek anyja, elvált, Ulanbatorban él, veri a mázsát, ráadásul inkább föntrõl, mint lentrõl, a kozmetikum fogyasztásával a fény-korát élõ Caolát el tudta volna tartani.
    Azt javasolta, hogy menjünk az én szobámba, mert nekem nincs szobatársam. Ellenvetésnek helye nem volt, már mentünk is. Bíztam benne, hogy nem csúszik ki a kezem közül az irányí-tás, bár félrészegen is tisztában voltam vele, hogy ki gyõzne közelharcban. Kényelmesen elhe-lyezkedtem az egyik székben, az asztal mellett, kezemben a borommal, hogy meghallgassam elõadását a szörnyû helyzetrõl. Õ bámult ki az ablakon, én meg nem sürgettem, hiszen volt még borom, az jól elszórakoztatott. Aztán néhány perc múlva kibökte:
    – We can go to bed now! – Most már mehetünk az ágyba! Ha ez egy filmben történik, ak-kor valószínûleg bort prüszkölve kezdek fulladozni, de a valóságban nem mindig törté-nik ez, így helyette csak akkorára nyitottam a szemem, mint egy kistányér és a lehetõ legkifejezõbb hanglejtéssel megkérdeztem:
    – Do you want to sleep here?!? – Itt akarsz aludni?!?
    – On the other bed. A másik ágyon visszakozott, hallva az intonációt, ami azért lássuk be nem csak a kínaiban változtatja meg a szó értelmét.
    Hát nekem aztán tök mindegy hogy hol alszik, gondoltam. Szépen elfeküdtünk, bár tartot-tam tõle, hogy átjön az én ágyamra, mert akkor fizikai fölényét kihasználva akár meg is becs-teleníthet.
    Már kezdtem volna elaludni, mikor meg hallottam, hogy a szúnyogokat csapkodja magán, és hangosan elégedetlenkedik. Akkor már tudtam, hogy egyáltalán nem mindegy hol alszik. Rövidesen meg is szólalt, hogy ugyan csukjam már be az ablakot. Felkeltem, becsuktam. Megint az álom szélérõl rángatott vissza a csapkodás, majd az újabb ötlet, hogy kérjek a por-táról szúnyogriasztót. Ez azért különösen zseniális, mert annak ellenére, hogy az ember egy szállodában elvárná, itt senki nem beszél semmilyen nyelvet a kínain kívül. Ezt neki is elma-gyaráztam, de rögtön volt megoldás, õ megtanít hogyan kell kérni. Kezdtem gyanítani, hogy miért vált el a férje. Mert hogy a férje akart elválni az számomra nem kétséges. A vitát rövidre zártam azzal, hogy megmondtam, ha kell neki, akkor rendeljen. Megtette. Ezzel még nem volt vége, mert mikor a portás felhozta, megint nekem kellett felkelnem, és beüzemelni.
    Azt hittem soha nem lesz vége, de még aludni is sikerült.
    Október 11. Szombat
    Mire felébredtem már nem volt a szobában. Istennek hála. Nem nagy csoda, mert volt már dél is. Csak egy dolgot kellett megoldanom. Azt, hogy a csoport az igazságot tudja meg, ne azt, amit a kicsi agyuk az erõsen hiányos értesülések alapján összerak, és igazságnak fogad el. Ez elég egyszerûen sikerült. Elmeséltem Reynek, hogy mi esett meg velem.
    A napot az ebéddel kezdtem, utána elmentem a Qingyang Gong nevû taoista templomba. Ez a templom is, mint minden, elég messze volt a szállodánktól. A Tianfu tértõl mentem csak gyalog, de így is jó kis séta volt, fõleg, hogy a térkép alapján nem tudtam pontosan, hogy hol van. Út közben rátaláltam egy érdekes helyre, a Qintai utcára. Az épületek itt újak voltak, de nem a betonkocka stílusban épültek, hanem a régi kínai épületekében. Utána megkerülve a háztömböt már egészen közel éreztem magam a templomhoz. Egy park volt a sarkon. Úgy gondoltam, hogy a parkban van a templom, mert valami ilyesmire emlékeztem. Mikor a park-ban több körhintát és céllövöldét is láttam, akkor gondoltam, hogy rossz helyen vagyok, úgy-hogy kimentem. A kijáratnál aztán megcsapott a füstölõk szaga, és az orromat követve rövi-desen ott is voltam. Nem lehetett tévedés, üzemelõ templom elõtt álltam, mert rengeteg kol-dus tartott felém. Gyorsan megvettem a belépõt, és bemenekültem.
    Állítólag Lao Ce is járt egyszer itt, ennek emlékére a születésnapján minden évben virág-fesztivált tartanak.
    Az itteni szerzetesek fekete ruhát hordanak, és helyes kis konty van a fejük tetején, meg egy kis kerek fejfedõ, aminek a közepébõl kiáll.
    A templomban nem volt hiány hívõkbõl. Voltak akik majongoztak egy asztalka mellett az árnyékban, gyerekek ültek és rajzolták az épületeket, gondolom rajzóra keretében. Több he-lyen is láttam ilyen kihelyezett rajzórát, és bele is pillantgattam az alkotásokba. 10-12 éves gyerekek olyan jól rajzolnak, hogy azzal bárki dicsekedhetne. Az írásrendszerük szépen kisze-lektálta a tehetségteleneket.
    Sokan ültek a teázóban is, és persze a füstölõgyújtogatás se hiányzott.
    Hazafelé bementem a BRTC-hez, hogy chat-eljek egyet Gabival. Az ilyesmit elég nehéz összehozni a hat óra különbség, és a munkahelye miatt. Egy kis idõre elváltunk a neten, amíg vacsoráztam, aztán visszamentem. Nem maradhattam sokáig, mert Pandey szervezett nekünk meglepetést, és addig nem nyugodott, míg mindenki meg nem ígérte, hogy ott lesz.
    Szépen összegyûlt a csapat, és elindultunk. Senki nem tudta, hogy mi a program, de azt se, hogy hova megyünk. Eleinte bizakodtam, mert arrafelé tartottunk, amerre pofás kis EU-konform kocsmák voltak, de továbbvezetett minket. Egészen egy üzletközpont elõtti térre. Ott álltunk és mindenki szemében azt láttam, hogy kiutat keres. A téren szólt valami tingli-tangli zene, és nyugdíjasok táncoltak. Hát ide hozott minket Pandey, hogy szórakozzunk. Majd min-denkit terelni – vagy inkább lökdösni – kezdett a táncparkett felé, mondván, hogy õ megszer-vezte, most rajtunk a sor, táncoljunk. Elõzékenyen elõre engedtük, hogy akkor kezdje, mind-járt kiderült, hogy õ nem akar, hiszen ez a mi dolgunk. Hárman szépen osonni kezdtünk visszafelé, de lebuktunk, és visszacipelt. Egészen addig nem nyugodott, míg páran be nem álltak.
    Nem sok tapasztalata van az életben. Brahmin a gyermek, és elég érdekes elképzelései van-nak a világról. Nem tudom, hogy a kettõ között van-e összefüggés, de nekem nagyon úgy tûnt. Mélyen vallásos, és hihetetlenül idegesítõ. Kettõ centirõl magyarázta az indiai mitológia történeteit, bele az arcomba, majd a végén mindig hozzátette, it’s a true story. Hát persze, hogy igaz történet. Meg is indokolta, hogy miért tuti igaz, azért, mert több régi könyvben is le van írva. Dicséretes az ilyen hit, de nem vártam volna egy Phd hallgatótól.
    A katasztrofális party után a szállodában söröztünk még egy kicsit. A sörnek két jó tulaj-donsága van Kínában. Az egyik az, hogy 2 Y az ára, a másik, hogy 640 ml-es kiszerelésben kapható. Bár ez utóbbi nem vonatkozik minden söripari termékre. A legkedvesebb számomra a 528 ml-es. Már elsõ kínai utamon megragadta a figyelmemet, hogy miért pont 528? Miért nem lehet még két cseppet belerakni, és akkor egy kerek szám, vagy legalább ahhoz hasonló jön ki. Van egyébként 500, 528, 620, 630, 635, 640-es, legalábbis ilyeneket láttam.
    Október 12. Vasárnap
    A reggel teljes zûrzavarral indult. Megcserélték a napokat, így vasárnap volt tanítás, és a hétfõ volt szabad. Az egészre azért volt szükség, mert egy építkezést kezdtek el, amin bemu-tatták nekünk a dolgok mikéntjét.
    Sajnos a konyhán errõl a keverésrõl elfelejtettek szólni, így nem csináltak nekünk reggelit. Pontosabban rettenetesen kapkodva csinálták, mi meg éppen hogy csak odaértünk a megbe-szélt idõpontra. Nem mintha a busz elment volna a csoport nélkül.
    Kivittek a város szélére egy nagy, üres telekre, ahol a szépen kitûzték a leendõ építmény he-lyét, ahol–leginkább valami továbbfejlesztett pöcegödör –épül majd fel. Néztük hogyan gyür-kõznek a melósok a gödör kiásásának, aztán hagytuk õket hagy csinálják, majd kedden jövünk megnézni, hogy mit alkottak. Akkor jön a következõ munkafázis. A hét végére készen lesz, jöhet a lebontandó szervesanyag, népies nevén a ganyé.
    Mikor visszaértünk a városba, a busz a BRTC-vel szomszédos intézmény udvarán parkolt le. Ez a családtervezési központ és -iskola volt, ugyanis az õ tulajdonukban állt a járgány. Ekkor jöttünk rá, hogy ennek az udvarán átvágva sokkal rövidebb az út. Magunk közt csak How Not To Fuck Universitynek hívtuk az objektumot. A kínai családtervezés elég legendás. Az alapelv a jól ismert egy pár, egy gyerek. Az egész persze lényegesen bonyolultabb, talán csak a kínaiak látják át. Például a kisebbségek kaptak valamennyi kedvezményt. Nekik lehet kettõ is. Rögtön felmerült bennem, hogy a vegyesházasságoknál mi van? Másfél gyerek? Az-tán ha mindkét szülõ egygyermekes családból származik, akkor nekik is lehet már kettõ. Arra sem kaptam választ, hogy válás és újraházasodás esetén mi van? Kvóta ellõve, vagy új pár új gyerek? Szóval van mit tanulni ebben az iskolában is. Többen is kérdezték tõlem, hogy ez nálunk hogy van. Teljesen meg voltak döbbenve, hogy nálunk támogatást kap az akinek sok a gyereke. Azzal tisztában voltak, hogy csak náluk ilyen limitált a gyermekáldás, de az meg se fordult a fejükben, hogy vannak olyan országok, ahol a csökkenõ népesség a gond.
    Délután valami baromi unalmas elõadás ment bele a fülembe. De csak az egyikbe, másikon jött kifelé.
    Estére a BRTC által szervezett buliba voltunk hivatalosak. Eredetileg megnyitónak tervez-ték, de kicsit csúszott, ahogy a vietnámiak érkezése is. Most viszont õk is megérkeztek, a ko-reai bandára és a kongóira meg nem vártunk tovább. A vietnámi küldöttség öt tagja közül egy beszélt angolul, a többi csak néhány szót használt. Ebbõl lettek az érdekes párbeszédek. Egyi-kük egy sörrel a kezében megkérdezte valamelyik filippínót: You, drink me? A másik az egyik lánynak tette fel a kérdést: How much you? Egyébként az életkorra volt kíváncsi.
    Ez egyébként egy érdekes dolog, mert a legtöbb ázsiai lazán letagadhatna 5-10 évet. Leg-alábbis számomra úgy tûnt. Nekik pont fordítva. Általában 5 évvel fölé tippelték a koromat. Ivy is úgy nyilatkozott, hogy mikor meglátott a reptéren arra gondolt, hogy, ez nagyon öreg, meg nagyon magas. Pedig egyik sem vagyok.
    A buli elég érdekesen alakult. A BRTC részérõl az igazgató – aki akár 15 évet is letagad-hatna – mondott okos szónoklatot, részünkrõl Ramos. Aztán mindenki, aki szóhoz jutott. Tel-jesen röhejesnek tartottam a dolgot, de nem szóltam bele, elvégre ott volt az asztalon a bor, akkor meg minek.
    Az alkoholfogyasztás is érdekes. Az én alkoholfogyasztási képességeim eléggé közismer-tek. Magyarul gazdaságosan be tudok rúgni. Na, õk még inkább. A népesség nagy része egy pohár bortól készen lesz. Ilyen emberekhez szokva töltögette a pincérnõ a bort a poharamba. Kínosan ügyelt, hogy fél centinél soha ne lötyögjön több a pohár alján. Egyszer sikerült rá-vennem, hogy két ujjnyit facsarjon a poharamba, aztán meguntam és szereztem egy dugi üveggel és önkiszolgáltam. Ekkor terjedt el, hogy milyen rettenetesen sokat tudok inni. Hiába magyaráztam, hogy nem is.
    Október 13. Hétfõ
    Punnyadós nap volt. A délelõttöt egyszerûen átaludtam. Még mindig hatással volt rám az idõeltolódás, meg az esti sörözgetések.
    A délután e-mail-ek írogatásával telt, este meg a közeli piacra mentünk. Ramos fedezte fel, és állította, hogy sült macskát is lehet kapni. Ennek fele se tréfa, látni kell. Kivonultunk néhá-nyan szemrevételezni. A környék jobban megfelelt az elképzelt Kínának, mint a toronyházak három sarokkal arrébb. Megtaláltuk az állítólagos sültmacskát is, de sajnos elsõ ránézésre kiderült, hogy nyúl, csak bõr nélkül.
    A piac egyébként érdekes hely. Lehet itt mindenféle élelmiszert kapni. A legtöbbrõl nem tudtam megállapítani, hogy pontosan micsoda. Amirõl pontatlanul tudtam, azok közt is volt érdekes. Például teknõs, meg bazi nagy béka is kapható. Az élõ csirkék csokrokba kötve lóg-nak a bicikliken, tofu minden méretben és típusban. Kifõzdék is vannak. Szürke fõtt csirke egészben, két dimenzióba kiterítve megsütött kacsa, és egyéb nyalánkságok. A szürke csirke nem tudom mitõl szürke, de rettenetesen rossz íze van. Ugyan nem egyben kaptuk, de megis-mertem. A bõre teljesen szürke, és nagyjából olyan íze van, mintha hosszú idõt töltött volna ecetben ázva. Nagyjából pont.
    A kifõzdék mellett hot pot éttermek is vannak. Ezekben a kedves vendég tulajdonképpen magának fõz. Az asztal közepén egy luk van, alatta egy gázrezsó. Kihozzák a levest, alatta meg begyújtanak. Amikor kifogyott a lébõl a lényeg, akkor pakolnak bele ezt-azt. A kaja meg folyamatosan forr. A belevalókat mindenki maga válogatja össze. Aztán a közös tálból lehet a pálcikákkal kicsipegetni azt, ami megfõtt.
    A pálcikával evés egyébként nem olyan nehéz, mint amilyennek tûnik. Ha rájött az ember, hogyan kell fognia botokat, akkor nem is áll görcsbe a keze öt perc után. A lényeg egyébként az, hogy nem igazán csipesznek használják, hanem inkább villának. A kaják meg az evõesz-közhöz vannak igazítva. Nincs olyan, hogy egybefõtt marhacomb. Minden fel van aprítva, hogy a pálcikával kompatibilis legyen. Ezzel néha ki tudtak borítani, ugyanis képesek arra, hogy az egyben megfõtt csirkét egy hentesbárddal egyszerûen apró darabokra csapkodják szét. Ezzel leginkább az volt a bajom, hogy teszik ezt minden anatómiai ismeret nélkül, csak keletkezõ darabkák méretét szem elõtt tartva. Minden tele van csontszilánkokkal, de ez senkit nem zavar. Ha ezeket a terítõre, vagy az asztal alá köpködi valaki, azon senki nem akad ki.
    A rizs is passzol a rendszerhez, mert egy tömbbé áll össze, abból meg egyszerû csipegetni. Amióta szüleimmel együtt jártunk Kínában, azóta soha nem ragad össze otthon a rizs, legfel-jebb kínai lesz.
    Október 14. Kedd
    Reggel volt némi tanítás, aztán mentünk ki a terepre megnézni, hogyan áll a kis építkezé-sünk. Melósaink szépen kiásták a gödröt, még egy ponyvából tetõt is csináltak, hogy esõ ese-tén is lehessen dolgozni, bár errefelé ilyenkor nem nagyon esik az esõ. A munkáért napi 30 Y-t kapnak. Nyilván a várostól távolabb még ennél is olcsóbb a munkaerõ. Egy darabig néztük hogyan betonoznak, aztán húztunk vissza. Jó lehet úgy dolgozni, hogy húsz ember bámul.
    Ebéd után egy parkba vittek minket. Ez a park hivatott megtisztítani a folyó vizét. Különbö-zõ növénytársulásokon folyik keresztül a folyó vizének egy része, és közben megtisztul. Ez is része annak a programnak, amit Chengdu folyóinak megtisztítására indítottak. Sajnos a prog-ram nagy része arról szólt, hogy a folyóparton lévõ öreg házakat egytõl-egyig ledózerolták, aztán a folyót magas betonfalak közé szorították be. A parkon egyébként nem látszott a funk-ciója. Tavirózsák, békalencse, nádas végezte a melót. Itt is, mint minden parkban éppen ifjú házasok fotózása folyt. Úgy tûnik, hogy Chengduban folyamatosan házasodnak az emberek.
    A délutánunk szabad volt, amit szokás szerint e-mail-ek írására, meg hírek olvasására hasz-náltam. Furcsa, hogy az Internet segítségével elõbb tudtam meg a híreket, mint néhányan ott-hon.
    Este Ramos hívott, hogy menjek vele el az egyetemre. A BRTC buliján volt egy lány, akivel megbeszélte, hogy találkoznak, és hozza a barátnõjét. Itt kezdtem magamban röhögni. Telje-sen be volt zsongva, blind dating, mekkora dugás lesz ebbõl. Itt már nehezen tudtam vissza-fojtani a röhögést. Még óvszert is beszerzett. Ez mondjuk nem volt nehéz, mert minden sar-kon van egy automata, amit senki nem használ, mert ciki. Ramos elképzelése az általa szerve-zett randiról egyértelmûen téves volt. Ezek a lányok el vannak szeparálva a fiúktól, és a talál-kozót csak annak köszönheti, hogy mindenki meg akar ismerkedni külföldiekkel, meg angolt akar gyakorolni. Ezt nem akartam neki elmagyarázni, had örüljön a szerencsétlen. Aztán olyan arccal, mintha egy titkos szövetségbe venne be azt mondta, hogy rám gondolt, hogy elkísérhetném. Hát ezt nem lehetett kihagyni. Elmentem vele.
    Valóban jöttek a lányok, beszélgettünk velük, Ramos meg próbálkozott ezerrel. Nem jött rá olyan alapvetõ dolgokra, hogy a fiúk ki vannak tiltva a lányok kollégiumából és fordítva, így csak hajtogatta, hogy borozzunk a lányoknál. Aztán látta, hogy ez nem megy, így csak a bort forszírozta. Ez se jött be, mert csak kifogásokat kapott, úgyhogy elkezdte a jövõt tervezni, hogy majd akkor menjünk el ide meg oda, és ehhez a lányok majd szereznek kocsit. Látvá-nyosan öntötte el a tesztoszteron az agyát. Egyébként nem tudom mire szervezett, mert õ volt az egyetlen, aki képes volt úgy eljönni, hogy egy büdös vasat nem hozott magával. Rögtön a második napon azzal kezdett, hogy pénzt lejmolt telefonkártyára. Ez még rendben van, de az nem, hogy tõlem.
    A randi elérte eredményét, a lányok gyakorolták az angolt, én meg jót röhögtem. Ramos? Hát, õ meg így járt.
    Október 15. Szerda
    Reggel irány a munkaterület, falazás. A csoportból néhányan beálltunk rakni a téglát, de igazából csak a fotó kedvéért, meg azért mert jól áll a munkavédelmi sisak. Na, azokon a sza-kaszokon lesz szivárgás.
    Az ebéd nem a szállodában volt, hanem egy városszéli étteremben. Hot pot volt menü. A tál, amiben a leves fortyogott, két részre volt osztva. Egyik felében a lé csípõs volt. A belepakolandó cucc nagyon változatos volt: zöldségek, tészták, húsgombóc, hal. Ez utóbbi némileg meglepett. Öt centis kis csalihalak feküdtek egy tányéron. Amikor egyiküket megfogtam, hogy kíméletlenül a löttybe dobjam, még mozgott. Legalább friss. Egyébként megváltás volt neki a forró fürdõ, mert ki volt belezve, úgy meg egyetlen állat sem él sokáig, meg biztos fáj is.
    Ebéd után az étterem parkjában maradtunk. Összefutottunk egy struccal is, ami nem tudom mit keresett ott. Vagy dekoráció, vagy kaja. A csapat egy része majongozott az egyik pavilon-ban, a másik része meg próbálta megérteni a szabályokat. Én maradtam annál, hogy csinálok egy képet róluk. A vérbeli majong játékosnak meg se kell nézni, hogy mit húzott, csak végig-húzza az ujját a kockán és kitapintja, hogy milyen ábra van rajta, és abból is hány darab. Meg persze nem babszemre játszik.
    A délután semmittevéssel telt el. Az este pedig a vietnámiak szobájában, természetesen al-kohollal. A mai itóka valami kínai párlat, csak annyit tudtam elolvasni a címkéjén, hogy 52 % V/V. Nem tudom, minek csinálnak ilyen erõs piákat, ha nem tudják meginni. A kínai asztal-társaságok az ivást egyébként nagy zajjal teszik. Feláll mindenki, aztán megy a „ganbei” kia-bálása. Utána meg pláne zajosak. Azt gondolná az ember, hogy olyan kis csendes népek ezek, de ha összejön egy nagyobb asztaltársaság, akkor a legendás olaszok is elmehetnek a francba hozzájuk képest.
    Október 16. Csütörtök
    Délelõtt építkezést néztünk. Már a tetejénél tartanak a meseterek, ami kupolával lesz lezár-va. Ez elég érdekes, mert nem láttam még hogyan építenek kupolát. Úgy csinálják, hogy az elsõ néhány téglát megtámasztják egy rúddal, és szépen mennek körbe. Egy idõ után el lehet –venni a kitámasztást és átrakni az újonnan berakott téglákhoz, mert a régiek már egymást tá-masztják. Aztán ahogy körbeér egy sor, már nem kell sehol támasztani, mert egyszerre akar-nak leesni, így beszorulnak. Ugyanaz a jelenség, mint mikor a tömeg egyszerre akar felszállni a buszra. A második sorban már nem rudakkal támasztják meg, hanem kampót akasztanak a téglába. A kampó másik felére súlyt raknak, hogy megtartsa a friss téglát. Aztán így tovább. Mikor készen van, akkor egész komoly terhelést is elbír. Élére állított téglákból rakott, két méter átmérõjû kupolán sétálgattunk, meg se nyekkent.
    Délután bowlingozni mentünk. Minden igényt kielégítõ pálya van a nem messze lévõ sport-csarnok alatt, valami röhejes összegért. Egy gond volt csak, a cipõ. A legnagyobb méret is két számmal kisebb volt, mint a lábam. Ökölbe szorított lábbal gurítottam, nem volt könnyû.
    Estére Imréékhez voltam hivatalos, úgyhogy nem tartottam a többiekkel vacsorázni. Út köz-ben vettem egy üveg bort. Nagy magyartalálkozó volt náluk. Rajtam kívül ott volt még Mari-ann, aki tibeti szakos, és most itt tanul ösztöndíjjal. Ezzel Chengdu magyar kolóniája teljes is volt. Jó sokáig beszélgettünk. Már korábban megtárgyaltuk e-mailben, hogy szombaton Imré-vel elmegyünk Qingcheng Shanba. Most ezt is lefixáltuk. Ez kb. úgy nézett ki, hogy: Akkor szombaton megyünk ugye? Igen. Jó.
    Ez már az ajtóban hangzott el, valamikor egy óra körül. Felhívták a figyelmünket, hogy ha késõn jövünk vissza a szállodába, akkor elõtte szóljunk. Jó szokásom szerint ezt nem tettem meg, úgyhogy kicsit tartottam tõle, hogy majd ott kell vernem az ajtót, hogy kinyissa valaki, de nem így volt. Biztonsági õr, recepciós, mindenki a helyén, mintha csak délután lenne. Az ajtó meg tárva-nyitva.
    Október 17. Péntek
    Megint megnéztük a melósainkat. Gyakorlatilag végeztek. Egyébként az építményt semmire nem fogják használni, mert a semmi közepén áll. Csak azért épült, hogy lássunk ilyet is.
    Délutánra szabadon engedtek minket. Bepótoltam az elõzõ napi alváshiányt, aztán e-mailírás következett, mert azt már elõzõ nap se tettem, aztán kapom majd a megrovást.
    Október 18. Szombat
    Reggeli után Imréékhez mentem. Szerencsére nem laktak messze a szállodánktól. A mai napra terveztük a kirándulást. Busszal indultunk a Ximen buszpályaudvarra. Kicsit keresgél-tük, hogy melyik buszra kellene átszállni, aztán taxiba ültünk. Szerencsére Imre beszél vala-mennyire kínaiul, így kiderítette, hogy a keresett buszpályaudvar egyszerûen megszûnt. Köz-tünk is volt némi kavarás, mert õ a Xinnamen, én meg a Ximen pályaudvarról beszéltem. Vé-gül a taxisra bíztuk magunkat, vigyen, ahova gondolja. Nem vert át, elvitt az új buszpályaud-varra, ami kint van a város szélén.
    A busz, amire felszálltunk Dujiangyanba vitt. Ha már ott voltunk, hát megnéztük a híres ön-tözõcsatornát, meg a körülötte lévõ templomokat, bár késõbb a csoporttal is elhoztak ide.
    Elõször a városban sétáltunk egy keveset. Itt még van olyan utca, ami nem beton kockahá-zakból áll, bár a végében a mecset már fehér csempével van borítva. Az utcán árusok álltak, hentes, mellette egy mozgócipész, meg amit el lehet képzelni. Az árut általában vállrúdon, vagy a bicikli két oldalára szerelt nagy kosárban viszik. A cipészek is rúdon viszik a cuccot. Egyik oldalon a varrógép, a másikon egy kosárban minden egyéb, hogy ki legyen egyensú-lyozva. Innen a templomok felé vettük az irányt. Elõször a Fulong Guanba mentünk. Ez köz-vetlenül a csatorna kezdete mellett áll. Ez a csatorna félmillió hektárt lát el öntözõvízzel. A Min folyó vizét i.e. 256-ban terelték el, és a mai napig használják a rendszert. Megépíteni nem volt túl egyszerû, mert egy hegyet kellett kettévágni hozzá. Ezt úgy csinálták, hogy tüzet rak-tak a sziklán, majd leöntötték vízzel, amitõl megrepedt. Így szépen lassan repesztgették a he-gyet, és hordták el. A mai, felújított csatornák hossza 7800 km. Elég jól kitalálták a dolgot, az árvizet a folyómederbe terelték, csak annyi ment a csatornába, amennyi éppen kellett. Akko-riban nem voltak zsilipek, hanem minden évben felépítették, meg elbontották a terelõgátakat.
    Nem csoda, hogy templomokat építettek a vízmû és tervezõi tiszteletére. Egyik ilyen a már említett Fulong, vagyis Fekvõ Sárkány is. Itt van kiállítva a tervezõ, Li Bing szobra is. Ez a legrégebbi ismert kínai szobor, kb. 1800 éves.
    Nem csak a templom gyönyörû, hanem a kilátás is. Az idõjárás persze a szokásos ködös, de így se rossz. A hegyek a misztikus ködbe vesznek teljesen, a távolabbiakat csak sejteni lehet.
    Innen függõhídon megyünk át a mesterséges szigetre, ami a csatornával szemben van. Ezen végigballagva egy újabb hasonló hídon jutunk vissza a bal partra, a Yulei Shan parkba. Itt kószáltunk egy darabig, aztán felmásztunk az Erwang Miao templomba. A jelentése két ki-rály, akik közül az egyik a már emlegetett Li Bing, a másik a fia. Nem igazi királyok voltak, ez csak amolyan tiszteletbeli cím. Elég sok volt errefelé is a kiránduló. Néhányan a híres kal-ligráfiákat próbálták megtanulni, úgy, hogy a mutatóujjukkal a tenyerükbe rajzolták többször a jelet, úgy, ahogy azt a híres mester írta le.
    Imre is és én is nyomtam a fényképezõ gombját, rendesen. Rám is szólt egy szerzetes, hogy az istenszoborról nem kellett volna képet csinálnom, pláne nem vakuval. Bocs! Imre már ott sorakozott mögöttem, szintén egy jelentõsebb méretû vakuval, de neki már nem volt lehetõsé-ge.
    Szépen elment az idõ is közben, aztán hol voltunk még a célunktól. Elhagytuk a parkot, és busszal lementünk a buszpályaudvarhoz. Nem gyõztem csodálni, hogy Imre milyen fesztele-nül cseveg kínaiul a kalauzzal. Aztán leült és elmondta, hogy egy büdös szót nem értett a vá-laszokból, csak azt, hogy valahol le kell szállni. Ez azért megnyugtatott. Számomra a kínai nyelv még mindig kimerült a köszönöm és hello kifejezésekben.
    Zökkenõmentesen megérkeztünk a kívánt helyre, ahol felpattantunk az elsõ buszra, ami Qingcheng Shanba ment. Ez egy taoista szent hegy, rengeteg kolostorral. Ahhoz, hogy az em-ber a legfontosabb helyeket meglátogassa kell legalább két nap. Mi ezt annyira frankón meg-szerveztük, hogy egy óra állt a rendelkezésünkre. Mindegy, mentünk. A hatóságok nem túl szégyenlõsek, 60 Y a belépõ. Ezért a pénzért annyit akartunk látni, amennyit csak lehet. Erõl-tetett menetben haladtunk felfelé a lépcsõkön, miközben a tömeg jött szembe. Néhányukat hordszékben hozták lefelé. Ezeket bérelni lehet, a hozzájuk tartozó cipelõemberekkel. Nagy-jából olyanok, mint egy nyugágy, de két bambuszrúd közé vannak beszerelve, aminél fogva viszik. Nem egy könnyû munka, a dagadt turisták szállítása. A dolog úgy történik, hogy vál-lukra kapják a polgárt, aztán irány lefelé, avagy felfelé. A székben ülõk tekintete alapján nem biztos, hogy jobb, mint gyalogolni. Ahogy ezek az emberek mentek lefelé a meredek lépcsõn, nem is csodálom. A táj egyébként gyönyörû, csak nem nagyon lehetett látni a ködtõl. Fel-másztunk egy kolostorig, aztán indultunk is vissza. Közben elkezdett szépen besötétedni. Mi-kor kiléptünk a kapun, már ott állt a busz, ami Chengduba indul. A legjobb helyet kaptuk meg, a sofõr mellett. Oda érkeztünk vissza, ahonnan indultunk. Taxival vitettük be magunkat a városba. A sofõr közben egy kicsit eltévedt, pedig a legnagyobb utakon kellett mennie. Imre ezt jól látta, hiszen minden nap arra jár. Közben mondta, hogy ilyenkor a kedves utas rende-sen levon a taxióra által mutatott összegbõl. Õ is így tett, és a taxis nem is hõzöngött.
    A napot egy étteremben fejeztük be, mert egész nap nem ettünk, mert arról megfeledkez-tünk, meg különben se volt idõ.
    Október 19. Vasárnap
    A mai napra a Sichuani Külföldibarát Társaság szervezett nekünk programot. Elõször egy kiállítóterembe mentünk, ahol bemutatták Chengdu környezeti állapotát régen és most. Itt is fõleg a folyókról volt szó. Majd egy helyes kis propagandafilmet is megnéztünk errõl.

18 hozzászólás megtekintése - 1-18 / 18
Hozzászólás: Kína 2003
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.