Latin-Amerika 2005október-2006január

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Latin-Amerika 2005október-2006január

  • Indította
    Témakör
  • #1224 Hozzászólás

    Bendegúz
    Regisztrált – bejelentkezve üzenet küldhető

    Latin-Amerika. Kerekesszékkel. Egyedül.
    Írta: Nagy Bendegúz
    1. rész Mexikó

    A Benito Juarez repülõtéren kinézek a repülõgép ablakán, odakint szakad az esõ. Esõisten búcsúzik. Eszembe jut az az október végi péntek, amikor több mint három hónapja ugyanitt ültem a gépmadár gyomrában, figyeltem a kinti vihart, elmélázva bámultam a kis kerek plexi ablakon patakokban csörgedezõ égi áldást. Arra vártam, hogy végre leszállhassak a géprõl és szemügyre vehessem Mexikót.

    Emlékszem, nagy csalódást jelentett az esõ, azt hittem Mexikóban soha sem esik, de legalábbis akkor nem, amikor én érkezem meg. Akkor még nem tudtam, hogy elõ fog kerülni a hátizsák aljáról az Andokra gondolván gondosan hajtogatott meleg pulóver és esõkabát. Persze, abba sem gondoltam bele, hogy Mexikóváros több mint kétezer méteren fekszik, hogy ez a város nem Acapulco.

    Most arra várok, hogy a gép lassan elemelkedjen a talajtól és hazarepítsen a három hónapos kalandos utazásról, amelynek bizonyos részletei már a ködös múltba vesznek.

    Eszembe jut, mennyire ismeretlen volt ez a kontinens, mennyire tartottam tõle, hogy hogy fogok boldogulni, egyáltalán tudok-e majd egyedül utazni, mennyire fogalmam sem volt, hogy hova jövök, hogy hol fogok aludni, enni, inni…Úgy izgultam, mint egy olyan vizsga elõtt, amelyet számomra ismeretlen tárgyból, ismeretlen nyelven, ismeretlen országban kell abszolválnom, azért tudván, hogy ha egyest kapok, akkor sem kell haza mennem.

    Mexikóváros a maga hihetetlen húsz és harminc millió közti lakosával, Puebla a gyarmati építészetével, Acapulco a Csendes óceannal, Chilpancingo a mély kanyonokkal szabdalt , a hegyoldalakban megbúvó kis indián falvakkal tarkított hatalmas hegyekkel, Chulola a Popocatepetl vulkannal, Puerto Escondido a csontfehér öbleivel fogva tart, nem enged el.

    Kellemes csalódás Mexikó, korábban csak az amerikai filmekbõl ismertem az országot, a filmekben Mexikóban mindenki bûnözõ, mindenki szegény , rongyos és állandóan lövöldözik, a túristákat elrabolják és egy távoli hacienda repedezett, kopott, szürkés-fehér kerítése elõtt fejbe lövik. Sokszor megfogadtam, hogy új, ismeretlen országba tiszta lappal , elõítéletek nékül érkezem, de nem tudtam szabadulni ezektõl a filmbéli képektõl. Mígnem meg nem érkeztem, és egy nap alatt az emléke is szertefoszlott ezeknek a képeknek.

    Makulátlan egyenruhába öltözött reptéri személyzet hozza a keskenyszéket, átpattanok az ülésbõl, a repülõgép szájánál vár a saját székem, megugazítom a lábtartót, boldogan intek vissza pilótának és már tekerek is felfelé a gégecsövön. Felmarkolom a hátizsákom, keresztbe fektetem az ölemben, behúzom a hasam, jól nekifeszítem a zsákot, majd kiengedem a levegõt és iszkiri, nyomás a vámvizsgálat. Bienvenidos, mindenhol, ez valóban Mexikó, három hónap múlva megy a gépem visszafelé, addig kezdenem kellene valamit az idõvel. Tervek nélkül érkezem, csak annyit tudok, hogy van egy zsákom és egy kistáskám a legszükségesebb dolgokkal, alattam Közép és Dél-Amerika, a rengeteg felfedeznivaló csodájával.

    Hatalmas a reptér, fél órai oda-vissza csalinkázás után és több sikertelen kapcsolatfelvétel után rá kell döbbenem, hogy itt senki sem beszél angolul, én pedig nem tudok spanyolul. Hála a román tudásomnak, sok mindent megértek, de egy kukkot sem tudok spanyolul, egyelõre egy pohár vizet sem tudok kérni. Igaza volt a holland barátomnak, hogy itt az angollal és a többi nyelvvel amit jól-rosszul beszélek nem fogok boldogulni. Miután felfedeztem a repülõteret, kifordulok a száz ajtó közül az egyiken, hirtelen az utcán találom magam, tömérdek sávon özönlik a rettenetes forgalom, de taxit sehol sem látok.
    Mellettem egy úriember angolul beszél valakivel a mobilján, kivárom, míg befejezi, õ az én emberem. Kérdem tõle, merre találok taxit, megrökönyödve kérdez vissza, hogy engem vár-e valaki, és hogy egydül vagyok-e ? Majd dereng neki, hogy egy géppel jöttünk Párizsból, felajánlja, hogy megkéri a barátját, Rafaelt, aki hamarosan jön érte, hogy vigyen el valami rendes szállodába. Õt Michelnek hívják, itt lakik a belvárosban, közös lakásuk van Rafaellel. Michel nevét itt, aki ugyan francia de huszonhat költözött Mexikóvárosba, valójában az angol Mitchelhez hasonló módon ejtik.
    Lefékez melletünk egy hatalmas, hófehér terepjáró, kikászálódik a volán mögül Rafael, aki leginkább egy hatalmasra nõtt és hízott bébire hasonlít, nézi ki vagyok, majd szóba elegyedünk miután feltornásztam magam a kocsi hátsó ülésére, a zsákom, a székem és Michel csomagjait elnyelte a feneketlen csomagtartó. Eddig nem rossz, várakozáson felüli a helyzet, gondoltam magamban, itt ülök ezen a mobil szófán és két mexikó bankárral ismerkedek, akik pár perc beszélgetés után felajánlják, hogy a mai éjszakát náluk is tölthetném, ha nincs ellenemre. Rendes emebereknek tûnnek, Michel nyugdíjas bankigazgató, Rafael pedig a Banamex, Banco Nacional de Mexico egyik fiókjának középszintû vezetõje.
    Michel jól beszél angolul, de rettenetes, érthetetlen francia kiejtéssel, Rafael kiejtése tökéletes, de nagyon keresi a szavakat, évek óta nem beszélt angolul. Michel megszólalásig hasonlít Bruce Willisre, nézem, nézem, de mielõtt megszólalnék, elneveti magát és azt mondja, hogy csak Bruce Willis jár a fejemben ? Nevetünk, meséli, hogy sokan, fõleg amikor az USA-ban jár, autogrammot kérnek tõle, a hasonlóság tényleg elképesztõ, bár Michel már hatvanhat éve is elmúlt.
    Több mint egy órai autópályáról autópályára ugrándozás után kezd fogalmam lenni ennek a városnak a méreteirõl, a harminc millió lakosról és a több mint hat millió autóról.
    Csalódottan állapítom meg, hogy odakint egyre jobban szakad az esõ. Mexikóban ne essen az esõ, legalábbis akkor ne amikor én itt vagyok, itt jó melegnek kell lenni. Egyelõre az a helyzet, hogy Pesten, így október vége felé sokkal melegebb volt.
    Az egy óra alatt elég sok mindent megtudtunk egymásról, a bizalom töretlen, a portás nyitja a mélygarázs kapuját, odalentrõl lifttel megyünk fel a legfelsõ emeletre. Ámulok, bámulok, nem így képzeltem ezt a hátizsákos kalandot, ugyanis kétszintes, egyenként mintegy ötszáz négyzetméteres penthouse lakásban laknak. Ez a fajta luxus magyar mércével, vagy legalábbis az én ismeretségi körömben ismeretlen.
    Megmutatják az én apartmanomat, kerekeim megtapadnak a süppedõs padlószönyegen, nem akar gurulni a székem. Szemügyre veszem az ágyaimat, a fürdõszobát a hatalmas pezsgõfürdõvel, körbejárom a lakást, van mit nézni, építész szemmel különösen izgalmas a berendezés, a téralkotás.
    Hülyén érzem magam átizzadt tegnapi polóban és vászongatyában, Michelék érzik a feszültséget, nyugtatnak, hogy érezzem magam otthon, pihenjek le, majd holnap beszélünk.
    Másnap reggel hatkor kelünk, negyed hétkor reggeli. Rafael Montereybe repül a bank ottani irodájába elõadást tartani. Bár szakács és mosónõ és mindenféle egyéb személyzet is elõfordul idõnként a lakásban, Rafael a reggelit, különösen ilyen korai idõpontban nem engedi ki a kezébõl, szeret fõzni és enni, meg is látszik a szerény százegynéhány kilóján. Rafael olyan mint egy nagyra nõtt plüssmaci, ha hozzáérnék, biztos, hogy a bõre is selymes volna, nehezen mozog, nincs mit szépíteni, nagyon kövér ember, ha súlyának egy harmadát leadná, még mindig kövér lenne.
    Quesadilla az elsõ mexikó reggelim, két tortilla közé egy kis sajt, tûzhelyen jól átsütni és máris lehet fogyasztani.
    Zavarban vagyok kissé, nem értem ezt a szituációt, szokatlan a helyzet, itt ülök hajnalban két mexikó férfivel a reggelizõ pultnál, akik tegnap még számomra teljességgel vadidegenek voltak és olyan dolgokról beszélgetünk amikrõl otthon a legjobb barátaimmal sem.
    Érzik a feszültséget, nevetve veregetik a vállam, hogy ez Mexikó, Európát felejtsem el, itt mások az emberek, nyíltabbak, õrültebbek. La vida loca.
    Kivisszük Rafaelt a repülõtérre, elõször van lehetõségem napvilág is szemügyre venni ezt a ménkû nagy lepény-várost. Úgy tûnik, több történelmi központja van a városnak, amelyeket szép lassan körbeölelt a terjeszkedõ óriás, majd a peremek összeértek, a kör bezárult és a város külsõ peremeknél kezdett el kifelé terjeszkedni, a belvárosban felfelé nõni, aminek a kimagaslóan veszélyes szeizmikus tevékenység szerencsére gátat szab.
    Úgy érzem magam ebben az õrült autófolyamban, mint száraz falevél a sebes sodrású hegyi patakban, csak ami ott víz az itt benzin.
    Kezdem megtanulni a Pitagorasz utca és a repülõtér közti közlekedést, azt nem mondom, hogy el is találnék egyik helyrõl a másikra.
    Rengeteg a reklám ebben a városban, hatalmas, több emelet magas felületeken hirdetnek mindenfélét, hozzánk képest kakofonikusak a színek. Azért zöldfelület is akad a városban, kilométer hosszan robogunk el parkok mellett, hiányolom a gyalogosokat, a bicikliseket, valószinüleg már kihaltak, az autósok kiírtották õket.
    Míg Pesten legalább éjszaka enyhül valamelyest a forgalom, a lüktetés, ez a város, ahogy amerikában mondanák, twentyfourseven, azaz állandó jelleggel bugyog, nyüzsög, pezseg és kipufog.

    Visszatérünk a lakásba, Michel kifizeti Pablót, a mosógépszerelõvé avanzsált mindenest majd autóval körbehordoz, megmutatja a várost, illetve annak egy kis szegmensét. A sétáló ember nemcsak kora reggel, késõbb is hiánycikknek számít errefelé. Beülünk Michel kedvenc, yucatani konyhakülönlegességekben remekelõ éttermébe, a neve Conchinita, azaz malacka. Bár nem régen reggeliztem és éhséget egyáltalán nem érzek a gyomrom körül, ebédelünk mert itt ilyenkor ebédelni szokás.
    Nyolcféle helyi specialitásból kapok izelítõt, amelyek nevét pár percen belül tökéletesen és teljesen elfelejtettem. Annak ellenére, hogy az én kedvemért csupán közepesen csípõs az ennivaló, legszívesebben már a második falat után mézbe vagy tejbe temettem volna a nyelvem, hogy enyhítsem a kínzó , égetõ fájdalmat. A vigyori pincér szerint, az étel fûszerek nélkül, vagy enyhén fûszerezve szinte ízetlen, ehetetlen. Leginkább ez utóbbi kijelentésével én magam is egyetértek. Reménytelen vállalkozás az eledelek neveit megjegyezni, felírom egy papírkára, amit majd alkalomadtán jól elveszítek.
    Fura, hogy a mexikói pesó jele ugyanaz mint az amerikai dolláré, így az ebédünk tudatlan turista számára 260 dollárba kerül, amit szerencsére még tízzel kell osztanunk, hogy pesót kapjunk. Így sem valami olcsó. Hiába ragaszkodom hozzá, hogy én fizessek, Michel hajthatatlan, majd legközelebb, Magyarországon, mondja nevetve.

    Ez az elsõ napom ebben a hatalmas metropolisban, nem is akartam ide jönni, Mexikóba volt a legolcsóbb a repülõjegy, így kerültem ide.
    Nem tetszik a város, végtelen kiterjedésével túl hatalmas , túl szürke, sok a beton, megszámlálhatatlanul sok a kocsi, fülsiketítõen és idegõrlõen nagy a zaj, elképesztõ a forgalom, a tömeg. Az épületek nagy része istentelenül ronda, bár igyekszem nem szakmai szemmel nézni õket, de még így sem tetszenek, a magyar szocreál építészet ehhez képest görög klasszicizmus.

    Michel hazamegy, én egy taxiba pattanok, az elsõ taxi Közép-Amerikában. Erre, az elsõre még emlékszem, az utolsóra is, a többi százra nem nagyon, csak arra, hogy némelyik irgalmatlanul mocskos és szétesõfélben volt. Michel jól tippelt, azaz, hogy a taxi körülbelül 50 pesó lesz a belvárosig. Az egyik, talán a legfontosabb fõtér, a Placa de la Constitucion környékén felfedezem, hogy Mexikóváros nemcsak szocreál és brutalista, hanem gyarmati is.
    Hirtelen egy ketedrálisban találom magam, tömjénfüst, imát mormoló, térdepelõ, kereszetet vetõ emberek és aranyozott gömbölyded angyalkák társaságában.
    Szórakozottan markolom a szentélyt határoló, mintegy egy méter magas réz balluszterekkel ékesített korlátot, nini itt egy kapu van rajta, mi lenne ha bemennék és körülnéznék. Próbálom nyitni, meg sem moccan, gondolom, természetesen be van zárva. Azért még egyszer nekifeszülök, nagy lustán megmoccan a kapu, és belémhasít a felismerés, te jó Isten, ez a kapu nem zárva van, ez ennyire nehéz. Alaposabban megnézem, bizony, ez mind tömör réz, nem csoda , hogy neki kellett veselkednem, csak a kapu több száz kiló lehet. Nem teszkógazdaságos, ahogy a fejem felett az aranylapokkal kivert szentek szobrai sem, vagy a nemes trópusi fából készült pad és egyéb bútorzat sem.
    A tér hatalmas, elférne rajta egy kisebb alföldi falu, templomostól, hidroglóbuszostól. Rengeteg ember andalog, nem ütköznek egymásnak, nevetnek, vidámak, sok a kéz a kézben sétáló szerelmespár.
    Komor , robusztus épületek határolják a teret, néhány katedrális, néhány kormányzati épület, hihehetlen spanyol barokk kõfaragványokkal, nehéz, tonnányi faragott tölgykapukkal, az épületek lábujjkörméig sem érõ emberkékkel.

    A tér közepén mûanyag indiánok alufóliával kasírozott ágyékkötõben produkálják magukat, lelkesen mesélik õseik történetét, ijesztõ dolgokat mûvelnek, ugrálnak, grimaszolnak, a háttérben a többi modern indián mobiltelefonál, körmét reszelgeti, vagy az aprót számolgatja.
    Mexikóban a kormány zászló mániás , vagy inkább megalomániás, majd ötven méter magas zászlótornyon, mert sértés lenne oszlopnak nevezni egy körülbelül tízszer húsz méteres lobogót lenget a szellõ, zöld fehér piros, csak éppen nem fekvõ, hanem álló színekkel.

    Rakás indián gyerkõc hancúrozik a tér egyik oldalán felállított nagyméretû sátor mellett, megtapogatnak, meglapogatnak, tetszik nekik a fehér bácsi a fényképezõgéppel a csillogó villogó keresszékében. Benyomulok a sátorba, próbálok kérdezõsködni, hogy mit keresnek itt és honnan jöttek. Közben még több szurtos, taknyos, maszatos kezû és ábrázatú gyermek vesz körül, a felnõttek távolabbról vizsle tekintettel figyelnek.
    Tizenéves srác meséli angolul, hogy Chiapas tartomány egyik elfeledett falujából jöttek, pontosabban az egész falu felköltözött a helyi Hõsök terére, mert egy helyi rablóbanda többüket megölte, több nõt megrõszakoltak és elraboltak. Hirtelen felvillan lelki szemeim elõtt egy régen látott western film, a poros , kegyetlen banditákkal. A kormány semmit nem tesz, folytatja Juan, ezért jöttek ide az elnöki palota elé demonstrálni és életüket menteni.
    Négy hónapja vannak itt, még semmit nem értek el, állítják, hogy a tartományi kormányzó is benne van a belhéban, mert földjükön állítólag fekete aranyat találtak, és így akarják elûzni õket. Cseppet sem lepne meg, ha ez így lenne, vígasztalom meg, láttunk már ilyet több országban. Folyamatos életveszélyben vannak, nem akarnak hazamenni, itt viszont nyomoruságos körülmények közepette, a kövön laknak.

    Esteledik, gondolom hazasétálok, mindössze egy sugárúton kell végigmennem, az Eje Central-on. Az elsõ óra hamar eltelt, majd mindenféle félelmetes, lepukkant negyedeken keresztül, gödörbõl gödörbe huppanva a székemmel átértem egy másik, sokkal fejlettebb városrészbe, összesen mintegy három óra alatt gurultam „haza”, a Pitagorasz utcába, ahol Michel már aggódva várt.
    Megint a repülõtéren találom magam, viccelõdünk, hogy akár haza is mehetnék már, mindent láttam az elmúlt két napban. Rafael biceg, elesett és beütötte a forgóját, nagyon szenved. Otthon megbeszéljük a történteket, Rafa igaz hösként néz rám, amiért a belvárosból hazasétáltam. Nevetek magamban, arra gondolok, hogyha majd elszabadulok innen a nagy luxusból lesz még lehetõségem napokat kutyagolni a hátizsákkal a hátamon.

    Következõ nap reggelén nyolckor kipattanok az ágyból, kilenkor kész a reggeli by Rafael, már kezdem unni ezt a sok reggelit, ebédet, vacsorát. Közlöm velünk, hogy bár nagyon szívesen maradnék még, el kell indulnom, mert vár a nagy kaland. Csóválják a fejüket, Rafa el nem tudja képzelni hogy fogok utazni, kérdezik mennyi pénzem van, amikor meghallják, hogy napi húsz dollárt akarok költeni, hitetlenül emelik égnek a kezüket. Rafa felajánlja, hogy kivisz a reptérre, ezen nagyon nevetünk, mert ebben a városban leginkább a repteret ismerem, és vesz nekem egy jegyet Santiago de Chile-be, ott intéz nekem egy kocsit sofõrrel, aki visszahoz három hónap alatt Mexikóba és vigyáz rám. Kérdésemre, hogy mennyibe kerülne ez nekem széttárja a karját, mennyei megdicsõült mosollyal az arcán közli, hogy nekem egy graciasba kerül, ha majd megtanulok spanyolul. Nem tántorodom el eredeti szándékomtól, különben sem fogadhatok el ilyesmit, már így is egy életre lekötelezettnek érzem magam.
    A kedvemért a reggeli tipikus mexikói étel, taco, bab és tojásrántotta hússal. Diétásnak éppen nem mondanám, azon csodálkozom inkább, hogy nem hízott meg az évek során Michel is.

    Rafa elindul az irodájába, nem messze innen dolgozik a Banamex, Banco National de Mexico egyik, valamikor a tizenhetedik században, spanyol gyarmati építészeti stílusban épült gyöngyszem irodájába, a Palacio Iturbe-ba. Rafa sokat mesél a munkájáról, lelkiismeretes, alapos ember, a szokásainak rabja, szeretik a felettesei, de a beosztottakkal sem bánik túlontúl keményen vagy igazságtalanul.

    Dél körül Michel kivisz a város déli határáig, a Caseta-ig, ahogy errefelé az autópálya fizetõkapuját nevezik. Még egyszer utoljára felejánlja, hogy inkább repüljek, én kitartok az eredeti terv mellett, miszerint autóstoppal fogom bejárni Közép és Dél-Amerikát. A Caseta a belvárostól majdnem negyven kilométerre van, a dugóban araszolva rengeteg idõnk van beszélgetni. Michel szerint az embereket nem a kúltúrák és egyéb kézzel fogható, vagy elvont dolgok választják el, hanem a gondolkodásuk. Az ahogyan és az, hogy egyáltalán gondolkodnak , nem pedig a látott kliséket utánozzák és úgy kerülnek a temetõbe, hogy egyetlen eredeti gondolat sem fogant meg az agyukban. Az embereket a mûveltség, a nyitottság, a bátorság köti össze, illetve ennek a hiánya választja el. Michel rengeteget utazott életében, mindenhol megfordult a földön, és szerinte tökéletesen el tudott beszélgetni az analfabéta mongol pásztorral vagy a labrador félszigeti inuittal, mert közös nyelvük az intelligencia volt, ami nem függ semmitõl. Egy csomó érdekes dolgot mesélt még Michel, amiket azóta elfelejtettem, de az érzést nem , azt soha nem felejtem el, ahogy rádöbbentem, mennyire igaza van.

    Michel aggódva nézte ahogy a terepjáró mögött zöld, Petrától kölcsönkapott Lafuma hátizsákommal a hátamon átcikázok az autók közt, még egyet intett és elnyelt a forgatag. Majd egy kilométerre volt a Caseta, egy darabig gurultam lefelé a leállósávon, majd kapaszkodnom kellett felfelé, a zsákkal a hátamon, bár nem volt nehezebb tizenkét kilónál nagy mutatvány, mert akárhányszor elõre hajoltam , hogy terekjek egyet a hajtókarikán állandóan ki akartam esni a székbõl, meg kellett szoknom, hogy úgy tekerjem a széket, hogy ne nagyon dõljek elõre, így pedig állandóan billentem meg hátrafelé.
    Eljutottam a kapuig, berátságosan rávigyorogtam az elképedt alkalmazottra, aki kínjában azt hiszem pénzt akart kérni tõlem, intettem, hogy bár négy a kerekem, nem fizetek, mert motor nincs benne.
    Levágtam a földre a zsákot, kissé elõbbre ültem a székben, hogy a kellemes szellõ megszárítsa a hátamat, majd Istennek ajánlottam magam és égnek meredõ hüvelykujjal kinyújtottam jobb karomat , több mint tizenhárom év után, a balesetem után elõször. Azt hittem az elsõ kocsi meg fog állni és felvesz, valahogy kidolgoztam magamban egy elméletet, miszerint az elsõ kocsi fel fog venni, mert nem lehet másképp.
    Egy fél óra után kezdtem magam zavarban érezni, állandóan az órám nézegettem, mintha sietnék valahová, majd megnyugtattam magam, hogy az egyetlen programom az a három hónap múlva visszainduló gép, úgyhogy csigavér, lengedtem a karom, szórakozottam lóbáltam karjaim a testem mellett, mint akinek semmi dolga.
    Pár perc után megállt egy hatalmas terepjáró, immáron a harmadik amelyikben Mexikóban ültem, a soför, egy fiatal srác kérdezte, hogy mi a bajom, miért állok itt az autópálya szélén, hogy pénzre van-e szükségem. Furcsállotta, hogy Chiléig stoppal akarok mennei, de felajánlotta, hogy készségesen elvisz Choluláig, ahol a unokahuga partijára hivatalos, ha akarok tartsak vele. Fermin Espinosa, mint kiderült, így hívják, foglalkozását tekintve építõmérnök, nagyon megörült, amint kiderült, hogy én építész vagyok. Fermin kiválóan beszélt angolul, Londonban járt egyetemre. Eddigi tapasztalataimból azt szûrtem le, hogy velem csak az angolul beszélõ, középosztályhoz tartozó, Európát valamennyire ismerõ emberek álltak szóba, azaz beigazolódni látszott Michel elmélete. Meg se néztem, miféle kocsiba szálltam be, jó széles, kényelmes bõrülésekkel, olyan nagyméretû hûtõszekrény. Mai napig nem értem, hogyha kint nincs több húsz foknál, minek kell bent tizenöt fokig hûteni a kocsit.
    Udvariasan lemondtam a partit, ismeretlenül is csókoltattam az unokahuga kezét, majd kiszálltam egy benzinkútnál, ahonnan Fermin szerint könnyebb lesz majd továbbjutnom. Kezemben egy literes jeges capuccinót szorongattam barna papírpohárban, amelyet egy korábbi benzinkútnál Fermin vett nekem, a nagy hõségre való tekintettel.
    Jócskán benne voltunk már a délutánban, a Petrától kapott általánis iskolai atlaszban megnéztem, alig haladtam valamit, kezdtem sejteni, hogy nem fogok egyhamar lejutni a Tûzföldig, stoppal minden bizonnyal nem. Vagy száz kilométerre kerültem a fõvárostól.
    A parkolóban irgalmatlanul sütött a nap, elõkerült az Iránban vásárolt bili-sapka, lekerült minden ruha rólam. Körülnéztem. A hátsó kútnál fehér, gigantikus csõrös kamionok alkottak sormintát, perceken keresztül nyelte száraz tankjuk a gázolajat, a lapukkant, bádogtetõs szerviz falán öles felírat hirdette, hogy automata váltókat hirdetnek, a távolban zöld legelõk, virágzó gyümölcsfák virítottak, a fehér felhõpamacsokkal tarkított kék eget a lustán füstölgõ Popocatepetl szegélyezte.
    A kukoricaföldek elõtti barnálló ugaron a lágy szellõ néhány nejlonzacskót dirigált jobbra majd balra, a gyepen túristák szürcsölték italukat, az egész környezet idillinek tûnt Mexikóváros után.
    Néhányszori sikertelen próbálkozás után, rá kellett jönnöm, hogy spanyol nélkül semmire sem megyek, azazhogy semmire sem megyekm mert egy szót nem beszélek spanyolul. A reklámtáblákat értem, sok mindent értek, de ha valaki megkérdi, hogy hívnak azt nem , és azt sem, hogy hova megyek.
    Pár óra ácsorgás, sikertelen kapcsolatfelvétel után leültem az út melletti fûbe, elõvettem a naplómat, elkezdtem írogatni, majd a spanyol társalgási zsebkönyv is elõkerült, itt és most meg kell tanulnom a legegyszerûbb kifejezéseket.
    Friss tudásommal felvértezve megkérdeztem egy pár autóst, hogy nem mennek-e Oaxaca felé, de vagy nem értettek meg, vagy nem arra mentek, lényeg a lényeg, hogy a nap már nagyon alacsonyan jár és én mindig itt tartok, egy köpésnyire Mexikótól.
    Hirtelen megállt mögöttem egy autó, valaki szólt, mivel csak én voltam hallótávolságban, megfordultam, egy kedves göndörhajú fej kérdezett valamit spanyolul, majd értetlen arcom látva angolul. Peugeot 206, megdõlni látszott az elméletem. Oscar kiváncsi volt, miért Oaxaca felé megyek, erre gyorsan pontosítottam az irányt, hogy valójában Chilébe megyek, ezen jót nevetett, , mintha valakinek Kecskeméten azt mondanám, hogy valójában nem Szegedre, hanem Tokióba stoppolok, betessékelt a kocsiba, éppen Pueblába indult, haza, ha gondolom elvihet, majd kitalálunk valamit.
    Oscar gépészmérnök, 48 éves, felesége Maricarmen húsz és száz között sehol sem dolgozik, háziasszony vagy ha úgy tetszik háziasított bomba nõ, lánya Paola 17, fia Oscar Jr, ahogy én neveztem el magamban 15 éves, Pueblaban laknak a Bosques de Angelopolis nevezetû csodálatos új lakóparkban. Az elméletem fél órán belül talpra állt, mert megérkezve a lakóparkba, amely egy exkluziv villákból álló új lakókörnyezet szembesültem a ténnyel, hogy Oscarék egy ezer négyzetméteres fehér villában laknak, elõkerült a még nagyobb terepjáró, szóval minden részlet a helyére került.
    Oscar felajánlja, hogy Oaxaca helyett elvisz Acapulcóba, a feleségével mennek ketten, a gyermekek maradnak otthon, valamiféle századik nászúton törik a fejüket, elszabadulnak a gyermekektõl, pár napig az acapulcói öbölben a yachton lesznek. Ez új , a yacht eddig nem volt része az elméletnek, gyorsan beleépítettem. Nesze neked hátizsákos túrizmus, csak én lehetek ilyen balfácán, hogy egyre gazdagabb emberek vesznek oltalmazó szárnyaik alá.
    Míg õk készülõdtek, bepakoltak és kicsit körülnéztem a lakóparkban, lefényképeztem egy rakás jobbnál jobb házat, alig láttam olyan, amely ne felelt volna meg a finnyás ízlésemnek, hogy édesapám szavait idézzem.
    Maricarmen ragaszkodik hozzá, hogy elõre üljek, õ hátulról figyeli a köztünk kialakuló beszélgetést, Oscar kikérdez tövirõl-hegyire, ki vagyok, honnan jöttem, mi céllal érkeztem, hüledezünk egymás válaszain, és például azon, hogy amikor hívtam õket, látogassanak majd meg Magyarországon, azt a választ kapom, hogy nem engedhetik meg maguknak… hatalmas villa, terepjáró csoda, yacht és a többi, nem értem mirõl beszélnek. Kiderül, hogy én mennyi pénzt szántam erre a három hónapra, nevetnek, azt hiszik viccelek.
    Hosszasan beszélek kedvenc témáimról, a sérült emberek életérõl, akadálymentességrõl, emberi jogokról az itteni harcainkról, lassan besötétedik, már nem látom a kaktuszokkal meghintett csodálatos zöld hegyeket, a sebes folyókat, hangtalanul suhanunk az autópályán, ebben a kocsiban a kétszázas tempó is tötyögésnek tünik. Oscarnak mondom, hogy az út melletti sebességre vonatkozó táblákat biztosan csak dekorációs céllal gyártották.
    Puebla, Atlixco, Cuernavaca, Maricarmen szülõvárosa, Puente de Ixtla, Chilpancingo, Acapulco, csupa idegenül romantikusan csengõ gyömyörû hely.
    A Mezcala folyó felett átívelõ Puente Mezcala Solidaridad hídat csodáljuk meg a hegyoldalban kiépített kilátópontból, Oscarék sóhajtanak, hogy mennyire jó a saját országukban turistának lenni, milyen jó hogy itt vagyok, mert eddig mindig átrobogtak errefelé, soha nem álltak meg. És közben tömjük magunkba a finom dinnyét és egyéb gyümölcsöt amit Maricarmen varázsolt elõ a kocsi gyomrából. Szakad a víz rólunk, ez elõrevetíti az Acapulcóban várható hõmérsékletet.
    Késõ éjjel érkezünk meg Acapulcóba. Nem sokat tudok errõl a városról, a Csendes óceán partján van, népszerû üdülõhely és ahogy Miamiról a Miami vice sorozat, úgy Acapulcóról az Acapulco akciócsoport jut eszembe, amirõl természetesen a mexikóiak soha nem hallottak.
    A kocsiból kiszállva hátrahõkölünk, mellbe vág a 33 fokos párával telített éjszakai hõség, enyhítõ szélfuvallatra semmi remény. A Hotel de la Jolla-ban kerítünk nekem szobát, nem olcsó, 500 pesóba kerül, és a fürdõszobában hatalmas csótányok mászkálnak. Maricarmen megnyugtat, hogy Mexikóban még az ötcsillagos szállodákban is elõfordulnak ezek a kedves bogarak, nem véletlenül egyik az egyik legnépszerûbb és világszerte ismert dal a La cucaracha, azaz A csótány.
    Lefekvés elõtt csobbanok egyet a szálloda medencéjében, jól esik kinyújtoztatni fáradt hátamat. Kint izzadok, bent a szobában megfagyok, a légkondot nem lehet kikapcsolni.
    Reggel kilenc körül elkékült arccal ébredek, most már értem, hogy a villanyszámla miatt ennyi az ára a hotelnek. Veszek egy telefonkártyát, felhívom Oscart, úgy volt, hogy a yachtklubban találkozunk. Holnap légiparádét szerveznek az öböl felett, Oscar hajója lesz a lehorgonyzott referencia pont az öböl környékén. Hívtak, töltsem velük ezt a napot, nem mondtam nemet, soha nem voltam még vitorláson.
    Körülnézek Acapulcóban, a régi városban lakom, a szállodasorra és a parton heverészõ európai turistákra nem nagyon vagyok kíváncsi, inkább a helyi lakosok mindennapi élete érdekel. Jó meredekek az utcák, járda nem mindenhol van, tíz percenként szakad a víz rólam, majd szárad meg egy pillanat alatt a napon. Csodálatos ez a Föld nevû bolygó, olyan hihetetlen, hogy odahaza a tél készülõdik, itt pedig hétágra süt a nap a színpompás természet felett.
    Véletlenül találok sokkal akadálymentesebb és olcsóbb szállást, a San Francsico hotel, Kevesebb mint egy harmadába kerül a másik hotelnek, egyetlen baja, hogy nagyon zajos, a kamionok és terepbuszok mintha a gyomromon mennének keresztül. Úgy is fel lehet fogni, hogy kiváló a szálloda akusztikája, hogy képes a távoi hangokat bevarázsolni a szobámba. Egyik probléma, hogy az ablakok nincsenek üvegezve, csak valami üvegredõnyszerû réteg választ el a külvilágtól, a falak is válaszfal vastagságúak, azaz vékonyak, mint a szivarpapír.
    Hirtelen a Yate Club, azaz yacht klub elõtt találom magam, pár pillanatig tétován nézelõdök a hatalmas kovácsoltvas kapu elõtt. A portás rohan, szélesre tárja a kaput, tessékel befelé. Nem tudom mire vélni, de már bent vagyok, körülnézek. Tengernyi hatalmas hajó, vitorlás sorakozik a mólók mellett.
    Az étterem teraszán helyet foglalok az egyik asztalnál, körülöttem gazdag hajótulajdonosok ebédelnek, vagy éppen legutóbbi kalandjaikról számolnak be egymásnak. A pincértõl egy tejes kávét kérek és valami sajtos süteményt. Kérdezem mennyibe kerül, csodálkozva de nagyon kedvesen közli, hogy klubtagoknak itt minden ingyen van, biztosan új lehetek, hogy nem tudom, körbevezet ha akarom. Aha, klubtag lettem. Már csak a hajó és a kövér tárca hiányzik a zsebembõl, egyébként megfelelek.
    Az egyiken ismerõs arc közeledik, Oscar az, meglepõdve üdvözöl, kérdezi, hogy jutottam be. Mint kiderül, a fehér bõröm a belépõ ide, ezért engedtek be szó nélkül. Itt az összes fehér ember klubtag, fel sem merül senkiben, hogy én nem vagyok az, ha angolul beszélek és rákvörös az arcom.

    Küldök haza néhány képeslapot, körülnézek a városban, elsétálok a Zocalo, a központ felé. Egy parkban fociznak a srácok, rengeteg ebben az országban a sportpálya, pár száz méterrel odébb szabályos kosárlabda pályán pattogtatják a labdát a profi cuccokba öltözött srácok. Leesik, hogy itt nappal nem lehet sportolni, ilyenkor este, amikor a levegõ harminc fokosra hûl le, annál inkább. Végignézek egy meccset, hatalmas a hangulat, a játékosok nagyon akarnak, a nézõk tombolnak, minden kis mozdulatot véget nem érõ tapssal vagy üdvrivalgással fogadnak.
    Éjfél körül továbbmegyek, a San Diego erõdnél visszafordulok, elég volt mára, jól leégtem, ég az arcom és a vállam.

    Reggel nyolc körül kikászáládóm az ágyból. Reggel öt óta, amióta a forgalom elindult gyakorlatilag ébren vagyok, a kocsik mintha mellettem mennének el az ágyban, a helyi tömegközlekedésként mûködõ, kiszuperált amerikai iskolabuszokon , az itteni szokásnak megfelelõen már a hajnali órákban is bömböl a techno, vagy a helyi pop, tekintet nélkül a még szundikáló emberekre, vagy a buszon a dobhártya repesztõ ricsaj miatt megrettent arccal üldögélõ anyókákra.
    Az ágyból egybõl belevetem magam a majd ágy méretû medencébe, melyet furcsa módon senki sem használ Mexikóban, errõl jut eszembe, hogy a már meglévõ dolgok nem izgatják az emberek fantáziáját, ha otthon a házam mellé , a pillanatnyilag nem lézetõ házam mellé medencét építenék, valószínüleg az évente kétszer arra járó nem létezõ unokahugom élvezné a legjobban. Az álmok a megvalósulás pillanatabában megszûnnek létezni, nagy üresség veszi át a helyüket, vagy elevenen születõ új, teljesítendõ álmok. Nincs is ezzel semmi baj, örülök, hogy a többi vendég nem szeret úszni, vagy csobbanni, így éjjel-nappal az enyém a medence.
    Oscarral és Maricarmennel a yachtklubban találkozom, Oscar nagyon aggódik, hogy hogy fogok beszállni a hajóba, semmi segédeszköze nincs felszerelve. Hirtelen megszûnik aggódni miután a székbõl lehuppanok a hajó peremére, megragadok egy, a fejem felett himbálódzó kötelet, felemelem és átlendítem magam a korláton, majd kényelmesen elhelyezkedek a bõrrel kárpitozott kanapén a hajó közepén.
    Kihajózunk, elhelyezkedünk az acapulcói öböl kellõs közepén, kezemben a navigációs rendszerrel megtaláljuk a pontos koordinátákkal megadott pontot, lehorgonyzunk, elõkerül a kora reggel bepakolt sok finomság. Maricarmen egyre csak hordja fel a jobbnál jobb falatokat, õ nem eszik szinte semmibõl, félti az alakját. Van is mit, így bõven negyven felett is a legtöbb tinédzser megirigyelné darázsderekát, hibátlan mosolyát , de leginkább derûs alaptermészetét.
    Néha oldalba bököm Oscart, átlépve minden társadalmi és egyébként évek alatt lebontható korlátot, rákacsintok és félre nem érhetõ mozdulatot téve Maricarmen felé, amikor éppen elfordul, fülig érõ szájjal forgatom körbe-körbe a szemeim, amit nem tud mire vélni, majd amikor leesik neki , hangosan elkezd hahotázni, és elsõ dolga közölni Mari-val, hogy mit tettem, mire mind a ketten még hangosabban kacagnak, én talpam aljáig vörös vagyok. Látszólag nincsnek titkaik egymás elõtt, és ha már én ennyit megengedtem magamnak, õ sem akart lemaradni, magyarázza Oscar.
    A légiparádé nem valami fényes, sokkal nagyobb boldogság látni Oscar örömét, kattogtatom a fényképezõgépem, hátha sikerül valami használható felvételt készíteni, bár a gépek nagyon messze mennek, amikor közel vannak, észvesztõ bömböléssel egy pillanat alatt eltünnek a látóhatár mögött. Láttam már sokkal látványosabb parádét, de ez volt az elsõ amit az acapulcói öbölben egy vitorláson dögölve, kezemben jégbe hütött italt szorongatván, szemeim a repülõk és Maricarmen bájai között kapkodva élveztem volna végig.
    A cukorréparoládot szereti a gyomrom, a töltött csiliparikától a szemeim elõtt csillagok táncolnak, triplán ömlik rólam a verejték, a hõség, a chili és a jéghideg italok miatt.
    Késõ délután, a már sokat emlegetett fülig érõ szájjal én kormányzom visszafelé a hajót, Oscar csak a legvégsõ manõvernél veszi át, amikor be kell tenni a hajót a többi közé a dokk mellé. Könnyes búcsút veszek Oscaréktól, Maricarmen ír valamit egy papírra, a mielõbbi viszontlátás reményében õk jobbra és balra indulok a kijárattól.
    „Bienvenido a Mexico ! Eres un verdadero ejemplo para nosotros. Disfruta mucha tu viaje y fue maravilloso conocerte. Buena suerte, y hasta pronto !” áll a papíron a címük mellett. Nem értem, csak pár szót, elteszem, lefordítom, majd ha megtanultam spanyolul.
    Adaptert keresek az akku töltõjéhez és valami kencét az arcomra, mert egészen rákvörösre égette a nap. A szálloda melletti vegyesboltban érdeklõdöm az adapter iránt, a tulajdonosnõ, bizonyos Jamel, nevének jelentése arabról fordítva a „szépek királynõje”, igéri, hogy hamarosan szerez nekem egyet, mert tud egy helyet ahol lehet ilyet szerzni, õk nem tartanak. Nézzek vissza este.
    Késõ este bent találom magam a belvárosban, miután az ágyban fetrengve rájöttem, hogy nem tudok elaludni, mert ég az arcom, melegem van és hatalmas a zaj. Érdekesek az épületek errefelé, például gusztustalanságban a pálmát egy Gigante bevásárlóközpont viszi el, amelynek az acélszerkezetû, térbeli rácsostartó, a nevébõl is adódóan hatalmas kiterjedésû elõtetõjét egy darab ménkû nagy , hófehérre meszelt vasbetonból készült proto-dór oszlop tartja. Hurrá, ez még a mi nemzetinknél is undorítóbb épület.
    A parton sétálva hajléktalan emberek csapata hív a tûzhelyül szolgáló lángoló benzineshordó mellé vacsorázni, halat eszünk, remélem õk fogták és nem a tenger dobta ki a halakat döglötten. A rákvörösség tekintetében a versenyt még velem is felvevõ ötven körüli, fogatlan asszony hív ki barátságos boxmérkõzésre a fövenyen, húzzák is a kezemre a kesztyût, a nõ egyet üt a levegõbe, majd már estében baratságosan horkolva, terül el a homokban. Érzem, hogy nem hozta ki belõlem a Mike Tysont, maradt bennem még egy kis erõ, de a csúcson vonulok vissza, azaz tovább a belváros felé, miután percekig szorongatták újdonsült barátaim a kezem, és bár azzal kezdtem, hogy én magyar vagyok, közlik velem, ezredszerre is, hogy én jó gringó vagyok, nekem nem vágnák el a torkom, semennyi pénzért. Nagyon megköszönöm a szívességüket, és irántam való jóságukat.
    Nem jutok túl messzire, egy londínernek öltözött kocahorgász öregúr szólít le a parton, nyelvlecke következik, én angolul tanítom, õ spanyolul. Rám is fér, még mindig nem értem a legegyszerûbb dolgokat sem, megszólalni nem is próbálok.
    Megkérem fordítsa le nekem Maricarmen írását, spanyolul, azaz mexikóiul magyarázza, a bólogatást értem, mást nem, majd cserébe az öregúr is felír nekem egy papírra egy mondást, amelyet természetesen nem értek. Mas bale solo che mal accompaniado, vagy valami hasonló. Bele kell húznom a nyelvtanulásba.
    A belvárosban egy velem egymagasságú kiscsaj, Martha Juarez il Secundino szegõdik a nyomomba, folyton a csuklóm bámulja, megállok, az órám tetszik neki annyira. Lecsatolom, odaadom neki, próbálja fel. Felcsatolja az órát, és mint a nyúl rohan el mezítlábas talpain. Na, gondolom magamban, ennyi volt a stockholmban nyert órám. Pár perccel késõbb Martha megjelenik egy csapat mezítlábas gyermekkel, büszkén magasra tartva a karját, hogy mindenki lássa az órát, nevetve adja vissza egy nagy cuppanós puszival megspékelve. Martha nagyon koszos, fekete a keze és a lába, a ruhája is ragad a mocsoktól, bogárszeme viszont értelmesen csillog, szívem szakad meg amikor ránézek.
    Megjelenik egy nagyon gyanús, majdnem félelmetes külsejû, tagbaszakadt manusz, emelt hangon beszél Marthaval, majd hozzám fordul, és tört angolsággal kikérdez, ki fia-borja lennék. Õt Enrique Antonio Franco-nak keresztelte a pap, hívjam csak Rique-nek. Állítólag ennek a nagy csapat gyermeknek a pártfogója, a gyermekek koldulnak, õ vigyáz rájuk, leginkább Marthára, mert Martha nagyon értékes. Marthat négy éve, tizenegy éves korában szedte fel az utcán, megszökött otthonról, mert a mostohaapja rendszeresen verte és többször megerõszakolta. Azóta õ vigyáz rá. Martha a kis barátaival egyetemben a tengerbe ömlõ patak és szennyvízfolyam feletti híd alatt lakik. Szurtosak, koszosak, büdösek, ki tudja hány hónapja nem láttak szappant. Szívszorító a helyzetük.
    Az egész bagázst meghívom egy óriás szendvicsre az Enrique által javasolt helyen, a nyomortelep kellõs közepén. Enrique nagyon kedves, csak azért nem veszi el a fényképezõgépemet, mert nem ismer olyat, akinek ilyen drága és bonyolult gép kellene, együttértõen bólogatok és az alkut megpecsételendõen lefényképezem õket.
    A szobámban, a San Francisco hotelben három ágy van, hívom Marthat és egyik kis baratját, lakjanak nálam addig a pár napig, amíg még Acapulcóban vagyok, legalább ágyban, fehér lepedõn alszanak, zuhanyozhatnak, rendesen ehetnek.
    Kérdõen néznek Enrique-re, végül megszületik az ítélet, jöhetnek mind a ketten, de Martaért fizetnem kell napi 100 dollárt. Tágra nyílik a szemem, rájövök miféle kapcsolat is fûzi össze õket, nagyon nem hangoztathatom mennyire fel vagyok háborodva, nem olyan a környék és valószinüleg nem õ az egyetlen. Enrique-t gyõzködöm, hogy nem akarom igénybe venni senkinek a szolgáltatásait, nem szokásom, ha az lenne sem gyerekekkel kezdenék, egyszerûen segíteni szeretnék. Nincs alku, vagy vagy.
    Hazafelé bandukolva a nagyobb repedéseket a luxus terepjárókkal együtt kerülgetve, csendesen morgolódom magamban a világ igazságtalansága felett, otthon nem tudjuk eléggé értékelni kényelmes, kulturált életünket. Érzem, hogy Marthát és kis bajtársait soha nem fogom elfelejteni. Megfordult a fejemben, hogy a rendõrségre mennék feljelentést tenni, valószinüleg nem sok értelme lenne.
    Éjjel lefekvés elõtt a medencében hûsölnék, de olyan meleg van, hogy a vízben is ömlik rólam a víz. Tiszta ciki.

    Reggel összepakolom a cuccaim, két csomagom van, egy kerekesszékre akasztható kis iskolatáska és egy közepes méretû hátizsák, amellyel a hátamon vízszintes és szilárd burkolatú terepen jól tudok haladni, emelkedõn vagy lejtõn kissé kellemetlen a helyzet, folyton hátra, elõre vagy oldalra akarok esni, de semmiképpen sem arrafelé haladni amerre kellene.
    Az erõdig jutok, amikor egy srác lefékez mellettem, felajánlja, hogy elvisz valami központi taxihelyre. Ingyen. Õ is beszél egy kicsit angolul, a felesége németül, örülnek, hogy hátizsákos embert látnak itt a belvárosban, mesélik, hogy a nyugati túristák nem mernek ide átjönni, maradnak a szállodasoron, legfeljebb áthajtanak a régi városon és autóból fényképeznek. Hallván, hogy stoppal akarok tovább menni ingatják a fejüket, ami nem sok jót igér a jövõre nézve. Fognak nekem egy shared-taxit, iránytaxit, felkapaszkodunk a domboldalakra, végre láthatom a gazdagék Acapulcóját is, ez már tényleg olyan, mint a filmeken. Zöld kertek alatt megbuvó luxusvillák, csónakházzal, yachttal, sürgõ-forgó személyzettel. Húsz pesóba kerül a taxi, a srác rendes volt, nem vert át, pedig jó sokat, több mint tíz kilométert jöttünk.
    Stoppolok az út szélén, néznek mint egy ufóra, senki nem vesz fel. Ez négyes útkeresztezõdés, nekem San Marcos felé kell mennem, tízszámra suhannak el a minibuszok, nagyobb buszok, teherautók, de magánkézben lévõ személyautó vagy terepjáró nem jár erre. A változás nagyon kontrasztos Acapulcóhoz képest, nagy a por, a kocsmában mindenki részeg, egy ember fekszik arccal lefelé a mocsokban és békésen horkolva fújja a port.
    Nincs nagy sikerem a stoppolással, elhattároztam, ha tízig senki sem visz el, megpróbálok beszállni egy minibuszba. Tíz elõtt pár perccel visszagurulok a keresztezõdéshez, ott állnak meg a buszok. A sokadik minibuszsoför int, hogy mehetek, a többi nem akart elvinni, bonyolult eset lehetek számukra a székkel. Tizennyolcadiknak felugrom a Toyota Hiace rakterébe, öszze vagyunk préselõdve mint a heringek, kapaszkodnom sem kell, nem dõlök el. Ahogy közeledünk San Marcos felé, majd 100 kilométer az út, fogynak az utasok, egy macsetével felszerelt, fehér inges parasztember nagy, fekete kérges tenyerével fogja a székem, hogy ne guruljon semerre, érdeklõdve, láthatólag mûszaki szemmel nézegeti a szék szerkezetét, ingatja a fejét, biztosan vékonynak talál rajta mindent.
    Hirtelen találkozik tekintetünk, barátságosan rámmosolyog, ettõl én is jobban érzem magam, nem lesz itt baj, az egyszerû emberek itt is rendesek, csak tudnék már velük beszélgetni. San Marcosba érkezve kifizetem a viteldíjat, ami megint 100 pesó, búcsút intek öreg barátomnak, elég nagy feltûnést keltve kiszállok a „buszpályaudvar” elõtt.
    Izzadok mint egy disznó, reggel még fehér ingem kezd megszürkülni, a kezem is folyton fekete. A csomagomat a buszmegállót örzõ sörétes puskás õrökre bízom, elindulok a belváros felé, pénzt kell váltanom, elfogyott az elsõ 100 dollárom, amit még Michel váltott fel nagyvonalúan, egy dollárért 11 pesót számolva.
    A bank nagyon nem akadálymentes, félméteres lépcsõkön cipelnek fel a hatalmas puskákkal felszerelkezett õrök, a puska csöve többször is koppan a székemen. Itt 1 dollár 10.28 pesót ér, útlevéllel kell igazolnom magam és ezen felül két papírt is ki kell töltenem.
    Rohanok vissza a buszhoz, kettõ körül érkezik, megy Puerto Escondido-ba. Puerto Escondido, segítségül hívva román tudásomat elrejtett kikötõt jelent, többen mondták, hogy isteni hely, de azt utólag meg kellett állapítanom, hogy senki sem mondta, hogy kerekesszékkel inkább pokoli hely.
    A buszmegállóban a WC és a raktár illetve a váróterem a majdani atomháború utáni állapotokat vetíti elõre, mintha árvíz söpört volna végig mindenhol.
    Felszállok az elsõ nagy buszra, a következõ hónapokban volt mág alkalmam egy pár tucatszor megmászni ezeket a jó magasra épített országúti cirkálókat. Odagurulok a lépcsõ elé, átülök a második lépcsõfokra, majd szépen fenékem feltornászom magam a jobb elsõ ülések valamelyikébe, de csak miután közelharcot vívok, hogy a széket ne a busz tetejére, se a csomagtartóba ne tegyékm hanem , hátra a folyosóra. Bár csak páran vannak fent, nem lehetséges, elvesztem a csatát, a szék megy el valamerre, minden alkalommal csak remélni tudom, hogy viszont is fogom látni.
    A jegy a mintegy háromszáz kilométerre fekvõ Puerto Escondidóig 155 pesó, soknak találom, kedvezmény nincs. Különben sem tudom magam megértetni. Most tanulom a számokat, az ötvenet rendszeresen keverem az ötszázzal Így nem lehet alkudni. Nem értik miért akarok százötven helyett ötszázat adni.
    A busz mocskos és mocskosul hideg, a hálózsákom lent maradt, órákon át vacogok egy szál ingben a turbó klímával felszerelt buszban. Itt acélként edzik az embereket, nekem is kell majd edzõdnöm. A soför nagyon kedves, állandóan beszél hozzám, nem érdekli, hogy egy szavát sem értem, azt meg õ nem érti, hogy lehetne egy kicsit kevésbé hidegebb is, végül is nem hullákat, vagy romlandó árút szállít.
    Azt megfigyeltem, hogy errefelé nem szeretik az autókban állítani a dolgokat, ha a vásárláskor járt az ablaktörlõ és a klíma, ez így is marad. A taxikban próbáltam néha magamra szabni a szellõztetést, mindenki nagyon pipa lett ettõl, szabályos hidegháborút folytattunk, õ fel, és le, õ fel , én le , nagyjából tízmásodpercenként.
    Volt olyan busz ahol a fûtés és a klíma volt egyszerre csutkára feltekerve, egy órába tellett a sofõrt meggyõzni, higgye el, hogy mindenki jó lesz amit szeretnék. Utána szentként nézett rám a söför, hogy szabadságra küldhette azt a végtelen nagy rongyot, amivel addig, ki tudja mióta, az arcáról szárogatta fel a verejték patakokat.
    Mexikó fekvõrendõr ország. Mindegyre egy hatalmas, éles fekvõrendõr, nem lassítani kell, hanem megállni és átgurulni felette. Ebbõl kifolyólag errefelé a gyorshajtás mint fogalom nem létezik, és Ferrarival sem jár senki.
    Este nyolc körül megérkezünk PE-ba, jó hír, hogy a pályaudvaron van akadálymentes WC, a rossz hír az, hogy jól össze van szarva, gyakorolhatom vécépucolói kvalitásomat. Három hónap alatt képzett budipucoló is lettem, összesen egyszer hánytam el magam, erre büszke is vagyok nagyon.
    Ez a Csendes óceán parti kisváros már feleúton van Guatemala felé, taxival 20 pesóért átmegyek a másik, San Cristobal terminálra, kiderül legközelebb holnap estefelé megy busz Tapachula-ba, ami majdnem a Guatemalai határon fekszik. Valahogy nem vagyok elájulva Mexikótól, nagyon nehezen boldogulok. A busz 260 pesó lesz, egyáltalán nem olcsó.
    Meredek város ez is, össze-vissza billegek a székemmel, sokat szentségelek, sok a gödör, a járdán nem tudok menni, a kocsik majdnem elsodornak. A fõút mellett vagy három órát stoppolgatok, bár érzem, ma nekem nem fog itt babér teremni. Valaki megáll, közli feleslegesen stoppolok, itt délen Chiapasban senki sem fog elvinni, félnek a banditáktól. Fasza.
    Gurulok lefelé az úton, mert felfelé nem tudok menni, még lefelé is nehéz, füstöl a kezem. De legalább nincs az a döglesztõ hõség.
    Egy kis utcán befordulok, meg is bánom, rettenetes nagy kövekkel van kirakva, de már nem tudok visszafordulni, felfelé túl meredek. Ott szerencsétlenkedek lefelé, érzem az óceán illatát, amikor odaföntrõl egy hang megszólal a sötétben angolul. „ Are you doing all right, Sir ?”. Felnézek, elvesztem az egyensúlyom, a zsákom lehúz a porba, és már csak onnan válaszolok, ezúttal már nevetve, mert ezen csak nevetni lehet. Igen, jól vagyok, természetesen.
    Rick, a félig amerikai félig japán kinézetû öregember beenged a szomszéd kertjébe, hoz nekem vizet. Elõkerül a profi, magától felfújódó trekkinges matracom, külön erre az útra vettem, leterítem egy roncsautó és egy kókuszpálma közé, bebújok a hálózsákba és már alszom is, az sem zavar, hogy a zsák hamarosan megtelik hangyával és egyéb bogarakkal.
    Végre fekhetek, megváltás amikor egy hosszú nap után kikászálódva a székbõl, kinyújtom testem, hallom ahogy recsegve-ropogva kiegyenesednek csigolyáim. Nekem ez a drog az életben, az a pár másodperc, amikor nem fáj semmi, amikor megszûnik a kínzó érzés a hátamban. Majd reggel körülnézek, mormogok magamban félálomban, és már alszom is.
    Reggel arra ébredek, hogy ketten állnak a fejem mellett, Rick és don Ramon, a kegyes szomszéd, akinek a kertjében alhattam, mint reggel kiderült a szemétdomb mellett, ezért volt az a rengeteg bogár. Jól összecsíptek, de vidám vagyok, mert alaposan kipihentem magam. Don Ramon kenetteljesen szorongatja a kezem, kikérdeznek, ki fia borja vagyok, majd elrobog fura VW-szerû kabrió-furgonján. Rick amerikai akcentussal, anyanyelvi szinten beszél angolul. Az Isten áldja meg, hogy nem hagyott az utcán, a porban fekve aludni.
    A kerti zuhanyzóban némi akrobatika segítségével lezuhanyzom, legalább egy fél óráig nem fogok ragadni. Mire felöltözöm már jól megizzadok, gyakorlatilag jöhetne a következõ zuhany. Hirtelen támadt ötlettel bevizezem az ingem, jól kicsavarom , felveszem, büszke vagyok a nagy eszemre, így már elviselhetõ a nagy meleg.
    Az utóbbi napokban rászoktam arra, hogy magamban beszéljek, néha hangosan is akár, megvitatom magammal a problémás kérdéseket, segítek magamon, tanácsot adok magamnak, tanítom magam spanyolul, szidom magam, mint a bokrot, hogy mit keresek itt a szemétdomb mellett egy fáskamraszerú zuhanyzóban, mezítláb a fekete betonpadlón, a mocskos mûanyagszéken, és vécén még nem is voltam.
    Rick rikkant, hogy kész a reggeli. A kert pazar, mindenféle nagyon zöld növény és ezernyi színes virág alkot nagy kavalkádot, leszánkázom a kerti pavilonig, azon morfondírozva, hogy vajon ha megöregszem, én is ilyen igénytelen leszek-e mint Rick ? A reggeli isteni, Rick a sarki boltban vett a tõlem kért pénzem három tojást és némi zöldséget, vegi-omlett a reggeli.
    Rick mesél magáról. 69 éves, mexikói, tehát tévedtem, nem japán, de Amerikában nevelkedett. Szerelemgyermek, az édesanyja félrelépett, és meg kellett válnia tõle, arisztokrata családban nem volt helye egy zabigyermeknek.
    Ricket San Franciscóban élõ nagynénje nevelte fel. Rick egy nagyon gazdag lányt szeretett, a lány apja hallani sem akart a házasságrõl, megszöktek Texasba, összeházasodtak majd évekkel késõbb amikor lányaik születtek, az apósa elfogadta õket, vett nekik egy hatalmas házat és egy üzletet, majd amikor nyugdíjba ment és a feleségét eltemette õ is odaköltözött hozzájuk, és ettõl a pillanattól kezdve pokol lett Rick élete, megszünt a férfinak lenni a háznál, az após dirigált. Rick egy hálaadásnapi családi ünnepségen nem bírta tovább a zsarnokságot, behúzott egyet drága apósának és olajra lépett, de feleségétõl soha nem vált el. Lányai rendszeresen látogatják, felesége sohasem. Jelenleg kanadai barátnõje van, és a helyi nõk körében sem népszerûtlen. Három háza van San Franciscóban, Kaliforniában, azoknak a bérleti díjából él mint Marci hevesen.
    Gondoltam, lemegyek az óceán partjára. A kapuból Rick utánam kiált, hogy majd õ is jön, menjek csak elõre. Örömmel tapasztalom, hogy azon a keskeny vizes homoksávon, ahol a hullámok kiegyenesednek a partra kerekesszékkel is lehet sétálni. Két szöszke tizenéves lányka ballag velem szemben, egymásra nézünk, nevetünk, kézzel fogható az összetartozás érzése, mindannyian külföldiek vagyunk.
    Hol vannak már a gondok, a bajok ? Itt az óceán partján, a hófehér homokon, a mélykék ég alatt csak elégedettnek lehet lenni, itt a boldogságot tonnaszámra termeli a tenger és hullámok formájában vágja hozzá az emberhez.
    A fövenyen Rick elismerõen bólogat, nem hitte volna, hogy magamtól lejutok a vízpartig. Igen, mert õ nem látta azt a mintegy tíz perces lassítást életem filmszalagján, amikor centirõl centire leküzdöttem magam a süppedõs fehér homoktengeren keresztül a vízhez.
    Fiatal barátaival Rick egy fura, teniszszerû játékot játszik a parton, normál teniszlabdát egy nagyobb méretû, pingpongütõszerû valamivel pattintgatnak olyan tíz tizenöt méterrõl oda-vissza: Ha jól láttam a legfõbb szabály az, hogy, a labda nem eshet le a földre.
    Belevágom magam a vízbe, úszom egy jó nagyot. Gondoltam, hogy megnézem magamnak közelebbrõl az öblöket elválasztó sziklazátonyt, ahol a hullámok fehér tarajokban adják ki mérgüket, hogy aztán megszelidülve gurulhassank ki a partig.
    A bõsz hullámok nekivágnak a szikláknak, gyorsan el kell tünnöm innen, mielõtt egy nagyobb hullám elõ grafittiként ketchup-ot csinál belõlem valamelyik borotvaéles sziklán.
    Kint s nyílt tengeren mozdulatlanul fekszem a vizen, a hullámok lágyan ringatnak, gyönyörködöm a keskeny volanként látszó távoli partban, a pálmafák hajlonganak a szélben, kókuszrosttal fedett háztetõk fehérlenek a zöld ligetekben, meseszerû az egész.
    Ebben pillanatban úgy érzem, hogy kár, hogy mennem kell, el tudnék idõzni itt néhány hétig. Miután kievickéltem a partra az egyik kókuszrosttal fedett bungaló alatt Rickkel hosszasan beszélgetünk, mint kiderül, eléggé hasonlóan gondolkodunk, mindkettõnk számára a személyes szabadság a az egyik legfontosabb tartott érték az életben.

    Újdonsült barátaim megfognak és kimenekítenek a homoktengerbõl a szilárdabb, de jó meredek poros, öklömnyi kövekkel burkolt utcáig. A kerti zuhany alatt lemosom a homokot a testemrõl és a székrõl. A zuhanyzóba betûzõ napfényben valahogy sokkal szebb minden, a kis kert, a zuhany, a gidres-gödrös poros utca, minden. Úszás után sokkal jobb kedvem van, valószínüleg ez teszi szebbé a környéket.
    Amióta székbe kerültem, sok minden megváltozott az életemben, például utálom a homokot, mert mindenhová beveszi magát, a szék is megtelik vele, a hajtókarika is, és utána csiszolópapírként dörzsöli véresre a kezem vagy ami sokkal súlyosabb ,a fenekem.
    Elbúcsúzom kedves öreg barátomtól, meghívom látogasson meg kis hazámban, bár érzem soha többé nem találkozunk. Az utca nagyon meredek felsõ szakaszán a járókelõk felsegítenek az aszfaltozott fõútig, ahol egy olajfa árnyékában megtelepedek, hangos puffanással landol a zsákom a porban.
    Stoppolok újra, de úgy tûnik csak én vagyok ennek tudatában, senki nem akar felvenni. Egyenruhás iskolás gyermekek nagy, riadt szemekkel bámulnak rám. Grimaszolok,ezen mindannyian nevetünk, bemutatkoztam nekik, így már nem félnek tõlem, közelebb jönnek, tapogatják a székem, a zsákom , beszélnek hozzám.

    A mai, stoppolásra szánt idõkeret kimerûlt, és még mindig a fa árnyékában gubbasztok, 35 pesóért fogok egy taxit bemegyek az autóbusz terminálra, remélem lesz még jegy. A jegyek természetesen elfogytak, de mivel nagyon elkeseredettnek nézhetek ki, csak kerítenek nekem egy helyet a buszon.
    Hogy a hátralévõ néhány órát agyonüssem két minnesotai sráccal próbálok beszélgetni a váróban. Mike és John. Furcsa, hogy bár angolul beszélünk, velük nem értem meg magam annyira, mint a csupa szív, baratságos mexikóiakkal, annak ellenére hogy spanyolul csak pár szót beszélek.
    Ezek az amerikai srácok olyan zártak, olyan gyanakvóak, szidnak mindenkit és mindent, mint a bokrot. Viselkedésük tükörnek nem rossz, ha nagyon õszintén magamba nézek és is majd mindenen kiakadok, ami nem olyan és nem úgy mûködik, mint odahaza, a jó öreg kontinensen.
    Nem ártana tudatosítani magamban, hogy én magamtól jöttem ide, senki nem hívott, nekem kell alkalmazkodni és nyitni a helybéliek felé és nem fordítva. Mert nem akarok én is John és Mike módjára viselkedni.
    Szörnyûlködnek, hogy egy kertben aludtam, jó hogy nem öltek meg. Ha tudnák mekkora szeretettel fogadott Rick és don Ramon, biztosan megváltozna a véleményük.
    A busz sokkal tisztább és kényelmesebb, mint a tegnapi, egyúttal sokkal hidegebb is, majd megfagyok, megint elfelejtettem felhozni a fedélzetre a hálózsákot. Mivel a legelöl ülök, látom a mûszerfalon, hogy 16 fokra van beállítva klíma, a ventillátor pedig maximumra. Majd megvesz az Isten hidege.

    A busz nehezen halad, a Stan hurrikán helyenként elvitte az utakat, a hidakat és sok helyen a hegyekrõl is leradírozta az erdõket. Azokon a területeken, ahol az erdõket már korábban kiírtották, hogy haszonnövényeket termesszenek, a termõtalajt a csupasz szikláig elmosta a lezúduló víz.
    Tizennégy óra az út Tapachuláig, a hideg miatt nem tudok aludni, éjfél körül már rendesen fáj a torkom. Ez az elsõ , de nem az utolsó „nightbus”, azaz éjszakai járat. Ha nem fáznék ennyire, szunyókálhatnék egy keveset, hogy reggel megérkezvén ne kelljen szálloda után néznem vagy megint valami kertben aludni.
    Reggel nyolc körül jutunk be nagy nehezen Tapachulába, az utak jószerivel eltûntek, a sofõr félti a méregdrága jószágot , ezért az új csapáson lépésben halad a busz. A Stan hurrikán ujjlenyomatai mindenhol. Elmosott falvak, életek, utak, hegyek, erdõk.
    Letornászom magam a fridzsider buszból a kinti 40 fokos õrületbe, mellbe vág a hõség, majd elájulok, hirtelen vagy fél liter vizet vesztek. Pár percen belül viszont feltöltõdöm a napon, megint útra készen állok. A WC használata itt sem jelent problémát, mert nincs mit kipisilni, ha egyáltalán termelnek valamit a veséim ebben a nagy melegben azt majd valószínüleg kémcsõben viszem haza.
    A sok nehézséget leszámítva jól vagyok, jól érzem magam, örülök, hogy nekivágtam a nagyvilágnak egyszál magamban. Természetes, hogy néha nehezen boldogulok. Egyre jobban beszelek, azaz konyhanyelven vartyogok spanyolul, eleddig halászoktól bankárig mindenféle tanítómesterem akadt. Sokat fényképezek.
    Nagy élmény eddigi utam során, hogy abszolúte kuriózumnak számítok. Ebben közrejátszik az is, hogy Acapulcóban is például olyan helyeken forgolódtam az óvárosban és a nyomornegyedekben, ahol magyart még nem láttak és különben sem tudják, hogy merre van kis hazánk. Lassan én sem. Nagyon nehéz elviselni viszont, hogy naphosszat nincs kivel beszélnem, lassan le fog tapadni a nyelvem…
    A tapachulai terminálon elõbányászván jó mélyre temetett hajdani némettudásom, szóba elegyedek egy bécsi és egy berlini alakkal. A mexikói emberekkel összehasonlítva õk is olyan furcsán élettelennek, szürkének és halvérûnek tûnnek, pedig csak néhány napja nem beszélgettem európai emberekkel. Gyanakvóak, állandóan az értékeikért aggódnak, szidnak mindent és mindenkit, lenézik a mexikói embereket, egyenesen primitív vadállatoknak tarják a guatemalaiakat.
    Ilyen benyomások után nem tartok velük, bár az ajánlatuk felettébb csábító. Béreltek egy terepjárót a határ túloldalán, azzal mennek tovább Antigua Guatemaláig. Mivel nem szimpatikusak, nem megyek velük, egyébként is ha velük mennék, újra elzárnám magam a külvilágtól, burokban utaznék. Márpedig nekem feltett célom, hogy elvegyüljek a helyi emberekkel, a föld közelében akarom beszívni az új illatokat, élményeket, embereket.

    Kibotorkálok a terminálról, elõtte el akartam nenni még WC-re, mivel egész éjjel a buszon voltam, de olyan keskeny volt a folyosó, hogy meg sem tudtam közelíteni a helyiségeket, kint fejbe vág a rettenetes meleg és a nap, megszállnak a taxis hiénák is, rátapadnak a gazdag amerikai turistára, bár érzik, hogy valami nincs rendben. Furcsán nézegetik a székem és a zöld hátizsákon fityegõ airfrance-os piros kerekesszéket ábrázoló megkülönböztetõ cédulát, ennek ellenére lerohannak, egymást túlkiabálva és túllicitálva versengenek a kegyeimért. A határ innen húsz kilométer, éppen el is sétálhatnék ha levegõt is kapnék és nem lenne olyan nehéz a hátizsákom. Már érzem, hogy megint túl sok celebulát hoztam magammal, felét sem fogom használni.
    Egyik taxit kiválasztom, kilenc dollárért elvisz a határra. Akkor remek árnak találtam, húsz dollárrról alkudtam le, de más országokhoz képest nagyon drága volt így is. Naponta 20 dollárt lõttem be költségvetésként, hosszú távon tartani kell ezt az összeget, különben állhatok be mosogatni valamelyik boliviai étterembe napi 40 bolivianoárt, azaz öt amerikai dollárért. A hátizsákos turista halála, amikor tíz dollárnál nagyobb összeget kell kiadnia a kezébõl egyszerre. Egy-két dolláros kiadás bármikor jöhet, öt-hat dollárnál az ember szívja a fogát, tíz felett haláltusát vív önmagával. Egy hátizsákos túra még a legnagyvonalúbb emberbõl is garast a fogához verõ zsugorit farag.

11 hozzászólás megtekintése - 1-11 / 11
  • Szerző
    Hozzászólás
  • #55841 Hozzászólás

    hunglider
    Regisztrált – bejelentkezve üzenet küldhető

    Help

    Kérlek, segítsétek diplomamunkámat a következõ rövid kérdõív kitöltésével:
    http://www.ripet.hu/feedback.php?kid=ba1cuwdhaqtqvqus

    #55840 Hozzászólás

    Levendula

    Kérném a folytatást

    eddig nagyon tetszett, gratulálok.
    Üdvözlettel
    Levendula

    #55839 Hozzászólás

    tudotagito

    Kalap

    Negy eve vagyok uton. Az en napi budzsem meg a tiednel is kisebb, de soraid olvasasa kozben nagyon elszegyelltem magam a kenyelmem miatt.
    Minden tiszteletem a tied.

    #55838 Hozzászólás

    utasb

    felhozom,

    hátha lesz folytatás. Jó lenne…

    #55837 Hozzászólás

    Jani haverja

    Én is csatlakozom!

    Csatlakozom az elõttem szólókhoz.

    #55836 Hozzászólás

    Chicharra

    útinapló

    Már legalább hárman vagyunk… :)

    #55835 Hozzászólás

    lázika

    Bill-hez csatlakozva

    várom én is a folytatást. Üdv. L. Gábor

    #55834 Hozzászólás

    Bill21
    Regisztrált – bejelentkezve üzenet küldhető

    Várjuk..

    Szia Bendeguz !

    Eddig nagyon tetszett, várom a folytatást..jo peldát mutatsz a fiataloknak, hogy kitartással, esszel , munkával hova eljuthat, ma már bárki ember fia !Gratulálok.Lesz elmenybeszámolo az iráni utadrol is?További szep elmenyeket Bill.

    #55833 Hozzászólás

    Remote

    Bendi

    Neked talan rovidebb a listad azokrol a helyekrol ahol meg nem voltal, mert ahol jartal az a lista mar nagyon hosszu lehet. Udv.

    #55832 Hozzászólás

    Bendegúz

    Guatemala

    2. rész Guatemala

    Nagyon fel vagyok dobódva, mindjárt belépek Guatemala-ba, álmaim egyik országába. A nagy élmény elõtt még arra kell leginkább figyelnem, hogy a sok önjelölt segítõ, léhütõ és bûnözõ el ne lopja a holmimat, vagy széket e fenekem alól. Ez a határ is csak egy fokkal bizalomgerjesztõbb mint például a török-iráni, bár itt az önkéntes segítõket könnyebb lekoptatni, nem annyira agresszíven rámenõsek mint a török bûnözõk.
    A határon símán megy minden, nagy könnyebbség nekünk hátizsákos embereknek, hogy sehova nem kell vízum egész Közép és Dél-Amerikában. A határt egy folyó képezi, a túloldal már Guatemala. Észbontó, hogy egy folyón átkelve egészen más világba érkezik az ember, más a természet, másak az emberek, különbözõek a ruhák, a falvak és városok, mások az emberek álmai is. Mexikóban jobb kocsiról álmodnak, errefelé egy nagyobb pohár sörrõl.
    Talisman-nak hívják a határátkelõt, a folyó neve is Talisman, azt hiszem. Nagyon zöld minden, számomra egzotikus fák méregzöld lombfoltjai alkotnak összefüggõ zöld-függönyt a szeszélyesen jobbra-balra kanyargó folyó két partján, a guatemalai oldalon lapostetõs, bádoggal fedett viskókból álló falu simul bele a nagy szõttest alkotó képbe. Minden összhangban van, a kék ég, a folyó zöldes-haragos vize, a hatalmas kõgörgetegek a mederben, a levegõben hangtalanul sikló madarak. A faluban némely kéménybõl és a folyó túloldalán meredõ vulkánból vékony füst száll fel.
    A híd közepén MCMXXXIX felírattal és szögesdróttal falusi barokk kapu tengelye hirdeti, hogy centiméterre pontosan hol végzõdik Mexikó és kezdõdik Guatemala.
    A túloldalon a dzsungelbõl kimeredõ hatalmas Pepsi reklám hûti le lelkesedésem, Brahva sört reklámoz egy másik hatalmas panel, valamint öles betûkkel „Bienvenidos a Guatemala, pais de la eterna primavera”, azaz „Isten hozta Guatemalaban, az örök tavasz országában„ hirdetik, hogy hova is érkezik meg az emberfia. Nem is árt egy kis információ a hozzám hasonló nem túl felkészült és alulszervezett utazóknak, akiknek még térképük sincs. Úgy vagyok vele, mint az egyszeri székely baka, aki fegyver nélkül ment a csatába, mert úgyis lesz az ellenfélnél.
    Guatemalaba megérkezve, körülnézek mivel is tudnék tovább menni, semmi tapasztalatom még így az út elején, persze ha most mennék vissza, rögtön tudnám hol kell a nagyon olcsó „collectivo”-t keresni, azaz irány-minibuszt, kinek mennyit kell adni, merre találom a megbízható éttermeket. Kisfiú pózol a gépemnek, sárga sállal a nyakán, csodálkozó tekintettel az arcán. Odébb, ahol már nagyon meredekké vált az út, gyermekek egymással versengve tolnak felfelé, pergõ nyelvvel beszélnek, nagyokat nevetnek a hátam mögött.
    Maradt a taxi mivel nem láttam egyéb eszközt, amivel eljuthatnék…, hova is, fogalmam sincs, délnek kell mennem az biztos, kell lennie elõbb utóbb egy városkának valahol. Az ország rögtön vulkánokkal kezdõdik, meredek szerpentinekkel, hajtûkanyarokkal, áthatolhatatlan dzsungel az út mindkét oldalán. A vegetáció elkepesztõ.
    La vida loca… az õrült élet, az élet örült volta, õrülten élni vagy valami hasonlót jelent a mexikóiak és guatemalaik filozófiája. Tényleg, nem vicc la vida es loca errefelé Guatemalaban, az itteni emberek elõbb élnek , utána gondolkodnak.
    Úgy le vagyok égve, mint egy forrázott malac és úgy érzem magam mint egy málhás szamár. Az emberek Guatemalaban kissé távolságtartóak a vörösre sült képû, kerekesszékes, fehér emberrel, akinek ráadásul egy kamera lóg a nyakában, de ugyanakkor nagyon baratságosak és segítõkeszek, persze seggfejekkel is lehet találkozni, itt is taxisnak, pénzváltónak, szállodarecepciósnak hívják õket.
    Hangosan korgó gyomrom hallgatván, azon gondolkodtam el, hogy lassan ennem sem ártana valamit, utoljára tegnap tömtem valamit az arcomba Puerto Escondidóban, a Csendes óceán partján.
    A sok önkéntes taxis közül egy Herbert nevezetû tizenéves nyeri el a tetszésem, hosszas alku után tíz dollár helyett háromért visz el Malacatanba, a legközelebbi településre. Herbert jogászhallgató , kiválóan beszél angolul, szabad napjaiban a papa kocsijával taxizik, ezzel egészíti ki az ösztöndíját. Quetzaltenangóban tanul, egy ottani egyházi egyetemen, arról álmodik, hogy évek múltán, ha majd sok pénze lesz, Párizsba utazik és a Szajna partján fog kávézni francia kedvesével. Rendes fiú, felajánlja, hogy ha ma már úgyis mennie kell Quetzaltenangóba, potom 65 dollárért, amit kissé sokallok, engem is elvisz, így szépen kiszállok Malacatan fõterén.
    Malacatan pár ezer fõs kisváros, nekem egy új világ kezdete, az elsõ igazi település Guatemalaban. Színes város, rengeteg reklámtáblával, az az érzésem, hogy Guatemalaban még nem született meg a reklámokat szabáylozó törvény. Az emberek jólöltözöttek, nagyon alacsonyak, a lányoknak itt is kint van a hasa a falatnyi pólóból, a férfiak inget és pantallót hordanak, egy fehér embert sem látok. Olyan vidékre keveredtem, ahova fehér turisták nem jönnek.
    Jó sokat emelkedtünk errefelé a taxival, a határtól úgy húsz kilométerre lehetünk, sokkal hûvösebb van, mint a határ Mexikói oldalán. Tántorgok az éhségtõl, nincs helyi pénzem, váltanom kell valahol. Találok egy drive-in bankot, több centiméter vastag üvegfal mögött pénztáros kisasszony alig fél óra mutogatás után megérti, hogy legelõször egy pohár vizet szeretnék, majd pedig ötven dollárt felváltani.
    Makulátlan egyenruhás portásfiú hozza csillogó acéltálcán a vizet egy nagy kancsóban, mind megiszom. Az üvegfal mögött közben már öt alkalmazott figyeli minden mozdulatomat, pózolnak, lefényképezem õket. Egy dollár 7,45 quetzalt ér, nagyon szép a pénzük. Guatemalaban szinten mindent a quetzalról, a maják szent madaráról neveztek el. Lassan eljut a tudatomig, hogy itt az összes ember maja indián, jó látni, hogy a spanyoloknak nem sikerült minden népet kiírtani a kontinensen. Kiselõadás után helybéli suhancok vesznek nekem egy térképet 8Q-ért, mohón vetem magam rá, kíváncsi vagyok, merre is vagyok, sokkal jobban érzem magam, ha tudom, hogy melyik kis pötty vagyok a térképen. Jó kis térkép, kaptam hozzá, mint késõbb kiderült egy elsõsegélynyújtási kézikönyvet, aminek hála istennek soha nem vettem szükségét.
    Kezemben egy jófajta szendviccsel hosszasan bámulok egy bordó-fehér vasbeton templomot és az elõtte parkoló gigantikus méretû Ford furgont, a gyógyszertár ajtajában sörétes mordályt szorongató nyakkendõs, fehér inges, vasutas sapkás tejfölösszájú biztonsági ember barátságosan követi tekintetével a számban eltûnõ egyik falatot a másik után.
    Nagyon szélsõséges az ország, az egyik düledezõ , már évekkel ezelõtt lepergett festésû faviskó elõtt egy vadiúj Yamaha quad parkol, egy házzal odébb high-tech patika felett Panadol reklámtáblát lenget a szél, az utca végén a dzsungel kezdõdik, a város felett egy másik vulkán trónol.
    Akadálymentességrõl itt sem hallottak, jó magasak a járdaszegélyek, magamtól nem tudok bemenni sehová, szerencsémre ha megállok egy bolt elõtt, máris rohan kifelé valaki, kérdezi, miben lehetne szolgálatomra. Siempre ala ordin, azaz állandóan a szolgálatára a jelszava az itteni kereskedõknek.

    A sarkon felkapaszkodok életemben elõször egy angolul chicken-busnak csúfolt kiszuperált amerikai iskolabuszból tuningolt szörnyetegre. Ezek a buszok soha nem állnak meg, csak lassítanak, az emberek fel-le ugrálnak, aki nem eléggé mozgékony, az nem utazik, vagy már meghalt.
    Soför és egy famulus a személyzet a buszon, a famulus viszi fel a nagyobb csomagokat a tetõre, a hátsó létrán mint egy majom mászik fel a tetõre, a busz már megy természetesen ezerrel, õ megkötözi a nagyobb batyukat, majd a hátsó ajtón visszajön a buszba.
    Miközben én is feljebb másztam vagy két lépcsõfokkal a rozsdás, mocskos lépcsõn, majd esdeklõ tekintettel adtam tudtára az elsõ padon ülõknek, hogy le, azaz fel szeretnék ülni, mászni a padra. A buszban az üléseket padokra cserélték, így haton, heten férnek el egy sorban, plusz még egy nagy kövér debella asszony, aki valószinûleg napok vagy hetek óta nem látott közelebbrõl fürdõvizet, az én ölemben. Nagy élmény ezzel a busszal utazni, megy mint a puskagolyó, fék nemigen van rajta, majd a szakadék alja megfogja. Kis fémtáblán látom, hogy a busz 78-as évjáratú és Missouri államból származik. Helyenként még az amerikai , biztonságra vonatkozó felíratok is fent vannak, természetesen ezúttal már csak dekorációnak.
    A zsúfolásig tele busz fogalma új értelmezést nyert számomra, a helyzet az, hogy egy autóbuszra mindig felfér még egy pár indián, machétevel, néhány zsákkal, egy-két kecskével és egy kazalnyi gyerekkel. És amikor az ember azt hinné, hogy a busz tényleg megtelt, a folyamat kezdõdik elõlrõl. Ezeken a buszokon kapaszkodni sem kell, volt úgy, hogy én egy nagydarab indián pocakja és egy mamacita hatalmas, egy egész bölcsõdét táplálni képes keblei közt rekedtem meg valahol a levegõben, félúton.
    A soför, egy fiatal srác ugy nyomja ennek az öskövület busznak a gázt, hogy azt hiszem minden kanyarban repülni fogunk, de jol birja a jó öreg negyvenéves amerikai csotrogány, a valtó ugyan versenyt visít a motorral, de megy, mennie kell. Ez a „la vida loca”-nak nevezett õrült életérzés.

    San Marcosba igyekszem, az útért ha minden igaz 10Q-t kell majd a famulusnak fizetnem. Tõlem huszat kér a srác, de látva az utasok együttérzõ felháborodását, beéri a szokásos tarifával, megfûszerezve valami mondókával, amiben Isten neve, azaz Dios szerepelt, de gyanítom hogy nem ima volt, és a gringo szót is hallottam, itt néztek elõször nyíltan és hangosan amerikainak. Kezdem érteni, miért nem szeretnek az amerikai turisták errefelé lézengeni. Mutatom az útlevelem, nem tudják mi az a Hungary, de látják, hogy nem USA, így mindenki megnyugszik, még az ölemben horkoló, nyálát a kezemre folyató hústorony is egyenletesebben veszi a levegõt.
    Hihetetlen szerpentineken kapaszkodunk fel vagy 3000 méter magasra, majd leereszkedünk San Marcosba, egy valamivel nagyobb városkába. Kézifék helyett oda van a famulusnak készítve egy darab nyeles gerendavég, ezt szuszakolja be a kerék alá, amikor megállunk, hogy a busz el ne guruljon. A busz orrában egy kissrác egy zsák narancson üldögélve egykedvûen eszegeti az orrából kikapart anyagot, néha kidobja a nyitott ajtón. Természetes mûtrágya.
    A hurrikán itt is nagy pusztítást végzett, ha egy héttel korábban jövök, nem tudok átjutni, magyarázza a sofõr. Valamicskét értek spanyolul, nagy segítség a román, az angol és egy csipetnyi olasz, de meg sem tudok mukkanni egyelõre. Az útból helyenként csak egy nagy gödör maradt, a bádogviskókat a vihar kinyitotta, mint egy konzervesdobozt. A busz ablakán kitekintve gyönyörû hegyeket és õserdõket látok, gigantikus fákkal, itt egy helyen sajnos éppen írtják az erdõt.

    San Marcos élettel teli maja kisváros, a városháza gyönyörû, neo-maja stílusban épült, ha egyáltalán van ilyen stílus, ha nincs most bevezettem. Borotvaéles a levegõ, a színek szemkápráztatóak, az emberek nagyrésze hagyományos indián viseletben jár. Egy sárga-bordó-fekete szemfájdító színû lakatosmûhely elõtt indián mama segít gyermekének a dolgát végezni a járdán, egy másik autójavítõ elõtt a járdára és egy darab betonra felpockolt nagy amerikai autó alatt egy ember fekszik és cigarettázík vígan.
    A piacon kofákat fényképezek, majd leereszkedem egy meredek utcán, hogy életem egyik legszörnyûbb élményében legyen részem. Ápoltak, illatosak az emberek errefelé, ugyan kopottas lehet a ruha rajtuk, de mocskos vagy szakadt nemigen.
    Olyan meredek sikátorokba keveredtem, hogy csak lefelé tudtam gurulni, felfelé egyáltalán nem. Az egyik bûzös sikátor legalján az utcát egy kocsma zárta le, a kocsma elõtt az aszfalton arccal felém egy ember feküdt, eléggé furcsa, kitekert pózban, még semmi rosszra nem gondoltam, részeg emberektõl semmi sem furcsa vagy meglepõ. Le is fényképeztem a fura helyzetben fekvõ embert, majd amikor mögé kerültem, kivert a víz egy pillanat alatt. Az ember hátán féltenyérnyi lyuk tátongott, alatta hatalmas vértócsa. Pár perccel azelõtt lõhették le, hogy én megpillantottam. Torkomban dobogott a szívem. Szegény ördög, vajon mit követhetett el. Én már nem segíthetek rajtad, gondoltam magamban, viszont nekem nem ártana innen eliszkolni.
    Életemben ennyire még soha meg nem ijedtem. Utoljára gyermekkoromban dobogott ennyire a torkomban a szívem.
    Beestem a közeli kocsmába, próbáltam megértetni a bent vedelõ emberekkel, hogy kint egy frissen meggyilkolt ember fekszik, legyintettek, valamit hadováltak, amibõl csak a policia szót értettem meg. Kint az utcán fogtam egy kissrácot aki segített a elmenekülni a környékrõl, felfelé lihegve a meredek utcán, mutatom neki is a halott embert, csak vigyorog és sokatmondóan elhúzza a kezét a nyaka elõtt, és a maffia szót ismételgeti. Aha, gondolom, akkor én biztonságban vagyok, semmi dolgom a helyi bûnbandákkal.
    Odafent gyorsan fogtam egy taxit, ami errefelé nem nagy mutatvány, ugyanis errefelé minden autó taxiként is funkcionál és elhúztam a környékrõl.
    Szegény alak,… remélem az úton nem lesz részem hasonló latvanyban. Guatemalában eddig más nyomát nem láttam bûnözésnek, igaz, hogy a hivatalok és nagyobb boltok ajtajában állig felfegyverzett õr áll.

    Visszamegyek az El Angel patikába, ott tettem le a zsákom a mosolygós patikusnõnél. Annyit tudok, hogy a terminál mellett van, a taxis nem találja a patikát, kiderül, hogy a harmadik terminálnál lesz az én patikám, addig meg hadd ketyegjen a nem létezõ taxióra. Az én terminálomon tíz percen belül találok egy buszt ami Quetzaltenangóba, következõ úticélom irányába indul. Autóbusz terminálokból és buszokból errefelé nincs hiány, szinte percenként indul egy busz valamelyik irányba. Menetrendrõl errefelé soha sem hallottak, amikor megtelik a busz, vagy tele lesz a söfõr hócipõje, kilõ az állomásról.
    Ez a busz is nagyon tele van, amint hátranézek, minden tekintet rám szegezõdik, a derûs arcokon barátsággal vegyes kíváncsiságot látok, ellenséges vagy lesajnáló tekintetû vagy viselkedésû emberrel ebben az országban még nem találkoztam.
    Rengeteg a fiatal ember, a buszon is, az országban általában is.
    Quetzaltenangóban a terminál környéke nem túl bizalomgerjesztõ, sötétben érkezünk meg. Elvem, hogy nem félek, em ijedek meg senki élõ embertõl, hiszem, hogy semmi bajom nem történhet, hiszem , vagy szeretném hinni, hogy egy katolikus országban még ezekben a fekete, mocskos, ragadós nyomortelepi utcákon a kerekesszékem egyfajta védettséget nyújt a kerekesszék és a vigyori pofám.
    Kérdezõsködök, merre találhatnék akadálymentes szállást, azaz földszinti szobát. Betévedek egy fura épületbe, az utcán lógó hotel tábla ellenére inkább autószerelõ mûhelynek és raktárnak néz ki. Minden szoba az emeleten van, de a félszemû, ragyás képû tizenéves rerepcióskisasszony hirtelen felvillanyozódik, és mutatja a lépcsõ alatti kutyaház méretû szobát, a valamikori portásfülkét. Otthagyom nála a csomagom, megbeszéljük, hogy én még körülnézek a környéken, ha nem találok semmit visszajövök házörzõnek a kutyaólba. A lány ijedten magyarázza, hogy a környék így éjfél után nagyon peligroso, azaz veszélyes. Majd vigyázok magamra, gondolom magamban. Érdekes, hogy az emberek mindenhol, mindenhol félnek, legyen az Budapest vagy Quetzaltenango.
    A leégett és lehámlott az orrom és homlokom nagyon fáj, a bõr egy darabban jött le, mint a levedlett kigyóbõr. Fura errefelé az idõjárás, ha süt a nap egy póló is sok, árnyékban a pulóver sem elég. Vennem kellene valami kencét, mert nyilván holnap is le fog a nap dorongolni. Lassan zuhanyozni sem ártana, ragadok mint a légypapír.
    Pár utcával odébb találok egy kellemes kis földszintes szállodát, a környék is sokkan szebb, a tulajdonos nem enged vissza a terminál közelébe, éjszaka életveszélyes idegeneknek, egyik inasát elküldi a csomagomért. Tiszta a szoba, 35Q az ára, gyorsan lezuhanyzom, az evészetet holnapra halasztom, leginkább azért mert semmi ennivaló nincs nálam. Iszom egy kólát, kóla mindenhol van, Afganisztántól Guatemaláig, azzal kihuzom holnapig.

    Quetzaltenango kb. 2200 méter magasan van, a reggelek hûvösek. Tegnap este fáztam is, de már nem volt kedvem elõbányászni a zsák mélyérõl az esõkabátot. Fura élmény egy pár óra alatt átélni majd 20 fok hõmétsékletesést.
    Tegnap este megnéztem az Emma c. filmet, bizony TV is van a szobámban, tanultam egy pár szót, a filmnézés tökéletes nyelvtanfolyam az ilyen, hozzám hasonló lusta embereknek.
    Reggel nyolc körül kelek, mint kiderült a szállóm a 9. Avenida elején van, a sarkon veszek egy pár ínycsiklandózó illatú zsemlét, nincs nagy étvágyam, a sok szerpentin és a magasságkülönbség kissé megviselt. Besétálok a városba, a külváros fennsíkon van, odalent mélyen van a belváros. Nagy város Quetzaltenango, nekivágok gyalogosan a városnak, tetszik amit látok, sokat fényképezek. Különleges az itteni építészet, sok a színes épület, az egész ország drámai hatású. Mindenhol egy vulkán szobrozik.

    Ma reggel bénáztam egy sort, az egyetemen végzõs hallgatókat fényképeztem és addig-addig nyújtóztam a járdán, hogy a végén leestem egy majd fél méter magas padkáról és eltört a fényképezõgép napellenzõje és az objektív egyik gyûrûje. Egyszerûen letört a betonpadka széle, biztosan itt is kilopják a betonból a cementet, így oldalra estem, a gép a kezemben volt, hirtelen kellett döntenem, fej vagy gép. Egylõre a fejem mellett tettem le a voksot. Meglepõ módon pár órával késõbb találtam egy Nikon boltot, ahol nemcsak az ellenzõt javították meg, de a bolt nagyon kedves és barátságos tulajdonosa, akinek Magyarország nem fehér foltot jelent a térképen, kicserélte az objektívet egy ugyanolyan típusú használtra, miután elõre kifizettem a javítás költségét.
    Guatemala hihetetlenül olcsó és számomra õrült egy hely. Például a hotel, ahol lakom 5USD egy napra, csak a meki drága, de oda úgysem megyek, legfeljebb pisilni.
    Quetzaltenangóban is sok a maja indián, késõbb olvastam, hogy az ország legnagyobb része telivér indián, itt ápolják leginkább a hagyományokat egész Közép-Amerika szerte. A nõk népviseletben járnak, nem szeretik ha fényképezem õket, kedvesek de szégyenlõsek ha felemelem a kamerát. A férfiak alapvetõen úgy öltözködnek mint a hajdani szocialista blokkban Kelet-Európában, sötét zakó, pantalló nadrág, fehér ing, csillogóra suvickolt bõr félcipõ. Az ország egyik fele suvickolja a másik felének a cipõjét, ha nagyon egyszerûen akarom Guatemalát két kasztra osztani, bár ez a többi latin-amerikai országra is igaz lehetne.

    Összesen annyi hiányérzetem van, hogy nem tudom kivel megosztani a gondolataimat… Guatemala gazdagnak számít a harmadik világbeli országok közt, kár hogy a javak elosztása itt sem egyenletes, sok a szélsõségesen szegény ember. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy az ország egy szemet gyönyörködtetõ öko-szemétdomb. Rettenetes, hogy ezek az emberek nem tudják megbecsülni a földöntúli szépségû természetet, mindent szeméttel dobálnak tele. A chicken-busokból rendszeren repül kifelé az elõzetesen takarosan zacskókba vagy zsákokba összegyûjtött szemét. Rendszerint fel vagyok háborodva, szóvá teszem, elmutogatom, hogy mennyire helytelen amit csinálnak, nem értik, csak nevetnek rajta, majd a govierno, a kormányzat eltünteti.
    Kedvesek az emberek, tegnap a patikus kisasszony egy nagy puszit dobott nekem San Marcosban, közvetlenek, rendszeresen rám mosolyognak, ha szembe találkozunk az utcán, türelmesek velem, addig magyarázzák a lehetõ legegyszerûbb módon a dolgokat, míg végre felfogom. Nyomasztó, hogy nem beszélek spanyolul, bár egyre többet értek, csak megszólalni nem tudok még mindig. Persze, természetellenes lenne alig több mint egy hét alatt egy új nyelvet megtanulni.
    Gyorsan kopik a kerekesszék gumija, bár német gyártmány. Nem tudom mitévõ leszek, ha gumit kell majd cserélnem, belsõket hoztam magammal, külsõnek nem volt hely a zsákomban. Ami különben is nagyon nehéz, ki kellene dobnom a fenébe a felét. A külsõ gumi vadonatúj volt, amikor eljöttem, igaz itt napi hat-tíz órát kerekezek és milyen terepen…
    Gyönyörûek a hegyek, a felhõk, az állandóan változó idõjárás, tíz perce még verõfényben úszott a táj, most pedig fekete fellegekbõl ömlik az áldás. A parban akkora ciprusokat láttam, hogy saját magam sem hinném el, ha valaki más mondana. A temetõk is gyönyörûek errefelé, a színskála összes pasztell színében pompáznak a ház méretû sírok. És természetesen ott trónol egy vulkán a temetõ felett, szemfájdítóan fehér bárányfelhõk hancúroznak a türkizkék égen, idelent fehér kezeslábasba öltözött apóka nyírogatja a füvet a sírok között, takarosan összehajtogatott zsebkendõvel törölgeti homlokáról az izzadtságot, utána hosszasan szemügyre veszi a zsebkendõt, félig betuszkolja farzsebébe, majd recsegõ térdekkel ereszkedik le a következõ virágágyás fölé.

    A temetõ mellett egy Internet kávézóban emaileket írogatok a barátaimnak és a bátyámnak, tudatom, hogy még élek, és míg élek, remélek. Akárhányszor, miután Internet közelbe kerülök, és pár órán keresztül magyarul kommunikálok a géppel, annyira nehéz visszarázódni az itteni valóságba, közben elfelejtem azt a pár spanyol kifejezést is, néha magyarul köszönök a pénztárosnak, és általában véve nagy honvágy fog el olyankor, sajnálom magam, hogy nem lehetek otthon, nem beszélhetek a barátaimmal. Már csak azért is furcsa ez, mert õk nyilván azt gondolják, hogy nekem mennyire jó itt Guatemalában. Ezt a fajta skizofrén magányt csak az tudja átérezni, aki maga is utazott egyes-egyedül a világban hónapokon keresztül. Racionálisan gondolkodva én is tudom mennyire jó itt nekem, és tényleg jó, de sokszor nehéz a szívem, mert a napi élményeket nincs kivel megosztanom vagy megbeszélnem.
    Mellettem az Internet kávézóban hagyományos viseletbe öltözött indián lány nézegeti a hotmail-jét, két géppel odébb másik, idõsebb helyi asszony valami vegytan dolgozatot ír word-ben. Ámulok-bámulok.

    Nem zavar a meleg, fõleg, hogy pár napja megint magasan a hegyekben vagyok. Úgy tûnik fogytam azóta, hogy útnak indultam, de az is lehet, hogy tévedek, csak képzelem, hogy fogytam. Valóban, mintha a gatyám már nem szorítana annyira, vagy csak kinyúlt, mert mosógépet még nem látott. A temetõ melletti pékségben veszek négy különbözõ zsemlét, próbálom megtalálni a kedvencemet.
    A szállóba visszaérkezvén kellemetlen meglepetés ér, a szálló be van zárva. A szálló melletti katonai repülõtér õrtornyából a kiskatona valahogy elmagyarázza, hogy a tulaj minden délután ebédet visz a nagyanyjának a szomszéd faluba, addig bezár a hotel, délután háromkor fog kinyitni. Ami engem roppant kellemetlenül érint, tekintve, hogy vécére kellene mennem. Így az út elején még gondot okozott néhány óráig visszatartani a természetes szükségleteket, késõbb a hosszú, néha húsz-harminc órás buszutakon már prímán ment. Bámulatra méltó az emberi test alkalmazkodó képessége, még az én esetemben is, amikor a kontroll gyakorlatilag fejben történik.
    Visszamegyek a belvárosba, beülök az egyetem könyvtárába, helyi újságokat nézegetek, mert olvasásnak még nem nevezném azt, amit én egy spanyol szöveggel mûvelek. Ez az egyetem, az Universidad Rafael Landivar meglepõ módon akadálymentes, itt a szellemi igényeim mellett a testi igényeimet is kielégíthetem.
    Megfigyeltem, hogy Guatemalában majdnem mindenhová bemehetek, senki nem kérdez tõlem semmit, nagyot köszönök, mosolygok és megyek. Ha valaki mégis kérdezne valamit, átváltok angolra, mosolygok és megyek tovább. Ezzel az attitüddel akár elnök is lehetnék ebben az országban, és lehet, hogy a munkám sem végezném rosszabbul, mint bármelyik másik politikus.
    Nevetnem kell, ha a drága jó Herbert jut eszembe, aki 65 dollárért akart ide elhozni, én meg majdnem belementem, még most sem vagyok tisztában az itteni árakkal. Minden nagyon olcsó, azzal együtt, hogy gyanítom, hogy nekem mindent sokkal drágábban adnak, mint a helybélieknek.
    Elnézek az Avenida 11 felé, de ott sem találok semmi lélekemelõ dolgot, az épületek egyformán igénytelenek. A kortásrs építészetre sem sok dícsérõ szót lehetne pazarolni. Itt is a múltból merítkezik az építészet, a gyarmati épületeket koppintják több-kevesebb sikerrel. Benéztem egy nagy parkolóba, leesett az állam, ugyanis az autók kaviccsal szórt közlekedõkön jutottak el az üde zöld pázsittal burkolt parkolóállásokig. Ilyet a világon még sehol sem láttam.
    A városban rengeteg az alapítványi és egyházi iskola, sok a bank és biztosító, és ezek az épületek általában szögesdrótba vannak burkolova, helyenként magasfeszültséggel kombinálva. Magamban Guatemalát berácsozott országnak neveztem el. Akkor még nem láttam Costa Ricát.
    Elõkerült közben a recepciós is, aki mint késõbb kiderült rossz irányba küldött a terminál felé, vagy valamit nagyon félreérthettem, mert a dög nehéz zsákkal a hátamon jó sokat kalandoztam a rosszabbnál rosszabb burkolatú útakon a terminált keresve, miközben olyan szavakat szûrtem át összeszorított fogaim közt, amelyekre nem lennék büszke.
    Hirtelen felindulásból, és mivel a terminált sem találtam, elkezdtem megint stoppolni, bár tudtam, hogy senki nem fog elvinni, aki pedig elvinne, annak ebben az országban nincs autója. Két órai stoppolás arra pont elegendõ volt, hogy kellõképpen lehiggadjak, ebben segítségemre volt a rengeteg, az autóból kihajolva integetõ kedves guatemalai polgár. Olyan vidáman integettek vissza, hogy még azt is megbocsátottam nekik, hogy nem vittek el.
    A terminálon mindenki össze-vissza beszél, hirtelen Kabulban érzem magam, ott voltak emberek ennyire meggyõzõdve egymásnak homlokegyenest ellentmondó igazságokról. Mivel többen is emlegették, beneveztem egy Quatro Camino-ba tartó buszra. Egy órával késõbb derült ki, hogy az nem egy város, hanem egy útkeresztezõdés, ahol a sofõr szó nélkül kitett.
    Csak hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból, elkezdek stoppolni. A benzinkútnál német szavakra kapom fel a fejem. Valóban, egy német csoportot szállító busz állt be tankolni. Beszélek a túristákkal, kérdezem elvinnének-e addig, ameddig mennek. Hosszas alkú után nem jön össze az üzlet, mert nincs Guatemalara kiterjedõ biztosításom. Sajnálkozó arckifejezéssel, de ott hagynak az út szélén, további szerencsét próbálni.

    Estefelé jött egy minibusz, én elévetettem magam, hogy biztosan megálljon. El is vittek egy darabon, míg meg nem álltak egy hegytetõn. A busz õrült vezetõje az mondta, hogy itt, ezen a több mint 3000 méter magasan lévõ hágón szállhatok majd át egy másik buszra, csak azt felejtette el közölni velem, hogy a másik busz hány nap vagy hét múlva érkezik.
    Azt láttam , hogy éhen nem fogok halni, mert a hegytetõn több, étteremnek csúfolt füstölgõ bádogkunyhó ontotta a jobbnál jobb illatokat. Az egyik mellett letettem a voksomat, amellett, amelyikben két dédanyám korú szakácsnõ sürgött-forgott, és egy ûkapám korú férfi tette nekik a szépet és folyton belecsípett a rakott szoknyával fedett fenekükbe.
    Ebben a helyi indián lacikonyhában dolgozó két százéves delnõ szerint pár napig semmiféle busz sem fog erre felé jönni, mert néhány kilométerrel lejjebb a hurrikán, még mindig a Stan hurrikán, legnagyobb meglepetésemre elvitte az utat és néhány hidat. Azzal is nyugtatgattak, hogy egy pár hét is lehet, míg rendbe teszik. Az is igaz, hogy még mindig keverem a nap, hét és hónap szavakat spanyolul, de még az is meglehet, hogy a szipirtyók nem is kasztíliaiul beszéltek.
    Mégis váratlanul megjelent valahonnan a sötét éjszakából egy zsufolásig tele, a szokásosnál is magasabb és koszosabb, ütött-kopott iskolabusz. Ebben a pillanatban én már két adag hashajtó vacsorával a gyomromban szundikáltam a majd húsz centiméter széles padon. A busz megállt a bódé elõtt, és legalább akkorát dudált, mint a Titanic a süllyedõ szerelmespárral a fedélzetén. Nem tudtam mire vélni a dolgot, így meg sem moccantam, nehogy leessek a padról, de az egyik némber megrángatta a lábam, és mutogatott a buszra, hogy Guatemala, Guatemala. Igen, igen, legyintettem, tudom, hogy melyik országban vagyok, de aztán szigorú logikával kikövetkeztettem, hogy ha Mexikóban Mexico a fõvárost jelenti, akkor ez a busz kizárásos alapon a guatemalai fõvárosba igyekezhet.

    Az utasok nagy nehezen felhúztak a buszra, esélyem sem volt magamtól a busz önálló megmászásra, helyet is kaptam az egyik pad sarkán egy rakás marcona kinézetû, de mosolygós szemû parasztember mellett.
    Köd volt, szakadt az esõ, a busznak csak egyik lámpája világított, ablaktörlõ és tükör nuku, és a szokásos éktelen hangos zenebona áradt a szalmakalapnyi hangszórókból. A rettenetes zene versenyre kelt az üvöltõ motorral, az így összeállt harmóniát nagy néha a váltó keserves, fülszaggató nyekergése szakította meg.
    Újra hallom azt a bizonyos román slágert, ami ezentúl végigkísér egész utamon, a legváratlanabb helyeken, például a panamai dzsungelben zavarta meg lelki békémet a „Dragostea din tei” címû román világsláger. Hogy tényleg világsláger, ahhoz egy szemernyi kétség sem fér. Fogadni mernék, ha most visszamennék Iránba, ott a fárszi változatára szambáznának a csadorba burkolt perzsa tündérek.
    Természetes, hogy a nyaktörõ szerpentineken padlógázzal haladunk felfelé és lefelé, helyenként egy-egy kerékkel a szakadék felett, de hát ez a „la vida loca”, a közép-amerikai adrenalin-hullámvasút, ahonnan nincs kiszállás.
    Régen szerettem az Eddát, hasonló érzés kap el, mint gyermekkoromban. „Minden sarkon álltam már, minden (busz)lépcsõn ültem már…” Egészen új értelmezést kapnak a régen nem hallott sorok.

    Nem is láttam ezeken a buszokon eddig egyetlen másik külföldit sem, amit õszintén szólva nem nagyon csodálok.
    Minden olyan pillanat után, amikor már kimenekültünk a közvetlen életveszélybõl, nagyon élvezem ezeket az buszutakat, mert igazi testközeli élményeket élek át a helyi emberekkel, akik bár mindig nagyon segítõkészek, természetesen nem mindig tudják, és nem is értik, hogy miért vágok morcos arcot, mielõtt udvariasan megköszönöm a segítséget, amikor a karomnál fogva megrántanak elõre és felfelé, és kiesek a székembõl, vagy a hátamnál fogva tolnak elõre és felfelé egy meredek kaptatón, én pedig esek ki elõre a székbõl. Hiába, segíteni tudni és tanulni kell.

    Ezeknek a csodálatos embereknek mindig van egy mosolyuk mindeki számára és sztoikus nyugalommal figyelik az élet lassú avagy mesterségesen siettetett vagy elõidézett elmúlását. Itt a halál és a nyomorúság része a midennapi életnek, móriczi humorral kerekednek felül a problémákon.
    Az a nagyon õrült alak, akit valami nem kevésbé õrült alak megtett buszsofõrnek, és aki kinézete alapján egy amerikai film negatív fõhõse is lehetne, kirakott Guatemala City valamelyik lepukkant külvárosában egy olyan környéken, amely olyan sötét és félelmetes volt, hogy még a szemem is alig mertem kinyitni. A vezetõ állítása szerint itt kellett volna lennie egy jó hotelnek.
    A nagyon fasza hotel lent volt a pincében, WC és zuhany nuku, azaz mégis, egész éjjel csepegett a mennyezetrõl a penészes vakolattal vegyes valami. Igazán hihetetlenül sötét, középkori hely ez a hotel, rémisztõ, a félhomályos folyosókon dülöngélve közlekedõ alakokkal.
    Nem is akartam ott aludni, gondoltam lemegyek, azaz megkérek valakit, engedjen le a lépcsõn, körülnézek, és ha nem tetszik majd keresek egy másik helyet. De erre már nem volt lehetõségem, mert a recepciós szörnyeteget csak reggel láttam viszont, hiába üvöltöztem rekedtre a torkom, hogy hahó, hahó, fel szeretnék menni, nem tetszik ez a kóceráj, büdös van, sötét van, talán még félek is.
    Miután a folyosón a falfülkékben horkoló büdös páriák rám morrantak, abbahagytam a hiábavaló kiabálást, beletörõdtem, hogy ma itt kell aludnom, de azt is beláttam, hogy még ha lenne nálam valami elemózsia, akkor sem vehetnék semmi enni és innivalót magamhoz, mert vécét sehol sem láttam.
    A folyosó végén, pár lépcsõ tetején sejtettem valami bûzös lyukat, de arra már nem voltam kíváncsi, hogy ott mi lehet. Úgy éreztem magam, mint akit egy kocsmai verekedésen egy bal csapottal gyomorszájon vágtak, majd jobbegyenessl kiverték az aranyfogát, és aki ezek után a pöcegödör felé hajolva hirtelen nem tudja eldönteni, hogy éppen abbahagyja-e az öklendezést vagy kéjes élvezettel folytassa a kivert aranyfog keresését…
    Ezt a küzdelmet mára feladtam, összeszorítottam a fogam, lélekben megveregettem a saját vállam, továbbá nagy szeretettel gondoltam jótevõmre, a kamikázé buszpilóta barátomra és lenyeltem a keserû pirulát.
    Körülnézek a szobában a fejlámpa fényénél, mert ugye a világítás luxus lenne, salétrommal és egyéb barna foltokkal tarkított penészes fal vigyorgott rám, amelyet fénykorában talán még vakolat is díszitett, mocskos, büdös ágy, cigarettával kiégetett száz éves pokróc. Brrr… beleborzongtam a gondolatába is annak, hogy ebbe az ágyba belefeküdjek. Bár ha jobban belegondolok még itt is jobb, mint kint az utcán.
    Minden erõmet összeszedve nekifeszültem és behúztam az ajtót. Zárat hiába keresvén a bicskám pengéjét feszítettem be az ajtó és a padló közé, magam is ajtó elé feküdtem a betonra, hogy senki ne törhesse rám az ajtót éjjel, bebújtam a zsákba és Istennek ajánlva lelkem pár percen belül már az igazak álmát aludtam. Utolsó gondolataim egyike az volt, hogy ha ezt drága szüleim látnák, el sem hinnék.
    Reggel sokkal jobbnak tûnt a helyzet, a pincében lakó emberek közül négyet megkértem, vigyenek fel gyorsan a felszínre. Fityiszt és egyéb nemzetközi egyezményes jeleket intettem az álmosan pislogó Quasimodó recepciósnak, aki valami pénzt kezdett el emlegetni, és kimenekültem az utcára.
    Nappal sem sokkal bizalomgerjesztõbb a környék, nem is haboztam sokat, bevágtam magam a legelsõ vérszívó taxiba és irány a terminál.
    Napokig nem tudtam lemosni a székrõl és a kezemrõl az ott rátapadt ragadósan olajos, rettenetesen büdös mocskot. Mindent ez a fekete degenyeg borított, látszólag az ottani emberek arcát is, mintha valami degenerált manó kent volna össze mindent és mindenkit vele. Mindenesetre örülök, hogy ezen a környéken nem vágták el a torkom.

    Guatemala City azon részei amelyeket volt szerencsém meglátogatni egy hatalmas nagy, hétmilliós szemétdombot alkotnak, itt él a legveszélyesebb fajta vérszívó teremtmény, az emberszabásu guatemalai taxis. Szemérmetlen, könyörtelen bagázs, néha annyit fizettem egy-egy rövidebb taxival megtett útért, mint ötszáz kilométer buszozásért. Az országban középréteg nem létezik, hajszálvékony elit és a többi néma nyomorult. Az épületek szakadtak, a mi szocreál építészetünk ehhez képest fényévekkel jobb.
    Hogy szó szerint idézzem a kézzel írott naplómat: „Guatemala City egy redves, tetves, mocskos tetûdomb, nincs rá más szavam”.

    Felkászálódtam egy újabb chicken-bus-ra és elindultam Antigua Guatemala, a régi fõváros felé. Remélem, hogy a székem egyszer sem fog leesni valamelyik teherbusz tetjérõl, mert az az út végét jelentené. Lassan halad a busz, mert mérhetetlenül magas és meredek hegyekre kell folyamatosan felkapaszkodni majd lezúdulni. Nevetségesen olcsó a chicken-bus, 50 km kb 1,33USD-be kerül.

    Pár napig nem ettem túl sokat, kiböjtölendõ a hegytetõn, a lacikonyhában kapott manût, ki kellett magam éheztetni, hogy meggyógyuljak, gyógyszert ugyanis nem hoztam magammal. Akkor még nem tudtam, hogy a gyomorrontásnak és hasmenésnek van egy egyszerû gyógymódja. Fél liter puerto-ricói rum. Néha már egy deci is csodákat tesz. Késõbb Bolíviában véletlenül jöttem rá erre a gyógymódra.
    A kerekesszék és a hasmenés mellesleg nem a legmenõbb és leglélekemelõbb párosítás, fõleg nem olyan helyeken ahol az akadálymentes fürdõszobák ezer kilométerekre vannak egymástól.
    Közben a levedlett bõröm rendbe jött, így megint idõszerû lett, hogy lehámlodjon az orrom és a vállam is, ma a karom kezdett el foltosodni. Nagy nyûg, hogy nehéz a hátizsák, pedig tényleg éppen csak a legszükségesebbeket hoztam magammal, ruhát mindenféle idõjárásra és mindenféle szükséges egyéb vackot a szék miatt.
    Amikor a vállamon van a zsák, nagyon elõre kell hajolnom, mert folyton-folyvást fel akarok borulni, ha a térdemen viszem, állandóan le akar esni. A sokféle szutykos busz és taxi mizerábilis csomagtartójában és tetején rárakódott fél kiló kosztól sem lett semmivel könnyebb.
    Naponta eszembe jut a halott ember, egyszerûen nem tudom elfelejteni, brutális a különbség a képernyõn látottak és a valóság között. Például az alvadt vérnek átható szaga van.

    Antigua Guatemala, a régi fõváros, gyönyörû koloniál stílusú színpompás épületeivel, hangulatos, kövezett utcáival, romos katedrálisaival és templomaival, a négyezer méter magas Agua vulkánnal a háttérben, a felhõkkel fogócskázó napfénnyel és reggeltõl estig gomolygó vészterhesen szürke viharfelhõivel a világ egyik legszebb városa.
    Valahol a mai város mellett, szinte feledésbe merülve található egy még régebbi Antigua Guatemala is, de az már annyira régi, hogy holléte is vitatott.
    Guatemala az egyik legelképesztõbb ország, ahol eddigi életem során jártam, kedves emberekkel, elképesztõ sofõrökkel, égig érõ aktív vulkánokkal, hatalmas járdaszegélyekkel, õserdõkkel, sok indiánnal, helyenként állandó jelleggel zuhogó, kitartó esõvel.
    A hihetetlen buja növényzet, az maga a csoda. Szállást keresek, a legszebb szállóban a Casa Lucia-ban már nincs hely, egy nem sokkal távolabb lévõ tiszta szállodában találok megfelelõ szállást napi 16 dollárért. Jól esik a forró zuhany alatt kiáztatni fáradt csontjaimat, a kényelmes ágyban heverve kap el az érzés, hogy jó lenne otthon lenni. Még nem szoktam meg az egyedüllétet. Állítólag legalább két hónap kell hozzá. Egyik belga barátom, Matthew tizenegy hónapig utazgatott egyedül Pakisztánban és Iránban. Õ mesélte, hogy az elsõ két hónap piszok nehéz volt, de utána hirtelen eltelt a másik kilenc, csak úgy peregtek a hetek.
    Egyelõre azt sem tudom elképzelni, hogy hogy fogok boldogulni három hónapig. Gyengébb pillanataimban bánom, hogy nekivágtam ennek az útnak, úgy érzem hogy több az üröm mint az öröm, de ugyanakkor restellem is magam a gyengeségemért. Azzal építem a gondolataimat, hogy senki nem küldött ide, önként jöttem, és ennek megfelelõen ki kell éleznem minden pillanatot. Mégiscsak perverzül normális lenne, hogy én az otthon maradtakat irigylem a jó kis unalmasan tartalmas munkás hétköznapokért, míg õk engem irigyelnek, azért mert a világ egyik legszebb területén azt sem tudom, hogy péntek vagy vasárnap van ma.
    Antigua tele van külföldi utazóval, ebbõl leszûröm, hogy nem lehet valami rossz hely. Abból pedig, hogy Mexikóváros óta szinte alig találkoztam külföldiekkel, azt szûröm le, hogy a baj egyes egyedül az én fejemben van. Valami nincs rendben odabent, mert nekem soha nem jó, ha valami rendben van, azt gyorsan el kell rontani, hogy a napok ne unalmasan forduljanak egyikbõl a másikba.
    Sétálgatok a városban, magasak a járdapadkák, egyedül nem boldogulok, de itt baromi egyszerû a dolog. Csak körbeforgatom a fejem és többen rohannak a segítségemre. Mind helybéli, a külföldiek nem valami segítõkészek. Az egyik sarkon üldögélõ fogatlan öregnéne koldus a köténye zsebébõl elõhúz egy cipót és a kezembe nyomja, megsimogatja a kezem. Meg vagyok nagyon hatódva. De ebbõl az is következik, hogy én is a koldusok kasztjába tartozom, vagy még lejjebb. A cipó mindenesetre finomabb volt a legpazarabb lukulluszi lakománál.
    A La Merced templomnál indián nõket fotózok, szóba elegyedünk. Egyikük egy két gyermekes tizenhat éves lány, különösen kitüntet a figyelmével. Értésemre adja, hogyha nem lenne már férjnél meglátogathatnám a házában a falujában, de a családja miatt sajnos nem fogadhat idegeneket a házában. Mondom neki, hogy a mi országunkban a hozzá hasonló korú lányok még szinte Barbi babával játszanak az iskolában, nagyokat nevetünk. A túristák gyanakodva figyelnek bennünket.
    A bazárban színpompás kelmék fájdítják a szemem és a szívem, legszívesebben mindet megvenném. A bazár elõtt nyakláncokat és minden marhaságot áruló, hasonló színû ruhákba öltözött tejcsokoládé bõrû és valószínüleg ízû indián lánykákra már nem is tudok mit mondani. Meg sem tudom õket különböztetni, olyanok mint a négyes ikrek. Vidámak, szépek, derûsek, kívánatosak, egy másik világ virágszálai, nem engem rendelt a sors kertészlegénynek melléjük.
    Égzotikusan szépek és érzékiek az indián lányok. Nagyon természetesek, nagyon különlegesek. Olyanok, mint a legszebb orchideák a kolumbiai dzsungelben. Elérhetetlenek és koravének. Mint az õzikék az erdõ széli réten, a legkisebb gyanús jelre tovaszökkennek.

    Reggel ötkor kelek, tegnap befizettem kemény öt dollárt egy túrára. Vár a kétezer nyolcszáz méter magas, még mûködõ Pacaya vulkán. Fél hatkor vesznek fel a sarkon. Megáll egy minibusz, kiszáll a vezetõ és a mellette ûlõ alak, valószinüleg a tolmács, én nézem õket, õk néznek engem. Egy darabig szemezünk, majd én töröm meg a jeget, közeleb lépek. Hitetlenül nézik a papírt, a név amit mondok nagyjából megegyezik azzal, ami a papíron szerepel. Nem értik, hogyan és miért akarok felmenni a vulkánra. Állítólag kerekesszékkel nem lehetséges. Legyintek egy majd-meglátjukot, majd beszállunk.
    A minibuszban norvégok, mennonita amerikaiak és kanadainak utaznak. Másfél óra kanyargás után megérkezünk San Francisco faluba. Errefelé minden második falu vagy San Francisco, vagy San Marcos, vagy valamelyik másik katolikus szent. A választék jó nagy, a katolikus anyaszentegyház sok szentet termelt ki az elmúlt kétezer évben.
    Kár, hogy már ki kell szállni, be ne tudok telni a hatalmas körképként suhanó tájjal, a kelõ nap gigantikus vörös loboncával, a fénysebességgel száguldó felhõkkel, az egymással farkasszemet nézõ megszelidült tûzokádó aggastyán hegyekkel.
    Lóháton indulok neki a napnak, miután lovastól kibéreltem az egyik falubeli indián fiúcskát. A lovat végig õ vezette kantárszáron, én leginkább a kilátással voltam elfoglalva, és azzal, hogy amikor a ló valamilyen hirtelen mozdulatot tesz, ne essek ki a nyeregbõl. Nem sokszor ültem lovon a balesetem óta, és sohasem próbáltam lovagolni egy keskeny, kígyózó meredek ösvényen a vulkán oldalában. Sajnáltam is szegény kis lovacskámat, gyakran meg kellett állnia kifújni magát a meredek kaptatókon, miközben cipelniefelcipelte a magyar Sancho Panzát a vulkánra.
    Amikor elkezdett szakadni az esõ, az indián fiú elõvett a nyeregkápából egy szárazon is émelyítõ szagú gumiponcsót. Tiltakoztam kézzel-lábbal, hogy nem kell, nem árt meg nekem egy kis esõ, hajthatatlan volt, magamra kellett teríteni. Majd vigyorogva közölte adta értésemre, hogy nem engem félt, hanem a drága bõrnyereg nem ázhat meg.
    A vezetõm lelkes és bõbeszédû fiúcska, sokat beszélt valami helybéli nyelven, amibõl, bár egy kukkot sem értettem, mégis jó nagyokat nevettünk. Sokáig a fülénél fogva hozta szabad kezében a négyzetes alakú, felfújható Roho párnámat, néha lenézett a kezére és az elegáns aktatáska szerû csomagra, és hálásan nézet vissza rám, hogy ilyen nagyszerû és furcsa dolgot vihet a kezében.
    A két órai kapaszkodás nagyobb kellemetlenségek nélkül telt el, bár egy óra elteltével már pokolian fájt a gerincem a kemény bõrnyeregben. Olyankor mindig Winnetoura gondoltam, és arra, hogy õ biztosan arcrezzenés nélkül türte volna ezt az önkéntes kínzást, így aztán én is büszkén görbültem kérdõjellé a nyeregben.
    Fent a vulkán kúpja alatti nyeregben, mivel a ló nem képes megmászni az utolsó kétszáz méter nagyon süppedõs, fél méter mély lágy hamuval és apróra töredezett tufával borított szakaszt, megálltunk pihenni. Lehuppantam a csuromvizes földre, mert drága pacim az összeesés határára került, úgy lihegett, mint egy békebeli kovácsfújtató.
    Ültünk a vizes koromban és vártuk, hogy a többiek visszatérjenek. Láttam, hogy bukdácsolnak egy métert felfelé kettõt pedig vissza az embertelen talajon, majd hirtelen lehúzták a függönyt, és kinyitották a zuhanyt.
    A szél nekidurálta magát, én bemásztam egy nagy olvadt vasrög mágé, de még ott is fáztam, mint a kivert kutya. A kissrác a víztõl térdig nyúlt gyapjúpulóverében csak nevetett rajtam, intett a kezével, hogy õ igazi hegyi ember, egy kis esõ és szél nem vágja egykönnyen a földhöz.
    Közben a felhõk hasonlóan a felgyorsított filmbéli jelenetekhez, fáradhatatlanul jöttek-mentek a fejünk felett két méterrel, több millió éves, természetes koreográfia szerint váltakozott egymással esõ, szél, felhõ, köd és egyéb cseppfolyós halmazállapotú, esõnek és ködnek nem nevezhetõ égi áldás.
    Ekkor még nem sejtettem, hogy mi vár rám lefelé. Az ösvény lefelé sokkal meredekebbnek tûnt, folyton ki akartam elõre csúszni a nyeregbõl. Kétszer ki is fordultam a nyeregbõl, amikor a ló nagyot és hirtelen lépett lefelé, de nem engedtem el a nyakát, átöleltem és fogtam, kapaszkodtam. Egy idõ után a többiek is észrevették, hogy nem szándékosan lógok a ló nyakán támadásra készülõ sziú törzsfõnökként. Biztos, ami biztos elõbb udvariasan megkérdezték, hogy ez is valami mutatvány-e, majd a ló lábai közt kikandikáló elkeseredett, paprikavörös arcom látván visszaemeltek a nyeregbe.
    Kora délután visszaértünk a faluba, igazi mennyei megváltásként éltem meg, amikor visszacsúszhattam a ló hátáról a székembe. Pár pillanatig eksztatikus örörmöt éreztem puha párnámon ülve, lehet hogy el is ájultam a gyönyörûségtõl egy pillanatra. Annyira relatív minden, nem emlékszem, hogy valaha is okozott-e ekkora örömöt az a puszta tény, hogy végre a biztonságos és kényelmes székemben ülhetek. Már csak azzal voltam elfoglalva, hogy elzsibbadt és elgémberedett karjaimba is életet leheljek.
    A lovaglástól és a kemény bõrnyeregtõl még a nem létezõ farizmaimban is izomlázam van, lefelé szinte végig lólengésben jöttem, azaz a kezeimen tartottam magam, mert nagyon nyomott a nyereg. Attól is tartottam, hogy ledörzsölöm a fenekemrõl a bõrt és akkor az utazás részemrõl be van fejezve, mert egy horzsolásból egy pillanat alatt decubitus lehet. A decubitus pedig a legfélelmetesebb ellenség, józan gondolkodású kerekesszékes ember messze elkerüli, még csak nem is gondol rá.

    Késõ délután érünk vissza Antiguába. Hatalmas gyászoló tömeg hömpölyög a szakadó esõvel együtt a gránitkockákkal burkolt sikátorokban. Az 56-ik antiguai körmenet zajlik éppen. Több tíz méter hosszú fakoporsót visz ütemesen himbálva mintegy száz feketébe öltözött férfi, a nyitott koporsó tetején élõ Krisztus fekszik fájdalmas pózba merevedve. A gigantikus koporsó oldalán felírat hírdeti, hogy Krisztus értünk halt meg a kereszten, a mi bûneinket vette a vállára elviselhetetlen teherként. Ez a körmenet gyászmenet, minden évben átélik Krisztus fájdalmát, emlékeznek az áldozatra, amelyet értünk hozott a kereszten.
    Egyik sikátorban belebotlok José-Maria ferences atyába, aki libanoni származású, kanadai és amerikai egyben. Bonyolult ember, bonyolult történettel. Korábban sikeres üzletemberként élt Kaliforniában, nagy kanállal habzsolta az életet, mindent, amit sok pénzért kapni lehet, narkót, kurvákat, feleségeket, házakat és drága autókat. Egy adott pillanatban, himbálódzó piszkos tûvel a vénájában látomása volt. Másnap eladta mindenét, a pénzbõl Honduras fõvárosában Tegucigalpában árvaházat épített, azóta is ott tevékenykedik, tanít és térít a legnagyobb nyomorban a legveszélyesebb favellákban, ahol az emberéletnél még a légypiszok is többet ér. Hiteles ember, meghatott a tekintetébõl és az egész lényébõl áradó aszkétikus hit és erõ. A fõtéren az árkádok alatt a szakadó esõ majd elnyomta beszélgetésünket, amikor csöpögõ hajjal megjelent barátja, John-Anthony atya Houstonból. John leginkább egy magas, szõke Sámsonra emlékeztetet durca daróc gúnyájában és csattogó, repedezett fasarújában. John az egyik leggazdagabb dallasi család sarja, a története sokban hasolított a barátjáéhoz.
    Õ is a pénzen vásárolható bûnök elõl menekült az egyház kebelére. Két igazán boldog és elégedett emberrel találkoztam aznap, akik jó úton haladnak a boldogság felé. Sokáig ültünk még szótlanul a fekete kõlépcsõkön, szavak nélkül, néma tekintettel is megértettük egymást, majd megszorították a kezem és a vállam és elváltunk. Látogassam meg õket, ha Tegucigalpába fúj a szél. Mindenesetre legelõbb a szálló WC-jére látogattam el elsõ teendõként, mert ma nem bántam valami jól a vesémmel.

    Reggel nyolc körül kivet az ágy magából, kint hétágra süt a nap. Gondolom magamban, itt az ideje az Agua vulkánról néhány felvételt készíteni, de mire lezuhanyzom, és kitörölöm a csipát a szemembõl, már beborult. Az Agua vulkán megörökítése elmarad legközelebbre, következik a B terv, azaz elindulok El Salvador felé.
    Antiguától könnyes búcsút vettem, tudom, hogy ez az a hely, ahová életemben még biztosan vissza fogok térni. Kisebbfajta keresgélés során néhányszor körbejárom a billegõ kõlapokkal burkolt teret, amit buszterminálnak csúfolnak, majd felpattanok egy iskolabuszra. Az ócska szerzet nagy nehezen felkapaszkodik az egyirányú szerpentineken, fel az egekbe, majd pár tíz kilométer után leereszkedi Guatemala Citybe. Itt egy pofátlan taxis jól kizsebelt miközben elvitt az egyik nemzetközi terminálra. Éppen elcsípem a fél egyes San Salvadorba, El Salvador fõvárosába tartó buszt. San Salvador nagyjából kétszáz ötven kilométerre van innen, öt óra busszal. Természetesen itt is egy folyó a határ, a túloldalon sokkal szakadtabb és szegényesebb minden, bár állítólag El Salvador nem szegény ország. A határon elég sokat állunk, a vezetõ itt sem állítja le a motort, az kipufogó gázt a huzat behozza a buszba, nem baj, csak én fuldoklom, mindenki már leszállt. Tüdõtágító gyakorlatokat végzek, két perc levegõ nélkül, két perc intenzív légzés, gondolom, hogy így kétszer annyi idõ alatt fulladok meg.
    Induláskor egy gördeszkán közlekedõ dupla amputált, hatalmas pocakos srác mászik fel a buszra, nem valami szívderítõ látvány. Eszembe jut, hogy én is hányszor másztam fel a seggemen eddig különbözõ buszokra, és a srácot elnézve én sem lehetek az emberi méltóság szobra, amikor feltörlöm a gatyámmal a rozsdás, poros lépcsõket. Nincs választásom, vagy fenéken hódítom meg a buszokat, vagy kutyagolok. A srác a busz folyosóján ráült a gördeszkára, akkurátusan a pocakját is elhelyezte ott, ahol másnak a lábai szoktak lenni és buszkolduló körútra indult. Fent a szerpentin tetején kiugrott a buszból, kettõt buffencezett az aszfalton, majd lesiklott a hajmeresztõ lejtõn.

    #55831 Hozzászólás

    Chicharra

    Tükör

    Eszméletlen. Minden elismerésem.

    Azt látod a világból, ami Benned van.

    Különleges érzékenységgel szemléled, éled át a világot. Öröm volt olvasni.

11 hozzászólás megtekintése - 1-11 / 11
Hozzászólás: Latin-Amerika 2005október-2006január
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.