Madagascar

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Madagascar

  • Ennek a témakörnek tartalma 0 résztvevő és 0 hozzászólás.
  • Indította
    Témakör
  • #53545 Hozzászólás

    Xmas

    M a d a g a s c a r
    (2014. szeptember 13.-október 3.)
    1. rész

    Sokan még azt sem tudják, hogy hol található ez a szigetország, a Malagasy Köztársaság, hiszen ritkán szerepel a hírekben és a turisták sem nagyon látogatják. Szegény ország, messze is van, gyenge az infrastruktúrája és az utóbbi időkig politikailag sem volt stabil. Ez utóbbinak talán vége szakad, mivel egy puccsot követően egy négy évig hatalmon lévő átmeneti kormányt a tavalyi választások után egy új kormány váltotta fel.
    Madagascár szigete (a továbbiakban: M.), azaz a Malagasy Köztársaság Afrika keleti partjainál terül el az Indiai Óceánban; hossza 1.600 km, szélessége 570 km. Körülbelül 100 millió évvel ezelőtt vált le az afrikai kontinensről és csak mintegy 2000 évvel ezelőtt kezdték az emberek benépesíteni. Lakóinak eredete és összetétele is igen érdekesen alakult. Ma már bizonyítottnak látszik – elsősorban a nyelvészeti és antropológiai összehasonlítások alapján, hogy az első telepesek a mai Indonézia (Borneo?) területéről származnak. A másik nagy bevándorlási hullám a 7. században volt, amikor Afrikából bantu négerek telepedtek le a sziget nyugati partjainál, miközben folyt tovább a bevándorlás Kínából, Dél-kelet Ázsiából és a Közel-keletről. Az első európaiak, a portugálok az 1500 években kötöttek ki a szigeten. A mai népesség ezen népek keveredéséből alakult ki. A többi kontinenstől való elszigeteltsége révén állat-és növényvilágában sok olyan egyed/faj van, ami csak ezen, a világ negyedik legnagyobb szigetén találhatók. Az országról szóló ismertetők, útleírások kiemelik a nemzeti parkokat, az őshonos állatok közül a makikat (lemurokat), a kaméleonokat, az itt található ezeréves baobab fákat és az ország jelképének tekintett őshonos ravinalát (a szó jelentése: utazók pálmája). Egyszóval: az ország legnagyobb vonzóereje a természeti szépségekben, a biodiverzitásban (biológiai sokféleség) rejlik. Ez indított bennünket (már mint engem és feleségemet) arra, hogy egy hosszabb utazást tegyünk a szigeten.
    Miután az elhatározás megszületett, beszereztük a Lonely Planet útikönyv sorozat M.-ról szóló kötetét, melynek tanulmányozása alapján összeállítottunk egy 17 napos útitervet. Noha van Magyarországon utazási iroda, amelyik szervez csoportos utakat M.-ra, mi az egyéni utazást választottuk. A könyvből kiválasztottunk három helyi utazási irodát és megküldtük nekik a tervezetünket azzal a kéréssel, hogy adjanak ehhez árajánlatot. A három iroda közül csak a Malagasy Tours nevű válaszolt, akivel meg is kezdődött az egyeztetés, levelezés angol nyelven és e-mail segítségével. Hamarosan meg is egyeztünk a végleges 18 napos programban, amely még a főszezonra esik. Az Iroda mindent (szállásokat reggelivel, négykerék-meghajtású autót angolul beszélő sofőrrel, aki egyben idegenvezető is volt, összes belépőt a nemzeti parkokba beleértve a helyi idegenvezetőket is, vonatjegyet, belföldi repülőjegyet, több piknik ebédet és a Toliara-Anakao-Toliara közötti motorcsónakos út árát) felvállalt a nemzetközi repülőjegy beszerzésének kivételével. Az utazási (és a fizetési) feltételek teljes mértékben megfeleltek a nemzetközi standardnak. Ez még áprilisban volt, de az Iroda sürgetett, hogy foglaljuk le az utat és főleg a repülőjegyet, mert a szeptember még főszezon. Így is cselekedtünk és ezt jól is tettük, mert az Air France Párizs-Antananarivo járatára már csak korlátozottan volt hely. Európából az Air Madagascar járatán kívül csak az Air France repül a malagasy fővárosba, de az sem minden nap.

    Szeptember 13-án reggel (4 órás hajnali kelés után) indultunk Párizsba szintén az Air France gépével. A francia fővárosban nem kellett sokat időzni; viszonylag rövid várakozás után kis késéssel indultunk a teljesen megtelt Boeing 737-el a közel 10 órás útra. Mintegy 9000 km megtétele után menetrendszerűen este 11 órakor landoltunk Antanarivoban (a továbbiakban: Tana). A repülőtől gyalog mentünk – megfelelő világítás hiányában szinte teljes sötétségben – a reptéri épület felé. Mielőtt azonban beléptünk volna, minden utasra ráfogták a pisztolyszerű hőmérőt, hogy kiszűrjék az esetleges lázas betegeket (ebolásokat?). A csarnokban mi beálltunk a vízummal nem rendelkezők sorába. Egy fehérköpenyes bácsika rányomott egy pecsétet arra a kitöltött statisztikai kérdőívre, amit még a repülőn kaptunk. Ezzel mehettünk is tovább – meglehetősen rendezetlen sorokban – egy kis iroda felé, ahol beadtuk az útlevelünket. Láthattuk, hogy azok még vagy három-négy kézen keresztülmentek, majd végül beütötték a gratis vízumot is, amellyel 30 napig tartózkodhattunk az országban. Az egész nem tartott tovább 30 percnél. Az igazi tumultus a csomagkiadásnál volt. Kocsi már nem is jutott nekünk és vagy 1 órát tartott, míg kézhez vehettük csomagjainkat. A váróterembe kilépve hamar megpillantottuk azt a táblát, amelyen a nevem állt. A Malagasy Tour képviseletében Niri (becsületes nevén Ranaivoson Nirina) várt ránk, aki az elkövetkezendő két hétben sofőrünk és idegenvezetőnk lett. Mielőtt azonban elhagytuk volna a reptéri épületet, elintéztük a pénzváltást: 400 eurót váltottunk be 3160 arijary (Ar) árfolyamon, ami 1.264.000 Ar lett volna, de illetékként levontak belőle 16.168 Ar-t.
    Bőven elmúlt már éjfél, amikor Niri odavitt bennünket a négykerék-meghajtású Toyota Land Cruiserhez, amivel mintegy 2.500 km-t fogunk megtenni a két hét alatt. Az iroda szép gesztusaként Niri adott mindkettőnknek 1-1 banánt, 1-1 palack vizet és egy kis kekszet. Neki még vissza kellett mennie parkolójegyet (?) venni. Kint kimondottan hűvös volt; a pára lecsapódott a gépkocsi ablakain és bár késő is volt meg sötét is volt, de azért egy koldus is megtalált bennünket.
    A szállodáig vezető 17 km-t hamar megtettük az elővárosokon és rizsföldeken keresztül vezető néptelen utcákon. Szállónk, a La Rova Hotel a várost az egyik oldalról övező domboldalon volt. A szobában Tv, telefon, mini páncél- és jégszekrény (minibár) teafőzési lehetőség, stb. fogadott bennünket; a helység ízlésen volt berendezve, volt stílusa. Feltehetően ez volt az egész utunk során a legdrágább szálloda (a duplaágyas szoba ára reggeli nélkül 150.000 Ar volt). A recepciótól megkaptuk kulcsunkat és a kitöltendő bejelentkezési lapot, majd a személyzet egyik tagja – csomagjainkat felkapva – elkísért bennünket a szobánkhoz. Fáradozását 2.000 ezer Ar-el honoráltuk, ami csomagonként 1.000 Ar. Ezt a tarifát alkalmaztuk mindig és az illetők láthatóan meg is voltak ezzel elégedve.

    1. nap (szeptember 14., vasárnap): Antananarivo–Miandrivazo (400 km.)
    A kései, azaz korai lefekvés miatt ezen az éjjelen nem sokat aludtunk. Egy 400 km-es út állt előttünk, így aztán ½ 8 órakor reggeliztünk. Reggelinket egy bővített kontinentális reggelinek nevezhetnénk, mert a kávé, vagy tea, bagett, dzsem, méz „menü” mellé mindig kaptunk még valamit, ez esetben 2-2 db kis palacsintát. Aztán Niri is megjelent és rövid megbeszélés után ½ 9 óra körül elindultunk déli irányban Miandrivazo felé. A reggel enyhén ködös, felhőtlen, de kissé csípős volt; a tenger szintje felett 1.400 méter magasan voltunk. Bár vasárnap volt, az utcákon sokan voltak, piac-piac hátán. Sokan templomba igyekeztek.
    Alig, hogy elhagytuk a várost, máris megjelentek a rizsföldek. A malagasyak fő tápláléka a rizs; Niri szerint egy felnőttre átlagban 1½ kiló rizs jut naponta! A teraszos rizsföldek nagyon jellemzőek a malagasy tájra. Mint mindenütt a városok közelében, Tana határában is folyik a téglagyártás sokszor úgy, hogy a nyersanyagot egy-egy korábbi rizsparcella szolgáltatja, minek következtében a szóbanforgó terület egyre mélyebbre kerül az agyag kitermelése következtében.
    Tél, azaz a száraz évszak vége felé jártunk, ezért a szárazság jeleit mindenütt látni lehetett. Ennek ellenére kisebb-nagyobb vízfolyások mindenütt voltak. A teraszokon nem csak rizst, hanem más növényeket is termesztenek; a víz közelében természetesen rizst, meg zöldségféléket, a dombokra magasan felkúszó teraszokon meg egyéb, szárazságtűrő haszonnövényeket. A rizst már mindenütt learatták; sok helyen már folytak az aratást követő talajmunkák, máshol meg már el is palántázták a fiatal növényeket. (Ez természetesen vidékenként, azaz inkább éghajlati zónákként más és más időben történik. Vannak az országban vidékek, ahol háromszor is arathatnak rizst évente.) Míg a tarló felásása kizárólag a férfiak feladata volt, a palántázást ma már a férfiak is végzik együtt a nőkkel. A rizsparcellák többnyire parányiak, azokon legfeljebb a zebukkal tudnak dolgozni. Úgy láttuk, hogy a legnehezebb munka a kemény tartó felásása, amit egy hosszúnyelű, inkább dárdához, mint ásóhoz hasonló szerszámmal végzik általában párosával. Ezzel a módszerrel óriási rögöket ásnak ki és forgatnak meg.
    Az úgynevezett felföldön jártunk, ahol télen (azaz a nyári esős időszakban) még akár 0 C fok alá is süllyedhet a hőmérséklet. Itt a házak keskenyek, 2-3 emeletesek, ablakaik kicsik, keskenyek. Sokuknak a homlokzat teljes hosszában végigfutó erkélyük van, amit gyakran oszlopok támasztanak alá. A felső szinten van a konyha és mivel gyakran még kéményük sincs, a füst a tetőn keresztül szivárog ki a szabadba. A tetőt nád/szalma/pálmalevél borítja, a tehetősebbekét bádog hullámlemez, vagy cserép. A család az alsó szinten lakik sokszor együtt a lábasjószággal.
    A dimbes-dombos tájban itt-ott eukaliptuszfák és egy erdei fenyőféle tűnt fel a sok megművelt rizsföld között. Minden helységben legalább egy templomot láttunk. Niri szerint hazájában több a templom, mint az iskola. Számtalan helyen az országút szélén árusok kínálták portékáikat: epret, faszenet, kavicsot, friss zöldségféléket, Jézus szobrokat és fából készült gyermekjátékokat.
    Egy benzinkútnál megállva, annak boltjában vásároltunk egy palack (1 ½ liter) vizet (1.600 Ar) és egy karton gyümölcslevet (4.400 Ar). Nagyjából utunk felénél, Antsirabéban megálltunk ebédelni egy színvonalas étteremben, ahol még élő zene is volt. Úgy gondoltuk, hogy ez első alkalommal meghívjuk Nirit, hogy tartson velünk. Ő erre elárulta, hogy olyankor, ha ő vendéget hoz egy étterembe, ingyen fogyaszthat egy szerényebb fogást. Ez nyílván nem lehetett egy zebuhúsból készült rablóhús (vagy ahogy itt nevezik: brochette), amit én rendeltem és amit a következő két héten mindig emlegettem, mert annyira finom és porhanyós volt a hús. Mindjárt megkóstoltuk a helyi (duplán helyi, mert itt is gyártják Antsirabéban) sört, a Tree Horse Beert is, amit a helyiek csak THB-nek hívnak. Az ebéd során több tapasztalattal is gazdagodtunk, ami a későbbiek során csak megerősítést nyert:
    – az étlapok nyelve a francia és csak a legritkább esetben van angolul.
    – egy-egy főétel vendéglői ára 10 és 20 Ar között mozog.
    – egy fél literes palackozott THB általában 5.000 Ar-ba kerül, míg egy üdítő ára 2.500 Ar körül van
    – vendéglőben számlát mindig adnak és ételek-italok árához nem számítanak fel mást. Ez az étterem azonban kivétel volt, mert a zenéért a számlánkat 5.000 Ar-ral megterhelték.
    Antsirabe után Nyugat felé fordultunk és egy darabig még egy nagyobb folyó mellett autóztunk, melynek árterében mindenféle mérsékeltövi zöldségfélét termesztettek. Később a táj egyre zordabb és lakatlanabb lett, majd hegyeken keresztül folytattuk utunkat. Tamariszok és kecskék jelezték, hogy ez bizony egy különösen száraz vidék. Aztán az út Miandrivazo előtt kb. 30 km-el nagyon rossz lett. Hatalmas kátyúkat kellett lépésben kerülgetni, mert silány volt az út alapozása. (Később is gyakran előfordult, hogy a jónak tűnő aszfaltúton egyszerre hatalmas gödrökkel találkoztunk.) Szerencsére sikerült még világosban túljutni ezen a szakaszon és hamarosan megérkeztünk a 2012-ben megnyílt Princesse Tsiribihana nevű vendégházba, ami 12 vendégszobából, étteremből és egy kis úszómedencéből áll magányosan egy domboldalon, ahonnan jó kilátás nyílik az alatta elterülő nagy, zöldellő völgyre. A bőséges ebéd miatt lemondtunk a vacsoráról, de az esti tea előtt még úsztunk egyet a kis medencében.

    2. nap (szept. 15., hétfő): Miandrivazo–Morondava (275 km.)
    Kakaskukorékolás, felhőtlen ég és némi párásság fogadott bennünket reggel. Reggeli 7.30-kor, utána kis megbeszélés az előttünk álló két hét programjáról, majd indulás 8.30-kor. A dombról leereszkedve egy hatalmas síkságon folytattuk utunkat; a kertekben papaya nőtt; a mangó és a banán vadon is termett. A táj megváltozott; szavanna jelleget öltött. Az aljnövényzet kiszáradt, a fák, bokrok téli álmukat aludták. Aztán egyszer csak a ritkásan álló fákat és bokrokat egy legyezőpálmához hasonló pálmafaj váltotta fel. Település csak ott volt, ahol láthatóan víz is volt. Ilyenkor a táj szinte kizöldült. A falusiak házaik előtt az aszfalton szárították terményeiket; a kukoricát, a hántolatlan rizst és a földimogyorót.
    Közismert, hogy a trópusokon a vörös színű laterit talaj az uralkodó. Eddig így láttuk itt is, de kiderült, hogy sok másféle talaj is van. Előfordult, hogy a földút egyik fele vörös volt, a másik fele barnásfehér homok. A dombokon a vízerózió nyomai azt bizonyították, hogy az esős évszakban itt is heves esőzések lehetnek. Az országban rengeteg a vízfolyás – és ennek megfelelően a híd – és a kisebb-nagyobb folyók szinte mindegyikben volt még valamennyi víz, annak ellenére, hogy a száraz évszak végén jártunk. Morondavához közeledve lapos lett a táj és sok a megművelt föld. A zöldellő rizstáblák között itt-ott már feltűntek a baobab fák (majomkenyérfa, latinul Adansonia digitata) és hamarosan beértünk az Indiai Óceán partján fekvő Morondavába, pedig még csak ½ 1 óra volt. A kivénhedt taxik jelenléte arra utalt, hogy ez egy nagyobb város, hiszen még mecsetje is volt.
    Szállásunk, a Chez Maggie közvetlenül az Óceán partján terült el; szép, AC-val felszerelt bungalók és egy étterem mellett még úszómedencéje is volt. Ez alkalommal egy apartmanszerű, sok ízléssel berendezett szállást kaptunk. Itt is megkaptuk a szokásos bejelentkezési lapot, amit – a mi szokásunk szerint – csak később, vagy másnap vittük vissza kitöltve. A kitöltendő rovatok többnyire megegyeztek a nemzetközileg elfogadottakkal – kettő kivételével: kíváncsiak voltak a szülők nevére is (!?)
    Ebédidő lévén aztán mindjárt az étterembe vonultunk, ahol kitűnően elkészített grillezett halat ettünk (egy adag ára 12 ezer Ar), italként Colát ittunk (3.000 Ar/palack). Rövid pihenés után kivonultunk a tengerhez, ami eleinte messzinek tűnt, részben azért, mert apály volt, másrészt azért, mert egy alacsonyabb homokdűne a szállástól nézve eltakarta a víz szélét. A part homokos volt és tiszta, a víz kissé hullámos és langymeleg. Nem messze tőlünk a helybéliek fürödtek, illetve fociztak, a tengeren pedig a halászok éppen tértek vissza kis csónakjaikban a közeli halászfaluba.
    Este a bőséges ebéd után gyomrunknak már csak banános palacsintára és teára tellett. A 3 db-os adag 2.500-ba került, a tea szintén annyiba. Már sötét volt, amikor kimentünk a közeli utcába egy kicsit sétálni. A nyaralók, a turisták nem tolongtak; az az egy-két szálloda, ami az utcában volt, üresnek tűnt. Ennek ellenére sok parányi bolt kínált zöldséget, gyümölcsöt, snacket még parányibb adagokban. Ez más településeken is megfigyelhető volt és csak arra tudok gondolni, hogy a családoknak az volt a vacsorájuk, amit napközben nem tudtak eladni. M.- on az ilyen kis boltokban nincsen mérleg; a gyümölcsöt-zöldséget darabra adják; néhány darabos halmot, kupacot raknak belőlük és így adják el őket.

    3. nap (szept. 16., kedd): Morondava-Bekopaka (180 km.)
    Éjjel elég meleg volt; ment is a ventillátor és égett a szobában előre kikészített füstölő a szúnyogok ellen. Szúnyogokkal valójában az egész út során alig találkoztunk, de azért Tana kivételével mindenütt ott volt az ágy felett a szúnyogháló. Ezen a napon csak 180 km megtétele várt ránk, de közben két folyón is át kellett kelni. Az úti programban 7 órás utazást jeleztek, amit Niri azzal magyarázott, hogy nagyon rossz lesz az út. Kis úszás és reggeli után ½ 8 órakor el is indultunk. Egy benzinkútnál, de még Morondavában vettünk 6 üveg 1 ½ literes vizet és egy doboz gyümölcslevet összesen 13 ezer arijaryért egy indiai kereskedőnél. Ez utóbbira Niri hívta fel a figyelmünket mondván, hogy az indiaiak főleg kereskedelemmel foglalkoznak és – a kínaiakkal ellentétben – nem keverednek a helyi lakosokkal. Ezért is lehet őket felismerni.
    A várost aszfaltúton keleti irányban hagytuk el, majd nemsokára észak felé fordultunk és egy földúton mentünk tovább, ami kezdetben egészen kiváló volt. Hamarosan elértük a híres baobab „sugárutat” (Allée des Baobabs), aminél majd a visszaúton fogunk hosszabban elidőzni naplemente idején. Aztán eltűntek az út mellől a falvak; védett erdőben haladtunk tovább az egyre rosszabb úton. Itt-ott fiatalabb baobab fákat is lehetett látni, amelyeket ebben a stádiumukban nehéz az egyszerű utazónak a többi fafajtól megkülönböztetni. Később hatalmas felégetett erdő szegélyezte utunkat; a parasztok sok helyen még mindig így akarnak területeket bevonni a mezőgazdaságba. Egy-egy szegényes falun is keresztülhajtottunk, aminek közelében fel is bukkantak a zöldellő rizsföldek. Érdekes volt megfigyelni később is, hogy a nagy szárazság és a lakatlan pusztaság közepette egyszer csak, mint valami oázisban, valahonnan víz fakad és megjelenik egy-egy falu az elmaradhatatlan rizsföldekkel.
    Noha az út – legalább is Belo Tsiribihináig – egyszámjegyű főútnak van a térképen feltüntetve, egyes szakaszai katasztrofális állapotban voltak. Itt aztán láthattuk, hogy mire képes a négykerék meghajtású terepjáró és sofőrünk Niri, aki tényleg kiválóan vezetett; igyekezett mindig gyorsan menni, de sohasem vállalt fel kockázatos manővereket. Niri 40 éves, négy gyermek atyja, főiskolát végzett és jól beszél angolul. Élettársának egy kozmetikai kisvállalkozása van. Nirivel mintegy 2.700 km-t autóztunk és közben jókat beszélgettünk. Sok érdekes információt kaptam tőle a malagasyakról, szokásaikról, a politikáról stb.
    ½ 11 órára értük el a Tsiribihina folyót, ahol bekompoltunk. A művelet nagy precizitást igényelt, hiszen a meredek partról két keskeny pallón lehetett feljutni a nagyon egyszerű kompra és mert azon minél több autót igyekeztek elhelyezni. Az autók szinte kivétel nélkül külföldi turisták terepjárói voltak és akik mindannyian a Tsingy de Bemaraha Nemzeti Parkba igyekeztek. Természetesen helyiek is voltak a kompon, amelyen személyenként 500 Ar-t kellett fizetni. Felejthetetlen volt az az asszony, aki egy vödörben tejet vitt, amelynek felszínén egy műanyag bögre úszkált. Időnként a bögrével kimért egy kis tejet, hogy megigya. Brrr!
    Félórát utaztunk a folyón lefelé a motor fülsüketítő zaja közepette, míg végül megérkeztünk a túlparti állomásra, Belo Tsiribihinába. Itt kellett volna ebédelnünk, de erre nekünk nem volt igényünk. Helyette vettünk jó egy kilo banánt 1.500-ért és vártunk Nirire, aki ugyanis nem hagyta ki az ebédet.
    Ezután ha lehet még rosszabb lett az út, mint idáig volt, bár itt-ott komoly földmunkagépekkel próbálták javítgatni. Egy platón haladtunk, amelynek jellemző fafaja a tamarin és a kapok (Ceiba pentandra) volt. Nagy volt a szárazság és bőven volt 30 C fok meleg.
    Közvetlenül a célunk, Bekopaka falu előtt még át kellett kelnünk egy kisebb folyón, a Manambolon.
    A kompolás itt még izgalmasabb volt. A komp motorja ugyanis valamikor elromlott és azóta a négy sarkában 1-1 izmos legény hosszú botokkal tolja a kompot a túlpartra. A kompra maximum 3 autó fér fel, amelyek a kompról, illetve a kompra vízbe nyúló keskeny pallókon keresztül jutnak le, illetve fel.
    A folyó túlpartján már csak egy negyedórás út várt ránk, hogy megérkezzünk szállásunkra, a Hotel Tanankoayba, amelynek kertje igazi botanikus kert volt, ahol a homokos talajon tenyésző fákat, cserjéket névtáblával jelölték meg. Ízlésesen, de egyszerűen berendezett bungalót kaptunk, melynek nagy volt a légtere és benne viszonylag elviselhető volt a napközbeni meleg. Legfeljebb az lehetett volna kellemetlen, hogy este 9 és reggel 6 óra között nem volt villany, de mi erre már fel voltunk készülve és hoztunk magunkkal fejlámpát.
    A délutánból már nem sok maradt hátra, hiszen a trópuson voltunk (M.-nak csak egy kisebb déli része nyúlik túl a baktérítőn), ahol nagyjából egyenlő ideig tartanak a nappalok és az éjszakák, ami durván azt jelenti, hogy a Nap este 6 órakor nyugszik és reggel 6 órakor kel. A vacsora előtt még megittunk egy 1 literes Colát (á.: 4.400 Ar), ami az itallapon a „GM” feliratú oszlopban szerepelt (utalás a francia grand = nagy szóra, míg a „PM” jelű oszlopban – petit = kicsi – a kisebb űrtartalmú italok vannak feltűntetve) és játszottunk egy „meccset” a magunkkal hozott Scrabble-el.
    A vacsoramenü (á.: 22 ezer Ar) krétával egy fekete táblára volt kiírva, ez helyettesítette az étlapot és kérésre ezt vitték oda a vendégnek. Ügyes, nem? Különben nem volt muszáj teljes menüt rendelni (három fogás: saláta, főétel és desszert), mivel minden fogás be volt árazva és aki akarta, csak főételt rendelt.
    Az eznapi menü az alábbi volt: friss vegyes saláta, zebupörkölt párolt zöldséggel és tésztával, desszertként pedig gyümölcskehely vagy kasszava lisztből készült fánk.

    4. nap (szept. 17., szerda): Bekopaka
    Korán, reggel 7 órakor reggeliztünk. A kontinentális reggelit ezúttal guava dzsússzal és palacsintával egészítették ki. Meglehetősen hűvös volt, amikor ½ 8-kor elindultunk, hogy a faluban felvegyük helyi vezetőnket, Tuszát. Ezután a park egyik bejáratához autóztunk egy iszonyatos állapotban lévő 17 km –es földúton. Így érthető, hogy az út 1 óra hosszat tartott. A parkolóban mindegyikünk kapott egy beülőt, majd Tuszával az élen elindultunk az egyre melegebbre forduló időben be az erdőbe. Amint haladtunk felfelé, lassan megjelentek azok a csipkésvégű mészkősziklák, ami miatt a Tsingi az Unesco Világörökség része lett. Ez persze még semmi sem volt ahhoz képest, ami később jött. Útközben Tuszinak sikerült néhány makit (angolul lemurt) felfedeznie a fák lombjai között, sőt láttunk egy szifakát is (ez egy különleges lemur faj, amelynek az a jellegzetessége, hogy a földön oldalazva ugrál, szökell). Így aztán elmondhattuk, hogy láttuk a sziget emblematikus állatfaját is. Közben elhaladtunk egy ajtóval lezárt sziklába vágott üreg mellett, ami korábban arra szolgált, hogy a mászás közben megsérült turistáknak első segélyt nyújthassanak. Ennek jelentőségét csak később értettük meg, de azt már nem, hogy miért tartják zárva, hiszen – mint később tapasztalhattuk – igen csak balesetveszélyes a szél– és vízeróziótól formált tűhegyes sziklák megmászása. Nem is kell nagy balesetre gondolni, elég ha az ember csak egyensúlyát vesztve le-, illetve megtámaszkodik a sziklákon és máris csupa seb lehet a tenyere. Szerencsére velünk ilyen nem történt és probléma nélkül felértünk egy kb 200 méter magas tetőre, ahonnan csodálatos látvány tárult elénk. Csipkés, nagy területet elborító tűhegyes sziklafalak emelkedtek ki az őket körülvevő erdőkből. Utunkat egy szakadékon átívelő ingatag függőhídon folytattuk, majd egy olyan sziklalépcsőn ereszkedtük le, ahol a fokokat (értsd sziklalépcsőket) egyszerűen odacsavarozták a sziklafalhoz. Feleségem itt már hozzákapcsolta magát a drótkötélhez – biztos, ami biztos alapon. Szerintem itt sokkal inkább egy pár erős kesztyűre és egy hegymászó sisakra lett volna szükség. A platóról leereszkedve sziklák tövében, sokszor keskeny átjárókon átpréselve magunkat folytattuk utunkat. Ezeken a helyeken majdnem olyan hűvös volt, mint egy barlangban. Egy ilyen „nyitott tetejű” barlangban várt ránk Niri és egy teherhordónak felfogadott fiatalember, aki a piknik ebédet és „tartozékait” hozta. A környezet kellemes volt, a módit is megadták (egy asztalként szolgáló lapos sziklára terítő is került), csak éppen a kaja nem ízlett. A zöldséges rizs (lábosban hozták, még meleg is volt) ízetlen, a sült csirke darabok kőkemények voltak, úgy hogy ezt az ebédet kihagytam. Így aztán kísérőink jól belaktak (a fiatalember a hihetetlen mennyiségben elfogyasztott rizs miatt el is aludt visszafelé az autóban – időnként feleségemre dőlve), de jutott egy gyűrűsfarkú mongúznak is, akit szinte kézből lehetett etetni.
    A piknik után egy másik parkoló felé vettük az irányt, ahol a kocsink állt. Nyílt terepen, nagy melegben ¾ 2 órára, azaz 30 perc alatt értünk oda.
    A faluban elbúcsúztunk helyi kísérőinktől és – megfogadva az utazási irodánk ajánlását – 10 ezer Ar borravalóval honoráltuk Tuszát, míg a fiatalember 5 ezret kapott. (Az utazási irodával kötött megállapodás szerint a részvételi díj egyébként tartalmazza a belépőjegyek árát, valamint a kötelező helyi idegenvezető költségét is.)
    Kissé megszomjazva tértünk vissza a Hotel Tanankoayba, ahol én megpróbáltam lenyomni 1 liter Colát, míg feleségem egy 0,65 literes THB-vel birkózott.
    Vacsorára megint menüt ettünk; ez alkalommal a főfogás kacsasült volt. A vacsora, akárcsak a tegnapi, nagyon ízletesen volt elkészítve, amit a francia tulajdonos javára írtunk, aki ez esetben egy hölgy volt. Megjegyzem, hogy a további szállások részben, vagy egészben szintén francia tulajdonban, vagy francia vezetés alatt álltak. Mivel másnap korán akartunk indulni, hogy a kis kapacitású kompnál elkerüljük a sorbanállást, még este rendeztük a számlánkat, ami összesen 110 ezer arijaryra rúgott. A személyzetnek 10 ezret adtunk borravalóként.

    5. nap (szept. 18., csütörtök: Bekopaka–Morondava (180 km)
    Még sötét volt, amikor megreggeliztünk és 7 órakor már a kompnál voltunk és így a második járattal sikerült is átkelni a túlpartra. Megkérdeztem Nirit, hogy egy autót mennyiért visznek át. Válasza az volt, hogy 10 ezerért. Bár kezdett igazán meleg lenni és ezen a ritkásan úszó bárányfelhők sem enyhítettek, kiszálltunk a kocsiból, hogy szokásunkhoz híven gyalogoljunk egyet. Ilyenkor Nirit hátrahagyva előrementünk az úton meghagyva neki, hogy 20 perc múlva induljon és vegyen fel bennünket. A sok autózás miatt kellett a kis mozgás és így a tájat is jobban megfigyelhettük. A falvak közelében néhány gyerek megpróbált a terepjáróikban elrobogó turistáktól ezt-azt kérni. A leggyakrabban a kandi, bonbon és víz szavak hangzottak el.
    Időben voltunk, amikor beérkeztünk Belo Tsiribihinába, ahol megint kiszálltunk és sétáltunk egyet a városban. Betértünk egy zsúfolásig megtelt katolikus templomba is, ahol valamiféle ünnepség zajlott. Az európai, a fehérember (malagasy nyelven vazah) megjelenése itt vidéken sem jelent feltűnést; nem fordulnak meg utánad, nem bámulnak rád, legfeljebb köszönnek franciául, mert nekik minden idegen feltehetően csak francia lehet.
    Ebédelni a külföldi turisták között népszerű Mad Zebu étterembe mentünk, aminek állítólag híres a szakácsa. Hogy ez pontosan mire vonatkozott az nem tudom, de sejtem: a tányér gyönyörűen ki volt dekorálva, ahogy a vendéglátásban a legújabb trendi ezt megköveteli. A lényeget, az étel minőségét tekintve azonban szakácsunk leszerepelt: a megrendelt zebu sült olyan rágós volt, hogy az egész álkapcsom belefájdult, mire elfogyasztottam. Így aztán nem adtam nekik egy fillér borravalót sem.
    ½ 1 óra volt, amikor bekompoltunk; 1 óra az átkelés úgy, hogy ½ 2 óra volt, amikor továbbindultunk a többnyire poros úton. Mielőtt elértük volna a „baobab sugárutat” jobbra letértünk egy mellékútra, hogy megnézzünk egy-két érdekesebb alakú baobab fát. Elsősorban a „szerelmes baobabokat” meg egy másik nagy példányt, ami a törzséből a föld közelében egy mellékhajtást nevelt és ami úgy nézett ki, mintha az anyafának pénisze lenne. Az előbbi pedig egy szerelmespárra emlékeztetett azzal, hogy a két baobab kígyóként egymásba fonódott, összeölelkezett.
    Jóval naplemente előtt érkeztünk el a „baobab sugárúthoz”, ami úgy nézet ki, mint egy fasor, ahol is több hatalmas baobab szegélyezte az út két oldalát. A naplemente fényképezése itt nagy attrakciónak számít és már nagy számban gyülekeztek is a turisták, hogy megörökítsék az eseményt.
    Már sötét volt, amikor behajtottunk korábbi szálláshelyünk, a Chez Maggie kapuján. Most egy különálló bungalóban kaptunk helyet, ami nagyon ízlésesen volt berendezve. Az étteremben megint finom vacsora (1 adag grillezett hal, 1 adag sült krumpli,1 adag párolt zöldség, 2-2 db palacsinta, 1-1 Coca Cola és 1-1 csésze tea összesen 32 ezer arijary értékben, amihez adtunk még 2 ezer borravalót) várt reánk. A teákat már a tengerre néző puha fotelekben ittuk meg a nap méltó befejezéseként.

Hozzászólás: Madagascar
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.