Madagascar

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Madagascar

  • Ennek a témakörnek tartalma 0 résztvevő és 0 hozzászólás.
  • Indította
    Témakör
  • #53546 Hozzászólás

    Xmas

    2. rész
    6. nap (szept. 19., péntek): Morondava–Antsirabe (500 km.)
    Kis reggeli úszás után jól esett a mangó dzsússzal és 2 db banánnal bővített kontinentális reggeli. Mielőtt a várost végleg elhagytuk volna, a gyerekeinknek feladtunk 1-1 képeslapot a helyi postán. 1 db bélyeg ára 1.600 Ar volt. A következő megálló a Total benzinkút volt, ahol vettünk 2 doboz gyümölcslevet és két csomag kekszet (13 ezer Ar). Így aztán a 8 órai indulás helyett 9 óra lett, mire elhagytuk a várost, hogy a már megismert úton Antsirabéba jussunk.
    M.-on a városokon kívül nincs nagy forgalom az utakon. Egy-két kamion és személygépkocsi mellett leggyakrabban zsúfolt minibuszokkal lehet találkozni, amelyek a helyközi forgalmat bonyolítják le. Bárhol fel- és le lehet róluk szállni, tetejüket is jól meg szokták rakni mindenféle tárgyakkal, pl. kerékpárokkal. Ez utóbbi közlekedési eszközből valójában nem túl sok van, de ugyanakkor fontos szerepet töltenek be pl. az áruszállításban. Számtalanszor lehet látni, amint gazdáik a csomagtartón 3 zsák faszénnel igyekeznek a városba. Olyat is sokszor láttunk, amikor a kerékpáros utassal a vázon képes volt lejtőn felfelé hosszan kerékpározni. Itt-ott motorost is lehet látni sisakkal, vagy anélkül, de sem a motorok, sem a kerékpárok száma meg sem közelíti azt a sűrűséget, amit egy-egy fejlődő ázsiai országban lehet tapasztalni. A szegénység egy másik jeleként fogható fel a sok mezítlábas ember vidéken, a falvakban.
    A kisebb településeken átvezető főutakon gyakran bukkanókat építenek be, hogy csökkentsék a járművek sebességét. A naplemente közeledtével egyébként sem lehet gyorsan keresztülhajtani ezeken a kis városokon; a zebuk ballagnak a legelőről hazafelé, csirkék rohangálnak az úton keresztbe. Ehhez még hozzájönnek az itt-ott sorompóval ellátott ellenőrző pontok, a melyeket a rendőrség, a csendőrség vagy éppen a katonaság felügyel. Egyszer vagy kétszer minket is megállítottak és ilyenkor ellenőrizték a gépkocsi papírjait és a vezető jogosítványát. Egyébként a gyalogosok becsületére legyen mondva, hogy nem akadályozzák a gépkocsik forgalmát, lehúzódnak az úttestről, ha jön egy-egy jármű. Balesetet egy felfordult kamionon kívül a két hét alatt nem is láttunk.
    Az ebédidő Miandrivázoban ért bennünket, ahol korábban már megszálltunk. Feleségem elrontotta a gyomrát, így aztán én álltam a sarat helyette, bár igazán nem voltam éhes. 2 óra felé indultunk tovább és a naplementével együtt érkeztünk meg Antsirabéba. A lemenő nap által megvilágított rizsteraszok látványában azonban nem tudtam gyönyörködni, mert olyan székelési inger jött rám, hogy minden önuralmamra szükség volt, hogy ne történjen nagyobb baj. Niri, mint valami mentőautó száguldott a szállásunk felé és még idejében oda is ért.
    Szállásunk, a Couleur Café vendégház állítólag a város legjobb szállodája és alig néhány éve nyitották meg. A kívül-belül nagyon ízlésesen kialakított 15 kőház egy csodálatos kertet vett körül, ahol élvezet volt sétálgatni. A gyomorproblémák miatt a vacsoráról mindketten lemondtunk (így spórol egy magyar úr!), de a teáról (2.500 Ar/) nem, amit a szobánkba kérettünk.
    7. nap (szept. 20., szombat): Antsirabe–Ranomafana (230 km.)
    A reggel hűvös volt (a tenger szintje felett 1400 méter magasan voltunk), de azért sétáltam egyet a kertben és szerencsém is volt. Egy helyi vendég szólt, hogy az egyik fán egy kaméleon van. És tényleg ott volt mozdulatlanul, mit egy szobor beleolvadva a lomb zöldjébe. Feleségem közben a recepciónál „nagy üzletet”kötött; 32.000 arijaryért (!) vett egy öntött alumíniumból készült, mintegy 10×10 cm nagyságú stilizált zebu szobrot. Mentségére legyen mondva, hogy ez legalább emlékeztetni fog bennünket arra, hogy ez a város nem csak a THB söréről híres, hanem a másodlagos alumínium feldolgozásáról is. Itt gyűjtik össze szinte az egész országból az alumínium hulladékot, amiből edényeket, evőeszközöket és különféle emléktárgyakat öntenek.
    Finom reggeli és udvarias kiszolgálás után indultunk volna tovább, de hamarosan kiderült, hogy az egyik hátsó kerék ereszt. Gyorsan felkerestünk egy kis műhelyt, ahol 30-40 perc alatt szétszedték a kereket (ehhez legfontosabb szerszámuk egy nagy kalapács volt), megfoltozták a belsőt (a ludas egy jókora szög volt) és aztán újból fel is szerelték a kereket. Mi eközben sétáltunk egyet az ébredő városban, ahol az ember vontatta- és a kerékpáros riksa fontos szerepet játszott a helyi közlekedésben. A koldusok is felébredtek már és a „népkonyha” is kinyitott. Ez utóbbit egy asszonyság működtette; villámgyorsan lepakolta a magával hozott dolgokat, felállított egy asztalkát, terítőt tett rá és tányérokat, majd kinyitotta az ételes fazekakat és indulhatott a bolt: hatalmas adag rizs, rá egy kis szaft, meg valami zöldség, meg még esetleg valamilyen húsdarab. Az emberek szinte sorban álltak a 2000 arijaryba kerülő reggeliért.
    További utunk során erdőkkel is találkoztunk (a mi erdei fenyőnkhöz hasonló fafajjal) és láttunk sok mimózát. Az út hol hegyre fel, hol völgybe le vezetett, méz és faszénárusok kínálták portékáikat az út mentén. A háttérben itt-ott égtek az erdők. Dél tájban értünk Ambositrába, egy nagyobb városba, ami a fafaragásáról híres. Meglátogattunk egy műhelyt, ahol intarziákat készítenek. Ezek nem éppen a legjobb minőségűek, de ami az egészben érdekes volt az az, hogy milyen nyersanyagot és szerszámokat használnak fel a készítésükhöz. Így például a fűrész betéte gépkocsi gumiabroncs fémhuzaljából készült úgy, hogy előbb laposra kalapálták, majd sűrűn fogakat ütöttek bele. Az intarziák alapanyaga különféle fafaj, amelyek eltérő színűek, illetve ha más színt akartak, akkor természetes úton színezték őket például azzal, hogy a rizstábla vízébe áztatták őket hosszabb időn keresztül. Ezen a napon az ebédelésben a feleségem volt a soros: spagettit evett és sört ivott összesen 16 ezerért.
    Ambositra után még egy darabig folytattuk utunkat déli irányban a betsileo népcsoport által lakott felföldön, aztán a 7 sz. főutat elhagyva keletnek fordultunk és lefelé ereszkedve lassan elértük a dús növényzetű esőerdő övezetet. Ranomafana falu előtt megálltunk megnézni egy kisebb vízesést a Namorona folyón. A falu nevét arról a melegvíz forrásról (malagasy nyelven a rano szó jelentése víz, míg a mafana forrót jelent) kapta nevét, ami itt a faluban bukkan fel és amire fürdőt is építettek. Az 5.000 lelket számláló helységben szállásunk a Chez Gaspard szálloda volt, amely 14 szerény, de tiszta bungalóból állt egy gyönyürű, trópusi növényekkel teli kertben egy patak partján. A szobánkból a francia-malagasy nyelven írt biblia itt sem hiányzott, csak az áram – nappal. Az időnkbe a vacsora előtt még belefért egy teázás a hotel éttermében (ahol egyébként ebédet és vacsorát nem szolgáltak fel) és egy parti Scrabble.
    Vacsorázni Nirivel együtt a főút menti egyik szálloda éttermébe mentünk, ahol 1-1 adag marhahúst (15 ezer), palacsintát (8 ezer) és egy nagy vizet (3 ezer Ar) fogyasztottunk. Az égen ragyogtak a csillagok, a hegyoldalon pedig égett a tarló és az erdő.
    8. nap (szept. 21., vasárnap): Ranomafana
    Mivel koránkelő vagyok, reggeli előtt tettem egy sétát az ébredező egyutcás faluban. Ranomafanát azóta jegyzik a turizmusban, mióta 1991-ben létrehozták a Ranomafana Nemzeti Parkot, hogy megvédjék a kihalástól az arany bambusz-makikat, amelyeket az itteni erdőségben fedeztek fel újra. A park igen látogatott mind a külföldi, mind a belföldi turisták által. A drágább szállodákon kívül vannak a faluban igen egyszerűek is, továbbá pici élelmiszer- és ajándékboltok és természetesen éttermek és templomok. Ez utóbbiból is bő volt a választék: adventista, római katolikus, Jehova tanúi, luteránus, és ki tudja mi minden még. Igaza lehet Nirinek, amikor azt mondta, hogy hazájában több a templom, mint az iskola. A helységnek elég nagy az átmenő forgalma is, mert innen is el lehet jutni az Indiai Óceán partján fekvő Manakarába, ami a Fianarantsoa – Manakara vasútvonal egyik végállomása.
    A szállásunk melletti patakban folyt a reggeli mosás és tisztálkodás a még meglehetősen tiszta vízben. Néhány méterrel lejjebb azonban, ahol a patak az országút hídja alatt folytatta útját, már korántsem volt olyan tiszta. Itt már aztán mindent szórtak bele; M.-t is elérte az ipari társadalom mindent elborító szemete. Szerény reggelink (itt csak sima interkontinentális volt, de a kiszolgálás első osztályú) elfogyasztása után elindultunk visszafelé a kanyargós országúton a nemzeti park tenger szintje felett 800 méter magasan fekvő egyik bejáratához. Közben Niri elújságolta, hogy megint defektünk volt és még reggel kereket kellett cserélnie. A park bejáratánál – Nirit hátrahagyva – a kissé túlsúlyos vezetőnkkel, Mamyval (jelentése: édes) és egy „állatkeresővel” (animal spotter-nek titulálták) elindultunk a másodlagos őserdőben, ami azt jelenti, hogy ennek növényzete már nem eredeti, mert vagy újratelepítették, vagy magától megújult, miután abbahagyták rajta a földművelést. Jól kiépített ösvényen haladtunk le és fel, patakokon keresztül a sűrű, kellemes klímájú erdőben. Amikor már Mamy nem bírta a mászást, megállt és akkor magyarázott. Közben az animal spotter fel-alá „rohangált”, hogy felhajtson nekünk néhány állatot. Más csoportokkal közösen ez többé-kevésbé sikerült is neki. Íme a „zsákmány”: 1-1 patkány, kígyó, béka és kaméleon, valamint néhány barna és arany bambusz-lemur és szifaka. Az az igazság, hogy nem voltunk nagyon elragadtatva túránk ettől az első felétől, ami egy 1000 méter magasan fekvő kilátónál zárult. Itt egy információs táblából megtudtuk, hogy a park látogatottsága (jelenleg mintegy évi 30 ezer) évről évre nő. Legtöbben Franciaországból jönnek és majdnem annyi a belföldi turisták számaránya is. Jegyzik még a látogatók között a németeket, olaszokat, hollandokat és a spanyolokat is, de magyarokról nem esett szó. A kilátóból már csak lefelé haladtunk a falu felé sokszor veszélyesen meredek ösvényeken. Valamikor 12 és 1 óra tájban értük el a park nagy és látványos vízesését, ahol megpihentünk és megettük szendvicseinket, amit idáig az állatkereső fiatalember cipelt magával. Még egy jó darabig meneteltünk a hegyoldalban, ahol elszórtan egy-egy szegényes kunyhó állt, körülöttük egy-két virágzó avokádó és lychi, továbbá banán, cukornád, rafia pálma, parányi rizsparcella, taro és tapioka. A mérsékeltövi növények között felismertük a rózsát, a szedret és az őszibarackot, utóbbit egészen elvadulva. Már egészen lent voltunk a folyó partján, amikor feltűnt a fürdő; egy kisebb és egy nagyobb nyílt medence, amelyekben a helyiek fürödtek. Voltak kis fürdőházak is. Megnéztem a belépőjegyek árát, amiből kiderült, hogy a külföldiek a belföldi ár (1.000 Ar) ötszöröséért (5.000 Ar) fürödhetnek itt. Nyílván ez az arány érvényes az egyéb belépődíjaknál is. Vasárnap lévén, a folyó melletti futballpályán éppen focimeccs zajlott, de ennek megtekintését kihagytuk, mert szerettünk volna mihamarabb megfürödni és kipihenni a túrát egy csésze tea mellett.
    Mindent összevetve ez a nemzeti park nem volt egy nagy szám. Aki a makik kedvérért jön ide, jobban teszi, ha inkább állatkertbe megy.
    Vacsorázni megint ugyanoda mentünk Nirivel, mint az előző nap. Főételként finom csirke frikasszét ettem. A bőséges vacsora után számlánk borravalóval együtt 41 ezer arijaryt mutatott. Meg kell említenem, hogy Niri az első közös ebédünk óta soha nem étkezett velünk (a piknik ebédeket kivéve); így tisztelve a magánszféránkat. Ő egyébként, ha volt a szállónkban sofőrszállás, akkor ugyanott aludt, ahol mi, ha pedig nem, akkor máshol keresett magának olyant, ami megfelelt a pénztárcájának, vagy a „napidíjának”.
    9. nap (szept. 22., hétfő): Ranomafana-Manakara (163 km.)
    A reggelinél már kérés nélkül hozták a kakaónkat, mert előző napról még emlékeztek arra, hogy mit iszunk. Az indulás 8 órakor volt a kicsit párás, hűvös időben. A kanyargós hegyi úton lassan ereszkedtünk lefelé az erdő borította dombok és hegyek között. A legyező alakú utazók pálmája és egy sárgalevelű bambuszfaj itt-ott valóságos erdőt alkottak. Irondronál délre fordultunk és nagyjából a tenger szintje magasságában folytattuk utunkat zöld fűvel benőtt dombok között, ahol csak ritkán nőttek fák. Egy eukaliptusz fajjal most próbálják erdősíteni ezeket a dombokat. Hamarosan olyan településekhez értünk, ahol az emberek trópusi gyümölcsöket és fűszereket termesztenek. A leszüretelt kávé és szegfűszeg sokszor az aszfalton kiteregetve száradt. A tengerparti Manakarába 12 óra tájban érkeztünk. Mivel ebédidő volt, betértünk egy folyóparti, barátságosnak tűnő étterembe, a La Belle Vue-be. A halétel finom volt és a hozzá felszolgált párolt zöldség+sült krumpli, valamint az egy Cola és az egy üveg sör csak 17.900 pénzbe került. ¼ 2 óra volt már, amikor az innen nem messze fekvő szállodánkba, a Le Parthenayba bejelentkeztünk. A gyarmati időkben jobb napokat látott szállodának gyönyörű kertje volt, a parthoz közel egy nagy üres úszómedencéje, valamint étterme. A szállásunk egy kis terasszal ellátott szerény bungalóban volt és estétől reggelig itt sem volt áram. A Le Parthenay egy keskeny földnyelv végében helyezkedik el, ahol a Mananjary folyó beleömlik az állandóan hullámzó Indiai Óceánba, ami azt jelentette, hogy Nyugaton a dübörgő óceán, keletről a folyó határolt bennünket. Mielőtt elindultunk volna a tengerpart felfedezésére, elmentünk egy közeli bankba pénzt váltani, ami elég hosszú ideig (15 percig) tartott. A szálloda területén nem lehetett a tengerben fürdeni; a nyugatra néző oldalát egy fal védte a tenger hullámaitól. Fürdés céljából ki kellett menni a szállodából ahol mindjárt homokos part és a kellemes hőmérsékletű tenger várt ránk. A hullámok meglehetősen nagyok voltak és rajtam kívül a helyiek közül senki sem merészkedett a térdénél mélyebben a vízbe.
    Vacsorázni 7 órakor lehetett; én maradtam a halnál, feleségem bolognai spagettit evett. A bungalónk teraszán lefekvés előtt még ücsörögtünk egy kicsit gyönyörködve a világító legyek röpülésében.
    10. nap (szept. 23. kedd): Manakara
    Ezen a napon csónaktúrára készültünk. Manakarából szoktak ugyanis a turisták a Canal des Pangalanes csatornán egy hosszabb csónaktúrát tenni. Izgatottan készültünk rá, mert már maga a csatorna története is érdekes. A tengerrel párhuzamosan futó 645 km hosszú csatornát a francia gyarmati uralom alatt ásták ki 1896 és 1904 között, hogy olyan közlekedési útvonalat kapjanak, amellyel a teherszállítást függetleníteni tudják a viharos tengertől.
    Reggeli után ½ 9 órakor gyalog indultunk a folyópartra, ahol már várt ránk egy csónak meglehetősen kényelmetlen ülésekkel. Niri is velünk jött; volt még egy helyi idegenvezetőnk, egy evezősünk és egy másik ember, aki a vizet merte a járműből. El is indultunk a mintegy 10 méter széles csatornában, de néhány száz méter megtétele után különösebb magyarázat nélkül visszafordultunk és kikötöttünk a folyótorkolatnál, hogy megvegyük az ebédre való halat. Miután ez megtörtént, ellenkező irányban a tóvá szélesedő folyón folytattuk utunkat – zavaros magyarázatot kapva arra vonatkozólag, hogy miért nem a csatornában hajózunk tovább. A parton zebuk legeltek; gyerekek próbálták csoportosan átúszni a folyót. Aztán kikötöttünk egy halászfalunál és rövid gyaloglás után kiértünk az óceán partjára. Itt készítették el nekünk a piknik ebédet, amihez széket, asztalt, és még terítőt is hoztunk magunkkal (már mint a csónakosok). A fő fogás a grillezett hal és néhány homár volt, de nekem nem volt étvágyam és evés helyett inkább a parton bóklásztam. Az eddigi programtól nem voltunk nagyon elragadtatva és megállapodtunk abban, hogy még elmegyünk megnézni a „botanikus kertet”, de aztán inkább autóval megyünk vissza a szállodánkba. Így aztán Niri elment az autóért, mi meg folytattuk utunkat a csónakkal a nem túl érdekes környezetben. Közben kiderült, hogy a „botanikus kert” nem más, mint a helyiek azon kezdeményezése, hogy az itt honos növényekből lepárlással olajokat, eszenciákat nyerjenek értékesítés céljából. Mutattak néhány ilyen fát, bokrot meg egy kezdetleges lepárlót és természetesen a késztermékeket, amiket meg is lehetett vásárolni. Gondolom, hogy a helyiek nagy sajnálatára nem vettünk semmit és így hamarosan visszaindultunk a halászfaluba, ahol Niri már várt ránk. A helyi idegenvezető is visszajött velünk és érdeklődött, hogy hogyan tetszett a program. Mondtuk, hogy nem ezt vártuk; mi a csatornában szerettünk volna csónakázni és sajnos a csónak sem volt valami kényelmes: feleségem bele is lépett egy szögbe, ami a csónak padlójából áll ki. Hogy a szegény embert ne nagyon keserítsük el, adtunk neki 20 ezer Ar borravalót.
    A hotelben megteáztunk, aztán kimentünk a partra egyet fürödni, úszni. Ebből aztán életre szóló élmény lett, mert már azt hittem, hogy ott fulladok meg a tengerben. Az történt ugyanis, hogy az erős hullámzás ellenére szépen kiúsztam és hagytam magam ringatni a hullámoktól, amelyek szép lassan a parttal párhuzamosan a szálloda felé sodortak. Ekkor azt gondoltam, hogy most már ki kellene úszni és így is tettem. Amikor már úgy tűnt, hogy a víz elég sekély, le akartam állni, de rögtön el is csúsztam és a mögöttem jövő hullám úgy felborított, hogy hatalmas korty sós vizet nyeltem és azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Megsérült a lábam és többszörös próbálkozásra sem tudtam lábra állni, mert a hullámok folyamatosan jöttek. Nem volt más választásom, mint úszni a part felé addig, amíg fennakadok rajta. A veszély abban rejlett, hogy esetleg a vízben rejtőzködő szikla, vagy akármi felsérti a hasam, vagy az oldalam. Szerencsémre sikerült átúsznom ezt a veszélyes szakaszt és homokot fogtam, ahol már fel tudtam állni. Máig sem tudom, hogy mi volt igazában az a síkos, betonszerű akármi, ami a víz alatt rejtőzött. Az eset óriási tanulsággal szolgált számomra. Sohasem gondoltam, hogy én a jó úszó, aki már sokat fürdött tengerben, óceánban, is járhat így.
    11. nap (szept., 24., szerda): Manakara – Fianarantsoa
    Az eredeti terv szerint Fianarantsoába az ország két vasútvonalának az egyikén akartunk eljutni úgy, hogy Niri majd a végállomáson vár reánk az autóval. A vonatozás nagy élménynek ígérkezett, még akkor is, ha a 20-30 km-es sebességgel haladó szerelvénnyel minimum 10 órás lett volna az út. Nincs értelme itt arról elmélkedni, hogy mit láttunk volna, ha…. Ha ideiglenesen nem szüneteltették volna a járatot az utóbbi napok késései miatt, ami nyílván technikai problémákra volt visszavezethető.
    Az elmaradt élmény helyett a fájdalomdíj egy jó reggeli volt: kávé, bagett, mákos „buci”, pacsni, vaj, narancs dzsem és gyümölcskoktél. Hűvös volt, szemerkélt az eső, amikor elindultunk vissza ugyanazon az úton, amelyen Ranomafanából jöttünk. Előbb azonban „tiszteletünket tettünk” a kihalt vasútállomáson, ahol meggyőződhettünk arról, hogy a vonat tényleg nem közlekedik. Balszerencsénk azonban nem hagyott el, mert alig, hogy elhagytuk a várost újabb durrdefektet kaptunk és megint a jobb hátsó kerék volt a ludas. A kerékcsere nem volt egyszerű, mert egy menetben az emelő nem volt képes felemelni a járművet. Ezt lépésekben lehetett csak megtenni úgy, hogy lapos követ (köveket) kellett a művelethez segítségül hívni. Végül segítség érkezett egy kis turistabusz formájában is, amelynek vezetője Niri régi ismerőse volt. A kisbusz francia turistáihoz nézőként most már a közeli kunyhók lakósai is csatlakoztak és meg is indult köztük a „barátkozás”, amibe mi is beszálltunk néhány léggömb erejéig, amit a gyerekeknek szántunk. Érdekes módon azonban a felnőttek (asszonyok) elvették tőlük? Nagy a gyanúm, hogy azt sem tudták, hogy ez mire való, mert életükben talán most láttak először ilyent. A 45 perces kényszerpihenő után folytattuk utunkat és ¼ 1 óra felé megérkeztünk Ranomafanába. Mi nem voltunk éhesek, megelégedtünk egy nagy Colával egy kis útszéli étteremben, ahol Niri viszont megebédelt. Közben az egyik közeli boltban sikerült megvennem a világ legehetetlenebb banánját (kb. 1 kilót 2.000-ért), amit kóstolás után rögtön el is dobtunk.
    Ranomafanát elhagyva, hamarosan elértük a felföldön déli irányba vezető főutat, amelyen délre fordultunk. Végig kultúrtáj kísérte utunkat, amit viszont az út egyes szakaszaira nem lehetett elmondani, mert annyi kátyú volt rajta. ¾ 2 óra tájban értük el Fianarantsoát és rögtön a várost félkör alakban körülvevő dombra hajtottunk, ahonnan pazar kilátás nyílt az alattunk elterülő, az ország 2. legnagyobb városára. Nem kevésbé volt érdekes macskaköves utcáival, keresztény templomaival (de azért a városban volt muzulmán mecset is) és a tradicionális stílusban épült házaival az Óváros, azaz a felsőváros, ami szintén a dombon terült el. Ennyi kitérő után a szállásunkra mentünk, ami az alsóvárosban volt. Neve Villa Sylvestre volt és valóban inkább egy nagy családi villára hasonlított a maga 8 szobájával, mint egy szállodára. A hangulata is nagyon családias volt, így például a kis étterme egybeépült egy látványkonyhával, ahol a vacsoránkat a szemünk előtt készítették el és szolgálták fel a szépen megterített asztalra, amelyen gyertya is égett. A fejenként 30 ezer arijaryba került vacsora a következő volt: burgonyaleves, zebusült és karamelles banán. A szoba is minden igényt kielégített; WIFI is volt. A reggelit előre meg lehetett rendelni egy hosszú listáról.
    12. nap ( szept. 25., csütörtök): Fianarantsoa – Ranohira: 290 km
    A reggelinket 7 órára kértük és az következő volt: omlett, bagett, croissant, gyümölcslé, dzsem, vaj és kávé. Szegény ország ide, fejlődő ország oda; a reggelit felszolgáló hölgy fogóval tette a croissantot a tányérunkra (!!!), pedig senki ne gondolja, hogy ez egy luxusszálló volt.
    Meglehetősen hűvös időben és szemerkélő esőben indultunk dél-nyugati irányban még mindig a 7-es főúton. Nagy és csupasz gránithegyek szegélyezték utunkat, majd leereszkedtünk egy nagy síkságra, ahol szőlőt is termesztettek. A völgyben található Ambalavo városa, ahol hetente kétszer zebuvásárt tartanak. A városba érve elsőnek ide igyekeztünk. Az eladásra kínált állatok kisebb-nagyobb csoportokban gazdáik felügyelete alatt várakoztak a vevőkre, akik nem nagyon tolongtak. Mindössze egy nagy teherautót láttunk megpakolva állatokkal indulásra készen – valószínűleg egy vágóhidra. A szállítás módja nem volt valami kíméletes; a teherautó platóján a menetiránnyal keresztben a szorosan egymás mellett álló állatok szarvát és farkát a teherautó ponyvatartó rácsához rögzítették úgy, hogy a szegény állatok meg sem tudtak moccanni. A zebu, ha nem is annyira szent állat, mint Indiában, azért itt nagy becsben tartják. Zebuval művelik a rizsföldeket, zebu húzza a kétkerekű kordét, tejet és húst ad, valamint egyes népcsoportoknál a nyájak nagysága a gazdagság és a jólét fokmérője is. Az előbbi annyira igaz, hogy lovat a két alatt egyet sem láttam. Ezt a háziállatot itt csak hobbyból, vagy sport céljából használják és ez utóbbiak biztos nem a falusiak közül kerülnek ki.
    A zebuvásár után megnéztünk egy műhelyt, ahol egy fa kérgéből kézműves papírt készítenek. A Bosqueia danguyana fa háncsát nagy üstökben megfőzték, majd nehéz kézimunkával (ütögetéssel) péppé alakították, amit aztán vékony rétegben különböző nagyságú tálcákra helyeztek aszerint, hogy mit akartak kapni pl. borítékot, levélpapírt, stb. és mielőtt a vékony papíralapanyag megszáradt volna, virágokat helyeztek rájuk, amelyek együtt száradtak velük. Ebből az érdes felületű kézműves papírból nagyon sokféle használati tárgyat (táskát, mappát, könyvborítót, stb.) készítettek, amit a helyszínen meg is lehetett vásárolni. A papírkészítésnek ezt a módját az arab bevándorlók honosították meg a XV. században.
    Ambalavo után még egy darabig csupasz gránit hegyek kisérték utunkat, majd a táj egyre kopárabb és lakatlanabb lett. Ihosy után száraz fűvel borított hatalmas, jóformán fátlan síkságon találtuk magunkat, ahol a termeszeken kívül nem sok élőlény volt. Itt aztán megint elért minket a végzet: a negyedik defekt. Ezúttal Nirinek egyedül kellett megbirkózni a kerékcserével, igaz, hogy a lapos köveket a tengely megfelelő alátámasztásához mi kerestük össze neki. Mondtuk is, hogy most már tegye be a kocsiba ezeket a köveket, mert a legközelebbi defektnél nem biztos, hogy lesz a közelben megfelelő lapos kő. Szerencsére a defekt nagy késedelmet nem okozott és ¼ 3 órára elértük aznapi végcélunkat, az országúttól nem messze a nagy semmi közepén fekvő Isalo Ranch Hotelt, ami az ország leglátogatottabb nemzeti parkja, a Parc National de I’salo közvetlen közelében fekszik. Itt nagyon megadták a vendéglátás módját; volt welcoming drink és a vacsoratálat is szépen kidekorálták, akár mintha Párizsban lettünk volna. Mindenesetre az étel gyatra íze és ára (a menü ára 32 ezer Ar volt) nem volt összhangban a tálalással és az udvarias kiszolgálással. A Hotel számtalan bungalóból állt, pompás kis úszómedencéje is volt, amiben természetesen úsztam is, hiszen a 800-900 méteres tengerfeletti magasság ellenére nagyon kellemes volt a víz hőfoka. A kert növényeit táblákkal jelölték, mintha botanikus kertben lettünk volna; a trópusi növények mellett mérsékelt öviek is előfordultak. A Hotel gazdái gyümölcstermesztéssel is foglalkoztak; a narancsültetvény közvetlenül a Hotel mellett volt. Az egész országban látott 2-3 traktor közül az egyiket éppen itt láttam.
    Itt sem volt telt ház akárcsak a többi szállásunkon, így az Iroda arra vonatkozó aggodalma, hogy az esetleges kései foglalás miatt már nem lesz helyünk, felesleges volt. Niri szerint rossz évet zár idén a malagasy turizmus, aminek oka az, hogy a külföldi turisták többségét adó franciák még mindig nem látják stabilnak a politikai helyzetet az országban annak ellenére, hogy a katonai puccs után a 2009-ben megalakult átmeneti kormányt tavaly – szabad választásokat követően – egy új kormány váltotta fel.

Hozzászólás: Madagascar
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.




  • Hírbejegyzések térképes megjelenítése