Madagascar

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Madagascar

  • Ennek a témakörnek tartalma 0 résztvevő és 0 hozzászólás.
  • Indította
    Témakör
  • #53547 Hozzászólás

    Xmas

    3. rész
    13. nap (szept. 26., péntek): Isalo Nemzeti Park (Ranohira)
    Szinte egész éjjel a WC-n ültem, ezért aztán kihagytam a reggelit. A hűvös reggelen visszaindultunk az 5 km távolságra fekvő Ranohirába, hogy felvegyük helyi idegenvezetőnket, Julét, majd egy nagyon rossz földúton elmentünk a park egyik bejáratához. Niri, aki nem jött velünk a mintegy 8 kilométeres gyalogtúrára, korábbi szokásához híven, megint csak a helyi idegenvezetőnek adta a részünkre szánt csokit és kekszet, nehogy megéhezzünk az ebédig. A túrát egy kis mászással kezdtük és hamarosan feltűntek a sárga-fehér-zöld-és barna szín valamennyi árnyalatában pompázó, az erózió által formált mészkősziklák, melyek távolról úgy tűntek, mintha házak sorakoznának egy domboldalon. Hamarosan egy ilyen kopasz hegyekkel körülvett fennsíkra értünk, ahol a nagy meleg ellenére kellemes volt gyalogolni, mert enyhe szellő fújdogált. Jule rendületlenül ment előre, nem nagyon törődött azzal, hogy követjük-e. Pedig a földön is volt mit nézni: a vidék jellegzetes növényét, a sárgavirágú Pachypodium rosulatumot, amelynek idősebb példányai sem nőttek nagyobbra 50 cm-nél. A sárga virágok mellett a növény igazi érdekessége a sokszor gömbre, hordóra emlékeztető megvastagodott törzse és az abból kinövő fantasztikus alakú ágak voltak. A száraz fűvel borított platón a távolban egy zöldes vonal húzódott, oda igyekeztünk. Mint kiderült ez egy vízmosás volt hidegvízű patakkal, hatalmas pandanuszokkal és pálmákkal a partján. A patak egy ponton kiszélesedett és kimélyült; ez volt a Natural Swimming Pool (Természetes Úszómedence), ahol néhány turista meg is fürdött. Eddig 4 km-t gyalogoltunk és még további 3 várt ránk, hogy elérjünk egy vízeséshez. Folytattuk tehát utunkat a platón: kereszteztünk egy kis patakon, majd amikor a síkság összeszűkült és dús erdő jelent meg a domboldalon, elkezdtünk felfelé kapaszkodni. Az ösvény egy idő után lefelé, egy hűs vízmosás aljára vezetett. Ez egy kempingezésre kialakított kis tábor volt, ahol makikkal kellett találkoznunk. Jule segítségével össze is jött a randevú, mivel ő volt az, aki mindig észrevette a fák koronájában rejtőzködő makikat. Így láttunk több gyűrűsfarkú lemurt és egy szifakát. Ez utóbbi nem zavartatta magát a turistáktól, mi meg türelmesen vártunk arra, hogy hátha lejön a földre és bemutatja az oldalazva szökdécselést. A türelmesek jól jártak; a szifaka ugyanis megunta, hogy nem akarunk eltűnni a fa alól és fittyet hányva ránk, a közvetlen közelünkben két fa között bemutatta, hogy hogyan „jár” a földön egy szifaka. Mondhatom, nagyon mókás volt! Ezután következett a piknik ebéd, amit már Niri vezényelt le. Volt pad, asztal, terítő és minden, ami a „szem szájnak ingere”. Én bár jól éreztem magam, a mielőbbi „gyógyulás” érdekében lemondtam az ebédről (pihentettem a gyomromat), ami a feleségem szerint kitűnő volt. Ebéd után felkerekedtünk és a patak mentén föl-le haladva elmentünk a vízeséshez. Itt is, mint az egész parkban jól kiépített gyalogösvények voltak, csodálatos utakat, lépcsőket vágtak a puha mészkőbe. A vízesés és a kis tó, amibe a víz lezuhogott, valóban szép volt és megérte a 2×30 perc extra gyaloglást. Ezzel véget is ért a gyalogtúránk, de még hátravolt egy kb. 20 perces séta a parkolóhoz, ahol Niri már várt ránk. A lemurok mellett az egész túra során láttunk még 1, azaz egy darab gyöngytyúkot, valamit egy botsáskát, ami 10-15 cm hosszú volt és annyira hasonlított ahhoz a száraz ághoz, amin kapaszkodott, hogy meg kellett érintenem, hogy meggyőződjem arról, hogy ő igenis egy rovar és nem egy száraz ág.
    Hotelunkba visszatérve egy jót úsztunk a kis medencében és mivel még teaidő volt, nem is mulasztottuk el a délutáni teázást a kényelmes fotelekben ülve, miközben gyönyörködtünk a Parknak a síkságból hirtelen kiemelkedő közeli hegyeiben. Estefelé az előző naphoz hasonlóan megint kaptunk egy kis esőt. Mivel még tartott az „éhségsztrájkom” vacsorára megelégedtem még egy csésze teával, míg feleségem tisztességesen elfogyasztotta az aznapi vacsoramenüt. Itt szembesültünk először azzal, hogy M.-on is van ÁFA (20%), ami a számlán külön fel volt tüntetve. A személyzet még lefekvés előtt tálcán meghozta a szállásunkra a másnapi reggelit, mert reggel nagyon korán akartunk indulni.
    14. nap (szept. 27., szombat): Ranohira – Tulear (250 km) – Anakao
    Mivel feltétlenül el kellett érnünk a Tuleárból 9 órakor induló motorcsónakot, nem kockáztathattunk és ezért már ½ 6 órakor elindultunk. Előbb még egy darabig láthatóak voltak a Nemzeti Park kopasz mészkősziklái az út jobboldalán, majd egy lakatlan síkságon folytattuk utunkat. Aztán a nagy semmiből előbukkant a zafírbányászat fővárosa, Ilakaka. Ezen a környéken van a világ legnagyobb zafír lelőhelye, ami az utóbbi években számtalan szerencsevadászt csábított ide. A bányászok elég primitív körülmények között élnek, dolgoznak és laknak itt. Nem úgy a thaiak, akik Niri szerint a fő felvásárlói az értékes drágakőnek és itt palotának számító házakban laknak. Megjegyzem, hogy a zafír mellett sokan az aranymosással is szerencsét próbálnak. Több folyó mellett elhaladva is láthattunk férfiakat, nőket, akik a klasszikus módon a vízben állva serpenyőiket forgatták.
    Később megint változott a táj; pálmák tűntek fel, dombok jelentek meg és lakottabbá vált a táj. Medvetalp kaktuszok, tamarin árusok és egy út menti rumgyártó manufaktúra tette érdekessé az utazást. A rum itt nemzeti italnak számít; isszák is rendesen – mondta Niri, bár részeg emberrel egész utunk során nem találkoztunk. Ha már a szokásokról szót ejtettünk, megkérdeztem vezetőnket, hogy mi a helyzet a férfiak körülmetélésével. (Azt is tisztáztuk, hogy a nőknél semmi ilyesfélét nem csinálnak.) Niri elmondta, hogy ez egy ma is általánosan elterjedt gyakorlat és nem csak a muzulmánoknál szokásos. A fiúkat 3-6 éves korukban vetik alá ennek a műveletnek. A levágott előbőrt (fitymát?) a merináknál (Niri is ehhez a népcsoporthoz tartozik) a nagyapának, vagy valamelyik nagybácsinak meg kell ennie – ehhez ehet azért egy kis banánt is, hogy az a családban maradjon. Van olyan népcsoport is, ahol feldobják a levegőbe és puskával szétlövik!
    Aztán megint változott a táj; itt-ott kilátszott a mészkő altalaj, amit a helyiek úgy használtak ki, hogy a kibányászott mészkövet apróra törték és halomszámra árusították az út mentén. Baobab fák is feltűntek a távolban, majd amikor egyre közelebb kerültünk az óceánhoz, ernyő alakú fák tűntek fel a száraz, szinte aljnövényzet nélküli tájban. Beérve Tuleárba, rögtön a kikötőbe mentünk a Hotel Safari Vezo (ez lesz a szállásunk Anakaoban) irodájába. Ők gondoskodtak ugyanis arról, hogy a Hotel vendégeit eljuttassák az öböl túloldalán található Anakao faluba. Nagyjából itt véget is ért az Utazási Iroda, vagy legalább is Niri szerepe, akitől el is búcsúztunk. ¾ 9 órakor érkeztünk a kikötőbe és gyorsjáratú motorcsónakunk, az Anakao Express már ott horgonyzott a sekély vízben 100-200 méternyire a parttól. Hamarosan eljött a beszállás ideje és az is kiderült, hogy hogyan jutunk ki a csónakhoz: ökrös szekéren! Nem vicc! A feladatot úgy oldották meg, hogy az Irodából egy 1-1,5 m magas stég nyúlt a homokos part fölé, ami mellé odaállt a két zebu által húzott kétkerekű kordé és mi így minden nehézség nélkül beszállhattunk a csomagjainkkal, majd elindultunk a zebuknak nagyjából a térdükig érő tengervízben a motorcsónakhoz. Szegény párákat igen csak bíztatni kellett, de végül is szépen odakanyarodtunk a csónakhoz és beszálltunk. Voltak más utasok is, akik közül felismertünk egy spanyol házaspárt, akivel már Bekopában is találkoztunk. A csónak menetrendszerűen el is indult 9 órakor, hogy átszelje azt az öblöt, amibe az Onilahy folyó ömlik és elválasztja Anakoát Tuleártól. A 450 km hosszú Nagy Korallzátonyon (a Great Reef az 5. leghosszabb a világon) belül haladtunk a csendes vizeken, ahol itt-ott magányos halászcsónakok tűntek fel. Az Indiai Óceánnak ezt a részét Mozambiki Csatornának hívják; szeptemberben nagy bálnarajok vonulnak itt északra, így reményünk volt arra, hogy találkozunk velük. Szemfüles kapitányunk fel is figyelt néhány állatra és arra kormányozta a csónakot. Azt nem tudom, hogy milyen bálnák voltak, mert csak annyit láttunk belőlük, hogy spriccel a víz, ahogy orrlyukaikon keresztül kifújják a levegőt, majd újra a víz alá bukva láttatni engedték hátuszonyukat. Miután keresztül szeltük az öblöt, a partközelben haladtunk déli irányban a lapos és széles homokpartot követve. Itt már sekély volt a víz, a fenéken itt-ott korallsziklák voltak úgy, hogy vigyázva kellett megközelíteni a partot. A csónak farral közelített a part felé és addig ment, míg csak meg nem feneklett. Ekkor ½ 11 óra volt. A parton egy egész kis fogadóbizottság várt ránk, köztük egy fehérember is. Ő volt Kathrine, a Hotel Safari Vezo francia menedzsere/tulajdonosa. Az alkalmazottak mindjárt kikapták kezünkből csomagjainkat, mi meg követtük őket a közvetlenül a parton fekvő szálloda recepciójához. Szerencsénkre Kathrine beszélt angolul, így nem volt kommunikációs probléma. Részletesen beavatott minket a „házirendbe” és személyesen kísért el bennünket a 7. számú bungalóhoz, amelynek terasza előtt egy árnyékot adó fa is állt. A lényeg az volt, hogy a bungalóban nincs folyóvíz (így zuhanyozó sem), és áram sem éjszakára. A fürdés vödörből történik, a WC pedig tengervízzel működik. Ha a mosdásra odakészített két vödör víz elfogyna, akkor az üreseket ki kell tenni a verandára és majd hoznak újat. Meleg vizet a konyháról lehet hozni vödörben. Ebéd egy szűk választékból rendelhető, amit reggel kifüggesztenek az étteremnél. A reggeli és a háromfogásos vacsora benne volt a szobaárban (félpanzió). A tengerre néző 23 bungalót egy derékig érő rakott kőfal választotta el a homokos parttól. A hotelnek volt szép étterme, bárja, a parton pedig nyugágy árnyékolóval és asztallal, csak éppen vendég alig. Mire jól körülnéztünk, lassan ebédidő lett: ettünk egy nagyon finom salátát füstölt hallal (á.: 10 ezer Ar), amit Colával öblítettünk le. Míg kint a parton tombolt a hőség, a bungaló teraszán árnyék volt és kellemes szellő fújdogált. Délután 1 óra volt, az apály elérte legmélyebb pontját én meg fogtam a búvárszemüvegemet, hogy megnézzem a víz alatti világot. Hát sok mindent nem lehetett látni a sekély és langyos vízben. Volt egy-két hal, néhány tengeri sün, lepusztult korállok és sok vízi növény. Azt rögtön megállapítottam, hogy itt nem lesz könnyűbúvárkodás, legfeljebb kint a nagy korallzátonynál, amely a rajta megtörő hullámok miatt, mint valami fehér vonal húzódott 1-2 km-re a parttól azzal párhuzamosan. Nagyon nem volt érdemes a parton időzni, mert itt is voltak olyan tolakodó helybéliek, akik mindenáron szóba akartak elegyedni velünk egy jövőbeni üzlet reményében.
    Délután teázás, séta és kagyló gyűjtés a parton volt a programunk, majd este menü-vacsora az étterem verandáján.
    14. nap (szept., 28.,vasárnap): Anakao
    A napkelte már a parton talált. Éjjel kicsit lehűlt a levegő; pára csapódott le a parti homokra. A mellettünk lévő halászfalu már éledezett. Gyerekek guggoltak a parti homokban (ne kérdezzétek, hogy miért), felnőtt férfiak pedig állva végezték a kisdolgukat. Ezzel el is dőlt, hogy csak a faluval ellenkező irányban, tehát észak felé fogunk sétálni a parton. A halászok a vezó népcsoport tagjai, az őseik Afrikából jöttek és teljes mértékben negroid vonásokat mutatnak, szemben azokkal – és ez a többség, akik maláj, azaz dél-kelet ázsiai eredettel dicsekedhetnek. Ők, elsősorban a merinák azok, akik egyesítették az országot, ők az ország „uralkodó osztálya”. Sokan közülük annyira tipikus ázsiai vonásokat mutatnak, hogy az ember pillanatnyilag elfeledkezik arról, hogy hol is van. A fekete Afrikából származó lakosok irigylik is őket és sokan közülük mindent megtesznek, hogy ők is hasonlóan nézzenek ki. Így például a nők előszeretettel egyenesítik ki göndör hajukat. Az országban egyébként 18 népcsoport van és ezek a merinák által beszélt hivatalos malagasy nyelvtől némileg eltérő dialektusokat beszélnek. A népcsoportok elsősorban ebben térnek el egymástól, de vannak különbségek a hajviseletben, ruházatban és ami nagyon madagaszkári: a kalapviseletben, ami ma már leginkább csak a nőkre jellemző. A sapka formájútól a széles karimájú szalagos fejfedőig minden előfordul. Ezeket a rafia pálma rostjából készítik és némelyeket még a brit Erzsébet királyné is megirigyelhetné. A vidéki nők alapvető viselete a lamba; egy nagy színes lepedő, amit szoknyaszerűen magukra tekernek. Hasonlót lehet látni a férfiaknál is, ők azonban a felsőtestüket fedik vele és valamiféle takaróként használják. Sokan Kínából importált olcsó ruhaneműt hordanak, de Niri szerint a városiak a Nyugatról importált használt ruhákat részesítik előnyben.
    A vezók egy halászatból élő népcsoport, halászcsónakjaikat egyetlen darab fatörzsből vájják ki és mindegyik csónak jobboldalán van egy borulás elleni, a vízre támaszkodó vékony gerenda. Vitorláik négyzet alakúak és ha nincs szél, kenulapáttal eveznek, amit kormánylapátként is használnak. Nagyon érdekelt közelebbről is ez a pirognak nevezett vízi jármű, és ezért még előző este megkértem Kathrinet, hogy szerezzen valakit, aki elvisz egy kicsit hajókázni. Reggeli után sor is került rá és egy kétfős legénységgel ki is hajóztunk. Most aztán megláthattam, hogy hogyan kezelik a vitorlát, hogy hogyan van az árboc rögzítve és még kormányozhattam is a csónakot. Az árbocot a csónak alján lapuló kőtömbbe vésett lyukba dugják és kötelekkel rögzítik, akárcsak a vitorlát. Semmi nincs mereven kirögzítve. A vitorlát csak kétszer igazították; egyszer, amikor elindultunk – nagyjából a part mentén és másodszor akkor, amikor visszafordultunk, hogy kikössünk. Minden kisebb fordulást és irányváltást a kormánylapáttal végeztek. A mintegy 1 órás élmény 15 ezer arijaryba került. Erre azért inni kellett, ami ez esetben egy Cola volt a parti nyugágyban elfogyasztva. A nagy semmittevésnek az ebéd vetett véget 1 órakor: a főétel, a nápolyi spagetti fejedelmi volt. Hiába na, a francia konyha az nem semmi! Közben az ebédelők száma megnőtt; egy tíztagú brit turistacsoport érkezett délelőtt a Hotelbe.
    Délután egy másik partszakasznál mentem be a vízbe sznorkelezni, de itt sem volt több látnivaló. Kellemes volt viszont ülve ringatózni egy nagy mentőövben, amit még Budapestről hoztunk magunkkal. A baj csak az volt, hogy jött a dagály és mindig kisodort a partra.
    A ½ 8 órakor felszolgált vacsora az alábbi volt: előételként garnélarák saláta, főételnek főtt hal mártásban rizzsel és desszertként palacsinta. Mondanom sem kell, hogy a szakács megint kitett magáért.
    15. nap (szept. 29., hétfő): Anakao
    Ezen a napon is korán keltem és elfoglaltam helyemet a kő mellvéden, hogy megfigyeljem az élet indulását a parton. A halászok jöttek (az „éjjeli műszakosok”) és halászok mentek. A csónakokban egyesével vagy kettesével ültek és a korallzátonyon túlra igyekeztek. Egyesek- tudomásom szerint –szigonnyal halásznak, illetve vadásznak, amint ez a délelőtt folyamán be is bizonyosodott. Mások hatalmas hálót vetettek ki (talán az éjjel) és többedmagukkal húzták a part felé. Időnként búvárszemüveggel a fejükön lebuktak a víz alá feltételezésem szerint azért, hogy a beakadt hálót kiszabadítsák. Asszonyok haladtak a parton fejükön lábosban frissen kifogott hallal. A szálloda egyik alkalmazottja a szemetet igyekezett eltávolítani a Hotelhez tartozó partszakaszon: ásóval gödröt ásott a homokba és abba temette el az összegereblyézett hulladékot.
    A pihenésen, úszáson és fürdésen kívül nem sok lehetőség volt más időtöltésre és ezért elhatároztam, hogy piroggal átmegyek a parttal szemközt lévő kis szigetre, a Nosy Ve-re és közben sznorkelezek egyet a szigetet körülvevő korallzátonynál. Kathrine előkerítette a tegnapi csónakost és mindjárt reggeli után nekiálltunk felszerelni a vitorlát és aztán betoltuk a csónakot a vízbe. Jó szelünk volt, hamar elértük a korallzátonyt, ahol alig hullámzott a víz, lévén éppen még dagály. A „kapitány” megadta a jelet, hogy itt ugorhatok. (Ő próbált velem franciául beszélni, de én szinte semmit sem értettem ebből.) Hát ez a merülés sem volt az igazi, pláne annak, aki a Vörös tengerhez „szokott”. A víz is elég hideg volt, ezért hamarosan visszatértem a csónakhoz, ahol már csak a „legénységet” találtam. Kérdeztem, hogy hol a társa, ő válaszolt is, de én ezt csak később értettem meg, amikor időről időre felbukkant búvárszemüvegével és szigonyos puskájával a víz alól. Halra vadászott, uszony is volt a lábán és meglepően sokáig tudott a víz alatt maradni. Mindenesetre a vadászatról zsákmány nélkül tért meg. Innen már csak kieveztünk a vakítóan fehér korállhomokos partra, ahová belépni csak a helyieknek fizetendő belépődíj (ők adónak hívták) ellenében lehet. Szállodánk brit csoportja már korábban megérkezett ide motoros pirogon. A sziget látnivalója a zuzunak nevezett sirályhoz hasonló madarak voltak, akik egy-egy bokor mélyén lapultak. Fiókák is voltak közöttük. Érdekes volt, ahogy helikopterhez hasonlóan helyben repüléssel ereszkedtek le a bokron lévő nyíláson keresztül a földre. Visszafelé már nem volt olyan jó szelünk, de így is két óra alatt megjártuk az egész utat, ami 15 ezer Ar-ba került és amit Kathrinenak kellett kifizetnem.
    Az apály nagyjából 11 órakor érte el a mélypontját. Ilyenkor a partra merőlegesen két, egyenként kb. 100 méter hosszú homokpad válik láthatóvá, ami a falu gyermekeinek kiváló játszótérül szolgált. Az egyiken fociztak, a másikat pedig arra használták, hogy rajta fennakadjanak azok a kis vitorlás csónakok, amelyek a halászok által használtaknak a miniatűr változatai voltak. A kis vitorlások egy hosszabb bot végére voltak erősítve, ami a haladáskor biztosította a stabilitást, hogy a hajó fel ne boruljon. Ennek ellenére óvatosan és ügyesen kellett vízre tenni a kis járművet, ami aztán nagy sebességgel megindult a homokpad fel, hogy aztán fennakadjon rajta. A gyerekek meg futottak utánuk és jól szórakoztak.
    Az ebédre én orosz salátát, feleségem füstölthalas salátát rendelt. Délutánra már nagyon forró lett a levegő és a szél is feltámadt. A parton a faluval ellenkező irányban sétálni indultunk. Elhaladtunk több hotel és vendégház mellett, de lakókat alig láttunk. A nálunk lakó brit csoporton kívül az egész idő alatt jó, ha 4-5 fehérembert láthattunk a parton – köztük volt a már korábban megismert spanyol házaspár. M.-nak ezen a részén sivatagi klíma uralkodik; a kert homoktalajában főleg szukkulens növények tenyésztek a lapos terméskövekből kirakott ösvények között, amiket még napszítta nagy kagylók és csigaházak díszítettek. Az egész létesítmény körbe volt kerítve, de a parttal átellenben lévő kerítésnél ki tudtunk kukucskálni, hogy megnézzük, milyen az eredeti domborzat, illetve növényzet . Nagy meglepetés nem volt, mert a hotel mögött elterülő homokdombok növényzete nagyon hasonló volt ahhoz, ami nálunk a kertben volt.
    Még világos volt, amikor feleségem kiszólt a bungalóból, hogy gyorsan menjek be. A meglepetés kiváltója két parányi éjjeli maki volt, akik a tetőgerendán civakodtak és hatalmas szemeikkel kíváncsian bámultak bennünket. Nagyon aranyosak voltak az albérlőink, bár Kathrine szerint igazából ők voltak otthon és mi csak vendégek vagyunk. A vacsorára felszolgált mexikói saláta, a tonhal szeletek graten mártásban és a kókuszos torta ismét kiváló volt..
    16. nap (szept. 30., kedd): Anakao – Tulear – Tana
    Korai reggeli (narancslé, kávé, zsemlye, vaj, narancslekvár és muffin) után meg is jött értünk az Anakao Express pontosan az előre jelzett 7.20 órás időpontban. Szívélyes búcsút vettünk Kathrinetól (feleségemtől csókkal búcsúzott) és indultunk vissza Tuleárba, de előtte még egy helyen kikötöttünk és felvettük a már ismert spanyol házaspárt is. Sima volt a tenger, vakítóan sütött a Nap és távolban megtörtek a tenger hullámai a korallzátonyon. Miután egyszer át kellett mennünk ezeken a hullámzó vizeken, kapitányunk lassított és kereste a megfelelő helyet és az alkalmas pillanatot, hogy nagyobb zökkenő nélkül átjussunk a hullámokon. Hát nem mondom, hogy nagyon jól sikerült; már átjutottunk a nagy hullámon, amikor akkorát ugrott a motorcsónak, hogy felrepültünk a levegőbe és a kemény faülésre visszazuhanva bizony többünknek megfájdult a hátsója. Tuleárba megérkezve (kb. ½ 9 óra tájban), megint a parttól vagy 100 méterre horgonyoztunk le és már is jöttek az zebus kordék, hogy csomagjainkkal együtt kivigyenek a partra. A Hotel Safari Vezo szolgáltatása eddig tartott, innen már megint az utazási irodánk, a Malagasy Tour gondoskodott rólunk. Innen egy kis busz, a Hotelból már megismert 10 fős brit csoporttal együtt elvitt bennünket a város szélén található nagyon elegáns Victory Hotelbe, ahol kivártuk az esti repülőjárat indulását. Ketten 32 eurót fizettünk ezért a félnapos szállásért, amiért kaptunk egy szép szobát és fürödhettünk a szálloda úszómedencéjében és nyugágyakon élvezhettük a napfényt és a szép kertet. Az ebédet előre meg lehetett rendelni és bár nappal volt, itt is kijárt a gyertya az asztalra. ¼ 4 órakor indultunk a reptérre a Hotel kocsijával (egyébként ez volt az utolsó szolgáltatása az utazási irodánknak), amiben rajtunk kívül volt még egy utas, egy idősebb svájci hölgy, aki – mint később kiderült – már 40 éve jár M.-ra. Gépünk, egy Boeing pontosan érkezett és tankolás után már indult is a fővárosba. A beszállás előtti ellenőrzésre nem lehetett azt mondani, hogy nagyon szigorú lett volna. Szokatlan volt viszont az, hogy a kézipoggyászunkat a gépre való közvetlen felszállás előtt még egyszer ellenőrizték. A beszállókártyán nem jelölték meg az ülést; mindenki odaült, ahol hely volt. Így történt, hogy a már említett svájci hölgy mellett találtunk helyet, akivel sokat beszélgettem a kb. 1 órás út alatt. A hölgy egy svájci pénzből finanszírozott környezetvédelmi projekttel foglalkozik; sokáig élt Madagascáron, de ma már csak évente egyszer-kétszer rövid időre látogat el ide. Ennél érdekesebb voltak azok a szavai, amelyekkel a madagascári korrupciót és bűnözést taglalta. Elszomorító, sőt ijesztő képet festett a közállapotokról oly annyira, hogy már-már azt gondoltuk, hogy ki sem fogunk mozdulni tanai hotelszobánkból. Szerencsére aludtunk rá egyet, és másnap már másképp láttuk a dolgokat. Tanába érkezvén előbb a hölgy segítségével még a repülőtéren elmentem bankot keresni pénzváltás céljából. A 140 eurómért 449 ezer Ar-t kaptam; megjegyzendő, hogy a nagyobb címletek árfolyama itt is – mint általában mindenütt – magasabb volt. Utána még azt is megmutatta, hogy honnan indul a repülőtéri minibusz járat a városba. A szolgáltatás (neve Navette) hasonlóan működik, mint az itthoni: a repülőtéren felvett utasokat sorban lerakja a megadott címeknél fejenként 10 ezer Ar-ért. Szerencsénk volt, mert rajtunk kívül csak egy másik utasa volt és bár elsőnek őt raktuk ki, ½ 8 órakor már a korábbról ismert szállodánkban, a La Rova Hotelben voltunk. A szobánkat már az első alkalommal lefoglaltuk, melynek ára reggeli nélkül 150 ezer Ar volt, egy reggeli ára pedig 13 ezer Ar. Mivel már sötét volt és nem voltunk ismerősek a környéken, megkértük a portát hogy hozassanak nekünk pizzát vacsorára. A dolog simán ment és rövid idő múlva megérkezett a Saca Expresstől a két db. Pizza Margareta á.: 16 ezer Ar-ért és finom is volt. Mivel a szobában teafőző is rendelkezésünkre állt, az esti ital is megvolt.
    17. nap (okt. 1., szerda): Tana
    A svájci hölgy által keltett félelemből és gyanakvásból reggelre már csak annyi maradt bennünk, hogy a fényképezőgépemet nem a nyakamban hordtam tasakostul, hanem használaton kívül mindig a zsebembe dugtam. A reggeli után lesétáltuk a város közepén lévő kicsiny Anosy tóhoz, amelynek közepén egy kis szigeten a mártírok emlékműve áll (a belépő ide 5 ezer Ar). Az ország történelméből leginkább két dologra emlékeztetik az embereket az úton útfélen található emlékművek. Az egyik a francia gyarmatosítók elleni felkelés 1947-ben, a másik az ország függetlenségének kikiáltása 1960-ban. Az ország történelme azóta is igen zavarosan alakult; most éppen úgy tűnik, hogy a tavalyi választások után egy időre megnyugszanak a kedélyek. Nirivel politizálgattunk is a hosszú út alatt. Elmondta, hogy M.-on nincs klasszikus értelemben vett bal- meg jobboldal. A politikusokat csak a hatalom érdekli. Ebben mélységesen egyetértettünk. Azt is elmondta, hogy mintegy 10 éve az országnak profi hadserege van, de minek – tette hozzá, hiszen Madagascárt nem fenyegeti senki. Az igaz ugyan, hogy a mozambiki csatornában nő a kalózkodás veszélye, de az ellen a hadsereg két hajója amúgy sem tehet semmit.
    Az nem véletlen, hogy a túránk végére hagytuk a fővárost. Egyrészt azért, mert addigra már egész jól kiismertük itt magunkat, másrészt már a saját lábunkon akartunk állni. Niri szerint a jelenleg 22 millió fős lakosságából 2 millió lakik a fővárosban, a furcsa nevű Antanarivoban. Ez malagasy nyelven azt jelenti, hogy „ezer katona a városban”. A városnézésre két egész napunk maradt, bár igazában egy is elég lett volna, annál is inkább, mert utunk végére már kevésbé voltunk kíváncsiak és mert már sok mindent megtapasztaltunk. A városnézést a volt királyi palotával (Rova) akartuk kezdeni, ehhez viszont a legcélszerűbb az volt, ha taxit fogunk, mert fel kellett másznunk a várost félkörben körülvevő magas dombra (hegyre?). Taxi van elég a fővárosban, igaz hogy „ezeréves” francia modellekről (Citroen, Renault) van szó és így könnyen elképzelhető, hogy milyen állapotban vannak. Hamarosan meg is állt nekünk egy és vezetője közölte az árat: 15 ezer Ar, mivel felfelé kell menni! Mi 12.000-t mondtunk és ezzel nyélbe is ütöttük az üzletet. Az utcán nagy volt az autóforgalom, sokszor meg kellett állni. Ilyenkor taxisunk leállította a motort. Az az érzésem, hogy ezt nem környezetvédelmi szempontból, hanem inkább benzintakarékosság miatt tette.
    A Rova a város jelképe; uralja a hegygerincet, este ki van világítva. Évekkel ezelőtt leégett, de mára külsőleg rendbe lett hozva, igaz, hogy nem látogatható, csak a kertje. Amikor ide be akartunk menni, rögtön önkéntes idegenvezetők vettek körül bennünket, akik közül az egyik azzal akarta bizonyítani alkalmasságát, hogy rámutatott egy ágyúra és azt mondta, hogy ez egy ágyú!! Mondtuk, hogy köszönjük, nem kérünk belőle és be akartunk lépni a kapun, amikor kiderült, hogy belépőjegyet kell vennünk. Erre semmi nem utalt, de nincs mese, előkerült valaki, aki nyugtaként még jegyet (egy belépő ára 10 ezer Ar) is adott. Belépve a kastélyt körülvevő kertbe már haladtunk vagy 50 métert, amikor ketten is megállítottak és el akarták kérni a jegyeinket azzal, hogy majd visszaadják, ha kilépünk. Mivel erre nem voltunk hajlandók, megelégedtek azzal, hogy kettétépték jegyeinket és az egyik felét megtartották maguknak!? A Rovában valójában nem a palota az igazi attrakció, hanem a csodálatos kilátás a városra a hegy tetejéről. A palotát övező kert fallal van körülvéve és a kertben volt uralkodók és királynék kis házhoz hasonló sírjai, valamint egy templom találhatók. A Rovából a felsőváros egyik legszebb útján indultunk lefelé és a tradicionális stílusban épült lakóházak mellett olyan műemlékeket is megnéztünk, mint a régi igazságügyi palota, a keresztény mártírok temploma, a ma múzeumként szolgáló D’andafiavaratra palota, az anglikán és a katolikus katedrális, stb. Közben felfedeztük, hogy a mi drága magyar nyelvünk mennyire rokon a malagasy nyelvvel is (tudósok figyelem): egy két bejárattal rendelkező kis épületnél az egyik bejárat felett ez állt : Kaka, a másiknál: Pipi. Ez még nekünk, nyelvtudományokban járatlanoknak is világos volt, hogy akinek „nagydolgozni„ kell, az az első ajtón megy be, akinek pedig pipilni, az a másikon. Mindezért a létesítmény működtetője 100, illetve 50 arijaryt kért. Azt viszont nem tudjuk, hogyan fizettek az emberek 50-et, amikor ilyen címlet gyakorlatilag már nincsen forgalomban. (Apróval, azaz fémpénzzel csak egy bankban találkoztunk, amikor a pénzváltás során nagyon pontosan adtak vissza. Rögtön el is tettük őket emlékbe.) Később egyébként a városban máshol is találkoztunk ilyen létesítményekkel. Közben a reggeli köd elmúltával kisütött a Nap, kb. 28 C fok meleg lehetett és kellemes szellő fújdogált. Úgy tűnt, hogy itt mindig csúcsforgalom van, de nem volt nagy tülekedés, dudálás. Voltak egészen új kocsik és neves autómárkák és sok női vezető is. Elvégre a fővárosról van szó és ez megmutatkozott a boltok kínálatán is. Igazi nagy áruházzal nem találkoztunk; az elegánsabb boltok inkább egy-egy termékre specializálódtak. Kóborlásunk során elvetődtünk egy meredek lépcsősorból álló utcához, amelynek mindkét oldalán kis „pavilonok sorakoztak” és minden elképzelhető árucikket (pl. bibliát) kínáltak a járókelőknek. Időnként térképünkről próbáltuk beazonosítani, hogy merre járunk, de kevés sikerrel, ugyanis utcanév táblák gyakorlatilag nem voltak. Így aztán arra fanyalodtam, hogy egy járókelőt megállítva és összeszedve minden francia tudásomat, megkérdeztem tőle, hogy merre van a Függetlenségi sugárút. Szerencsénkre közel volt, mert a hölgy folyékony franciasággal kiselőadást tartott nekünk, amiből semmit sem értettünk. Alig tudtunk megszabadulni tőle. Ez az eset gyakorlatilag is igazolta, hogy M.-on a hivatalos nyelv a malagasy és a francia és hogy az angollal az utcán semmire sem megyünk. Jó, ha az idegenforgalmi intézményekben, pl. szállodákban beszélik valamilyen szinten az angolt. Néztem az újságokat is; mindegyik kétnyelvű: malagasy és francia volt, áruk 400 Ar. A jelenleg beszélt malagasy nyelvben sok a jövevényszó az arabból, a szuahéliből és természetesen a franciából. Pl. a hét napjai majdnem teljesen megegyeznek az arab nyelvben használatossal. Kezdetben arab írásjeleket is használtak és csak a XVIII. században alkotta meg egy angol a malagasy abécét. Az irodalmi malagasyt a főváros környékén beszélik elsősorban, azon kívül pedig léteznek különféle nyelvjárások, amelyek megértése sokaknak nehézséget okoz. Hivatalokban, bíróságokon elsősorban a francia nyelvet használják.
    A Függetlenségi sugárút egy széles, egyforma árkádos épületekkel szegélyzett impozáns út, mindkét oldalon szervizúttal és parkkal. Az árkádok alatt boltok és éttermek sorakoztak. Be is mentünk az egyikbe, a La Brasserie-be (ebből is látható, hogy éttermek neve szinte mindenütt francia nyelven van feltüntetve), ahol az étlap természetesen franciául volt, újabb problémát jelentve nekünk. Sebaj, a főbb ételek nevét már ismertük, a többit a szerencsére bíztuk. Így jutott nekem pl. zebuvese, ami végül is nagyon ízlésesen volt elkészítve. Azt hiszem ekkor jutottam legközelebb az eredeti malagasy konyhához, vagy ételekhez, mert különben erre semmi késztetést nem éreztünk az utunk folyamán. Ebéd után „vonszoltuk” magunkat tovább a gyalogosoktól nyüzsgő városban elhajtva a koldusokat és vanília árusokat. Míg vidéki útjaink során a külföldi turisták nagy része középkorú, illetve nyugdíjas korú volt, itt Tanában már lehetett látni néhányat a „hátizsákos” nemzedékből is. A prostik találkozóhelyét is megtaláltuk – véletlenül. Kerestünk és végül találtunk egy árnyékos kerthelységet, ahol megittunk egy kakaót, illetve capuccinót (3-3.000 Ar) és néztük, hogyan enyeleg egy-két korosodó francia a kikent kifestett helyi lányokkal.
    Elfáradva az egésznapos gyaloglástól, hazamentünk és megettük az előző napi pizza maradványait. Teát ittunk és mangót ettünk (1 kg ára 2.000 Ar vol) és megnéztük a BBC-n a híreket.
    18. nap (okt. 2., csütörtök): utolsó napunk Madagascáron
    Eljött az utolsó napunk ebben az országban és azelőtt a dilemma előtt álltunk, hogy mit is csináljunk. Már mindent láttunk, amit akartunk, nem voltunk igazán kíváncsiak semmire. Azért persze reggeli után csak kimozdultunk a szállodából. Elmentünk még egyszer megnézni az elnöki palotát, amit ez alakalommal sem sikerült közelről lefényképezni, mert ránk szóltak. Persze csak azért is megcsináltuk a fotót, csak egy kicsit távolabbról. Újra végigmentünk a Függetlenség sugárúton egészen a vasúti pályaudvarig, ami jelenleg elegáns butikoknak ad helyet. A sugárúton volt a városháza, előtte egy nagy parkkal, amit megnyitottak a járműforgalomnak. Az autók keresztül hajthattak rajta, de a gyalogosok nem!? Ebédelni a szállodánk közelében található Fat Boys nevű gyorsétterembe mentünk, ahol amerikai típusú, de annál kevésbé jó ízű hamburgert ettünk. A két hamburger, egy Cola és egy 7 Up összesen 21 ezer arijaryba került. Délután a Függetlenség parkba mentünk, ahol az ország első miniszterelnökének szobra, egy információs központ, néhány ajándékokat árusító pavilon és egy színpad állt, ahol egy helyi zenekar jazzt játszott. Mikor eljött a délutáni teázás ideje, elmentünk egy cukrászdába, amit már délelőtt kinéztünk magunknak; a kávékért és a süteményekért 13 ezret fizettünk. Aztán mi is elkövettük azt a hibát, hogy hagytuk magunkat rábeszélni és vettünk egy csomag vaníliát. A dolog úgy történt, hogy egy asszony nagy mennyiségű csomagolatlan vaníliát, azaz az orchideák családjába tartozó vanília hüvelytermését akarta nekünk eladni. Ekkora mennyiségre és a kért árért semmi szükségünk nem volt M. leghíresebb fűszerére. Ez akkor volt, mielőtt beléptünk volna a cukrászdába. Amikor aztán kijöttünk, az asszony már ott várt bennünket egy fóliába csomagolt kisebb csomag vaníliával, amiért csak 5 ezer Ar-t kért. Ezután már nem ellenkeztünk; 5 ezer nem pénz, még akkor sem, ha igazán azt sem tudtuk, hogy hogyan használjuk ezt az értékes fűszert. (Ez már csak otthon derült ki.) Mielőtt hazafelé vettük volna az irányt, körbejártuk az Anecy tavat, néztük, ahogy polgárok egy csoportja pétanquet játszott a parkban, mások pedig egy biliárd asztal körül csoportosultak. A pétanquet egyébként a franciák honosították meg M.-on és a tanítványok olyan tanulékonynak bizonyultak, hogy néhány éve a franciák előtt megnyerték a világbajnoki címet is. Felfigyeltünk egy érdekes bódésorra is a tó mellett, amiről kiderült, hogy mindegyik egy-egy parányi borbélyműhelyt rejt magában. Időtöltésnek megint elmentünk az előző napi kerthelységbe (a neve: Le Buffet du Jardin), ahol kulturált körülmények között megittuk a magunk teáját és Coláját összesen 4.800-ért.
    Gépünk Párizsba éjjel indult, ami azt jelentette, hogy 23.40 órakor már kint kellett lenni a repülőtéren. Ezért délelőtt nem jelentkeztünk ki a hotelból, hanem maradtunk még egy fél napot több, mint fél árért (egész pontosan 120.000 Ar-ért) és kértük a portát, hogy szerezzen nekünk egy taxit este 11 órára. Vacsorára kinéztem a közelben a La Villa nevű vendéglőt, aminek kerthelysége is volt. A választás nagyon szerencsés volt, mert az étel (sertésfilé) kitűnő volt. Nem csoda; itt is francia volt a séf. Hazamenve szerettünk volna még egy kicsit aludni, de nem ment. Taxink este 11 órakor pontosan érkezett. Valójában nem is taxi volt, hanem egy privát gépkocsi, amelynek fiatal vezetője nyílván szeretett volna egy kis pénzt keresni (50 ezer Ar volt az út ára). Útközben igyekezett velük beszédbe elegyedni, szerette volna gyakorolni az angolját. Negyed óra alatt kint voltunk a hajnali 1.40 órakor induló párizsi járatnál. Fiatal sofőrünk segített kirakni az autóból a csomagjainkat és mire feleszméltünk, már vagy ketten megragadták azokat és egy kocsira tették akkor, amikor mindössze kb. 20 méterre voltunk a váróterem bejáratától, ahol a sor vége volt. A kocsit toló személynek adtam pénzt és sürgősen elküldtem őt tekintettel arra, hogy erre a szolgáltatásra eddig sem volt szükségünk. Beszállás előtt átestünk a szokásos tortúrán (pl. a beszállókártyát nekünk kellett kinyomtatnunk) és igazából csak akkor nyugodtunk meg, amikor az óriásgép némi késéssel a levegőbe emelkedett.

    Budapest, 2014. november 19-én

    P.S.: Otthon kiderült, hogy
    – a reptéren vásárolt baobab virágméz fele kifolyt, mert „gyárilag” rosszul volt rácsavarva az üvegre a fedél
    – a vaníliát úgy használják, hogy a hüvelytermést kettéhasítva kikanalazzák a magokat. Ezt viszont már előttünk megtette valaki, tehát jól becsaptak. Mentségünkre szolgáljon még, hogy ezt a vásárlás időpontjában amúgy sem lehetett észlelni a csomagolás módja miatt.
    – hazaérkezésünk időpontjában a Külügyminisztérium honlapján Madagascar még mindig az utazásra nem javasolt országok közé volt sorolva

Hozzászólás: Madagascar
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.




  • Hírbejegyzések térképes megjelenítése