Marokkó – Atlasz-hegység

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Marokkó – Atlasz-hegység

  • Ennek a témakörnek tartalma 1 résztvevő és 0 hozzászólás.
  • Indította
    Témakör
  • #1225 Hozzászólás

    l ember
    Regisztrált – bejelentkezve üzenet küldhető

    Hogy ki vagyok én? A következõ törtenet szempontjából vajmi kevéssé lényeges. én vagyok az ember, aki írta például a 101 út címû utazas.com szintû útleírást arról, miként mászkálta össze Marokkó homokját, néhol mocskát merõ kíváncsiságból, avagy a nem öncélú változatosság kedvéért. én vagyok továbbá az is, aki máskor a déli-kárpátoki Retyezát hegységben talpalt gumibugyiban, és azon elmélkedett, van -e a világon olyan magashegység, ahol nem esik folyton az és, de legalábbis nem négy napig egyfolytában. Mint ahogy népiesen pajkos Petõfink írja:

    Leáztathat az esõ rólam
    minden ruhát
    De egyet nem áztathat le:
    A filozófiát

    Ugyanitt a legmagasabb csúcsokon az a roppant hegy jelent meg lelki szemeim elõtt, melyet 2004-ben Marokkóban bámultam, persze csak alulról. Egy szép nagy, de viszonylag esõmentes hegy, hol a leázott filozófia kellemetlenségeitõl mentesen lehet az elsõdleges életfunkciómként jellemezhetõ mászkálást végezni.
    Itt jön képbe társam, Ádám, akit hasonlóan szétázhatott, mint én, egyrészt mert a Retyezátban ugyanott volt ugyanakkor, másrészt õ is úgy gondolta, fel kéne menni arra a hegyre, melynek furcsa neve Tubkal, franciásan Toubkal.
    Ádámról még kevesebbet mondhatok. Külsõleg leginkább egy spanyol hidalgora hasonlít, sokak szerint megismerhetetlen alak, és valóban, beszélgetéseink során mutatott pofonegyszerûen józan megnyilvánulásai után nehezen érezheti magát az ember sikeres lélekbúvárnak. Gyakorlatilag a nyers tények hoztak össze minket: az ország és benne a Hegy, amelyrõl a következõ történet szól.

    Hogy három hétre el fogunk tûnni, az a legfelületesebb szemlélõ számára kkor válhatott gyanú tárgyává, amikor hatalmas hátizsákkal jöttünk dolgozni. A táskában instant hálószoba, konyhafelszerelés, ez az, amivel elõzõ este késõ éjszakába nyúlóan szöszöltem, hogy kényelmesen, parktikusan feküdjön, jól meglegyünk majd egy hónapig egymással. Aki legalább látásból ismert, annak az is szemet szúrhatott, hogy nem biciklivel érkeztem, pedig augusztus közepén nyoma sem volt hóviharnak. Az is tény, hogy ritkán búcsúztatjuk a munkanapot forró szakéval. Leginkább csak akkor, amikor utána repülni fogunk. Ez az én életemben eleddig annál is ritkább volt, mint az azt megelõzõ villamosozás, a vonatozásnál pedig pláne, mert azt szeretem. Talán ezért vettem természetesnek a huszonötször kanyarodó sort, és nem izgultam, hogy lekéssük a repülõt, bár volt körülöttem pár pánikba esett reménybeli utas. összességében élveztem a rég tapasztalt szituációt. Jól tettem, bejutottunk, bár futni kellett, a folyton csipogó kapu miatt mezitláb, szandállal a kézben, de igazából egyik sem okozott gondot. Eleve nem jellemzõ rám, hogy a különbozõ élethelyzeteket megszokott és szokatlan szituációkba csoportosítom. A csomag mérete nyugtalanított kissé, 20 kg súlykorlátot kellett ugyanis betartani. Otthon darabonként méricskéltem a felszerelést, az összsúly lim 20-ra jött ki, a reptéri mérlegen alig volt 15. Talán a reptéren csökkentették a gravitációt az olcsóbb felszállások végett.
    A repülésrõl annyit, hogy szerintem tömény izgalom. Munkakörömbõl adódóan naponta nézem felülrõl a világot, de ha én vagyok a kamera helyén, az mégis egy olyan dolog, amit ki kell próbálni. Biztosan meg lehet szokni, az ablak melletti helyet elfoglaló ülésszomszédom is így gondolhatta, mert királyi pozíciójában is jobbára a kis okostelefonjával volt elfoglalva. Zargatni mégsem mertem, mert fontosnak tartottam, hogy ne keverjem olyan kínos szituációkba, minthogy bunkónak kell látszania, ha vissza akarja utasítani a helycserét. Azt hiszem, ez a brittes, galaxis utikalauzos dugóság, melyet nyilván ovis koromban szedtem össze, vagy még a genetikai olvasztótégelyben, elkísér halálomig.
    Párizst éjszaka közelítettük, mint Entebbét az izraeli kommandósok. Végülis mi is egy csak térképekrõl, beszámolókból, fórumokról ismert, kispénzû turistákkal szemben nem is oly barátságos helyre mentünk, ami legjobb tudomásunk szerint tele is volt négerrel. Leszállás után, A párizsi reptéren kilépve a nemzetközi övezetbõl rutint mutatva vetettük bele magunkat az éjszakába: A városba vivõ buszt kerestünk, vizet töltöttünk. Egyikünk a táskahalmunkra vigyázott, nagymamám búrkiflijét rágcsálva, a másikunk ügyeink után rohangált (szaknyelven álláspontot léesítettünk).
    Meglett a busz, drága volt, teli fura nyugdíjasokkal, akik közul az eggyik folyton úgy csinált, mint aki le akar szállni, én meg -mivel az ajtóban álltam- a jóga összes eszközét bevetve próbáltam utat engedni neki, hogy a hónom alól láthassam, ahogy visszahelyezkedik az ülésébe.
    A belvárosba érve nekiálltunk a tervezett éjszakai városnézõ túrának. Egy csöndes budapesti V-VI-VII-VIII. Kerületben sétáltunk, azzal a különbséggel, hogy nem volt olyan romos, és a kerékpárok nem voltak kitiltva a buszsávból. Néhol egy-egy itthon kevéssé megszokott, szépen karbantartott parkba futottunk. Embert csak pár nyugdíjast láttunk. A Szajna partján csöppentünk bele a szolid éjszakai életbe a pici szigeten, amire a Notre Dam épült. Utcai jazz-zenészek, közönségük, további sétálók és az elõbb említett, ám az itthoninál szolidabb tinédzserek alkották a társaságot. Egy pár órás sziesztát megért, úgy éreztük, ha valahol egy kis éjjeli Párizs-hangulatot magunkba szippanthatunk, akkor ez a kis parkos tér az. Miután elcihelõdtünk a Tuileirák felé, megint kihalt a város. Laikus turistaként csodáltuk az építészeti remekeket, valamint a hely -így hajnali 3-4 tájt tapasztalt- békessége is inspirált még egy kis bóbiskolásra. Jótt tett, mikor hajnali 6-7 fele elindultunk a Mars mezõ felé, már épp csak annyira voltunk fáradtak, mint otthon egy jól sikerült munkanap után, lefekvés elõtt. A délelõtti városnézõ alvást az Eiffel torony lábainál végeztük. Nem mondom, hogy nem egy a városról alkotott enyhén szürreális képet eredményezett a turizmus ezen válfaja, de ezt a hangulatot nem tudom egy más helyhez sem csatolni, ahol valaha megfordultam. Ahogy néztem a népeket, úgy éreztem, sokkal inkább párizsiak, mint a budapestiek budapestiek, vagy a rómaiak rómaiak. Talán a hosszú nagyhatalmi pozíciót demonstráló tekintélyes, gazdag, akár fennhéjázó épületek, a barokk palotáktól Napoleon emlékmûvein át az Eiffel toronyig hatottak így rájuk, avagy ránk, ha csak beképzeltem ezt a benyomást.
    Az sem biztos, hogy túl sok párizsit láttam, mivel -ahogy elõzetesen mesélték nekem-, õ nyáron elutaznak, mert nem bírják a túl sok turistát. A villogó Eiffel tornyot áruló négerek egy része talán helyi volt, a Mars mezõn heverõ csoportok egy része pedig biztosan legalább francia. A két majomról, akik az emberekkel pénzért fényképezkedtek, lehettek a maszk alatt akármik. Aztán volt se francia, se turista, mint például a leukémiás férje gyógyszereire gyûjtõ bosnyák nõ -valószínûleg cigány Európa valamely pontjáról.
    Délutánra összeszedtûk magunkat annyira, hogy átruccanjunk az Invalidus Palotába Hadtörténeti Múzeumot nézni. Ez csak az én fixa ideám volt, Ádám cuccot õrzött és pihent tovább. Én átverekedtem magam több terem De Gaulle-on és középkori páncélon. Amit nem találtam, az Indokína, úgy általában a gyarmatosítás, illetve az Idegenlégióról bármi. Meg kell hagyni, valóban kellemetlen témák.
    Mire végeztem, néztûnk is elébe második párizsi esténknek. A Monte Martre-on terveztük tölteni, és nagyjából úgy is indult, mint az elõzõ este. Zenészek, turisták, remek kilátás. Volt Bob Dylant idézõ gitáros showman, és volt vonósnégyes négy helyes zenemûvészetis lányból összerakva.
    Pihenésre hosszas diskurzus után a Tim Hotel elõtti terecske padjait választottuk. Volt egy kút, árnyas fák, és amire nem számítottunk, egy csapat zajos ifjonc, akik nagyon nem akartak elmenni sehova. Ezt a tipust neveztük el anno pad-diszkósoknak. Tulajdonképpen a közösségi élet minden aspektusa megvolt, kivéve a zene.Végül mi untuk meg, és arrébb mentünk egy utcát egy lényegesen kényelmetlenebb buszmegállóba. Ezután az este után keltünk olyan fáradtan, mint egy átbulizott éjszaka után.

    Repülés elõtt még meglátogattuk Párizs furcsa parkját. Igazi kertépítészeti csemege, egy földalatti pláza tetejére épült. Sok szintje, fala, kerítése, lépcsõje volt, néhol gödrök szélérõl néztünk le alant fekvõ kertekre, máshol egy emelt teraszon bújt meg egy bokrokkal körbevett füves tér. Volt egy gyerekjátszótér, önmagában még tagoltabb kis labirintus, mint a park egésze. Bambusszal övezett kanyargó ösvények, barlangocskák, labirintusok, hidak, csúszdák rengetegében lehetett barangolni, mind egyméteres emberkékre optimalizálva. Egész héten másfél órára jöhetett be felnõtt gyerek nélkül, ezt szerencsére pont kifogtuk. Miután kijátszottuk magunkat, nem maradt más hátra, mint a repülés Marokkóba.
    Magas reményekkel szálltunk ismét repülõre. Ilyenekkel, minthogy este már kijutunk Marrakeshbõl, és a Magas-Atlasz kõsivatagjaiban alszunk végig egy éjszakát, de mint a tej. Persze éreztük, ez legalább olyan irreális, mintaz elõttem lévõ ülésen a matematikus kinézetû srác és a bombázó barátnõjének látványa.
    Földet értünk, vettu1nk helyi dirhamot, eurónként tizet, majd így helyiértéken meggazdagodva lelkesen nekiálltunk alkudni egy taxissal, aki elvitt minket egy olyan boltba, ami teljesen alkalmatlan volt arra, hogy a tartós élelmiszerrel feltöltsük a készleteinket, mielõtt felmegyünk a hegyre. Nem baj, legalább drága volt (késõbb ugyanezért a pénzért 100 km/eket mentünk). Ezzel el is szálltak a reményeink, indultunk a belvárosba szállást keresni. Az ifjú titán, aki én voltam hét éve, ugyanitt egy építkezésen töltötte az éjszakát, de egyrészt kimerültünk, másrészt elkezdtünk pénzt keresni, így volt egy ezresünk egy nyugis éjszakára, harmadrészt alighanem befejezték azt az építkezést. A város nem változott hét, de persze hétszáz éve sem. Zsúfolt, koszos, pénzsóvár középkori piac, egyszóval tetszett, na. Bejelentkeztünk az általam már letesztelt Mimóza Szállóba. Ha már élhettünk úgy, mint egy turista, kihasználtuk. Irányba vettük a fõteret, narancslevet inni, és vacsorázni az egyik kifõzdében. Hét éve erre sem volt keret, így most állapíthattam meg, hogy a kuszkusz egy fokkal jobb, mint a grizes tészta, mivel legalább tészta nincs hozzá. A füszeres szósz, amibe a kenyérlepényt tunkoltuk, viszont igen kellemes volt.
    Sokáig ténferegtünk a mutatványosok közt, dúsuló álomhormonjaink rózsaszín ködén át szemlélve a most tényleg önmagában is elég szürreális képét a tömeg közepén itt-ott zenélõ, mesélõ, zsonglõrködõ szórakoztatóipari munkásokat, egy darabig a tömegbõl, aztán a szállás árába foglalt teraszról. Végsõ kép levegõtlen, 6 oldalról csempézett szobácska, snitt.

    Délelõtt sikeresen eljutottunk a helyi Tescoba, de konzervbõl nem volt túl nagy választék. Három-négy napra sikerült változatosan pakolni, úgyhogy nem is cipeltünk többet. Ezalatt meg akartuk járni a Toubkalt. Délután már buszra vadásztunk. Busz nem lett, taxi drágán (200 DH=20 EUR=5500 HUF uszkve), de fent voltunk Imlilben. Nyolc hosszú bagette-et még beszurkáltunk a zsákba, aztán nekiindultunk, másodszorra jó irányba is. Nem siettünk, 2500 méter szint volt elõttünk. Az ösvény kitaposott öszvérút volt, egy darabig teraszos rizsföldekkel, aztán csak a folyamatosan morzsálódó hegy lejtõkbe rendezett törmeléke. 2000 m fölött kezdett ismét sötétedni. Kis esõ is szerencséltetett minket, de korántsem annyi, hogy lerombolja azon -még otthon felállított- elméletünket, hogy sem sátor, sem esõkabát nem kell, ha megázunk a sivatagban, megérdemeljük. Itt még húzódtak a lenti teraszok öntözõmûvei. Ezek hosszú betonvályúk voltak, benne rohanó vízzel. Találtunk egy kis vízmûházikót is, benéztünk, de csak egy arab aludt bent, más funkcióit nem láttuk. Mindenesetre felmásztunk 80 métert a hegyoldalban és ott vackoltuk el magunkat egy kis bokorfogta teraszon.

    Másnap ismét letudtunk ezer métert. Közben csupán kövekkel és boltokkal találkoztunk, nagyjából egyenlõ arányban. Itt vehettünk volna levegõhõmérsékletû kólát, de nem tettük. Volt vizünk, volt víztisztító tablettánk, meg meleg sem volt már annyira. Növények már csak a vízfolyások mentén voltak, az is mind szúrós. Ez nem jelenti azt, hogy nem volt változatos a táj, volt kis szikla, nagy szikla, sziklahasadék, valaha gleccservitte vándorkõ, törmeléklejtõ, kõgerinc és a folyamatosan felfele gyûrõdõ és egyszerre rohamosan pusztuló hegység intenzív formakincse. Sivatag ide, sivatag oda, ma megkaptuk az elsõ rendes, hagyományteremtõ célzatú esõnket. Még mindig lehetett véletlen, szerencsére a sátram alja vízhatlan volt, alábújtunk egy fél órára pálinkázni. Ezzel el is ment a nap maradéka, úgyhogy kinéztünk egy hasadékot, fölötte 40 méter vastag, láthatóan vízhatlan kõpárkánnyal. Közben esett egy kis hó is. A hely szûkös volt, de adott körülmények közt (sötét volt, hideg és esett) roppant kellemes.

    Elvben úgy keltünk, hogy 1000 méterünk volt a csúcsig, konkrétan egy volt gleccservölgy és a hegy maga. Mivel alattunk volt a menedékházkomplexum, ahonnan a turisták indultak, ez közösségi élménynek ígérkezett. Az is volt. Ahogy 4000 méteren normális fáradékonysággal gyakoroltuk a tyúklépést, elõször egy csapat izraeli bombázó jött szembe. Nem sokkal utánuk megtaláltuk a “rabbit” is, hosszúszakállú zsidó fiú trónolt békésen egy természetes kõlatrinán, az ilyenkor természetes aromafelhõben. Láttunk már magashegységben hasmenést, kedélyesen köszöntünk egymásnak, és igyekeztünk tovább. Végül nagyobb baj nélkül felértünk, tömeg sem volt túl nagy. Csúcssütit elõhalásztuk, elkezdtünk teázni a már egy éve erre az alkalomra kiválasztott Haiwan magányos hegy puehrbõl. A 4165 méteres csúcsról annyit, hogy mivel 3500-4000 méteres csúcsok veszik körül, egészen olyan, mint a 2000 méteres hegyek, amiket 1500-1999 méteres hegyek vesznek körül. Kicsit jobban össze volt graffitizve mint a Kárpátokban megszoktuk, szárazabb volt, de pont ezért jöttünk ide.
    Lefelé is volt társasági élmény, egy lengyel párral futottunk össze. Történetük szerint jó korán keltek, hogy idõben el tudjanak indulni a rossz irányba. Szerencsére idõben észbe kaptak, és így pont elérték félúton az immár hagyományossá váló délutáni esõt. Itt adták fel, reméljük, másnap feljutottak.
    A Toubkal után még azért másztunk 800 métert, mert úgy éreztük, ma még át tudunk kelni a hágón, ami az Atlasz keleti oldalára vezet, ahol le terveztünk ereszkedni. A hágó az igazat megvallva szebb volt, mint a csúcs, valahogy kontrasztosabbnak hatottak két oldalon az ormok és elõttünk a kinyíló völgy. Jól megkötöztük vénülõ térdeinket, és nekiálltunk a leereszkedésnek. Közben lassan megindult a hagyományos esõ. Sötétedett is, nem volt kedvünk egy sátorlap alatt kuksolva bevárni a villanyoltást egy völgy közepén, aztán ki tudja meddig, talán reggelig ott vacogni, úgyhogy gyorsabban kezdtünk lépni, majd egyenes arányban az egek vízhozamával még gyorsabban, míg el nem értük a futás kategóriáját. Ez csapadékban -az elõbbi arányosság alapján- a monszunszerû zuhénak felelt meg. Itt tûnt fel egy kanyar mögött egy tágas hasadék, elõtte kövekböl rakott fallal, ami így összességében egy albán bunkerre hasonlított. Pont ez kellett nekünk. Bevetettük magunkat, sátorlappal tökéletesítettük, aztán vacsorát és teát fõzve elmerültünk a kilátásban. Elvben ide látszott a Szahara, csak az esõfüggönytõl nem igazán láttuk. Azzal a kis ürülékkel, amit ki kellett ebrudalni a szállásról, már vajmi keveset törõdtünk, nem tudtuk, milyen könnyen jött, de könnyen ment. Hideg esõs sötét éjszaka II.

    Reggel felkészültünk a civilizációba való visszatérésünkre. Volt egy saját vízesésünk és több medencénk, ahol fürödtünk, hajat és ruhát mostunk, regenerálódtunk. Ma is ezresben mértük a szintkülönbséget az Ifni tóig. Itt találkoztunk a felfele már megismert elsõ boltokkal. A tavat hatalmas kõomlás zárta le, mögötte ott kezdõdött a civilizáció egy kis koszfészek képében. A koszfészek egyébként gyönyörû volt, egy nagy vízesés uralta, aminek a szikláit teraszok vették körbe. A házak árnyas fák alatt álltak szép sorban, roppant kellemes klímát kialakítva. A völgy alján kis legelõk, gyümölcsösök, diófák sorakoztak. A házak agyagból voltak, szépen olvadoztak, a lepukkantság érzését igazából csak ez adta. A falu elején kaptunk welcome-szedret egy fogatlan vénasszonytól, jól esett – csakúgy, mint a welcome-mosolya. Errõl eszünkbe jutott, hogy a készleteinknek rendesen a végére jártunk, boltot kezdtünk keresni. Volt is, de kenyér vagy más rendes élelem nem. A boltosaink jobbára aludtak, gondolom mint rendesen, de most ráadásul ramadan délután volt. B terv: megint urak leszünk, keresünk étkezdét. Néhány komolytalan párszáz dirhamos ajánlat után egy kapás parasztbácsival állapodtunk meg egy taijinban. Mint valószínûleg minden kapás parasztnak, volt egy hotele a hegyoldalban, itt kezdõdött meg a sok energiát felemésztõ alkudozás. Közben ettünk valami köményes édes levest, majd még egyet. Végül csak kaptunk egy nagy tál alulfûszerezett csirkét fõtlen krumplival és némi paradicsommal (a természetes vitamin konkrétan már jól jött), abból falatoztunk az elmaradhatatlan lepénnyel tunkolva a tunkolnivalót. Aztán még egy kis vita. Végeredményben nem volt rossz ára a vacsorának, jól meg is haragudtak ránk, de az vesse ránk az elsõ követ, aki nem lett volna bizalmatlan a helyünkben a marokkói árképzéssel szemben. Kínáltak különbözõ kedvezményeket, hogy csatolt áruként két vendégéjszakát is náluk töltsünk, de nem álltunk kötélnek. Volt egy jó 15 DH-os kempingajánlatunk egy szurtos kisfiútól, meg aztán a faluból kifelé ingyen szállásban is reménykedtünk. Rossz döntés volt, végül az úton esteledett ránk, egy szakadék és egy sziklafal közt. A falat választottuk, nem azért mert kevésbé volt veszélyes a még épphogy csak álló törmeléken kapaszkodni, hanem mert kisebb volt a népsûrûség. Végül egy relatíve vízszintes (abszolúte 45 fokos) vízvájta félvályúban táboroztunk le, gyakorlatilag úgy aludtunk, mint légy a falon, a 15 DH-os kempingre gondolva. Úgy tûnik szállás tekintetében is igaz: aki sokat markol…

    Megkezdtük utunk taxizós szakaszát, sajátos módon egy mikrobuszban. Az út kellemes volt, meghallgathattuk egy marokkói zenész celeb egyik albumát … hatszor. Megálltunk egy boltnál is. Kenyerük klasszikus értelemben még nem volt, de tegnapról maradt pár cipó, azt odaadták ingyen. Szaha (berberül köszönet). Útközben felszedtünk két katalán gyereket is, illetve egy fiút és egy lesült arcú lányt. Ez azért volt jó, mert miután kiraktak minket az utaselosztópontként mûködõ, egyébként a többinél semmiben sem különlegesebb faluban, együtt próbáltujnk taxit fogni, sõt, a lány még franciául is tudott, ami itt fontosabb, mint az arab. Így levették a vállunkról az alkudozás terhét, amit õk még humorral és bosszúsággal kezeltek (oh, no, we must bargain again with these bastards). Egy másik elosztópontban váltunk el, ahol mi taxit fogtunk Ait ben Haddou felé, hogy megnézzük elsõ nagy kashbánkat. Ekkor már rájöttünk, a taxi drága dolog, de lehetõségünk van megvárni, míg megtelik. Ez hat utast jelent, elõl kettõ, hátul négy. 2004-bõl én emlékszem többre is, de biztos államilag maximálták. Így autóztunk el egy kis varrogatás után öt berberrel szoros baráságban a kashbához, amelyet elõször egy árnyas datolyaligetbõl szemléltünk, sort kerítve az ebédre és némi heverésre. A kashbát -ha jól emlékszem- VI Mohamed restauráltatta a turisták örömére, no meg a berberekére, akik plázát csináltak az egészbõl. Kettõnek sikerült is berángatnia minket a boltjába, és az sem hozta õket zavarba, hogy nem akarunk pénzt költeni, még azután sem, hogy bemutatták az összes családi fényképüket. Egy roppant értékes berber iránytûért például elfogadták volna a telefonomat is. A berber iránytû hi-tech zsenialitásáról külön szólni kell. Ez egy kis fémszalamandra, amit este táborveréskor a menetirányba raktak le a homokba, reggel pedig arra inultak tovább, amerre a feje állt. És mindezt egy mobilért.
    Az erõd a hóváraimra emlékeztetett, csak agyagból. Pici szobák, pici ajtók, sok szint, torony, átjáró. Az egészet csak az esõ hiánya tartotta egybe, néhol az sem.
    A várnézés második felében kezdett feltûnni, hogy utazótársam és kolegám, Korbuly “menjünkmég” Ádám egyre hosszabb pihenõket tartott. Amikor átléptük az óránként átlag 45 perces határt, elhatároztuk, hogy a délutánt kivesszük. Leballagtunk a folyóban (vízszolgáltatás õszig kikapcsolva) egy kilométert, és a partot övezõ pálmás bokros galéria-vegetációban megszálltunk egy kis ligetet. Kiterítettük a sátrat, és ezzel áttört nálam is egy pszichikai gát, ami mögött az elmúlt napok menetelése során felgyûlt ólomnehéz fáradtság gyûlt. Hevertünk, teáztunk, ettünk, ittunk, ténferegtünk csak azért, hogy jobban átérezzük a dologtalanság eksztatikus gyönyörét, amit csak egy 4000 méteres hegyen való enyhén szólva felszereléshiányos átkelés után lehet érezni. Sötétedés után leballagtunk a sáros erecskéhez fogat mosni meg tisztálkodni kicsit, aztán harmadik luxusszámba menõ éjszakánk következett.

    Ismét nekiindultunk egy taxizós – valameddigjutós napnak. Kezdtek is a napok egyformává válni, de mivel ezek a napok egyformán szépek és izgalmasak voltak, úgy döntöttem, megszokom õket. A repülõjegyekkel behatárolt túra alapjaiban más jellegû, mint a stoppos. Könnyebb, mert az ember nem indul el haza, ha úgy érzi, kimerült, ott a kényszer, hogy a repülõig azért ki kell tölteni az idõt, ezáltal értékesebb lesz az út. Másrészt nehezebb, mert úgymond nincs “menekülési lehetõség akkor sem, ha az ember elfáradt, vagy lerobbant, nem lehet csak úgy megfordulni.
    Néhány átszállás és alkudozás után Quarzazate-ban voltunk, az Antiatlasz fõvárosában. Régi barátnõm, Fatima nem volt hajlandó tudomást venni rólam, pedig még hét év is alig múlt el legutóbbi találkozásunk óta. Számára lehet annyira nem volt emlékezetes az a találkozás, talán már 4 gyereke is van máshol, úgyhogy nem volt meglepõ. Fatima helyett megnéztük a helyi kashbát, ami már inkább volt múzeum, mint pláza. Rutinosan jegyet vettünk (-mennyi két jegy? -Kettõ darab negyven -bocsánat, nem értem. -egy darab negyven, az összesen 80 – mennyi??? -kettõ darab 40).
    Az elõzõ kashbához képest nem volt sok újdonság, így egy tucat további agyagerõdöt gyorsan kihúztunk a listáról. A pénzünk kezdett fogyni, kipótoltuk a bankban, feladtuk a szokásos képeslapokat, aztán mentünk az ûrkikötõbe: a városszéli buszállomásra, ahol egy kapuval ellátott fallal körülvett téren álltak a távolsági hatkerekûek. Itt tanácstalankodtak a turisták a sok utazási iroda (itt ez busztársaságot jelent) között, direktmarketinges bajszos csávók gyûrûjében. Megcsodáltunk hat különösen csúnya spanyol és/vagy francia lányt, aztán felültünk a Zagorai járatra, ahol egy oázisvárost és egy adag homokdûnét terveztünk megcsodálni. A busznál új marketingjelenséggel találkoztunk egy néger kis suttyó személyében, aki a csomagok elhelyezéséért nyúlta le az embereket 10 DH-ra. Lealkudtuk ötre, megharagudott, ezzel el volt rendezve. Zagorába este értünk egy hajmeresztõ szerpentin után. Városnak város volt, mert sokat kellett gyalogolni benne kisgyerekek felhõjében, akik mozgó malacperselynek néztek minket. Ez nem volt olyan természetes, mint Törökországban, mert a felnõttek láthatóan szégyellték õket, és rendszeresen elhessegették õket. Mi azért kölcsönös hátizsákmegfigyelõ pozícióba álltunk. Végül nem értük el a város szélét, gyõzött a direktmarketing egy motoros apa személyében, akivel megalkudtunk egy éjszakában, amit a kempingjében fogunk eltölteni némi dirham fejében. Ilyenkor még néha felhorgadtak bennem a régi virtusok és reflexek, amikor nem negedhettem meg magamnak ilyen luxust, de hát … dehát mindig van, és rendszeres fizetéssel mindent másként lát az ember, ha mégoly kevés is az, mint fix összegekkel a zsebében, aminek bármeddig kell kitatartania, utánpótlás nélkül. Ennek szellemében és annak tudatában, hogy az este biztosítva van, megittunk két üveg jéghideg vizet egy krimó teraszán (persze a helyiek keményebbek voltak, õk mentateáztak)
    A levegõ langyos volt, a vacsora finom, a mentatea a ramadanozó arabokkal szintén (sötétedés után a “ramadanozás” ige az ellenkezõjét jelenti – jobbára evést, ivást, dohányzást, sokáig fennmaradást). Eljött az elsõ este, amikor felállítottuk a sátrat, igaz, csak az illem kedvéért.

    Reggel nekiindultunk homoksivatagot, arabosan erget keresni. Csak egy kavicssivatagot, arabosan szerirt találtunk, ami nem csüggesztett, nekiálltunk dreikantert keresni. Ez egy sajátos sivatagi kavics, amit a stabilan kétféle szélirány szép háromszög keresztmetszetûre csiszol. Találtunk is sok háromszög keresztmetszetûre hasadt kavicsot, de az illúzió csak akkor foszlott végleg szerteszét, amikor kettõ dreikantert elvágólagosan sikerült összerakni, ezáltal egy korántsem háromszöges formát nyerve. A homoksivatag eközben ott volt tõlünk 5 kilométerre, de ezt már buktuk, visszaballagtunk a buszállomásra a város másik végébe. Messzebb is volt, mint az erg. Az állomáson mindenki aludt, mi odakint ettünk suttyomban, nehogy megsértsük a ramadanozók lelki nyugalmát. Este jött egy kiskölyök, aki datolyapálma levelébõl tevét font, és jól eladta Ádámnak 10 helyett egy dirhamért. Már megfigyeltem, milyen jól alkuszik a srác hozzám képest, legutóbb amikor délután vett egy kendõt, hogy legyen valami a fedetlen feje és a tûzõ Nap között az 50 fokban. Belõlem hiányzott az a pofátlanság, és az arabok durcájától is teljesen kiakadtam lelkileg, amit egy-egy alacsony árajánlat váltott ki belõlük. Persze miután az embert beinvitálják, megkínálják teával, megmutatják a családi fotókat, nincs képe nem kifizetni az ötszörös árakat.
    A busz egy datolyaligethez tartozó faluig vitt, ahol az az út indult ki a fõútvonalból, amin le akartuk vágni a sokszáz kilométeres kerülõt Quarzazate felé Merzougába. Elindultunk rajta gyalog, mert erõsen közeledett a napjaink tagolására szolgáló este. Egy remek folyópart tujái közt rendezkedtünk be. Fürödni nem volt alkalmas, mert szemben ott állt a falu, de mosogatni, fogat mosni kiválóan megfelelt. Fura függõleges kék potrohú hangyák álldogáltak a homokban, az álldogálások közt meg veszett iramban arrább rohantak 10-15 centit. Ebbõl állhatott az egész napjuk, bár felülrõl nézve alighanem a mienk is.

    A reggelit datolyával fejeltük meg, egy szüretelõ bácsitól kaptuk. A szüret maga abból állt, hogy leterítettek egy ponyvát a fa alá, és elkezdték egy létráról egy bottal ütni verni a hatalmas datolyakötegeket. Megcsodáltuk, indultunk taxit fogni az egérutunkra.
    A rövidítés bejött, bár vagy három átszállással külonbözõ Isten háta mögötti falvak között. Nem bántuk, ilyenekben még úgysem voltunk. Mivel mindkettõnk lábbelije foszladozott a forró sziklákon és homokban való taposás után, egy piacon igénybe vettûk egy cipész szolgálatait. A bácsi egy sámlin, egy láda mögött talpalgatott kínai sportcipõket, gondoltam, hajrá, bízzunk a szakemberben. A szakember egy kólásüvegbõl kent ragacsot a szandálomra. Valószínûleg házi készítésû ragasztó volt, de még rá is szögelt biztos ami biztos alapon. Az eredmény határozottan jó lett, így Ádám is próbát tett, hasonló sikerrel. Kisebb közönségünk is volt, mindenki nagyon örült, hogy ilyen jó üzletet sikerült kötni a cipésszel. Az este Merzougában ért. Röviden tárgyaltunk egy kempingben. Azért volt rövid, mert eszünk ágában sem volt pénzért aludni a homokdûnék tövében. Azért volt egyáltalán a semeddignél hoszabb, mert Marokkóban voltunk. Az volt a terv, hogy éjjel keresztülmegyünk a homoksivatagon, cirka 10 km, és megnézzük a tavat, ami ott feküdt googleearth szerint és nagyon szép volt, szintén e forrás alapján. Egyrészt azonban minden tó ki volt száradva, ami nem meglepõ a legszárazabb évszak közepén, másrészt teli lett a tökünk a közismerten járhatatlan dûnékkel. Folytak, meredekek voltak, nem volt egy hatékony lépésünk benne. Emellett a csönd olyan szép volt, mint régen.
    Másodszor állítottunk sátrat, most a skorpiók és kígyók miatt

    Este a vacsorával jól összemorzsáztuk a homokot a sátor körül, de reggelre eltûnt minden, pontosabban a morzsák pontszerû lábnyomokra cserélõdtek. Az ízeltlábú takarítószolgálat akkutátusan és csöndesen mûködött. Jó korán keltünk, még napfelkelte elõtt, de már a napfelkelte elõtti sajátos sivatagi fényviszonyok közt. Elindultunk a legmagasabb dûne tetejére megnézni a jelenséget, ami így megy minden egyes nap, már vagy ötmilliárd éve. Általában a dûnék élén mentünk, a meredek oldalon szép lavinák indultak meg, néha egész nagyok. Néha lecsúsztunk, visszagyalogoltunk, de ezt nem szerettük, mert a lapos oldalon is egyet léptünk elõre kettõt csúsztunk hátra a talajjal együtt, a meredek oldalon pedig nagyon kellett spurizni hasonló okokból. Mindez túrahátizsákban nem volt könnyû. Már este rájöttünk, hogy mezítláb jobban lehet haladni, talán mert a cipõtalp nagyon megállt a homok tetején, anélkül mélyebbre lehetett taposni. Ádám érdekes megfigyelése volt, hogy a sréhen leesõ vízcsepp (legegyszerûbb elõállítási módja után nevezzûk köpésnek) egy homokgalacsint képez, és szépen legurul a lejtõ aljára. Másik fontos felfedezésem volt, hogy a dûne élén haladva lábnyomokba lépve már nem olyan vészes a csúszkálás. Innen már legfeljebb azon kellett gondolkodni Ádám mögött baktatva békésen, hogy ildomos lenne -e megosztani vele ezt a felfedezést. Útközben volt sok lábnyom, jobbára rovaroké, illetve lábatlan nyom is, jobbára kígyóké. Élõlény egyébként sehol.
    Végül lehuppantunk az általunk legmagasabbnak gondolt dûnére, bár a sok síkidom között nem volt könnyû valaminek a függõleges magasságát megállapítani. Megnéztûk a Napfelkeltét, iszogattunk, köpködtünk. Egyszer elindult lefelé a nagyon magas dûnérõl az egyik vizespalack. Azt hiszem, a késõbb az alsógatyámból kirázott homok nagyrészt ekkor került oda, mert két-háromszor is fordultam a vetõdés lendületétõl, mire elkaptam a nyúl módjára menekülõ palackot.

    Vissza a civilizációba nagyjából idõben indultunk, gondoltuk mi. Talán tévedtünk, talán a navigációval volt baj, mert az elõbb említett síkidom-dünéket határoló görbe vonalak között iszonyat nehéz volt irányt tartani, fõleg, hogy nem tereppontot követtünk, hanem az útra merõleges vonalon próbáltunk menni, persze lehetõleg a gerinceken. A Nap közben nem állt meg a felkelténél, szépen felhevítette a homokot. Gyûrtûk egy darabig, a dûnék árnyékai közti napos részeken gyorsan áttalpalva, de egy ilyen napos részen éreztem, most azelõtt fog leválni a bõr a talpamról, mielõtt felhúzhatnám a szandált. Aligha lehetett megmagyarázható látvány, amikor ledobtam a hátizsákomat és ráugrottam. Persze általában nem biztos, hogy érthetõ volt, amit csinálunk. A turisták ide jobbára tevén vagy quadon szoktak jönni, és általában éjszaka vagy hajnalban. A berberek persze úgy sétálnak itt, mint mi a Duna korzón, vezetve a fizetõvendéggel megpakolt tevéket.
    Végül kikecmeregtünk a homokból, kezdõdhetett a kavicssivatag. Ez már felüdülés volt, de azért jó volt megérkezni az úthoz is. Késõbb azért fontos alakító tényezõje lett a hangulatunknak a teljesen üres út, illetve az, hogy az összes árnyékot egy kétméteres vasrúd biztosította. A vízkészletünk már eleve nem lett volna elég kivirágoztatni az útpadkát, de hamarosan teljesen elfogyott. Talán erre várt az a berber, aki ekkor jött elõ, és hajlandó lett volna elvinni 150 DH-ért. Becsület és/vagy halál alapon visszautasítottuk. Allah meg is jutalmazott minket egy 50 DH-os fuvarral. Indulhattunk a Todra szurdokba. Azonban Rissaniban sem javult a helyzet, olyan kihalt volt minden, mintha csak elõzõ nap egy filmforgatásba csöppentünk volna, most meg az otthagyott díszletek között járnánk. Röviden elõrevetítve ez így ment egész nap, így kifejezetten örültünk, hogy aznapra jutott ez a különösen sok átszállásos útvonal. Erfoudban egy arab elvezetett minket egy a hivatalos buszállomástól különbözõ megállóba, ahol roppant funkcionálisan megállt volna valami busz, de pár óra múlva nyilvánvalóvá vált, hogy nem jön, elvitte a cica. Mivel esteledett, megéztük a helyi kemping romjait, majd egykedvûen visszaballagtunk a központi pályaudvarra. Jól tettük, lett busz, elvitt Errachidiába, egy újabb pályaudvarra. Vezetõnk itt is akadt, aki -szintén roppant funkcionálisan- elvezetett a taxiállomásra, ahol megint eltöltöttünk pár órát. Taxi most volt, épp csak belevaló ember nem túl sok. Persze a kitartás mindíg gyõz, beszállingózott pár arab, némelyik feleséggel, egy kisember, aki nagyon sokat magyarázott valamirõl, de olyan bonyolultan, hogy csak egy óra múlva jöttünk rá, hogy azt akarja, dobjuk neki össze az utiköltséget, merthogy õ egy szegény diák. Rosszul taktikázott, mert holt ideges lettem tõle, hogy a gyenge angolja ellenére belement egy ilyen magas szintû retorikai manõverbe, úgyhogy nem nyitottam eseti jószolgálatot. Az is egy ingerültségközpontot birizgált, hogy megint a turistákhoz ment oda elõször, mint az összes kis barátja, mióta betettük a lábunkat az országba. Végül bekerült az autóba, a segítségünk nélkül is.
    Tinerhirben ért véget a szerencsénk, ott szálltunk egy taxira a céltól. Mivel mostanában amúgy is rengeteget aludtuk, fogtuk magunkat, és nekiindultunk az elvben néhány órás sétának, márcsak azért is, mert gondoltuk lesz alvóhely útközben, valahol két falu közt a sokból. No, ilyen erõvel elindulhattunk volna Budapestrõl Tahitótfalura is, minden falu vége és következõ falu eleje tábla karnyújtásnyira állt egymástól. Ráadásul a pálya is nehezített volt, persze mit csodálkozunk, Marokkóról beszélünk. A probléma ismét a ramadanban gyökerezett. Mindenki ébren volt, úgyhogy még éjfél után is hívtak be teázni, hasisozni, üldögélni a mindig résen lévõ hotel és kocsmatulajdonosok. Az elsõ még Tinerhirben, ez volt az egyszerûbb. A következõ eset az úton ért utol minket egy kopasz, tradicionális fehér köntösös, Jézus nevû és krisnás kinézetû földmûvelõ képében. Berángatott a helyi kisbolt-teázóba, ahol az összes falusi -férfi- héderelt. Elmesélték, hogy nagy veszélyes állatok -ha jól fordítottuk- sakálok mászkálnak a hegyekben, és vadásszá avanzsált rendõrök hajkurásszák õket. öröm az ürömben, a faluban volt veri csíp hotel, valamelyik paraszt valakijének a valakije birtokában, Ádámot el is rángatta egy önkéntes. Elmondása szerint a veri csíp hotelben volt igényes recepció, park, úszómedence, alig tudott kimenekülni. Én meg csak üldögéltem, lassan elfeledkeztek rólam, majd egy óra múlva megkérdezte valaki, hogy bocs, de mit csinálok itt, a hely be fog zárni hajnal elõtt. Én nem voltam humoromnál -szerintem õ sem-, úgyhogy a tényekre szorítkoztam, nem adtam elõ, hogy Todra felé tartunk, csak rettegünk a sakáloktól, és ezért társam a helyi Hiltonban folytat üzleti tárgyalásokat. Társamat végül visszaette a fene. Még szállodaáron felajánlották a kocsmatetõt is, de miután látták, hogy egyeseken nem lehet segíteni, hagyták, hogy elinduljunk széttépetni magunkat.
    Az esemény -és sakálmentes baktatást egy faluval arrébb untuk meg, ahol felcuccoltunk egy út fölötti kiszögellésbe egy alváspótló szunyókálásra a relatíve enyhe lejtõn.

    Az alvást másnap délelõtt, egy faluval arrébb pótoltuk, ami már a cél volt maga, Tizgui, a Todra-völgy elõtt. Egy tényleg nagyonszûk és nagyon mély hasadék van itt, célnak jó. Volt elõtte azonban egy kellemes, ligetekkel kísért patak a rizsföldek alatt. Itt Ádám rövid idõ alatt kómába esett pótlandó az átbulizott éjszaka kimaradt alvást. Én egy szimpla éjszzakázástól nem szoktam annyira megrendülni, úgyhogy szunyókáltam egyet, aztán elmentem boltba, dobolgattam az arra mászkáló helyi kölyökkel, edzettem, kulturáltan szórakoztam. Megjelentek a helyi 6-10 éves üzletemberkezdemények is, kértek egy fontot, ha azt nem, egy eurot, ha azt sem, egy dirhamot, végül megkapták Ádám pálmalevél-tevéjét, amit egy dirhamért vett Zagorában. Végül a hasadék mögött feltételezett földi paradicsom ígéretével csak indulásra bírtam a kolegát, persze segített a sûrûsödõ lejmoló-jelenlét.

    Kiderült, nem mondtam nagyot. A völgy a hasadék után sem szélesedett ki nagyon. A patak 20-30 méterre eltávolodott az úttól, autónyi mészkõsziklák kísérték, amelyek között leanderek biztosították az illatosítást. A patak több helyen kis medencékben állt meg. Mi ezekben természetesen azt láttuk, amik voltak valójában: fürdõhelyeket. Lecuccoltunk, tisztálkodtunk, aztán jött az úri élet. A medencénkbe két fehér szikla közül csobogott le a víz, szépen alá lehetett ülni, és nézegetni a szûkreszabott völgyi tájat. Késõbbi mászkálasaink alatt láttuk, kicsit feljebb kivált egy csatorna a patakból, és a hegyoldalban csörgedezett a fürdõszobánktól nem messze fekvõ zsebkendõnyi zöldségeskert felé.
    Aludni kicsit feljebb költöztûnk, ahol nagyobb sziklák egy otthonos, az úttól elzárt, patakra nézõ zugot képeztek egy datolyapálma árnyékában.

    Lassan eljött az idõ, hogy megint visszatérjünk az Atlasz óceánfelöli oldalára. Az idefele egész éjszakás utat letudtuk egy húszperces taxizással, és nekiálltunk buszra várni Tinerhirben. Volt szerencsém körbenézni a várost alkotó tematikus piacon. A legeredetibb a nagyon tradicionális kovácsok utcája volt, ahol rossz hûtõszekrényekbõl raktak össze kevesebb mûködõ példányt. Lehet, hogy a Marrakeshbe menõ buszunk is hasonló mellékutcai manuális technológiával készülhetett, mert többet állt, mint ment, így megint késõ este lettünk kidobva szintén az aktuális uticélunkhoz, az Ouzod vízeséshez közel. Gondolván arra, hogz kiköszöböljük az unalmas ismétlõdéseket ebbõl a beszámolóból, ledobtuk magunkat a piaccal szembeni olajfásban, és másnap egyszerûen odataxiztunk a célhoz. A cél maga az egyik legviccesebb hely volt az egész úton. A lényege egy tényleg nagy vízesés volt. Akkora, hogy egy szabályos tavat mélyített ki magának. Egy ellenõrizetlen pillanatomban megpróbáltam közel úszni az aljához, de akkora ellenáramlást produkált, hogy fel kellett adnom az amúgy sem túl egészséges kísérletet. Alighanem elég mély is volt, mert a helyi menõ tízévesforma kölykök 5-6 méterrõl vetették magukat bele. Volt egy kis nyolcéves, aki annyiszor futott neki, és torpant meg, hogy már mindenki neki drukkolt. Kínosnak is érezte a helyzetet, vigyorgott, mint a vadalma, néha kicsit táncolt, de végül meglépte a pontot, ahonnan már nem volt visszaút a gravitáció ölelõ karjaiból, és adrenalinnan hirtelen telipumpálva boldogan belecsobbant a vízbe.
    Ez a vízerõmû a zuhatag tetején egy meglepõen keskeny patakban kezdõdött, amibe azért nem talpaltunk bele, mert a mélységét csak sejtettük, a gyorsasága viszont látványos volt, nem volt kedvünk utolsó mohikánt játszani a vízesésben, bár Ádámnak jól állt volna. A vízesés tetejétõl az aljára egy természetes üzletsorokkal szegélyezett lépcsõn lehetett lejutni, ahol közepes méretû majmok töltötték be a kóborkutyaszerepet. Túl barátságosak nem voltak, alighanem harapásokal jutalmazták volna, ha nekiállunk gyömöszölni õket, de azért elég közel jöttek, és a kutyáknál ügyesebben derítették fel hátizsákjaink tartalmát.
    Mikor kiélveztük a fõ látványosságot, no meg a fürdést, nekiindultunk a folyón lefelé. Valami jobbára agyagos, kissé meszes üledékbe vágódott bele, minden szépen ívelt, formált volt, és persze roppant meredek. Annyira, hogy a kecskeösvény, amit még egy tornatermi mászófalra is tudnak telepíteni, itt néhol tényleg megszûnt, mászni kellett. Egy betorkolló folyón indultunk felfelé, egy barlangot keresve, de valahol feljebb volt egy éppen mûködõ vizierõmû, így nem tudtunk átkelni a megárasztott folyón. A hely egyébként kellemesen néptelen volt, utólag hibának bizonyult nem tábort verni, hanem visszagyalogolni a vízesés alatti pár kilométeren húzódó kempingkörzetbe, ahol minden zsebkendõnyi területen volt egy ilyen vendégváró egység. A szolgáltató szektor összességében az országban megszokott intenzitáson pörgött. A tavon olajoshordóra szerelt katamaránok várták a csónakázni vágyókat, bár akkora volt a vízfelület, hogy tíz métert nem lehetett menni egyenesen. A kempingövezetben minket is betereltek teázni egy csapat Jamaika-rajongó arab közé. Az egyikük aztán még ott ólálkodott körülöttünk pár órát a túra alatt, bizarr volt ebéd közben látni, ahogy alattunk, a folyó mellett iparkodik elõre, hátra-hátratekintve. Azért hagytunk itt pénzt. Volt egy remek reggelink egy árnyas, akkor még csöndes teraszon. A jóasszony, miután megértette, hogy ennénk, nem kérdezett semmit. Hozott lepényt, narancslekvárt, mézet és mentateát, aztán egy korrekt összegrõl szóló számlát. Mivel a Dades völgyében elvesztettem a kalapom is, alkudtam egy zöld fezre, de persze csak dupla akkora árat tudtam elérni, mint Ádám a sajátjára Zagorában.
    Az este nem tudtuk elkerülni az unalmas ismétlõdést, hosszú gyaloglás után megint egy olajfásban állapodtunk meg. Vörös por alkotta a talajt abból az agyagból, ami olyan szép kõformákat produkált azon a helyen, ahol aludnunk kellett volna.

    Ezzel nagyjából véget vetettünk a túra kultúr-tudományos részének, indultunk az óceánhoz pancsolni. Essaouirától délre néztünk ki egy partszakaszt. Felszállva a Marrakeshbõl induló buszra úgy éreztem, kicsit elkurvult a milliõ az ország belsejéhez képest. Több árus szállt fel a buszra, a fiatalokban is kevesebb volt a méltóság. Volt két “zöldfülû” német kislány is, tõlünk kérdezték, normális -e, hogy külön pénzt kérnek a táskák elhelyezéséért. Mondtuk, alkudják a felére, oszt` jó`van. Az egyiknek szép hosszú szõke haja volt, ez teljesen bevadította az arabokat. Volt egy suttyó, aki mögé ült, és addig nyúlkált, próbálta fogdosni a hajtincseket, simogatni a lány fejét, míg csak az elõvett egy fejkendõt, szegény lúzer hoppon maradt.
    Essaouirában ért a naplemente, ettünk egy sárgadinnyét, aztán némi kutyagolás után, ismételten az ismétlõdések elkerülése végett, fogtunk egy taxit és levitettük magunkat egy városszéli kempingbe. Ostobaság volt bemenni, ott kezdõdött az 5 km-re fekvõ óceánig tartó cserjés, végtelen számú alvóhellyel. Mindegy, hozzáírtuk a többihez. Így legalább találkozhattunk a csajokkal, akiket egy hete láttunk a quarzazate-i buszállomáson. Kicsit kevesebben voltak (uszkve ketten) és sokkal lestrapáltabbak. Lerongyolódottak is, mert tõlünk kértek gázpalackot. A kempingnek további elõnye egy hangulatos éjszakai gatyamosás volt mosdóban, édesvízzel, továbbá hogy derengõ lámpafényben fõzhettük meg a legelborultabb kajánk. Annyit róla, hogy volt nálunk paradicsomkonzerv, kolbász, szalonna, bab, kuszkusz, és ezt mind beleraktuk.

    Reggel nekiindultunk a dzsindzsásnak. Hosszabb lett a túra 5 kilométernél, mert belefutottunk egy gigantomán üdülõközpont kerítésébe, amit sokáig kerülgettünk. Találkoztunk egy barátságtalan teknõccel, aki -hiába csücsültünk elõtte élesített fényképezõgéppel- nem volt hajlandó kibújni. Végül õ unta meg elõbb, de akkor viszont nagyon. Kibújt, elindult, és hiába raktuk vissza, forgattuk, nem bújt vissza, csak kitartóan menetelt elfele.
    A hosszú túrának végül meglett a jutalma egy végtelen és néptelen homokos part képében. Teljesen olyan volt, mint a filmekben, a pár korallszerû kõtaréjt, a tenger által kivetett biológiai és antropogén szemetet nem számítva persze. Mindenesetre fürödtünk, homokvárat építettünk, napoztunk, leégtünk, hevertünk, teáztunk, este pedig visszavonultunk az elsõ parti dûne mögé. A másnapot is itt akartuk tölteni, esetleg elballagni a világítótorony felé. Ezt húzta keresztbe a párizsi sztrájk, amely miatt törölték a járatunkat Marrakeshbõl, melyrõl voltak kedvesek sms-ben értesíteni. Úgyhogy felpakoltunk és mentünk Essába netezni. Nagyon nem idegeskedtünk, megálltunk egy teljesen kõmentes partszakaszon ugrabugrálni a méteres hullámokban. Az ilyesmit kihagyni akkor is bûn lett volna, ha utána haza kell stoppolni. Az Adriában biztos nem találtunk volna ilyen hullámokat. Végül nem maradtunk le emiatt netkávézóról. Kerestünk egy nem arab billentyûs gépet, és foglaltunk repzajt egy nappal korábbra. Mászkáltunk még egy kicsit Essában, megnéztûk a magunkfajta belsõ ázsiai népeknek egzotikus halpiacot, amely jeget talán a pleisztocénban látott utoljára, ennek megfelelõ volt a szaga. Este Marrakeshben voltunk, bejelentkeztünk kedvenc hotelünkbe, és folytattuk a végtelen és nem épp bevásárlós piacozást. Megnéztünk egy ásványárust, hátha megtudjuk, konkrétan mit lehet kövekkel csinálni a házépítésen és útburkoláson kívül. Kiderült, mindent. Van ásvány az összes betegségre, csúnyaságra, vagy ha épek és szépek vagyunk, akkor van füstölõ. Este kerestünk még egy netkávézót, hogy megtudjuk, sikerült -e a foglalás. Ez naplemente után volt nem sokkal, mikor a szállásadónktól útbaigazítást kértünk, épp teli volt a szája zsömlével és sütivel, az érrendszere meg endorfinnal. Vigyorogva mutatott körbe, hogy van jobbra, balra, “everywhere, my friend”, és mérhetetlenül boldog volt. Jó turista módjára a szálloda teraszán vodkázva töltöttük el a búcsúestet.

    A délelõttöt még sikerült hasznosan eltölteni. Reggel kószáltam a piacon, de ez még konkrétan rossz volt. Berángatott teázni egy kárpitárus, de hiába mutatott szõnyeget, táskát, képeket az apjáról, ahogy nagy emberekkel pózol mint híres régi takács, utikönyveket, amiben benne volt a fotója, amikor nagyon nem akartam semmit venni, szabályosan kiküldött a piac szövetárus részérõl.
    Bevásároltam lekvárból, és felszedtem a kolegát, kijelentkeztünk a szállóból, majd bevetettük magunkat a városba.
    Másodjára megtaláltuk a zsinagógát. Négy széksor volt benne, egymással szemben, mintha két metrókocsi lenne egymás mellett, doboz nélkül. A sor végén volt a szószék, így a rabbi aligha zavart nagyon abban, hogy szokásuk szerint megbeszéljék a hívek, kivel mi van, hogy megy a bolt, hogy nõ a gyerek. Volt a sarokban könyvespolc is, ettõl végképp klubhelyiség jelleget öltött a zsinagóga. De hát ezért szeretjük. Egyszerre az ima helye és közösségi tér, és ez egy jó párosítás. A zsidó temetõ is meglett, ez a többi ilyen temetõhöz képest is furcsa volt. Teljesen le volt burkolva, a sírhelyeket kis kõhasábok képviselték , avagy viszonylag kicsi pavilonszerû mauzóleumok.
    Szerencsére most sikerült eljutni a Bahia karavánszerájba is, ami nem más, mint egy Alhambra light, stílusában ugyanaz, csak kevésbé karbantartott és tízszer olcsóbb. Sok belsõ udvar, ott sok víz, medence, kút, sok növény, körben légies boltívsorok, falak, szellõs, napos helyiségek. Itt kellett befejezni a túrát a reptéri busz elõtt, bár majdnem pénzváltó lett belõle, mert nem gondoltuk, hogy 50 DH lesz egy nyomorult buszút. Lealkudtuk, összeszedtük.
    A reptéren volt egy kis gond, az útlevélellenõrzõ kislány nagyon aggodalmasan nézegetett, mert a huszonéves képemen, ami az okmányban szerepelt, nem akarta felismerni az azonosságot az elõtte álló lebarnult, lefogyott, szakállas alakkal, aki épp akkor voltam két hét után. üres idõnkben felálltam egy csomagmázsálóra, döbbenten tapasztaltam, hogy éppencsak nem mentem 70 kg alá, pedig voltam már majdnem 90 is ebben az életben. Így vitt kevesebb kerozinnal a repülõ Párizsba, ahol tettünk egy elvetélt kísérletet arra, hogy a kényszerû plusz egy éjszakát kifizettessük az utasbiztosításunk terhére, de a kevéssé szimpatikus hölgy elküldött minket a sztrájkbizottsághoz , mint a fõ felelõshöz, így a reptér kövein töltöttük az estét.
    A másnap elég unalmasra sikeredett. Ide közben megjött az õsz, sárgultak a levelek, az iskolások kis csoportokban ültek a Luxemburg kertben és dolgoztak valamin, amit nem tudtunk sehova beilleszteni mint tevékenységet a mi oktatási rendszerünkbe, de nekem tetszett. Ádám hamar vírusírtó üzemmódba helyezte magát, és egész nap aludt, szerencsésnek éreztem magam, hogy ezt legalább a párizsi Budai-hegységnek megfelelõ parkerdõ két különbözõ pontján tette. A könyvem addigra elfogyott, játszottam az erdõbe telepített tornapályán, és újraolvastam a legjobb részeket. Estére úgyahogy feltámadt, mászkáltunk a Szajna partján, sötétedés után megfigyeltük a turistákkal tömött, és ezért minden pontján folyamatos vakuvillogtatással díszített Eiffel-tornyot. Nem tudom, tudatában voltak -e annak, hogy a vaku nem sokat ér, ha a szomszéd kerületet fényképezed vele, mert nem fog visszaverõdni a fénye a Notre Damról, és nem világítja be a Montmartre-ot. De hát ezért turisták.
    Még egy éjszakánk volt a reptéren. Egy sarokban a kövön üldögélve próbáltuk összeszedni, mik azok az elmúlt három hétben felvett szokásaink, amikrõl jó lesz otthon leszokni. Például nem intünk le taxit és utána nem ülünk le a járdaszegélyre, hogy várjunk még négy embert. Nem intjük le a hetes buszt sem. Nem próbálunk alkudni a kínainál. Nem a Boráros téri padokhoz megyünk ebédelni. Nem alszunk ebéd után 2-3 órát a melóhelyen, és nem ülünk le a buszmegállóban a padkára.
    A maradék, kevésbé kreatív idõszakot alvással és macskamosdással töltöttük. Másnap mentünk munkába, csak most repülõvel.

Hozzászólás: Marokkó – Atlasz-hegység
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.