Mexikó három hét alatt

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Mexikó három hét alatt

  • Ennek a témakörnek tartalma 6 hozzászólás, 0 résztvevő. Utolsó frissítés:  Marci 3 éve telt el.
  • Indította
    Témakör
  • #1372 Hozzászólás

    Xmas

    Mexikó három hét alatt
    (2009. november 21.- december 14.)

    A 31 szövetségi államból álló Mexikói Egyesült Államok területe – a Lonely Planet útikönyv 2006-os kiadása szerint – 1,9 millió négyzetkilométer, lakósainak száma 105 millió. Hatalmas ország zivataros történelemmel, sok õslakos népcsoporttal, melynek tagjai közül sokan az ország hivatalos nyelvét, a spanyolt nem is beszélik. Mindezt elõrebocsátva belátható, hogy igencsak nehéz eldönteni, hogy mit lehet, mit érdemes megnézni három hét alatt. Ötleteket leginkább a már fentebb idézett útikönyvbõl merítettem meg az érdeklõdési körömbõl, ami valójában mindenre kiterjed. Így alakult ki az a háromhetes program, amelynek révén kísérletet tettem az ország megismerésére, felhasználva ehhez szerény spanyol nyelvtudásomat is. Miután a meglátogatandó városok, vidékek – egyszóval a látnivalók – meghatározásra kerültek, jött a következõ kérdés, hogy mikor utazzunk? Mivel kötöttségeink nem voltak, a fõ szempont az volt, hogy utunk ne essen a csapadékos évszakra és a fõszezonra. Ez maradéktalanul sikerült is eltekintve a mindig igen csapadékos Palenquetõl és környékétõl, ahol egy álló napig hol szakadó, hol meg csendes esõben jártuk a dzsungelt.

    Utunk tulajdonképpen három szakaszra oszlott. Az érkezésünk és hazaindulásunk helyszíne a Yucatan félszigeten található Cancún üdülõváros volt. Megérkezésünk után még itt rögtön átvettük a már Budapesten lefoglalt autót és másnap egy egyhetes körútra indultunk a félszigeten, hogy megtekintsük a maya kultúra építészeti emlékeit. Minden nap más és más helységben, városban szálltunk meg és összesen mintegy 1700 km-t autóztunk. Visszatérve Cancúnba, repülõre ültünk, hogy Mexikóváros érintésével Oaxaca állam fõvárosába, Oaxaca városba repüljünk. Innen aztán négy menetben (Oaxaca-San Cristobal de las Casas, San Cristobal-Palenque, Palenque-Campeche, Campeche-Cancún) távolsági autóbuszokkal „csorogtunk” vissza megint Cancúnba. Ezt követte egy 6 napos Karib tengerparti üdülés Isla Mujeres szigetén. Hátizsákos turistaként utaztunk, ami elsõsorban az olcsó szállások preferálásában mutatkozott meg, valamint abban, hogy igyekeztünk a külföldi turisták által kevésbé látogatott olcsóbb éttermekben étkezni és a reggeli sokszor csak kakaó és péksütemény volt.

    Ez az élménybeszámoló elsõsorban feleségemnek, hû útitársamnak, na meg saját magamnak készült, hogy legyen mire késõbb visszaemlékezni és újraélhessük bármikor a háromhetes út legszebb élményeit. Másodsorban azért írtam, hogy hasznos útmutatással szolgáljak azoknak, akik kedvet éreznek ahhoz (és pénzük is van hozzá), hogy ellátogassanak ebbe az egzotikusnak mondható országba. Szándékosan nem írtam fejlõdõ országot, mert hogy is lehetne fejlõdõ országnak nevezni azt, ahol a legkorszerûbb távolsági buszokkal utazhattunk a városok között, ahol az utcákon kétféle (szerves és szervetlen) szemetesbe gyûjtik a hulladékot, ahol már a gyerekeknél is sok a túlsúlyos, ahol olyan kéztörlõ papír adagoló is van (de nem ám a fõvárosban, vagy egy Hilton Szállodában), ami, ha az ember a vizes kezét aládugja, automatikusan kiad egy darabot, ahol a fõvárosi reptéren kerekesszékes mozgáskorlátozottak, mint mozgó információs pontok segítenek az utasok tájékoztatásában, és még sorolhatnám azokat a dolgokat, amik még nálunk is újdonságszámba mennének, például a takarékos égõk elterjedt használata. Azt mondanám inkább, hogy Mexikó egy szegény ország, amelynek megvan ugyan a maga elitje és középosztálya is, de érzékelhetõen sok a szegény ember. Noha koldusokat is láttunk, mégsem ez volt a legszomorúbb, hanem az, hogy amíg a tehetõs polgárok (helyiek és turisták egyaránt) a nagyobb városok fõtereit övezõ árkádok alatti éttermekben vacsoráztak, addig a többnyire bennszülött indiánok – öt perc nyugtot sem hagyva az embernek – késõ estig fáradhatatlanul jöttek-mentek; mindegyikük el akart adni valamit. Sok volt köztük az asszony – díszes népviseletbe öltözve, sokan közülük piciny gyermeküket a hátukra kötözve cipelték. Valami vigasztaló azért volt a dologban, és pedig az, hogy ezek az árusok (sokszor 4-6 éves gyermekek is) sem rongyosak, sem igazán piszkosak nem voltak, nem úgy, mint sorstársaik mondjuk például Indiában.
    A mexikói indiánok igen kis termetûek, bõrszínük sötétbarna, szemük ferde vágású. Ezek õsei egész biztos nem keveredtek a hódító spanyolokkal, hiába akarta nekem az egyik helyi idegenvezetõ bemagyarázni, hogy a mexikóiak 99%-ának spanyol vér is folyik az ereiben. Az viszont igaz, hogy az ország lakósainak túlnyomó többsége mesztic; fehérek és indiánok keveréke. Abban a négy keleti államban (Quintana Roo, Campeche, Oaxaca és Chiapas) ahol jártunk, mindenesetre kaukázusi típusokat (spanyolul ezeket „blanco-knak” hívják), azaz világos bõrszínû embereket nemigen lehetett látni, még a meszticek is igen barnák voltak. Ez persze nincs mindenütt így az országban. Ha például nézi az ember a televíziót, akkor többnyire blancokat lát. Gondolom, hogy minél északabbra haladunk az országban, annál több világosbõrü emberrel találkozhatunk.
    Három hét nem sok egy ilyen nagy országban, ezért is ragadtam meg az alkalmat, hogy a helyi lapokat böngészve megtudjam, hogy Mexikóban mi foglalkoztatja az embereket, mik a fõbb problémák. Azt tapasztaltam, hogy a kábítószer kereskedelem tényleg elriasztó mértékén kívül Mexikóban is ugyanazok a gondok foglalkoztatják az embereket, mint itthon kis hazánkban. A sertésinfluenza csak annyiban szerepelt a sajtóban, hogy Magyarországhoz hasonlóan itt is a napokban kezdték beoltani az egészségügyi dolgozókat és a terhes asszonyokat. A járvány hatása azonban nem múlt el nyom nélkül az országban. Biztosan persze nem tudom, de joggal feltételezem, hogy a járvány egyik jó irányba mutató következménye az lett, hogy mindenütt plakátok hívják fel az emberek figyelmét a kézmosás fontosságára. A legkisebb éttermekben is van mosdó és a mellettük kifüggesztett és ábrákkal ellátott útmutató pontosan leírja, hogy hogyan kell kezet mosni.
    A lapokból azt is meg lehet tudni, hogy nagyfokú az egyéb jellegû bûnözés is (a terjedelmes cikkek teljes nevükkel adják meg a tetteseket és az áldozatokat egyaránt, elborzasztó képekkel kísérve). Az biztos, hogy a közbiztonsággal valami nincs rendjén még akkor is, ha a drogbárók háborúja nem abban a négy keleti államban folyik, ahol jártunk, hanem a mexikói-amerikai határ közelében. Mindenütt sok az ellenõrzõ pont az országutakon, ahol golyóálló mellényt viselõ fegyveres rendõrök és katonák ellenõrzik a jármûveket, az utasokat. Egyszer az egyikük be is szállt a buszunkba, hogy jobban szemügyre vegyen bennünket. Az egyes államok határának átlépésekor még állat- és növényegészségügyi ellenõrzés is van. De a városokban is mindenütt feltûnnek a fegyveres erõk tagjai, hol a szövetségi, hol az állami és hol pedig a városi rendõrség járõrözõ autói. Ez eddig háromféle rendõrség volt, de van még közlekedési és „tourist” rendõr is Mexikóban. Minket ez a rendõri-, katonai jelenlét inkább megnyugtatott, mint zavart. Valójában mindenütt biztonságban éreztük magunkat, még akkor is, amikor Chiapas államban a zapatisták (lásd az 1994-es zapatista felkelést) útblokádja megállította menetrendszerinti buszunkat- egyébként nem csak minket, hanem minden arra elhaladó jármûvet. Egyik képviselõjük beszállt a buszba és röviden elmondta politikai követelésük lényegét, amit röplapon is terjesztett az utasok között, majd körbejárt egy perselyként használt papírdobozzal. Az igazság az, hogy nem ismerve az ilyenkor szokásos viselkedési formát, nem igazán mertem körülnézni, hogy ki adott és ki nem, de az volt az érzésem, hogy az utasok többségét hidegen hagyta emberünk beszéde és nem nyílt meg a pénztárcájuk. Ennek ellenére mehettünk tovább, miután emberünk leszállt és társai elhúzták az útból a szöggel kivert fadeszkát.
    Mexikóban azért is jól éreztük magunkat, mert már érkezésünkkor karácsonyi hangulat volt mindenütt és ez csak fokozódott, ahogy telt-múlt az idõ. Mûkarácsonyfákat állítottak fel a fõtereken, boltokban, szállodákban. Mindamellett igazi fenyõfát is lehetett látni. Apró lámpásokkal díszítettek fel utcákat, tereket, a pincérek mikulás sapkát húztak a fejükre és úton-útfélen zengtek a karácsonyi énekek a Stille Nacht-tól kezdve a Feliz Navidad kezdetû énekekig. Békés volt a hangulat mindenütt, szerintem már csak azért is, mert megfigyelésem szerint az átlag mexikói ember igen békés természetû. Sehol nem láttam egymással civódó, veszekedõ embereket, részeget is talán csak egyet-kettõt. Amikor a bérelt autóval a Yucatan félszigetet jártuk csak udvarias vezetõkkel találkoztunk; elakadásjelzõjük bekapcsolásával jelezték, hogy bukkanó következik, az elõzés elõsegítésére lehúzódtak a padkára és mosolyogva ingatták fejüket, ha szembe mentünk a forgalommal az egyirányú utcákban. Ez utóbbi azért történhetett meg, mert ezeket az utcákat a tõlünk megszokott módtól eltérõen jelölik és erre csak egy idõ után jöttünk rá. A nagyvárosokban azért már dudálás járt a azoknak, akik valós, vagy vélt szabálytalanságot vétettek.
    Sebességhatárok természetesen Mexikóban is vannak, de alig hiszem, hogy ez valakit is érdekelne. Gondolom a rendõrök mással vannak elfoglalva, mintsem hogy a gyorshajtókat figyeljék és büntessék. Ilyent nem is láttam egyetlen egyet sem az egész három hét alatt. Így aztán az autóvezetõ legnagyobb ellensége a mexikói utakon a bukkanó. Minden mennyiségben és formában, de majdnem mind olyan, hogy a jármûvet majdnem teljesen meg kell állítani, hogy az ember vehesse az akadályt. Bukkanók vannak nemcsak a városokon belül, hanem településhatároknál is. Elég, ha az út mellett egy-két ház áll, már jön is a bukkanó. Néha olyan széles, hogy egyben gyalogátkelõhelyként is szolgál. Ezt egy-két árus ki is használja és kis kézikocsijával az ilyen bukkanók mellé telepszik, hátha teljesen leáll valaki valamit venni, esetleg megreggelizni. A bukkanókat többnyire elõre jelzik, kivéve, amikor nem. Akkor az ember kocsija bánja, vagy a gerince, ahogy az velem is megtörtént, amikor elég nagy sebességgel áthuppantam egy ilyen bukkanón. A sok bukkanó miatt a vezetés igen fárasztó ott, ahol sûrûbben lakott a vidék. Arról nem is beszélve, hogy ilyen helyeken az átlagsebesség több száz kilométer távolságra számítva is csak 40-60 kilométer/óra. Másrészt alig hiszem, hogy Mexikóban valaha valakit is elgázoltak volna egy ilyen zebrán. A rendes, közönséges országutak mellett vannak persze autópályák is „a la mexicana”, ahol nincsenek bukkanók, de van autópálya díj, noha egyikük sem felelne meg az európai szabványnak. A gyalogosok ezen autópályákat felüljárókon keresztezhetik, olyanokon, amelyeket mozgássérültek is használhatnak, mivel nincsenek rajtuk lépcsõk.

    1. nap (nov. 21.) Cancúnba Amsterdamon keresztül utaztunk, ahol mintegy 4 órai várakozás után 13.35 órakor indultunk tovább a Martinair holland légitársaság Boeing 767 típusú gépével. A repülési idõ 11 óra 25 perc volt, így a 7 órai idõeltolódást beszámítva, helyi idõ szerint már sötétben, 5 óra 38 perckor értünk földet és volt vagy 6 óra, mire „kikötöttünk”. Magunkkal hozott szendvicseinket és gyümölcseinket még a belépés elõtt gyorsan megettük, mert bemondták, hogy élelmiszert az országba bevinni tilos. A belépés gyorsan ment és a csomagok is hamar megjöttek és mi a zöld folyosón keresztül végül is simán kiléptünk Mexikó földjére. Elsõ dolgunk a pénzváltás volt. A peso ekkor éppen elég erõs volt, így egy USA dollárért csak 11,5 pesot kaptunk. Késõbb volt ez máskép is; a legjobb árfolyam elérte a 12,7-et is a háromhetes kint tartózkodásunk alatt. Ezután az AVIS autókölcsönzõbe mentünk, hogy átvegyük az elõre megrendelt és kifizetett kocsinkat, ami egy kis fehér Chevy (Chevrolet) volt. A hétnapos csomag ára teljeskörû biztosítással együtt itthoni áron számolva 82 ezer forint volt (nem olcsó!). Miután tisztáztuk, hogy semmi extra biztosításra nincs szükségünk, aláírtuk a papírokat és mikor kiléptünk a légkondicionált irodából a 28 C fokos párás melegbe, a kis Chevy már járó motorral várt bennünket. A hátizsákokat bepakoltuk és odébb gördültünk, hogy a motort leállítva egy kicsit megismerkedjünk ezzel a márkával. Nagyon is jól tettük! Ugyanis a kocsit nem tudtuk újraindítani és késõbb, amikor ez csak segítséggel sikerült, akkor meg nem tudtam hátramenetbe tenni a sebességet. Mint kiderült, ez a motor csak félig benyomott kuplunggal indul és a hátramenethez a sebváltó kart elõbb felfelé kell húzni. Ezt a cég egyik szerelõje be is mutatta, csak azt felejtette el mondani, hogy a kart nem csak egyszerûen felfelé kell húzni, hanem a rajta lévõ gyûrût vele együtt kell megemelni. Szégyen ide, szégyen oda, egy jó idõbe tellett, mire erre a „trükkre” rájöttem.
    Aztán már ment minden rendben, de azért idõbe tellett, mire megbarátkoztam a kocsinkkal, a kemény váltásokkal, a rosszul elhelyezett fejtámasszal, amelyen gyakorlatilag nem tudtam megpihentetni a fejemet, mert annyira hátul volt.
    Az elindulás elõtt még feltettük a szélvédõre a magunkkal hozott GPS-t, hogy segítsen a sötétben elnavigálni a már elõre lefoglalt cancúni szállodánkba. A „döcögös” indulás után oda is találtunk, igaz, hogy egy kicsit túlhaladtunk rajta és mivel az utca egyirányú volt, egy nagy tiszteletkört kellett tennünk, hogy végül is szálloda bejárata elõtt álljunk meg. Ezután egy újabb tiszteletkör következett, miután a portán közölték, hogy a szálloda (Soberania) parkolója az épület mögött van és azt csak egy másik fõútról lehet megközelíteni. Közben este 9 óra lett és már túl voltunk az elsõ alvási holtponton. Így hát beültünk egy üdítõitalra egy közeli vendéglõbe, ahol élõ zene fogadott bennünket egy fiatalember személyében, aki a mariachi zenekar tagjainak szokásos öltözékét viselte. A gépi zenét énekléssel kísérte, amit a hangszórók úgy felerõsítettek, hogy hamarosan meg is untuk. A 33 dolláros szobánk teljesen elfogadható volt, volt benne TV, telefon, ventillátor és légkondi is, amit nem tudtunk beindítani, mert a portás elfelejtette közölni, hogy a szobakulcs mellé adott piciny kulccsal lehet azt csak beindítani. Végül is nem a hiányzó légkondi miatt nem ment az alvás, hanem a nagy idõeltolódás miatt. Így már napkelte elõtt az utcán voltam. A taxik jártak, megjelentek az utcaseprõk is, de az igazi élet, ahogy késõbb megállapítottuk, csak 8-9 óra körül indul be. A szobaárban reggeli is volt (narancslé, tej, gabonapehely, kávé és péksütemények), amire ¼ 8 óráig várni kellett.

    2. nap (nov. 22.) Úticélunk a 170 km távolságra fekvõ Valladolid város volt, ahová rendes országúton, vagy fizetõs autópályán lehetett eljutni. Próbáltunk a GPS-ünkkel szót érteni, de nem ment. Noha a nemfizetõs úton akartunk menni, mégis ránavigált bennünket a fizetõsre, ahol 214 pesot kellett fizetnünk a 170 km-es szakaszért! A szállodánkat sem sikerült uticélként megjelölni, mert a GPS-ben lévõ Mexikó térkép nyilván már idejét múlt volt két okból is. A városokban sok utcát ugyanis csak számmal jelölnek, noha a az utcatáblák tanúsága szerint korábban ezek nevesítve voltak. Másrészt jelenleg is komoly útépítés folyik az országban. Így adódhatott az is, hogy a még Budapesten vásárolt Mexikó térképen nem volt egyáltalán feltüntetve út ott, ahol ma már autópálya minõségû országúton haladhattunk. A kis elnézés, mint késõbb kiderült, még jól is jött, mert nem voltak az úton bukkanók és igen gyorsan haladhattunk sok idõt megspórolva ezzel. Az „autópályán” alig volt forgalom, de alig volt leágazás és felüljáró is. Hogy az eltévedt autós visszafordulhasson, a két pályatestet elválasztó sávot idõnként a 360 fokos fordulást lehetõvé tévõ fordulót alakítottak ki. Az út mindkét oldalán õserdõ volt, de a tájból nem sokat lehetett látni annál is inkább, mert sík vidéken haladtunk. Unalomûzõnek az út szélén elhelyezett figyelmeztetõ táblák szolgáltak ilyen feliratokkal:
    „Ne lépje át a folytonos vonalat”, „Ne hagyjon követ a leálló sávban” (a lerobbant autót ugyanis nem elakadást jelzõ háromszöggel védik, hanem kövekkel rakják körbe, amit aztán sokszor az úttesten hagynak), „Használja a biztonsági övet”, „A biztonsági öv megóvja az életét”, „A baloldali sáv csak elõzésre szolgál”, „Vezess óvatosan”, „Tartsa be a követési távolságot”, „Ne hagyja figyelmen kívül a jelzéseket”, „Fáradtan ne vezessen”, „Csökkentse a sebességet, véget ért az osztottpályás útszakasz”, stb.

    Érdekes színfolt volt még a szemétláda elõjelzõ tábla. Pihenõ, vagy parkolóhely a legritkább esetben volt az autóutak mellett.
    Valladolidot elérve letértünk az autópályáról és északi irányban haladtunk tovább a 103 kilométer távolságra, a Karib tenger partján fekvõ Rió Lagartos halászfalu felé. Az országút sok apró maya falun keresztül haladt és a táj is kitárult. Az erdõket legelõk szakították meg, amelyeken szarvasmarhák és zebuk legeltek. A felszín kopár, köves volt, mezõgazdasági mûvelésre alkalmatlan. Korábban ezen a vidéken sok szizált (itteni nevén henequén) termesztettek. Ebbõl az igénytelen agave rostjából korábban elsõsorban kötelet fontak, de ma már a mûanyag kiszorította ezt a hagyományos terméket a piacról és ezzel munkanélküliségbe és szegénységbe taszítva emberek ezreit. Az országút mentén egy-egy kisebb tanyát lehetett látni, de itt-ott kerítés és rozzant fakapu jelezte, hogy valahol az úttól távolabb is vannak még tanyák, haciendák. Rió Lagartos bioszféra rezervátumáról híres, ami egy hatalmas, de sekély, néha folyószerûen elkeskenyedõ laguna, melynek partját mangrove fák szegélyezik. Gazdag madárvilágából elsõsorban a rózsaszínû flamingókat és a fehér pelikánokat emelném ki, de a parton krokodilokat is lehet látni. Láttunk is! 700 pesoért 2 órás motorcsónak túrát tettünk a lagunában és ebben az árban benne volt a Park belépõ is (23 peso/fõ). A tûzõ Nap melegét kellemesen enyhítette a víz felett a menetszél, megsokszorozva ezzel a kirándulás élményét.
    Ebédidõ lévén a túra befejeztével beültünk a falu legjobb éttermébe, a Negritoba, ahol egész sült halat rendeltünk. Bõséges volt a tál és 1-1 db 0,5 literes Colával kiegészítve is csak 160 pesot fizettünk (egyszerûség kedvéért: 1 peso = 15 forint)! Ebéd után aztán tényleg irányt vettünk Valladolidra. Útközben elkapott egy jó nagy zápor, de ettõl eltekintve simán odanavigáltunk magunkat ½ 5 órára a város fõtere mellett fekvõ szállodánkba, a Hotel María de la luzba. Arra a továbbiakban is ügyeltünk, hogy még napnyugta elõtt megérkezzünk napi végcélunkhoz. Elsõsorban nem biztonsági okok miatt (noha a Lonely Planet utikönyv óva int a sötétben való vezetéstõl), hanem azért, mert könnyebb még napvilágnál megtalálni egy ismeretlen városban a lefoglalt szállást. Véleményünk szerint az a túlzott óvatosság, amelyre a könyv az utazókat inti, ma már indokolatlan, sõt talán sértõ is az országra nézve.
    Tekintettel arra, hogy a trópusokon vagyunk, a Nap késõn kel (valamivel 6 óra után) és korán nyugszik (½ 6 felé), ami azt is jelenti, hogy bizony rövidek a nappalok. Viszont a mexikói városok fõterén késõ estig (éjfélig?) zajlik az élet sok látnivalót kínálva a nézelõdõknek. Így volt ez Valladolidban is, ahol – vasárnap lévén – koncerttel szórakoztatták a nagyérdemût. Elõbb persze becsekkoltunk, beálltam a szálloda fedett parkolójába, majd úsztam egyet a kétemeletes, belsõ udvaros makulátlan tiszta szállodánkban, ahol a 45 dolláros szobaárért még büfé reggeli is járt. A vacsoráért egy étteremben ezúttal 179 pesot fizettünk. Az éttermekben mindig hoznak számlát. Csak imitálni kell a levegõben a pincér felé az aláírás mûveletét és máris jön a számla. Nem kell ehhez tudni sem angolul, sem spanyolul, csak jó megfigyelõképességgel rendelkezni. A számlához, hol hozzáírják a borravalót, hol nem. Ha meg voltunk elégedve a kiszolgálással és az étellel, akkor is adtunk egy kis borravalót, ha az benne volt a számlában. Az éttermekkel ellentétben szállodában sohasem kaptunk számlát, akkor sem, ha elõre fizettünk, ami elég általános követelmény volt.

    3. nap (nov. 23.) Éjjel zuhogott az esõ, de reggelre már kellemes volt az idõ. Az alvás még mindig nem ment és még égtek az utcai lámpák, amikor reggel 6 óra felé kimentem az utcára. Az utcaseprõk már javában dolgoztak. Felnõttek, gyerekek várakoztak az utcán jármûre várva, ami a legtöbb esetben taxi volt, hogy munkába, iskolába menjenek.
    Mihelyst lehetett, és ez ½ 7 órakor volt, reggelizni mentünk. Noha önkiszolgálós (büfé) reggeli volt, egy öreg pincér sertepertélt körülöttünk, töltötte a kávét, stb. Elõször nem értettem, hogy mire ez a nagy buzgóság. Aztán jöttem rá, amikor az öregúr megmutatta a reggeli voucherén lévõ írást, miszerint a reggeli nem tartalmazza a borravalót!? Furcsának találtam ezt, de azért megjutalmaztuk az öreget. Egyébként több hotelben is tesznek enyhe célzást a borravalóra azzal, hogy az asztalon elhelyeznek egy borítékot rajta a felírással: Borravaló.
    A nap fénypontja az egyik legjobb állapotban megmaradt maya romváros, Chichen Itza megtekintése volt. Ezt is, mint sok más hasonló maya romot az õserdõbõl ásták ki. A fizetõs parkoló (30 peso) mellett modern látogató központ van, étteremmel, boltokkal, postával, stb. A 111 pesos belépõjegy mellé kap az ember egy csuklóra erõsíthetõ „karperecet” is. A forgóajtós beléptetõnél ellenõrzik a karperecet és kilyukasztják a jegyet, amelynek a hátoldalán arra kérik a jegy tulajdonosát, hogy a látogatás végeztével semmisítse meg a jegyet, nehogy valaki újból felhasználja. Ebbõl arra kellett következtetnünk, hogy ha van is korrupció, komolyan küzdenek ellene.
    A romváros nagy területen terül el, az épületek nagy része szakrális célokat szolgált. Az épületromok közt gondozott ösvények vezetnek egyiktõl a másikig, köztük nagy és ápolt zöldterületekkel. Az ösvények mentén szuvenír árusok kínálták portékáikat. A nagy és meredek piramisokra ma már nem lehet felmászni, csak körbejárni. Azt is tudni kell, hogy ezek az épületek a maguk idejében egészen másképp néztek ki, mint most. Elõször is be voltak vakolva, másodszor élénk színekkel (vörös, kék, sárga) ki voltak festve. A környezõ erdõben jól meglehetett figyelni, hogy mennyire köves (mészkõ) a talaj. Ezért a yucatani õserdõk jelentõs része viszonylag alacsony és vékony törzsû fákból áll és egyáltalán nem kelti az igazi õserdõ benyomását, már ahogyan mi azt elképzeljük.
    Chichen Itza után a nemfizetõs úton (libre, míg a fizetõs a quota jelölést viseli) Mérida, Quintana Roo állam fõvárosa felé vettük az irányt. Az úton, noha jó állapotban volt, két jármû éppen elfért egymás mellett, leállósáv nem volt, a meredek útpadka mögött közvetlen az õserdõ következett. Elgondolni is rossz, hogy mi lesz itt azzal, aki leszorul az úttestrõl. Pedig mindenki hajtott, mint a meszes, de azért gondosan ügyeltek, figyeltek a közlekedés többi résztvevõjére.
    Merida magasságát elérve északra fordultunk és mentünk még vagy 35 kilométert Dzibilchaltún maya romváros felé, ami a következõ megállónk volt. Dzibilchaltún (20 peso a parkolásért, 79 peso egy fõre a belépõdíj) kevésbé látványos, mint Chichen Itza, kissé más környezetben is fekszik (szárazabb a vidék, kevesebb az erdõ). Egyik nevezetessége a cenote, egy negyven méter mély víznyerõ hely a mészkõ talajba süllyedve, amelyben bárki úszkálhat. Ezek a cenotek a félszigetre jellemzõ képzõdmények és ezekbõl nyerték a régi mayák az ivóvizet.
    Méridában a szállásunk a Hotel del Peregrino (590 peso) volt, amit nemrég alakítottak át szállodává egy koloniál stílusban épült lakóházból. Szobánkhoz tetõterasz tartozott, volt TV-nk és a szobaárban egy jó kis reggeli is benne volt.. Jobbat ezért a pénzért senki sem kívánhatott. Az autónkat le tudtuk parkolni a szálloda elõtt és rögtön indultunk még a nappali világosságban a közeli fõtér (itt Mexikóban többnyire zócalo-nak nevezik õket) felé. Az ötórai tea ideje volt, de mi kávéra és süteményre (2 tejeskávé és 4 db sütemény 100 peso) ültünk be egy kávéházi és éttermi lánc egyik egységébe. Miközben jól teleettük magunkat, kint eleredt az esõ. Nem tartott sokáig, de kellemesen lehûtötte a levegõt úgy, hogy folytattuk a városnézést: régi épületek, katedrális, kormányzó palota és nyüzsgõ tömeg, hiszen Mérida milliós város, fõváros, a kulturális élet központja. Egy sétálóutcában például stilizált, azaz lehetetlen színekre festett jaguár szobrokat állítottak ki éppen (nálunk ezt tehénszobrokkal ejtették meg néhány évvel ezelõtt). Miután besötétedett, a teret övezõ árkádok alatt ingyen folklór estre került sor, ami minket sem nélkülözhetett a nézõk közül. Fiúk, lányok, nénik és bácsik helyi táncokat adtak elõ színpompás népviseletekben. A téren máshol is zenéltek, itt egy jembe együttes, ott meg egy mariachi zenekar játszott. A tér elég nagy volt, szépen megfértek egymás mellett.
    Mivel a délutáni kávé-sütemény túl kiadós volt, vacsorára csak egy kis sült krumplit csipegettünk egy Burger King étteremben.

    4. nap (nov. 24.) Mivel még mindig szenvedtem a jet legtõl, a napkelte már 6 órakor az utcán talált. Fényképeztem a városi buszokra fegyelmezetten sorbanálló embereket, az épületeket, amelyek – a középületektõl eltekintve – szinte kizárólag egyszintesek voltak úgy, hogy ha az ember végigtekintett egy utcán, akár sorháznak is nézhette amit látott, annyira egyforma magasak voltak a lakóházak. A színük azonban nem, szinte mindegyik más és más színre volt festve. A járdák igen keskenyek voltak és igen csak vigyázni kellett, hogy a rajta közlekedõ ember ne kapjon egy „pofont” a ház síkjából kilógó villanymérõ órától.
    Hosszú nap várt ránk: 260 km-t kellett megtenni a Mexikói öböl partján fekvõ Campeche városig és közben persze megint romok és romok. Így aztán nem sokat cécóztunk a reggelivel, vettünk a péknél 2-2 db süteményt (pl. fánkot, vagy búrkifli szerû süteményt 4-6 pesoért darabját) és kakaót, vagy yogurtot (7-9 peso). Az út folyamán többször is így oldottuk meg a reggelizést. Az idõ elég hûvös volt, idõnként szemerkélt az esõ. Általában a nap mindig kis felhõkkel indult és ritkán fordult elõ, hogy egész nap derült lett volna az idõ. Meleg az volt, mégpedig párás és tulajdonképpen jól jöttek azok a kis felhõk.
    Méridából kifele menet sokáig tartott, amíg rátérhettünk a Puuc útra, amire szinte felfûzve találhatók a megtekintendõ maya romvárosok. Elõtte azonban még megnéztünk egy korábban szizált termelõ haciendát (nagybirtokot) Yaxcopollban. Noha a hacienda (belépõ 50 peso/fõ) korábban szebb napokat is látott és jelenlegi mérete is csak töredéke annak, ami fénykorában volt, mégis képet kaphattunk arról, hogy hogyan éltek egykor a nagy földbirtokosok. A hacienda ma is magántulajdonban van, de már nem tölti be eredeti funkcióját és a tulaj közben beköltözött Méridába. Egyes részei bizony elhanyagoltak voltak, az épületeket fekete korompenész borította a sok és gyakori esõk miatt. Egy ilyen hacienda önellátó volt, a munkások a birtokon laktak. A tulajdonos meglehetõsen nagy kényelemben élt, még uszodája is volt. Megnéztük a lakóépületet, az ahhoz tartozó kápolnát, az egykori gyümölcsöskertet és mindazt, ami a gyárból még megmaradt. A kút például még ma is mûködik, az USA-ból származó hatalmas szivattyúját be is indítják akkor, amikor évente egyszer a tulajdonos családjával látogatást tesz a birtokon. Turisták akár meg is szállhatnak a hacienda erre kialakított részében. A szizáltermelés megszûntével munkanélküliség köszöntött a birtok egykori alkalmazottaira, akik jelenleg egy kis településen élnek. Vezetõnk érdekességként megmutatta nekünk a falu tortilla „gyárát”. A tortilla a mexikóiak kenyere, legfõbb tápláléka és többnyire kukoricából készül. Korábban minden család maga sütötte, készítette a tortillákat, ezeket a kis, kerek lepényszerû és élesztõ felhasználása nélkül készített kenyereket. Mára ez már megváltozott még ebben a kis faluban is. Az történik, hogy a háziasszony elhozza ide a kukoricát, ezt megdarálják, majd vizet és sót kevernek hozzá – íze után ítélve mást, aligha – aztán egy folyamatosan mûködõ „kemencében” megsütik. A végén az ember csak azt látja, hogy a szállítószalagon jönnek a friss meleg tortillák, melyeket rögtön szalvétába, dobozba csomagolnak és a néne máris mehet velük haza. A tortilla annyira fontos a mexikóiak életében, hogy az életszínvonal alakulásának egyik mutatója az, hogy hogyan alakul az évek folyamán 1 kg tortilla ára. (Nálunk a kenyérrel van ugyanez.)
    Mint mondtam, a tortilla kukoricából (fõleg) készül, Mexikó „szent” növényébõl. Ez már õsidõk óta így van, a mayák szinte istenként imádták. Kukoricát mindenütt látni az országban, ritkábban nagyüzemi módon termesztve, gyakrabban azonban kis parcellákon, õserdei irtásokon, domboldalakon, sziklák közé vetve. A három hét alatt alig láttunk más kultúrnövényt az országban a kukoricán kívül.
    A hacienda meglátogatása után folytattuk utunkat a kevésbé forgalmas országúton, amelynek mindkét oldalát õserdõ szegélyezte. Az úttest mellett, annak közvetlen közelében – útpadka helyett – gyakran embermagasságú gyomok nõttek. Így aztán senkinek sem volt kedve arra, hogy letérjen a nem létezõ útpadkára. Az igazság az, hogy az országban utazva többször is láttuk, hogy machetás emberek fáradságos munkával tisztították az utak szélét, irtották a sok gazt. A kutyákat azonban nem, pedig többségük számára megváltás lett volna az ebhalál. Ennyi sok girhes, csontsovány kóbor ebet még sehol sem láttunk. És nem csak a falvakban, hanem azoktól több kilométer távolságban is és ritkán falkákban. Lassan kifigyeltük, hogy ha ilyen kutya (kutyák) tûnnek fel az országúton, akkor nemsokára beérünk egy faluba.
    Délután 1 órára értünk Uxmalba, az õserdõ közepén, a dimbes-dombos vidéken elterülõ maya romvárosba, melynek szépsége, jelentõsége vetekszik Chichen Itzával. A belépõdíj is ugyanannyi volt, de azért a romok egy kicsit mások voltak. Itt a száraz évszakban a régi mayák föld alatti ciszternákban fogták fel az esõvizet. Nagy becsben is tartották Chac-Moll esõistent, maszkkal fedett képe mindenütt jelen van az épületeken. Mint ahogy az a többi maya várossal is történt, Uxmalt is elhagyták a lakosai még a spanyol hódítók megjelenése (1517) elõtt feltehetõen azért, mert kimerültek a földek.
    Másfél órát töltöttünk Uxmalban, majd folytattuk utunkat a végeláthatatlan, nyílegyenesen vezetõ úton, amely egy hullámvasúthoz volt hasonló. Ebédelni egy kis faluban (Santa Elena) álltunk meg, ahol a helyi ízlés szerint elkészített csirkét rendeltünk. Az étterem nagy volt és magas, az asztalok gondosan voltak terítve, a falakon kissé giccses falfestményekkel.
    Délután még egy romváros, Sayil megtekintése szerepelt a programunkban. A csak 37 pesos belépõdíj is jelezte, hogy ez a rom nem tartozik a kiemeltek közé. Azért érdekes volt, mert megváltozott a vegetáció, megjelentek a pálmák és sok hatalmas fa. Láthatóan ez a vidék több csapadékot szokott kapni. Sayil jól példázta azt, hogy a régészeknek milyen nehéz feladatuk lehetett a romokat megszabadítani az évszázadok során rajtuk megtelepedett vegetációtól. Itt még most is sok volt a fákkal, bokrokkal borított kõhalom, ami egykor esetleg lakóház volt.
    Közeledve Campeche felé, ritkult az erdõ, több lett a falu, amelyeknek fõútját sokszor hatalmas fák szegélyezték. Egy alkalommal sikerült magunkat ismét benavigálni egy egyirányú utcába – természetesen a forgalommal szemben. Az emberek csak mosolyogva ingatták a fejüket, semmi ökölrázás. Egyébként jó szokásnak tartom azt, amit több falunál is megfigyelhettünk: a faluba érve kettéválasztják a szembejövõ forgalmat, az egyik utcán bejönnek, a másikon eltávoznak az autósok. Számunkra a baj csak az volt, hogy az erre utaló közlekedési tábla nem volt elég egyértelmû.
    Vidéken, a falvakban a házakat többnyire hullámlemez borítja, a falak betonból, téglából, vagy éppen vályogból készültek. Itt-ott láttunk még régi, hagyományos, ovális alakú lakóházakat is pálmalevél tetõvel, amelyek feltehetõen csak egy helyiségbõl állnak. Egyes vidékeken a házak fából, azaz deszkából is készülnek.
    Campecheben – az Interneten keresztül – a Hostel Parroquiában foglaltam szállást, minimális foglaló átutalásával. Jó térkép hiányában nem volt könnyû megtalálni, amit még az is nehezített, hogy a történelmi városmagban minden utca egyirányú, a páros számúak kelet-nyugati irányban, míg a páratlan számúak észak-déli irányban futnak. A parkolási problémákról nem is beszélve. Amikor meg végül megtaláltuk, kiderült, hogy szobánkat már kiadták. Az egészben leginkább azt dühített fel, hogy a fiatal ember a recepción azzal védekezett, hogy én egy bizonyos Martinez úrral egyeztettem és õ pedig most nincs itt. Mintha ez csak kettõnkre tartozna! A foglalót veszni hagyva mérgesen odébb álltunk és mintegy 100 méteres gyaloglás után ráakadtunk a frissen renovált Hotel Regisre, ahol a 385 pesos szobánk – a többivel együtt – a második emeleten egy körfolyosóról nyílt. A szoba nagy volt, a belmagassága volt vagy 5-6 méter, TV-vel, saját fürdõszobával, légkondival és ventillátorral. A belsõ udvart üvegtetõ borította. Balkon helyett, ahogy itt általában lenni szokott, csak kis kilépõ volt, jó arra, hogy zavartalanul lehessen onnan nézegetni jobbra és balra le az utcára. Mi lehettünk akkor az egyetlen vendégek, a többi szoba ajtaja nyitva volt, hogy a levegõ szabadon járjon. Mivel Campechebe még vissza akartunk térni, az estére semmi különös tervünk nem volt. Egy közeli, éjjel-nappal nyitva tartó étteremben vacsoráztunk meg, ahol közben természetesen futott a TV (tele gyógyszer reklámmal, ahogyan azt nálunk is megszokhattuk) – mint mindenütt máshol: üzletekben, kávéházakban, otthonokban. Itt is, mint sok más étteremben, ahol megfordultunk, rögtön kihoznak az embernek egy kis kosárkában taco chipset (kukoricából készült snack) és hozzá valamiféle mártogatót, ami legtöbbször ecetes lében úszó, apróra vágott paradicsom, hagyma és koriander levél. A számla mellé a jobb helyeken még egy kis cukorka is jár. A kiadós vacsora egy-egy üdítõitallal itt is csak 193 peso volt kettõnknek.

    5. nap (nov. 25.) Éjjel nagy zuhé volt, de reggel már ismét sütött a Nap. Kiadósan megreggeliztünk az éjjel-nappal nyitva tartó éttermünkben fejenként 56 pesoért. Utunkat a Mexikói öböl partján haladó úton folytattuk déli irányban. Idõnként persze tankolni kell az emberfia autóját, amit meg is ejtettünk a város határában található PEMEX kútnál (az egész országban nem is láttunk más kutat, csak ezt: Petroleo Mexicáno). Csak 87 és 92-es oktánszámú benzin van, de a kocsinknak mindkettõ jó volt: a 39 liter benzinért 315 pesot fizettünk, ami 8 peso/liter árat ( kb. 120 Ft-ot) jelent. Tényleg ingyen volt!
    A táj változatos volt, dimbes-dombos, itt-ott cukornádültetvényekkel. Átkeltünk egy nagy folyó felett is, amelynek partjait mangrove fák szegélyezték. A tenger közelségét a sok halászcsónak és a pelikánok jelenléte sejtette. A folyó felett átívelõ hídról lejõve megtorpant a forgalom: sok ember, hangosbeszélõ és rendõrök. Mi lehet ez? Hamar kiderült: az egyik telefontársaság jótékony akciójának lehettünk a tanúi – és résztvevõi. Hangosbeszélõn arra kérték az elhaladó gépkocsivezetõket, hogy adjanak a nemes célra 1, azaz egy pesot. Az akciót addig akarták folytatni, amíg az 1 pesos érmékbõl egy 1 kilométer hosszú „láncot” ki nem raknak. Mondanom se kell, mi is beneveztünk a játékba. Ez a város Champotón volt, melyet elhagyva a tengertõl is elfordultunk Francisco Escárcega felé. A forgalom továbbra is kicsi volt, a vidék inkább sík, mint dombos, az erdõket írtások szakították meg. Escárcega után keletre fordultunk, hogy keresztbe átszeljük a Yucatan félszigetet. Nagyjából a félúton volt Chicanná maya romváros, amit kötelességszerûen meg is néztünk, bár inkább a környezete, az erdõ tett ránk nagyobb hatást. Szállásunk a romvárostól nem messze, az országút mögött az erdõben található Rio Bec Dreams nevû vendéglátó egység volt. Néhány bungalow, étterem, pavilonok, kis kertek, a tulajdonos és a személyzet lakóházai alkották ezt a bájos kis helyet, amelyet egy brit-kanadai pár vezetett. Érkezésünk ideje még beleesett az ebédidõbe, így megkértük házigazdánkat, hogy csináljanak valami ebédet számunkra, miközben mi elfoglaltuk helyünket az egyik, a fák alatt és mögött megbúvó bungalowban. Zuhany és WC egy külön házikóban volt. Ágyunkat szúnyogháló védte a nem létezõ szúnyogok ellen (állítólag azért sem voltak, mert a nyár nagyon száraz volt). Minden nagyon tiszta és ízléses volt. Ebéd után egy kis dzsungelsétára indultunk a tulaj barátságos kis kutyájával, amelynek során most láttunk elõször levélmetszõ (nem tudom, hogy ez e a helyes elnevezésük) hangyákat, akik motorkerékpárnyom szélességû utat alakítottak ki maguknak az ösvényen keresztbe, ahol nagy forgalmat bonyolítottak le: az egyik irányban minden hangya hatalmas levéldarabot cipelt, míg a másik irányban a terhüktõl már megszabadult dolgozók siettek újabb munícióért.
    A stílusos 5 órai teát már a terített asztalnál fogyasztottuk el, miközben a bárból klasszikus zene és régi, a 60-as évekbõl való slágerzene szólt. A vacsora (nagy tál görög saláta) még trendibb volt: kifogástalan kiszolgálás, égõ gyertya az asztalon – akár Európában is érezhette volna magát az ember.

    6. nap (nov. 26.) Sajnos a kis kunyhónk túl közel volt az országúthoz, így az éjszakai dzsungel hangját (tücskök és kabócák hangversenyét) idõnként elnyomta a közeli országúton elhaladó teherautók zaja.
    Az indulást nem siettük el, könnyû nap várt ránk. Még egy rom, aztán már csak Chetumal a Karib tenger partján. Kohunlich volt a neve a következõ maya romvárosnak, nem messze az országúttól. Chichen Itza és Uxmal után azonban nem sokat nyújtott ez a hely: emlékezetünkben inkább csak a szép pálmafák és a parkosított környezet maradt meg.
    A rövid látogatás után folytattuk utunkat a kiváló állapotban lévõ széles úton Chetumal felé. A gyors haladást idõnként lelassította az útépítés, illetve korszerûsítés, ami egészen Cancúnig eltartott.
    Chetumal városa Belize Állam közvetlen szomszédságában fekszik tulajdonképpen egy öböl mellett, azaz nem közvetlenül a Karib tenger partján. Miután 1955-ben egy hurrikán szinte teljesen elpusztította a várost, hamarosan újjáépítették. A város modern, széles utcái vannak és bár van szépen kiépített tengerparti sétánya, az élet mégsem a parton zajlik. Szállodánk, a Hotel los Cocos a város egyik legjobbja volt, saját parkolóval, kis uszodával, szépen gondozott kerttel. A szobában jégszekrény, hajszárító, légkondicionáló, mûholdas TV és telefon is volt, pici ablaka azonban csak egy kis világítóudvarra nézett. Ezért is került csak 800 pesoba, amit hitelkártyával is ki tudtunk fizetni. A kártyás fizetés eléggé elterjedt nem csak szállodákban, hanem utazási irodákban, nagyobb áruházakban és éttermekben is.

    7. nap (nov. 27.) Ezen a napon mintegy 380 kilométeres út állt elõttünk és ráadásul több megállót is beterveztünk. Ezért korán, reggel ½ 7 órakor indultunk éhgyomorral. Az újságból megtudtam, hogy egy hidegfront érte el a félszigetet, ami sok esõt hozott és most mindenki fázik. Lehet, hogy a helyiek igen, de mi nem. A reggel ugyan kissé szeles és felhõs volt, de mi ezt nem bántuk (késõbb egyébként is kiderült). Az elõzõ nap megvásárolt reggelinket (kakaó, illetve yoghurt a szokásos süteményekkel) egy pihenõ során fogyasztottuk el. A sok útkorszerûsítés ellenére jól haladtunk és sikerült délelõtt 10 órára a Karib tenger melletti Tulumba érkeznünk, ahol a város szélén a tengerparton található az egyetlen olyan maya romváros és erõdítmény, ami nem a dzsungelben épült. Sokan – fekvése miatt – ezt tartják a legemlékezetesebb maya emléknek (belépõ 48 peso) a Yucatan félszigeten. A még ma is álló falakkal körülvett épület maradványok viszonylag kicsi és szépen parkosított területen helyezkednek el. Cancún viszonylagos közelsége miatt csak úgy hemzsegtek a – fõleg – külföldi turisták, akik a lehetõséget kihasználva, a meredek parton leereszkedve mindjárt meg is fürödtek a csodaszép hullámzó tengerben. Tulumban két órát töltöttünk aztán indultunk tovább észak, azaz Cancún felé. A Lonely Planet javaslatát követve megálltunk Akumal üdülõhelyen, hogy megfürödjünk a tengerben. Az öböl valóban csodás volt, de a fürdés elõtt elköltött ebéd (halfilé) sem volt rossz. Az ebéd kettõnknek itt sem került többe (gyümölcslével és borravalóval együtt) 200 pesonál.
    Kis napozás és fürdés után délután aztán felkerekedtünk, hogy Cancúnban befejezzük egyhetes yucatani körutazásunkat. Ahogy közeledtünk a város felé egyre sûrûbb lett a forgalom, de mi már magabiztosan és otthonosan mozogtunk és könnyedén rátaláltunk korábbi szállodánkra, a Soberanisra. Vacsora után megint bevásároltunk a másnapi reggelihez 2 db yoghurtot és 8 db süteményt 56 pesoért, mivel a korai indulás miatt nem tudtuk igénybe venni a szállodaárban benne foglalt reggelit. A szobát elõre kifizettük, ahogy ez máshol is szokás volt akárcsak az, hogy számlát megint nem adtak.

    8. nap (nov. 28.) Nagyon korán keltünk, mert a repülõnk Oaxacaba 7 óra 5 perckor indult és nekünk a Cancúntól 20 km–re fekvõ repülõtéren még le kellett adnunk a bérelt kocsit. Minden simán ment. A 3 órás repülõút után Mexikóvárosban éppen annyi idõnk volt, hogy elérjük az oxacai gépet úgy, hogy tulajdonképpen egy darabig (kb. 1 órán keresztül) visszafelé repültünk. Oaxaca a hegyek között egy hatalmas völgyben fekszik 1550 méterrel a tenger szintje felett. A vidék láthatóan száraz volt, folyók nem szabdalták földjét. Zöldek csak az itt-ott található fák, bokrok és kaktuszok voltak, különben minden sárga, mint a beérett kukoricatövek, amelyek a kisebb agave ültetvények mellett megtörték a táj egyhangúságát. Gyüjtõtakszival (88 peso) mentünk be a reptérrõl a 6 km-re fekvõ városba, ahol a Hostal Paulina nemzetközi diákszállóban foglaltunk szobát. Szállásunk elég spártai módon volt berendezve, a zuhany és WC közös (külön a férfiaknak és külön a nõknek) volt. A szállóhoz pici kert tartozott, volt közösségi helység ingyenes internet használattal, valamint egy reggelizõ helység. A kétemeletes épület tetõteraszán nyugágyak is voltak, valamint jó kilátás a városra. Mindenütt tökéletes tisztaság uralkodott és mindenütt feliratok angol és spanyol nyelven, amelyek megszabták, hogy mit lehet csinálni és mit nem.
    Miután a szobánkban elhelyezkedtünk és még nem korgott a gyomrunk, elmentünk megvenni a távolsági autóbuszjegyeket. Négy szakaszban szándékoztunk visszatérni Cancúnba és ez 4×2 db jegyet jelentett. A városban több jegyárusító iroda is volt és végül abba mentünk, ahol hitelkártyával is lehetett fizetni. Kiválasztott uticéljainkhoz (San Cristobal de las Casas, Palenque, Campeche és Cancún) reggeli járatokat kerestünk és találtunk is, kivéve a san cristobali viszonylatot. Oda csak este indult autóbusz. A bizományosi díj jegyenként 6 peso volt (összesen tehát 48 peso), ezt készpénzben kellett leszurkolni. Ezután jött csak ez ebéd, ami közben kidolgoztuk az elkövetkezõ napok programját. Másnap, azaz vasárnap egy Tlacolula nevû helységben (Oaxacatól 30 km-re délre) heti vásár lesz, aminek megtekintését az útikönyvünk melegen ajánlotta. Hétfõn a Monte Albán megtekintése lesz napirenden és mivel a keddi esti indulás miatt nyertünk egy teljes napot, az egyik utazási irodánál befizettünk egy egynapos programra is.
    Szombat lévén, a város fõterén, mely csak 5 perc gyaloglásra esett a szállásunktól, a zócalon nyüzsögtek az emberek, az éttermek tele voltak, vándorárusok rótták köreiket. Míg az indián asszonyok a hátukra tekert kendõben hordták gyermeküket, addig mások takaróval teljesen letakarva, karjukban cipelték az apróságokat. Persze azért voltak babakocsik is. Azt is megfigyeltük, hogy kevesen dohányoznak. Amikor ezt egy helybélinek megemlítettük, azt mondta, hogy napközben ez nem szokás, csak este a munka végeztével. Az is lehet persze, hogy drága a dohányáru. Mindenesetre szemtanúja voltam annak, amikor egy jólszituált fiatalember egy szál cigarettát vett az utcai árustól.

    9. nap (nov. 28.) Kiadós és egészséges reggeli (benne volt a 400 pesos szobaárban) után gyalog mentünk az úgynevezett II. osztályú buszpályaudvar felé. Innen indulnak a közeli városok, falvak felé a buszok, amelyek nagyon sok helyen megállnak. Uticélunk a 31 km távolságra fekvõ kisváros, Tlacolula volt. Az út fejenként 12 pesoba került és kb 1 óráig tartott. Mire megérkeztünk, a heti vásár már teljes üzemben mûködött. A helység hosszú fõutcája (de még több mellékutcája is) kirakodóvásárrá változott. Óriási élmény volt végigsétálni a helyiektõl hemzsegõ utcán. Nemcsak vásárolni, hanem enni-inni is lehetett, például szöcskét és extrudált disznóbõrt. Mindkettõt meg is kóstoltuk, az elõbbit fûszerként, az utóbbit snack-ként (elõételként) és mondhatom, nagyon finom volt. A vásár külön színfoltja volt a népviseletbe öltözött indiánok jelenléte a környezõ falvakból. Mint ahogyan az lenni szokott, népviseletben csak az asszonyok voltak, férfiaknál a három hét alatt csak elvétve láttunk viseletre emlékeztetõ ruhát (fehér ing és nadrág). A mexikói férfiak ünnepi viselete a fekete nadrág és a kívül hordott fehér ing. Ez utóbbi állítólag Kubából származik, de a mexikóiak annyira megkedvelték, hogy nagyon sok, szebbnél-szebb változatban/fazonban gyártják õket. A tlacolulai látványosságok között nem feledkezhetünk meg a templomról sem, ami szépségében vetekszik Oaxaca Santo Domingó nevû templomának egyik kápolnájával.
    Oaxacaban sok gyönyörû templom, katedrális található. Délután, visszatérve a városba, folytattuk a városnézést és megtekintettük a Centro Cultural Santo Domingot, ami az elõbb említett templommal egybeépült dominikánus kolostorban található (belépõ 51 peso). A kiállítás egyházi, helytörténeti és fõleg olyan a tárgyakat tartalmazott, amelyek a Monte Albán-i sírokból kerültek elõ, de errõl majd késõbb. Nemcsak a leletek voltak érdekesek, hanem maga a XVI. századból származó kolostor is.
    Oaxaca nagy város, a hasonló nevû állam fõvárosa. Jó a tömegközlekedése, bár két egyforma buszt alig lehetett látni. Vannak motorosok is, kerékpárosok már kevésbé. Az elõbbiek sisakviselésére úgy látszik államonként más és más szabály érvényes. Az utcák itt is négyzethálós elrendezésûek és egyirányúak. A forgalmasabb keresztezéseknél közlekedési lámpa, sõt néha még közlekedési rendõr is szabályozza a forgalmat. Egy ilyen keresztezésben mindig madárfüttyöt hallottunk, és sokáig nem tudtuk felfedezni a hang forrását. Csak idõvel jöttünk rá, hogy ezt a lámpától származik, ami így jelölte a hallássérültek számára, hogy szabad az átkelés. Újabb érv arra, hogy Mexikó nem fejlõdõ ország! Viszont szegény, ami abból is kikövetkeztethetõ, hogy sok a városokban a zálogház és mellettük mindjárt, a ki nem váltott tárgyakat árusító üzlet. Láttunk pénzkölcsönzõ irodát/üzletet is, tehát nem bankot, ami kisembereknek, kis összegeket kölcsönöz. A gazdaságilag fejlett Magyarországon ezt a szerepet az uzsorások töltik be!
    Az este most is nyüzsgõ fõtéren talált bennünket, ahol legalább négy zenekar szórakoztatta a járókelõket és a vacsorázókat. Voltak helyhez kötöttek (árkád alatt, étteremben) és voltak olyanok is, amelyek vándoroltak a tér egyik sarkából a másikba. Ilyen volt egy kisebb mariachi zenekar is, ami csak arra várt, hogy az éttermekben vacsorázók kívánságára „elhúzhassák” a nótájukat.

    10. nap (nov. 30.) A nap fõ programja a közeli Monte Albán, a zapoték indiánok egykori fõvárosának megtekintése volt. Szállodánkból legyalogoltunk (Oaxaca város nem teljesen sík területen fekszik) ahhoz a helyhez, ahonnan kis turistabuszok viszik a látogatókat ahhoz a völgy felett 400 méter magasan fekvõ platóra, ahonnan a jó kilátás is nyílik a városra és a környezõ völgyek kis településeire, valamint a távolabbi hegyek ritka erdõkkel borított lankáira. Egy oda-vissza útra szolgáló jegy ára 38, a belépõ pedig 51 peso volt. A nem teljesen sík platón számtalan épületmaradvány található. Az elsõ nyomok az idõszámításunk elõtti V. századba vezetnek vissza és a zapoték indiánok voltak azok, akik megalkották és valószínûleg használtak is Mexikóban elõször az írást, azaz a hieroglifákat. A papok által uralt és jól szervezett város fénykorában 300 és 700 között mintegy 25 ezer ember élt itt. Az épületek sok hasonlóságot mutatnak a Mexikóvárostól nem messze fekvõ Teotihuacánban találhatókkal, ami arra utal, hogy Monte Albán lakói kapcsolatban voltak nemcsak velük, hanem Mexikó elsõ ismert õslakóival, az olmékekkel is. Monte Albánt 700 után elhagyták a zapotékok és csak sokkal késõbb, a XIV.-XV. század környékén használták újra a zapotékokat felváltó mixtékek a már meglévõ földalatti sírkamrákat elõkelõségeik eltemetésére mindaddig, amíg a XVI. században meg nem jelentek a Központi Völgyekben az aztékok. Itt is elmondható, hogy az épületek a maguk idejében be voltak vakolva és vörösre voltak festve. A sírok gazdag leletét a helyi múzeumban, valamint Oaxacaban, a Centro Cultural Santo Domingoban lehetett megtekinteni.
    A jelentõsebb, nagyobb romok elõtt háromnyelvû (spanyol, helyi indián, ez esetben náhuatl és angol) tábla tájékoztatta a turistákat. Száraz évszak lévén, a fû mindenütt megsárgult már a romokat elválasztó tereken, ami talán még jobban kiemelte õket a környezetbõl. Látványnak sem volt mindennapi.
    Ebédidõben már ismét a városban voltunk. Egy egyszerû kis vendéglõben megláttunk néhány fehér köpenyes fiatal lányt (ápolónõk, vagy orvostanhallgatók lehettek?), akik vaslapon sütött, hússal, sajttal és zöldséggel töltött lepényszerûséget ettek, amit ott az orruk elõtt készítettek el. Ez a nyílván helyi csemege annyira megnyerte a tetszésünket, s mint késõbb kiderült, az ízlelõ bimbóinkét is, hogy mi is rendeltünk belõle. Ittunk hozzá egy-egy almalevet és az egész – írd és mondd – 80 pesoba került! Olcsón is lehet jót enni!
    Ebéd után folytattuk a városnézést és elmentünk egy fedett vásárcsarnokba is, ahol ajándéktárgyakat árultak. Nagyon szép, modern és népviseleti motívumokat is felmutató ingeket, nõi ruhákat, poncsókat, függõágyakat, kerámiákat, szõnyegeket, stb-t láthattunk. Az eladók sokszor maguk is népviseletben voltak. Azt is megtudtuk, hogy az áruk egy része Guatemalából származik. Nehéz vásárlás nélkül elhagyni egy ilyen helyet. Feleségem vett is magának 220 pesoért egy tiszta gyapjúból készült divatos poncsót.
    A sok gyaloglás közben az ember persze megéhezik, megszomjazik. Itt egy fagylalt (nagy adag finom fagylalt 13 pesoért), ott egy csésze kakaó (a helyi ízlés szerint fûszerezve 25-35 pesoért) – így aztán jól telik az idõ. A szállodában este visszakaptuk az elõzõ nap mosásra leadott ruhákat. 1 kg ruha mosása 15 pesoba került.
    Este a fõtéren a szokásosnál is nagyobb nyüzsgés volt, most a kertészek vették birtokba a teret: fölásták a virágágyásokat és mikulásvirágok ezreit szállították ki a tér útjaira.

    11. nap (dec. 1.) Reggelre „lángba” borult a fõtér: a kertészek az éjjel kiültették a parkban a több ezer mikulásvirágot. Nagyon szép látvány volt.
    Egésznapos, egy utazási irodánál befizetett túránk (300 peso/fõ + belépõdíjak) 10 órakor kezdõdött. Egy mikrobusszal indultunk el a nagy völgyben többedmagunkkal déli irányban. Elsõ állomásunk Santa María el Tule nevü kis település volt, ahol megcsodálhattunk egy, a ciprusfélék családjába tartozó 42 méter magas fát, ami legalább 2000 éves és törzsének kerülete 58 méter. Nem semmi! Utunkat tovább folytatva – még mindig déli irányban – felkapaszkodtunk a ritkás erdõvel borított hegyekre, hogy megcsodálhassuk az 1900 méter magasan fekvõ Hierve el Agua-t, a Forrásban Lévõ Vizet. Ez tulajdonképpen a hegy oldalából fakadó mészben gazdag forrás (tehát nem forr, csak bugyborékol), ami lépcsõzetesen bukik alá a meredek hegyoldalon közben kis medencéket alkotva. A benne lévõ mész közben kiválik és fehér színével szinte kiviláglik a téli szárazságtól szenvedõ tájból. A belépõ díj 30 peso, de aki akar, meg is fürödhet a forrás kellemesen hûs vizében. A következõ állomás Mitla, egy régi zapoték település volt, ami abban különbözik a több romvárostól, hogy még lakott volt, amikor a spanyol hódítók megérkeztek. Belépõdíj 37 peso. Noha már ebédidõ lett volna, elõtte még hátra volt egy szintén zapoték település (Teotitlán del Valle), ami arról híres, hogy lakói szinte kivétel nélkül szõnyegszövéssel foglalkoznak. Házigazdáink bemutatták nekünk, hogyan készülnek a fõleg exportra szánt gyapjú szõnyegek, amelyek szövõszéken, de nem csomózással készülnek. Színezékül drága, természetes anyagokból készült festékeket használnak. Érdekes volt, szépek voltak a népi motívumokkal díszített szõnyegek, de senki sem vett belõlük. Akárcsak az a mexikói anya a három felnõtt lányával, akikkel az út során egy kicsit összebarátkoztunk. Drágák – mondták, az otthonukhoz ezek nem passzolnak. Mivel a lányok tudtak angolul, az „üzemlátogatást” követõen egy vendéglõben a büfé ebéd (ital nélkül 120 peso) során értékes tanácsokat adtak a „mit fogyasszunk”, meg az „ez mi” kérdéseinkre. Így kóstoltuk meg a fûszerként használt szöcskéket (pikáns ízük volt) valamint a párolt zöldségként elkészített kaktuszt. Meg kell mondanom, hogy egyik sem fog felkerülni a kedvenc ételeim listájára, de legalább megkóstoltam õket. Ebéd utánra már csak egy program maradt hátra: a mexikói pálinka, a mezcal elõállításának bemutatása kóstolással egybekötve egy országút melletti bodegában. Itt elmondták és be is mutatták, hogy a mezcal, akárcsak a tequila a maguey nevû agave fajból készül. A kettõ között az a különbség, hogy a tequilát, ami tulajdonképpen egy helység neve, nagyüzemileg gyártják és kb. fele olyan erõs, mint a mezcal, ami akár 48 fokos is lehet. A mezcalt itt a Központi Völgyekben kisüzemekben állítják elõ, egy részüket hordókban évekig érlelik, másokból ízesítéssel különféle likõröket készítenek.
    Már sötét volt, mire visszaérkeztünk Oaxacaba. Autóbuszunk 8 órakor indult és sietnünk kellett. Visszamentünk a szállodánkba a csomagjainkért és egyúttal 20 pesoért (ezt tulajdonképpen a törülközõért kellett fizetni) meg is fürödtünk. Az utcán fogtunk egy taxit, ami kivitt minket az új és modern autóbusz állomáshoz. A mexikói taxisokról itt külön kell szólnom: ilyen becsületes taxisokat még életemben nem láttam. A taxikban óra nincs, az ember indulás elõtt mindig megkérdezi, hogy mennyibe fog kerülni. És ez az összeg másnap és harmadnap is ugyanannyi lesz. Mexikóban sokat taxiztunk és soha, egyetlen taxis sem akart becsapni minket! Ugyanakkor borravalót sem várnak el. Ráadásul olcsó is: egy 6 kilométeres távra például 35 pesot fizettünk. Egy külföldi turistának az az egyik legnagyobb élménye, ha látja, hogy nem akarják becsapni. Mexikóban ezt megéltük nem csak a taxisokkal, hanem az éttermekben is.
    Mexikóban nagyobb távolságokra és idõtakarékosság céljából I. osztályú buszokkal érdemes utazni. Ezek csak ritkán állnak meg és a fõ közlekedési útvonalakon haladnak. Az útviszonyok (elsõsorban a bukkanók) miatt az átlagsebességük néha így sem éri el az 50 km/óra-t. Az ADO társaság korszerû Volvo márkájú buszával az Oaxaca és San Cristobal de Las Casas közti kb. 500 km-es távolságot 10 óra alatt tettük meg 490 pesoért. Ez – figyelembe véve a többi busszal tett utazásainkat is – mintegy 0,6-0,8 pesos árat jelent kilométerenként. Érdekes összehasonlítani a repülõjegy és a buszjegyek árait is: A Cancún-Oaxaca viszonylatra még otthon az Interneten vettük meg kettõnknek a repülõjegyet kereken 105 ezer forintért. Ezzel szemben visszafelé ugyanez a távolság (I. osztályú busszal) csak 2700 pesoba, azaz kb. 40.500 Ft-ba került. Ráadásul ez alkalommal még az I. osztálynál is magasabb luxus (ejecutivo) osztályon utaztunk arra gondolva, hogy a kényelmesebb üléseken jobban fog telni az éjszaka. Az ülések valóban nagyon kényelmesek voltak; a repülõgépek business osztályához lehetett hasonlítani õket. A személyzet (2 sofõr) kifogástalan egyenruhát viselt. Beszálláskor a TV-n vetített filmekhez mindenki kapott fülhallgatót, 1 db üdítõ italt és kávé, vagy tea készítéséhez való „nyersanyagot”. Forró vizet a busz hátuljában található automatából lehetett venni. Itt voltak a WC-k is; egy a férfiaknak és egy a nõknek. Emlékeim szerint egész éjszaka mentünk; hegynek fel, völgynek le a kanyargós szerpentineken. Pont egy ilyen alkalommal mentem hátra a WC-be, ahol irtózatos meleg volt és az ember úgy dülöngélt, hogy majd kiesett az ajtón. Ettõl olyan hányinger jött rám, hogy vagy fél órába tellett, míg a gyomrom megnyugodott.

    12. nap (dec. 2.) Már világos volt, amikor valamivel 6 óra után megérkeztünk a 2160 méterrel a tenger szintje felett fekvõ San Cristobal de las Casasba, ami jóval kisebb (talán 200 ezer lakosú) város, mint Oaxaca. Szállásunk a Hotel Posada Jovel volt, ahová természetesen taxival (25 peso) mentünk a buszvégállomásról. A hagyományos, koloniális stílusban épül szállodának gyönyörû belsõ kertje (patio) volt, a szobák ablaka ide nyílt. A második szintjérõl nagyon szép volt a kilátás a városra és a fenyvesekkel borított környezõ hegyekre. Itt jegyzem meg, hogy egész utunk során talán egy szálloda kivételével szálláshelyeinken mindig kaptunk szûrt vizet, úgy hogy ivóvízre nem kellett sok pénzt költeni. Itt pl. a folyosón volt a cserélhetõ 20 literes víztartály, amit egy kis teherautóról is árusítottak, ami már kora reggel rótta az utcákat hangosbeszélõn keresztül kínálva az értékes portékát. A másik reggeli zajforrás a gázpalackárus volt, aki nagy csörömpöléssel (az autó láncra fûzött karikákat húzott maga után a földön) hívta fel magára a figyelmet.
    A korai érkezés ellenére rögtön elfoglalhattuk szobánkat (holt szezon lévén rajtunk kívül alig lakott még valaki a hotelben). Egy kiadós reggeli után rögtön hozzáfogtunk kétnapos programunk megszervezéséhez, amihez a recepció nagy segítséget nyújtott. Be is fizettünk rögtön egy lovaglásra San Juan Chamulába (160 peso/fõ) és másnapra egy motorcsónakos túrára a Sumidero kanyonban 300-ért.
    Ismailnak (?) hívták azt az embert, aki 10 órára értünk jött a hotelbe, hogy elvigyen bennünket a lovakhoz. Gyalog indultunk el, hogy nem messze a fõtértõl mikrobuszt (collectivo az ilyennek a neve, ami meghatározott útvonalon közlekedik és bármikor megállítható le- és felszállás céljából) fogjunk. Ezzel aztán a város határáig mentünk, ahol már vártak ránk a lovak a vezetõkkel és más turistákkal együtt. Azt ugyan kérdezték, hogy ki mennyire tapasztalt lovas, de nagy gondot nem csináltak a dologból. Mentünk országúton, mezõkön, meredek és keskeny erdei ösvényen, ahol a lovak térdéig ért a sár, hol lépésben, hol ügetve és hol meg vágtázva. Az egész mintegy 1 óráig tartott, de nagyon megviselte a hátsónkat és bizony leszállás után nehéz volt az elsõ lépések megtétele. Az erdõszélen az árnyékban „parkoltunk le” és innen már gyalog folytattuk az utunkat a közeli faluba, Chamulába, ami elsõsorban a templomáról híres. Az itteni nép erõsen vallásos és bár keresztények, vallásgyakorlásukba misztikus elemek vegyülnek. Fejenként 20 pesot kellett fizetnünk, hogy beléphessünk templomukba, ahol viszont nem volt szabad fényképezni. Bent az égõ gyertyák keltette félhomályban viseletbe öltözött férfiak énekeltek és zenéltek, míg a hívõk, a hallgatóság a fenyõ-tûlevelekkel teleszórt kõpadlón ült és nagy áhítattal hallgatta a zenét. Az egész nagyon misztikus volt.
    Délután városnézés volt a programunk. San Cristobal, ez a koloniál stílusban épült város a maga egyszintes, vályogból épült, piros cserepekkel fedett és rikító színekre festett házaival a turisták mekkája. A központban, a fõtéren és környékén egymást érik az éttermek, kávézók. Az utcákon gyakran látni a környezõ falvakból származó bennszülött indiánokat színpompás viseleteikben. A levegõ tiszta, a hõmérséklet nappal igen kellemes a napos oldalakon, de estére már jól fel kell öltözni, mert ahogy a Nap lemegy, igen csak hûvösre fordul az idõ.
    A fõtéren, ahogy az már lenni szokott, megint szólt a zene, az utcaseprõk is elkezdtek már dolgozni, a biztonságunkra pedig golyóálló mellénybe öltözött rendõrök vigyáztak. Vacsora után még bementünk egy internet kávézób

6 hozzászólás megtekintése - 1-6 / 6
  • Szerző
    Hozzászólás
  • #457597 Hozzászólás

    Marci

    Azt szeretném kérdezni, hogy mennyire kelltartani Mexico-ban a támadásoktól, rablásoktól. 4 éve jártam ott utóljára, akkor nem volt semmmi gond. Most viszont olvasom a konzuli szolgálat véleményét és eléggé elriaszt!

    #457596 Hozzászólás

    Erzsébet

    Re: Mexikó három hét alatt

    Nem találtam meg az élménybeszámoló folytatását. Itt csak 12. napig látható.

    #56811 Hozzászólás

    bandur

    mindösszesen..

    …..eléggé részletesen írtál az árakról, de végül is mind õsszesen, utazás, szállás, étkezések…mennyibe kerültek hozzávetõlegesen. Egyébként élveztem a leírásodat és a Mexikó iránt érzett aggodalmaim egy részét eloszlatta.

    #56810 Hozzászólás

    turista

    xmas

    Tulajdonkeppen csak azert irtam mart lattam a megjegyzesedet Po Apo irasarol. Hat te messzire eleesel tole.
    Nagyon amator vagy, nem kell hencegneg. Es ha erted a spanyolt akkor miert nem adtal borravalot.
    Igen. A jaguar szobrok Meridaban vannak, mi culpa, de a tudatlansagodat a jaguarakrol nem valtoztatja.

    #56809 Hozzászólás

    Xmas

    Okostojás “turistának”

    Kötözködõ megjegyzéseidre a válaszom az alábbi:
    1. A jaguárszobrokat nem Palenqueben láttam. Máskor figyelmesebben olvass.
    2. Értek sokat, de nem beszélek spanyolul. Kár, hogy nem érted a különbséget a kettõ között.
    3. 3 hét alatt legalább 63-szor étkezik az ember és ha egyszer ezt egy Burger Kingben teszi, az ugyebár nem bûn. Vagy nálad igen?
    4. Ha nem érdekel, hogy mit reggeliztem, akkor miért érdekel, hogy vettem-e és milyen gyümölcsöt? He?

    Különben szívesen olvasnám a te utibeszámolódat ezen a honlapon, vajon tudsz-e írni, vagy csak a szád nagy.

    #56808 Hozzászólás

    turista

    kerdesek

    Irod hogy vettel mexicoi ujsagokat, folytatvan:A lapokból azt is meg lehet tudni…… De Sumidero reszben ezt irtad: Mielõtt a kikötõbe érkeztünk volna, a motorcsónak kapitánya mellett önkéntes idegenvezetõként szolgáló fiatalember spanyolul, bár félreérthetetlenül borravalóért „kalapozott”. Tõlünk nem kapott semmit, ugyanis csak spanyolul tudott és kis csoportunkban senki sem beszélte ezt a nyelvet. Nem ertelek.

    Nem hiszem hogy valakit is erdekel hogy mit reggeliztek. Es Mexicoban Burger King-ban enni? Ez kb olyan mint mikor az amerikai turista Coke-t ker a Chateaubriand-hoz Parizsban. Palenqueben a jaguarokat amit lattal az a Modern Art Museum melleti utcaban van, a museum kulonben ingyenes. Probald megtudni hogy mit jelentett a mayaknak a jaguar es akkor nem tehenekrol beszelnel.
    Nem vettel papayat, mandarint, mangot stb Palenqueben, San Christobalban? Nem latogattatok meg a picacokat ezeken a helyeken?
    Talan a kovetkezo mexicoi utra hagytak ezeket.

6 hozzászólás megtekintése - 1-6 / 6
Hozzászólás: Mexikó három hét alatt
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.